T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.

Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.

A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba - ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden megváltozik az életében.

A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem. Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített, amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe. (Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)  

A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító és egyben csodálatra méltó volt bennük.

Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen formájával szemben.

Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam, bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait. Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.  

 
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket. Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük, ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó, őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.

A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon sok minden, hogy csak néhányat említsek. 

De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -, mert  úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.

Kiadó: Metropolis Media

Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea

Fordította: Szente Mihály

Oldalszám: 426

tovább olvasom T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül

Merit nem mindennapi családban él, amivel semmi probléma nem lenne, ha nem érezné magát kívülállónak közöttük. Ráadásul az iskolában sem nyújt kimagasló eredményt, sőt, inkább be sem jár órákra. Na meg aztán túl kritikus mindenkivel és mindennel szemben, és végtelenül magányosnak érzi magát nap, mint nap, szóval nem túl boldog az élete. Szokatlan családja sokféle titok őrizget évek óta, amelyek egyikében sem osztoznak - csak Merit érzékeli és szenved ennek terhétől. Amikor egy régiségboltban megismerkedik egy helyes sráccal, Sagannal, végre úgy érzi, hogy boldog lehet és valakihez tartozhat. De amikor kiderül, hogy Sagan az ikertestvérének a barátja, Merit teljesen bezárkózik, olyan lesz, mintha egyszerűen megszűnne létezni, és amikor a családja rájön, hogy ez miatt hamarosan elveszítik őt, már majdnem késő.

Kissé bajban vagyok a könyv értékelésénél, mert egyrészt úgy gondolom, hogy jó volt, mert rengeteg témával foglalkozott és kellenek az ilyen témájú könyvek, másrészt viszont WTF? Mi a fene volt ez a kaotikus egyveleg?

Kezdjük azzal, hogy Merit családja egy olyan átalakított régi templomban él, amelyet az apa önös érdekből és bosszúból vásárolt meg még anno. Az édesanya pedig annyira beteg, hogy évek óta nem hagyta el az alagsort, míg az apa az új feleségével - aki egyébként az édesanya ápolónője volt – "boldogan" él a felső szinten az új családjával együtt. És mintha ez nem lenne elég, egy furcsa srác, pontosabban kettő is beköltözik hozzájuk, akik aztán csak még jobban felkavarják a dolgokat. Na meg aztán az se semmi, hogy ebben a családban mindenkinek vannak titkai, amik közül Merit jó megfigyelő lévén sok mindenre rá is jön. Ám egy bizonyos pont után a hallgatás és a titkok terhe már túl soknak bizonyul számára, és egyszerűen nem tud velük megbirkózni... Szóval igen, van dráma a könyvben dögivel, ami igazán jó hír, azoknak persze, akik szeretik.

Ó igen, tudom-tudom, hogy Colleen Hoover szeret drámázni - ami úgy ahogy eddig tetszett is a könyveiben -  és ráadásul igen jó, sőt erős ebben a műfajban, de ami ebben a regényben ment, az nekem már túl sok és túl elrugaszkodott volt valóságtól ahhoz, hogy élvezni tudjam.

Amit igazán fájlaltam, hogy senki nem volt szimpatikus a történetben, talán csak Segan egy kicsit, akiről tényleg semmi rosszat nem tudok mondani azon kívül, hogy túl érzelemmentesnek és távolinak éreztem a karakterét. Meritet sajnos abszolút nem sikerült megszeretnem, a problémákhoz való hozzáállását és önző viselkedését rendkívül bosszantónak találtam. Persze a könyv végén kiderült, hogy mi állt ennek háttérben, de sajnos akkor már késő volt.

Ám nem csak Merit volt itt a fő probléma, hanem az egész énközpontú és önző családja, aminek minden tagja csak saját magával törődött és csendben hallgatott a nyilvánvaló nehézségekről. Senkinek nem volt bátorsága változtatni a dolgokon, mindenki csak némán szenvedett, arról nem beszélve, hogy a kommunikáció semmilyen formában nem működött közöttük… és ez engem totál kiakasztott, baromi frusztráló volt erről olvasni.

Rengeteg témát érintett az írónő (vallás, pszichés betegség, depresszió, szexuális orientáció különböző fajtái és még sorolhatnám), de sajnos mindegyiknek csak a felszínét kapargatta meg kicsit. Ha csak ezek felével foglalkozott volna egy kissé mélyebben, már sokkal többet ki lehetett volna hozni és nagyobb mélységet lehetett volna adni a sztorinak. Így azonban egy olyan színes kavalkád lett az egészből, amit egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.

Az egyetlen pozitívuma a könyvnek az üzenete; hogy mennyire fontos, hogy nyíltan és őszintén tudjunk beszélni egymással. Hogy fogadjuk el a másikat olyannak, amilyenek. És a legfontosabb: tudjunk egymásnak megbocsátani.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Without Merit
Fordította: Szarvas Szilvia
Oldalszám: 328

tovább olvasom Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül

Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

Ez a könyv is szerepelt Elena Ferrante azon negyvenes listáján, melyen a kedvenc női szerzőit és azok műveit nevezte meg. Amikor megvettem a könyvet, én erről nem is tudtam, csak a fülszöveg és az a néhány idézet, amit a molyon olvastam csábított a vásárlására - ennyi is elég volt... természetesen nem bántam meg.

Bevallom, Elena Ferrante Briliáns barátnőm c. regénysorozatát nem olvastam, csak filmen láttam, ami egyébként hatalmas élmény volt számomra – de gondolom olvasva ennél is nagyobb lett volna. Különleges film volt; egyszerre éreztem félelmetesnek és varázslatosnak, a hangulata pedig olyan erős hatással volt rám, hogy azt bizony a mai napig nem tudtam elfelejteni. 

Hogy miért hozom fel mindezt?

Mert A visszaadott lány olvasása közben én végig a film által teremtett közeget: a piszkos utcákat és gyerekeket, az ételeket, a szegénységben élő és nélkülöző családokat, a feleségek alárendeltségét, az apák szigorát és a társadalmi különbségek negatív hatásait láttam magam előtt, ami sokat hozzátett ahhoz az élményhez, amit végül is ettől a könyvtől kaptam.

A történetről nem szeretnék sokat írni, elég annyit tudni, hogy egy olyan tizenhárom éves kislányról szól, akit eddig a szülei jó módban és szép környezetben, egyetlen gyermekként neveltek és bátorítottak. Ám mindez egyik napról a másikra hirtelen megszűnik, amikor az apja elviszi egy kis faluba, ahol mint egy egyszerű csomagot adja vissza őt a vér szerinti szüleinek. A „visszaadott lány” számára - akit a faluban ezek után csak így neveztek - ekkor egy egészen más élet kezdődik.

„Két első anyám volt, mégis árva maradtam. Az egyik akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a teje íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza. Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok, eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam, kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom.”

A könyv nagyon rövid, szinte néhány óra alatt elolvasható, az érzés azonban, amit maga után hagy annyira intenzív, hogy az bizony napokig velünk marad. Nagyon szerettem a főszereplő kislány – akinek a nevét a könyv végén sem tudjuk meg – gondolatait és érzéseit olvasni. Annyira érzékletesen írta le őket az írónő - olyan erősen, ízesen, szagosan, néhol nyersen és keserűen -, mint amilyen valójában maga az élet.

Megható volt látni a kislány fájdalmát és küzdelmét, hogy mennyire vissza akart menni az előző szüleihez, akik csecsemő kora óta nevelték. Zavart volt és kétségbeesett, nem tudta, hogy hova tartozik, mik a gyökerei, és hogy kiben bízhat. Ám ennek ellenére soha nem süllyedt önsajnálatba, amit őszintén csodáltam benne. Sehogy sem akarta elhinni, hogy van egy családja, amelyik sosem jelentkezett, és most hirtelen vissza akarja őt kapni – legalábbis ezt mondták neki, de ez persze nem így volt. A két család úgy osztotta fel szóban ennek a lánynak az életét, hogy bele sem gondoltak abba, hogy milyen árat fog majd fizetni a hanyagságukért. Rendkívül mérges voltam a nevelőanyára, nem fért a fejembe, hogy mégis, hogy adhatta őt vissza ilyen egyszerűen, de a végén rájöttem, hogy az indokai sokkal árnyaltabbak voltak, mint azt elsőre gondoltam, ettől függetlenül így is megbocsáthatatlannak éreztem tettét.  

A visszaadott lány az új szülei mellé jó pár testvért is kapott, akik közül Adriana volt a kedvencem. Ő egy végtelenül kedves, bátor, talpraesett és melegszívű kislány volt, aki mindig védelmezte nővérét. Már a két lány első találkozásának pillanatában tudtam, hogy erős kapcsolat alakul majd ki közöttük, és ez valóban így is történt.

„– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát.”

A másik testvérével, Vincenzo-val való kapcsolatát azonban nagyon furcsállottam. A köztük kialakulóban lévő románccal – ami a későbbiekben is nagy hatással volt a lányra - nem tudtam mit kezdeni, de szerencsére nem is kellett sokat gondolkodnom rajta, mert az írónő hamar pontot tett ennek az őrültségnek végére.

Bevallom, nem az elejétől kezdve varázsolt el a könyv, hanem fokozatosan estem bele és a vége facsarta össze igazán a szívemet. Rövid kis könyvecske ez, rengeteg érzelemmel, ami az összetartozásról, a családról, az anyai szeretetről és a felelősségről szól.
Olvassátok, megéri.

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím:

Fordította: Todero Anna

Oldalszám: 224

tovább olvasom Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány