Liz Nugent: Mindig is éjjel lesz

Nincsenek megjegyzések
Amikor egy könyvért hajlandó vagy lemondani a programod, vagy úgy alakítani, hogy minél több időd maradjon olvasni, az szerintem elég jól bizonyítja, hogy mennyire tetszett az adott olvasmány. Liz Nugent nemrég megjelent regényével én pont így jártam. Szó szerint a fotelhez szegezett.

„A férjem nem akarta megölni Annie Doyle-t. Persze az a hazug dög megérdemelte a halált.”

Mint látjátok a szerző nem sokat tökölt a bevezetéssel, gyors, tiszta és egyszerű mondattal indítja útjára a sztorit. Mely után persze bolond lenne bárki is figyelmen kívül hagyni a kérdést, mely szerint vajon ki lehetett Annie Doyle, és miért ölte meg őt Andrew. De izgalomra semmi ok. Higgyétek el, hogy idővel minden borzalomra fény derül, csak helyezzétek magatokat kényelembe és bízzatok mindent Nugent nénire, aki úgy ért a történetmeséléshez, hogy az olvasó a könyv végén a döbbenet és lenyűgöződés csodálatos érzésével csukja majd be a kötetet.

A történet egy mély tiszteletnek örvendő ír családról szól, akik Dublinban élnek az 1980-as években. A szóban forgó férj Andrew egy nagyra becsült bíró, míg felesége Lydia, egy önző dög, aki csak a saját státuszával és fényűző életstílusának szinten tartásával foglalkozik. Fiuk Laurence, egy elhízott és zavarodott tinédzser, aki az anyja fojtogató és betegesen birtokló szeretete miatt vált fokozatosan ilyenné. A regény igazi bonyodalma onnan fakad, hogy Laurence részben rájön szülei titkára, és megszállottja lesz a halott lánynak. Olyannyira, hogy pár év múlva összebarátkozik a lány családjával, majd beleszeret a húgába, Karenbe, aki nem hiszi el, hogy a nővére meghalt, ezért éveken át kitartóan kutatja.

Már a könyv legelső oldalán kiderül, hogy a házaspár gyilkosságot követ el, mi több, a holttestet a hatalmas dublini házuk gyönyörű kertjében temetik el. Szóval, hogy ki volt a gyilkos azt rögtön tudjuk, a továbbiakban az okot és a gyilkosság utáni események sorát követhetjük nyomon. A történetnek három elbeszélője van: Lidya, Laurence és a meggyilkolt lány húga Karen. E három szereplő motivációjának és személyiségének kidolgozásánál szerintem a szerző kiváló munkát végzett. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert úgy vélem ennek megléte ennél a műfajnál különösen fontos, hiszen ezen alapul és erre építkezik (áll vagy bukik) az egész sztori. És ezzel el is érkeztem ahhoz a részhez, ami totál lenyűgözött, és ami miatt végül is a könyv levett a lábamról: a három elbeszélő tökéletesen elkülönülő egyedi hangja.
Merthogy az írónő teljesen bele tudott helyezkedni a különböző típusú karakterek elméjébe és ezáltal átadni nekünk a gondolataikat és érzelmeiket. Laurence és az anyja Lydia mindketten a gazdagabb társadalmi réteghez tartoztak, és míg szókincsük azonos volt a gondolkodásuk mégis teljesen különböző. Laurence kissé naiv volt, lusta és mimózalelkű, míg Lydia hihetetlenül manipulatív, számító és kegyetlen. És míg Karen és családja a szegényebb és tanulatlanabb osztályt növelték (az apja például még olvasni sem tudott), érzelmileg őt mégis sokkal fejlettebbnek éreztem bármelyiküknél.

Véleményem szerint mindhárom szereplő hangját hihetetlen jól eltalálta a szerző, szerettem is miatta mindegyiket, de Lydiáétól, fú, hát attól egyenesen a hideg rázott. Az ő érzelemmentessége és ridegsége volt a leghátborzongatóbb és legbizarrabb az egész könyvben. Ő volt az, akiről egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire gonosz, netán teljesen őrült, vagy – és én inkább efelé hajlok - a saját gyermekkorban átélt tragédiák miatt sérült meg pszichésen ily súlyosan.

Hibát nem találtam a könyvben, ami kissé zavart csupán annyi, hogy én szeretem, ha egy thrillerben a szerző feloldja az előzményekben generált feszültséget. Hogy ezt fokozatosan vagy gyorsan teszi, az nekem tök mindegy, a lényeg, hogy a végén az igazságérzetem ki legyen elégítve, mely érzés itt elmaradt - de ez már az én egyéni problémám, hiszen biztos lesznek, akiknek pont ez miatt lesz emlékezetes a regény.

Úgyhogy a könyv jó volt. Sőt, nagyon jó.  Egy  rendkívül okos és intenzív, ráadásul baromi jó stílusban megírt, hihetetlen olvasmányos és csavaros történet, ami elsősorban a birtokló szülői szeretetről és a rossz kötődés kialakulásáról szólt. A műfaj kedvelői számára mindenképp csak ajánlani tudom.


Értékelés 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Lying in Wait
Oldalszám: 400

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Rachel Cohn · David Levithan: Kihívások ​könyve ~ (Dash és Lily 1.)

3 megjegyzés
A történet két intellektuális fiatalról, Dashról és Lilyről szól, akik nemrég szembesültek azzal, hogy a szüleik nélkül kell tölteniük a karácsonyt. És míg Dash utálja ezt az ünnepet, addig Lily minden nyűgjével és szépségével együtt imádja.
Ám úgy tűnik, hogy ez a karácsony mindkettőjük számára más lesz, mint a többi. Ugyanis egy könyvesboltban Dash egy piros jegyzetfüzetet talál, ami Lilyhez tartozik, és amiben a lány különös rejtvényeket agyalt ki a szerencsés megtaláló számára. Dash belemegy a játékba és innentől kezdve a két fiatal e piros noteszen keresztül kezd el kommunikálni egymással. E naplón keresztül mondják el legbelsőbb titkaikat, gondolataikat és érzelmeiket egymásnak, miközben olyan kihívásokkal és feladatokkal lepik meg egymást,  melynek megvalósítása során fura helyeken, fura emberekkel kell találkozniuk, hogy fura dolgokat vigyenek véghez. 

A regény előrehaladtával Lily és Dash elgondolkodik azon, hogy vajon kompatibilisek lennének-e egymással, ha személyesen is találkoznának? És hogy vajon elég-e a szerelemhez, ha két idegen egy füzet lapjain levelezget egymással?


Igaz, hogy a karácsonyon már régen túl vagyunk, és már az új év is elkezdődött, de esik a hó ezerrel, és még mindig tél van. Lehet hóembert építeni, meg jó nagyokat hógolyózni, úgyhogy ha évszaknak megfelelő olvasmányra vágyunk, akkor a Kihívások könyve akár még jó választás is lehet. Ezt gondolva vettem én is a kezembe a könyvet, meg mert az idei vcs listások egyike volt, meg mert azt reméltem, hogy ez egy tökre nekem való rendkívül hangulatos olvasmány lesz, de mint időközben kiderült, annyira azért mégsem tudott elvarázsolni. 
A könyv történetét a főszereplők szemszögén keresztül ismerhetjük meg, melynek én roppant mód örültem, hiszen odavagyok a váltott nézőpontos elbeszélésekért. Dash és Lily karakterével kapcsolatban azonban elég vegyes érzéseim voltak, merthogy míg Dasht a fárasztóan hosszas filozofálásai és bölcs gondolatai miatt kissé koravénnek, addig Lilyt a 16 éve ellenére meglehetősen gyerekesnek éreztem. Meg aztán a könyv humorával sem voltam teljes mértékben kibékülve, merthogy voltak részek - például a télapót letaperolós jelenet - amit gondolom a szerzők viccesnek akartak szánni, de én inkább zavarba ejtőnek éreztem, mintsem humorosnak. Meg ott volt az a rész is, amikor Dash odaköszönt valakinek, akiről tudta, hogy nem zsidó, hogy boldog Hanukát, csak azért, hogy lássa, hogyan reagál. Nos lehet, hogy öreg vagyok én már az ilyen csínytevésekhez, de ezt évekkel korábban is ugyanúgy tiszteletlenségnek tartottam volna, mint most. A Fekete és Fehér vezetéknevű rendőrős poént pedig – melyben a Fehér rendőr fekete, a Fekete nevű rendőr pedig fehér bőrszínű volt – kissé rasszistának. Persze lehet, hogy csak én reagálom túl a dolgokat, és ezeken túllépve egyszerűen csak élveznem kéne a könyv eredetiségét - melyet több-kevesebb sikerrel végül is sikerült - mindenesetre tény, hogy voltak olyan helyzetek, melyeken ahelyett, hogy jókat nevettem volna csak nagyokat pislogtam. De rendben van. Legyen így. Nem olyan nagy probléma ez, hiszen ahogy látom a szereplők és velük együtt a szerzők is kissé különcök és szeretnek másokat zavarba ejteni - velem meg aztán igazán emberükre találtak. Úgyhogy inkább egy lépést hátra lépek és onnan nézve az egészet azt mondom, hogy na jah! Nincs bájosabb dolog egy névtelen románcnál, két tizenéves között karácsony idején Manhattan utcáin.
Szóval összességében aranyos és kedves történet volt ez, bár az elején kellett egy kis idő, míg ráhangolódtam és képbe kerültem azzal kapcsolatban, hogy most akkor ki kicsoda és kinek a családjához tartozik. Hogy ki kinek a barátja és nem utolsósorban milyen a szexuális identitása. Na, de miután ezen túljutottam, egész jól alakultak a dolgok. Tetszett a könyv stílusa és a klasszikus fiú-lány koncepció, amit mi tagadás, igazán eredeti csomagolásban adtak át nekünk a szerzők. Úgyhogy a kezdeti nehézsége ellenére a végére mégiscsak megszerettem a könyvet - mondjuk annyira azért nem, hogy a következő részre is kíváncsi legyek, de egynek mindenképp elment.

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Tilos az Á Könyvek
Eredeti cím: Dash and Lily’s Book of Dares
Sorozat: Dash és Lily
Oldalszám: 280

3 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

N. K. Jemisin: Az ​ötödik évszak (A megtört föld 1.)

2 megjegyzés
Oké, szóval az a helyzet, hogy nekem ez a könyv nem jött be. Olyannyira, hogy bizony óriási megkönnyebbülés lett úrra rajtam, amikor az utolsó oldal után végre becsukhattam a kötetet. Úgyhogy most kissé gondban is vagyok az értékelésével, mert dacára annak, hogy sokaknak kifejezetten tetszett, mi több, rajongó posztok tömkelege született róla, engem sajnos mégis totál hidegen hagyott.
Történetünk a világvégével kezdődik, ami nem nagy szám, hiszen ez már a sokadik ebben a világban. Pár száz évente fordul elő, hogy beköszönt az ötödik évszak, ami egy olyan erőteljes természeti katasztrófák - vulkánki- törések, savas esők, földrengések - sorozata, melynek köszönhetően az aktuális civilizáció megszűnik létezni. Néhányan maradnak csupán életben, akik a régi krónikák útmutatásai alapján próbálnak túlélni és felkészülni a következő katasztrófára.

A cselekmény három szálon fut, melyek közül az egyik épp erre az időszakra esik. Ebben Essunt követhetjük nyomon, akinek a férje brutális módon végez fiukkal, majd elmenekül, és erőszakkal magával viszi a lányukat. Essun rögtön felkerekedik, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. A második szálon egy Damaya nevű kislány a főszereplőnk, akit a családja azért taszít el magától mert orogén. És most egy kis gyorstalpaló következik: az orogének olyan emberek, akik képesek a földdel kapcsolatba lépni és annak energiáját felhasználni. Ám ebben a világban ezeket az embereket lenézik és rabszolgasorban tartják. Az őrzők azok, akik kiskoruktól kezdve nyomon követik az orogének fejlődését és később is velük maradnak, hogy irányítsák és megvédjenek másokat velük szemben. Szóval Damaya egy ilyen ember, akiért egy őrző jön, hogy magával vigye egy olyan helyre, ahol kiképezik és szigorú szabályok közt irányítják őt. A harmadik szereplőnk pedig egy fiatal orogén nő, akinek egy másik, nála jóval képzettebb orogénnel együtt kell útra kelnie, hogy egy város kikötőjét átjárhatóvá tegyék különleges képességük segítségével. 
Szóval van egy elég nyomasztó apokaliptikus világunk, melyben különböző képességű emberi lények (orogének, kőfalók, őrzők) hierarchikus társadalomban élnek, mely mellé kapunk egy nagy adag föld- és kőzettan, no meg persze elnyomást, meg sok-sok megaláztatást, mely egyveleg elég ígéretesen hangzik ahhoz, hogy telitalálat legyen nálam, de nem. Sajnos ez csak részben teljesült.
Igazából már a könyv elején éreztem, hogy ez nehéz szülés lesz, mert amellett, hogy elég unalmasan indult az egész, totál zavaros volt számomra minden. Fura volt az egyik szereplő E/2 elbeszélésmódja, és meglehetősen kusza a sok helység és személynév, a szereplők különböző képességei, feladatai és egymáshoz való viszonyuk. Kicsit bosszantott, hogy az elején túl sokáig kellett a sötétben tapogatózom, és hogy a későbbiekben is a különböző természeti katasztrófákról, lemeztektonikai mozgásokról, ásványokról, meg ilyen-olyan rozsdaverte kőzetekről szóló részek fárasztóan hosszúra és részletesre sikeredtek. De nem adtam fel, ügyes lány vagyok én, no meg egy leheletnyit mazochista. Úgyhogy a kezdeti nehézségek ellenére mégis kezdtem lassan ráhangolódni a könyvre, de igazán soha nem tudtam a magamévá tenni, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva (talán az elbeszélés módja és/vagy az író stílusa miatt) végig külső szemlélőként figyeltem az eseményeket - egyszerűen nem tudott magába szippantani a történet, ami valljuk be, egy könyv olvasásánál azért nem kis probléma.

Persze voltak részek, ahol az események felpörögtek, én meg végre elkezdtem örülni, hogy na most, most biztos beránt a történet és innentől kezdve letehetetlen lesz a könyv, de nem. Csak ideig óráig sodort magával – főleg a vége felé - a lendület, de sajnos mindig hamar kint találtam magam a periférián, melyhez biztos az is nagyban hozzájárult, hogy egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem és közel éreznem magamhoz. Sőt, Essunt a végére már annyira megutáltam, hogy inkább mihamarabb csak szabadulni akartam tőle. 

Szóval tény, hogy nem tudok szuperlatívuszokban nyilatkozni a könyvről, ám a szerző tehetségét sem szeretném vitatni. Ami nálam pozitív irányba billentette a mérleget az az alapkoncepció: az apokaliptikus világ, a társadalmi viszályok és az orogének bámulatba ejtő képessége volt. Tetszett a váltott nézőpont, és a végén a három történetszál összefonódása, úgyhogy bár a könyv nem tudott folyamatosan lekötni és megnyerni magának, mégis örülök, hogy elolvastam, ám a részemről inkább maradok továbbra is Sanderson és Rothfuss zseniális műveinek elkötelezett híve.
N. K. Jemisin
Értékelés: 3/5

Kiadó:Agave
Eredeti cím: The Fifth Season

Sorozat: The Broken Earth
Oldalszám: 360


2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Sarah Addison Allen: Sugar ​Queen – Édes élet

6 megjegyzés

Előre szólok, hogy ritka kincsre leletem, így hát rajongó poszt következik.

A történet egy 27 éves lányról, Josey Cirriniről szól, aki felett az anyja már túl régóta zsarnokoskodik. Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik, mivel más dolga sincs, mint az anyját fuvarozgatni és minden óhaját teljesíteni. Vigaszt egyedül a ruhásszekrényében felhalmozott édességekből és romantikus regényekből nyer - ide menekül esténként nassolni és álmodozni nagy utazásokról és szerelemről -, amikor egy nap a helyi pincérnővel, Della Lee Bakerel találja szemben magát ott. Della Lee nem egy szívbajos nő, mégis menedéket kér Josey-től, aki bár irtóra restelli, hogy a gardróbjában rejtegetett titkokról más is tudomást szerzett, mégis beleegyezik abba, hogy váratlan vendége pár napig meghúzza magát ott.  Della Lee egy rendkívül lényegre törő egyéniség volt. Egy olyan „barát”, aki mindig egyértelműen Josey tudtára adta, hogy mi a véleménye az anyjával, vagy épp a postással való plátói szerelmi kapcsolatáról - meg úgy egyáltalán, Josey egész szánalmas kis életéről. Melynek hatására Josey napjai lassan kezdenek megváltozni, sokkal bátrabb, bevállalósabb és nyitottabb lesz az új kapcsolatokra és emberekre, sőt, egy idő után még az anyjának is bátran nemet mer mondani, melynek a következménye? Nos, Josey végre rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt számára, mint gondolta.


Régóta szemezgettem már Sarah Addison Allen könyveivel, de valahogy sem időm, sem hangulatom nem volt hozzájuk. Pedig A csodálatos Waverley-kert-et anno még meg is vettem magamnak, ami azóta is itt árválkodik a polcomon. Az édes élet karácsonykor érkezett hozzám - emlékszem, ritka egy szar napom volt akkor. El is gondolkodtam erősen magamban, hogy most azonnal, vagy esetleg csak később bontsam-e ki frissen kapott ajáncsékcsomagomat – nem akartam elrontani a meglepetés élményét. Ám kíváncsi és türelmetlen ember lévén röpke pár perc töprengés után rögtön rávetettem magam a dobozra, és mivel kedves ajándékozóm egyik kedvenc könyvéről volt szó, így nem is hagytam sokáig porosodni a polcomon, hamar a magamévá tettem, és azt kell mondanom, hogy imádtam.
Az édes élet még csak az első könyvem volt az írónőtől, de már most minden túlzás nélkül állítom, hogy bekerült a kedvencek közé. Totál elvarázsolt ez a varázslatos mese, Allen stílusa és különleges hangja. A történet bájos volt és kissé keserédes, tudjátok olyan, mint a málnás krémmel töltött étcsokoládé, vagy egy jól elkészített expresszó, vagy az a régi, még gyerekkoromból ismert és a mai napig nagy népszerűségnek örvendő aranypapírba csomagolt konyakmeggy – azt biztos mindenki szereti. Ráadásul a történet télen játszódik, óriási havazások közepette, egy olyan városkában, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol egy vörös színű kardigánnak különleges varázsereje van, ahol két ember szenvedélyétől a víz magától forrni a nyers tojások pedig sülni kezdenek. Ahol olyan különleges dolgok történhetnek meg, mint hogy egy lányt már 12 éves kora óta üldöznek a könyvek - jézusom, hogy ez nekem mennyire tetszett -, ahol a ruhásszekrényben mágia lapul, és ahol a rég elfojtott szerelmek újra lángra lobbannak, és mellettük újak szövődnek.

Magának a történetének egyébként gyönyörű íve volt, a cselekménye pedig csodálatosan vitt előre. És mivel a szereplők élete szép lassan fonódott össze, így mindig volt valami, amire választ akartam kapni, vagy amire mindenképp kíváncsi voltam. Ebben persze nem kis szerepe volt annak, hogy minden szereplőt imádtam. A főhősök közötti édes romantika kibontakozása, az a kevés misztikum és leheletnyi finom humor, annyira bájos és annyira édes volt, hogy az ember egyszerűen nem tudott vele betelni. Újra és újra akartam azokat a részeket olvasni, amik megérintettek és melegséggel töltötték el a lelkemet. Úgy éreztem – vigyázat, ez most kissé nyálasan és meglehetősen furán fog hangzani -, hogy bár az egész történet a valóságtól totál elrugaszkodott, mégis annyira valódi és hihető volt az egész, hogy bolond lettem volna ezt a különleges élményt nem két kézzel megragadni, magamhoz ölelni, és ízlelgetni, ameddig csak bírom.

És a könyv különleges atmoszférájáról meséltem már nektek? Nos hihetetlen, hogy milyen intenzív és átható volt a történet hangulata; könnyed és édesen simogató, boldog és egyben megható, amolyan igazi érzelmekkel bebugyoláló jóság, szóval áhhh, nem is áradozok tovább róla, inkább olvassátok el ti is, és majd meglátjátok, hogy miről is beszélek.
Sarah Addison Allen
Most már értem, hogy mások mit szeretnek annyira Allen regényeiben. Csak azt nem értem, hogy ennek felfedezése nekem miért tartott ilyen sokáig.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Sugar Queen
Oldalszám: 296

6 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

TOP 5 Szerda

6 megjegyzés

A TOP 5 Szerdára egy blogon bukkantam rá - szégyen és gyalázat, de már meg nem mondom, hogy melyiken. A lényeg, hogy elméletileg ez egy hetente jelentkező rovat lenne, meghatározott témákkal, melyeket a GoodReads–en és egy molyos csoportban is meg tudtok nézni. Mindenki csatlakozhat, akinek kedve és ideje van hozzá, szeret listákat gyártani, no meg egy kis rendszerességet szeretne vinni könyves játszótere életébe. Mivel részemről a rendszerességgel komoly problémák vannak, és igen erős időhiányban is szenvedek, így úgy gondoltam, hogy csak hébe-hóba csippentek majd ki egy-egy olyan nekem tetsző témát, melynek kapcsán gondolataimat listába szedve veletek is megosztok majd. Úgyhogy ha kedvetek van hozzá, tartsatok velem. Higgyétek el, jó móka lesz.

Az év legelső témája: 
Mi lenne az az 5 célkitűzés/törekvés, amit 2018-ban olvasás terén meg szeretnél valósítani.

1. Tudom én, illetve érzem ám, hogy egyre görcsösebben kezdek begerjedni és ráfeszülni a vcs témára, de egyszerűen nem tudok ezzel a kényszeres érzéssel mit kezdeni. A sorozatos kudarcok kissé frusztrálttá tettek ez ügyben, úgyhogy az idei évben mindenképp szeretnék várólistát csökkenteni.

2.  Aztán az is marhára idegesít, hogy egy év alatt képtelen vagyok elolvasni legalább 50 könyvet. Persze tudom-tudom, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít, na de akkor is.

3.  És itt vannak a klasszikusok. Sokkal több klasszikust szeretnék olvasni, mert annyira elhanyagoltam a szépirodalmat, hogy az már szégyen.

4.  A könyvvásárlás szerintetek ehhez a témához tartozik? Mert ha igen, akkor az idén sokkal kevesebb könyvet szeretnék vásárolni, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy sokkal átgondoltabban költekezni. Mert bár imádok új könyveket venni és tudni, hogy mindezzel a kiadóknak is csak jót teszek, na de azért az mégsem járja, hogy szinte a dupláját veszem annak, mint amennyit fogyasztok.

5.  Végezetül pedig szeretnék az idén minél több műfajt kipróbálni - nem mintha tavaly nem léptem volna ki jó párszor a saját megszokott kis komfortzónámból, melyet egyébként soha nem bántam meg, úgyhogy ettől a jó szokásomtól továbbra sem kívánok megválni – és a lehető legtöbbet olvasni, olvasni és olvasni. Ahol és amikor kedvem tartja, illetve kizárólag azokat, amiket épp megkívánok. ;)

A jövő heti téma: 
5 könyv, amit tavaly nem olvastál el, de az idén mindenképp szeretnéd bepótolni.

6 megjegyzés :

Megjegyzés küldése