C. S. Pacat: Hercegi ​csel (A rab herceg 2.)

Úristen milyen befejezése volt ennek a résznek?
Oké, tudom, hogy nem ezzel kéne kezdenem, de egyszerűen képtelen vagyok tovább lépni a záró jeleneten. Halvány lila gőzöm sincs, hogy ezek után milyen irányt vesz majd a történet.

Ó, hogy mit meg nem adnék, ha már most a kezembe tarthatnám a folytatást.

Próbálom röviden összefoglalni, hogy miről is szólt a könyv, és egy kis nyugalmat erőltetni magamra... Szóval Laurent Damennel és néhány válogatott katonával, melyek fele Laurent hátborzongató és korrupt nagybátyját szolgálja, elindul a határvidékre, hogy katonai szolgálatát teljesítse. Természetesen tisztában van azzal, hogy a nagybátyja mindent megtesz, hogy az életére törjön, mivel ha nagykorúvá válik, a trón is rögtön az övé lesz, amit a Kormányzó mindenképp meg akar akadályozni. Ezért bérgyilkosokat és a Laurent seregében lévő embereit bízza meg azzal, hogy öljék meg őt, mely terve szerencsére nem ér célt, sőt, a kihívásoknak hála Laurent nemcsak tekintélyt vív ki magának az emberei előtt, hanem a közte és Damen közötti szövetség is egyre erősebbé válik. Persze ebben az is szerepet játszik, hogy Damen célja is az, hogy véget vessen a Kormányzó ördögi tervének, aki Laurent halálával akar háborút szítani a két szomszédos birodalom, Aikelos és Verne között. Damen pedig csak egyetlen módját látja ennek megakadályozására, ha Laurent-tet életben tartja. Így hát mindent megtesz, hogy megvédje és segítse őt, melynek köszönhetően a két férfi egyre jobban megismeri egymást és kezdenek megbízni egymásban, mondhatni már-már elválaszthatatlanokká válnak.

Ez a kötet is nagyszerű szórakozást nyújtott és a karakterek is szuperek voltak. Mindkét főszereplő okozott valami meglepetést számomra, melynek segítségével még jobban megismerhettem őket. Az egymáshoz való viszonyuk alakulása pedig totál levett a lábamról. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy egyébként is imádom a lassan bontakozó romantikát, és az ő kapcsolatuk közötti dinamika pont ilyen volt. És bár Laurent érzésein sokszor nem tudtam eligazodni - Damené sokkal világosabbak és tisztábbak voltak -, de a pengeéles észjárása, a higgadtsága, hidegvérű és kegyetlen jelleme most is elkápráztatott. Igen-igen, az ő karizmatikus karaktere miatt lettem szerelmes ebbe a sorozatba. A Damennel való kapcsolatában egyébként gyakran éreztem úgy, hogy ő maga sem tudja pontosan, hogy mit akar és érez igazán. Úgy tűnt, mintha erősen küzdött volna a benne tomboló érzelmek ellen, amit biztos a múltja miatt tudott nehezen kezelni. Ettől függetlenül persze egyértelműen látszik, hogy nem hagyja hidegen Damen, és hogy kezdi egyre közelebb engedni magához.

A mellékszereplőkről is csak csupa jót tudok mondani. Érdekes mód a sok árulás és csalás ellenére is találtam olyan apró dolgokat az egyikükkel kapcsolatban, ami miatt nem tudtam teljes szívemből gyűlölni. És míg az előző részben Laurent az udvari intrikák és játékok csűrés-csavarásában mutatta meg tudását és rátermettségét, addig ebben a részben a háborús összeütközések és taktikai játékok kerültek előtérbe, melyben most Damen is megcsillogtathatta kicsit a tudását. Laurentben az ész, Daimenben pedig az erő testesül meg a regényben, számomra legalább is. Természetesen a sorozat cselekménye továbbra is bonyolult, tele feszültséggel, cselszövéssel és izgalommal, melyek nagy részét a szerző most is a szexuális képek és témák, illetve erotikus felhangok közé rejtett. Ez miatt - és én ezt már korábban is mondtam -, a sorozat továbbra is egy bizonyos réteg közönséget céloz meg, melynek én mindenképp a részese vagyok.

Úgyhogy még mindig nagy kedvenc nálam ez a sorozat, melynek alig várom a következő részét. Annál is inkább, mivel a befejezés egy csomó kérdést vetett fel, és elég izgalmas helyzetet állított elő az utolsó kötetre nézve.

Vajon milyen lavinát indít el Damen és a barátai felbukkanása? Hogyan alakul Laurent és Damen között a kapcsolat? Vajon tudja Laurent Damen titkát?

Ahhh, alig várom, hogy mindenre végre fény derüljön.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Prince's Gambit

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Oldalszám: 352

tovább olvasom C. S. Pacat: Hercegi ​csel (A rab herceg 2.)

M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Az van, hogy az utóbbi bő félévben igen erősen becsípődött nálam mind a könyvek, de leginkább a filmek terén az ázsiai BL (Boys Love) vonal. Mit is mondhatnék, szeretem ezt a műfajt. Imádom ahogy létrejön a szereplők között a kapcsolat, ahogy ráébrednek saját vágyaikra, érzéseikre és ahogy ez az egész megjelenik a képernyőn. Annyira tiszta és annyira romantikus, hogy engem totál levesz a lábamról. Szerencsére a BL filmek terén azért bőven van választék, sajnos a könyveknél már nem ennyire rózsás a helyzet, de azért így sincs okom panaszra. A Művelt Nép kiadó például egyre jobban figyel e műfaj kedvelőire – a fordítások minőségét most inkább hagyjuk – és igazából ő az egyetlen olyan kiadó, aki komolyabban is foglalkozik ezzel a témával.

Persze, ha az ember keres, máshol is rábukkanhat ilyen irományokra. A Wattpad például elég széles választékot kínál a műfaj kedvelőinek. Mondjuk az is igaz, hogy a sok szutyok között ritka az igazi gyöngyszem, de határozottan állítom, hogy van olyan, ami megéri a ráfordított időt. Ilyen volt például M. Z. Chapelle Játssz velem! c. írása, aminek talán az első három fejezetének olvasása után – ami egyébként irtózatosan tetszett - láttam csak az utolsó rész hozzászólásai között, hogy az írónő nem szeretné a folytatásokat is feltenni – úgy emlékszem, hogy talán 6-7 részig jutottunk el -, mert inkább könyv formájában jelentetné meg. Szóval csak bemutatóként, mondhatni véleményezésre, a mézesmadzagot már le se merem írni, tette ki ide ezt a pár részt, ami nekem kifejezetten rosszul esett, mert ha mindezt korábban tudom, akkor bele sem kezdek. Hogy miért? Mert milyen dolog már, ha eléd tesznek egy szeletet a kedvenc tortádból, amiről te csak a tejszínhabot nyalhatod le, az egészbe bele sem haraphatsz?

Szóval igen, durcás voltam és mérges, hogy egy kerek egész történet helyett csak egy szeletet kaptam. Amikor viszont megtudtam, hogy hamarosan megjelenik az írónő egy másik könyve, kissé - mondom kissé - lenyugodtam.

Ez a könyve pedig nem más, mint a Párizstól keletre.

A történetről röviden annyit, hogy Léo, édesanyja halála után visszatér Thaiföldre, hogy elrendezze az otthoni dolgokat. Nem csupán a háztól akar szabadulni, hanem az ott átélt fájdalmas emlékeket is végleg le akarja zárni. Léo tíz évvel ezelőtt, elrablása után költözött Párizsba, de soha nem tudta elfelejteni azt a traumát, amit az elrablója okozott neki. És most, hogy újra haza érkezett, minden megismétlődni látszik, ugyanis egy rá kísértetiesen hasonlító kisfiúnak ismét nyoma veszik. A fiú utáni nyomozást a helyi rendőr, Than vezeti, akinek már gyerekkorábban sem volt felhőtlen a kapcsolata Léóval. Mivel azonban a korábbi bűntény és a mostani eset között minden jel szerint összefüggés van, így szükségük van egymás segítségére.

A nyomozás mellett persze megismerhetjük Léo és Than személyes történetét, Léo traumájának okát és a múltban történt rejtélyes eseményekre is fény derül, na meg nem utolsósorban a két fiú is szépen összemelegedik. Szóval volt a könyvben feszültség és izgalom, ami lekötött, kikapcsolt és ami miatt alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem. Na meg aztán a romantikus és erotikus jelenetekből sem volt hiány, mely utóbbiak elég részletesek és khm.., mélyre hatóak voltak ahhoz, hogy az olvasó is rendesen kipiruljon tőle. Én néhol már-már túl soknak is éreztem őket, mondom már-már, ami nem azt jelenti, hogy zavaróan soknak, csak épphogy.

A lényeg, hogy kifejezetten élveztem a könyvet, azzal együtt, hogy nem minden dolgot éreztem benne tökéletesnek. Kezdjük a kirmi szállal, ami hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlanul kiszámítható volt. Már a könyv felénél lehetett tudni, hogy ki a hunyó, amivel nem szokott problémám lenni, de itt annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt minden, hogy az szinte már fájt. Szerencsére a végén lévő váratlan csavar sokat dobott az összképen, de ettől eltekintve szinte végig magamban bosszankodtam és puffogtam, nemcsak a komolytalan rendőri munkán, hanem hogy jaj nemár, tényleg muszáj volt ennyire nyilvánvalóvá tenni mindent?

Egyébként én úgy gondolom, hogy az egyik titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretnünk a szereplőket. Nekem sikerült, imádtam a főszereplő fiúkat. Léo karaktere nagyon el lett találva, az ő gondolatai és érzései jobban átjöttek, mint Thané. A fiúk közötti kapcsolat fejlődése pedig nagyon szépen és finoman volt ábrázolva. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy ahogy lehetősége adódott Thannak, szinte ragadozóként mozdult rá Léóra, ami csak azért volt fura, mert előtte még semmilyen kapcsolata nem volt férfiakkal. Ám ezen hozzá hasonlóan én is hamar túltettem magam, mivel az erotikus jeleneteknél olyan szenvedély, összhang és elfogadás érződött a két fiú között, hogy a mégis mióta?, mikor?, hogyan? és egyáltalán miért ő? kérdésekre nem is éreztem olyan fontosnak a válaszokat.

A történet egyébként Thaiföldön játszódott, aminek nagyon megörültem, hiszen ismert terep volt ez már számomra az ázsiai BL filmek tömkelegéből. Sajnos azonban ezt az egyedi környezetet és hangulatot, a tájak, az egzotikus nevek és ételek, a trópusi légkör leírásaiban vagy épp azok hiánya miatt nem éreztem annyira intenzívnek, mint ahogy azt reméltem.

Mindenesetre minden morgolódásom ellenére azt kell mondanom, hogy tényleg pozitív meglepetést jelentett számomra a könyv és minden hibája és hiányossága mellett is nagyon tudtam élvezni a történetet. Örülök, hogy van olyan magyar író, aki ebben a témában alkot, úgyhogy köszi Miriam Z. Chapelle, ennél kellemesebben nem is indulhatott volna a megismerkedésünk. Kíváncsian várom a következő könyvedet, ami ha jól tudom a fent említett Watpados regény, Bangkok ​felett a csillagok lesz. ;)

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Oldlaszám: 396

tovább olvasom M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Két könyvről röviden

Úgy gondoltam, hogy egy közös bejegyzésben emlékezek meg erről a két könyvről, annál is inkább, mivel nem sok mindent tudok írni róluk. Igazából egyik sem hagyott mély nyomot bennem, mindkettőt kissé unalmasnak találtam. Mentségükre legyen mondva, nem én vagyok a célközönségük - ettől függetlenül folyamatosan próbálkozom velük -, inkább a nálam 20-25 évvel fiatalabb olvasóknál lehet nagyobb sikerük, mindenesetre azért nekem sem nyújtottak rossz élményt, de hogy őszinte legyek, jót se.

A sztoriról röviden annyit, hogy egy Csendes-óceán parti városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra és a kikötő mély vízébe lökték őket. Azóta minden nyáron visszatérnek egy rövid időre, hogy három lány testébe költözve bosszút álljanak azzal, hogy fiúkat csalnak a kikötőbe, és vízbe fojtják őket. A lakosság egy része hisz az átokban, a másik viszont szkeptikus vele szemben. Mindenesetre tény, hogy a halálesetek évről évre gyűlnek, úgyhogy az első kérdés, ami felmerült bennem olvasás közben, mi a jó fenét keresnek ezek az emberek még mindig ebben az elátkozott faluban? Vagy, ha már ott maradtak, miért nem zárkózik be mindenki vagy legalábbis miért nem kerülik el nagy ívben a partot azon az éjszakán, amikor a nővérek visszatérnek? Tényleg ennyire totál hülye volt ott mindenki?

A legnagyobb problémám a könyvvel egyébként az volt, hogy egyszerűen nem tudtam belehelyezkedni a történetbe. Nem érintett meg a szereplők sorsa és ennél fogva nem is nagyon érdekelt, hogy mi történik velük. Irtózatosan vontatottnak és unalmasnak éreztem az egészet, pedig az ötlet és a történet kissé sötét és baljós atmoszférája szerintem szuper volt. Na meg azok a részek, amikor 200 évet ugrottunk vissza az időben, hogy megértsük, mi is történt valójában a három nővérrel. Érdekes volt az ő történetük, szívesen töltöttem volna több időt is velük, mert az ő sorsuk valamivel jobban érdekelt, mint a jelen eseményei. Sajnos a könyv főszereplőinek szerelmi története engem nem győzött meg, a döntés pedig, amit a srác a könyv végén hozott, végleg tönkre vágta az egészet. Ennek a történetnek sehogy sem lehetett volna jó vége, mégis, mintha mindezt erőltetni akarta volna a szerző, mely miatt a befejezést nem éreztem kielégítőnek és nem hozott megnyugvást a számomra. 

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: The ​Wicked Deep

Fordította: Béresi Csilla

Oldalszám: 312

Az úgy volt, hogy amikor egy molyos értékelésben azt olvastam, hogy aki az Alkonyatot szerette, az ebben a sorozatban is megtalálja a számítását, rögtön megrendeltem a könyvet. Nagy Twillight rajongó vagyok, illetve csak voltam, mert azóta eltelt már pár év, ami naná, hogy nemcsak a külsőmre, de a belsőmre is hatással volt. Természetesen megfordult a fejemben, hogy vajon ha mostani fejjel látnám a filmet vagy olvasnám a könyvet, vajon ugyanolyan nagy hatással lenne-e rám, mint akkor. Mindenesetre a mai napig olyan szép emlékek élnek bennem róla, hogy ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem magamtól, de mint kiderült, kár volt.

A könyv főszereplője Grace, akinek a szülei hirtelen halála után a napsütötte és gyönyörű Kaliforniából a hideg és komor Alaszkába kell költöznie, egy a nagybátyja által igazgatott bentlakásos iskolába. Grace hirtelen egy teljesen idegen, gótikus hangulatú kastélyban működő titokzatos iskolabán találja magát, ahol a barátságtalan diákok minden jel szerint nem nagyon kedvelik őt, sőt, úgy tűnik, a halálát akarják. A lényeg, hogy Grace találkozik a diákok közül a legjóképűbb fiúval, Jackson Vegával, aki amellett, hogy állandóan dühös, ingerlékeny, hideg és kellemetlen alak, egyértelműen titkol előle valamit. A vámpír emberöltők óta senkit sem engedett közel magához, ám most valami ellenállhatatlan erő mégis Grace felé vonzza őt. 

Na kérem szépen, ez egy jó kis nosztalgiázás volt azokról az időkről, amikor a vámpíros könyvek voltak divatosak. A főszereplők, Jackson és Grace halványan hasonlítanak Edwardra és Bellára az ikonikus Alkonyat-regényből, de a történetük mégis egészen más. Úgy éreztem, hogy az egymás iránti érzéseik tudatosabbak voltak és talán nem volt bennük az a bizonyos kamaszos bizonytalanság, ami a másik párnál megvolt. Szóval aranyosak voltak együtt és volt, hogy élveztem a közös jeleneteiket, de valahogy mégsem tudott magával rántani a történetük, sok helyen untam a könyvet és Grace-el sem voltam teljesen kibékülve. 

A cselekmény nagy részét Grace meséli el, úgyhogy türelmesen vártam, hogy így majd jobban megismerhetem a karakterét, ami azonban több szempontból is csalódást okozott számomra. Ugyanis a történet nagy részében nem tudtam vele kapcsolatot teremteni, bosszantott a gyengesége és hogy olyan nehezen jött rá arra, hogy természetfeletti lények veszik őt körül. Sehogy sem tudtam őt  megszeretni, de még csak megkedvelni sem, leginkább azért, mert sokszor nem értettem egyet a tetteivel és annyira, de annyira ostobának találtam sok esetben, hogy attól már a falat kapartam kínomban. Arról nem beszélve, hogy minden agysejtjét elveszítette, amikor egy helyes fiú került a képbe, szóval összességében csalódás volt számomra a könyv, legfőképp Grace miatt. Sajnálom, jobbra számítottam.  

Kiadó: Cartaphilus

Eredeti cím: Crave

Fordította: Lukács Andrea

Oldalszám: 656

tovább olvasom Két könyvről röviden

L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

Selena egy 20 éves csinos és határozott nő, nem mellesleg egy kiváló szeszfőzde tulajdonosa. Apja halála után a cég csődközeli állapotba került - hála néhai bátyja kicsapongó életének - és már csak három napja maradt arra, hogy megmentse a felszámolás alól. Egyetlen valaki van csak, aki segíteni tudna neki, Bastian Forge, a 200 éves vámpír, akitől az apja mindig is óva intette. Ám Selena mégis és felkeresi, hogy segítséget kérjen tőle, megszegve ezzel az ősi megállapodást, mely szerint senki nem léphet kapcsolatba a vámpírral.

Selenának különleges adottsága van, tud olvasni a vámpírok gondolataiban, amire a Bastiannal való találkozás alkalmával derült fény. Bastian rögtön előnyére akarja fordítani a lány különleges adottságát, ezért alkut kínál neki. Kifizeti a cég adósságát, ha elkíséri őt a klánja magas rangú vámpírjainak találkozójára, hogy kihallgassa ellenfeleinek gondolatait. Serena pedig némi gondolkodás után igent mond neki.

Szeretem a paranormális-romantikus műfajt, ezt a könyvet is szinte két nap alatt befaltam. Mondjuk nem volt túl hosszú, kb. 200 oldal körüli lehetett, de határozottan jól esett és tökéletesen kikapcsolt arra a kis időre, ameddig kitartott.

A karakterek hamar a szívemhez nőttek, Selena intelligens és határozott jellem volt, szerette az önállóságot és ha az utolsó szó az övé lehetett, úgyhogy Bastiannak nem volt mindig könnyű dolga vele. Bastian pedig természetesen a már jól ismert vámpírjegyekkel rendelkezett, azaz hatalmas volt (naná, hogy mindenhol), erős, gyönyörű és rejtélyes.

A Selena és Bastian közötti kémia tökéletesen működött, megvolt az íve a kapcsolatuknak, és a szexjelenetekkel sem volt semmi problémám, csupán a történettel voltak apróbb gondjaim. Kezdve azzal, hogy az elején túl gyorsan történtek a dolgok. Egy-két hét leforgása alatt Selena már fel is készült a vámpírokkal való nagy megmérettetésre, ahol aztán végül is tök haszontalannak bizonyult a képessége, mert semmi olyan fontos információt nem tudott meg, amivel Forge segítségére lehetett volna. Ami apró gondolatfoszlányokat sikerült kiszűrnie, azzal pedig már Bastian is régen tisztában volt, szóval őszintén szólva én ennél sokkal több és nagyobb horderejű gondolatolvasásra számítottam a részéről. Ám Selena azon kívül, hogy Bastian fejében olvasott és telepatikus úton tudott vele beszélgetni nem nagyon brillírozott.

Szerintem sokkal jobb is lehetett volna ez a történet, ha a cselekményt és a hátteret jobban kidolgozta volna az írónő, ám ez a 200+ oldal nagyon karcsú volt ahhoz, hogy mindent szépen felépítsen, kifejtsen és megmagyarázzon. Mert én például Bastian és Cade kapcsolatához is több magyarázatot vártam volna, és a gonosz, az egyetlen és legősibb vámpír erejéből és hatalmából is jó lett volna nagyobb és részletesebb ízelítőt kapni. A világfelépítésről pedig, hogy akkor most, hogy is éltek együtt az emberek a vámpírokkal, milyen volt az egymáshoz való viszonyuk, illetve a vámpírklánban lévő hierarchia és élet felépítéséről és mikéntjéről már nem is beszélve.

Szóval sok mindent hiányoltam a könyvből, melynek köszönhetően kissé összecsapottnak és egyszerűnek éreztem az egészet, de ettől függetlenül kellemesen elszórakoztatott és a folytatásokra is kíváncsi vagyok.

Kiadó: Fools Journey Press
Oldalszám: 214

tovább olvasom L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

A Sötét, magányos átok a Szépség és a Szörnyeteg - ami egyébként az egyik kedvenc mesém - feldolgozása, mely miatt mindenképp kíváncsi voltam a könyvre. Az, hogy egy trilógia első kötetéről van szó, kicsit megdöbbentett, és nem is nagyon örültem neki, de a végén mégis úgy csuktam be, hogy egye fene, a következő részre is vevő leszek.

A történet két világban játszódik: az egyik a mi világunk, a másik pedig egy fantasy, egy úgynevezett Emberfall. Hősnőnk, Harper Washingtonban él, nehéz és bonyolult élete van: az apja eltűnt és egy csomó adósságot hagyott maga után. Az őt üldöző behajtó gengszterek pedig a bátyján kérik számon mindezt. Mivel Harper és Jacob édesanyja halálos beteg, így Jacobra hárul a feladat, hogy összetartsa a családot és törlessze apja adósságát, ami egyébként nem túl jól megy neki. Harper egy éjszaka, amikor épp egy sötét sikátorban áll őrt a bátyjának, egy lány elrablásának lesz szemtanúja, akinek gondolkodás nélkül a segítségére siet. Ennek következménye pedig az lett, hogy a lányt helyett őt rabolja el egy ismeretlen férfi és viszi Emberfallba.

Emberfall trónörököse Rhen herceg, akit egy varázslónő megátkozott és arra ítélt, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, egészen addig, amíg egy lány bele nem szeret és meg nem töri az átkot. Ellenkező esetben az évszak végén gonosz és kíméletlen bestiává változik, aki mindenkit megöl maga körül. Rhen mellett csak egyetlen ember, a királyi gárda parancsnoka, Gray áll. Ő az egyedüli, aki megúszta a szörny által végzett mészárlást, amit még a királyi család sem élt túl. Ő az, aki a való világból lányokat rabol a hercegnek, abban a reményben, hogy majdcsak lesz valaki, aki megtöri az átkot. Ám Harper nem tartozott a prédák közé, véletlenül került a királyságba. Egyértelmű, hogy nem akart ott maradni és mindent megtesz, hogy hazakerüljön.

A történetet váltott szemszögből követhetjük nyomon, amit mindig is nagyon szerettem. A szereplőkben végbemenő érzelmi változások: mélypontok és szárnyalások - gondolok itt a veszteség, a magány, a beletörődés és a remény érzésére - nekem nagyon jól átjöttek, a romantikát viszony elég gyengének találtam. Abszolút nem éreztem a Rhen és Harper közötti kémiát, még Gray és Harper között is több szikra pattogott, mint a két főszereplő között, amit irtózatosan fájlaltam. Ráadásul Harper karakterét is gyakran idegesítőnek találtam, úgyhogy a szereplőkkel és a köztük lévő kapcsolatokkal nem igazán voltam kibékülve. Ám maga a történet és az egésznek a hangulata az nagyon tetszett – nem hiába ez az egyik all time favourite mesém. Amit nagyra értékeltem a könyvben, hogy az írónő nem egy tökéletes és a megszólalásig szép lányt választott hősnőnek – persze tudom, hogy az eredeti mesében is egy átlagos lányról volt szó -, merthogy Harper másként tűnt ki az átlag közül. Ő sokkal esendőbb és testileg is tökéletlen volt, ugyanis születése óta celebrális parézisban szenved, melynek következtében az egyik lábára kicsit sántított. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy bárkivel szembe szálljon, aki ártani akart neki vagy szeretteinek.

A trilógia kötetei

Harper erős egyéniség volt, ennek ellenére sokszor idegesített a makacssága és sajnos Rhen karakterét sem éreztem igazán közel magamhoz. Olyannyira nem, hogyha választanom kéne közte és Grey között, úgy hiszem, az utóbbi mellett döntenék.

Összességében és minden zsörtölődésem ellenére azt kell mondjam, hogy jól szórakoztam olvasás közben. A cselekmény végig jó ütemben haladt előre, és mindig volt valami, ami nem hagyta lankadni a figyelmem. Mondjuk gyakran éreztem úgy, hogy ez a könyv már túl tini számomra, főleg azoknál a részeknél, ahol a szörnyeteg szemszögéből olvashattam a fejezeteket. Jééézusom, hogy azok mennyire bénák volták, már-már veszélyesen közelről súrolták a gagyi határát, de ha azokat a fejezeteket –, amik úgy vélem most már visszavonhatatlanul beégtek az agyamba – kihagyta volna a szerző, sokkal jobb szívvel gondolnék vissza a könyvre.

Kiadó:Könyvmolyképző

Eredeti cím: A ​Curse So Dark and Lonely
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 528

tovább olvasom Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

Mame: TharnType Story 1., 2.

Ok, az van, hogy teljesen rákattantam a langyi könyvekre. És bár ez a regény a molyos értékelések alapján nem állt túl jó százalékon, mégis kíváncsi lettem rá.

Azt nem mondom, hogy maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, mert túl nyersnek, erőszakosnak, és néhol annyira egyszerűnek találtam, hogy olvasás közben nem győztem csak forgatni a szememet, de összességében mégis volt benne valami, ami megfogott és nem engedett, és ami miatt muszáj volt végigolvasnom.

A könyvben két srác Tharn és Type szerelmi történetét követhetjük nyomon. Bevallom, én ezt a két nevet annyira egyformának találtam, hogy többször is sikerült belezavarodnom, hogy kiről is van szó most pontosan, ami egy idő után kezdett lassan az agyamra menni. De a lényeg, hogy Tharn a sors fintorából kifolyólag pont egy olyan szobatárssal kerül össze az egyetemen, aki mélységesen homofób, és aki iránt ennek ellenére az első pillanattól kezdve különös vonzódást érez. Type, a szobatársa, egy teljesen normális elsőéves diák, akinek egyetlen rossz tulajdonsága van: kérlelhetetlenül gyűlöli a homoszexuálisokat. Úgyhogy a két srác közötti ellentét adott, ami alapjaiban határozza meg a viszonyukat, és teszi pokollá az életüket. Ám mindezek ellenére a közöttük lévő kapcsolat mégis feltartóztathatatlanul halad egy szenvedélyes románc felé.

Type gyűlöli a melegeket és ezt soha nem is tartotta magában. Nagyon sokszor olyan bunkó módon viselkedett velük, hogy szinte már én szégyelltem és éreztem kényelmetlenül magam miatta. Szörnyű volt olvasni, hogy milyen gyűlölettel volt irántuk, aminek persze megvolt a maga oka, de akkor is rossz volt hallani azt a sok mocskolódást, ami csak úgy ömlött belőle. Úgyhogy Type nem is nagyon került közel a szívemhez, de igazából Tharn sem mozgatott meg bennem semmit. Ami a legjobban zavart a könyvben, hogy nem éreztem a két srác közötti szerelmet. Nehezen hittem el, hogy Thran valóban szerelmes a szobatársába, mert nekem úgy tűnt, mintha csak egy mindenáron megszerzendő trófeaként tekintett volna rá. Gyakran bosszantott is öntelt magabiztossága és erőszakos nyomulása. Én úgy gondolom, ha két ember között közös megegyezéssel történik az aktus, az jó dolog, de ha valaki ráerőlteti magát a másikra, még ha az a másiknak a végén jól is esik, az rossz, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy Thran úgy törte be Type-ot, mint egy cowboy a lovát. Arról nem beszélve, hogy állandóan püfölték egymást, mintha ököllel minden konfliktust meg lehetett volna oldani. És volt egy olyan jelenet is a könyvben, ahol Type egy fontos döntés előtt azt mondta magának, hogy túl kéne lépnie a múlton, aztán hirtelen felkiáltott, amikor eszébe jutott (értitek?, csak úgy az eszébe jutott), hogy hiszen már túl is lépett rajta… Szóval az ilyen „mély érzelmi töltetű” részekkel nem tudtam mit kezdeni.

Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a könyvet, mert a végére egész jól belemelegedtem. És bár a karaktereket nem éreztem túl mélynek, de a könyv gyorsan olvasható volt, a szexjelenetek is nagyon ott voltak, meg aztán a végére már határozottan érdekelni kezdett, hogy mi sül ki ebből a párosból; hogyan oldják majd meg a problémáikat és a környezetük is miként fog majd reagálni rájuk.

Értékelés: 3/5

Úgyhogy ahogy sikerült beszereznem a második részt, rögtön bele is kezdtem – igen basszus, tényleg rendesen rákattantam -, és meg kell mondjam, hogy ez már sokkal jobban tetszett, mint az előző. Merthogy itt már nem fújtak annyira és verekedtek annyit egymással a fiúk, mint korábban, és Type érzelmei is szép lassan kezdenek a felszínre törni. A Thran iránti gyűlölete és ellenszenve fokozatosan morzsolódik fel, és bár még mindig sokat csatároznak egymással, de határozottan érződik, hogy az egymás iránti elfogadásuk és tiszteletük előbb utóbb féktelen szerelembe csap majd át. Persze sok akadály áll még előttük, például nem lehet tudni, hogy Type családja, hogy fog reagálni, ha kiderül, hogy a mélyen homofób fiuk mégsem annyira homofób, mint ahogy azt gondolták. Type apja ugyanis nagyon szeretne már egy rendes lányt látni a fia oldalán, aminek Type próbál is eleget tenni, nem sok sikerrel. Ráadásul, amikor Type a szünetben hazautazik és találkozik gyerekkori barátjával, aki mint kiderült, mégsem volt mindig olyan őszinte vele, mint ahogy azt gondolta, előtte is színt kell vallania. És mindezek tetejébe még azzal is szembesülnie kell, hogy külsejének köszönhetően úgy vonzza a melegeket, mint mágnes a vasat, arról nem beszélve, hogy Thran is kezd egyre jobban hiányozni neki... Szóval lesz még itt bőven kalamajka, kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 4/5

A könyvből egyébként sorozat is készült, amit nem láttam még, de lehet, hogy  teszek majd vele később egy próbát.

Kiadó: Művelt Nép

Eredeti cím: TharnType Story: เกลียดนักมาเป็นที่รักกันซะดีๆ เล่ม 1

Fordította: Kanompang

Oldalszám: 294, 300

tovább olvasom Mame: TharnType Story 1., 2.

Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Olyan szerencsés vagyok, hogy az egész sorozatot egyben olvashattam és nem kellett átélnem azt a kínzó gyötrelmet, amit a következő rész megjelenésig eltelt idő okozott volna számomra. Szépen egymás után haladhattam a kötetekkel, melynek során majd két hétig egy olyan világban élhettem, ahonnan semmi kedvem nem volt kiszakadni. Ennek köszönhetően a sorozat végére érve határozottan rosszul éreztem magam, és komoly elvonási tüneteim voltak, hogy végleg el kellett engednem Wuxian és Wangji kalandokkal, izgalmakkal és érzelmekkel teli történetét - és ahhh, én ettől totál depresszióba estem.

A négy +1 kötet közül – mert a +1 rész az már csak hab a tortán, egy olyan extra kiadás, ami néhány novellát foglal magában - szóval az öt könyv közül nekem a harmadik tetszett a legjobban, a negyedik pedig Wuxian szerelmi vallomása miatt - amitől totál elolvadtam - került szintén dobogós helyre.

Persze az első két könyv is baromira tetszett, de mégis a harmadik volt mind közül a legsötétebb, a legizgalmasabb és legfájdalmasabb is egyben, tele emlékezetesebbnél emlékezetesebb és igazán szívszorító pillanatokkal. Ebben a részben tudtuk meg, hogy Wuxian miért és hogyan lépett a sötét mágia útjára és hogy mi vezetett ahhoz, hogy az egész kultivátorvilág a vesztét akarta. És itt láthattuk Wuxian és Wangji első csókjelenetét is, itt tudtuk meg végre, hogy Wangji miről ismerte fel korábban Wuxiant, hogy milyen szerencsétlen körülmények között halt meg Wuxian szeretett nővére, és hogy a gyűlölet és a bosszú milyen pusztító erejű és milyen szörnyűségekre képes rávenni az embereket.

Az Árny tábornok alakját is ebben a kötetben ismerhettük meg részletesebben, és sokkal árnyaltabb és összetettebb volt az ő karaktere, mint azt elsőre gondoltam. De tulajdonképpen ez az összes szereplőre igaz, mert mindegyik hihetetlen összetett és jól kidolgozott volt. Ráadásul az események alakulása és az időben való ugrálás is fantasztikusan jól meg volt írva. Fordulatos és meglepetésekkel teli volt az egész, ráadásul folyamatosan valami új és valami meghökkentő derült ki, ami aztán értelmet adott a korábbi részekben olvasott eseményeknek, szóval hihetetlen jó volt ez a kötet is, minden sorát élveztem.

Amellett, hogy ebben a részben sok mindenre választ kaptunk, arra is fény derült, hogy Wuxian egyáltalán nem is volt olyan gonosz, mint ahogy azt mások gondolták. De ezzel mi persze már réges-rég tisztában voltunk, a kérdés csak az volt, hogy mégis miért gondolta mindenki így és vajon hol csúszott félre a dolog vele kapcsolatban?

"Amikor az ő oldalukon állsz, nem vagy más, mint a zseniális csodabogár, a varázslatos hős, a felkelés ősereje, a magányos kiválóság. Amikor azonban mást gondolsz, mint ők, rögtön erkölcstelen őrült lesz belőled, aki a ferde ösvényre lépett."

És naná, hogy az emberi aljasság, kicsinyesség, bosszúvágy, irigység, gyűlölet, erkölcstelenség, de legfőképp az ostobaság okozta Wuxian vesztét.

Kedvenc szereplőm egyértelműen Wuxian volt, imádtam, hogy mindenről önálló véleménye volt, amit soha nem rejtett véka alá, és hogy az erkölcsi iránytűje is mindig remekül működött, ráadásul nem félt a tömeggel szembe szállva kiállni saját igazáért, ami naná, hogy sok ember szemét irtózatosan csípte. Nem azt mondom, hogy ő soha nem követett el hibákat, mert igenis a vége felé már túlbecsülte az erejét, de mégis, irtózatosan sajnáltam és igazságtalannak éreztem, ami vele történt.

És aztán jött a negyedik kötet, amiben végre minden a helyére került. Persze itt is derültek ki dolgok, amik miatt Wuxian még tovább nőtt a szememben. Az az áldozat például, amit Jiang Chenért hozott, egyszerűen hihetetlen volt. Tudtam, éreztem, hogy az előző részben, amikor a Magolvasztó Kéz tönkretette Jiang Chen szellemi erejét adó aranymagját Wuxien valami óriási dolgot tett érte, de az, hogy végül is a sajátját adta át a testvérének, hogy az továbbra is megtarthassa erejét, meg sem fordult a fejemben.

A negyedik rész egyébként a romantika miatt volt kedves a számomra, ami elég nagy hangsúlyt kapott a kötetben. Wangji kitartó szerelme és vágyakozása Wuxian iránt számomra szívszorítóan romantikus volt. Sőt, azt kell mondjam, hogy az ő történetük volt a legszebb és legcsodálatosabb, amit valaha olvastam. A szexjelenetekkel kapcsolatban azonban voltak aggályaim, nem gondoltam volna, hogy Wengji ennyire erőszakos és brutális tud lenni. Bevallom, nekem ez annyira nem tetszett, nem ilyennek képzeltem el őt. Zavart, hogy nem mindig éreztem és tudtam, hogy Wuxian most valóban fájdalmat érez és menekülni akar előle vagy tényleg élvezi az együttlétüket. Mindenesetre próbáltam elfogadni őket olyannak, amilyenek.... Istenem! Minden embernek van valamiféle aberrációja, az övék úgy tűnik a vad szexben teljesedett ki.

Az ötödik rész egyértelműen a rajongóknak szólt, ami Wuxian és Wengji egymásra találásuk utáni időszakot mutatta be, illetve néhány korábbi, fiatal korukból származó történet is helyet kapott a kötetben. Igazából nekem itt is csak a szexuális tartalmú novellákkal volt gondom, szintén azok durvasága miatt, a többit viszont nagyon élveztem.

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 

Fordította: Kiss Marcell

Oldalszámok: 396,270,238

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 1., 2.

Nem is tudom hol kezdjem a beszámolóm, mert azokról a könyvekről a legnehezebb írnom, amik igazán tetszettek. És A démoni kultiváció nagymestere ilyen volt - ó, de még mennyire, hogy ilyen. Csakis szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, úgyhogy bocsássatok meg nekem, de ez most egy erősen rajongói poszt lesz.

Már nem igazán emlékszem, hogy is került a látóterembe ez a könyv, a lényeg, hogy megvettem és még csak a felénél tartottam, amikor a maradék 4 részt is azonnal berendeltem. Jelenleg az első két részen vagyok túl és már most pánikolok, hogy mi lesz velem, ha a végére érek, merthogy hótziher, hogy igen kemény elvonási tüneteknek nézek majd elébe. Úgyhogy próbálom lassan olvasni őket, hogy minél tovább tartsanak, de ó basszus… olyan baromi nehéz visszafogni magam és nem végigszáguldva behabzsolni az egészet.

A történetről röviden annyit, hogy Yiling pátriárkája, Wei Wuxian életét veszti a Luanzang-dombi ostromon, amit egyébként az egész kultivátorvilág örömmel fogadott. Majd 13 évvel később a magányosan kóborló lelkét megidézi és ezzel egy új testbe kényszeríti valaki. Ez a valaki ráadásul egy olyan őrült, akit ferde hajlama miatt az emberek megvetnek és még bolondnak is tartanak.

Wei Wuxian tehát ennek az ifjúnak a testében ébred újra. Persze próbálja titkolni új testében lévő igazi kilétét, miközben sorra tűnnek fel az előző életéből ismert klánok tagjai, köztük Jiang Cheng is, aki korábban a halálát okozta, de sajnos nem sok sikerrel jár, mert Jiang Cheng így is gyanút fog. Lan Wangji azonban, hogy megvédje Wei Wuxiant közbeavatkozik, és magával viszi klánja otthonába.

"Mindig is meg volt győződve arról, hogy Jiang Cheng örökké az ő oldalán fog állni, míg Lan Wangji a másik oldalon. Nem gondolta volna, hogy éppen ellenkezőleg alakul." 

Maga a történet hihetetlen szerteágazó, ne tévesszen meg senkit az előbb elmesélt rövid kis szösszenet. A szereplők egyediek, összetettek és finoman szólva is sokan vannak. A cselekmény pedig baromi izgalmas, részletesen kidolgozott és kalandokban gazdag. Néhol tragédiákkal, árulásokkal és veszteségekkel teli, de van benne szeretet, jóság és egy nagy adag humor is, ami mindezt ellensúlyozza kicsit. A könyv hangulata és cselekményének színtere és háttere, illetve a kultivátor világ kultúrája és felépítése pedig egyszerűen zseniális, engem legalábbis totál levett a lábamról, egyszerűen imádtam na.

Tudom, hogy sokszor sokan leírták már, hogy a könyv szöveggondozása rettenet. Elütések, magyartalan mondatok és felesleges szóismétlések hada van benne, ami valóban így van, de - mert mindig van egy de – ez csakis a kiadó hibája és nem a könyvé. Nem mondom, hogy ezek a zavaró tényezők nem rontották az olvasási élményt, de egy olyan erős és magával ragadó történetről van szó, ami hihetetlen erővel viszi és sodorja magával az olvasót, úgyhogy én a magam részéről, ha kicsit nehezen is, de túl tudtam lendülni ezeken a dolgokon.

Egyébként a könyv elején, nem tagadom, rendesen megszenvedtem a különböző klánok és a hozzájuk kapcsolódó személyek nevével, ami gyakran kettő vagy akár három is volt egyszerre. És az is nehézséget okozott kezdetben, hogy nyomon tudjam követni, hogy kinek ki a rokona és barátja, vagy az ilyen-olyan végről való ismerőse, de egy idő után tisztult a kép és egyre kevesebbszer kellett előre lapoznom beazonosítani, hogy kiről is van szó.

Az első rész tulajdonképpen több rejtély megoldásából állt, ami aztán egy egész nagy rejtély kiderítését foglalta magába, amire végül a második részben kaptunk választ. Hőseinket útjuk során különböző démonok, élőhalottak, zombik és még ki tudja milyen sötét lények kísérik. A lényeg, hogy Wei mindig mindenre talál megoldást, és ha mellette van Lan Wangji akkor nincs olyan ellenség, ami kifogna rajtuk.

A történet rengeteg visszaemlékezést tartalmaz, melyek mindegyikét szerettem és érdeklődve olvastam.  Persze azok a részek, melyek Wei Wuxian és Lan Wangji tanuló éveit mutatták be, hogy miként heccelte és ugratta Wei az állandóan fapofa Lan Wangjit, rendkívül szórakoztatónak találtam. Igazság szerint sokkal több közös jelenetet és párbeszédet is el tudtam volna képzelni velük, de Lan Wangjit ismerve, akit aztán végképp nem lehet a szavak emberének nevezni, örülhetek, hogy ennyit is kaptam.

A szívemnek legkedvesebb karakter egyértelműen Wei Wuxian volt, aki annak idején kimagasló kultivátor hírében állt, de valami oknál fogva aztán mégis a gonosz útjára lépett. Még nem ismerjük történetének pontos hátterét, de amit a két rész alatt megtudtam róla, az alapján semmi gonoszság nem lakozik benne. Pimaszság, egy nagy adag szemtelenség és bolondság, az igen. De hogy bárkinek is szánt szándékkal ártani akarjon, azt nehezen tudom elképzelni róla. Wei egy rendkívül okos és intelligens, ám abszolút megzabolázhatatlan ifjú. Sokat mosolyogtam és nevettem egy-egy cselekedetén. Ő egy igazán szerethető és kedvelhető szereplő, lehetetlen nem drukkolni neki.

"Wei Wuxian mestere volt a korlátok feszegetésének."

A Wei Wuxian és Lan Wangji közötti romantikus vonzalom engem nem ért meglepetésként. Tudtam, hogy a történet tartalmaz yaoi szálat, amely az első részben még elég kezdetleges volt, a másodikban azonban már egyértelműen érződött. A hangsúly egyébként abszolút nem a két fiú között kialakult romantikus kapcsolaton van, bár ha azon lenne sem lenne vele semmi problémám, mert olyan szép lassan bontakozik ki kettőjük között az érzelmi kötődés, és olyan szívhez szólóan mutatja be a szerző, hogy míg fiatal korukban szinte egymás ellenségei voltak, és két percig nem bírtak egymás mellett vita nélkül meglenni - főleg  Weinek köszönhetően -, addig mostanra ez a heves ellenségeskedés megszelídülni látszik és érződik, hogy valami megváltozott bennük – elsősorban Lan Wangjiban – melynek hatására egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

"Nem számított rá, hogy amikor mindenki félt tőle, és a kegyét kereste, Lan Wangji az arcába mondja a kritikáját; amikor pedig mindenki kitaszította és gyűlölte, ott állt mellette."

Nem is tudom mit mondhatnék még a könyvről, ami meghozná a kedveteket az olvasásához. Számomra kész érzelmi hullámvasút volt eddig ez a sorozat, és el sem tudom képzelni, hogy mi jöhet még ezek után. Ami biztos, hogy egyedülálló és különleges történetről és szereplőkről van szó benne, melyeknek már most őszinte rajongója lettem. És persze miután kiolvastam a sorozat összes részét, a belőle készült donghuát is mindenképp sorra kerítem majd. 

Ők is írtak a sorozatról, ráadásul nem is akárhogy.

1. rész ~ Nympha17  és   Caledonia_Valley

2. rész ~ Nympha17  és   Caledonia_Valley

Kiadó: Művelt Nép

Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 

Fordította:Kiss Marcell

Oldalszám: 414, 398

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 1., 2.

C. S. Pacat: A ​rab herceg (A rab herceg 1.)

A molyon olvasott vélemények keltették fel a könyv iránti érdeklődésemet. Volt, aki csalódott benne a történet brutalitása és a benne lévő sok kegyetlenkedés miatt, és volt, aki így is teljesen odáig volt érte és alig várja, hogy a következő részt is a kezébe vegye. Szóval elég vegyes véleményeket olvastam róla, úgyhogy muszáj volt nekem is a dolog végére járni és megnézni, hogy mi az igazság mindebből, na meg a komfortzóna határokat sem árt néha kicsit feszegetni.

És az van, hogy nekem ez a könyv baromira tetszett. Holott az elején rendesen féltem tőle a sok megosztó vélemény miatt. És így utólag azt kell mondjam, hogy való igaz, tényleg nem való mindenkinek, és megértem a negatív visszhangokat is, de akkor is. Én ezt a könyvet egyszerűen imádtam. Egyébként lehet ám, hogy nekem is csak azért tetszett, mert már felvértezve kezdtem neki az olvasásnak. Tudtam, hogy a történet egy olyan ókori Rómára hajazó társadalomban játszódik, ahol a homoszexualitás a normális és a hetero az abnormális. Hogy a szexrabszolgák és az olyan gladiátor játékok, ahol nem az ellenség legyőzése, hanem annak megerőszakolása a cél, természetes dolog. Hogy a politikai hatalomért folytatott harc nem ismer határokat, és hogy az udvari intrikáktól és ilyen-olyan cselszövésektől sem lesz mentes a könyv. Szóval eléggé képben voltam, amikor elkezdtem, de még így is volt egy-két olyan jelenet, melynek olvasása közben elborzadtam vagy épp fülig pirultam.

A történetről röviden annyit, hogy főszereplőnk Damen, az apja halála után az akielosi trón jogos várományosa lett volna, ha fattyú testvére Kastor, mindezt galád módon meg nem akadályozza. Damen összes rabszolgáját megölette, őt pedig a rabszolgák közé vetve elajándékozta az ellenséges ország hercegének. Damen új gazdája, Laurent egy gyönyörű, de rendkívül kegyetlen férfi, aki a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Damen kénytelen titokban tartani kilétét, senki nem tudhatja meg, hogy ő valójában Akielos örököse, mert ha mindez kiderülne, akkor az életével fizetne érte. Ám a legnagyobb kihívás számára mégsem titkának megőrzése, hanem hogy rabszolgaként mindenben fejet hajtson a verei herceg előtt, aki minden jel szerint élvezetét leli a kínzásában.

Nagyon izgalmas és érdekes volt az a társadalmi berendezkedés, amit az írónő felvázolt. Igaz, hogy elsőre elég bizarrnak találtam, hogy a nemesek „házi kedvenceket” azaz ágyas rabszolgákat, a férfiak férfit, a nők pedig nőt tartanak maguk mellett, és hogy a gladiátor játékok sem a megszokott módon történnek, de a könyv végére már nem is ezen kattogott az agyam, hamem a szereplők összetett személyisége, az egymáshoz való viszonyuk és a különböző motivációik kötötték le leginkábbb a figyelmem.  

A sztori az elején lassan építkezik, bőven van időnk jobban megismerni a főbb karaktereket, akik a cselekmény előrehaladtával folyamatosan fejlődnek. Az első perctől kezdve át lehetett érezni Damen kiszolgáltatottságát és gyűlölni, illetve megvetni Laurent a Damen ellen irányuló kegyetlen kis játékai miatt. És bár Laurent az elején a pokolba kívántam, a könyv végére azonban, amikor már kicsit jobban megismerhettem őt, egész másképp viszonyultam hozzá. Mivel a történet Damen szemszögéből íródott, így végig részletes betekintést nyerhetünk a gondolataiba. Láthatjuk, hogy mennyi büszkeség és kitartás van benne és hogy milyen erősen küzd a megaláztatása ellen. Ugyanakkor annak is szemtanúi lehetünk, hogy ha másokról van szó, akkor gondolkodás nélkül képes fejet hajtani és saját önérzetét teljes mértékben háttérbe szorítani.

Igazából nem tudom pontosan, hogy mikor csapott át a könyv a marha jó regényből a kedvenc kategóriába. Talán, amikor Dament egy éjszaka három ismeretlen testőr kíséri be Lurenthez, aki ekkor nem volt épp romantikus hangulatban, de hát nem is ez okból vitték Dament oda, de erről nem mondhatok többet. A lényeg, hogy innen változott meg érezhetően Laurent és Damen kapcsolata, (meg sok minden más is), ami ez miatt egy fontos, ha nem a legfontosabb fejezete volt a könyvnek. Szerintem legalábbis.

Mindenesetre a vége, amikor végre összeállt a kép és tudatosodott bennem, hogy lehet Laurent mégis félreismertem, hiszen mint kiderült amellett, hogy ő is csak túlélni akart, a nagybátyjával való kapcsolata is sokkal bonyolultabb és veszélyesebb annál, mint azt elsőre gondoltam volna, nagyot ütött.

Imádom az udvari intrikákat és cselszövéseket és itt, az emberi kapcsolatok kusza és szövevényes hálójában az érzelmi zsarolások és manipulációk remekül meg voltak írva. Tény, hogy sok érzékeny témát érint a könyv és hogy nyitottnak kell lenni, hogy élvezni tudjuk a történetet, de ha ez megvan, akkor a siker garantált.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Captive Prince
Fordította:Sándor Alexandra Valéria
Oldalszám: 278

tovább olvasom C. S. Pacat: A ​rab herceg (A rab herceg 1.)

Julia Dippel: Az ​örök tűz (Izara 1.)

Az örök tűz Julia Dippel "Izara" sorozatának első része. A széria öt részből áll, melyből úgy láttam, hogy nálunk már a második is előkészületben van - na kérem szépen, így kell ezt csinálni.

A történet középpontjában egy átlagos fiatal lány Ariana áll, aki teljesen hétköznapi életet él, egészen addig, amíg fel nem tűnik egy titokzatos, zöld szemű és piszok jóképű idegen, Lucian. Ettől a pillanattól kezdve Ariana élete gyökeresen megváltozik. Természetfeletti lények törtnek az életére, démonok, kátosok, és brachionok támadják meg és próbálnak az elméjéhez és a lelkéhez is hozzáférni. Mindezzel a káosszal együtt felszínre törnek múltja titkai is, felismeri, hogy az apja nem is az apja, az iskola, ahova eddig járt csak álca, a barátnője sokkal többet tud, mint azt gondolta, ráadásul senki nem az, akinek látszik és természetesen a szerelem sem kerüli el, romantikus kapcsolatba kezd a világ legdögösebb pasijával, egyszóval semmi nem marad meg a korábbi csendes életből – remélem semmit nem hagytam ki belőle. 

Eh, úgy érzem kinőttem én már ebből a műfajból. Nem mondom, hogy nem szórakoztatott el, de annyi ismerős momentum volt benne hasonló témájú sorozatokból, hogy az szinte már fájt. Kezdve az érzelmileg ingatag és mindenki által csak kigúnyolt és lenézett szürke kisegér hősnőtől a titokzatos, ám rendkívül védelmező és irtó dögös démoni pasiig, aki persze rögtön annyira szerelmes lesz hősnőnkbe, hogy még az életét is képes lenne feláldozni érte. A világot fenyegető és mindent elsöprő természetfeletti veszélyről már nem is beszélve, szóval semmi újat és eredetit nem tudott nyújtani számomra a történet, de – mert mindig van egy de -, ha eltávolítom ezt a kellemetlen "ó, én ezt már olvastam valahol" érzést, akkor végül is nincs okom panasz, mert egy teljesen átlagos, és remek szórakozást nyújtó romantikus fantasy könyvet kaptam.

A világfelépítést kezdetben kissé bonyolultnak találtam, hiába adott már a legelején a szerző részletes magyarázatot az emberek és félvérek világáról, illetve a közöttük lévő kapcsolatokról, túl sok volt és túl hirtelen zúdult rám minden, ami miatt kissé elveszettnek éreztem magam benne. Na meg aztán a történetvezetést is kissé hullámzónak éreztem, ami aztán egyáltalán nem tette letehetetlenné számomra a könyvet. Azok a részek pedig ahol Ari álmában jártunk és ugráltunk egyik helyről a másikra, bevallom, nekem nem nagyon jöttek be. Ami viszont tetszett a történetben, hogy semmi nem volt tisztán fehér vagy fekete, a jó és a rossz elkülönítésének és megértésének kérdése azért ennél bonyolultabb volt. És a romantikával is ki voltam békülve, bár Lucien nem került fel a kedvenc könyves pasijaim listájára. Persze ahogy lenni szokott a történet csúcspontja és az érzelmi feszültség a könyv vége fele közeledve egyre jobban fokozódott, egészen a végső nagy összecsapásig, amit biztos hihetetlen megdöbbentőnek és epikusnak kellett volna éreznem, de nekem valahogy mégsem hozta el a várva várt „hű, na ne baszki, ez tényleg váratlan volt” érzést.

Tudom, hogy túl sokat panaszkodtam, de őszintén szólva engem nem varázsolt el úgy ez a könyv, mint ahogy azt vártam. Lehet pusztán csak rosszkor került a kezembe vagy a külföldi hájpnak hála jobbra és különlegesebbre számítottam, ki tudja? Mindenesetre nem tagadom, hogy élveztem az olvasását és igazán szórakoztatónak találtam, illetve a mellékszereplők is nagyon érdekesek és jól megrajzolt karakterek voltak, akik azon kívül, hogy sok humoros és izgalmas percet okoztak olvasás közben, hőseinkkel is egy jó kis ütős csapatot alkottak. Szóval jó kis könyv volt ez, a műfaj kedvelő számára tényleg csak ajánlani tudom, én azonban, bevallom, ennél többet vártam. 

Kiadó: Carta Teen

Eredeti cím: Das ewige Feuer

Fordította: Keresnyei Boglárka

Oldalszám: 528

tovább olvasom Julia Dippel: Az ​örök tűz (Izara 1.)

Rachel Givney: Szerelmes Jane

Ahogy megláttam ezt a könyvet a friss megjelenések között, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. Imádom Jane Austen munkásságát, ezért a világ összes kincséért sem hagynék ki egyetlen vele kapcsolatos, vagy róla szóló könyvet sem. Ráadásul a fülszövegből az is kiderült, hogy időutazás is van benne, úgyhogy naná, hogy rögtön repült is a kosaramba.

A történetről röviden annyit, hogy a huszonnyolc esztendős Jane Austen úgy tűnik, hogy már örökre vénlány marad, merthogy ennyi idősen már rég megfelelő férjet kellett volna találnia magának, de őt a házasság helyett inkább csak az írás érdekli. Egy fájó érzelmi csalódás után úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsát, és megtalálja igaz szerelmét, melynek során különleges körülmények közé sodródik.

Varázslatos módon a mai Angliában találja magát, ahol ló nélküli acélkocsik „vágtáznak” az utcákon, és az emberek is megbotránkoztatóan kevés ruhát viselnek magukon. Egy új barátnőre is szert tesz egy volt filmsztár, Sofia Wentworth személyében, akinek öccse, a merészen jóképű, okos és jószívű Fred iránt őszinte romantikus érzéseket kezd táplálni.

Jane London utcáit járva örömmel fedezi fel, hogy mára már híres író lett belőle, pontosan hat regénye jelent meg, és világszerte szeretik és ismerik a nevét. De ahogy egyre jobban kezd beleszeretni Fredbe, az irodalmi világban való jelenléte egyre halványabb lesz. Sorra tűnnek el a regényei, úgyhogy gyorsan meg kell találnia a módját, hogy mindezt hogyan akadályozhatná meg, még mielőtt túl késő lesz.

Izgalmasnak és nagyon egyedinek találtam a könyv alapfelvetését, miszerint Jane Austen véletlenül napjainkba utazik és választania kell az igaz szerelem és az írói karrierje között. Az is nagyon tetszett, ahogyan Jane rácsodálkozott és reagált a 21. századi dolgokra, például, hogy milyen tiszta víz folyik a csapból, vagy hogy milyen paraffinillata van mindennek, illetve hogy mindenkinek milyen fehér a foga és üde a lehelete. A kórházi jelenetek és az ott átélt tapasztalatai is maradandó élményt nyújtottak számomra, de erről nem árulhatok el többet.

Jane-t kíváncsi és éleslátó karakternek festette le a szerző, de szerintem - és most nemcsak a rajongó beszél belőlem - Jane valójában is egy nagyon különleges és éleslátó személyiség lehetett, ami az utókorra hagyott regényeiből is tökéletesen látszik. Nem hiába no, mégiscsak ő a történelem egyik legnagyszerűbb és legismertebb szerzője. (Ezt pedig a rajongó mondatta velem.)

A könyvben lévő romantikus szállal nem voltam teljesen kibékülve. Az elején olyan izgalmasan és humorosan indult Jane és Fred kapcsolata, de aztán szép lassan valahogy ellangyosodott és laposodott az egész. Fred kezdetben nagyon szimpatikus volt számomra, de aztán amikor kiderült, hogy angol tanár létére még egyetlen könyvet sem olvasott Austentől, rögtön nagyot esett a szememben. Ráadásul úgy éreztem, főleg a könyv vége felé, hogy Fred nővére Sofia, jobban támogatta és több dologban is a segítségére volt Jane-nek, mint az a férfi, akibe végül is szerelmes lett.

És akkor itt el is érkeztünk Sofiához, akit bár kezdetben kissé idegesítőnek találtam, a könyv végére azonban egész megszerettem. Nagyon élveztem az ő történetívét, ami nem mellesleg egy kis romantikán kívül egy komoly érzelmi válságból való kilábalást is magába foglalt. Az ő története nemcsak különálló és rendkívül szórakoztató része volt a történetnek, de – számomra legalábbis - a legjobb és a legélvezetesebb is egyben. Ráadásul mivel Jane nem sok segítséget tudott nyújtani Sofia szakmai és magánéleti nehézségeinek megoldásában, kivétel egy, a könyv végi csodás tanácson kívül, ezeket a problémákat Sofiának teljesen egyedül kellett megoldania, amit meg kell hagyni, nagyszerűen hajtott végre.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, bájos volt és kedves, de valahogy ez a lassú tempójú, romantikával és humorral vegyített időutazós meseszövés mégsem sodort és szippantott úgy magába, mint ahogy azt vártam. Nem volt rossz, de * csak súgva mondom * ennél kicsivel jobbra számítottam.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Jane in Love

Fordította: Bartók Imre

Oldalszám: 462

tovább olvasom Rachel Givney: Szerelmes Jane

Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Sarah a nagymamájától örökölt könyvesboltot vezet egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. A könyvek iránti szeretete miatt minden egyes használt könyvet képes megvásárolni, ami csak a keze ügyébe kerül. Így nemhogy fogynának a könyvek a boltjában, hanem csak egyre növekszik a számuk. Ennek köszönhetően üzlete nem túl jövedelmező és egy meghibásodott vízvezetéknek hála nagyon gyorsan a csőd szélére is kerül. Sarah-nak gyorsan megoldást kell találnia a problémájára, amiben egy barátja lesz segítségére, aki meglepő ötlettel áll elő: Sarah-nak be kell fogadnia Maxime Maréchalt, az ismert színészt, aki nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is a rosszfiú szerepét játssza. Ugyanis a legutóbbi balhéja miatt közmunkára ítélték és ha Sarah bele menne abba, hogy jelentős anyagi támogatás fejében hozzá költözzön és a könyvesbolt helyrehozatalával töltse el a rá kiszabott időt, akkor sikerülne kilábalnia az adósságokból és mindenki jól járna.

A könyvben két teljesen ellentétes személyiségű ember találkozásának és megismerkedésének történetét ismerhetjük meg, akikre aztán tényleg igaz a mondás: az ellentétek vonzzák egymást. Sarah nyugodt és jóságos volt, míg Maxime-ben a korábbi nyomorúságos élete keltette harag munkálkodott folyamatosan. Minden jel szerint hiányzott életéből az Adrenalin, ezért is kereste magának mindig a bajt, és ragadt meg minden lehetőséget a verekedésre. Maxime egy elég labilis pasi volt. Túl problémás és túl vad. Persze nyilvánvaló volt, hogy ők ketten előbb-utóbb elnyerik majd egymás bizalmát és szerelmesek lesznek egymásba, a kérdés csak az volt, hogy milyen problémákkal és buktatókkal teli úton jutnak majd el odáig.

Emily Blaine stílusa magával ragadó, könnyed és szórakoztató volt, és a könyv olvasásával is gyorsan lehetett haladni, de nekem ennél több kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani egy regényre, hogy jó volt és szerettem. Kezdjük a szereplőkkel, akik túl sztereotipra sikerültek ahhoz, hogy maradéktalanul elnyerjék a tetszésemet: a szelíd és félénk könyvkereskedő, valamint a jóképű, sötét és lázadó színész, melyhez hasonló karakterekkel már számtalan könyvben találkoztam, de azokban valahogy mégis jobban működött a dolog. Mondjuk ha több mélységet és eredetibb személyiséget kaptak volna hőseink, az sokat segített volna rajtuk, de sajnos egyikük sem volt semmiben kimagasló vagy különleges. Csakúgy, mint maga a történet, melyben egy szál rejtély és izgalom sem volt,  apró meglepetések meg végképp nem értek bennünket. A cselekmény az első perctől kezdve kiszámítható, úgyhogy már a könyv legelején lehetett tudni, hogy hova fut majd ki a történet, amivel egyébként szintén semmi problémám nem szokott lenni, ha van valami, ami – és itt újra csak ismételni tudom önmagam - különlegessé és szerethetővé teszi az egészet. Gondolok itt például a szereplőkre (akikhez itt nem tudtam kötődni), a cselekményre (amit csak egy hajszál választott el az unalomtól) vagy a romantikára… 

Apropó romantika. Utálom leírni, de ez a része sem ragadt túlzottan magával a történetnek. Nem igazán éreztem valódi vonzalmat a két szereplő között (és a kémia sem igazán működött közöttük), melynek oka úgy vélem Sarah viselkedésében rejlett, akiről mint az elején kiderült, meglehetősen bátortalan a férfiakkal való kapcsolatban. Nem sok tapasztalata volt még ezen a téren, de érdekesmód Maxime-al hipp-hopp azon kapta magát, hogy szárnyakat növeszt és vállalkozó kedvű, sőt kezdeményező lesz. (Hát ezt meg hogy? Mikor? És egyáltalán miért?) Meg aztán Maxime gyengéd érzéseit is túl hirtelennek és érthetetlennek éreztem Sarah irányában, ráadásul sokszor olyan elviselhetetlenül és bunkó módon viselkedett vele, hogy Sarah helyében én már rég kipenderítettem volna otthonról. 

Persze voltak pozitív dolgok is a könyvben, nagyon tetszett  például a kisvárosi hangulat és a városka színes és kedves lakói, akik féltékenyen és nagy szeretettel vigyáztak kis könyvkereskedőjükre és mindenben a segítségére voltak. Úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, ami valójában számomra a regények, az olvasás és a hozzájuk kapcsolódó érzések és tevékenységek szeretetről szólt. Úgy gondolom, hogy az ilyen történetekre mondják azt, hogy tisztességes iparos munka, de semmi rendkívüli.

Hogy kinek ajánlom? Aki egy mélység nélküli könnyed és szórakoztató romantikus regényre vágyik, az biztos nem fog csalódni benne.    

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: La librairie des rêves suspendus

Fordította: Balla Katalin

Oldalszám: 336

 

tovább olvasom Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja