Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Immortal in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 400
Szerencsére
nem okozott csalódást a könyv, az első oldaltól kezdve az utolsóig irtózatosan
élveztem. És amikor a végén becsuktam, még akkor is csak
elragadtatással tudtam róla beszélni.
A történet hősnője Rosa Sauer, egy huszonhat éves fiatal nő, akinek a férje a fronton harcol, de már két éve nem hallott felőle semmit. Rosa Berlinből vidékre kényszerül a férje szüleihez, ahol aztán teljesen véletlenül esik rá a választás, hogy kilenc másik nőtársával együtt ők legyenek Hitler előkóstolói. Rosa-ért minden reggel SS katonák jöttek, hogy elvigyék abba az erdőben lévő főhadiszállásra, amit Farkasodúnak neveztek, és ahonnan Hitler csaknem három éven át irányította a Harmadik Birodalmat. Rosa-nak minden nap meg kellett kóstolnia azokat az ételeket, amelyek Hitler szakácsának a konyhájából kerültek ki, hogy elkerüljék a Führer ellen elkövetett esetleges mérgezési kísérleteket. Tíz nő nézett minden nap farkasszemet a halállal, hogy megóvja a náci vezér életét. Minden nap úgy vették az első falatot a szájukba, hogy lehet ez lesz az utolsó reggeli, ebéd vagy vacsora a számukra. Ennek ellenére mégis akadtak olyanok, akik örömmel kockáztatták életüket Hitlerért, és olyanok is, akiket Rosa-hoz hasonlóan nem a politikai ideológia vezérelt.
Szerettem ezt a könyvet olvasni, annak ellenére, hogy egyik szereplőt sem éreztem közel magamhoz. Ennek oka egyértelműen az író stílusa volt. Rosella Postorino írása annyira nyers és fegyelmezett, talán kicsit még - azt is megkockáztatom - merev volt, és mindenféle nagyobb érzelmi kitöréstől mentes, hogy ennek hatására olvasás közben mindvégig bizonyos távolságot éreztem a történettől és magától a főszereplőtől is. Ez azonban nem kicsinyítette számomra a könyv élvezeti értékét, ellenkezőleg, engem pont ez miatt fogott meg a történet és tetszett annyira az egész. És persze azért is, mert az írónőt egy valós személy, Margot Wölk története ihletett, aki valóban Hitler előkostolója volt. Én nem tudtam, hogy voltak ilyen nők a háború ideje alatt, bár jobban belegondolva teljesen logikusnak tűnik, hogy szükség volt rájuk.
De visszatérve a történethez, a háború közepén járunk, a családok szétszakadtak, rengeteg nő maradt otthon egyedül, akik mind féltek, éheztek, és egyszerűen csak túl akartak élni. Az a tíz nő, akit a szerző bemutat nekünk, nagyon különbözőek, így a sorsukon keresztül is különböző aspektusokból ismerhetjük meg ezt az időszakot. Érdekes és egy kicsit bizarr kettősség volt számomra a helyzetük, mert bár azok a finomságok, amiket minden nap meg kellett enniük, akár a halálukat is okozhatták volna, ugyanakkor háború idején, amikor éhínség volt és alig volt mit enniük az embereknek, a túlélés egyik formáját is jelentette számukra, hiszen azon kívül, hogy minden nap tele hassal mehettek haza, még fizetést is kaptak érte.Sajnáltam Rosa-t, mert azzal, hogy kiválasztották, egy roppant ellentmondásos helyzetbe került, ugyanis a túlélés érdekében kénytelen volt eleget tenni a hatalom által rárótt kötelességnek, és ha kellett, az életét áldozni a Führerért, ugyanakkor mindvégig erős ellenérzést táplált a Hitler-kormány iránt, illetve azon kiszolgáltatottság és visszaélések miatt, amiket a Farkasodúban kellett elszenvednie több társával együtt. Merthogy hiába voltak ők is németek, gyakran nem kesztyűs kézzel bántak velük a rájuk vigyázó SS tisztek. És hiába talált Rosa barátra egy titokzatos és mindenkivel ellenséges nő személyében, és még egy SS tiszttel is sikerült szerelmi viszonyba bonyolódnia, így is mindvégig csak egy áldozat volt, akinek - ha tetszett, ha nem - mégiscsak a huszadik század leghírhedtebb diktátoráért kellett dolgoznia.
Szóval nagyon
összetett és különleges történet volt ez számomra, ami erősen hatott az
érzelmeimre, hiszen rengeteg kérdést feszeget az emberi érzések és kapcsolatok
terén. Olyan erős témákat vet fel az olvasóban, mint például mit vagyunk
hajlandóak megtenni magunkért és a barátainkért? Mi az, ami még belefér a
túlélésért vívott harcba? A túlélési ösztönünk valóban erősebb, mint a saját
akaratunk? Hol van a határ, amit átlépve már kérdéses, hogy el tudunk-e
számolni a lelkiismeretünkkel?
Úgyhogy összességében A Farkas asztalánál egy nagyon élvezetes olvasmány volt, örülök, hogy olvashattam, annál is inkább, mivel Rosella Postorino ezen regénye egy teljesen más szemszögből mutatta be nekem ezt az időszakot. Sok világháborús könyvvel volt már dolgom, de ez valahogy mégis kicsit kiemelkedik közülük, talán azért, mert nem a náci idealizmusról szólt leginkább, hanem a túlélés és az alkalmazkodás képességéről, ezért úgy gondolom, hogy akit érdekel a téma és a történelem ezen szeglete, az semmiképp ne hagyja ki.
Kiadó: LibriÍgy
kezdődött a regény, amit pár nap alatt ki is olvastam. A könyv különlegessége
és egyik legfőbb erőssége, hogy ez az
egyetlen olyan memoár, ami a háború alatt Auschwitzban íródott és amit írója nem régi emlékeiből
rakott össze, hanem az ott átélt események mindegyikét frissen, ott helyben, a
szenvedései helyszínén örökítette meg. Úgyhogy ebből a szempontból egy abszolút
hiteles és hiánypótló írást kaptunk, azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy
mivel Eddy naplója az eredeti íráshoz való leghűségesebb formában került
kiadásra, így nem lehet és nem is szabad szépirodalmi műként tekinteni rá.
Auschwitz |
Mindezen szempontokat szem előtt tartva bevallom, én kissé bajban vagyok a könyv értékelésével. Mert bár nem okozott csalódást, hiszen részletesen megismerhettem a láger belső működését és a főbb épültek elhelyezkedését – ez utóbbit néhol már kissé túl részletesen is -, a hierarchikus viszonyokat, és a túlélés különböző fortélyait, de összességében mégis azt kell mondanom, hogy nem hatott úgy az érzelmeimre, mint ahogyan azt vártam. A legnagyobb problémám az volt vele, hogy számomra hiányzott a könyvből az érzelem. Túl távolságtartónak és tárgyilagosnak éreztem Eddy írását. Olyan volt, mintha egy tudósítást vagy egy irodalomtörténész beszámolóját olvastam volna, holott ezeket a sorokat egy olyan ember írta, aki tényleg megjárta az auschwitzi haláltábort és azért vetett mindent papírra, hogy mindez soha többet ne forduljon elő.
Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy teljesen hidegen hagytak és nem rendítettek meg a könyvben leírt események, mert borzalmas dolgokat tudtam meg belőle - főleg a könyv utolsó harmadában a magyar gyerekekről írt rész ütött nagyon szíven -, de azokról a szörnyűségekről és bűnökről, amit a nácik ezekben a táborokban az emberek ellen elkövettek, nem volt olyan részletekbe menően szó, hogy az úgy istenigazából gyomorszájon vágott volna. Nem éreztem a könyvben azt a szörnyű kilátástalanságot, fájdalmat és fásultságot, amit más hasonló témájú könyveknél a szereplőkkel együtt már oly sokszor átéltem.
Persze mindezzel nem akarom kicsinyíteni a könyv értékét és jelentőségét, hiszen minden bizonnyal – vagy legalábbis szívből remélem - eléri célját: a jövő generációja megismeri és nem felejti a történelem e sötét időszakát. Úgyhogy mindenképp örülök, hogy olvashattam, hiszen a megjelenése óta irtó kíváncsi voltam már rá. Ami kifejezetten tetszett és mindenképp meg szeretnék említeni vele kapcsolatban azok a kötet végén található fotók Eddy-ről és a családjáról, illetve az eredeti füzet néhány lapjáról. Számomra ezek a képek, valamint a család és a fordító utószava sokat hozzátettek a könyvhöz.
Kiadó: AthenaeumHa Németországban járok, soha nem hagyom ki a morzsolós sütiket. Mindegyiket imádom, legfőképp a meggyeset, de a rebarbarásat, almásat és a szilvásat sem vetem meg. Annyit eszem belőlük, amennyi csak belémfér, mert ha süteményről van szó, akkor a németek ebben, és a bienenstich készítésében egyszerűen verhetetlenek.
Sajnos nálunk a szilva az a gyümölcs, ami nem nagyon fogy, így amikor egy nagy tállal kaptunk a bátyámtól, rögtön tudtam, hogy süteményt kell sütnöm belőle.
Tészta hozzávalói:
· 38 dkg liszt
· 3 tk. sütőpor
· 20 dkg túró
· 10 dkg cukor
· 2 tojás
· 9 ek. olaj
· só
Először a
száraz anyagokat összekeverjük, majd a nedvessel jól összegyúrjuk. 10 percig
állni hagyjuk, majd kinyújtjuk és a tepsibe tesszük. Én bármilyen gyümölcsöt
teszek a tésztára, mindig jól megkenem előtte valamilyen hozzá illő lekvárral.
Most házi szilvalekvárt használtam, de nem azt a sötétet és édeset, amit a
nagymamák egy napon át főznek, hogy a végén olyan kemény legyen, hogy megálljon
benne a kanál, hanem csak azt a rövid ideig összerottyantós, turmixolós, savanyúbb,
világosabb és hígabb állagút, amit én szoktam készíteni. (Egyébként komoly
viták szoktak lenni a családban, hogy melyik a finomabb. A hosszabb ideig főzött
szilvalekvár egyértelműen a hájas tésztákba és a barátfülébe a legjobb, viszont
a palacsintába és a morzsolós süteményekbe az enyém megy jobban.)
Szóval miután
a tepsibe tett tésztát megkentük lekvárral, ráhalmozzuk a szilvát és kicsit megszórjuk
fahéjjal. Az így elkészített tésztát betesszük a sütőbe és kb. 20 percig sütjük 180 fokon. Az utolsó 5
percben azonban kivesszük és szépen rámorzsoljuk a külön összekevert tésztát.
Jó étvágyat hozzá!
Ui: A könyv, mely kapcsán e receptet megosztottam veletek, Rita Falk Szilváspite-összeesküvése volt.
A történetről röviden annyit, hogy amikor Franz barátja és egykori kollégája, Rudi Birkenberger erkélyén egy lakkozott körmű női kisujjat csőrében tartó szemtelen varjú jelenik meg, kissé ideges lesz. Rögtön felhívja Franzot, hogy segítsen az ujjhoz tartozó testet is megtalálni, de Franz-nak nem sok kedve van nyomozni, mivel elég stresszes mostanában az élete. Volt barátnőjéről, Susiról nem sok mindent tud, csak annyit, hogy állapotát és tartózkodási helyét nagy titok övezik, ráadásul hőn szeretett kis falucskájában, Niderkalatenkirchenben tervezett szálloda építése körül is zavargások vannak, mely szintén jelentősen megnehezíti napjait. Rudit persze mindez nem állítja meg, és kitartó nyomozásának hála hamarosan megtalálja az ujjhoz tartozó holttestet, aztán még egyet, és még egyet. A áldozatok mindegyike olyan fiatal ázsiai nők, akik mindannyian dirndlit viseltek, s mindannyian München hatalmas népünnepélye, az Oktoberfest idején vesztették életüket – hmmmm…. úgy tűnik, egy sorozatgyilkossal van dolguk.
Mit is mondhatnék, egy újabb remek résszel lettem gazdagabb, mely után Franzot és Rudit már tényleg nem tudnám elképzelni egymás nélkül. Olyanok ők együtt, mint egy idős házaspár, és ez nagyon jól áll nekik. A gyilkosságok most is elég kegyetlenek és véresek voltak, ám a bűntény felgöngyölítése és a gyilkos kézre kerítése most viszont mintha sokkal professzionálisabbnak – már ha lehet ezt a szót Franz-cal együtt említeni – éreztem. Nem mintha Franz sajátos vizsgálati és kikérdezési módszerei újra és újra ne lettek volna képesek lenyűgözni, csak most mintha valahogy az események alakulásába kevesebbszer szóltak volna közbe a véletlenek. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy az Eberhofer család nemcsak boldogságban és egyetértésben tud együtt élni, hanem néha komolyabb viták is felütik a fejüket náluk. De persze ez így van rendjén, az lenne a különös, ha ez nem így lenne. Mindenesetre az, ahogy Franz minden nézeteltérés ellenére a Nagyihoz viszonyult, totál ellágyította a szívemet. Franz ebben a részben egyértelműen megmutatta, hogy a durva és macsó stílus mögött a szíve mégis a helyén van. Igen, tudom, elég nyálasan hangzik, de akkor is így van.
Szóval összességében ebben a részben sem csalódtam. A történet felépítése és erőssége még mindig a régi. Végy egy szokatlan, lehetőleg véres gyilkosságot, fűszerezed meg Franz Eberhofer „bájosan” durva modorával, egy kis humorral, egy kis bajor hangulattal és néhány rendkívül furcsa és szokatlan szokásokkal és tulajdonságokkal rendelkező karakterrel - akik a maguk módján persze azért mind-mind szerethető figurák -, és már kész is van a legvidámabb bajor krimi.
Jó szórakozást hozzá!
Ui.: A képen saját készítésű echte német morzsás szilvás lepény látható. Tuti biztos, mert a receptet onnan hoztam. :) Egyébként a könyv végén most is olvasható néhány recept, többek között a Nagyi szilvás pitéjének a leírása is, amit úgy látok, hogy az enyémhez hasonlóan szintén morzsás tetejű... csak az enyém finomabb. Bocsi Nagyi.