Ronnie W. A.: A róka vére

Régóta kinéztem már magamnak ezt a könyvet, a borítója volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet. A fülszöveget elolvasva hozzá pedig így utólag is azt kell mondjam, hogy tökéletesen átadja a könyv hangulatát, szóval szerintem baromi jól sikerült - a könyv tartalmával azonban már voltak problémáim.

Mivel Ronnie W. A. kicsi hazánk egyik magyar írója, ez a könyve pedig az első könyve – az antológiákat most ne számoljuk ide -, így igyekeztem olyan szemmel olvasni ezt a regény. Amit biztosan tudok, hogy én soha nem fogok és nem is tudnék könyvet írni, ezért is adózom tisztelettel minden olyan író előtt, aki tehetséges és van bátorsága belefogni a kiadásba. Arról nem beszélve, hogy a kész munkáját az olvasóközönség elé tárva vállalja az esetleges negatív kritikákat is, mert ugye azzal mindenki tisztában van, hogy nincs olyan könyv, ami minden embernek tetszeni fog. Amivel egyébként szerintem semmi baj nincs, hiszen a negatív észrevételek is nagyon hasznosak tudnak lenni, ha a helyén tudja kezeli őket az ember, és ha nincs bennük bántó szándék és érezni rajtuk, hogy bár nem simogatják agyon az írót, de őszinték és elfogulatlanok, és szerintem ez nagyon fontos.

Ilyen beszédes felvezető után nézzük, miről is szól a történet. Főszereplőnk Rita Miller, egy átmenetileg felfüggesztett FBI ügynök, aki a New York-i rendőrségnél segít be szakértőként egy bizonyos „Valentine”-nak nevezett, emberi szíveket kivágó sorozatgyilkos levadászásában – ez idáig nem sok sikerrel.

Mindeközben korábbi felettese egy másik ügy kapcsán arra biztatja, hogy épüljön be a helyi maffiába, amelyre leginkább a Lázálom szexklubban lenne lehetősége. Ám Valentine újra gyilkol, és amikor Rita a gyilkosság helyszínén egy furcsa, vésett követ talál, amit megérintve valami megmagyarázhatatlan folytán összeolvad vele, teljesen megváltozik az élete. Valami nehéz és sötét kezd éledezni benne, és a suttogása őrült tettekre készteti…

Nagy várakozással kezdtem bele a könyv olvasásába, de sajnos már a legelején akadt egy-két olyan fura dolog, amit nem tudtam hova tenni. Kezdve azzal, hogy ugye Rita azért ment a bárba, hogy beépüljön a helyi maffiába és információkat szerezzen egy bizonyos Estevesről és nem mellékesen, ha úgy adódna, akkor egy gyors numerát is szívesen bevállalna. Ám onnantól kezdve ahogy betette a lábát a helyre, csakis azon járt az esze, hogy kivel kettyinthetné meg magát, a tényleges feladatáról pedig egy árva szó sem esett. Az már csak hab a tortán, hogy rögtön a hely tulaját, Leet fogja ki magának, amiről neki fogalma sincs, ami azért is röhejes, mert hogy a fenébe mehetett így terepre, ha még azzal sem volt tisztában, hogy ki vezeti a klubot? Na de mindegy, lépjünk tovább, hiszen ott van Rita gyerekkori barátja Stephen, aki a klubban pultosként dolgozik. Úgy gondoltam, hogy ő majd biztos a segítségére lesz, hiszen tök kézenfekvő, hogy tőle tudna a legkönnyebben információkat szerezni, de nem, mert soha semmit nem kérdezett tőle ezzel kapcsolatban. Még akkor sem jelzett a rendőr radara és vonta felelősségre a srácot, amikor egy este véresen jött haza az éjszakai műszakjából. Inkább csak hallgatott, nehogy belebonyolódjon valami olyanba, amivel bajt hozhat a barátja fejére. WTF? Hát milyen etikus rendőri hozzáállás már ez? Stephennel kapcsolatban egyébként azt sem igazán értettem, hogy miért nem ismerte fel korábban a Ritában rejlő erőt, amikor mindenki, akivel kapcsolatba került érezte a kisugárzását, sőt - és ezt csak erejének nagysága miatt írom - még földrengést is tudott okozni vele. És pont Stephen volt az, akinek a Ritával való nem mindennapi, durván véres szexeléseik után nem tűnt fel semmi és nem jött le, hogy ki szállta meg a testét?

Egyébként Rita karakterét nem sikerült megkedveltem. Semmi olyan pozitív tulajdonságot nem találtam benne, ami miatt közel érezhettem volna őt magamhoz, vagy esetleg csodálhattam vagy felnézhettem volna rá. Oké, volt pár vagány és humoros beszólása, de ettől még nem leszünk rögtön barátok. Ha rajtam múlt volna, én bizony két lábbal rúgtam volna ki a rendőrségtől, mert azon kívül, hogy nem pörög valami gyorsan az agya, és ha helyzet van sem tud túl gyorsan reagálni, finoman szólva sem elég elhívatott a szakmája iránt és hivatalos információkat is minden gond nélkül képes kiszivárogtatni. Gondolok itt például Leere, aki állítólag a maffia embere, ennek ellenére úgy kezeli őt, mintha a társa lenne a nyomozásban. Nem titkolózik előtte, már rögtön a legelején fültanúja lehetett a Rita és Matt (Rita nyomozótársa) között zajló gyilkosságról szóló beszélgetésnek, ami ellen még Mattnek sem volt semmi kifogása. Ismét csak WTF? Arról nem beszélve, hogy Lee simán belenézhetett Rita laptopjába és telefonjába, és ezeken keresztül az összes hivatalos levelezésébe, amit egyszerűen tök hihetetlennek és abszurdnak találtam. Meg aztán amikor Leeről is kiderült, hogy egyértelműen gyilkolt, Rita ismét annyiban hagyja a dolgot és úgy tesz, mint az a bizonyos négy kismajom – nem lát, nem hall, nem beszél, a negyediket most hagyjuk - és hogy miért? Mert kedveli és bízik benne. Jézusom, ez most komoly?

Mindenesetre a nyomozós szál a fent említett dolgok miatt számomra egyáltalán nem működött. Nem éreztem, hogy Rita lelkiismeretesen és következetesen nyomozott volna, olyan volt, mintha csak az események sodorták volna őt magukkal. Ám ebben a regényben a fő hangsúly nem is ezen, hanem elsősorban a szereplők egymáshoz való viszonyán és vonzalmán, valamint Rita küzdelmén az őt megszálló istenség ellen, illetve ennek az istennek a múltjával kapcsolatos eseményeken és azok következményein voltak, így a nyomozós szál eléggé a háttérben maradt, amivel egyébként az ilyen műfajú könyveknél semmi problémám nem szokott lenni. Ami fontos számomra, hogy ne legyen tele logikátlanságokkal, és hogy a nyomozói munka, illetve az alvilági élet is mindvégig hitelesen és a cselekmény szempontjából fontosabb részeknél részletekbe menően legyen kidolgozva, mely kritériumok itt sajnos nem igazán valósultak meg.

A könyv feléig azon kívül, hogy Ritát megszállta valami és ennek hatására egyik pasitól a másikig száll, semmi nem történik. A nyomozás nem halad előre, csak egy helyben toporgunk és szenvedünk és kínlódunk, főleg Matt miatt, aki Rita munkatársa és mostohaapja is egyben. A dolog pikantériája, hogy Matt korábban Ritával is kavart, de miután megismerte az anyját, csak érte lángol. De a Ritával történt természetfeletti dolgok felborítják ezt a szép kis családi idillt, ami aztán rengeteg - szó szerint - kínzó szexuális feszültséget és bizarr helyzetet okoz.

Rita végül is három pasi - Lee (a rosszfiú), Matt (a mostohaapa) és Stephen (a gyerekkori jóbarát) - között vergődik. Én mindenképp Lee párti vagyok, nagyon szerettem a vele való közös jelenteket, viszont a Rita és Matt közötti hosszú szexuális huzavona egy idő után nemcsak untatott, de kifejezetten idegesített is.

Sajnos többször is találkoztam olyannal a könyvben, hogy miután elolvastam Rita aktuális gondolatit és érzéseit, pár sorral vagy bekezdéssel később újra olvashattam mindazt, csak egy kicsit átírva és másként fogalmazva. Erre leginkább a könyv közepe tájékán figyeltem fel, amit egyébként is kissé elnyújtottnak és túlírtnak éreztem, mely hibák kiküszöbölésével és javításával sokkal lendületesebb, gördülékenyebb és feszesebb sztorit is kaphattunk volna.

Ami igazán tetszett a könyvben, az a szereplők közötti szexuális feszültség és a három pasi Ritához fűződő viszonya, érzései voltak, ami szerintem baromi jól működött. Annyira bizarrnak ugyanakkor mégis annyira izgalmasnak és erotikusnak találtam néhány szituációt, meg úgy egyáltalán ezt a több pasi egy nő felállást, hogy mindenképp kíváncsi vagyok a folytatásra.

Ó és még valami. Több helyen olvastam, hogy a könyvet az Anita Blacke sorozathoz hasonlítják, szerintem azonban semmi hasonlóság nincs a kettő között. 

A könyv utazókönyvként került hozzám, amit a szerző bocsátott útjára. Köszönöm, hogy olvashattam.

Kiadó: Delta Vision

Oldalszám:516

tovább olvasom Ronnie W. A.: A róka vére

Brandon Sanderson: Tűzlény ~ Leszámolók 2.

Brandon Sandersonban ezúttal sem csalódtam, ő mindig megbízhatóan szállítja a kalandot, az izgalmat, a különleges szereplőket és a részletgazdag helyszíneket. Arról már nem is beszélve, hogy a történet szálait olyan szinten képes csűrni csavarni, hogy meglepetésünkben a végén simán le lehet tőle fordulni a székről. 

A Tűzlény a Leszámolók trilógia második kötete, amely meglepő mód ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis miután a Leszámolok segítségével Davidnak sikerült meggyilkolnia a legyőzhetetlen és halhatatlan Acélszívet, Új-Chicagó Főidol nélkül marad. Ám ez az állapot sajnos nem sokáig tart, mert egyre több trónkövetelő Főidol érkezik a városba és furcsa mód mindegyikük az újjáépített Babilonból, az egykor Manhattan néven ismert városrészből származik. Természetesen mindez szemet szúr a Leszámolóknak és bár van némi sejtésük, hogy ennek mi lehet az oka, úgy döntenek, hogy a legjobb lesz, ha maguk járnak utána. Így a kis csapat egy része – a Professzor, Tia és David - újabb küldetésre indul Babilonba, ahol az acéllal ellentétben a víz az úr, mivel az ott uralkodó Főidol, Regália a víz manipulánsának mestere.

Ebben a részben a helyszín egy olyan városba helyeződik át, aminek nagy része víz alatt van, ám ez nem igazán zavarja az ott élő embereket. Merthogy Babilar egészen más város, mint Új-Chicago volt - sokkal összetettebb, színesebb és különlegesebb. Ezen a helyen az Idolok és emberek bizarr ökoszisztémában élnek együtt, ahol az emberek elfogadták, hogy bármelyik nap értük jöhet a halál, és ezért mindent megtesznek, hogy kiélvezzék az életet. Erre a helyre érkeznek Davidék, ahol a Leszámolók helyi csoportjával találkoznak, akik közel sem olyan harciasak és elszántak, mint a régi chicagói csapat volt - mely tagjainak összefonódását és bajtársiasságát anno én irtózatosan szerettem -, de azért itt is akadt olyan ember, aki a könyv végére végül is elnyerte a szimpátiám.

Őszintén szólva a kötet elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de úgy a sztori felétől olyan hajrá következett, hogy nem győztem csak kapkodni a fejem. A cselekmény szempontjából végig érezhető volt, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Merthogy a hülye is láthatta, hogy Regália nem véletlenül csalogatta magához a Professzorékat. Valami célja volt velük, de hogy mi, azt kezdetben még senki sem tudta. Úgyhogy a könyv központi rejtélye mindvégig e körül a kérdés körül forog, mely megválaszolásánál én sok mindenre gondoltam, bár őszintén szólva mindegyik teóriám kissé sántított, úgyhogy egy idő után inkább úgy döntöttem, hogy átadom magam a cselekmény folyásának, merthogy Sanderson fantáziájával úgysem vehetem fel a versenyt. És hát jah, jól gondoltam én ezt, mert annak ellenére, hogy az olvasás során végig úgy éreztem, hogy Davidék egy lépéssel mindig a gonosz Regália előtt járnak, a végén a nagy finálénál mégis szépen pofára hullottam.

David természetesen továbbra is hiszi - én azonban már egyre nagyobb fenntartással kezelem - apja azon elképzelését, mely szerint igen is léteznek olyan jó Idolok, akik egyszer majd a kezükbe veszik az irányítást és minden jóra fordul. És bár igaz, hogy ezt elsősorban Megan iránt érzett gyengéd érzelmei mondatják vele, akivel a kedves kis románca ebben a részben tovább mélyült, de igazából legbelül maga is úgy érzi, hogy mindez valóban lehetséges.

A könyv legnagyobb erőssége még mindig a különösen összetett, izgalmas és ijesztő világban rejlik, melyet azzal, hogy az író segít megérteni a felépítését, szabályait és az abban rejlő lehetőségeket csak még valóságosabbá varázsolja számunkra. Itt kérem minden motívumnak megvan a maga helye és szerepe, átgondolatlan pillanatoknak pedig nyoma sincs, szóval Sanderson ismét remek történetet alkotott. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen jól ír ez a pasi. Imádom a stílusát, a lendületes történetvezetését és a jól eltalált szereplőgárdáját. És bár ezen a részen jobban éreztem – talán a több romantika és az elbeszélés stílusa miatt -, hogy a fiatalabb korosztálynak szól, mégis remekül szórakoztam olvasás közben. Dinamikus, szórakoztató s még elgondolkodtató is volt, úgyhogy már előre izgulok, hogy milyen meglepetések érnek majd a következő felvonásban. 

"David Charlestonnak hívnak. És szuperképességű lényeket gyilkolok."

Brandon Sanderson

Értékelés: 4,5/5

Sorozat részei: 

1. Acélszív ~ Steelheart 
2. Tűzlény ~ Firefight
3. Vész ~ Calamity 

Kiadó: Delta Vision
Eredeti cím: Firefight
Sorozat: Reckoners
Oldalszám: 520

tovább olvasom Brandon Sanderson: Tűzlény ~ Leszámolók 2.

Brandon Sanderson: Acélszív (Leszámolók 1.)

Imádom a szuperhősökről szóló filmeket és könyveket, bár utóbbit nem volt még szerencsém sokat forgatni képregényekkel pedig, melyekből azért akad bőven felhozatal ez idáig még nem próbálkoztam.  A Ködszerzet óta tudom, hogy Brandon Sanderson könyveivel nem lehet melléfogni, mert ez a pasi olyan gördülékenyen és látványosan tud írni, hogy amellett, hogy az olvasó folyamatosan úgy érzi, mintha filmvásznon nézné végig az egész sztorit, olyan logikusan és tudatosan fűzi egymásra az események sorát, hogy a végkifejletnél az ember szájából akaratlanul is kiszalad a basszus, na erre tényleg nem számítottam unalmas, de minden kétséget kizáróan mélyről jövő őszinte mondat. Ilyen felvezetés után naná, hogy örömmel és mi tagadás, óriási várakozással vetettem bele magam Sanderson ezen új, szuperhősökkel tarkított világába, melynek a végére érve ismét megállapítottam, hogy bizony megérdemelten jár neki az éljenzés és a rajongók hada.

De még mielőtt tovább fényezném ezt a tehetséges drága jóembert, a történetről is szólnék pár mondatot röviden. 

A nagy Vész eljövetele után Amerika több részre szakadt és néhány ember különleges képességekkel rendelkező lénnyé, úgynevezett Idollá változott át. Hogy hogyan és miért, és, hogy mi közük volt a Vészhez, azt senki nem tudja, a lényeg, hogy ezek az Idolok gonoszok, és egyetlen céljuk, hogy az emberek felett uralkodjanak. A történet Új-Chicagoban játszódik, ahol a leghatalmasabb Idol Acélszív vette át az uralmat. Rajta állítólag nem fog a pisztolygolyó, penge és a bomba sem, egyszerűen legyőzhetetlen. Az emberek pedig ezért rettegnek tőle, kétségbe vannak esve, káosz és éhezés uralkodik mindenhol, miközben a puszta túlélésért folyik a küzdelem. Lázadni pedig senki nem mer, csupán egyetlen kis csoport: a Leszámolók, akik eltökélték, hogy az Idolok tanulmányozása révén kiderítik a gyenge pontjukat, és módszeresen levadásszák őket. Hozzájuk csatlakozik egy fiatal srác, David Charleston, aki olyan információ birtokában van, ami új helyzetet és lehetőséget teremt a Leszámolók számára.

Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök.

Nos, Sanderson előző regényéhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. A könyv elején a világ és az alaphelyzet bemutatásával viszonylag gyorsan képbe kerültem. Az erőviszonyok pedig a már jól ismert – és számomra még mindig megunhatatlan - klasszikus témára, a jó és a rossz örök harcára épült, mely ellentét egyik oldalán a különleges képességeikkel (melyek a jövőbe látás, láthatatlanná válás, emberek egy kézmozdulattal való elporlasztása, meg minden más, amit el tudtok képzelni) rendelkező majdnem, ismétlem majdnem elpusztíthatatlan Idolok álltak. Míg a másik oldalon a mindenre elszánt, a Főidolokra módszeresen vadászó profi bérgyilkos csapat, a Leszámolók. Akik feladata persze sokkal nehezebb ezeknél az erős lényeknék, ám kicsit sem lehetetlen, mert mint mondtam az Idolok csak majdnem hallhatatlanok, ugyanis mindegyiküknek van egy gyenge pontja – tudjátok, mint Szupermannek a kriptonit -  amitől képesek visszaváltozni közönséges emberi lénnyé, még ha egyetlen pillanatra is, mely pillanat bőven elég arra, hogy valaki vagy valakik végezzenek velük. 

A könyv narrátora egy 18 éves fiú David, aki az apja holteste felett bosszút esküszik az őt meggyilkoló Acélszív ellen. Dávid egy nagyon szimpatikus és szerethető karakter volt számomra, meglehetősen impulzív, indulatos és meggondolatlan, mely tulajdonságok gyakran veszélybe sodorták őt és a társait, úgyhogy izgalomból és akciójelenetből ennek köszönhetően nem volt hiány a könyvben. A Leszámolók tagjai is teljesen rendben voltak, egy nagyon ütős és lelkes kis csapatott alkottak, rengeteg fegyverük és különleges kütyüjük volt, amit tisztességesen ki is használtak. Ők aztán tényleg értették a dolgukat, tökéletesen együtt tudtak dolgozni, és még élvezték is az akciókat miközben végig humoruknál voltak, szóval mi tagadás, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha lehetőségem adódna én is gondolkodás nélkül csatlakoznék hozzájuk. 

Az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek az David zavaróan gyerekes kommunikációja és instant szerelme a csapat lánytagja iránt volt, mely jelenség gondolom annak tudható be, hogy a regény célközönsége a nálam jóval fiatalabb (tizenéves) korosztály, de ezen túl azt kell mondja, hogy mind stílusában, mind történetmesélésében, mind karakterekben újfent remek könyvet alkotott az író.

Úgyhogy összességében egy nagyon hangulatos és szórakoztató, végig feszes tempójú történetet olvashattam. Nagyon örülök, hogy belekezdtem a sorozatba, nem is értem, hogy hogyan kerülhette el eddig a figyelmem... 
Természetesen a folytatásokra is vevő leszek.

Brandon Sanderson

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Delta Vision
Sorozat: Leszámolók trilógia
Oldalszám: 448

tovább olvasom Brandon Sanderson: Acélszív (Leszámolók 1.)