L. J. Ross: A ​Platánfa Kapujában (Ryan főfelügyelő 2.)

Vajon milyen összefüggés lehet egy tíz éve eltűnt fiatal lány most megtalált maradványai, a sorozat előző részében megismert sátánimádók köre, egy több éve börtönben ülő sorozatgyilkos és Ryan főfelügyelő között? Ha röviden és tömören szeretném megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy roppant összetett és bonyolult, melynek köszönhetően egy rendkívül izgalmas és ó, igen, egy igazán letehetetlen olvasmányban volt részem. Ennél picivel hosszabb és részletesebb beszámolót pedig lentebb olvashattok róla.

Emlékeszem, tavaly szinte napra pontosan írtam meg a sorozat első részéről a véleményemet, és most újra itt vagyok, és pötyögök, és abban reménykedem, hogy jövőre, ugyanekkor, ugyanitt, ugyancsak ugyanilyen jókat írhatok majd a széria harmadik részéről is, mint amilyet írni készülök most (jézusom, de sok ugyan fért bele ebbe az egy mondatba). Annál is inkább, mivel úgy érzem, hogy minden rész csak egyre jobb lesz, melyeket ideális esetben én csakis sorrendben ajánlok olvasni, ugyanis a szereplők közötti kapcsolatok és a bűntényt érintő egyes momentumok és visszautalások is sokkal érthetőbbek lesznek így mindenki számára.   

A Platánfa Kapujában határozottan jobb olvasási élményt nyújtott számomra, mint A Szent sziget. És nem csak azért, mert ezt a részt jóval kiforrottabbnak éreztem az előzőnél, és mert most a nyomozás is jobban tetszett, hanem mert Anna és Ryan romantikus kapcsolata is sokkal kiegyensúlyozottabb és valóságosabb volt, és mivel a másik szerelmes pár, MacKenzie és Phillips is több szerepet kapott ebben a kötetben, így volt időm őket is jobban megismerni és megszeretni.

A történet úgy kezdődik, hogy egy természetjáró férfi egy fiatal nő tíz éves maradványaira bukkan a Platánfa Kapujában lévő régi római falban. A következő nap reggelén pedig egy másik fiatal nő holttestét találják ugyanazon a helyen - úgy tűnik, hogy a bűncselekmények összefüggnek egymással. Először a rendőrség úgy gondolja, hogy az első lányt egy sorozatgyilkos ölte meg, az az ember, aki pár évvel ezelőtt Ryan húgával is végzett, és aki azóta már börtönben ül. Ám a második gyilkosság mindezen feltevést gyorsan felülírja, igencsak összezavarva ezzel Ray nyomozó csapatát. Annál is inkább, mivel az elkövető gyilkolási módszere nem csak az előző sorozatgyilkos munkáját, hanem a Szent szigeten történt gyilkosságok módját is utánozza.

Hadrianus fal a Platánfa Kapujánál, Anglia 

Élveztem az első könyv izgalmát, de ha ez a rész is a Kör titkos tagjaival és áldozataival lett volna tele, akkor nem hiszem, hogy tovább is folytatni szerettem volna a sorozatot. Szerencsére a szerző egy egészen új irányba terelte a történetet, miközben néhány dologgal mégis visszakapcsolódott az első részben megismert titkos társasághoz és Ryan múltjához. A könyv nagy része most egy egészen más karakterre összpontosított, egy olyan emberre, akiről senki nem mondaná meg, hogy mennyire szennyezett a lelke. Egy olyan emberre, aki simán bele tud simulni a normális életbe, hiszen első látásra semmi különös és taszító nincs a viselkedésében, de az, amit az áldozataival művelt, az ember lealjasodásának és elkorcsosulásának szörnyű példája.

A történetről ennél többet nem is szeretnék elárulni, annál is inkább, mivel elég bonyolult és az író sem kínálja tálcán a megoldást. Nekem legalábbis el kellett kicsit gondolkodnom a könyv végén, hogy hogyan is áll össze a kirakós minden darabja.  És bár nem kaptam minden kérdésemre választ, és úgy érzem, hogy van egy-két olyan dolog a bűntény felderítésében, ami gyenge lábakon áll, mégis annyira intenzív és szövevényes volt az egész, hogy az első oldaltól kezdve az utolsóig fogva tartott.

Ryan nyomozó szerintem egy nagyszerű karakter, és a jól összeszokott kis nyomozó csapatát is nagyon megszerettem. Tetszett, hogy ez a rész sem kifejezetten csak a bűncselekmény megoldására koncentrált, hanem a személyes kapcsolatok kiépítésére és megerősítésre is szolgált. Ryan és Philliph szerintem nagyon jó kis nyomozó párost alkotnak, talán a legjobbat, akikről eddig olvastam. Ráadásul a sok vérontás mellett még egy kis humor is megfért a könyvben, úgyhogy én mindenképp vevő leszek a következő részre, kíváncsian várom a folytatást. 

Kiadó: Gabo

Sorozat: DCI Ryan Mysteries

Eredeti cím: Sycamore Gap 

Fordította: Sóvágó Katalin

Oldalszám: 368

tovább olvasom L. J. Ross: A ​Platánfa Kapujában (Ryan főfelügyelő 2.)

Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Nagyon régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, de valahogy soha nem került rá sor. Ezért is tettem be az idei vcs listámba, hogy ezzel is némi nyomást gyakoroljak magamra. És lám-lám, a módszer bevált, a könyvet elolvastam, ami szerencsére nem volt rossz, de azért kiemelkedő élmény sem lett belőle.

A történet egy két gyermekes özvegy anyukáról, Lilianról szól, akinek a férje három évvel ezelőtt egy autóbalesetben halt meg. Lilian szemtanúja volt a balesetnek, amit azóta sem hevert ki. Nem telik el nap, sőt óra, hogy ne gondolna a férjére, és a vele töltött boldog időkre. Szerencsére a húga, Rachel rengeteget segít neki, ő az az ember, akire bármikor számíthat és támaszkodhat - ha ő nem lenne, akkor Lilian talán még arra sem lenne képes, hogy reggelente felkeljen az ágyból. 

Lilian imádja a munkáját, illusztrátorként dolgozik egy könyvkiadónál, ami épp egy zöldségekről szóló könyvsorozatot készül kiadni. És, hogy Lilian alaposan megismerhesse azokat a növényeket, amiket majd le kell rajzolnia, a főnöke egy kertészeti tanfolyamra küldi. Szerencsére a tanfolyam gyógyító hatással van rá, és nem csak azért, mert az ott véletlenszerűen összeverődött színes társaság felrázza kicsit a hétköznapjait, hanem mert megismerkedik a tanfolyam vezetőjével, Edwarddal, kinek hatására aztán szép lassan képes lesz újra visszatérni az életbe.

Kicsit bajban vagyok a könyv értékelésével, mert nem volt rossz könyv, de sok helyen nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Ennek köszönhetően nem sokkal a fele után félre is kellett tennem kicsit és valami mozgalmasabb regény után néznem. Amikor azonban ismét visszatértem hozzá, már sokkal könnyebben csúsztak az oldalak, szóval nem kizárt, hogy csak rossz időben olvastam, de szerintem nem az időzítéssel volt itt a legfőbb probléma. Ami a legjobban zavart a regényben, az Edward karaktere volt, nem igazán értettem, hogy miért találta Liliant különlegesnek. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor felfigyelt rá és amikor szerelmes lett belé. Egyszerűen csak ott volt, mert… mert, nem is tudom, hogy miért... Mert ott kellett lennie, hogy haladjon a történet, és mert szükség volt valakire, aki kimozdítja Liliant ebből a gyászos állapotból és egy kis fejlődésre készteti. Egy olyan valaki kellett, akihez nem kötődik erősen az olvasó és nem tereli el a figyelmet Lilianról, hiszen a fő hangsúly mégiscsak rajta és az ő érzésein volt, úgyhogy ez miatt nem is éreztem Edwardot igazi partnernek Lilian mellett, csak amolyan statisztaként tudtam rá gondolni és ezt kissé bizony fájlaltam.

Annál is inkább, mivel imádom a romantikus regényeket és azt reméltem, hogy ebből is valami olyasmi sül majd ki, de ez a könyv nem a romantikáról és a szerelemről szólt, hanem Lilian gyógyulásáról és az élethez való hozzáállásának megváltozásáról. Mely szempontból egyébként a szerző remek munkát végzett, és nem csak azért, mert jól megragadta Lilian sebezhetőségét és melankóliáját, hanem mert szépen leírta azt a folyamatot, ahogyan Lilian megtanulta kezelni a félelmeit, és rájött arra, hogy a férje elvesztése nem csak neki, hanem mindenki számára veszteség volt, aki részt vett a közös életükben.

Ami a legjobban tetszett a regényben az Lilian és a húga közötti szoros kapcsolat, illetve a könyv humora volt, mely utóbbit bevallom, kezdetben kissé szoknom kellett. Ám Lilian és Rachel szeretettel, kedvességgel és brutális őszinteséggel teli kapcsolata a legelső perctől kezdve levett a lábamról és a könyv minden szomorúsága ellenére is sokszor megnevettetett és igen, sokszor meg is hatott.

A könyv rengeteg témát dolgoz fel: a gyász, az elengedés és a testvérek közötti őszinte kapcsolattól kezdve a téves első benyomások, és az abból adódó téves következtetéseken át az őszinte barátság és az újrakezdés gondolatával bezárólag tényleg minden megtalálható volt itt. Nekem kellett egy kis idő, amíg megszoktam az írónő stílusát, és humorát. Azt nem mondom, hogy mély nyomott hagyott bennem a történet, és hogy újraolvasás céljából ismét lekerül majd a polcomról, mert túl unalmasnak éreztem ahhoz, de nagyra értékeltem, hogy a szerző a veszteség szomorú témájával nem lehúzni akarta az olvasót, hanem egy kis humorral és optimizmussal fűszerezve ráeszméltetni arra, hogy el kell engedni a múltat ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Kiadó: Európa

Eredeti cím: The Garden of Small Beginnings

Fordította: Balázs Júlia

Oldalszám: 432

tovább olvasom Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Franz Eberhofer az egyik kedvenc sorozatom, ez a kötet pedig szerintem az egyik legjobb volt mind közül. Rengeteget nevettem és rendkívül jól szórakoztam olvasás közben. Sőt, el kell mondjam, hogy arra a rövid időre, amíg a könyv kitartott, minden olyan dolog, ami a napokban bántott és nyomasztott, egy kicsit háttérbe szorult, és erre nekem most hihetetlenül nagy szükségem volt.

Rita Falk stílusát és humorát, meg úgy egyáltalán azt a falusi miliőt, amit Niederkaltenkirchen (imádom kimondani ezt a nevet) megalkotásával teremtett - a lakóival és az Eberhofer családdal együtt - egyszerűen nem tudom megunni. Arról nem beszélve, hogy itt mindig történik valami, melynek köszönhetően egy percig nem unatkozhat olvasás közben az ember.  

Szóval ebben a részben ismét örömmel üdvözöltem az Eberhofer családot, a süket Nagyijával, narkós Papájával és a család fekete bárányával, Leopolddal együtt... Na jó, Leopoldnak annyira azért mégsem örültem, főleg, hogy ebben a részben a rosszindulatú ármánykodásai kifejezetten bosszantottak. Na de itt volt nekünk Franz és az ő színes haveri társasága, akikben mint mindig, most sem tudtam csalódni. Azt nem mondom, hogy mindegyikük hasznos tanáccsal látta el Franzot az élet nagy dolgaival kapcsolatban, de a jó szándék az mindenkinél megvolt és ez a fontos - a többi meg nem számít.

A történetről röviden annyit, hogy Franz, a testestül-lelkestül bajor rendőrünk, annyira jól végezte eddig a dolgát, hogy ennek örömére  a vezetőség Münchenbe helyezi át, ahol aztán a Nagyi és a Papa nem is oly sok idő múlva meglátogatja. Igen ám, de a Papa ősöreg autóját, München közepén, fényes nappal ellopják, és csak néhány nappal később találják meg, egy távoli erdőben, egy hullával a csomagtartójában. Franz feladata a hulla beazonosítása és a gyilkos megtalálása, ami naná, hogy simán menni fog neki, jobban, mint a magánéleti problémáinak megoldása, az már biztos.

A krimiszál, mint mindig, most sem volt túl erős, inkább Franz magánéletéből kaptunk többet a megszokottnál, amit én egy cseppet sem bántam. Persze nem azért, mert Franz komolyodott, modora pedig egy kicsit is javult volna, nem, nem… Franz még mindig ugyanolyan falusi bunkó, mint ahogy azt az előző részekben láthattuk, de olyan jó volt figyelemmel kísérni, hogy a barátnője, aki egyébként fogalmam sincs, hogy mi a fenét eszik még mindig rajta, szóval, hogy a barátnője mellett felbukkanó vetélytárs végre arra kényszeríti, hogy laza párkapcsolatát komolyabb szintre emelje, és ezzel a tettek mezejére lépjen. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen Franz azon kívül, hogy soha nem volt a szavak embere, és semmit nem kapkod el az életben, most sem viszi túlzásba dolgokat. Igyekszik, igyekszik, de azért nem erőlteti meg magát túlzottan a nagy igyekezetben. 

Az előző részektől eltérően Leopold most nagyobb hangsúlyt kapott. Mint mondtam, az ő karaktere ebben a részben kifejezetten idegesített. Nem úgy, mint Rudié, akit, mint mindig, most is nagyon szerettem, az igyekezetét pedig, hogy Franznak vacsorát készítsen irtó kedves gesztusnak találtam - sose gondoltam volna, hogy a mi Rudink ilyen kis házitündér. (Mondjuk csak halkan jegyzem meg, hogy a Franz-cal való már-már házastársi kapcsolatát egyre ijesztőbbnek találom.)

A történet vége – Susi bánatára vagy épp szerencséjére? – nem úgy alakult, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Persze Franzot ismerve, ez várható volt. Az lett volna az igazi meglepetés, ha minden a tervek szerint végződik. Na, de hát pont ezért szeretjük a mi Franzunkat – én legalábbis mindenképp –, mert mindig hozza azt a megbízhatatlan falusi suttyó formát, amiért mindig könnyesre nevethetem magam miatta. Úgyhogy egy szó, mint száz, a Savanyúkáposzta-kóma ismét egy remek kötet volt. Jöhet is gyorsan a következő rész.... már alig várom. 

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:
1. Télikrumplimobóc
2. Gőzgombóc Blues
3. Sertésfej al dente
4. Grízgaluska affér

Kiadó: Magistra
Sorozat: Franz Eberhofer
Eredeti cím: Sauerkrautkoma
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 268

tovább olvasom Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Kendare Blake: Három ​sötét korona (Három sötét korona 1.)

Számomra kissé csalódás volt ez a könyv, mert a tartalma alapján sokkal pörgősebb és izgalmasabb történetre számítottam. Ez a kötet azonban nekem úgy tűnt, hogy csak amolyan felvezető, a szereplőket bemutató – de még csak azt sem mondanám, hogy a világot részletesen ismertető – rész volt, ami ugyan megfelelt a további részek eseményeinek megalapozásához, de olyan kínosan lassan és unalmasan folytak benne az események, hogy az miatt majdnem félbe is hagytam. Igazából a könyv utolsó harmada volt az, ami megmentette az egészet a totális érdektelenségtől. Ez az utolsó 100 oldal viszont annyira izgalmasra és váratlanra sikerült, hogy ha tehettem volna, akkor rögtön folytattam is volna a következő résszel. 

A történet egyébként nagyon ígéretesen hangzik; a titokzatos Fennbirn szigetén minden nemzedékben hármasikrek születnek: három lehetséges királynő, három különleges képességgel. A korona azonban csak az egyiküké lehet, a másik kettőnek meg kell halnia. A könyv e három nővér, az őselembájoló Mirabella, a természetbájoló Arszinoé, és a méregbájoló Katharine körül forog, akiket már 6 éves korukban elszakítottak egymástól és külön nevelőcsaládokhoz kerültek, akinek az volt a dolguk, hogy erősítsék a képességeiket és trenírozzák őket a végső küzdelemre, ami majd a Felemelkedés Évében vár rájuk. A három lány képessége azonban nagyban eltér egymástól. Mirabella generációk óta a legerősebb hármójuk közül, ami nem nehéz feladat számára, hiszen a másik két lány képessége egyenlő a nullával. Ő az egyetlen, aki még emlékszik a gyerekkorukra és szeretettel fordul a testvérei felé, ami viszont olyan gyengévé és kiszolgáltatottá teszi őt, hogy ha nem figyel eléggé, akkor a továbbiakban tuti, hogy mindez a halálához  vezet majd. Amit egyébként igazán sajnálnék, mert számomra ő volt a legpozitívabb szereplő a könyvben, ennek ellenére mégis Katherina története nyűgözött le a leginkább. Az őt örökbefogadó család rendkívül nagy nyomást gyakorolt a lányra, aki a leggyengébb mérgektől is hihetetlenül rosszul lett. Már gyermekkorától kezdve rendszeresen mérgezték szerencsétlent, hogy a szervezete valamiféle toleranciát építsen ki a különböző toxinok ellen. Folyamatos fizikai és mentális fájdalmak érték nap mint nap, és senki nem volt mellette, aki felé bizalommal vagy barátsággal fordulhatott volna. Szóval szerintem az ő élete volt a legfájdalmasabb és legborzasztóbb mind közül, ami miatt aztán őszintén sajnáltam és totál együtt tudtam vele érezni.

Arszinoé karakteréhez azonban már egészen másképp viszonyultam. Ő nagyon érdekes volt számomra, tetszett a dacos és független jelleme, és hogy nem érdekelte a külcsín, a kinézete, vagy hogy épp mit visel, azonban mivel az egész lényét túl érzelemmentesnek és sterilnek éreztem, így ő került a legkevésbé közel a szívemhez.  Furcsa volt számomra, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül használta a vérmágiát, nem számolva annak következményeivel. Persze nem azt mondom, hogy ha a helyében lettem volna, én nem ezt tettem volna, hiszen ha az ember élete a tét, akkor bármire képes, na de némi belső lelki vívódást vagy egy kis félelmet azért elvártam volna tőle.

Nagyon különleges volt a Fennbirn sziget, ahol az egész történet játszódott és ami valami mágia folytán nem engedte onnan elszökni a lányokat. Sajnos túl sokat nem tudtunk meg róla, gondolom a következő részekben több minden kiderül majd e hely történetéről. Meg aztán a különböző szigetlakók és a Fekete Tanács is elég megfoghatatlan volt számomra. Nem volt teljesen tiszta a Tanács és a szentély papnőinek szerepe a sziget életében, gőzöm sem volt arról, hogy milyen Istennő az, aki ha úgy látja helyesnek, bármikor elmozdíthatja a tényleges királynőt a helyéről (úgy, hogy hármasikreket "küld" neki, akiknek a születése után aztán a férjével együtt el kell hagynia a szigetet?). Szóval a világfelépítés nem volt igazán tiszta, van egy-két homályos folt a könyvben amire nem kaptam egyértelmű választ. Mindenesetre ami biztos, hogy a lányokat nevelő örökbefogadó családok a színfalak mögött a győzelem és a vele járó hatalom elérése érdekében mindenre képesek voltak, és a lányok csak bábok voltak a kezükben. 

Szerintem a kínai borító a leghangulatosabb és legszebb mind közül.

A könyvben rengeteg szereplő volt, bevallom, én az elején gyakran el is vesztem közöttük, úgyhogy igazán jól jött volna a kötet végén egy rövid lista a lányok családjának és udvartartásának tagjairól, de ez sajnos elmaradt. Természetesen a könyvben lévő romantika mellett sem szeretnék szó nélkül elmenni. Annál is inkább, mivel mindhárom lány mellett gyorsan feltűnt egy-egy fiú is, akik közül az egyik, csak egy hűséges barát szerepét kívánta betölteni, a másik a csábítás szabályait volt hivatott megtanítani, a harmadik pedig egyszerűen csak egy olyan tiltott gyümölcs volt, aki maga sem tudta még igazán, hogy mit is akar pontosan. A lényeg, hogy bár elsőre úgy tűnt, hogy akár ők is lehetnének a lányok számára az igaziak, ám - mint egy jó kis krimiben - történik valami, ami aztán alapjaiban rendíti meg a beléjük vetett hitet és bizalmat - nálam legalábbis.

Szóval összességében jó könyv volt ez, az ötletet mindenképp nagyon érdekesnek találtam, a megvalósítással azonban már problémáim voltak. Sajnos a regény kétharmadáig szinte semmi nem történt, elég unalmasan indult a sztori, semmi feszültség nem volt benne, és volt egy-két olyan, érzésem szerint tök felesleges fejezet, ami simán kihagyható lett volna. Ám a vége, na az tényleg mindent vitt, úgyhogy, ha másért nem, hát már ezért megérte elolvasnom.

Mindenesetre, ha nem kell túl sokat várni a következő részre – ami szerintem biztos, hogy nem így lesz - akkor a folytatásokra is kíváncsi leszek.  

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Three Dark Crowns
Sorozat cím: Three Dark Crowns 
Fordította: M. Bíró Júlia
Oldalszám: 304

tovább olvasom Kendare Blake: Három ​sötét korona (Három sötét korona 1.)

Sheila Norton: Állatdokik ​Hope Greenben

Sam egy londoni állatorvosi klinikán recepciósként dolgozik. Anyagilag nem áll valami fényesen, egy apró lakást bérelnek a barátjával együtt, akivel folyamatosan csak vitatkoznak egymással. Ráadásul a karrierje sem ível felfele és a jelek szerint sokáig még nem is fog. Szóval nem igazán elégedett az életével, mindig is egy egyszerűbb és csendesebb életre vágyott, vidéken, állatokkal és gyerekekkel, de a barátja sajnos épp ellenkezőleg gondolkodik erről, ezért amikor kiderül, hogy gyermeket vár, eltitkolja előle. És hogy át tudja gondolni, hogy ezek után mitévő legyen, a nagymamájához utazik Hope Greenbe, egy festői kis vidéki faluba, ahol aztán rengeteg emberrel ismerkedik meg, többek között a helyi állatorvossal Joe-val, aki egy elég érdekes figura. Az emberekkel irtó gorombán és mogorván viselkedik, az állatokkal azonban csodálatosan bánik - és ez a kettősség jellemzi végig a könyvben.

Vajon mi tette ilyen nyers modorú embergyűlölővé a dokit, és vajon milyen elhatározásra jut Sam a jövőjével kapcsolatban?

Az Állatdokik Hope Greenben egy jól megírt, érzelmekkel teli, kedves és szívmelengető történet egy fiatal lányról, akinek az élete hirtelen fenekestül felfordul, de a sors mégis úgy hozza, hogy a végén minden jóra fordul és még az álmai is valóra válnak. Hogy ez kissé meseszerűen hangzik? Nos igen, mert tulajdonképpen az is.  

Az elején úgy éreztem, hogy a történet kissé lassan indult be, de aztán ahogy megismertem a szereplőket, egyre jobban kezdett érdekelni a sorsuk. Sam egy egyszerű karakter volt, kedves és aranyos, nem túl határozott, de ha a szükség úgy hozta, akkor igenis ki tudott állni magáért. Olyan jó érzés volt olvasni a faluban zajló életről, ami sokkal lassabb ütemben folyt a megszokottnál, melynek köszönhetően az ott töltött idő alatt Sam minden aggodalma egyre jelentéktelenebbé vált. Meg aztán nagyra értékeltem az állatok aktív jelenlétét is a könyvben és Sam őszinte rajongását irántuk, illetve, hogy a falu összes lakójával képes volt megtalálni a közös hangot. Joe karakterével azonban már kissé bajban voltam. Ő mindig rendkívül goromba és fölényeskedő jellem volt, ugyanakkor, ha akart, tudott gyöngéd és gondoskodó is lenni - de ezt a képességét az állatoknak tartogatta. Szóval Joe érdekes figura volt. Amikor először képbe került úgy éreztem, hogy ennek a pasinak egy olyan valakire van szüksége, aki megérti és együtt érez vele, mert a jelek szerint valami ki nem mondott tragédia van (vagy volt) az életében, és valljuk be lányok, van valami vonzó egy olyan férfiban, aki az összetört szívét gyógyítgatja... Akiben az erő és a sebezhetőség, a düh és a szenvedély keveréke vegyül, és akinél ezeket az indulatokat csakis egy gyenge nő képes megzabolázni... És ez a gyenge nő természetesen ki más is lehetne, mint Sam.

Szóval az írónő szerintem  egy ilyen karaktert akart létrehozni Joe személyéből, de ez valahogy nem jött neki össze, mert ebben a férfiban igazából semmi szerethető, szexi és izgalmas nem volt. Egy faragatlan falusi tuskó volt – ennyi. Úgyhogy Joe-t sajnos nem sikerült megszeretnem, viselkedésének okát természetesen  megértettem, elfogadni azonban nem igazán tudtam. 

A négy részes sorozat kötetei

A legszimpatikusabb szereplőnek Sam nagymamáját éreztem a könyvben, akinek minden megnyilvánulását egyszerűen imádtam. Biztosan azért, mert a sajátomat juttatta az eszembe, aki bár Sam nagyijához hasonlóan szintén senki életébe nem szeretne beleszólni, de azért mindig megvan mindenről a saját véleménye, amit természetesen képtelen magában tartani :). 

Szóval összességében nekem tetszett a könyv, olyan nyugalmat árasztott, annak ellenére, hogy azért zajlottak benne az események rendesen - és Joe miatt is gyakran ráncolnom kellett a homlokomat -, hogy még így is kifejezetten jól esett  olvasnom. Hogy ezt a falusi környezettel, a szereplőkkel vagy az állatok folyamatos jelenlétével érte el nálam az író, azt nem tudom, a lényeg, hogy mindig jó érzéssel vettem esténként a kezembe.

Ha jól láttam a neten, akkor egy sorozatról van szó, aminek még 3 része hátra van. És bár én így is lezártnak éreztem a történetet, de ha ne adj' isten a kiadó úgy döntene, hogy a többi kötetet is elhozza számunkra, akkor persze én azokra is mindenképp vevő lennék. 

Kiadó: Lazi
Sorozat: The Vets at Hope Green
Eredeti cím: Escape to the Country
Fordította: Császár László
Oldalszám: 290

tovább olvasom Sheila Norton: Állatdokik ​Hope Greenben

Elle Kennedy: The ​Score – A pont (Off-Campus 3.)

Az Off -Campus sorozat harmadik részében Deant és Alliet ismerhetjük meg, akikkel találkozhattunk már korábban – igaz csak érintőlegesen - az előző részekben. Dean jóképű, gazdag, egy igazi csajozógép, akinek az életét a lányokon, a bulikon és a sporton kívül semmi más nem teszi ki. Allie-t pedig Hannah legjobb barátnőjeként láthattuk már korábban, aki most épp egy nehéz szakításon van túl. Allie hogy elkerülje az exével való kínos találkozást, Hannah javaslatára egy éjszakát a hokis fiúk házában tölt, ahol csak Dean van épp otthon. Mivel tisztában van Dean hírnevével így nem foglalkozik vele, meg amúgy sem híve az egyéjszakás kalandoknak, de Dean olyan kitartóan ostromolja, hogy pár pohár pia után bizony minden gátlás felszabadul. 

A sorozat eddig olvasott részei közül talán Dean és Allie volt az, akik szexuálisan szerintem a legjobban vonzották egymást, annak ellenére, hogy a természetük és a párkapcsolatról alkotott véleményük totál különbözött egymástól. Hogy miben? - már mondom is.

Dean a suli legnépszerűbb pasija volt, naponta váltogatta a partnereit. Abszolút nem voltak erkölcsi dilemmái a szexuális életével kapcsolatban. Mindegy volt neki, hogy kivel, mikor és hogyan szexel, a lényeg, hogy szexeljen, lehetőleg minél többet és minél változatosabb partnerrel vagy akár több partnerrel együtt. Míg Allie amolyan tipikus fészekrakó típus volt. Szerette az állandóságot és ha volt mellette valaki, akire támaszkodhatott és számíthatott. Ezért is volt lelkileg totál kiakadva, amikor lefeküdt Deannel. Rettenetesen szégyellte magát miatta és erős lelkiismeret-furdalása volt, mivelhogy az alkalmi szex, abszolút nem az ő asztala. Ráadásul csak most lépett ki egy hosszú távú kapcsolatból és még nem állt készen egy másikra. De ha készen is állt volna, akkor sem egy ilyen szexmániás pasival, mint Dean.

A hollandok a lányokra helyezték a hangsúlyt :)

Persze nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ezek ketten a könyv végére szépen egymásba gabalyodnak. Fokozatosan ismerik meg egymást és válnak egyre fontosabbá a másik számára. Ami furcsa volt, hogy mindenféle nagyobb dráma és félreértés nélkül sikerült rájönniük, hogy hogyan is működhetne zökkenőmentesen a kapcsolatuk. Szóval maga a történet nem volt túl bonyolult, semmiféle csavar vagy bonyodalom nem tarkította, melynek köszönhetően már-már fájdalmasan egyszerűnek éreztem az egészet. Gondolom ezért is tett bele Kennedy az előző részektől eltérően jóval több szexjelnetet, hogy az olvasó nehogy bealudjon, na meg persze valamivel csak ki kellett tölteni az üresen tátongó oldalakat. Mindenesetre nem mondom, hogy nem élveztem a könyv olvasását, mert az író stílusa és humora most is  levett a lábamról, és igazából ismét jól szórakoztam, de számomra ez a kötet csakis, és tényleg csakis a szexről szólt, és nekem egy romantikus könyvben soha nem ezen van a legfőbb hangsúly. (Csak halkan súgom, hogy ennyi erővel egy igényes pornót is nézhettem volna, akkor is hasonló élményben lett volna részem, mint most.) 

A könyvben nem sok emlékezetes pillanat volt számomra, szám szerint pontosan kettő. Az egyik, amikor Dean energikus húga szinte berobban a történetbe, a másik pedig amikor Allie félreértésből leüti Deant – ó, hogy én milyen jót szórakoztam és nevettem ezeken a jelenteken. Na és persze most is nagyra értékeltem, hogy a főszereplők mellett a korábbi részek szereplőivel is sokat találkozhattunk.

Szóval összességében kissé csalódott vagyok, mert míg a sorozat első része óriási kedvenc volt anno, és a másodikon is szintén jól szórakoztam és szívesen olvastam, addig ez a kötet egyáltalán nem rántott magába. Persze nem tagadom, jól esett ebben a zaklatott és vészterhes időszakban egy ilyen könyvet olvasni, mert humoros volt, meg fiatalos, meg könnyed meg minden, de attól félek, hogy az Off-Campus sorozat számomra mostanra szép lassan kezdi elveszíteni varázsát.

1. The Deal - Az üzlet ~ Hannah Wells & Garett Graham 

2. The Mistake - A baklövés ~ Grace Ivers & John Logan 

3. The Score - A Pont ~ Allie Hayes & Dean Di Laurentis 

4. The Goal - A cél ~ Sabrina James & John Tucker 

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Off-Campus
Eredeti Cím: The Score
Fordította:Barthó Eszter
Oldalszám: 416

tovább olvasom Elle Kennedy: The ​Score – A pont (Off-Campus 3.)

Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Na, hát ezt a könyvet sem a csodás borítója miatt választottam – bár röhögni fogtok; miközben olvasgattam, annyit nézegettem, hogy egész megszerettem –, de ugye sosem a külcsín a fontos, hanem a belbecs, ami ebben az esetben bizony nem maradt el. Szóval már most mondom, hogy pozitív élmény volt számomra a könyv, örülök is nagyon, hogy végül más könyvmolyok hatására, ha kissé kacskaringós úton is, de meg tudtam szerezni.

Már csak azért is, mert elég rövidke történetről van szó, együltő helyemben ki tudtam olvasni. Másrészt pedig mert egy olyan bájos és szépen megkomponált regény volt ez, ami roppant szívhez szóló módon írta le az ember és a természet kapcsolatát, és persze azt, hogy az olvasás egy olyan emberi szükséglet, amit még a legvalószínűtlenebb helyzetekben és környezetben is igényelnek bizonyos emberek.

A történet egyébként egy idős férfiról, Antonio José Bolívar Proañoról szól, aki az Amazonas-síkságon, egy El Idilio nevű kis településen él az őserdő mélyén. Ez a falu olyan kicsi, hogy a fogorvos évente csak kétszer jár arra fogakat húzni és hogy könyveket vigyen az öregnek…. szerelmi történetek, ráadásul olyanokat, amelyek a legnagyobb szívfájdalommal járnak. Antonio még fiatal korában költözött a dzsungelbe s telepedett le a shuar indiánok között, akik mindent megtanítottak neki az erdőről és annak lakóiról: állatokról, bennszülöttekről és betolakodókról. Sajnos Antonio nem sokáig maradhatott velük, a tanult bölcsességeket magával víve vissza kellett térnie a fehér telepesekhez, akik közé ezek után sajnos már soha nem tudott beilleszkedni. A falusiak nem nagyon foglalkoztak vele, csak akkor keresték, ha valami veszély fenyegette őket, mint például egy felbőszült ocelot - kinek párját és kölykeit a fehér ember kegyetlenül elpusztította – és ez miatt a szerencsétlen állat szörnyű bosszút akar állni mindenkin.

Érdekes volt ez a könyv, a legelején azt hittem, hogy a könyvek és az olvasás szeretetén lesz majd a fő hangsúly, de érdekes mód engem nem az öreg ez irányú érdeklődése és lelkesedése érintett meg leginkább, hanem a nőstény párduc hihetetlen fájdalma a családja elvesztése miatt, illetve az ez miatt indított könyörtelen bosszúhadjárata. Volt valami költői, valami emberi abban a szerencsétlen párducban, amitől ha rá gondoltam rögtön összeszorult a szívem. És bár nem én vétettem ellene, mégis szégyenérzet töltött el azok miatt az emberek miatt, akik ezt tették vele, és akik azt hitték és hiszik még most is, hogy az univerzum közepén állnak és joguk van bármit megtenni a Földdel és a rajtuk élő állatokkal.

A könyv irtó rövidke - soha nem gondoltam volna, hogy ennyi mondanivaló elfér benne – és gyönyörűen van megírva. Már nem tudom, hogy milyen szavakat és hasonlatokat használt az író, de visszagondolva még mindig érezem az őserdő fullasztó melegét és a bőrömön lecsorgó izzadságcseppeket. Hallom a magas aljnövényzetben lassan mozgó hatalmas állatok neszét és a színes madarak szárnycsapkodását…. Van egy bizonyos mértékű filozofálás a műben a természet tiszteletéről és az ostoba, agresszív emberek által okozott kárról. Na nem szájbarágósan, csak olyan mértékben, hogy határozottan érezni lehessen annak súlyát - és ezt igen nagyra értékeltem benne.

Szóval megszerettem ezt a könyvet, Antoniot meg pláne, és nem csak azért, mert szerelmes történeteket olvasott, hanem mert másokkal ellentétben nem meghódítani, hanem egyszerűen csak harmóniába akarta élni a természettel - és szerintem ez a könyv legfőbb mondanivalója.

Csak halkan súgom, hogy még soha nem kóstoltam bele a Latin-amerikai irodalom rejtelmeibe, ezek után azonban úgy érzem, itt az ideje, hogy megtegyem. 

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Un viejo que leía novelas de amor
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Oldalszám: 134

tovább olvasom Luis Sepúlveda: Az ​öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Agatha Christie: Tíz ​kicsi néger

A világ leghíresebb krimiszerzőjét Agatha Christie-t szerintem senkinek nem kell bemutatni, mert ha valaki még nem is olvasott tőle egyetlen könyvet sem, akkor is találkozott már a nevével, már csak a különböző sorozatok és filmek kapcsán is. Arról már nem is beszélve, hogy AC-t a krimik királynőjének tartják, rengeteg példányban jelentek meg könyvei, melyek közül állítólag az egyik leghíresebb és az olvasók által talán legkedveltebb írása a Tíz kicsi néger. És mivel én azok közé az emberek közé tartozom – bocsika, csak tartoztam -, akik ez idáig még egyetlen könyvét sem olvasták, így úgy gondoltam, hogy mégiscsak a legjobb regényével kéne kezdenem a vele való ismerkedést.

A történetről nem szeretnék sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy egy titokzatos vendéglátó tíz különböző embert hív meg különféle indokkal egy mindentől elzárt gyönyörű szigetre, ahol aztán ezek az emberkék szép sorban fogyatkozni kezdenek. Az egyiket megmérgezik, a másik csak egyszerűen eltűnik, a harmadikat fejbe lövik és így tovább. Ami érdekes az egészben, hogy egy óvodai versike szerint hullanak, mint a legyek, ami ráadásul papírra vetve mindegyikük szobájában megtalálható volt, tehát tulajdonképpen tudták is, hogy mi fog velük történni. A helyzetüket nehezíti, hogy egyikük sem tud elmenekülni a szigetről, mely miatt a feszültség csak egyre nő közöttük. Elkezdődik a gyanúsítgatás, a rettegés és az ellenségeskedés, miközben mindegyikük mocskos kis múltjára is szép lassan fény derül.

A kép a BBC 2015-ben készített 3 részes minisorozatból való.

Nekem nagyon tetszett a könyv, nem is értem, hogy miért halogattam ilyen sokáig. A karaktereket és a történetet kellőképp kidolgozottnak éreztem, a cselekmény pedig olyan fordulatokkal és rejtélyekkel volt tele, ami végig képes volt fenntartani a figyelmemet, szóval határozottan faltam a sorokat. Minden fejezetben új gyanúsítottam volt – sajnos, akire épp tippeltem, az mindig gyorsan kiesett a sorból – pedig minden esetben meg voltam győződve arról, hogy jól választottam, de az írónőnek mindig sikerült tévútra vezetnie. Meg aztán bevallom, engem kisebb elégedettséggel töltött el – ami nem azt jelenti, hogy nyugodt szívvel néztem végig minden szereplő halálát -, hogy a házigazda, kinek kilétéről egyébként a könyv végéig nem tudtunk meg semmit, a múltban elkövetett szörnyű bűncselekményeik miatt büntette halállal a vendégeit. Sajátos igazságszolgáltatási módszer volt ez a részéről, amiről nagyon sokat lehetne vitatkozni, de mivel Agatha Christie ezzel a könyvével – szerintem legalábbis – nem szeretett volna irodalmi babérokra törni, sem filozofikus mélységek fölött keringeni, így igazából én sem tettem azt, hanem egyszerűen csak átadtam magam e hátborzongató atmoszférájú történetnek, és borzongva élveztem az egészet.

Nem is tehettem mást, mivel a történet folyamatosan feszültségben tartott, a vége pedig, nos, az óriási meglepetés volt számomra, mivel abszolút nem éreztem szokványosnak. Rajtam legalábbis nem futott át az a jóleső megkönnyebbülés, amit egy klasszikus krimi végén érez az ember. Tudjátok, amikor az utolsó oldal után felsóhajt, és azt mondja; ahhh végre megvan a gyilkos és szerencsére mindenki elnyerte méltó büntetését. A világ rendje helyreállt, és a mérleg nyelve is középre billent…. Nem, én semmi ilyet nem tapasztaltam, inkább kissé kényelmetlenül éreztem magam, mert olyan kérdések lopták be akaratlanul is magukat a fejembe, mint például, hogy vajon miért érezte a gyilkos, hogy neki ezeket az embereket mindenképp meg kell ölnie. Miért gondolta úgy, hogy neki joga van ehhez?  Hogyhogy nem bukott ki sok-sok éven keresztül, hogy ez az ember egy őrült. És jézusom, ez most tényleg fityiszt mutatott nekünk a végén?

"És az őrült mindig előnyben van. Kétszer olyan agyafúrt, mint egy normális ember." 

Szóval abszolút nem szokványos könyvhöz volt szerencsém, mely miatt lehet többször is újra olvasom majd.  Mindenesetre nagyon örülök, hogy elolvastam, mert rendkívül jól szórakoztam, és naná, hogy ezek után a többi Agatha Christie könyvre is roppant mód kíváncsi vagyok. 

Ui.: Most pedig megyek és megnézem a filmet.

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer, s vacsorázni ment, Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc.
Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, Egy el is aludt másnap, s nem maradt csak nyolc.
Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten.
Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat, Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt.
Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között, Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt.
Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét, Egyik bíró lesz a végén, s nem marad, csak négy.
 Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad.
Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, Egyet keblére ölel, és így marad kettő.
Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd. Egyik pecsenyévé sül, és nem marad, csak egy.
Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek..."

Kiadó: Európa
Eredeti cím:And Then There Were None
Fordította: Szíjgyártó László
Oldalszám: 250

tovább olvasom Agatha Christie: Tíz ​kicsi néger

Lorraine Heath: Rangon ​aluli menyasszony (Botrány és szenvedély 2.)

Lorraine Heath nevével A havishami ördögfiókák trilógiája kapcsán találkoztam először. Imádtam azt a sorozatot, ezért is vágtam bele ebbe a szériába, aminek az első részétől ugyan nem voltam elájulva, de ez... ez sokkal jobban elbűvölt, mint a sorozat nyitó kötete.

Történetünk főhőse Thorne, akinek herceggé válása óta rengeteg kötelesség és felelősség nehezedik a vállára. Hogy apjának tett ígéretét teljesítse, feleségül veszi Lavinia Kentet, illetve csak venné, ha a hölgy nem szökött volna el közvetlen az esküvő előtt. Thorne természetesen a keresésére indul, ám egy sötét sikátorban egy gonosztevőkből álló banda rátámad, és ha a közelben lévő fogadó tulajdonosa, Gillie Trewlove nem sietett volna időben a segítségére, talán nem is élte volna túl az éjszakát.

Gillie a súlyosan sérült férfit az otthonába viszi, és gondosan ápolja. Még a testvéreinek sem szól egy szót se a történtekről, mert tisztában van vele, ha megtudnák, hogy egy férfi van a lakásába azon nyomban feleségül akarnák adni hozzá. Gillie-nek pedig esze ágában sincs férjhez menni. Egyrészt, mert nem szeretné a függetlenségét elveszíteni. Másrészt pedig, mert soha nem adná át a fogadója tulajdonjogát másnak - tudniillik, ha férjhez menne, akkor a törvény értelmében mindene a férjére szállna - ám Thorne felbukkanása mindent megváltoztat. 

Aki olvasta a sorozat első részét, az biztosan tudja, hogy Gillie-nek négy bátyja és egy lánytestvére van. És míg az előző kötet a hercegi származású Mickről szólt, addig ebben a részben Gillie történetét követhetjük nyomon, akit fivéreihez hasonlóan újszülött korában szintén Ettie Trewlove - egy nyomorúságos körülmények között élő asszony - küszöbén hagytak, aki aztán a tőle telhető legjobb módon próbálta felnevelni őt. Gillie hosszú utat tett meg míg erős és független nő vált belőle, hiszen ebben az időben a társadalom rendkívül kegyetlenül bánt a bűnben született emberekkel. Semmibe vette, lenézte és kizárta őket a köreikből, Lorraine Heath pedig az előző részhez hasonlóan most sem győzte mindezt elégszer hangsúlyozni, úgyhogy a törvénytelen születés témája ebben a részben is szépen ki volt vesézve.  

A szereplők megformálásában szerintem az írónő remek munkát végzett - Gillie karakterét egyszerűen imádtam. Ő egy nagyon szerethető és különleges jellemű hősnőt testesített meg, aki nem csak önmagával, de a sorsával is tökéletesen elégedett volt, és ezt annyira  jó volt olvasni. Küllemét és megjelenését tekintve nem volt szokványos; előnytelen öltözéket magára öltő, magas termetű és furcsán rövid frizurát viselő, mindenféle női praktikát mellőző, okos, kedves, és rendkívül határozott teremtést képzeljetek magatok elé, akinél a kemény külső lágy szívet és egy kissé álmodozó lelket takart, amit én őszintén szerettem benne... meg a sellő és unikornis gyűjteményét, meg ahogy az emberekkel bánt és ahogy a fogadóját vezette. Na és persze azt is nagyra értékeltem, hogy végre egy olyan hősnőről olvashattam, aki egy sikeres üzleti vállalkozást vezetett, megbízható és erős jellemű volt, ugyanakkor gyengéd és mindig segítő kezet tudott nyújtani az arra rászorulóknak…. Áhh, Gillie valóban tökéletes volt.

Persze Thore karaktere is roppant szimpatikus volt számomra, elsősorban a nyitottsága bűvölt el, amivel inkább csodálta Gillie függetlenségét mintsem átkozta volna azt. Meg aztán az is nagyon tetszett, hogy először a lány kedvessége és ereje - na nem a fizikai, bár abban sem szenvedett hiányt, hanem a lelki - érintette meg a szívét, és hogy semmi kapkodás nem volt a kapcsolatukban, hanem szép fokozatosan alakult ki közöttük a szerelem. És végezetül, hogy nem szégyellte beismerni, majd később orvosolni azon hibáját, mely szerint képes lett volna úgy feleségül venni a számára kijelölt menyasszonyt, hogy egy kicsit sem volt hajlandó megismerni őt. 

Egy szó, mint száz, Thore egy rendkívül kedves és vonzó ember volt, ráadásul szemüveges – nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna szemüveges úriemberrel ebben a műfajban - szóval tényleg egy tökéletes férfi... talán már egy kicsit túl tökéletes is. 

Na de ez legyen a legnagyobb problémám, hiszen összességében nincs okom panaszra, mert egy igazán kedves és olvasmányos történetet kaptam. Kicsit hamupipőkéset és... nos bevallom, számomra a valóságtól igencsak elrugaszkodottat, mivelhogy totál valószerűtlennek tartom, hogy egy dús gazdag herceg és egy fogadó tulajdonosa - ha már csak a társadalmi előítéleteket és családi elvárásokat nézzük - boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Ám mivel nehezen viselem, ha egy romantikus történet nem happy enddel végződik, így minden fenntartásomat félre téve inkább élvezettel merülök el egy olyan álomvilágban, ahol a szerelem, valóban mindent legyőz, mint a kiábrándító valóságban.
   

A sorozat eddig nálunk megjelent részei:

1. Botrány és szenvedély

2. Rangon aluli menyasszony

3. Egy ágyban a csábítóval

Kiadó: Vinton Kiadó
Eredeti cím: When a Duke Loves a Woman
Sorozat: Botrány és szenvedély
Fordította: Harcsa Henrietta
Oldalszám: 416

tovább olvasom Lorraine Heath: Rangon ​aluli menyasszony (Botrány és szenvedély 2.)

P. D. James: Nem ​nőnek való

Amikor Cordelia Gray üzlettársa meghal, ráhagyja a nem túl jövedelmező Pryde Nyomozóirodát, ami megbízások hiányában a csőd szélén áll. Cordelia épp azon gondolkodik, hogy hogyan tovább, amikor egy jól öltözött nő jelenik meg az ajtajában, hogy elvigye a dús gazdag Sir Roland Callenderhez, aki azzal a feladattal bízza meg őt, hogy derítse ki, miért hagyta ott a fia az egyetemet és mi kergette Markot öngyilkosságba. Cordelia elfogadja a megbízást és beleveti magát a nyomozásba, melynek során nemcsak Mark barátainak az életébe, hanem a Callenger család múltjába is mélyen bele kell ásnia magát. Ám úgy tűnik, ez nem mindenkinek van ínyére.

Ó, nekem nagyon tetszett ez a könyv, igazi klasszikus krimi hangulata volt. Sok-sok részletes leírással tarkított, rendkívül izgalmas és furmányos, lassan kibontakozó történetet kaptam, ami időben a 70- es években játszódott, helyileg pedig egy ősi egyetemi városban, Cambridge-ben. A szereplőket, legfőképp Mark baráti körét, roppant változatosnak és teljesen hitelesnek éreztem, és mivel már a nyomozás elején érezni lehetett, hogy nem mindenki mond igazat, vagy legalábbis elhallgat dolgokat, végig feszültségben voltam és igyekeztem minden apróságra odafigyelni, nehogy lemaradjak valami fontos információról. 

Maga a bűntény, illetve annak felvezetése a lassú tempó ellenére is szerintem tök izgalmas volt. Merthogy Mark öngyilkossága kezdetben persze teljesen szokványos esetnek tűnt. Egy fiatalember fogja magát és minden ok nélkül otthagyja az egyetemet, hogy kényelmetlen körülmények közé költözve a saját lábára álljon. Tipikus, befelé forduló, magányos alkatról beszélünk, aki sem a családjával, sem a barátaival nem volt bizalmas kapcsolatban. Aztán alig három héttel azután, hogy elhagyja az egyetemet, holtan találják. A helyszínen semmi nem utalt dulakodásra, még búcsúlevelet is találtak, tehát egyértelműen öngyilkosságnak látszik az eset, és mégis. Cordelia kitűnő megfigyelőképességének hála, olyan apró kis jelekből, mint például egy hanyagul otthagyott szennyes kávéscsészéből, vagy az elkészített, de el nem fogyasztott vacsorából, és a félbehagyott kerti munkaból arra következtetett, hogy Markot meggyilkolták.

Cordelia nagyon szimpatikus karakter volt számomra, nem volt túl határozott és tapasztalt sem, ráadásul nő létére törékeny is volt és a családi háttere miatt érzelmileg elszigetelt, mely hiányosságok miatt kezdetben komolyan féltem, hogy nem tud majd megbirkózni a feladattal. Ám a történet előrehaladtával egyre jobban megtalálta a hangját és érvényesítette erejét, úgyhogy a könyv végére tényleg minden elismerésem az övé volt. Annyira jó volt látni azt az elszántságot és magabiztosságot, amit minél mélyebbre ásott az ügyben annál erősebben és stabilabban sugárzott. Meg aztán mindig olyan jókat mosolyogtam magamban, amikor egy-egy meleg helyzetben eszébe jutottak azok a nyomozási technikák, amiket még a társa tanított neki rövid együtt töltött idejük alatt – ó, hogy milyen nagy hasznát is vette azoknak a tanácsoknak. Mindenesetre Cordeliának nem volt könnyű feladata, hiszen a Mark halála körüli rejtély jóval összetettebb és veszélyesebb volt, mint ahogyan azt elsőre bárki is gondolta, de Cordelia jól vette az akadályokat, és mindenki számára bebizonyította, hogy nő létére igen is képes megbirkózni a feladattal.

Fájdalom, de sajnos volt néhány dolog, amit kicsit furcsállottam a könyvben és ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Például nem igazán értettem, hogy fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére miért pont Cordeliat bízták meg az ügy kiderítésével. Komolyan azt hittem, hogy lesz a könyv végén valami „csattanó”, ami magyarázattal szolgál majd erre, de nem így volt. Meg aztán a történet végével sem voltam igazán kibékülve - nem értettem, hogy Cordelia miért védett egy olyan szereplőt, akivel csak néhány szót váltott és ráadásul egy cseppet sem kedvelték egymást. Szerintem túl sok vesztenivalója volt ahhoz, hogy ilyen könnyű szívvel jótékonykodjon, ennek ellenére ő mégis megtette. Miért? A magyarázat számomra nem volt túl meggyőző.

Mindenesetre kellemes meglepetés volt ez a könyv. Remek hangulatú és stílusú, igazi régimódi detektívtörténet, amit élvezet volt olvasni.  Sajnos, ha jól tudom Cordeliának az írónő ezen kívül már csak egy könyvet szentelt, amire ezek után szintén nagyon kíváncsi lettem, illetve szerintem egy másik (A halál jár Pemberley-ben c.) regényével is hamarosan teszek majd egy próbát. 

 

Kiadó: XXI. Század Kiadó
Eredeti cím: An Unsuitable Job for a Woman
Fordította: Róna Ilona
Oldalszám: 334

tovább olvasom P. D. James: Nem ​nőnek való

Laura Madeleine: Egy ​cukrászmester meséje

Nyilvánvaló, hogy ez a könyv a csodás borítójával keltette fel a figyelmemet, ami szerelem volt első látásra.  Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ezt nekem olvasnom kell. Persze mint mindig, most is megfordult a fejemben, hogy mekkora pofára esés lesz, ha a könyv borítója nem lesz összhangban a belső tartalommal, ám a regény egy olyan szívszorító, időnként keserű és könyörtelen szerelmi történetet mesélt el, ami a szenvedély, árulás és a valódi barátság mellett a megbocsátás művészetéről is szólt, szóval épp nekem való volt.

A történet két idősíkon játszódik, az egyiknél az 1909-es évek Párizsában járunk, amikor is egy vidékről felkerült szegény fiú Clermont híres cukrászdájában kap munkát. Guit rögtön megbabonázza az ismeretlen világ: az elegáns vendégek, az aranyló karamellcsodák, a habos krémek, a cukrászda hátsó részében folyó munkák, és annak izgalma, amit egy cukrászati remekmű elkészítésekor érezhet az ember. De leginkább a gazdag tulajdonos csendes és mosolygós lánya, Jeanne csavarta el a fejét, akivel egy olyan szerelmi viszony veszi kezdetét, amelynek sosem lett volna szabad megtörténnie.

A második idősíknál 1988-ban járunk, Cambridge-ben, ahol Petra a nemrég elhunyt nagyapja körül kirobbanó botrányt próbálja elkerülni azzal, hogy nyomozásba kezd egy olyan rejtély felkutatása után, mely szerint nagyapja fiatal korában Párizsban járva egyértelműen egy botrány főhősévé vált, mely botrány végül aztán a Clermont cukrászda bezárásához vezetett. Ezt támasztja alá az a régi levél és fotó is, amit a holmijai között talál. A fotón a nagyapja mellette két ismeretlen fiatal, mögöttük pedig a Clermont cukrászda látható. A fotó hátoldalán pedig egyetlen mondat a nagyapa kézírásával: „Bocsáss meg!”

A regény tulajdonképpen egy szívszorító szerelmi történet, ami egy neves cukrászda tulajdonosának fiatal lánya és egy Párizsba érkező nincstelen fiú között alakult ki. A korabeli társadalom szerint az ilyen eltérő társadalmi háttérrel rendelkező emberek között semmiféle romantikus kapcsolat nem volt elfogadható, ezért a két fiatal kénytelen volt titokban tartani szerelmét. Jeanne és Gui feltétel nélkül szerették egymást, de egy balszerencsés félreértés folytán sajnos a terveik nem úgy alakultak, ahogy azt eltervezték.

Az ő történetük a jelenbe, pontosabban 1988-ra vezet vissza, amikor is Petra, egy fiatal egyetemi hallgató, véletlenül rábukkan arra a fotóra, melynek hatására merész kutatásba kezd. Petra kitartó és számomra egy kissé naiv teremtés volt. Egy pillanatra sem volt képes arra gondolni, hogy szeretett nagyapja megbántott vagy akár fájdalmat okozhatott valakinek, legalábbis addig, amíg ki nem derül az igazság.

Vajon Jeanne és Gui képesek lesznek legyőzni a társadalmi előítéleteket és beteljesíteni szerelmüket? Vajon mi köti össze a nemrég elhunyt nagyapát a múltbéli szerelmesekkel? És mi lehetett az a botrány, ami miatt a Clermont cukrászda kénytelen volt örökre bezárni kapuit? 

Bár nem mondtam, de aki ismer az tudja, hogy imádom a két idősíkban játszódó történeteket, úgyhogy itt is nagyon szerettem a múlt és a jelen gyönyörű keverékét. Jeanne és Gui története közelebb állt hozzám, mint Petra nyomozása. Rendkívül élveztem a cukrászdáról és a sütemények elkészítésének folyamatáról szóló részeket, az édességek látványát, a porcukor és a vanília illatát. Szerettem a szereplők között lévő tiltott szerelem, titkos séták és lopott csókok izgalmát és a korabeli Párizs varázslatos hangulatát.

Mivel a könyv stílusa és nyelvezete könnyű és rendkívül olvasmányos, így gyorsan tudtam haladni vele. Sajnos a rejtélyt én nem éreztem olyan jelentősnek, mint ahogy az a regény elején fel volt vezetve, de a fiatalok közötti szerelem mindent elsöprő ereje, az ínycsiklandó finomságok és persze Párizs mindenért kárpótolt. 

Mivel a regényben sok szerepet kaptak az édességek, ezért olvasás közben gyakran megfordult a fejemben, hogy - fogyókúra ide vagy oda –, fogom magam és elmegyek egy cukrászdába, hogy egy hatalmas ekler fánkot rendeljek magamnak. Persze csak a gondolatig jutottam el, mert sehogy sem akaródzott ez miatt letennem a könyvet és egyébként sem láttam még nálunk egyik cukrászdában sem ilyen finomságot. Mindenesetre az édesszájúaknak azt ajánlom, hogy olvasás előtt jó ha bekészítenek maguk mellé pár darab makaront - higgyétek el, szükségetek lesz rá -, a többiek pedig csak egyszerűen élvezzék ezt az emlékekkel, álmokkal és vágyakkal, krémes és cukros csodákkal teli színes, illatos olvasmányt. 

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The Confectioner's Tale
Fordította: Hoppán Eszter
Oldalszám: 360

tovább olvasom Laura Madeleine: Egy ​cukrászmester meséje

WTF!

Képzeljétek, a minap egyik ismerősömmel beszélgetve majdnem padlót fogtam. John Marrsnak A tökéletes pár c. könyvről beszélgettünk, amit egyébként én adtam neki kölcsön. Imádtam azt a könyvet, emlékszem, rögtön az első fejezet után beszippantott annyira izgalmas és érdekes volt az egész. Amit tudni kell róla, hogy a könyv öt emberről szól. A velük történt eseményeket felváltva, több rövid fejezeten keresztül ismerhetjük meg, ami mindegyike olyan véggel zárul, hogy majd megesz a fene a folytatásért. De türelmes vagy, és kivársz, és mindig az épp soron következő szereplő történetével folytatod, ami persze amikor elkezded olvasni annyira nem is nagyon érdekel, mert még az előző hatása alatt állsz, de hamar rájössz, hogy ez a történet is ugyanolyan izgalmas, ha nem izgalmasabb, mint az előző és mire a fejezet végére érsz, márt ezt sem szeretnék abbahagyni… és így tovább.

Na már most, amikor megkérdeztem B.-t , hogy melyik szereplő a kedvence, akkor azt mondta, hogy még nem tudja, mert csak kettőt olvasott végig belőle. WTF? Jééézusom!

Esküszöm, nekem eszembe se jutott, hogy így kellene olvasnom a könyvet, hogy mindig tovább lapozok ahhoz a személyhez, akinek a történetében épp benne vagyok. Micsoda elvetemült dolog már ez? Hogy lehet így kiherélni, meggyilkolni… ésésés élvezhetetlenné tenni egy ilyen regényt? Hát nem pont ez a lényege az egésznek? Hát nem pont a legizgalmasabb pillanatnál való befejezés teszi elsősorban oly egyedivé, addiktívvá és izgalmassá - és igen, igen, bevallom, néha bizony kicsit bosszantóvá is - a könyvet?

Rettentő csalódott vagyok. Persze kenyértörésre ez miatt nem kerül sor köztünk, de akkor is. 

Vagy túlreagálom a dolgot?

Ah, nem is tudom mit mondhatnék erre. 

tovább olvasom WTF!

Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt időszakban két karácsonykor játszódó történetet is olvastam egymás után. És bár tudom, hogy már jóval túl vagyunk ezen az ünnepen, de nekem mégis olyan jól esett repetázni még kicsit ennek utóhatásából. 

A nem csak karácsonykor könyv főszereplője Charlie, aki soha nem szerette a karácsonyt és – ejnye bejnye – a kutyákat sem. Az idei ünnepi szezon sem indult túl jól a számára, amikor kiderült, hogy a barátja a személyi edzőjével csalja, az otthonát pedig egy gázrobbanás tette lakhatatlanná. És mintha ez nem lenne elég, az anyja rögtön elintézi, hogy amíg rendbe nem hozzák a lakását, addig Jez unokatestvérénél húzhatja meg magát Devonban, aki nem mellesleg egy kutyapanziót üzemeltet... Hmmm... Ugye említettem, hogy Charlie nem szereti a kutyákat?

Nos, ezek után hősnőnk kénytelen azt tenni, amire egyáltalán nem vágyik: a mozgalmas Londonból az unalmas vidékre költözni.

Amikor Charlie megérkezik Devonba, azt reméli, hogy csendes napoknak néz majd elébe, ezért a lehető legnagyobb körültekintéssel kerüli a vendégház kutyáit és minden olyan dolgot, ami a karácsonyhoz köthető. Ám Jez, ahol tudja munkába fogja őt, és amikor kiderül, hogy egy szerelmi ügy miatt pár napra hirtelen el kell utaznia és a panzió irányítását az ő kezébe adja, Charlie nyugalomról szóló elképzelései rögtön semmivé válnak.

Ám mint tudjuk, minden rosszban van valami jó, ebben az esetben, hogy Charlie, ha vonakodva is, de egy kedves szomszédnak hála kénytelen karácsonyfát állítani, ilyen-olyan karácsonyi eseményen részt venni és egy csomó falusi emberrel megismerkedni, többek között két nagyon vonzó pasival, akiknek bár sajnos vannak hibái: az egyik túl felelőtlen és meggondolatlan, míg a másik elviselhetetlenül fölényes és kioktató... Na de lányok. Most őszintén. Ki a fenének kellenek tökéletes pasik, amikor a tökéletlenek sokkal szórakoztatóbbak.  

Ó, hát nekem nagyon tetszett ez a könyv, még ha néha Charlie-t az elején kissé idegesítőnek is találtam. Jó érzés volt olvasni; humoros volt, csöppet romantikus és egy csomó imádnivaló négylábú szerepelt benne. Annyira lehetett érezni az író kutyák iránti szeretetét, hogy ha nem kerestem volna rá és láttam volna ezeket az instás képeket - amik mindegyiken, jéééé micsoda véletlen, egy fekete dán dog pózol -, akkor is rögtön tudtam volna, hogy Natalie Cox totál odavan az állatokért.

Irtózatosan tetszett, hogy a könyvben minden kutyának külön karaktere volt. Ott volt például a várandós házikutya Peggy, akinek az ellése körüli cécó miatt majd könnyesre nevettem magamat. Vagy a Peggy-re vigyázó süket dán dog, Malcolm, illetve az energikus szánhúzó malamut ikrek és az öreg pudli, Selb, akik mind-mind nagyon szeretnivaló és rendkívül különleges egyéniségek voltak. Meg aztán az is nagyon tetszett, hogy az író Charlie mellett számos olyan izgalmas és érdekes mellékszereplővel is megörvendeztetett bennünket, akik amellett, hogy szerintem külön könyvet is simán megérdemelnének, csak tovább színesítették és emelték a történet fényét. Charlie idegesítő édesanyjáról például többet is  szívesen megtudtam volna, de mindez a tökéletes párját megtaláló Hugóra is igaz, aki ennek ellenére mégis gyakran Chalie-nál kötött ki. Vagy akár a depressziós bolgár szomszéd, Valko is nagyon izgalmas figura volt, Jez titkos szerelme körüli rejtélyről és a doki múltjáról már nem is beszélve.

Magát a történetet csakis jóhiszeműen lehet olvasni, hiszen a valóságban nem hinném, hogy Jez pont Charlie-ra bízná a kutyapanzió felügyeletét, amikor tisztában van azzal, hogy Charlie-nak halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szükségük a kutyáknak, és még ápolni sem nagyon tudja őket, arról nem beszélve, hogy elég ügyetlenke is a szentem. No de pont ezek miatt a hiányosságok miatt adódott egy csomó olyan humoros helyzet a könyvben, melynek köszönhetően végig mosolyogva és nagy élvezettel vettem esténként mindig a kezembe. Roppan szórakoztató volt, ahogy Charlie kétbalkezessége és a kutyák iránti ellenszenve ellenére is megpróbálta rendesen tenni a dolgát. Persze volt egy-két olyan húzása, ami miatt őszintén aggódtam a kutyusok testi épsége miatt, de végül is Charlie szépen megbirkózott minden feladattal és a könyv végére végre ő is megtudta, amit már minden kutyatulajdonos tud: a kutyák a legcsodálatosabb lények a világon.

Szóval összességében én nagyon élvezetesnek találtam ezt a könyvet. Az egyetlen dolog, amit sérelmeztem benne, az a szereplők közötti szerelem, illetve annak kialakulásának és mélységének hiánya, de ettől eltekintve egy nagyon kedves és humoros történethez volt szerencsém, ami tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott. Úgyhogy aki egy halál könnyed és vidám hangulatú, kutyás olvasmányra vágyik, annak szívből ajánlom. 

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Mutts and Mistletoe
Fordította: Turcsányi Jakab
Oldalszám: 312

tovább olvasom Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra