Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Olyan szerencsés vagyok, hogy az egész sorozatot egyben olvashattam és nem kellett átélnem azt a kínzó gyötrelmet, amit a következő rész megjelenésig eltelt idő okozott volna számomra. Szépen egymás után haladhattam a kötetekkel, melynek során majd két hétig egy olyan világban élhettem, ahonnan semmi kedvem nem volt kiszakadni. Ennek köszönhetően a sorozat végére érve határozottan rosszul éreztem magam, és komoly elvonási tüneteim voltak, hogy végleg el kellett engednem Wuxian és Wangji kalandokkal, izgalmakkal és érzelmekkel teli történetét - és ahhh, én ettől totál depresszióba estem.

A négy +1 kötet közül – mert a +1 rész az már csak hab a tortán, egy olyan extra kiadás, ami néhány novellát foglal magában - szóval az öt könyv közül nekem a harmadik tetszett a legjobban, a negyedik pedig Wuxian szerelmi vallomása miatt - amitől totál elolvadtam - került szintén dobogós helyre.

Persze az első két könyv is baromira tetszett, de mégis a harmadik volt mind közül a legsötétebb, a legizgalmasabb és legfájdalmasabb is egyben, tele emlékezetesebbnél emlékezetesebb és igazán szívszorító pillanatokkal. Ebben a részben tudtuk meg, hogy Wuxian miért és hogyan lépett a sötét mágia útjára és hogy mi vezetett ahhoz, hogy az egész kultivátorvilág a vesztét akarta. És itt láthattuk Wuxian és Wangji első csókjelenetét is, itt tudtuk meg végre, hogy Wangji miről ismerte fel korábban Wuxiant, hogy milyen szerencsétlen körülmények között halt meg Wuxian szeretett nővére, és hogy a gyűlölet és a bosszú milyen pusztító erejű és milyen szörnyűségekre képes rávenni az embereket.

Az Árny tábornok alakját is ebben a kötetben ismerhettük meg részletesebben, és sokkal árnyaltabb és összetettebb volt az ő karaktere, mint azt elsőre gondoltam. De tulajdonképpen ez az összes szereplőre igaz, mert mindegyik hihetetlen összetett és jól kidolgozott volt. Ráadásul az események alakulása és az időben való ugrálás is fantasztikusan jól meg volt írva. Fordulatos és meglepetésekkel teli volt az egész, ráadásul folyamatosan valami új és valami meghökkentő derült ki, ami aztán értelmet adott a korábbi részekben olvasott eseményeknek, szóval hihetetlen jó volt ez a kötet is, minden sorát élveztem.

Amellett, hogy ebben a részben sok mindenre választ kaptunk, arra is fény derült, hogy Wuxian egyáltalán nem is volt olyan gonosz, mint ahogy azt mások gondolták. De ezzel mi persze már réges-rég tisztában voltunk, a kérdés csak az volt, hogy mégis miért gondolta mindenki így és vajon hol csúszott félre a dolog vele kapcsolatban?

"Amikor az ő oldalukon állsz, nem vagy más, mint a zseniális csodabogár, a varázslatos hős, a felkelés ősereje, a magányos kiválóság. Amikor azonban mást gondolsz, mint ők, rögtön erkölcstelen őrült lesz belőled, aki a ferde ösvényre lépett."

És naná, hogy az emberi aljasság, kicsinyesség, bosszúvágy, irigység, gyűlölet, erkölcstelenség, de legfőképp az ostobaság okozta Wuxian vesztét.

Kedvenc szereplőm egyértelműen Wuxian volt, imádtam, hogy mindenről önálló véleménye volt, amit soha nem rejtett véka alá, és hogy az erkölcsi iránytűje is mindig remekül működött, ráadásul nem félt a tömeggel szembe szállva kiállni saját igazáért, ami naná, hogy sok ember szemét irtózatosan csípte. Nem azt mondom, hogy ő soha nem követett el hibákat, mert igenis a vége felé már túlbecsülte az erejét, de mégis, irtózatosan sajnáltam és igazságtalannak éreztem, ami vele történt.

És aztán jött a negyedik kötet, amiben végre minden a helyére került. Persze itt is derültek ki dolgok, amik miatt Wuxian még tovább nőtt a szememben. Az az áldozat például, amit Jiang Chenért hozott, egyszerűen hihetetlen volt. Tudtam, éreztem, hogy az előző részben, amikor a Magolvasztó Kéz tönkretette Jiang Chen szellemi erejét adó aranymagját Wuxien valami óriási dolgot tett érte, de az, hogy végül is a sajátját adta át a testvérének, hogy az továbbra is megtarthassa erejét, meg sem fordult a fejemben.

A negyedik rész egyébként a romantika miatt volt kedves a számomra, ami elég nagy hangsúlyt kapott a kötetben. Wangji kitartó szerelme és vágyakozása Wuxian iránt számomra szívszorítóan romantikus volt. Sőt, azt kell mondjam, hogy az ő történetük volt a legszebb és legcsodálatosabb, amit valaha olvastam. A szexjelenetekkel kapcsolatban azonban voltak aggályaim, nem gondoltam volna, hogy Wengji ennyire erőszakos és brutális tud lenni. Bevallom, nekem ez annyira nem tetszett, nem ilyennek képzeltem el őt. Zavart, hogy nem mindig éreztem és tudtam, hogy Wuxian most valóban fájdalmat érez és menekülni akar előle vagy tényleg élvezi az együttlétüket. Mindenesetre próbáltam elfogadni őket olyannak, amilyenek.... Istenem! Minden embernek van valamiféle aberrációja, az övék úgy tűnik a vad szexben teljesedett ki.

Az ötödik rész egyértelműen a rajongóknak szólt, ami Wuxian és Wengji egymásra találásuk utáni időszakot mutatta be, illetve néhány korábbi, fiatal korukból származó történet is helyet kapott a kötetben. Igazából nekem itt is csak a szexuális tartalmú novellákkal volt gondom, szintén azok durvasága miatt, a többit viszont nagyon élveztem.

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 

Fordította: Kiss Marcell

Oldalszámok: 396,270,238

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 1., 2.

Nem is tudom hol kezdjem a beszámolóm, mert azokról a könyvekről a legnehezebb írnom, amik igazán tetszettek. És A démoni kultiváció nagymestere ilyen volt - ó, de még mennyire, hogy ilyen. Csakis szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, úgyhogy bocsássatok meg nekem, de ez most egy erősen rajongói poszt lesz.

Már nem igazán emlékszem, hogy is került a látóterembe ez a könyv, a lényeg, hogy megvettem és még csak a felénél tartottam, amikor a maradék 4 részt is azonnal berendeltem. Jelenleg az első két részen vagyok túl és már most pánikolok, hogy mi lesz velem, ha a végére érek, merthogy hótziher, hogy igen kemény elvonási tüneteknek nézek majd elébe. Úgyhogy próbálom lassan olvasni őket, hogy minél tovább tartsanak, de ó basszus… olyan baromi nehéz visszafogni magam és nem végigszáguldva behabzsolni az egészet.

A történetről röviden annyit, hogy Yiling pátriárkája, Wei Wuxian életét veszti a Luanzang-dombi ostromon, amit egyébként az egész kultivátorvilág örömmel fogadott. Majd 13 évvel később a magányosan kóborló lelkét megidézi és ezzel egy új testbe kényszeríti valaki. Ez a valaki ráadásul egy olyan őrült, akit ferde hajlama miatt az emberek megvetnek és még bolondnak is tartanak.

Wei Wuxian tehát ennek az ifjúnak a testében ébred újra. Persze próbálja titkolni új testében lévő igazi kilétét, miközben sorra tűnnek fel az előző életéből ismert klánok tagjai, köztük Jiang Cheng is, aki korábban a halálát okozta, de sajnos nem sok sikerrel jár, mert Jiang Cheng így is gyanút fog. Lan Wangji azonban, hogy megvédje Wei Wuxiant közbeavatkozik, és magával viszi klánja otthonába.

"Mindig is meg volt győződve arról, hogy Jiang Cheng örökké az ő oldalán fog állni, míg Lan Wangji a másik oldalon. Nem gondolta volna, hogy éppen ellenkezőleg alakul." 

Maga a történet hihetetlen szerteágazó, ne tévesszen meg senkit az előbb elmesélt rövid kis szösszenet. A szereplők egyediek, összetettek és finoman szólva is sokan vannak. A cselekmény pedig baromi izgalmas, részletesen kidolgozott és kalandokban gazdag. Néhol tragédiákkal, árulásokkal és veszteségekkel teli, de van benne szeretet, jóság és egy nagy adag humor is, ami mindezt ellensúlyozza kicsit. A könyv hangulata és cselekményének színtere és háttere, illetve a kultivátor világ kultúrája és felépítése pedig egyszerűen zseniális, engem legalábbis totál levett a lábamról, egyszerűen imádtam na.

Tudom, hogy sokszor sokan leírták már, hogy a könyv szöveggondozása rettenet. Elütések, magyartalan mondatok és felesleges szóismétlések hada van benne, ami valóban így van, de - mert mindig van egy de – ez csakis a kiadó hibája és nem a könyvé. Nem mondom, hogy ezek a zavaró tényezők nem rontották az olvasási élményt, de egy olyan erős és magával ragadó történetről van szó, ami hihetetlen erővel viszi és sodorja magával az olvasót, úgyhogy én a magam részéről, ha kicsit nehezen is, de túl tudtam lendülni ezeken a dolgokon.

Egyébként a könyv elején, nem tagadom, rendesen megszenvedtem a különböző klánok és a hozzájuk kapcsolódó személyek nevével, ami gyakran kettő vagy akár három is volt egyszerre. És az is nehézséget okozott kezdetben, hogy nyomon tudjam követni, hogy kinek ki a rokona és barátja, vagy az ilyen-olyan végről való ismerőse, de egy idő után tisztult a kép és egyre kevesebbszer kellett előre lapoznom beazonosítani, hogy kiről is van szó.

Az első rész tulajdonképpen több rejtély megoldásából állt, ami aztán egy egész nagy rejtély kiderítését foglalta magába, amire végül a második részben kaptunk választ. Hőseinket útjuk során különböző démonok, élőhalottak, zombik és még ki tudja milyen sötét lények kísérik. A lényeg, hogy Wei mindig mindenre talál megoldást, és ha mellette van Lan Wangji akkor nincs olyan ellenség, ami kifogna rajtuk.

A történet rengeteg visszaemlékezést tartalmaz, melyek mindegyikét szerettem és érdeklődve olvastam.  Persze azok a részek, melyek Wei Wuxian és Lan Wangji tanuló éveit mutatták be, hogy miként heccelte és ugratta Wei az állandóan fapofa Lan Wangjit, rendkívül szórakoztatónak találtam. Igazság szerint sokkal több közös jelenetet és párbeszédet is el tudtam volna képzelni velük, de Lan Wangjit ismerve, akit aztán végképp nem lehet a szavak emberének nevezni, örülhetek, hogy ennyit is kaptam.

A szívemnek legkedvesebb karakter egyértelműen Wei Wuxian volt, aki annak idején kimagasló kultivátor hírében állt, de valami oknál fogva aztán mégis a gonosz útjára lépett. Még nem ismerjük történetének pontos hátterét, de amit a két rész alatt megtudtam róla, az alapján semmi gonoszság nem lakozik benne. Pimaszság, egy nagy adag szemtelenség és bolondság, az igen. De hogy bárkinek is szánt szándékkal ártani akarjon, azt nehezen tudom elképzelni róla. Wei egy rendkívül okos és intelligens, ám abszolút megzabolázhatatlan ifjú. Sokat mosolyogtam és nevettem egy-egy cselekedetén. Ő egy igazán szerethető és kedvelhető szereplő, lehetetlen nem drukkolni neki.

"Wei Wuxian mestere volt a korlátok feszegetésének."

A Wei Wuxian és Lan Wangji közötti romantikus vonzalom engem nem ért meglepetésként. Tudtam, hogy a történet tartalmaz yaoi szálat, amely az első részben még elég kezdetleges volt, a másodikban azonban már egyértelműen érződött. A hangsúly egyébként abszolút nem a két fiú között kialakult romantikus kapcsolaton van, bár ha azon lenne sem lenne vele semmi problémám, mert olyan szép lassan bontakozik ki kettőjük között az érzelmi kötődés, és olyan szívhez szólóan mutatja be a szerző, hogy míg fiatal korukban szinte egymás ellenségei voltak, és két percig nem bírtak egymás mellett vita nélkül meglenni - főleg  Weinek köszönhetően -, addig mostanra ez a heves ellenségeskedés megszelídülni látszik és érződik, hogy valami megváltozott bennük – elsősorban Lan Wangjiban – melynek hatására egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

"Nem számított rá, hogy amikor mindenki félt tőle, és a kegyét kereste, Lan Wangji az arcába mondja a kritikáját; amikor pedig mindenki kitaszította és gyűlölte, ott állt mellette."

Nem is tudom mit mondhatnék még a könyvről, ami meghozná a kedveteket az olvasásához. Számomra kész érzelmi hullámvasút volt eddig ez a sorozat, és el sem tudom képzelni, hogy mi jöhet még ezek után. Ami biztos, hogy egyedülálló és különleges történetről és szereplőkről van szó benne, melyeknek már most őszinte rajongója lettem. És persze miután kiolvastam a sorozat összes részét, a belőle készült donghuát is mindenképp sorra kerítem majd. 

Ők is írtak a sorozatról, ráadásul nem is akárhogy.

1. rész ~ Nympha17  és   Caledonia_Valley

2. rész ~ Nympha17  és   Caledonia_Valley

Kiadó: Művelt Nép

Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 

Fordította:Kiss Marcell

Oldalszám: 414, 398

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 1., 2.

T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.

Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.

A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba - ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden megváltozik az életében.

A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem. Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített, amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe. (Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)  

A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító és egyben csodálatra méltó volt bennük.

Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen formájával szemben.

Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam, bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait. Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.  

 
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket. Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük, ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó, őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.

A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon sok minden, hogy csak néhányat említsek. 

De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -, mert  úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.

Kiadó: Metropolis Media

Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea

Fordította: Szente Mihály

Oldalszám: 426

tovább olvasom T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

A Tisztességes ajánlatott immár másodszorra olvastam és ugyanúgy tetszett, mint 10 évvel ezelőtt. Ez a kötet az egyik kedvencem a Bridgerton sorozatból, mert bár igaz, hogy mindegyiket nagyon szeretem, de igazából a hamupipőkés beütése miatt mégiscsak ez lett a szívem csücske.

Egyébként most, hogy már láttam a sorozatot, nagyon kíváncsi voltam milyen élményt fog majd nyújtani ismét a könyv. Annál is inkább, mivel a sorozatnak hála, most már arcot is tudtam kapcsolni a főszereplőhöz, és nem is akármilyet. Luke Thompson szerintem remek választás volt Benedict szerepére. Ennek ellenére hiába próbáltam vele elképzelni a sztorit, kezdetben kissé nehezen ment, mert a könyv alapján nekem sokkal romantikusabb és karakánabb jellemnek tűnt, mint a filmben, ahol inkább lassúnak és kissé szerencsétlennek találtam. Mondjuk az is igaz, hogy abból a kevés jelenetből, amit kaptunk róla még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, így hát én sem teszem, de az biztos, hogy a könyvnek köszönhetően még tisztább kép rajzolódott ki bennem a jelleméről, úgyhogy kíváncsian várom, hogy mindebből mi köszön majd vissza a képernyőről.

És, hogy a történetről is írjak valamit, a sztori eleje eléggé a Hamupipőkére hajaz, ami persze nem volt újdonság számomra. Tudtam, hogy ez a kötet egy igazi Hamupipőke sztori, hiszen ezért is lett a kedvencem, de hogy tényleg ennyire hasonlít rá, arra már nem annyira emlékeztem.

Sophie törvénytelen gyermek; az édesapja gróf, az anyja cseléd volt. És bár az édesapja befogadta, de miután meghalt, a mostohaanyja és annak két lánya cselédsorban tartotta és állandóan gyötörte őt. Szóval Sophie igazán mostoha körülmények között nevelkedett, mígnem egy nap, a jóakaróinak hála, egy álarcosbálon vehetett részt, ahol aztán egy pillanat alatt beleszeretett Benedict Bridgertonba és viszont. Ám a varázslat éjfélkor véget ért, és hőseink legközelebb csak két év múlva találkoznak ismét, amikor is Benedict nem ismeri fel Sophie-t, aki aztán annyiban is hagyja dolgot. Az idő múlásával azonban egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Benedictnek pedig döntenie kell; elengedi a titokzatos ezüstruhás hölgyet, és Sophie-nak adja a szívét vagy továbbra is várja a mesebeli hercegnőjét. 

Imádtam olvasni ezt a könyvet. Szerettem Sophie-t, mert talpraesett volt és mert mindvégig hű tudott maradni az elveihez, és Benedictet is szerettem – a tisztességtelen ajánlata ellenére is - mert a tetteivel és megnyilvánulásaival olyan nyugalmat és biztonságot sugárzott, amivel az én szívemet is meghódította. Szerettem Sophie és Benedict egymáshoz való viszonyát, a civakodásaikat, és a közöttük kialakuló szép lassú románcot. És azt is szerettem, hogy mint mindig, az írónő most is csak rájuk koncentrált, és bár ismét nem sok mindent tudtunk meg arról a korról, amiben a történet játszódott, engem egy csöppet sem zavart, mert az a romantikus légkör, amit Julia Quinn teremtett, most is totál elvarázsolt és levett a lábamról. 

Persze ebből a részből sem maradhattak ki a Bridgeron testvérek, különösen Colin nem, akinek ez amolyan felvezető rész volt, hiszen a következő kötet az övé lesz. És bár Violetet a gyerekei iránti önzetlen szeretetéért és bölcsességéért eddig is nagyon szerettem, de most még közelebb került a szívemhez, hiszen igazán kitett magáért, amikor Sophie megmentéséről volt szó - csodálatos volt, amit a fiatalokért tett. Meg aztán mindig is szívmelengető volt látni, hogy mennyire szereti és ismeri a gyermekeit, és hogy mennyire fontos számára a boldogságuk.

"- Mondtam mostanában - suttogta a fülébe -, mennyire szeretlek?
- Nem - felelte Violet könnyed mosollyal -, de anélkül is tudom.
- Említettem, hogy a legjobb anya vagy a világon?
- Nem, de azt is tudom.
- Jó. - Lehajolt, arcon csókolta. - Köszönöm. Kiváltság a fiadnak lenni."

Szóval imádtam ezt a részt - igen, tudom, hogy ezt már írtam, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire - úgyhogy remélem a filmben sem fogok csalódni. És nagyon-nagyon bízom benne, hogy Benedict karakterét - az első évad színes castingjából kiindulva - nem fogják túlzottan kicsavarni, mert bár A herceg és én-nél sok mindent elviseltem, de ha Benedicttel valami olyat tesznek, amivel durván eltérnek a könyvbéli karakterétől, akkor én... húúúú.... nem is tudom.... nagyon morcos leszek.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: An Offer From a Gentleman

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 404

tovább olvasom Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

5 sorozat, amit nagyon szívesen újraolvasnék, ha…

 …ha lenne rá elég időm. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem fogok megpróbálkozni velük. Majd talán az ünnepek alatt – hahaha… ez még így koronavírus idején is elég meredeken hangzik, hiszen olyan sok sütés-főzés és takarítás áll még előttem, ráadásul ebben az évben is annyi új könyvet vásároltam magamnak - pedig megfogadtam, hogy visszafogom a gyeplőt - , hogy azokra is alig jut majd időm, nemhogy még a lent felsorolt sorozatokra. De fő az optimizmus, úgyhogy újraolvasásra fel! 

A legelső újrázás, amit már nagyon régóta tervezgetek és itt motoszkál mindig a fejemben, az Jeaniene Frosttól a Cat és Bones sorozat lenne. Úristen, hogy én mennyire imádtam ennek a sorozatnak az első résztét. Meg a másodikat, és persze az összes többit is. És most, hogy már csak egy kötet megjelenése van hátra, hogy teljes legyen a boldogság, igazán jó ötletnek tartom, sőt, határozottan úgy érzem, hogy eljött az ideje annak, hogy újra felelevenítsem kedvenc vámpírpárosom történetét. Hátha mire eljutok a hetedik részig, már nálunk is megjelenik végre - bár félelmetesen nagy a csönd az utolsó kötet körül.

A másik nagy szerelmem Julia Quinntől a Bridgerton család. Aminek a Netflixes feldolgozására irtó kíváncsi voltam, igen múlt időben voltam. Hogy miért? Nos, mindig izgatottan olvasgattam azokat a hírmorzsákat, amik a forgatásról érkeztek. Ám ahogy végignéztem a legelső trailert, bevallom, kissé elment tőle a kedvem. Sem a zenére, sem a látványra, sem a kosztümökre, sem a színészekre nem kaptam fel a fejemet. Egyiktől sem ájultam el és mondtam magamban, hogy fúúú, ez aztán tényleg olyan, mint amilyennek elképzeltem. Persze lehet, hogy kellemes meglepetésben lesz majd részem– bárcsak úgy lenne –, ha megnézem az első részt, mindenesetre az előzeteseket látva nem kapott el az "ezt nekem mindenképpen látom kell" gyötrő érzése. Sőt, inkább újraolvasnám a sorozatot, mintsem nézném.

Aztán itt van egy régi nagy szerelmem, ami sajnos nem sok reklámot és hájpot kapott, pedig nagyon megérdemelné. Ez pedig Fiona Paultól Az Örök Rózsa titkai. Hihetetlen hangulatos trilógia ez, már csak azért is, mivel a reneszánsz Velencében játszódik és mivel számomra ez a gyakran romantizált történelmi időszak nagyon tetszik és közel áll a szívemhez, különösen mély nyomott hagyott bennem. Az Örök Rózsa titkai tulajdonképpen egy krimi, egy erős romantikus szállal, mely kombinációt alapvetően imádom. A hangulata pedig, ahhh… elképesztően jó. Csak néhány szót mondok: sötét sikátorok, egy brutális gyilkosság, koszos csatornalabirintusok, rengeteg gondolázás és sötét titkokkal teli lebujok. Természetesen szerelmi háromszög is van a sztoriban – ami egyáltalán nem szenvelgős vagy nyavalygós -, úgyhogy aki egy hátborzongató és kissé gótikus hangulatú romantikus krimire vágyik, annak bátran ajánlom. 

Brenda Joyce Francesca Cahill sorozata szintén egy szuperjó sorozat, amit az olvasóközönség sajnos ugyancsak méltatlanul elhanyagol. Pedig egy rendkívül izgalmas és hangulatos 9 részes szériáról van szó, ami a 20. század eleji Amerikában játszódik. Főszereplője egy csinos fiatal nő Francesca Cahill, aki férfiakat megszégyenítő módon tájékozott a politikában, reformer elveket vall, és a szegények megsegítésben is komoly szerepet vállal. Aztán egy nap, óhatatlanul belesodródik egy gyikossági nyomozás kellős közepébe, melynek kapcsán elhatározza, hogy magánnyomozónak áll. Sorra deríti fel a különböző bűnügyeket a roppant jóképű Rick Bragg rendőrfőkapitány segítségével, akivel aztán pár rész után szerelembe bonyolódik. Persze egy harmadik férfi, Bragg féltestvére is belép a képbe – csak hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog -, így rengeteg érzelmi vihar és magánéleti probléma fűszerezi a történetet. Mindenesetre ez is egy baromi jó kis bűnügyi romantikus sorozat, ahol a szerelmi szál kötetről kötetre egyre erősebb lesz, olyannyira, hogy kb. a második vagy harmadik résztől már egyszerűen képtelenség lesz elszakadni a sorozattól.

És a végére hagytam a legjobbat, úgyhogy kérlek nézzétek el nekem, ha ezzel a szériával kimondottan elfogult vagyok. A Tündérkrónikák – és itt most az első 5 kötetre gondolok - sorozat számomra minden mást űberel. Úgy gondolom, hogy ez a sorozat volt eddig a legfantáziadúsabb, legszövevényesebb, legkiszámíthatatlanabb, no meg persze a legszexisebb fantasy, amit valaha olvastam. Azt nem mondom, hogy hibátlan volt minden kötete, mert voltak jelenetek és olyan hosszabb fejezetek, amikért annyira nem rajongtam, de összességébe az az öt rész, amit szinte pár hét alatt egyszerre daráltam le, szerintem szuper jó volt, letehetetlen, következetes, izgalmas és iszonyat tekervényes. Szóval mindenképp megérett egy újraolvasásra.

       

Nektek melyik a kedvenc sorozatotok? Melyiket kívánjátok újraolvasni mostanság a legjobban?

tovább olvasom 5 sorozat, amit nagyon szívesen újraolvasnék, ha…

Julia Quinn: Csudajó (Csudajó trilógia 1.)

Történetünk hősnője, Emma Dunster, egy kissé makacs és makrancos vörös hajú szépség, aki nem mellesleg egy amerikai hajózási vállalat leendő örökösnője. Édesapja azzal a nem titkolt szándékkel küldi őt londoni rokonaihoz, hogy ott majd hátha észhez tér és a vállalat ügyei helyett inkább a férjkeresésre koncentrál. Ami egyébként nem is lenne nehéz feladat számára, mivel vörös hajával, filigrán alkatával igen feltűnő szépségnek számít, ráadásul „amerikaisága” is külön érdekesség a londoni elit köreiben.

Történetünk hőse pedig Ashbourne hercege, nevezetesen Alexander Edward Ridgely, egy zöld szemű, sötét hajú, örök agglegény és nagy nőcsábász hírében álló férfi, aki bár csalódott a nőkben - véleménye szerint a nőket csakis a férfiak pénze érdekli - ettől függetlenül mégsem veti meg a gyengébbik nem társaságát.

Szereplőink különleges körülmények között találkoznak egymással. Emma épp a kisasszonyi teendői elől menekülve cselédruhába öltözve indul a piacra tojásért, amikor találkozik a herceggel és megismeri annak becses családját. Pontosabban csak miután sikerül megmentenie a herceg keresztfiát, akit egy bérkocsi majd halálra gázolt történik meg az ismerkedés, mely hőstett után Emma már nem menekülhetett a Ridgely-család hálájától, de legfőképp Alex figyelmétől, aki ahogy meglátta az eséstől elájult lányt, akit a karjában a hintójába vitte... Ó igen, azt hiszem rögtön bele is szeretett. Ezek után már csak idő kérdése volt, hogy mikor derül ki az igazság Emmaról, miszerint ő nem is a Blydon-család alkalmazottja, ahogyan azt állította magáról, hanem azok vagyonos amerikai unokahúga.

Megjegyzem, hogy az előbb írtak és vele együtt főhősünk első Emmától lopott csókja a könyvnek úgy kb. a 40. oldala környékén történik meg, amit csak azért érzek fontosnak megemlíteni, mert ezek után maradt még nekünk 400 oldalunk, mondom 400 oldalunk! Úgyhogy az első röpke csóknál be kell valljam, egy percre megálltam és elgondolkodtam, hogy miért is nem lepődök meg, vagy ami még ennél is rosszabb lenne, miért is nem esek kétségbe e gyors tempó miatt? Mert feltételezem, hogy a legtöbb olvasó ebben az esetben azt mondaná magában, hogy ha már a könyv elején megcsókolja ez az egyébként nagyon sármos ám bosszantóan cinikus herceg, a mi szegény kis lánykánkat, akkor ezek után vajh mivel is tarthatná fent Quinn kisasszony továbbra is a figyelmünket? Ne adj' isten, amit még kimondani sem merek, a romantikus feszültséget. Régi motoros révén - no meg egy tucat Julia Quinn regénnyel a hátam mögött - azonban nekem nem voltak aggályaim ezzel kapcsolatban, sőt mi több, csak mosolyogtam magamban, mert tudtam, hogy az igazi móka még csak most kezdődik.

Néhány szemet gyönyörködtető külföldi kiadás.

A történet nagyon bájos és ellenállhatatlanul romantikus volt, melynek olvasása közben nem titkolom, kezdettől fogva minden vágyam az volt, hogy Emma gyógyítsa ki Alexet a nők iránti bizalmatlanságából, Alexnek pedig sikerüljön úgy elcsavarni Emma fejét, hogy még azt is elfelejtse, hogy honnan jött. Megnyugvással töltött el, hogy ez a dolog egyébként egészen jól ment nekik, hiszen teljesen nyilvánvaló volt a köztük lévő vonzalom, ráadásul mindig őszinték is voltak egymáshoz, még ha kényes témákról is volt szó közöttük.

Igazából nem volt intenzív konfliktus a regényben, persze apróbb félreértések és nézeteltérések megestek hőseink között, és akadtak olyan helyzetek is, melyekben Emma nem csak szolgálólány ruhában, de férfiruhában is képes volt a tettek mezejére lépni, ablakokon és fákon ki-, be- és átmászni és nem utolsósorban az unokatestvérét megmenteni... Szóval egy perc üres járat sem volt a könyvben.

Tapasztalatból tudom, hogy minden Quinn-regény elmaradhatatlan eleme a szereplők között zajló édesen évődős és csipkelődős párbeszéd, illetve az a néhány forró szerelmi jelent, amikkel az írónőnek itt is sikerült megörvendeztettnie bennünket. Ám igazából én mégsem ezek miatt a khm... nyalánkságok miatt szeretem elsősorban a regényeit, hanem a szereplőik miatt, akik mindegyike (na jó, egy-két kivétel mindig akad) nagyon kedves és szerethető emberek, olyanok akik igazán törődnek és szeretik egymást. Imádtam Emma és az unokanővére Belle közötti kapcsolatot, igazi jó barátnői voltak ők egymásnak, és mindig is imádtam Quinn regényeiben azokat a férfi mellékszereplőket, akikről igaz, hogy keveset tudtunk meg, de amit megtudtunk, azok alapján mindig csak imádkozni tudtam Mrs. Quinnhez, hogy bárcsak ők lennének a következő rész főszereplői. (És szerencsére imáim mindig meghallgatásra is találtak.)

Úgyhogy összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, és bár tudom, hogy ez volt az írónő első írása, ami állítólag nem annyira kiforrott mint az utána következők, ennek ellenére én mégis úgy érzem, hogy a Csudajó simán felveheti a versenyt Bridgertonékkal, a Smythe-Smith-kvartettről már nem is beszélve. Úgyhogy bár az írónő azt írta, hogy:

„A Csudajó talán nem olyan kidolgozott írás, mint amilyeneket mostanában írok, de van valami különleges az egymásba szőtt szavakban: olyan öröm és olyan élvezetteljes szóáradat, amit csak első regényekben lehet találni. Élveztem minden percet, amelyet e könyv írásával töltöttem”

Én pedig ennek minden sorát olvasni, drága Mrs. Quinn!

Az eredeti bejegyzés 2013. október 23-án íródott.

 

A sorozat kötetei:

1. Splendid (1995) - Csudajó 

          Emma Dunster & Alexander Ridgely

2. Dancing at Midnight (1995) - Ma éjjel táncolnék

          Arabella Blydon & John Blackwood

3. Minx (1996) - Lent délen, édes

          Henrietta Barrett & William Dunford

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Splendid

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 256

tovább olvasom Julia Quinn: Csudajó (Csudajó trilógia 1.)

Nicolas Barreau: Montmartre-i ​szerelmes levelek

A romantikus vígjátékokat író Julien Azoulay szinte belepusztult felesége halálába, aki alig 33 évesen súlyos betegség után hunyt el. Az egyetlen kapaszkodója kisfia, Arthur, aki miatt minden nap érdemes felkelnie és aki folyamatosan tartja benne a lelket. Mielőtt Hélène meghalt volna, megígértette Juliennel, hogy halála után 33 levelet ír majd neki - az élete minden évére. És bár Julien kezdetben úgy érzi, hogy soha nem tudja majd teljesíteni felesége utolsó kívánságát, egy nap, mégis tollat ragad és elkezdi  első levelét, melyben mérhetetlen kétségbeesése és boldogtalan élete mellett mesél Arthurral töltött mindennapjaról és közös barátjukról, Cathérine-ról, mesél a temetőben tett látogatásairól, és hogy még mindig milyen kimondhatatlanul hiányzik neki. És mivel érdekes mód ettől egyre jobban kezdi érezni magát, így tovább folytatja az írást, leveleit pedig Hélène sírkövének egy titkos rekeszében rejti el, ahonnan egy nap mindegyiknek nyoma vész, és helyettük olyan különös dolgok jelennek meg, mint pl.: egy kőszív, vagy egy Prévert-vers, később két mozijegy az Orfeusz című filmre, majd pedig egy szép virágkoszorú..., mely jelekből balga mód arra következtet, hogy Hélène szeretne üzenni neki valamit a túlvilágról, de az olvasó hamar rájön, hogy a valóság ennél sokkal egyszerűbb és földhözragadtabb, no meg persze romantikusabb.

Barreau ezen regénye most meglepő mód nagyon szomorúan és meghatóan indult, viszont ennek ellenére mégsem éreztem búskomornak vagy depresszívnek, inkább szívmelengetően szentimentálisnak, ami később átalakult valami csodásan könnyed, néhol megmosolyogtató mesés történetté. Barreau-ra jellemző módon most is roppan kedves és bájosan romantikus a könyv cselekménye, engem a mai napig lenyűgöz, hogy hogyan képes ennyire szépen és szinte költői módon írni ilyen meleg szívű, léleksimogató  regényeket. És bár a karakterei a korábbi műveiben nem mindig voltak tökéletesek – itt elsősorban a férfi szereplőkre gondolok leginkább, hiszen mindig övék volt a főszerep – a Montmartre-i szerelmes levelek-nél egy szavam nem lehet panaszra, hiszen Julien karakterével tökéletesen elégedett voltam. Teljesen hihető volt számomra a gyászból való hosszadalmas felépülése, és  a normális életbe való lassú visszatalálása. Csakúgy, mint a családtagjai és barátai, illetve azok szerepe az életében, akik mindent megtettek, hogy végre kiszakítsák őt a letargiából.

A könyv a búcsú, a veszteség és a gyász, majd később a második esély és a szerelem témáját dolgozza fel, melynek most nem Párizs macskaköves utcái, hanem egy különleges és nagyon hangulatos, mondhatni elvarázsolt temető szolgált hátteréül, ahol Julien mindig megnyugvást talált felesége halála után. És bár ekkor még nem tudta, de szintén ez a hely volt az, ami egyben egy új szerelem kezdetét is jelentette számára. A kérdés már csak az, hogy hajlandó-e észrevenni és engedni, hogy az élete pozitív irányt vegyen, vagy továbbra is hagyja magát elveszni a múlt emlékeinek bűvkörében.

A Montmartre-i szerelmes levelek véleményem szerint az egyik legjobb Barreau-könyv, amihez eddig szerencsém volt. Pillanatok alatt képes volt magába szippantani, imádtam minden sorát, és alig vártam, hogy újra olvashassam.

Talán, ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor Julien négyéves kisfiának bánatát éreztem kissé háttérbe szorítva és a könyv végén hősünk zavarodottságát és „vakságát” is kissé színpadiasnak és eltúlzottnak találtam. De igazából, ha jobban belegondolok, Barreau könyveiben a férfi főszereplők egy kicsit mindig is ilyenek, sőt még ennél is szerencsétlenebbek voltak, ami engem egy cseppet sem zavar, hiszen az én szememben pont ezek az apróságok: a hangulat, a stílus, az a sok szép irodalomi és zenei utalás, és a főszereplők körüli rejtélyek vígjátékába illő kibogozása, na és persze a tökéletlen férfi főszereplők teszik - és tették eddig is - oly egyedivé és szerethetővé a könyveit.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy gyakorlott Barreau olvasó vagyok, hiszen ez már a negyedik olvasmányom tőle. Így mindenképp azt mondom, hogy érdemes elolvasni a korábbi könyveit is, mert mindegyik kellemes kikapcsolódást tud nyújtani azoknak, akik egy Párizsban játszódó habkönnyű romantikus vígjátékra vágynak. Persze mindegyikben lehet hibát találni, de az összkép, a hangulat, elképesztő, hogy mennyire el tudja varázsolni az embert.

Az író eddig megjelent könyvei

1.  A nő mosolya

2.  Álmaim asszonya

3.  A világ végén megtalálsz

4.  Egy este Párizsban

5.  Párizs mindig jó ötlet

Kiadó: Park

Eredetei cím: Die Liebesbriefe von Montmartre

Fordította: Fodor Zsuzsa

Oldalszám: 272

tovább olvasom Nicolas Barreau: Montmartre-i ​szerelmes levelek

Elle Kennedy: The ​Deal – Az üzlet (Off-Campus 1.)

Ó istenem milyen nagyszerű könyv volt ez! Minden benne volt, amire csak vágytam. Nem akarok nagy szavakat használni, mert mégsem egy veretes műről van szó, de basszus, idejét sem tudom már mikor szórakoztam utoljára ilyen jól romantikus regényen.

Pedig a történet roppant egyszerű: adva van egy gazdag fiatal srác, aki a suli legmenőbb fiúja, és egy szegény fiatal lány, aki természetesen az iskola legjobb tanulója. Míg a srác nagy népszerűségnek örvend és habzsolja a csajokat, addig a lány egy amolyan szürke kisegér, aki inkább a háttérben szeret maradni. Az egyetlen közös dolog bennük a problémás múltjuk; Hannaht megerőszakolták, Garrettet pedig az apja terrorizálta és terrorizálja még most is. Amikor megismerkednek egymással, Garett csak azt akarja, hogy Hannah korrepetálja őt erkölcsfilozófiából, hogy a rossz tanulmányi átlaga ne álljon a sportkarrierje útjába. Hannah pedig, hogy Garett segítségével felhívja magára egy bizonyos Justin nevű fiú figyelmét. Alkut kötnek, és kezdetben nem is figyelnek egymásra, aztán szép lassan kialakul közöttük egy olyan erős érzelmi kötelék, ami aztán őket is meglepetésként éri.

Nos igen, a sztori valóban nem túl egyedi, kismilliószor találkozhattunk már ezzel a felállással és mégis. Elle Kennedy olyan szuperül írta meg e két fiatal egymásra találásának romantikus történetét, hogy arról én csakis fangörlös elragadtatással tudok beszélni. Imádtam a könyv minden sorát, egyszerűen alig bírtam letenni. Egy nap alatt a végére is értem, ami szerintem azért elég jól mutatja, hogy mennyire rá voltam kattanva.

És, hogy mi csavarta el benne ennyire a fejemet? Nos, először is...

…hogy hihetetlenül olvastatta magát, ami egyértelműen az írónő rendkívül olvasmányos és gördülékeny stílusának, na és imádnivaló humorának volt köszönhető.

... hogy a kedvenc váltott szemszöges írásmódomban íródott.

…hogy Hannah és Garett karakterét nem lehetett nem szeretni. Amellett, hogy nagyszerűen kiegészítették egymást, olyan értelmes fiatalok voltak, akiknek - nem hazudok - komoly céljaik voltak a jövőre nézve. Olyanok, amikért még harcolni is képesek voltak. (Igen, ezen én is kicsit meglepődtem, mivel ebben a műfajban nem ennyire motivált, illetve nem pont ebben motivált szereplőkhöz vagyok szokva... szóval wow.)

…hogy tökéletesen működött közöttük a kommunikáció, ami szintén kellemes meglepetésként hatott rám. Végre egy olyan románc, ahol a szerelmesek nem beszélnek el egymás mellett és nem futnak fölös köröket, hogy megbizonyosodjanak maguk és partnerük érzelmeiben.

…hogy rendkívül szórakoztatónak találtam a szereplők incselkedő perlekedéseit és vicces párbeszédeit. Hihetetlen mennyit nevettem és mosolyogtam Garett nagyképű beszólásain és Hannah hárításain.

…hogy a kettőjük közötti kapcsolat, olyan lassan és biztosan bontakozott ki, hogy az totál hihető volt számomra. A szenvedélyes forró jelenetekről meg jobb ha nem is beszélek.

…hogy amikor komolyabb és érzelmesebb vizekre evezett a történet, az is teljesen rendben volt. Egyik szereplő sem dagonyázott saját önsajnálatában, nem nyafogott és drámázott szomorú múltja miatt, hanem a történtek után mély lélegzetet véve újra talpra állt és inkább a jövőre koncentrált mintsem a múltra.

…hogy másokkal ellentétben engem egy cseppet sem zavart, hogy a könyv végén a hepiend előre borítékolható volt és hogy a cselekmény sem tartogatott óriási meglepetéseket. Röhögni fogtok, de én még így is képes voltam izgulni a vége fele, hogy minden jóra forduljon.

és végezetül, mert a mellékszereplők is annyira jó arcok voltak és olyan remekül színesítették a regényt, hogy a sorozat következő három részét is már berendeltem magamnak - a világért ki nem hagynám őket.

Úgyhogy a  magam részemről én rendkívül jól szórakoztam. Imádtam a könyv minden sorát - gondoltam  leírom még egyszer, mert nem tudom elégszer mondani - így a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudom. Olvassátok, megéri. 

"A suli bármelyik csaja a fél karját odaadná, hogy korrepetálhasson, erre ez? Úgy menekül előlem, mintha arra kértem volna, hogy közösen áldozzunk fel egy döglött macskát a sátánnak." 

1. The Deal - Az üzlet ~ Hannah Wells & Garett Graham 

2. The Mistake - A baklövés ~ Grace Ivers & John Logan 

3. The Score - A Pont ~ Allie Hayes & Dean Di Laurentis 

4. The Goal - A cél ~ Sabrina James & John Tucker 

Kiadó: Könyvmolyképző

Sorozat: Off-Campus
Eredeti cím: The Deal 
Oldalszám: 438
Fordította: Barthó Eszter

tovább olvasom Elle Kennedy: The ​Deal – Az üzlet (Off-Campus 1.)

Taylor Adams: No exit

Ebben az évben ez volt a legjobb könyvem. Gondoltam, ezt már az elején közlöm, mint tény.

Mindazonáltal nem állítom, hogy hibátlan regényről lenne szó, de úgy gondolom, hogy azok említése, csupán csak kötekedésként hatnának az erényei mellett.

És most jöjjön a hosszabb verzió.

Régóta kerülgettem már ezt a könyvet. A megjelenés időpontjában még a kívánságlistámra is felkerült, de aztán valahogy kiesett a látóteremből, mígnem arra lettem figyelmes, hogy igen sok ismerősöm - akiknek az ízlésében megbízom - kedvencelte, úgyhogy naná, hogy én is kíváncsi lettem rá, és komoly elvárásokkal futottam neki. 
Hogy beváltotta-e a hozzá fűzött reményeimet? Abszolút! Mondhatni rögtön magába szippantott, majd egész egyszerűen letarolt.

Pedig maga a történet nem túl csavaros... na jó, azért volt egy két olyan pillanat, amikor egy mélyről jövő "Apám! Ezt nem hiszem el" kiáltás röppent ki a számon, de alapjában véve néhány mondatban össze tudnám foglalni az történet vázát. Adva van egy fiatal egyetemista lány, Darby, aki óriási havazás közepette a Sziklás-hegységen át indul útnak haldokló édesanyjához. Ám a havazás hóviharrá alakul, ami elvágja az útját a hegyekben. Így az éjszakát egy autós pihenőben kénytelen tölteni négy ismeretlen - két fiatal srác, egy idősebb férfi és annak nővére – társaságában. Aztán amikor Darby kimegy, hogy térerőt keresve felhívja anyját a késése miatt, az egyik autó félig befagyott ablaka mögött egy megkötözött kislányt pillant meg ketrecbe zárva. És innentől kezdve elszabadul a pokol, és egy rendkívül izgalmas és látványos élet-halál harcnak lehetünk szemtanúi, melynek során Darby mindent, de tényleg mindent megtesz, hogy a kislányt kiszabadítsa.

Ennél többet vétek lenne elárulnom a történetről, mert úgy lesz igazán izgalmas és mellbevágó, ha mindenki saját maga fedezi fel azt. Amit fontosnak érzek kidomborítani az Darby karaktere, kinek motivációját és tettének mozgatórugóját kezdetben nem igazán értettem. Fura volt a makacssága és azon elszántsága, amivel akár még az élete árán is képes lett volna megmenteni a gyermeket. Úgyhogy ezzel kapcsolatban többször is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért? De jobban végiggondolva a dolgokat úgy hiszem érteni vélem tettének okát – rögtön mondom is, hogy miért.

Darby egy rendkívül gyakorlatiasan gondolkodó bátor fiatal lány volt, aki amint szembesült azzal a ténnyel, hogy egy kislányt elraboltak és egy kocsi hátuljában fogva tartanak, rögtön azon kezdett el agyalni, hogy vajon hogyan tudná őt kiszabadítani onnan. Még azt is maga elé képzelte, hogy a sikeres mentőakciója után a média hogy fogja majd mindezt tálalni, és miként fogja őt hősnek kikiáltani. Szóval először szerintem ő csak hős akart lenni és úgy gondolta, ha gyorsan cselekszik, nem lesz nehéz dolga. Ám a tervezett és a véletlen események izgalmas összjátékának köszönhetően a dolgok kicsit elfajultak, olyannyira, hogy egy idő után a mentőakciója már személyes üggyé vált számára.

Persze nem tagadom, hogy voltak a könyvben olyan jelenetek is, ahol Darby akcióhősöket megszégyenítő állóképességétől és erejétől kicsit ráncba szaladt a homlokom, de azt kell mondjam, hogy számomra még ez sem csorbította a könyv élvezeti értékét. Mert bár ebből a szempontból szerintem elég vékony mezsgyén lavírozott az író, ennek ellenére mégis nagyon élveztem a regény minden egyes percét.

Egyébként amitől számomra igazán különleges ez a történet, hogy végig egy hóvihartól elzárt autós pihenőhelyen játszódik, viszonylag kevés szereplővel. És bár kezdetben úgy gondoltam, hogy ezek a korlátok majd túlságosan megkötik az író kezét, de kellemesen csalódtam, mert Taylor Adams úgy hozott ki minden lehetőséget ebből a helyzetből, hogy azt a legkevésbé sem éreztem soknak vagy túlnyújtottnak.

Szóval összességében, mint látjátok a No exit nekem nagyon bejött. Olyan baromi izgalmas és pörgős történet volt, amitől tényleg egy percre sem tudtam megválni. Ahogy a kezembe vettem a könyvet, a világ engem pár órára el is veszített, úgyhogy a magam részéről a műfaj kedvelői számára tényleg csak ajánlani tudom.

"A különbség a hős és az áldozat között?

Az időzítés."

Kiadó: Tericum

Eredeti cím: No Exit

Fordította:Tamás Dénes

Oldalszám: 328

tovább olvasom Taylor Adams: No exit

Elizabeth Hoyt: Szívembe ​zárva (Maiden Lane 8.)

Jézusom, hogy ez a könyv most nekem mennyire jól esett. Imádtam olvasni, az első oldaltól kezdve az utolsóig. Elizabeth Hoyt regényeit eddig is nagyon szeretem, de ezek után Julia Quinn művei mellett szintén kiemelt helyet kapnak a polcomon.

Előre szólok, rajongó poszt következik.

Lady Phoebe egy életvidám fiatal teremtés, akinek minden vágya, hogy rangjához illő társadalmi életet éljen – színházba és bálokba járjon, parkokban sétáljon és sokat lovagoljon -, ám mivel az egyre romló látása miatt ezek a rendkívül szórakoztató tevékenységek egyre nehezebben mennek neki, így állandó kísérőre és védelmezőre van szüksége, mely feladat ellátására bátyja a felettébb idegesítő, ám rendkívül vonzó Trevillion kapitányt bízza meg. Trevillion kapitány a királyi gárda leszerelt tagja, aki nem is olyan rég egy baleset során súlyos lábsérülést szenvedett, mely miatt még most is gyakran kínozzák fájdalmak, de ez soha nem akadályozza meg abban, hogy akár egy pillanatra is szem elöl tévessze csinos védencét. Mivel a kapitányt nem hagyják hidegen a lady elbűvölő bájai, így minden önuralmára szüksége van, hogy a feladatára tudjon koncentrálni, amire hamarosan szüksége is lesz, ugyanis Phoebe emberrablók célpontjává válik. Ám hála a kapitány katonai múltjából származó tapasztalatának és éberségének, sikerül megakadályoznia a hölgy elrablását, melyet aztán több leányrablási kísérlet is követ, több kevesebb sikerrel. Természetesen Phoebe zsarnoki természetű bátyja (akit korábban a Sötétség hercegéből ismerhettünk meg) őrjöng a történtek miatt és mindent megtesz, hogy a tetteseket kézre kerítse, ám amíg ez megtörténik, addig a kapitány, hogy szíve hölgyét biztonságba tudja, titokban egy vidéki faluba menekíti. Közös utazásuk pedig azon túl, hogy igen kalandosra sikeredik, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jobban megismerjék egymást és az erős vonzalom, ami már korábban is ott szikrázott közöttük, szenvedéllyé váljon.

Hát kérem szépen, engem ez a könyv teljesen elbűvölt és levett a lábamról. S amellett, hogy végig izgalmasnak, lendületesnek és szívmelengetően romantikusnak találtam, a szereplőket is maradéktalanul a szívembe zártam. Imádtam Phoebe erős és bátor karakterét és érzelmi fejlődését, aki ugyan kezdetben teherként élte meg a kapitány állandó jelenlétét maga mellett, de aztán idővel mégis erős vonzalmat kezdett érezni iránta. És a kapitányt is imádtam - ó, de még mennyire -, annak kitartó és állhatatos jellemét, és hogy mindig szótlanul tűrte Phoebe állandó csacsogását és kérdezősködését. Ám legfőképp azt szerettem benne, hogy bár együtt érzett Phoebe-vel, soha nem sajnálkozott felette, elfogadta őt olyannak, amilyen, féltette és óvta ugyan mindentől, de mégsem nyomta agyon aggódó szeretetével.

Phoebe és Trevillion jelleme teljesen különbözött egymástól, és pont ez volt a legjobb az egészben. Phoebe a vaksága ellenére is mindig vidám és cserfes volt, míg a kapitány higgadt, hűvös, amolyan karót nyelt típus. Ám mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást, melynek következményeként a vágy mindig utat tör magának, és ez itt sem történt másképp. A szerelmesek közti kémia meglehetősen átütő volt, a lapokról pedig csak úgy sütött a szenvedély. És szerencsére az írónő sem hazudtolta meg magát a vérpezsdítően túlfűtött, forró jelenetek megírása során, melyekből épp annyit kaptam, amennyi az ízlésemnek megfelelő volt, úgyhogy ezen a téren sem volt okom panaszra.  

Aztán nem tudok szó nélkül elmenni a szereplők különleges kapcsolata mellett; imádtam, ahogy egymás fogyatékosságát kezelték, és ahogy ennek köszönhetően szépen kiegészítették egymást. Mert bár lehet, hogy korábban nem írtam, de a kapitány a sérült lábára sánta volt, és Phoebe a kifinomult hallásának köszönhetően már a járásából meg tudta állapítani, ha épp fájdalmak kínozták szegényt - és természetesen a kapitány is mindig tudta, hogy mikor van Phoebe-nek szüksége rá. Szóval az írónő remekül építette fel kettőjük viszonyának elmélyülését, én pedig ennek hála roppant mód élveztem a lelki egymásra hangolódásuk folyamatát, illetve hogy a közöttük lévő kor és társadalmi különbség azon túl, hogy természetesen nem akadályozta meg sorsuk beteljesedését, egy kis tiltott szerelem feelinget is vitt románcuk alakulásába.

És bár nem szeretném agyon dicsérni a könyvet, annak ellenére, hogy a mondandóm elején írtam, hogy ez egy rajongói poszt lesz, de mindig élvezettel olvasom az olyan párbeszédeket, ahol a szereplők kedvesen évődnek vagy akár morgolódva csipkelődnek egymással, és ez az élmény itt sem maradt el. Arról már nem is beszélve, hogy milyen kellemes meglepetésként ért a kapitány titkos múltjának megismerése, ami csak még vonzóbbá és izgalmasabbá tette őt számomra. 

Szóval nálam ez a könyv most nagyon betalált, pont ilyennek képzelek el egy igazán magával ragadó, szenvedélyes történelmi romantikust, úgyhogy aki hasonló élményre vágyik, annak őszintén csak ajánlani tudom. Higgyétek el, remek szórakozást fog nyújtani.

Ui.: Igaz, hogy ez immár a Maiden Lane sorozat 8. része, de ez senkit ne rettentsen el, mert önállóan kötetként is tökéletesen megállja a helyét csakúgy, minta a sorozat előző részei.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Dearest Rogue
Sorozat: Maiden Lane 
Oldalszám: 296

tovább olvasom Elizabeth Hoyt: Szívembe ​zárva (Maiden Lane 8.)