Julia Seales: Egy ​kifogástalan gyilkosság

Az a helyzet, hogy az Egy ​kifogástalan gyilkosság jött és győzött. Teljesen levett a lábamról, ugyanis ez a regény annyira színes, humoros, kicsit fanyar és minden kétséget kizáróan a valóságtól elrugaszkodott, hogy öröm volt olvasni. Bevallom nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, igazából már az elején realizáltam, hogy itt aztán nem szabad semmit véresen komolyan venni. Úgyhogy ennek tükrében én úgy hiszem, hogy ezt a könyvet az ember vagy imádni fogja, vagy egyszerűen nem tudja majd hova tenni az egészet. 

Én megsúgom: imádtam!

A történet főszereplője Beatrice, aki a legkevésbé sem felel meg a tökéletes, jól nevelt úri kisasszonyokról alkotott képnek. Merthogy őt csak a gyilkosságok hozzák igazán lázba, ezért is falja oly mohón a londoni magazinok bűnügyi cikkeit, mely érdeklődése miatt - hogy is mondjam -, alkalmatlanná vált a házasságra. Persze őt ez egyáltalán nem zavarja, fittyet hány az elvárásokra és az úri hölgyekkel szemben támasztott normákra, amit egyébként a város alapítója egy többkötetes, rendkívül terjedelmes: Hölgyek kézikönyve nevű útmutatóba részletesen ki is fejtett. Ez a kézikönyv elvileg a helyes viselkedésről szól, de minden kétséget kizáróan olyan patriarchális ostobaságokat tartalmaz, amik nem csak nevetségesek, de rendkívül furcsák is egyben - nem egyszer nevettem fel azok abszurditásán hangosan.

"– A Hölgyek kézikönyve, háromszáznegyedik oldal – felelte Beatrice. – A hölgyek játszhatnak golyókkal… amennyiben ezt biliárdozás közben teszik."

Szóval a lényeg, hogy a város megszállottja eme könyvben foglalt illemszabályoknak, és nem csak abban a formában, hogy igyekeznek mindent szó szerint betartani belőle, hanem még egymásra is kényszerítik mindezt. Gondolhatjátok, hogy milyen merev és szűkös lehetőségekkel teli élete lehetett ott egy kissé különc és szabad gondolkodású fiatal úri hölgynek. 

A történet egyébként egy mocsárral körülvett angol „idilli” vidéken játszódik, ahol Beatrice családja izgatottan várja a közelgő őszi bál eljövetelét, amire a jóképű agglegény, Edmund Croaksworth is jelezte részvételét. Mindannyian kétségbeesetten remélik, hogy a gazdag úriember első látásra beleszeret Beatrice szépséges húgába, de mikor a bál forgatagában az ígéretes agglegény holtan esik össze, a család minden reménye elszáll.

"Egy hölgy mindig egy lépéssel a férfiak előtt jár!"

Na és ekkor lép színre Beatrice, akinek ez lesz az első gyilkossági nyomozása. És bár a Swampshire-i etikett nem engedi, hogy nőként nyomozzon, az illendőség szabályainak megfelelően mégiscsak engedélyt kap arra, hogy a váratlanul felbukkanó csípős humorú, ám rendkívül vonzó Drake nyomozóval együtt göngyölítse fel az ügyet. A duót egy helyi drámaíró hölgy kíséri, kinek hála minden fejezethez egy szórakoztató (és néha igen informatív) perspektívát kapunk.

Ami igazán tetszett a könyvben, hogy ebben a történetben az igazi sztárok; a nők! Minden női karakter nagyon árnyalt és bár első blikkre úgy tűnhet, hogy a történet tulajdonképpen Beatrice önmegvalósításáról és e szűkös mocsári társadalom korlátaiból való meneküléséről szól, de ezen túlmenően az író azért a női önmegvalósítás más fajtáit is rétegezi és feszegeti a többi szereplőn keresztül, akik egyébként a könyv végére megtalálják helyüket a világban.

És hogy hogyan zajlik Beatrice Steele első gyilkossági nyomozása?

Nos, ennek mindenki járjon utána maga. Mindenesetre, akik szeretik az austini környezetet, a Sherlock-féle furfangos nyomozásokat, a humort, na és persze az angol vidéki házak atmoszférája és rejtélyei is meglehetősen izgatják és megdobogtatják a szívét, azoknak bátran ajánlom.

Kiadó: IPC
Eredeti cím: A Most Agreeable Murder
Fordította: Hulse Alexandra Nikoletta
Oldalszám: 384

tovább olvasom Julia Seales: Egy ​kifogástalan gyilkosság

T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.

Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.

A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba - ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden megváltozik az életében.

A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem. Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített, amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe. (Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)  

A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító és egyben csodálatra méltó volt bennük.

Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen formájával szemben.

Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam, bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait. Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.  

 
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket. Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük, ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó, őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.

A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon sok minden, hogy csak néhányat említsek. 

De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -, mert  úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.

Kiadó: Metropolis Media

Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea

Fordította: Szente Mihály

Oldalszám: 426

tovább olvasom T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer története ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig megszokhattuk, bár el kell mondanom, hogy az előző kötetek szellemességét és eredetiségét most kissé hiányoltam belőle.

Liesl Mooshammer leégett házának romjai között egy meggyilkolt fiatal nő holttestét találják. Az ügy felderítése természetesen Franzra vár, aki azonban komoly egészségügyi problémái miatt nem igazán tud a feladatra koncentrálni. Súlyos fájdalmai vannak a magas koleszterinje miatt, ezért a háziorvosa azonnal szigorú diétát ír elő számára. Mondjuk nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok, hiszen mindig két pofára zabálta a húst és a zsíros szalonnát. Bevallom, még sokszor irigykedtem is rá, hogy ilyen nehéz ételeket büntetlenül ehet tonna számra. De most kiderült, hogy ez bizony nem így van, és hogy sürgősen változtatnia kell ezen, különben súlyos következményei lesznek rá nézve. És ki az aki gondoskodik Franzról és elkészíti neki a diétás ételeket? Hát persze, hogy a Nagyi, aki – egyem a szívét - miden zokszó nélkül azonnal áttért az egészséges konyhára. Turmixolta és főzte Franznak az ilyen-olyan zöldségekből készült diétás ételeket, ennek ellenére ez a hülye - ha már nagyon szenvedett - mindig megtalálta az utat Simmerl hentesüzlete felé.

Mindenesetre Franz diétakísérletei nagyon szórakoztatóak voltak, és a többi karakter is hozta a megszokott formáját. Tetszett, hogy ebben a részben jobban megismerhettük Franz kisfiát, aki a péntek estéket töltötte nála Susival együtt. Az viszont, hogy szinte semmi nyomozás és izgalom nem volt a történetben, mert a bűntény jóformán magát oldotta meg, mivel Franz alig domborított valamit az ügyben, igazán sajnáltam.

"– A gyilkosát megtalálta már? – óhajtja még tudni, és várakozásteli pillantást vett rám.
Visszanézek rá.
– Igen, Fürstenberger úr, megtaláltam.
– Szerencséje volt. Vak tyúk is talál szemet."

Azt is igencsak fájlaltam, hogy a könyv nagy része - becslésem szerint durván a 75%-a - csakis Franz koleszterinszintjéről és az ő diétájáról szólt, amit persze sorozatosan megszegett. Ráadásul mintha Franz barátai is sokkal kevesebbet szerepeltek volna a megszokottnál. Úgyhogy ezt a részt sajnos jóval unalmasabbnak és laposabbnak éreztem az előzőekhez képest. Azt pedig, hogy Franz még mindig képtelen fejlődni és változtatni a Susival való kapcsolatán, kifejezetten bosszantónak találtam. 

 

Nagy Eberhofer rajongóként meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. Persze így is jól szórakoztam, de a sorozat összes része közül ezt éreztem eddig a leggyengébbnek. Ettől függetlenül természetesen nem vesztettem el az érdeklődésemet a sorozat iránt, kíváncsian várom a következő kötetet.

Kiadó: Magistra

Eredeti cím: Leberkäsjunkie

Fordította: Balla Judit

Oldalszám: 295

tovább olvasom Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Meghan Quinn: Három ​vakrandi (Számok és randik 1.)

Ennek a könyvnek most kivételesen a fülszövege volt az, ami megfogott és nem a borítója, úgyhogy a karácsonyi nagy akciózásban gyorsan le is csaptam rá. És már most mondom, hogy aki szereti a humoros - és itt legfőképp ezen van a hangsúly - és könnyed romantikus történeteket, azoknak mindenképp ajánlom.

A könyv hősnője Noely, egy pezsgő vérű fiatal nő, tele humorral és jókedvvel. Egy reggeli tévéshow-t vezet, szereti a munkáját és a családját, de belefáradt már a szingli életbe és az ezzel járó sorozatos csalódásokba. Őszinte szerelemre vágyik, egy olyan férfira, akivel nyugodtan leélheti az egész életét. Ezért amikor egy új étterem, a Vakkostoló, ami kifejezetten vakrandikra szakosodott PR szakembere felkeresi, hogy népszerűsítse a helyet, Noely beleegyezik. És hogy miként kell mindezt elképzelni? 

Úgy, hogy az étteremnek van egy telefonos alkalmazása, ami a profilod alapján gondoskodik arról, hogy megtaláld a tökéletesen hozzád illő párt. Az első randi természetesen az étteremben zajlik, mely találkozás előtt a résztvevők semmit nem tudnak egymásról, szóval tényleg meglepetés, hogy kinek mit dob a gép, de pont ez a legjobb az egészben, nem igaz?

Ennek az alkalmazásnak a segítségével Noely három férfival ismerkedik meg, az Öltönyössel, a Lázadóval, és a Bajnokkal, így a könyv három részre tagolódik – plusz még egyre, ami az igazi befutóé lesz, de nem szeretnék sokat elárulni a szereplőkről és ezzel lelőni a poént, a lényeg, hogy mindhárom pasi teljesen különbözik egymástól. Az Öltönyös makacs, önfejű és buja, a Lázadó baromi szexi és hihetetlen jól tud táncolni, míg a Bajnok csábos, olyan igazán vonzó kis cukorfalat. Szóval három férfi, három különböző egyéniség, mindegyik szerethető, de mindegyiknek van egy apró hibája, ami miatt Noely minden alkalommal elbizonytalanodik.  

Nagyon szerettem Noely karakterét, rendkívül szórakoztatónak találtam csípős humorát. Mondjuk kissé zavarónak éreztem, hogy minden randi után teljesen elolvadt a partnerétől, sőt, akár rögtön ágyba is bújt volna vele - meglehetősen kéjsóvárnak tartottam ez miatt -, na de igazából nem is hibáztathatom, mert Meghan Quinn három olyan tökéletes sztereotíp férfi-ideált teremtett, akiknek valóban kihívás lehetett az adott szituációban ellenállni.  

A regény számos üzenetváltást tartalmazott, amely olyan eleme volt a könyvnek, amit kifejezetten élveztem. Na meg aztán a humor is fantasztikus volt benne, melyben a másodlagos karakterek, Noely testvére és sógornője különösen remekelt. Mondjuk volt egy-két olyan jelenet, amit már túlzásnak és totál idétlennek éreztem, sőt olyan is, ami miatt már-már őrültnek találtam őket, de Noely barátnőjét Dylant, kimondottan szerettem.

Amit sajnálok és ami miatt kissé morcos vagyok, az a könyv utolsó negyede. Az első három fejezet annyira jó volt és annyira vicces, de a negyedik totál kifújta a szelet a vitorlámból. Kissé vontatottnak találtam és a nagy ő feltűnése és nem túl fantáziadús hódítása sem okozott olyan hű de nagy katarzist. És bár mindhárom pasi eszméletlenül jóképű, dögös és szexi volt, ettől függetlenül egyikük sem tudott belőlem romantikus érzéseket kiváltani, pedig ennek a műfajnak ez lenne az egyik alapfeltétele. Vagy talán rosszul tudom?

Mindenesetre így is elégedett vagyok a könyvvel, mert minden hibája ellenére is szerettem, rég nevettem már ennyit romantikus olvasmányom. Szinte végig mosolyogtam az egészet, szóval roppant jól szórakoztam, úgyhogy a folytatásokra is mindenképp vevő leszek. 

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Three Blind Dates
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 440

tovább olvasom Meghan Quinn: Három ​vakrandi (Számok és randik 1.)

Vi Keeland – Penelope Ward: Rebel Heir – Lázadó örökös ~ The Rush 1.

Egyértelműen a könyv borítója volt az, ami olvasásra csábított. Hogy miért, azt inkább nem részletezem, mert tuti zavarba jönnék, a lényeg, hogy a borítón látható pasi szerintem tökéletes választás volt a történethez, mivel nagyszerűen tükrözi a főhős rosszfiús karakterét.

A sztoriról röviden annyit, hogy Gia Hamptonsban tölti a nyarat, miközben inspirációt is gyűjt új romantikus regényéhez. Egy este, amikor a barátnője megkéri, hogy ugorjon be helyette a bárba pultosnak, Gia jószívvel teljesíti a kérését. Ekkor ismerkedik meg Rush-al, a szexi és szívdöglesztő bártulajdonossal, akivel aztán hamar össze is barátkozik. Rush gazdag, veszélyes és visszahúzódó, egyáltalán nem vágyik komoly kapcsolatra, Giának azonban szép lassan sikerül áttörnie a férfi páncélján. A baj csak az, hogy egy rossz múltbéli döntése miatt, a kettőjük között kialakult törékeny kapcsolat veszélybe kerül. 

Maga a sztori nem túl bonyolult. Számtalan olyan könyvet olvastam már életemben, ami ehhez hasonlóan szintén egy-egy rosszfiú megszelídítéséről szólt (szeretem ezt a témát, és akkor mi van?), úgyhogy bár világmegváltó dolgokra senki ne számítson, de mégis, olyan olvasmányos, jól felépített, és jó stílusban megírt történet volt ez, hogy tényleg szórakoztató volt olvasni.

A könyv egész jól kezdődött, élveztem a szereplők közötti szócsatákat és Rush kínlódását, ahogy minél távolabb akarta tartani magát Giától, ami persze nem jött össze neki. És tetszett ahogy Gia a kapcsolatukat kezelte, és ahogy szép lassan rávette Rush-t, hogy megnyíljon előtte. Igazából – és egy kis jóindulattal - a szereplőket is valóságosnak éreztem, a reakcióikat és az egymással való kapcsolatukat szintén. Ám a kezdeti lelkesedésem sajnos hamar alább hagyott, ahogy rövid időn belül egyre unalmasabbá kezdett válni a sztori. Már csak azért is, mert tele volt olyan szexuális utalásokkal, ami nélkül nekem úgy tűnt, hogy a szerelmesek közötti párbeszéd talán nem is működött volna rendesen.

Ettől függetlenül persze szerettem olvasni a könyvet, Rush karakterét például kifejezetten megkedveltem. Sokkal kidogozottabbnak éreztem, mint Giáét, amit kicsit sajnáltam is, mert bár Giáról is sok mindent megtudtam, pl. hogy rendkívül temperamentumos, szókimondó és egy roppant őszinte egyéniség, de a fejébe valahogy mégsem sikerült teljes bepillantást nyernem.

A történetben van egy-két váratlan fordulat, ami tényleg meglepetést okozott számomra. Az első ilyen esetnél annyira nem akadtam ki, hiszen már találkoztam ilyennel, bár Rush-t már akkor is borzasztóan sajnáltam, de a végén a második csavar... na, az már nekem is fájt. 

Ejjj hölgyeim, miért kellett ezt a szegény srácot így megszívatni?

Vi Keeland és Penelope Ward

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Sándor Alexandra Valéria
Fordította: Rebel Heir
Oldalszám: 280

tovább olvasom Vi Keeland – Penelope Ward: Rebel Heir – Lázadó örökös ~ The Rush 1.

Teagan Hunter: Let's ​Get Textual – Légy merész! (Text 1.)

Ezt a könyvet az új megjelenések között találtam, és mivel mostanában semmi komolyabb olvasmányra nem vagyok alkalmas, így úgy gondoltam, hogy tökéletes választás lesz arra, hogy esténként álomba ringassam majd vele magamat.  A tartalma alapján egy humoros kis romantikus semmiségre számítottam, ami igazából be is jött, de valahogy mégsem vagyok elégedett a könyvvel. Szívesen mondanám, hogy talán azért, mert nem az én korosztályomnak szól, de hazudnék, mert Elle Kennedy könyveit például nagyon szeretem, még ha túl sok bennük az erotikus jelenet, akkor is. Az ő stílusa és karakterei, de legfőképp a humora mindig elvarázsol és sokkal magával ragadóbb, mint Teagan Hunteré – számomra legalábbis. Pedig igazából a történet szerintem rendkívül jól indult és sok lehetőséget rejtett magában, annyira jó kis sztorit lehetett volna belőle rittyenteni, de Hunternek ez valahogy nem jött össze. 

A történetről röviden annyit, hogy Delia egy nap sms-t kap, amiről azt hiszi, hogy a bátyjától jött, de kiderül, hogy egy ismeretlen, de határozottan vicces srác írt neki tévedésből. Miután kiderül a turpisság, az üzenetváltások persze nem szűnnek meg, hanem tovább folytatódnak, amiből aztán később szerelem lesz.... És hipp-hopp, már a sztori végére is értünk. 

A könyv nagy része Delia és Zach között folyó sms-ekből állt, ami az elején nagyon tetszett és elismerem, hogy feldobta a sztorit, de egy idő után, amikor már semmiről sem szóltak, kezdtek unalmassá válni, melynek köszönhetően egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy csak úgy simán átlapozzam őket. A karakterekkel sem voltam kibékülve, egyiket sem tudtam megszeretni, annyira kétdimenziós és felszínes volt mindegyik, hogy egyáltalán nem tudtam átérezni az érzelmeiket és ezt roppant mód sajnáltam. Meg aztán valahogy az elbeszélés stílusát is annyira gyengének és semmilyennek éreztem, hogy kb. a könyv közepétől arra eszméltem, hogy irtózatosan kezdem unni az egészet. Persze akadtak a könyvben olyan jelenetek, amiken rendkívül jól szórakoztam, pl. a kecskerablás ötlete eszméletlen jó volt, de a fent említett fájó hiányosságokon sajnos ezek sem tudtak sokat segíteni.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor azt mondanám, hogy übercuki volt – úristen, hogy én ettől a szótól mennyire rosszul vagyok. Annyira tündibündi és émelygős volt az egész, a kisgidákkal meg a szemüveges és gazdag, természetesen irtó helyes kocka sráccal, na meg a szereplőket körülölelő konfliktusmentes és gondtalan, rózsaszín álomszerű boldogsággal együtt, hogy a legtöbbször legszívesebben sikítani tudtam volna tőle. Minden, de minden annyira tökéletes volt, hogy az már abszolút hihetetlen volt számomra. A szereplőknek könnyű és boldog életük volt, Delia az exével olyan kapcsolatot ápolt, amilyet még a mesében sem lát az ember, senkinek sem voltak anyagi problémái, borzalmas múltja, traumája, vagy a jövőjét érintő dilemmája. Zűrös szülei vagy rokonai?… hah *legyint*… olyan meg aztán végképp nem. Egyetlen icike-picike kis balhé volt csak a könyv végén, de azt is annyira erőltetettnek és súlytalannak éreztem, hogy úgy vélem mindezt az írónő csak azért tette bele, hogy fogyjanak az oldalak – mert egyébként egy elég rövidke könyvecskéről van ám szó - és hogy legyen már végre egy kis „izgalom” is a sztoriban.

Szóval igen, nem vagyok túlzottan elragadtatva a könyvtől, sem a cselekménye - ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni -, sem a stílusa sem a humora nem vett le a lábamról. Semmi extra nem volt benne, ezért nem is értem, hogy miért szeretik annyian, hiszen ebben a műfajban olyan sok ennél jóval érdekesebb és jobb könyvet lehet találni.

Persze tudom, hogy nem vagyunk egyformák, és hogy mindenkinek más tetszik és más az ízlése, így maradjunk annyiban, ha egy olyan szórakoztató romantikus könyvre vágysz, amiben nincs semmi izgalom, konfliktus és dráma, mélység meg aztán pláne nem, akkor megtaláltad az igazit.

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Tex
Eredeti cím: Let's ​Get Textual
Fordította: Szarvas Szilvia
Oldalszám: 320

tovább olvasom Teagan Hunter: Let's ​Get Textual – Légy merész! (Text 1.)

Rita Falk: Szilváspite-összeesküvés (Franz Eberhofer 6.)

Ezen a nyáron két Franz Eberhofer történetet is olvashattam - a kiadó az idén meglepő mód két részt is megjelentetett – aminek én csak örülni tudtam, hiszen imádom ezt a sorozatot. Tökéletes kikapcsolódás ez számomra, amin szinte egy nap alatt végig lehet száguldani. Aki ismeri a sorozatot az tudja, hogy itt aztán nem lehet semmit komolyan venni. Az, hogy a fülszöveg egy izgalmas és véres krimit ígér, az nem jelent semmit - Rita Falknál legalábbis semmiképp -, merthogy bár kapunk egy kis izgalmat, meg nyomozást, de mindezekhez sok-sok humor is társul, a fő hangsúly pedig Franzon és az ő magánéletén van, na és persze azon a kis vidéki falu sajátos közösségén, ahol e testestül-lelkestül bajor zsaru él.

A történetről röviden annyit, hogy amikor Franz barátja és egykori kollégája, Rudi Birkenberger erkélyén egy lakkozott körmű női kisujjat csőrében tartó szemtelen varjú jelenik meg, kissé ideges lesz. Rögtön felhívja Franzot, hogy segítsen az ujjhoz tartozó testet is megtalálni, de Franz-nak nem sok kedve van nyomozni, mivel elég stresszes mostanában az élete. Volt barátnőjéről, Susiról nem sok mindent tud, csak annyit, hogy állapotát és tartózkodási helyét nagy titok övezik, ráadásul hőn szeretett kis falucskájában, Niderkalatenkirchenben tervezett szálloda építése körül is zavargások vannak, mely szintén jelentősen megnehezíti napjait. Rudit persze mindez nem állítja meg, és kitartó nyomozásának hála hamarosan megtalálja az ujjhoz tartozó holttestet, aztán még egyet, és még egyet. A áldozatok mindegyike olyan fiatal ázsiai nők, akik mindannyian dirndlit viseltek, s mindannyian München hatalmas népünnepélye, az Oktoberfest idején vesztették életüket – hmmmm…. úgy tűnik, egy sorozatgyilkossal van dolguk.

Mit is mondhatnék, egy újabb remek résszel lettem gazdagabb, mely után Franzot és Rudit már tényleg nem tudnám elképzelni egymás nélkül. Olyanok ők együtt, mint egy idős házaspár, és ez nagyon jól áll nekik. A gyilkosságok most is elég kegyetlenek és véresek voltak, ám a bűntény felgöngyölítése és a gyilkos kézre kerítése most viszont mintha sokkal professzionálisabbnak – már ha lehet ezt a szót Franz-cal együtt említeni – éreztem. Nem mintha Franz sajátos vizsgálati és kikérdezési módszerei újra és újra ne lettek volna képesek lenyűgözni, csak most mintha valahogy az események alakulásába kevesebbszer szóltak volna közbe a véletlenek. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy az Eberhofer család nemcsak boldogságban és egyetértésben tud együtt élni, hanem néha komolyabb viták is felütik a fejüket náluk. De persze ez így van rendjén, az lenne a különös, ha ez nem így lenne. Mindenesetre az, ahogy Franz minden nézeteltérés ellenére a Nagyihoz viszonyult, totál ellágyította a szívemet. Franz ebben a részben egyértelműen megmutatta, hogy a durva és macsó stílus mögött a szíve mégis a helyén van. Igen, tudom, elég nyálasan hangzik, de akkor is így van.

Szóval összességében ebben a részben sem csalódtam. A történet felépítése és erőssége még mindig a régi. Végy egy szokatlan, lehetőleg véres gyilkosságot, fűszerezed meg Franz Eberhofer „bájosan” durva modorával, egy kis humorral, egy kis bajor hangulattal és néhány rendkívül furcsa és szokatlan szokásokkal és tulajdonságokkal rendelkező karakterrel - akik a maguk módján persze azért mind-mind szerethető figurák -, és már kész is van a legvidámabb bajor krimi.

 Jó szórakozást hozzá! 

Ui.: A képen saját készítésű echte német morzsás szilvás lepény látható. Tuti biztos, mert a receptet onnan hoztam. :) Egyébként a könyv végén most is olvasható néhány recept, többek között a Nagyi szilvás pitéjének a leírása is, amit úgy látok, hogy az enyémhez hasonlóan szintén morzsás tetejű... csak az enyém finomabb. Bocsi Nagyi.

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:

1. Télikrumplimobóc

2. Gőzgombóc Blues

3. Sertésfej al dente

4. Grízgaluska affér

5. Savanyúkáposzta-kóma

Kiadó: Magistra

Sorozat: Franz Eberhofer
Eredeti cím: Zwetschgendatschikomplott
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 280

tovább olvasom Rita Falk: Szilváspite-összeesküvés (Franz Eberhofer 6.)

Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Nagyon régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, de valahogy soha nem került rá sor. Ezért is tettem be az idei vcs listámba, hogy ezzel is némi nyomást gyakoroljak magamra. És lám-lám, a módszer bevált, a könyvet elolvastam, ami szerencsére nem volt rossz, de azért kiemelkedő élmény sem lett belőle.

A történet egy két gyermekes özvegy anyukáról, Lilianról szól, akinek a férje három évvel ezelőtt egy autóbalesetben halt meg. Lilian szemtanúja volt a balesetnek, amit azóta sem hevert ki. Nem telik el nap, sőt óra, hogy ne gondolna a férjére, és a vele töltött boldog időkre. Szerencsére a húga, Rachel rengeteget segít neki, ő az az ember, akire bármikor számíthat és támaszkodhat - ha ő nem lenne, akkor Lilian talán még arra sem lenne képes, hogy reggelente felkeljen az ágyból. 

Lilian imádja a munkáját, illusztrátorként dolgozik egy könyvkiadónál, ami épp egy zöldségekről szóló könyvsorozatot készül kiadni. És, hogy Lilian alaposan megismerhesse azokat a növényeket, amiket majd le kell rajzolnia, a főnöke egy kertészeti tanfolyamra küldi. Szerencsére a tanfolyam gyógyító hatással van rá, és nem csak azért, mert az ott véletlenszerűen összeverődött színes társaság felrázza kicsit a hétköznapjait, hanem mert megismerkedik a tanfolyam vezetőjével, Edwarddal, kinek hatására aztán szép lassan képes lesz újra visszatérni az életbe.

Kicsit bajban vagyok a könyv értékelésével, mert nem volt rossz könyv, de sok helyen nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Ennek köszönhetően nem sokkal a fele után félre is kellett tennem kicsit és valami mozgalmasabb regény után néznem. Amikor azonban ismét visszatértem hozzá, már sokkal könnyebben csúsztak az oldalak, szóval nem kizárt, hogy csak rossz időben olvastam, de szerintem nem az időzítéssel volt itt a legfőbb probléma. Ami a legjobban zavart a regényben, az Edward karaktere volt, nem igazán értettem, hogy miért találta Liliant különlegesnek. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor felfigyelt rá és amikor szerelmes lett belé. Egyszerűen csak ott volt, mert… mert, nem is tudom, hogy miért... Mert ott kellett lennie, hogy haladjon a történet, és mert szükség volt valakire, aki kimozdítja Liliant ebből a gyászos állapotból és egy kis fejlődésre készteti. Egy olyan valaki kellett, akihez nem kötődik erősen az olvasó és nem tereli el a figyelmet Lilianról, hiszen a fő hangsúly mégiscsak rajta és az ő érzésein volt, úgyhogy ez miatt nem is éreztem Edwardot igazi partnernek Lilian mellett, csak amolyan statisztaként tudtam rá gondolni és ezt kissé bizony fájlaltam.

Annál is inkább, mivel imádom a romantikus regényeket és azt reméltem, hogy ebből is valami olyasmi sül majd ki, de ez a könyv nem a romantikáról és a szerelemről szólt, hanem Lilian gyógyulásáról és az élethez való hozzáállásának megváltozásáról. Mely szempontból egyébként a szerző remek munkát végzett, és nem csak azért, mert jól megragadta Lilian sebezhetőségét és melankóliáját, hanem mert szépen leírta azt a folyamatot, ahogyan Lilian megtanulta kezelni a félelmeit, és rájött arra, hogy a férje elvesztése nem csak neki, hanem mindenki számára veszteség volt, aki részt vett a közös életükben.

Ami a legjobban tetszett a regényben az Lilian és a húga közötti szoros kapcsolat, illetve a könyv humora volt, mely utóbbit bevallom, kezdetben kissé szoknom kellett. Ám Lilian és Rachel szeretettel, kedvességgel és brutális őszinteséggel teli kapcsolata a legelső perctől kezdve levett a lábamról és a könyv minden szomorúsága ellenére is sokszor megnevettetett és igen, sokszor meg is hatott.

A könyv rengeteg témát dolgoz fel: a gyász, az elengedés és a testvérek közötti őszinte kapcsolattól kezdve a téves első benyomások, és az abból adódó téves következtetéseken át az őszinte barátság és az újrakezdés gondolatával bezárólag tényleg minden megtalálható volt itt. Nekem kellett egy kis idő, amíg megszoktam az írónő stílusát, és humorát. Azt nem mondom, hogy mély nyomott hagyott bennem a történet, és hogy újraolvasás céljából ismét lekerül majd a polcomról, mert túl unalmasnak éreztem ahhoz, de nagyra értékeltem, hogy a szerző a veszteség szomorú témájával nem lehúzni akarta az olvasót, hanem egy kis humorral és optimizmussal fűszerezve ráeszméltetni arra, hogy el kell engedni a múltat ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Kiadó: Európa

Eredeti cím: The Garden of Small Beginnings

Fordította: Balázs Júlia

Oldalszám: 432

tovább olvasom Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Franz Eberhofer az egyik kedvenc sorozatom, ez a kötet pedig szerintem az egyik legjobb volt mind közül. Rengeteget nevettem és rendkívül jól szórakoztam olvasás közben. Sőt, el kell mondjam, hogy arra a rövid időre, amíg a könyv kitartott, minden olyan dolog, ami a napokban bántott és nyomasztott, egy kicsit háttérbe szorult, és erre nekem most hihetetlenül nagy szükségem volt.

Rita Falk stílusát és humorát, meg úgy egyáltalán azt a falusi miliőt, amit Niederkaltenkirchen (imádom kimondani ezt a nevet) megalkotásával teremtett - a lakóival és az Eberhofer családdal együtt - egyszerűen nem tudom megunni. Arról nem beszélve, hogy itt mindig történik valami, melynek köszönhetően egy percig nem unatkozhat olvasás közben az ember.  

Szóval ebben a részben ismét örömmel üdvözöltem az Eberhofer családot, a süket Nagyijával, narkós Papájával és a család fekete bárányával, Leopolddal együtt... Na jó, Leopoldnak annyira azért mégsem örültem, főleg, hogy ebben a részben a rosszindulatú ármánykodásai kifejezetten bosszantottak. Na de itt volt nekünk Franz és az ő színes haveri társasága, akikben mint mindig, most sem tudtam csalódni. Azt nem mondom, hogy mindegyikük hasznos tanáccsal látta el Franzot az élet nagy dolgaival kapcsolatban, de a jó szándék az mindenkinél megvolt és ez a fontos - a többi meg nem számít.

A történetről röviden annyit, hogy Franz, a testestül-lelkestül bajor rendőrünk, annyira jól végezte eddig a dolgát, hogy ennek örömére  a vezetőség Münchenbe helyezi át, ahol aztán a Nagyi és a Papa nem is oly sok idő múlva meglátogatja. Igen ám, de a Papa ősöreg autóját, München közepén, fényes nappal ellopják, és csak néhány nappal később találják meg, egy távoli erdőben, egy hullával a csomagtartójában. Franz feladata a hulla beazonosítása és a gyilkos megtalálása, ami naná, hogy simán menni fog neki, jobban, mint a magánéleti problémáinak megoldása, az már biztos.

A krimiszál, mint mindig, most sem volt túl erős, inkább Franz magánéletéből kaptunk többet a megszokottnál, amit én egy cseppet sem bántam. Persze nem azért, mert Franz komolyodott, modora pedig egy kicsit is javult volna, nem, nem… Franz még mindig ugyanolyan falusi bunkó, mint ahogy azt az előző részekben láthattuk, de olyan jó volt figyelemmel kísérni, hogy a barátnője, aki egyébként fogalmam sincs, hogy mi a fenét eszik még mindig rajta, szóval, hogy a barátnője mellett felbukkanó vetélytárs végre arra kényszeríti, hogy laza párkapcsolatát komolyabb szintre emelje, és ezzel a tettek mezejére lépjen. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen Franz azon kívül, hogy soha nem volt a szavak embere, és semmit nem kapkod el az életben, most sem viszi túlzásba dolgokat. Igyekszik, igyekszik, de azért nem erőlteti meg magát túlzottan a nagy igyekezetben. 

Az előző részektől eltérően Leopold most nagyobb hangsúlyt kapott. Mint mondtam, az ő karaktere ebben a részben kifejezetten idegesített. Nem úgy, mint Rudié, akit, mint mindig, most is nagyon szerettem, az igyekezetét pedig, hogy Franznak vacsorát készítsen irtó kedves gesztusnak találtam - sose gondoltam volna, hogy a mi Rudink ilyen kis házitündér. (Mondjuk csak halkan jegyzem meg, hogy a Franz-cal való már-már házastársi kapcsolatát egyre ijesztőbbnek találom.)

A történet vége – Susi bánatára vagy épp szerencséjére? – nem úgy alakult, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Persze Franzot ismerve, ez várható volt. Az lett volna az igazi meglepetés, ha minden a tervek szerint végződik. Na, de hát pont ezért szeretjük a mi Franzunkat – én legalábbis mindenképp –, mert mindig hozza azt a megbízhatatlan falusi suttyó formát, amiért mindig könnyesre nevethetem magam miatta. Úgyhogy egy szó, mint száz, a Savanyúkáposzta-kóma ismét egy remek kötet volt. Jöhet is gyorsan a következő rész.... már alig várom. 

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:
1. Télikrumplimobóc
2. Gőzgombóc Blues
3. Sertésfej al dente
4. Grízgaluska affér

Kiadó: Magistra
Sorozat: Franz Eberhofer
Eredeti cím: Sauerkrautkoma
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 268

tovább olvasom Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma (Franz Eberhofer 5.)

Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt időszakban két karácsonykor játszódó történetet is olvastam egymás után. És bár tudom, hogy már jóval túl vagyunk ezen az ünnepen, de nekem mégis olyan jól esett repetázni még kicsit ennek utóhatásából. 

A nem csak karácsonykor könyv főszereplője Charlie, aki soha nem szerette a karácsonyt és – ejnye bejnye – a kutyákat sem. Az idei ünnepi szezon sem indult túl jól a számára, amikor kiderült, hogy a barátja a személyi edzőjével csalja, az otthonát pedig egy gázrobbanás tette lakhatatlanná. És mintha ez nem lenne elég, az anyja rögtön elintézi, hogy amíg rendbe nem hozzák a lakását, addig Jez unokatestvérénél húzhatja meg magát Devonban, aki nem mellesleg egy kutyapanziót üzemeltet... Hmmm... Ugye említettem, hogy Charlie nem szereti a kutyákat?

Nos, ezek után hősnőnk kénytelen azt tenni, amire egyáltalán nem vágyik: a mozgalmas Londonból az unalmas vidékre költözni.

Amikor Charlie megérkezik Devonba, azt reméli, hogy csendes napoknak néz majd elébe, ezért a lehető legnagyobb körültekintéssel kerüli a vendégház kutyáit és minden olyan dolgot, ami a karácsonyhoz köthető. Ám Jez, ahol tudja munkába fogja őt, és amikor kiderül, hogy egy szerelmi ügy miatt pár napra hirtelen el kell utaznia és a panzió irányítását az ő kezébe adja, Charlie nyugalomról szóló elképzelései rögtön semmivé válnak.

Ám mint tudjuk, minden rosszban van valami jó, ebben az esetben, hogy Charlie, ha vonakodva is, de egy kedves szomszédnak hála kénytelen karácsonyfát állítani, ilyen-olyan karácsonyi eseményen részt venni és egy csomó falusi emberrel megismerkedni, többek között két nagyon vonzó pasival, akiknek bár sajnos vannak hibái: az egyik túl felelőtlen és meggondolatlan, míg a másik elviselhetetlenül fölényes és kioktató... Na de lányok. Most őszintén. Ki a fenének kellenek tökéletes pasik, amikor a tökéletlenek sokkal szórakoztatóbbak.  

Ó, hát nekem nagyon tetszett ez a könyv, még ha néha Charlie-t az elején kissé idegesítőnek is találtam. Jó érzés volt olvasni; humoros volt, csöppet romantikus és egy csomó imádnivaló négylábú szerepelt benne. Annyira lehetett érezni az író kutyák iránti szeretetét, hogy ha nem kerestem volna rá és láttam volna ezeket az instás képeket - amik mindegyiken, jéééé micsoda véletlen, egy fekete dán dog pózol -, akkor is rögtön tudtam volna, hogy Natalie Cox totál odavan az állatokért.

Irtózatosan tetszett, hogy a könyvben minden kutyának külön karaktere volt. Ott volt például a várandós házikutya Peggy, akinek az ellése körüli cécó miatt majd könnyesre nevettem magamat. Vagy a Peggy-re vigyázó süket dán dog, Malcolm, illetve az energikus szánhúzó malamut ikrek és az öreg pudli, Selb, akik mind-mind nagyon szeretnivaló és rendkívül különleges egyéniségek voltak. Meg aztán az is nagyon tetszett, hogy az író Charlie mellett számos olyan izgalmas és érdekes mellékszereplővel is megörvendeztetett bennünket, akik amellett, hogy szerintem külön könyvet is simán megérdemelnének, csak tovább színesítették és emelték a történet fényét. Charlie idegesítő édesanyjáról például többet is  szívesen megtudtam volna, de mindez a tökéletes párját megtaláló Hugóra is igaz, aki ennek ellenére mégis gyakran Chalie-nál kötött ki. Vagy akár a depressziós bolgár szomszéd, Valko is nagyon izgalmas figura volt, Jez titkos szerelme körüli rejtélyről és a doki múltjáról már nem is beszélve.

Magát a történetet csakis jóhiszeműen lehet olvasni, hiszen a valóságban nem hinném, hogy Jez pont Charlie-ra bízná a kutyapanzió felügyeletét, amikor tisztában van azzal, hogy Charlie-nak halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szükségük a kutyáknak, és még ápolni sem nagyon tudja őket, arról nem beszélve, hogy elég ügyetlenke is a szentem. No de pont ezek miatt a hiányosságok miatt adódott egy csomó olyan humoros helyzet a könyvben, melynek köszönhetően végig mosolyogva és nagy élvezettel vettem esténként mindig a kezembe. Roppan szórakoztató volt, ahogy Charlie kétbalkezessége és a kutyák iránti ellenszenve ellenére is megpróbálta rendesen tenni a dolgát. Persze volt egy-két olyan húzása, ami miatt őszintén aggódtam a kutyusok testi épsége miatt, de végül is Charlie szépen megbirkózott minden feladattal és a könyv végére végre ő is megtudta, amit már minden kutyatulajdonos tud: a kutyák a legcsodálatosabb lények a világon.

Szóval összességében én nagyon élvezetesnek találtam ezt a könyvet. Az egyetlen dolog, amit sérelmeztem benne, az a szereplők közötti szerelem, illetve annak kialakulásának és mélységének hiánya, de ettől eltekintve egy nagyon kedves és humoros történethez volt szerencsém, ami tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott. Úgyhogy aki egy halál könnyed és vidám hangulatú, kutyás olvasmányra vágyik, annak szívből ajánlom. 

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Mutts and Mistletoe
Fordította: Turcsányi Jakab
Oldalszám: 312

tovább olvasom Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

Beth O'Leary: Az ágybérlő

Ó, de kíváncsi voltam erre a könyvre, amit egyébként már a megjelenése pillanatában kinézzem magamnak. Amikor pedig sorra érkeztek a pozitív értékelések róla, csak még erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ezt én is mindenképp olvasni akarom. 
Nos, az egyszer biztos, hogy kár lett volna kihagyni. Bővebben?

Az elejétől a végéig imádtam!

Tiffy és Leon ugyanazt a lakást és ágyat osszák meg egymással, de még soha nem találkoztak egymással. Hogy lehetséges ez?

Nos úgy, hogy Tiffy a kettyós barátjával élt együtt egy albérletben, egészen addig, amíg a férfi haza nem állított új barátnőjével, minek után Tiffynek gyorsan mennie kellett onnan.

Leonnak pedig sürgősen pénzre volt szüksége, hogy mihamarabb ki tudja hozni testvérét a börtönből.  Ezért hirdetést adott fel, melyben olyan lakótársat keresett, aki nappal dolgozik, hogy abban az időben az övé lehessen az egyágyas lakás, éjszaka pedig amíg ő ügyeletben van, a társbérlőé.

És bár Tiffy barátai kissé aggódtak e furcsa helyzet miatt, és Leon barátnője sem repesett az örömtől, Tiffynek és Leonnak mindez tökéletes megoldásnak bizonyult, így a szerződés közöttük megköttetett.

Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, hihetetlenül jól szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy szerintem ez az ágybérlős dolog a való életben biztos nem működne. Mégis úgy érzem, hogy tökéletes összetevője volt a könyvnek, és olyan alapot adott a sztorinak, amiből a szerző egy nagyon egyedi, humoros és kicsit sem unalmas történetet rittyentett. 

Tiffy és Leon személyisége, élete és napi rutinjai teljesen különbözőek voltak egymástól. Tiffy szerkesztői asszisztensként dolgozott egy kis kiadóban, míg Leon éjszakai műszakban dolgozó hospice ápoló volt. Nagyon tetszett, hogy az írónő mindkét szereplő gondolatait megjelenítette, méghozzá személyiségüknek megfelelően. Tiffy egy kaotikus, impulzív, nagyon beszédes lány volt, aki ha valamilyen nehézségbe ütközött, rögtön pánikba esett, és az ebből fakadó problémáit azonnal meg kellett osztania a barátaival is. Míg Leon egy félénk, csendes, kissé visszahúzódó, introvertált személyiség volt - igen igen, tökéletes párosítás egy romantikus komédia számára.

Nagyon tetszett, hogy Tiffy és Leon kezdetben post-itek segítségével kommunikáltak egymással, amit a lakás különböző pontjain helyeztek el. Ezek a levelezések sokszor humorosak, időnként bájosak és rendkívül romantikusak voltak. És bár a kapcsolatuk e szakaszában még nem találkoztak egymással, mégis meg tudták mondani, hogy ki hogy issza a kávéját, ki milyen ruhát visel, milyen a stílusa és az illata. Az üzeneteik segítségével nemcsak megismerték egymást, de a sorok között olvasva megtanulták megfejteni egymás hangulatát is, szóval egy idő után már többek voltak puszta lakótársaknál, érzelmileg is támogatták egymást.

Természetesen elkerülhetetlen volt közöttük a nagy találkozás, mely ominózus jelenet a regény egyik legviccesebb és legkínosabb része is volt egyben. És noha a személyes ismeretség után kezdetben zavarba jöttek és pánikba is estek egymástól, hamarosan rájöttek, hogy a papíron megkezdett barátságuk valami mássá kezd átalakulni. Leon egyébként - óóó, igen -, ő egy rendkívül szerethető karakter volt számomra, és Tiffyben sem találtam semmi kivetnivalót. A köztük lévő forró pillanatok roppant érzékiek voltak, és persze volt egy-két olyan szívmelengető romantikus jelenetet is, amely mosolyt csalt az arcomra. A regényben rengeteg mellékszereplő volt, melyek mindegyikét nagyon szimpatikus és jól eltalált karakternek éreztem, én legalábbis mindegyiküket nagyon szerettem. Tiffy jogász barátnője és Leon bátyja volt a legkedvesebb számomra.

Szóval összességében, mint látjátok, nekem borzasztóan tetszett a könyv. Meg merem kockáztatni, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányának nevezzem. Intelligens, izgalmas, humoros és üde. Nagyon gyorsan olvasható, könnyed, és egy kicsit sem bugyuta. Volt tartalma, de annyira azért mégsem volt komoly, hogy nagy mélységekbe rántsa az olvasót, egyszóval igazi limonádé, ami a romantikára vágyók számára tökéletes kikapcsolódást nyújthat – igen, egy kicsit el vagyok ájulva tőle. 

Ui: Tiffy a könyvben egy csomó flapjack-et sütött, amiről bevallom, eleinte gőzöm sem volt, hogy micsoda. De azóta - hála az internetnek - már többször is készítettem. A családnak nagyon bejött.

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Flatshare

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 456

tovább olvasom Beth O'Leary: Az ágybérlő

Rita Falk: Grízgaluska ​affér (Franz Eberhofer 4.)

Ha valami könnyed és vidám kikapcsolódásra vágyom, akkor mostanában mindig Rita Falk Franz Eberhofer-sorozata jut az eszembe. Ezért is nyúltam az előző három rész ismeretében már biztos kézzel a folytatáshoz, mert tudtam, hogy az olvasása közben biztos részese lehetek majd néhány perc vidám szórakozásnak. Meg aztán ebben a nagy hőségben, amikor egyszerűen képtelen vagyok bármiféle komolyabb és elgondolkodtatóbb olvasmányt befogadni, ez tűnt a legjobb választásnak, ami - mint mindig - most sem okozott csalódást. 

Ebben a kötetben Franznak rosszul áll a szénája, merthogy a sokak által - és ebbe Franz is beletartozik – gyűlölt landsuthi rendőrség főnökét holtan találják. Sajnos a gyilkos fegyver éppen Franz bajor bicskája volt, így ő lesz az ügy első számú gyanúsítottja. Szorongatott helyzetéből az egyetlen kiút számára, ha a komótosan nyomozgató kollégái helyett a saját kezébe veszi a bűntény felderítését, aminek a társai szakmai hozzáértését elnézve azonnal hozzá is lát. 

Természetesen a történet most sem teljes egészében a bűnügyre összpontosított, hanem java részt a karakterekre és az őket körülvevő eseményekre. Ebben a kötetben meglepő mód egy nagyon kedves és szívhez szóló részt írt az írónő, amely a Nagyi és az ő régi szerelmének újratalálkozásáról szólt. Mivel a Nagyi a szívem csücske, így nekem ez a rész nagyon tetszett, megható, érdekes és kicsit szentimentális volt, érdekes színfoltja a regénynek, amiben mellesleg mintha a megszokottnál most kissé több lett volna a dráma.

Egyébként a bűntény megoldása újfent nagyon szórakoztató volt, Rudi, Wolfi, Stimmel, Flötzinger na és persze az egész Eberhofer család mind-mind sokat adtak a könyv hangulatához. Meg aztán az előző kötetekhez hasonlóan hülyeségben és humorban sem volt hiány. Őszintén szólva mindig elképedek, hogy ez a Franz mennyire bunkó és önző módon tud viselkedni másokkal szemben. Érthetetlen számomra hogy képes a saját igényeit mindig előtérbe helyezni, még akkor is, ha az történetesen a barátnőjével való kapcsolatára vagy a munkája rovására megy.  Ám ami a legfurább az egészben, hogy ez miatt valahogy mégsem tudok rá haragudni.

Mondjuk azért Flötzinger és Franz félrelépésének nem nagyon örültem. Annak meg pláne nem, hogy mindezt sértetlen bőrrel úszták meg. Azt pedig minden nő nevében kikérem magamnak, hogy bármilyen külföldi úttal – legyen az akár a szerelmesek városa, Párizs - le lehetne kenyerezni bennünket egy-egy félrelépés miatt. Még szerencse, hogy ezt a sorozatot egy percig sem lehet komolyan venni, mert ha azt tenném, az bizony nagyon fájna.

Szóval a negyedik rész is hozta a papírformát a megszokott karakterekkel és történettel, nem emelkedett ki a sorból, sőt, mintha ez a hülye Eberhofer most még bunkóbban viselkedett volna Susival mint korábban, ami nekem nagyon nem nagyon tetszett - mi nők legalább tartsunk össze -, úgyhogy ez a rész annyira nem is lopta be magát a szívembe. Míg az elején kissé sajnáltam, hogy milyen kis vékonyka ez a könyvecske, a kétharmadánál már nem bántam, hogy hamar a végére értem, mert vicces volt meg jó fej ez a Franz, de azért a jóból is néha megárt a sok.

Összességében azonban nem tagadom, ismét egy nagyon könnyed és humoros olvasmányban volt részem, ami ugyan nem dolgoztatta meg az agytekervényeimet, ellenben irtó jól esett ebben az őrült nagy melegben. Biztos vagyok benne, hogy akinek az első három rész bejött, ebben sem fog csalódni.

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:

1. Télikrumplimobóc
2. Gőzgombóc Blues
3. Sertésfej al dente



Kiadó: Magistra
Eredeti cím: Grießnockerlaffäre

Fordította: Balla Judit

Oldalszám: 256

tovább olvasom Rita Falk: Grízgaluska ​affér (Franz Eberhofer 4.)

L. A. Camper: Restart

A könyvet minden különösebb ok nélkül, csak úgy, egy sugallatra vettem meg. Titkon abban reménykedtem, hogy hátha egy rejtett kincsre bukkanok benne, de tévedtem. Úgyhogy gondban is vagyok az értékelésével, mert elég kétes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt a történet nagy részét rettentő unalmasnak éreztem, sok volt az egy helyben való toporgás, és a cselekmény is lassan haladt előre. Másrészt viszont maga az alapötlet szerintem baromi jó volt, és úgy gondolom, hogy rengeteg lehetőség lakozott benne, amit talán jobban is ki lehetett volna használni, bár meg kell hagyni, hogy még így is az elejétől a végéig egy kerek egész, és frappánsan lezárt történetet kaptunk.

A sztoriról röviden annyit, hogy két gyerekkori jó barát – egy szerény mérnök és egy nőcsábász doki – összefog, és létrehoz egy bizonyos RESTART Kft., aminek a profilja a késleltetett újraélesztés. Hogy mit is takar ez pontosan? Megpróbálom nektek röviden összefoglalni.

Döme (a mérnök) nagybácsijának évekkel ezelőtti különös esete – melyben a halála után pontosan kilencvenhat percre egy kis segítséggel újra vissza tudták hozni az életbe - annyira megmozgatta a fiúk fantáziáját, hogy Döme kifejlesztett egy spéci órát, ami a használója holtidejét mutatja. A holtidő egy személyre szabott idő, ami mindenkinél más és más, a lényeg, hogy a halál beállta után megmutatja, hogy hány perc elteltével lehet újraéleszteni az elhunytat, mely feladat egyébként Sebestyén doktor feladata volt. Természetesen csak abban az esetben lehetett mindezt véghez vinni, ha a szegény megboldogult szerveit nem érte súlyos károsodás, mert ha netán vonat elé vetette magát, vagy kitörte a nyakát, akkor ugye evidens, hogy abból senkit nem lehet visszahozni. Teóriájuk alaptétele abban állt, hogy minden álom tesztálom, és minden halál teszthalál, tehát mindenkit egy bizonyos idő után, újra lehet éleszteni. Az ezt felvető anatómiai kérdésekkel sem ők, sem az író nem foglalkozott, úgyhogy ajánlott nekünk is figyelmen kívül hagyni azokat.  

Na szóval, miután Sebi és Döme az újraélesztési protokolljukra megkapták a minisztériumtól az engedélyt, megkezdték a tesztkísérleteket, melyek sajnos nem mindegyike volt eredményes. Merthogy úgy hullottak szegény tesztalanyok, mint a legyek, így a Nobel-díj megszerzésének titkos álma is, egyre inkább valamiféle rémálomba kezdett átfordulni. Ráadásul a Kft-nek versenytársa is akadt, aki nem átallotta ellopni a fiúk tanulmányát, szóval hőseinknek nem volt egyszerű dolguk, de ők még így is keményen állták a sarat.

A sztori az elején egész jól indult, bár a karaktereket már akkor is hol szerettem, hol nem. Sajnos a történetvezetés baromi lassú volt, amikor már vagy az ötödik tesztalanyukat veszítették el hőseink bizarrnál is bizarrabb körülmények között, már erősen kezdtem unni a dolgot - pedig hol voltunk még a végétől. Meg aztán kicsit frusztrált is a könyvben szereplő emberek halálhoz való hozzáállása. Meghalt valaki? Na bumm, az élet ettől még megy tovább. Hogy segíteni kéne rajta vagy hogy segíteni lehetne rajta? Hát, azt senkit nem érdekelt, sőt voltak olyan esetek, ahol kifejezetten hátráltatták Dömét és Sebit az újraélesztésért vívott harcukban – pl. a manöken epizódnál, amikor egy szegény lány (aki szintén tesztalany volt), holtan esett össze, és ahelyett, hogy mentőt hívtak volna hozzá, elhúzták a testét egy dobogó mögé, hogy ne lássa senki, és hogy ne legyen útba. Ráadásul senkit nem engedtek a közelébe, még Sebestyén doktort sem, nehogy bonyodalom legyen belőle vagy - urambocsá! - pánikot keltsen. Szóval különös környezetben és emberekkel játszódott a történet, voltak esetek, amin jókat mulattam, de voltak olyanok is, amiket egyszerűen nem tudtam hova tenni – pl. a parkban futó, meggyilkolt, majd újraélesztett és suttyomban lazán elkerékpározó nő esetén nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

Az író stílusa egyébként tetszett és tényleg szerettem volna szeretni a könyvet, mert az ötletet remeknek gondoltam, és a magyar vonatkozásokat is nagyon élveztem, de sajnos egy kicsit sem rántott magával és tudtam elveszni benne. A sztorit sokszor unalmasnak éreztem, a szereplők idegesítettek, és az a sok abszurd dolog, ami a tesztalanyokkal történt, szerintem már kicsit túl lett tolva. Szórakoztató és talán kissé elgondolkodtató műnek szánta az író, de néhol igencsak erőltetettnek és irritálónak éreztem Camper fekete humorát - kár érte.

„Mától az embernek több élete van. Ha meghal, csak meg kell nyomni a RESTART gombot, és újba kezdhet.” 

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Restart
Oldalszám: 360

tovább olvasom L. A. Camper: Restart

Rita Falk: Sertésfej ​al dente (Franz Eberhofer 3.)

Imádom Franz Eberhofert. Feleségül azért nem mennék hozzá, de teljesen odáig vagyok érte és a humoros történeteiért - bár a blog olvasói számára úgy hiszem, nem kell bemutatnom a sorozat iránt érzett rajongásomat. 
Mindig is szerettem a könnyed nyomozós történeteket, Rita Falk pedig remek karakterekkel, kisvárosi hangulattal és sok-sok humorral vegyíti azt ebben a sorozatában, úgyhogy nem kérdés, hogy amit ez a nő ír, én azt olvasni akarom.

Aki esetleg nem tudná, a könyv főszereplője a negyvenes éveiben járó bajor zsaru, Franz Eberhofer, aki boldogan éldegél nagymamájával, apjával és Ludwig nevű kutyájával egy Niederkaltenkirchen nevű városka takaros tanyáján. Boldogan, legalábbis addig, míg nyálas bátyja Leopold, nem jön látogatóba hozzájuk kis családjával együtt, ami azért elég gyakran megtörténik az olvasók nagy örömére. Franz, bár nem látszik rajta, megvan a magához való esze, rendkívül makacs és kitartó ember, ezért is eredményes a környéken elkövetett bűncselekmények megoldásában. Imádja a hasát, a Nagyija pedig szerencséjére irtózatosan jól főz, úgyhogy igazán szerencsés fickónak érezheti magát, még ha az apja Beatlese iránti rajongása sokszor a sírba is kergeti őt.

Ebben a részben Fraznak egy bírót kell megvédenie egy gyilkosságért elítélt pszichopata pszichológustól. Merthogy amikor Moratschek bíró 15 év börtönbüntetésre ítéli dr. Küstnert, az még a tárgyalóteremben megfenyegeti, hogy bosszút áll majd rajta mindezét. Úgyhogy amikor pár nappal később Küstner megszökik a börtönből és Moraschek egy levágott sertésfejet talál az ágyában, a dolgok komolyra fordulnak. A feldúlt bíró Franz tanyáján keres menedéket, ami egy idő után kezd elviselhetetlenné válni Franz számára, így nincs más választása, mint mihamarabb az ügy végére járni.

Bár az ötlet viccesnek és izgalmasnak tűnik, a végrehajtása most nekem valahogy sokkal szürkébbnek és egy kicsit hosszabbnak tűnt, mint az előző részekben. Eberhofer túl sokat ugrált oda-vissza a nyomozás, a családja, a tökkelütött barátai, illetve az Olaszországba költözött barátnője között. Nem azt mondom, hogy ez a rész sokkal rosszabb volt, mint a többi, de egy csomó olyan jelent volt benne, aminek semmi értelmét vagy célját nem láttam, amolyan időhúzó, lapkitöltő íze volt az egésznek. És bár tudom, hogy ebben a sorozatban nem a nyomozáson, hanem inkább a sörözésen, csajozáson és az evésen szokott lenni a nagyobb hangsúly, de a krimiszál, mindezek figyelembevételével sem hozta számomra a korábban megszokott színvonalat. Hiába a jól megkomponált befejezés, ennél több izgalmat és csavart is simán el tudtam volna viselni.

Mindazonáltal azt is muszáj elmondanom, hogy még ezen apróságok sem tudták elrontani az élvezetemet, mert a mókás és bizarr karakterek – a süket Nagyi és Franz bulizós apja, a nőcsábász barátok és a „nyálas disznó” Leopold -, a bajor környezet és szokások szeretetteljes leírása, a fanyar humor és vicces jelenetek, valamint a Nagyi csodás receptjei, mint mindig, most is elvarázsoltak és jókedvre derítettek. Úgyhogy lehet, hogy az eddigi három rész közül számomra ez volt a leggyengébb, mégis jól szórakoztam és rendkívül jól esett az első betűtől az utolsóig. Rita Falk könnyed és humoros stílusa nekem nagyon bejön, mindig tökéletes kikapcsolódást nyújt számomra és jókedvre derít, úgyhogy már alig várom a folytatást.

A Nagyi krumplisalátáját pedig ki fogom próbálni!

A sorozat nálunk eddig megjelent részei:

1. Télikrumpligombóc
2. Gőzgombóc blues

Kiadó: Magistra

Eredeti cím: Schweinskopf al dente

Sorozat: Franz Eberhofer 

Oldalszám: 250

tovább olvasom Rita Falk: Sertésfej ​al dente (Franz Eberhofer 3.)