2017/12/28

, , , ,

Kendall Kulper: A ​mágikus tolvaj ~ A tenger boszorkánya 2.

Tavaly tavasszal jelent meg nálunk a Salt ​& Storm sorozat első kötete, amely elég vegyes fogattatásban részesült. Ennek oka véleményem szerint, hogy egyáltalán nem egy szokványos - sem hangulatára, sem cselekményére nézve - regényről van szó. A tenger boszorkánya egy kissé nyomasztó, sötét és mágiától csöpögő melankolikus történet volt, amely olyan élményt nyújtott az olvasó számára, amit valaki vagy be tudott fogadni vagy sem, s mivel én az előbbiek táborát erősítettem így nem is volt kérdéses, hogy a folytatásra is kíváncsi voltam. 
A könyv főszereplője Mal, akit az előző rész végén ismerhettünk meg. Tudjátok, ő volt Essie Roe, az első kötet főszereplőjének, Avery édesanyjának szerelme, aki, mint azt korábban megtudtuk, azért taszította el magától a fiút, hogy a Roe családot sújtó átkot kicselezze. Ám mivel a terve nem úgy sült el ahogyan azt remélte, így útjaik még Avery születése előtt szétváltak.

Tök fura és kezdetben kissé kiábrándító is volt úgy olvasni a könyvet, hogy tudtam mi lesz a vége, hiszen az első részből ezt már mind kiolvastam. Ugyanakkor kicsit sem szokványos, hogy egy sorozat történetét nemzedékeken keresztül, különböző generációk szemszögén át ismerhetjük meg, és lehetünk szemtanúi azoknak az eseményeknek, melyek aztán a későbbiekben hatással lesznek egymásra.
Most biztos azt gondoljátok, hogy így már nincs is értelme olvasni a könyvet, hiszen nem sok újat tud nyújtani - merthogy az írónő nem túl szerencsés módon az  első részben már kifújta a vitorlánkból a szelet -, de ez nem így van, mert higgyétek el, hogy aki szerette az első rész különleges világát és varázslatos hangulatát, az most sem fog csalódni, sőt, tuti el lesz ragadtatva ettől a könyvtől - én legalábbis így voltam vele. Merthogy amellett, hogy Kendall ismét a bálnavadászok, a boszorkányság és a mágia világába kalauzolja el az olvasót, most sokkal dinamikusabb, kalandosabb és részletesebb módon teszi mindezt. Mal izgalmas kincsvadászata és a 19. század közepén zajló kalandos utazása pedig csak még nagyobb vonzerőt ad ennek az egésznek.

Szóval engem Mal története teljesen levett a lábamról. És bár már az előző részben is szerettem ezt a mágiával átitatott környezetet - ami annak ellenére, hogy a valóságtól totál elrugaszkodott volt, a szereplők számára azonban mégis teljesen természetes -, most valahogy sokkal intenzívebbnek és változatosabbnak éreztem. Talán mert a történet ezúttal nemcsak a Prince szigetek zárt közösségében játszódott, hanem a világ különböző részeit is érintette (Párizs, London, Konstantinápoly, New York… stb.), ami határozottan a könyv előnyére szolgált.
De hogy a történetről is írjak valami, mert ez idáig egy szót sem szóltam róla. Időben jócskán az első rész előtt járunk, amikor is megismerhetjük Malt, akinek amellett, hogy semmilyen mágikus képessége nincs, még a mágia sem hat rá. Az ilyen embereket ebben a világban biankónak nevezték, és mindenki félt tőlük, mert állítólag szörnyű szerencsétlenséget okoztak. Mal a Prince szigeten született és a legjobb barátja Essie Roe volt, akinek a sorsa, mely szerint egy nap híres boszorkány válik majd belőle, már tudjuk, hogy be fog teljesedni. Na de ekkor ők ketten még csak gyerekek, olyanok, akik meggondolatlan dolgokat tesznek és mondanak egymásnak. Így történt, hogy egy nap Essie elárulja Mal titkát a szigetlakóknak, mely miatt a fiú menekülni kénytelen. A szigetet elhagyva Mal egy Boone nevű kincsvadászhoz csapódik, aki a szárnyai alá veszi őt. Az évek pedig mindeközben telnek, de Mal mindig csak Essie-re tud gondolni, a mágiájára, és arra, hogy miatta veszítette el az otthonát. Egész idő alatt azon töpreng, hogy mit kellene tennie, hogy megszabadulhasson a biankóságától, és hogy hogyan állhatna bosszút Essie-n, amikor egy nap Boone megtudja, hogy a shar, ami egy rég elveszett mágikus tör, melynek különlegessége abban rejlik, hogy ha vágást ejtenek vele egy máguson, akkor el tudja rabolni annak varázserejét ismét előkerült. Mal és Boone rögtön a kincs nyomába ered, de míg Boone-t csak a pénz és a hírnév hajtja, addig Malt csakis a bosszú.

Szerettem ezt a könyvet. Jobban, mint az előzött. Gyors tempójú és izgalmas volt, tele olyan erkölcsileg kétértelmű hősökkel, akiknek a tettein bőven lehetett rágódni. Maga a mágikus rendszer csodálatosan volt felépítve, rengeteg különböző típusú mágikus képességgel és észleléssel ismerkedtem meg, ami engem totál elvarázsolt. A történet központjában pedig természetesen Mal állt, az ő útkeresése és szenvedése, melynek kapcsán egyébként tök ironikusnak találtam, hogy egy olyan világban, ahol a mágiával minden lehetséges volt, mégis egy olyan ember jelentette másoknak a legnagyobb veszélyt, aki „üres”. 

Nem is tépem tovább a szám, és győzködlek benneteket a könyv jóságáról, hiszen nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy akinek az első rész nem jött be, annak ez sem fog tetszeni - bár ezt erősen kétlem. Mindenesetre a lényeg, hogy véleményem szerint ez egy igazán szépen megírt szuper jó történet volt, melynek minden sorát élveztem, úgyhogy én csak ajánlani tudom, olvassátok, megéri.
Kendall Kulper
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Maxim
Sorozat:  Salt & Storm
Eredeti cím: Drift & Dagger
Oldalszám: 368

tovább olvasom Kendall Kulper: A ​mágikus tolvaj ~ A tenger boszorkánya 2.

2017/12/20

, ,

Mindy Mejia: Amit ​csak akarsz

A friss megjelenéseket böngészve került fel ez a könyv a radaromra. A fülszövegét olvasva rögtön kíváncsi lettem rá, ezért gyorsan elő is rendeltem, és ahogy megérkezett rögtön el is olvastam.

Hogy jó választás volt-e? Igen, Mindy Mejia regénye nem okozott csalódást. Csavaros volt és izgalmas, szóval nagyon jó olvasmányélményt jelentett számomra.

De nézzük, röviden miről is szól a történet.

Az érettségi előtt álló Hattie Hoffmant holtan találják egy minnesotai kisváros elhagyatott istállójában, mely hír megrázza a környéken élő embereket. Annál is inkább, mivel Hattie kiváló tanuló volt, a szülei jó kislánya és a város megbecsült lakója. Ám senki nem tudta róla, hogy egész életében csak szerepet játszott. Hattie-t a gimnáziumi színielőadás éjszakáján késelik brutálisan halálra. A nyomozást Del Goodman, a helyi sheriff vezeti, aki egyébként a lány szüleinek jó barátja, és aki mindent megtesz annak érdekében, hogy mihamarabb kézre kerítse a gyilkost. Ám a bűntény felderítése során egyre több megválaszolatlan kérdéssel találja szembe magát. Kiderül, hogy Hattie kiváló színészi képességeit jóval a színpadon kívül is kamatoztatta, amely tulajdonképpen később a vesztét is okozta.


A Hattie halálához vezető események sorát három szereplő (Hattie, Del és Peter) szemszögén keresztül követhetjük nyomon, miközben kb. egy évet ugrunk vissza az időben. Számomra mindhárom nézőpont nagyon érdekes és izgalmas volt, meg egyébként is szeretem, ha több szereplő fejébe belelátva ismerhetem meg azok gondolatait, érzéseit és motivációit, mely szempontból szerintem a szerző tökéletes munkát végzett. A karakterek összetettek voltak, a sorsuk összefonódásából adódó feszültség pedig remekül felépített. És bár igaz, hogy az elején kissé lassan vettem fel a könyv ritmusát, de miután ráéreztem az ízére, onnantól kezdve már nem tudtam szabadulni tőle.

Hattie egy nagyon különleges lány volt. Egy igazi manipulátor, akiről gyakran nehéz volt elhinnem, hogy még csak 17 éves. Mindig izgatottan vártam az ő fejezeteit, mert irtó kíváncsi voltam, hogy vajon milyen titkok derülnek majd ki róla, és hogy egyáltalán mi zajlik a fejében. Voltak részek, ahol kifejezetten bosszantottak a tettei, de végiggondolva őket beláttam, hogy nem haragudhatok rá, hiszen még annyira fiatal és annyira tapasztalatlan volt szegény. Olyan kétségbeesetten vágyott rá, hogy a szülővárosát elhagyva híres színésznő lehessen, és hogy mindenkinek megfeleljen, hogy szinte már el is feledkezett arról, hogy milyen érzés önmagát adni.

Másik narrátorunk Del seriff, egy szeretetre méltó, kissé lassú tempójú kisvárosi rendőr volt, aki a nyomozás során jobban szeretett inkább az emberek reakcióiból olvasni és a saját megérzéseiben bízni mintsem a technika vívmányait használni. Hattite-t már születése óta ismerte és a szüleivel is szoros kapcsolatot ápolt. Tehát nemcsak szakmai szempontok, hanem személyes okok is motiválták abban, hogy mihamarabb megtalálja a gyilkost. Hihetetlen nagy nyomás is nehezedett rá ez miatt. Érzésem szerint Del kevésbé volt karakteres szereplője a regénynek, ő inkább a történet mozgatásának az eszközeként volt jelen a sztoriban, ettől függetlenül az ő fejezeteit is ugyanúgy szerettem olvasni.

És végezetül itt volt nekünk Peter, Hattie boldogtalan középiskolai irodalomtanárja, akinek a személyes élete és házassága a városba költözés alkalmával rögtön szétesett. Peter karaktere nagyon szimpatikus volt számomra, talán túl szép és túl jó volt ahhoz, hogy valóban igaz és hiteles legyen, de ez az érzés igazából csak a könyv végén tudatosodott benne. Ennek ellenére őt még így is egy fokkal jobban sajnáltam a történtek miatt, mint Hattie-t, hiszen a lánnyal való találkozása miatt vett olyan irányt az élete, amit egyáltalán nem akart, és érzésem szerint nem is érdemelt meg. 

Összességében az Amit csak akarsz egy nagyon jó kis olvasmány volt, kifejezetten örülök, hogy az utamba került. Mindy Mejia igazán jól fel tudta építeni az olvasóban azt a feszültséget, melynek hála végig lehetett izgulni az egész sztorit és találgatni, hogy vajon ki ölhette meg Hattie-t. Bevallom én minden szereplőt gyanúsítottam, persze a legvégén mégsem a megfelelő mellett tettem le a voksom, amin kicsit meg is lepődtem – na, de mi más lett volna az író célja, ha nem pont ez.
Mindy Mejia
Értékelés: 4/5

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Everything You Want Me to Be
Oldalszám: 352


tovább olvasom Mindy Mejia: Amit ​csak akarsz

2017/12/17

VCS 2018: Újratöltve - Mert várólistát csökkenteni jó.... lenne.

Az idei évből ugyan kimaradtam, jövőre azonban úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, mindenképp várólistát fogok csökkentek. Igaz, hogy eddig az összes (2011-től kezdődően... bezony ám) ez irányú próbálkozásaim kudarcba fulladtak, na de majd most. (Igen. Tudom. Mindig ugyanezt mondom.) 
Igazából nem sokat szöszmötöltem a mostani lista összeállításával, mert rengeteg régi olvasatlan könyvem hever itthon a polcokon. Amire próbáltam odafigyelni, hogy legyen benne egy kis romantika, kaland és izgalom, no meg egy kis rettegés. Aztán legyen benne egy sorozat első, és egy másiknak pedig a második része. Egy családregény és egy kis fantasy, szóval elég vegyes a felhozatal, ezért is bízom abban, hogy 2018-ban tuti sikerül mindet el is olvasnom.

A játék háziasszonya - mint mindig - most is Lobo. A játékszabályokról részletesen pedig itt olvashattok
Íme a kiválasztottak.
         1.       Kathleen Tessaro: Ritka kincsek
         2.       Naomi Novik: Rengeteg
         3.       Lindsey Kelk: Egy koszorúslánynaplója  
         4.       Danielle Paige: A Gonosz ébredése
         5.       Mary E. Pearson: Az árulás csókja  
         6.       Tracey Garvis Graves: Kötelék  
         7.       Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa
         8.       Angela Marsons: Elfojtott sikoly
         9.       Nicholas Evans: Semper fortis
         11.   Susan Kay: Fantom
         12.   Renée Rosen: Babaarc

tovább olvasom VCS 2018: Újratöltve - Mert várólistát csökkenteni jó.... lenne.

2017/12/13

, , ,

Ian McGuire: Északi ​vizeken

Óriási meglepetés volt számomra ez a könyv. Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára olyan regényt, melynek minden, ismétlem minden oldala ennyire a fotelhez szegezett volna. Hihetetlenül erős atmoszférájú, mozgalmas és feszes írás volt Ian McGuire első regénye, mely tartalmát tekintve, mi tagadás, kissé távol áll tőlem, ám mint az kiderült - immár sokadjára -, megéri az általunk megszokott műfajok sorából néha kicsit kilépni és másba is belekóstolni, mert ilyen emlékezetes gyöngyszemre bukkanhat az ember, mit amilyen ez is volt.

A regény egy 1859-ben játszódó bálnavadász expedíciónak a történetét írja le, melyet a kezdetektől fogva baljós jelek kísérnek. Főszereplőnk Patrick Sumner a brit hadsereg sebésze, akit miután a hadseregből dicstelenül menesztettek, erre a sarkvidékre induló bálnavadászhajóra szegődik el hajóorvosnak. A fizetsége igen kicsi, de zűrös múltja miatt nem sok lehetősége van válogatni. Nem túl megnyugtató hír, hogy a hajó kapitánya egy olyan ember, aki korábban már vesztett el egy ugyanilyen hajót, a legénységet pedig kivétel nélkül mind durva és iskolázatlan férfiak alkotják. A legmegátalkodottabb közülük egy bizonyos Henry Drax nevű fickó, akinek azon kívül, hogy erkölcsi értéke egyenlő a nullával, undorító szexuális hajlamai vannak és már a könyv első pár oldalán kiderül, hogy élvezetből szeret gyilkolni.

Amikor a Volunteer már messze kihajózott a nyílt tengerre, felfedezik, hogy az egyik fiatal hajósinast brutálisan meggyilkolták. Sumnernek pedig mint hajóorvosnak, és mint legnormálisabb embernek a hajón, muszáj tennie valamit az ügy érdekében, de senki sem támogatja és segíti ebben igazán. Aztán a hajó viharba keveredik és innentől kezdve már a kutyát sem érdekli, hogy a gyilkos elnyeri-e méltó büntetését vagy sem, mert mindenki a saját élete miatt aggódik leginkább. Ám egyikük sem sejti, hogy mindez csak a kezdete annak a szörnyű és embert próbáló utazásnak, ami előttük áll.


Fú, hát szó se róla, meglehetősen brutális, erőszakos és könyörtelen az a világ, amit az író elénk fest. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy mindezt én el is hiszem neki, mert totál elképzelhetőnek tartom, hogy ezek a dolgok a valóságban is simán megtörténhettek abban az időben.
A legénység egész mocskos bagázsában Sumner volt a kakukktojás. Ő egy igazi túlélő volt, és az egyetlen olyan ember, akinek a lelkiismerete nem engedte, hogy szemet hunyjon a gyilkosság felett. Igazából az összes szereplő közül ő volt a legpozitívabb és legegyenesebb ember a történetben. Persze neki is voltak hibái - az ópiumfüggősége és a kétes múltja a hadseregben -, de még így is erkölcsileg toronymagasan a többiek felett állt. Érdekes karakter volt ő számomra, furcsa érzések kavarogtam bennem vele kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, hogy csodáltam őt (na jó, talán egy kicsit lehet, hogy mégis), hiszen ahogy egyre jobban megismertem inkább valamiféle sajnálat alakult ki bennem iránta, de mindenképp becsültem a másokért tett erőfeszítései miatt. 

A könyv egyébként bővelkedik olyan leírásokban, melyek olvasása közben sokszor a szívemhez kaptam - gondolok itt a bálna, fóka és jegesmedve vadászat rémes jeleneteire. Borzalmas volt olvasni ezeknek az állatoknak a legyilkolásáról és kínzásáról, mely ezeknek a primitív embereknek akkoriban csak szórakoztató sportnak számított. Mindennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy ezzel együtt is élveztem a könyvet, mert pont ezek miatt a nyers és kegyetlen jelenetek miatt éreztem hitelesnek az egészet. Meg aztán a fülszövegben olvasottak alapján, számítottam is erre, úgyhogy bár voltak részek, melyeket kényelmetlen volt olvasnom, mégsem éreztem egyiket sem erőltetettnek, túlzónak, vagy akár egy kicsit is hatásvadásznak.
A kötet hangulata remek volt és teljesen elvarázsolt. Olvasás közben A visszatérő c. film (tudjátok, amiben Leonardo DiCaprio küzd a vadonban) jutott az eszembe, ami szintén a természet és az ember közötti örökös versenyről és a legyőzhetetlen élni akarásról szólt. Merthogy igen, ennek a könyvnek is ez a legfőbb mondandója, meg hogy milyen gyalázatosan mocskosok is tudunk lenni mi emberek - no meg itt is volt egy gyilkos szál, ami minden szereplő életére kihatással volt. Szóval sok a hasonlóság a kettő között, na.

Magát a sarkvidéki helyszínt, a csontig hatoló hideget és a sivár jégtáblák kietlen világát, az írónak hála simán magam elé tudtam képzelni. A kilátástalansággal és az esélytelenséggel dacoló főszereplő lelki vívódását pedig tényleg át tudtam érezni. Hihetetlenül jól mutatta be a szerző a civilizáció és a barbárság között húzódó vékony határvonalat azzal, hogy mi mindenre vagyunk képesek az életben maradásért.  
A kérdés már csak az, hogy mindeközben emberek is tudunk-e maradni.

Ian McGuire regénye szerintem egy nagyszerű könyv. Jogosan választotta be 2016-ban a The New York Times az év legjobb 10 könyve közé.
Ian McGuire
Hogy kiknek ajánlom? 
Azoknak, akik kedvelik a krimielemekkel dúsított durva kalandregényeket. A viharokról, hajótörésről és éhezésről szóló sötét történeteket. Nekik biztos telitalálat lesz ez a kötet.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Európa
Eredeti cím: The North Water
Oldalszám: 344

tovább olvasom Ian McGuire: Északi ​vizeken

2017/11/29

, , ,

Cindi Madsen: Hamupipőke, ​menj a búsba!

A könyv fülszövegét olvasva, majd a borítóját látva azt gondoltam, hogy na, ez biztos tökéletes romantikus kis olvasmány lesz számomra, de nem. Sajnos tévedtem.

Csak halkan merem megsúgni, hogy a könyv közepe táján igazából még kicsit szenvedtem is vele. Ami miatt tulajdonképpen rosszul is érzem magam, mert mások értékelését látva kissé elbizonytalanodtam. Lehet, hogy rossz aspektusból vizsgáltam a dolgokat? Netán túl komolyan vettem volna az egészet? Vagy csak egyszerűen a rossz időben rossz helyen esete áll fent? Ki tudja. Mindenesetre tény, hogy számomra nem nyújtott akkora élményt Cindi Madsen új regénye, mint ahogyan azt reméltem.
Pedig igazából a történettel semmi bajom nem volt, mert tényleg egy roppant könnyed, romantikus és egyszerű sztoriról van szó. Úgyhogy az ötlet és az alapok szerintem jók, a könyv felütése pedig egyenesen szuper, ami ugye nem egy rossz dolog, és nem is rossz, de - merthogy mindig vannak de-k. Két dolog miatt éreztem fárasztónak és mi tagadás kissé középszerűnek az egészet. Az egyik a hősnő volt, aki hihetetlen mód ki tudott hozni a sodromból. Pedig aki ismer, az tudja rólam, hogy én egy végtelen nyugodt és elnéző ember vagyok - a gyerekeim persze tuti nem ezt mondják -, de most valahogy mégis feltűnően sokszor gurult el a gyógyszerem olvasás közben. A másik pedig, hogy néhol már-már kínzóan unalmasnak éreztem a sztorit.

Darby fiatalkorában midig a szerelemről és a romantikáról ábrándozott, de valahol útközben teljesen megkeseredett. Annyi rossz kapcsolatot hagyott maga után, hogy már nem hitt abban, hogy érte is eljöhet a mesebeli herceg.  Ennek köszönhetően a húszas évei végére olyan cinikus nővé alakult át, aki úgy gondolta, hogy neki már egyetlen tökéletes kapcsolata sem lehet az életben, és a szerelem sem történhet meg vele soha többet. Ám egy napon Darby megismerkedik az észbontóan szexi Jake-kel, aki tényleg egy kedves, megbízható és normális pasinak tűnik. Ráadásul Darby kedvenc éttermének a tulajdonosa, és egy házban is lakik vele, mely dolgokkal rögtön meg is sértett egy-két olyan szabályt, melyet Darby hozott, hogy megvédje magát a kudarcoktól. Ám Jacke kitartásának hála Darby úgy dönt, hogy mégiscsak kockáztat - a többi pedig már történelem.  

A könyv legnagyobb hibája számomra Darby karaktere volt, akivel abszolút nem tudtam azonosulni. Annyira csökönyös és önző volt a hozzáállása a Jake-kel való kapcsolatához, hogy én ezzel a viselkedéssel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. A legbosszantóbb dolog az egészben az volt, hogy esélyt sem adott Jake-nek, hogy bizonyítson, csak a hülye szabályait – hogy miért nem szabad komolyabb kapcsolatba bonyolódnia senkivel - puffogtatta folyamatosan. Nem azon járt az esze, hogy miért lenne jó ezzel a szuper pasival együtt lenni (aki egyébként tényleg mesébe illő volt), hanem, hogy miért nem, és ez egy idő után baromi idegesítő tudott lenni. Csakúgy, mint ahogy az is, hogy egy kicsit sem törte magát, hogy jobban megismerje Jake-et. Semmit nem tudott róla és nem is akart tudni semmit. Arról a véleményéről már nem is beszélve, hogy szerinte minden idő, amit egy olyan párkapcsolatban töltünk, ami nem házassággal zárul elvesztegetett idő. Most ez komoly? Tényleg ennyire fehér vagy fekete lenne minden? Nekem ez a hozzáállás nem volt túl szimpatikus és tulajdonképpen ez volt számomra az egész könyv rákfenéje. 

Ám senki kedvét nem szeretném elvenni az olvasástól, hiszen nem vagyunk egyformák. Meg aztán nem is egy olyan mély gondolatokkal tűzdelt veretes műről van szó, ami nyomot hagyna maga után, hanem egy könnyű hangvételű limonádéról, mely szerepet a könyv tulajdonképpen tökéletesen be is töltött. Úgyhogy összességében azért nem volt ez annyira rossz. A stílusa gördülékeny volt és szórakoztató, sőt, voltak benne olyan részek, melyeken kifejezetten jókat mulattam. Igaz, hogy a szereplők problémáit nem mindig tudtam tökéletesen átérezni és megérteni - pedig isten a tanúm, tényleg nagyon akartam -, és a szerelem varázsa sem érintett meg... 

Hiába no, el kell fogadnom, hogy nem minden romantikus regény nekem íródott.
Cindi Madsen
Értékelés: 3/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Cinderella Screwed Me Over
Oldalszám: 400

tovább olvasom Cindi Madsen: Hamupipőke, ​menj a búsba!

2017/11/23

,

Hangolódjunk kicsit...

Minden évben megfogadom, hogy az ünnepek előtt - hangolódás végett ugye – leülök egy kicsit a lányommal és olyan karácsonyi díszeket készítünk együtt, amiket büszkén tehetünk ki a lakás bármely pontjára. Sajnos tavaly annyira le voltunk terhelve munkával, hogy erre nem került sor, - ami kész röhej, hiszen ez az ünnep többek között épp arról szól, hogy egy kicsit lelassuljunk és elcsendesedjünk – ezért úgy döntöttem, hogy az idén, ha törik, ha szakad: szakítok rá időt. Úgyhogy neki is ültem a minap keresgélni a neten olyan ötletes díszeket, amiket gyorsan, egyszerűen és nem utolsósorban olcsó alapanyagokból el tudunk készíteni. Mutatom is, hogy miket találtam és néztem ki magunknak - hátha valaki rajtunk kívül szintén szeretne teret engedni kitörni készülő alkotási vágyának.

A képek alatt linkeltem azt az oldalt, ahol részletes leírást találhattok a díszek elkészítéshez.

Ilyen mécseseket már nem is tudom, hogy milyen régóta szeretnék készíteni. Annyira jól néznek ki és a lehetőségek, melyekkel díszíthetem az üvegeket (festékek ilyen-olyan csillámporok...) végtelen.

Forrás
Szerintem ez a karácsonyfa is nagyon szép és könnyen elkészíthető. Úgyhogy arra gondoltam, hogy 2-3 féle színből, egymás mellé állítva nagyon mutatós lenne az asztalon – mondjuk egy üvegtálra helyezve, tobozokkal elhalmozva.

Forrás
Aztán ez a karácsonyfa is tündéri és baromi egyszerű. Fel is vetettem a gyerekeknek, hogy milyen szuper ajándék lenne egy ilyen a nagyszülőknek, akik mindig nagyon örülnek minden kézzel készített biszbasznak, amit az unokáktól kapnak.


És ez a tésztából készült masnis füzér is nagyon kreatív és tetszetős. Ezt is mindenképp kipróbáljuk - már tésztát is vettem hozzá. 
Forrás 
És ha már a füzéreknél tartunk, akkor ezt is biztos el fogjuk készíteni. Már csak azért is, mert tele vagyunk tobozokkal, ugyanis a tél beállta előtt mindig kimegyünk az erdőbe gyűjteni pár zsákkal - merthogy könnyebben tudok velük begyújtani a kandallóba. :)

Forrás
Végezetül pedig ez a három télapó egy csokorban ugyancsak egy végtelenül egyszerű és nagyszerű ötlet. Naná, hogy ezt is megcsináljuk. 

Forrás
Nektek melyik tetszik a legjobban? Melyiket készítenétek el legszívesebben?

tovább olvasom Hangolódjunk kicsit...

2017/11/17

, , , , ,

Charlie N. Holmberg: A ​papírmágus (A papírmágus trilógia 1.)

Felemás érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban – igen, már megint egy ilyet sikerült kifognom –, de az előző olvasmányommal ellentétben, itt most határozottan pozitív irányban billen el a mérleg nyelve. Merthogy A papírmágus minden hibája ellenére is egy nagyon különleges hangulatú és történetű könyv volt számomra. Hatással volt rám és nagyon szerettem olvasni, olyannyira, hogy már a második részét is bekészítettem, úgyhogy hamarosan az is sorra fog majd kerülni. No, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük inkább röviden, hogy miről is szól a történet.

Ceony Twill mindig is fémmágus akart lenni, ám amikor kiderült, hogy az iskola elvégzése után a gyakorlati idejét Emery Thane mágus házában kell eltöltenie, ahol a papírmágia rejtelmeinek elsajátításával fog foglalatoskodni, minden álma szertefoszlott. A papírvarázslást Ceony kezdetben nem sokra becsülte, egy idő után azonban kezdte belátni, hogy a varázslatok, amelyeket a kissé hóbortos mágus keze alatt tanul, mégsem annyira borzalmasok és haszontalanok, mint amilyennek gondolta. És ahogy egyre jobban kezdi felfedezni a papírmágia szépségét, úgy lesz egyre szorosabb a kötelék közte és mentora között. Egy nap azonban szörnyű dolog történik, egy a mágia sötét oldalán álló varázslónő betör a mágus házába és szó szerint elrabolja szívét. Ceony pedig gondolkodás nélkül elindul, hogy visszaszerezze azt. Thane egyetlen reménye a fiatal lány, akinek az elszántsága és a papírmágiában szerzett csekély tapasztalata nem biztos, hogy elegendő lesz, hogy megmentse őt.


Nos, a történet nagyon aranyosan és édesen indul, ám nem ijesztgetésként írom, de senki ne gondolja azt, hogy ez mindvégig ilyen is fog marad. A történet eleje, amikor Ceony megtanul madarakat és békákat hajtogatni lehet, hogy kissé gyermeteg és rózsaszín, de miután megtörténik a tragédia eléggé eldurvulnak a dolgok.

Ami igazán tetszett a könyvben az elsősorban a hangulata volt. Meg az az őrült utazás, amit Emery szívében tehettünk. Irtózatosan tetszett, ahogy Ceony a szó szoros értelmében csapdába esett Emery szívében, és azzal, hogy körbejárva azt szabadulni próbált belőle, akaratlanul is a férfi életének újabb és újabb szeletét tárta fel előttünk. Tetszett, ahogy végigjárva a szív üregeit együtt nézhettük végig Emery jó és rossz emlékeit, reményeit, kétségeit és boldog pillanatait, melyek alapján ugyan körvonalazódott bennem a férfi karaktere - melynek során jobban megismerhettem és megszerethettem őt -, de azért bízom benne, hogy a következő részekben ennél még részletesebb betekintést nyerhetünk jellemébe. Mindenesetre engem teljesen elvarázsolt a mágus személye és az a leheletnyi édes romantika, ami közte és Ceony közt csak épp kibontakozni látszott. Kapcsolatuk fejlődése szerintem rendkívül különleges, hiszen túlnyomórészt Emery életének visszaemlékezéseire épül és ilyen elgondolással emlékeim szerint még soha nem találkoztam.

Az is érdekes volt számomra, ahogyan Holmberg elképzelte a mágiát. Egészen más volt, mint amit valaha is olvastam. Ahelyett, hogy az emberekhez a természetüknél fogva kapcsolódtak volna a képességek, lehetőségük volt választani és egy egyszerű bűbáj segítségével kötődni a választott elemhez (papír, fém, üveg, vér). A történet világfelépítése és annak ötlete – már amennyit láttam belőle - szerintem roppant egyedi, és rengeteg lehetőség lakozik benne, kár, hogy nem volt kellően kifejtve, de hátha a továbbiakban erre is sor kerül majd.
És ha már a könyv kevésbé vonzó momentumainál tartunk, muszáj megemlítenem a szereplők közötti nagy korkülönbséget, ami engem kifejezetten zavart, illetve a végén a végső nagy összecsapás lagymatagságát, amit sokkal dinamikusabbnak és látványosabbnak is el tudtam volna képzelni. Sajnos ennél a résznél egy kicsit sem éreztem azt, hogy itt kérem szépen valóban élet halál harc folyik, inkább amolyan cicaharc fílingje volt az egésznek - gyorsan meg is állapítottam magamban, hogy Holmberg erőssége nem a harcjelenetekben rejlik.

Szóval voltak a könyvnek hibái, de minden fanyalgásom ellenére mégis azt kell mondanom, hogy remek szórakozást nyújtott, és mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy aki valami olyan egyedi mágikus világú történetre vágyik, amely úgy tud kedves és bájos lenni, hogy közben egy meglehetősen véres, sötét és kissé elszállt utazásra viszi az olvasóját, annak bátran ajánlom A papírmágust. Nem fog benne csalódni.

„Életében nem reszketett még annyit, mint az elmúlt huszonnégy órában. A pokolba Emery Thane-nel, hogy ilyen nehéz őt megmenteni!”
Charlie N. Holmberg
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Paper Magician
Sorozat: The Paper Magician Trilogy
Oldalszám: 232


tovább olvasom Charlie N. Holmberg: A ​papírmágus (A papírmágus trilógia 1.)

2017/11/11

, , ,

J. P. Delaney : A lány a múltból

Bajban vagyok ennek a könyvnek az értékelésével, mert nagyon felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett, mert izgalmas volt, sötét és hátborzongató. Másrészt pedig voltak benne olyan momentumok, melyek miatt nem éreztem annyira átütőnek és zseniálisnak, mint amilyen tulajdonképpen lehetett volna. De hogy mire is gondolok pontosan? Igyekszem a továbbiakban részletesen kifejteni.

A történet két nőről szól, melyek közül az egyikről, Emmáról már a könyv elején kiderül, hogy egy véletlen baleset során halt meg, és Jane lesz az, aki megpróbálja kideríteni, hogy mi is történhetett vele valójában. Emmát anno egy sokkoló betörés késztetett arra, hogy új lakásba költözzön, míg Jane egy magánéleti tragédia után akart új életet kezdeni. Mindketten ugyanazt a csúcstechnológiás, ilyen-olyan kütyüvel és szuperszenzorokkal ellátott házat nézték ki maguknak, melyet egy neves tervező, egy bizonyos Edward Monkford tervezett. Minimalista stílusa miatt a hely irtózatosan hideg volt, ám kétség kívül nagyon modern és egyedi. A legnagyobb baj azonban mégsem a ridegség volt vele, hanem az a rengeteg szabály, amit a tervező a leendő bérlői számára állított fel. Olyan abszurd dolgok, mint például: nem lehettek könyvek, díszpárnák, fényképek, és egyáltalán semmiféle olyan személyes tárgy a házban, ami megzavarhatta annak kimért összhatását. Mindig patinás rendnek kellett uralkodnia mindenhol, arról a rengeteg kérdésről, amit a ház számítógépes rendszere meghatározott időnként tett fel a ház bérlőjének, már nem is beszélve. És, hogy a tervezőnek mindezzel mi volt a célja? Nos, Monkford elsősorban a bérlők érzelmeit szerette volna befolyásolni - melyben fokozott hangsúlyt kapott a szigor és a mértékletesség - ami úgy tűnt, hogy jól is működött neki.

"Jane, kérlek, értékeld az alábbi kijelentéseket egy 1-5-ige terjedő skálán, ahol az 1 a „feltétlenül egyetértek”, és az 5 az „egyáltalán nem értek egyet”. Egyes szolgáltatások ki lesznek kapcsolva, amíg el nem végzed a feladatot."

Monkford csak azoknak a nőknek adta bérbe a lakást, akik képesek voltak ezeket a görcsösen szigorú követelményeket betartani és nem mellesleg meglehetősen hasonlítottak hajdani feleségére.

Emma és Jane pedig pont ilyenek voltak.


Na és akkor innen kanyarodjunk is be rögtön a könyv legfőbb problémájához – számomra legalább is – Monkfordra, aki a két nő közötti különös kapocs volt. Gazdag volt és jóképű, és Christian Greyhez hasonlóan a szürke ötven árnyalatában pompázott, mellyel - mily meglepő – minkét nőt sikerült elvarázsolnia. Amivel tulajdonképp semmi problémám nem lett volna, ha nem egy thrillerről lett volna szó, amiben nem pont ezt az élményt keresem. Persze mindenki csinálja azt, ami jól esik neki, bár nekem ez a fajta szexuális kultúra nem igazán jön be, de hát ugye nem vagyunk egyformák, ha-ha-ha milyen nagy szívás is lenne, ha azok lennénk – elnézés kicsit elkanyarodtam. Szóval nekem ennek a Mornkfordnak a szexuális beállítottsága, amely még egy nagy adag kényszerbetegséggel is meg volt fejelve sok volt. Mert bizony, ha kevesebb és kevésbé hatásvadász szexet vitt volna az író a történetbe, vagy teszem azt olyanfélét, ahol a szexuális dominancia kevésbé vette volna át a vezetést a tényleges történet felett, sokkal élvezetesebb lett volna számomra az egész. 

No, de lépjünk tovább és nézzük inkább magát a történetet, ami egyébként szerintem egész jó volt. A cselekmény gyors ütemben haladt előre az "Akkor: Emma" és a "Most: Jane" feliratú fejezetek között. A két nő jelleme Edward-dal való közös kapcsolatuknak minden hasonlósága ellenére is nagyon eltérő volt. Ennek ellenére mégis minden fejezet előtt külön tudatosítanom kellett magamban, hogy pontosan melyikükről is lesz szó, mert bár szép lassan ugyan megismertem a korábbi problémáikat, titkaikat és reakcióikat Edwardra, de valahogy mégsem tudtam őket egymástól teljesen elkülöníteni a fejemben. Emma és Jane soha nem jelentek meg erős karakterként a regényben, melynek következtében mindvégig arc nélküliek maradtak előttem, és ezt szintén kissé zavarónak éreztem, merthogy mégiscsak ők voltak a történet főszereplői.
És hogy valami jót is írjak a könyvről. Ami igazán tetszett és tényleg félelmetesnek találtam, hogy Jane ugyanazokat a dolgokat tette és élte át Edwarddal, mint amiket korábban Emma. Mely miatt lehet, hogy túl nagy meglepetések nem érhetnek minket, ám ahogy rájövünk minderre és akaratlanul is gyorsan végigpörgetjük a fejünkben, hogy az Emmával történtek után mi várhat Jane-re, na az már tényleg elég izgalmassá és hátborzongatóvá teszi az egészet. Körülbelül a könyv kétharmadáig nekem úgy tűnt, hogy minden teljesen nyilvánvaló, ami persze egy thrillernél kizárt dolog, úgyhogy kíváncsian vártam a csattanót, amit a végére természetesen meg is kaptam, de valahogy a fent említettek hatása miatt mégsem ütött akkorát.

Minden negatívuma ellenére örülök, hogy olvashattam a könyvet, mert izgalmas volt és nagyon olvastatta magát, de nem hiszem, hogy bármikor is lekerülne még a polcomról újraolvasás céljából .
J. P. Delaney
Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Maxim:
Eredeti cím: The ​Girl Before
Oldalszám: 368

tovább olvasom J. P. Delaney : A lány a múltból

2017/10/31

, , , , ,

Brandon Sanderson: Tűzlény ~ Leszámolók 2.

Brandon Sandersonban ezúttal sem csalódtam, ő mindig megbízhatóan szállítja a kalandot, az izgalmat, a különleges szereplőket és a részletgazdag helyszíneket. Arról már nem is beszélve, hogy a történet szálait olyan szinten képes csűrni csavarni, hogy meglepetésünkben a végén simán le lehet tőle fordulni a székről. 

A Tűzlény a Leszámolók trilógia második kötete, amely meglepő mód ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis miután a Leszámolok segítségével Davidnak sikerült meggyilkolnia a legyőzhetetlen és halhatatlan Acélszívet, Új-Chicagó Főidol nélkül marad. Ám ez az állapot sajnos nem sokáig tart, mert egyre több trónkövetelő Főidol érkezik a városba és furcsa mód mindegyikük az újjáépített Babilonból, az egykor Manhattan néven ismert városrészből származik. Természetesen mindez szemet szúr a Leszámolóknak és bár van némi sejtésük, hogy ennek mi lehet az oka, úgy döntenek, hogy a legjobb lesz, ha maguk járnak utána. Így a kis csapat egy része – a Professzor, Tia és David - újabb küldetésre indul Babilonba, ahol az acéllal ellentétben a víz az úr, mivel az ott uralkodó Főidol, Regália a víz manipulánsának mestere.

Ebben a részben a helyszín egy olyan városba helyeződik át, aminek nagy része víz alatt van, ám ez nem igazán zavarja az ott élő embereket. Merthogy Babilar egészen más város, mint Új-Chicago volt - sokkal összetettebb, színesebb és különlegesebb. Ezen a helyen az Idolok és emberek bizarr ökoszisztémában élnek együtt, ahol az emberek elfogadták, hogy bármelyik nap értük jöhet a halál, és ezért mindent megtesznek, hogy kiélvezzék az életet. Erre a helyre érkeznek Davidék, ahol a Leszámolók helyi csoportjával találkoznak, akik közel sem olyan harciasak és elszántak, mint a régi chicagói csapat volt - mely tagjainak összefonódását és bajtársiasságát anno én irtózatosan szerettem -, de azért itt is akadt olyan ember, aki a könyv végére végül is elnyerte a szimpátiám.

Őszintén szólva a kötet elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de úgy a sztori felétől olyan hajrá következett, hogy nem győztem csak kapkodni a fejem. A cselekmény szempontjából végig érezhető volt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Merthogy a hülye is láthatta, hogy Regália nem véletlenül csalogatta magához a Professzorékat. Valami célja volt velük, de hogy mi, azt kezdetben még senki sem tudta. Úgyhogy a könyv központi rejtélye mindvégig e körül a kérdés körül forog, mely megválaszolásánál én sok mindenre gondoltam, bár őszintén szólva mindegyik teóriám kissé sántított, úgyhogy egy idő után inkább úgy döntöttem, hogy átadom magam a cselekmény folyásának, merthogy Sanderson fantáziájával úgysem vehetem fel a versenyt. És hát jah, jól gondoltam én ezt, mert annak ellenére, hogy az olvasás során végig úgy éreztem, hogy Davidék egy lépéssel mindig a gonosz Regália előtt járnak, a végén a nagy finálénál mégis szépen pofára hullottam.
David természetesen továbbra is hiszi - én azonban már egyre nagyobb fenntartással kezelem - apja azon elképzelését, mely szerint igen is léteznek olyan jó Idolok, akik egyszer majd a kezükbe veszik az irányítást és minden jóra fordul. És bár igaz, hogy ezt elsősorban Megan iránt érzett gyengéd érzelmei mondatják vele, akivel a kedves kis románca ebben a részben tovább mélyült, de igazából legbelül maga is úgy érzi, hogy mindez valóban lehetséges.

A könyv legnagyobb erőssége még mindig a különösen összetett, izgalmas és ijesztő világban rejlik, melyet azzal, hogy az író segít megérteni a felépítését, szabályait és az abban rejlő lehetőségeket csak még valóságosabbá varázsolja számunkra. Itt kérem minden motívumnak megvan a maga helye és szerepe, átgondolatlan pillanatoknak pedig nyoma sincs, szóval Sanderson ismét remek történetet alkotott. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen jól ír ez a pasi. Imádom a stílusát, a lendületes történetvezetését és a jól eltalált szereplőgárdáját. És bár ezen a részen jobban éreztem – talán a több romantika és az elbeszélés stílusa miatt -, hogy a fiatalabb korosztálynak szól, mégis remekül szórakoztam olvasás közben. Dinamikus, szórakoztató s még elgondolkodtató is volt, úgyhogy már előre izgulok, hogy milyen meglepetések érnek majd a következő felvonásban. 

"David Charlestonnak hívnak. És szuperképességű lényeket gyilkolok."
Brandon Sanderson
Értékelés: 4,5/5

Sorozat részei: 

1. Acélszív ~ Steelheart 
2. Tűzlény ~ Firefight
3. Vész ~ Calamity 


Kiadó: Delta Vision
Eredeti cím: Firefight
Sorozat: Reckoners
Oldalszám: 520

tovább olvasom Brandon Sanderson: Tűzlény ~ Leszámolók 2.

2017/10/26

, , ,

Nicolas Barreau: Egy este Párizsban

Lassan három éve már, hogy Nicholas Barreau első regényét olvastam, és bizony azóta rajongok könnyed kis romantikus történeteiért. Az Egy este Párizsban immár a harmadik regényem tőle és el kell mondanom, hogy a lelkesedésem ez idáig még mindig töretlen.
A történet főszereplője Alain Bonnard, már gyerekkora óta lelke mélyén igazi álmodozó volt. Az a fajta ember, aki a mai napig kalapáló szívvel ül be a mozi sötét nézőterére, hogy alámerüljön más világokba. Amikor egy nap a 73 éves Bernád bácsikája arra kéri, hogy vegye át tőle gyerekkora legemlékezetesebb színhelyét a Cinema Paradis-t, örömmel tesz eleget bácsikája kérésének. S bár tisztában van vele, hogy manapság különösen nehéz egy kis művészmozit fenntartani, ő mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy imádott és kissé divatjamúlt filmszínháza tovább működjön. Hogy a forgalmat feldobja, szerda esténkén szerelmes filmeket kezd el vetíteni, mely előadások alkalmával figyel fel arra a piros kabátos gyönyörű nőre, aki a jegyvásárlásnál a pénztárfülkéhez lépve minden egyes alkalommal kedvesen mosolyog rá. Alainnek négy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy minden bátorságát összeszedve megszólítsa a titokzatos hölgyet, akivel ezek után élete legboldogabb estéjét tölthette el.

Nos, úgy vélem, hogy nem volt ekkor Alainnél boldogabb ember Párizsban.

Ám a sors úgy hozta, hogy ez a boldogság csak illúzió, merthogy a piros ruhás nő, valami oknál fogva nem jött el a következő megbeszélt találkára, főhősünk története pedig ettől a ponttól kezdve indul el igazán útjára. Merthogy Alain vezetéknév és telefonszám hiányában sehogy nem tudja elérni Melanie-t, és azon a címen, ahova előző este hazakísérte sem tud senki információval szolgálni róla, úgyhogy kétségbeesett nyomozásba kezd, hogy felkutassa szerelmét.
Úgy hiszem, hogy ennél többet aligha árulhatok el a cselekményről anélkül, hogy ne venném el másoktól a felfedezés édes izgalmát. Mindenesetre, aki ismeri Barreau könyveit, annak nem mondok újat azzal, hogy a korábbi írásaihoz hasonlóan itt is félreértéseken alapuló szerelmi történet a mű alapja - amit én egyébként soha nem tudok megunni. Annál is inkább mivel az írónőnek, mint mindig, most is sikerült megőriznie az elbeszélés azon bájos stílusát, mely segítségével lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni a történet varázsának és szellemének. A szereplők tekintetében ismét a férfiaké volt a főszerep, amit egy cseppet sem bántam, merthogy Alain karakterét roppant szimpatikusnak találtam. Ő egy kiváló megfigyelő, okos és irtó romantikus alkat volt. Egy kicsit lehet, hogy szerencsétlen, de kit érdekel, ha a szeretett nőért mindenre képes volt. És persze nem is Barreau-ról lenne szó, ha nem egy olyan többrétegű zűrzavaros játékot hozott volna össze Párizs (mert hol máshol) romantikus utcáin, mint amilyet ebben a regényében is, melynek különlegessége most abban rejlett, hogy gazdag filmtörténeti utalásokkal volt tele, melyeket olvasva biza én is kedvet kaptam ahhoz, hogy a kanapén ülve egy meleg takaróval és forró csokival bekuckózva régi nagy klasszikusokat nézzek a következő hétvégén.

Szóval engem ismét sikerült elvarázsolnia a szerzőnek, merthogy élveztem a könyv minden egyes sorát. Egyetlen dolog van csupán, amibe bele tudnék kötni, mégpedig, hogy néhol kissé túlírtnak éreztem a sztorit. Volt egy-két olyan jelenet, ami simán kihagyható lett volna, mert érzésem szerint nélkülük is tökéletesen kerek lett volna az egész. Na de igazából nincs okom panaszra, mert így is nagyszerű szórakozásban volt részem. Úgyhogy még mindig nagyon szeretem B. könyveit. Szeretem a stílusát, a karaktereit és a gyönyörű fülbemászó mondatait. De a legjobban mégis azt szeretem benne, hogy a történetei nem akarnak többek lenni, mint amik: egy kedves és könnyed humorú bájos kis romantikus történetek. 

„Azt mondják, Párizs a romantikus álmok beteljesítésében mindig készséges cinkos.”
Daniela Thiele
Értékelés: 4/5

Kiadó: Park
Eredeti cím: Eines Abends in Paris
Oldalszám: 312

tovább olvasom Nicolas Barreau: Egy este Párizsban

2017/10/19

, ,

Belinda Bauer: A ​19-es holttest

Szerencsére thrillerek tekintetében mostanság bőven akad választék. Persze van az a mennyiség, amely elolvasása után már úgy gondolja az ember, hogy túl sok újat lehet, hogy már nem tudnak nyújtani, de a kíváncsiság szerintem azért még így is mindig győzedelmeskedik felettünk - felettem legalábbis mindenképp. És milyen jó érzés már, ha a kötet elolvasása után úgy gondoljuk, hogy na igen. Ezt a könyvet tényleg kár lett volna kihagyni.  

Ilyen felvezető után, ugye mondanom sem kell, hogy  Belinda Bauer nemrég megjelent regényével jártam így a napokban, melynek központi karaktere Patrick, egy tizenéves Asperger-szindrómás fiú, akinek az apja egy cserbenhagyásos gázolás során vesztette életét, amikor ő még csak nyolc éves volt. Patrick azóta is megszállottan keresi a választ arra, hogy vajon mi történhetett az apjával a halála után. S mivel úgy véli, ha bele tudna nézni a halott emberek testébe akkor biztos megtalálná a kérdéseire a választ, orvostanhallgatónak jelentkezik a cardiffi egyetemre. Az anatómiai gyakorlaton Patricknak és a csoporttársainak azon kívül, hogy számba kell venniük a 19-es holttest különböző szerveit, meg kell állapítaniuk a halála okát is, ami nem könnyű feladat. Ráadásul Patrick úgy gondolja, hogy valami nagyon nem stimmel a holttesttel, merthogy kizártnak tartja, hogy valamilyen betegség végzett volna vele, ezért egyre megszállottabban keresi a választ, miközben az élete is veszélybe kerül.
Ezzel párhuzamosan egy másik történetben a neurológiai osztályon élőhalottként vegetáló Sam Galen szemszögén keresztül láthatjuk az eseményeket, aki szemtanúja lesz annak, ahogy egy orvos meggyilkolja a szomszéd ágyon fekvő férfit. De mivel az állapota miatt nem tudja elmondani senkinek a történteket, így kénytelen magában tartani, és rettegve várni, hogy mikor történik meg vele is mindez. 
És ugyancsak ebben a kórteremben találkozhatunk a regény harmadik szereplőjével Tracy-vel, aki egy olyan lusta és énközpontú nővér, akinek elsődleges életcélja a férjvadászat, melynek érdekében rengeteg – főként a betegektől elrabolt - időt fordít arra, hogy elcsábítsa az egyik kómás beteg gazdag férjét.


Nos, e három szereplő történetét szövi szokatlan és roppant nyugtalanító mód össze a szerző, illetve pontosabban csak kettőét, mert a harmadik tulajdonképpen csak súrolja a többit. Mondhatni egy teljesen különálló szál, melyet az írónő ugyan a többivel együtt indított útjára, de valami oknál fogva azt a levegőben hagyta lógni. Mintha elfelejtette volna befejezni, vagy - és inkább ezt tartom valószínűbbnek - egyáltalán nem is akarta volna lezárni, úgy gondolván, hogy jobb lesz, ha az olvasó fantáziájára bízza a dolgot. Mindenesetre így vagy úgy, de én speciel nem tudtam ezzel mit kezdeni, zavarónak találtam, és hiányérzetem is maradt a kötet végén ez miatt. 
Ettől függetlenül rendkívül jól szórakoztam a könyvön, végig fent tudta tartani az érdeklődésemet, és tényleg letehetetlen volt. A történet fő elbeszélőjét Patrickot pedig kifejezetten szerettem. Az ő nyomozása volt a legfontosabb eleme a regénynek, dacára annak, hogy számos jelenet játszódott a kómás betegeket kezelő neurológiai osztályon, ahol Galen és Tracy nővér sorsát követhettük nyomon. Számomra a kórteremben zajló jelenetek hihetetlen erős atmoszférával bírtak. Borzongva adtam át magam azoknak az élményeknek - frusztrációnak, félelemnek és kiszolgáltatottságnak -, amit az ott fekvő tehetetlen betegek érezhettek, amikor valaki az ágyukhoz lépett. Annyira eleven, és annyira nyugtalanító volt számomra ez a légkör, hogy totál a hatása alá kerültem. Olyannyira, hogy talán még az orvostanhallgatók látványos és gyomorforgató boncolási munkálatainak hatását is túlszárnyalta.
Amúgy érdekes, hogy ebben a műfajban nem sok szimpatikus, pláne nem szeretni való karakterrel találkozik az ember. Ám Patrick ebből a szempontból kivétel volt, merthogy kifejezetten élveztem a vele való jelenteket. Örömmel figyeltem a fejlődését, ahogy fokozatosan megtanulta leküzdeni a betegségéből adódó hátrányát. Becsültem, de legfőképp csak csodálni tudtam a már-már gyermekien makacs elszántságát, amivel a megválaszolatlan kérdései után kutatott. És persze sajnáltam is amiért az emberi kapcsolatok terén ilyen erős problémákkal küzdött; hogy mindent szó szerint értett, és hogy képtelen volt érzékelni a szarkazmus és a legtöbb érzelmi reakció közötti különbséget. Ugyanakkor muszáj megemlítenem azt is, hogy pont ezekből a helyzetekből adódtak azok a szórakoztató szituációk, melyek feldobták, kissé szokatlanná és határozottan érdekessé tették a könyvet. 

Szóval örülök, hogy olvashattam ezt a regényt. Rendkívül látványos, izgalmas és feszültséggel teli volt. Tipikusan az a fajta, ami a vége után is még sokáig ott motoszkál az ember fejében. 
Belinda Bauer
Értékelés: 4/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Rubbernecker
Sorozat: -
Oldalszám: 406
tovább olvasom Belinda Bauer: A ​19-es holttest