Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

Úgy hozta a sors, hogy az elmúlt időszakban két karácsonykor játszódó történetet is olvastam egymás után. És bár tudom, hogy már jóval túl vagyunk ezen az ünnepen, de nekem mégis olyan jól esett repetázni még kicsit ennek utóhatásából. 

A nem csak karácsonykor könyv főszereplője Charlie, aki soha nem szerette a karácsonyt és – ejnye bejnye – a kutyákat sem. Az idei ünnepi szezon sem indult túl jól a számára, amikor kiderült, hogy a barátja a személyi edzőjével csalja, az otthonát pedig egy gázrobbanás tette lakhatatlanná. És mintha ez nem lenne elég, az anyja rögtön elintézi, hogy amíg rendbe nem hozzák a lakását, addig Jez unokatestvérénél húzhatja meg magát Devonban, aki nem mellesleg egy kutyapanziót üzemeltet... Hmmm... Ugye említettem, hogy Charlie nem szereti a kutyákat?

Nos, ezek után hősnőnk kénytelen azt tenni, amire egyáltalán nem vágyik: a mozgalmas Londonból az unalmas vidékre költözni.

Amikor Charlie megérkezik Devonba, azt reméli, hogy csendes napoknak néz majd elébe, ezért a lehető legnagyobb körültekintéssel kerüli a vendégház kutyáit és minden olyan dolgot, ami a karácsonyhoz köthető. Ám Jez, ahol tudja munkába fogja őt, és amikor kiderül, hogy egy szerelmi ügy miatt pár napra hirtelen el kell utaznia és a panzió irányítását az ő kezébe adja, Charlie nyugalomról szóló elképzelései rögtön semmivé válnak.

Ám mint tudjuk, minden rosszban van valami jó, ebben az esetben, hogy Charlie, ha vonakodva is, de egy kedves szomszédnak hála kénytelen karácsonyfát állítani, ilyen-olyan karácsonyi eseményen részt venni és egy csomó falusi emberrel megismerkedni, többek között két nagyon vonzó pasival, akiknek bár sajnos vannak hibái: az egyik túl felelőtlen és meggondolatlan, míg a másik elviselhetetlenül fölényes és kioktató... Na de lányok. Most őszintén. Ki a fenének kellenek tökéletes pasik, amikor a tökéletlenek sokkal szórakoztatóbbak.  

Ó, hát nekem nagyon tetszett ez a könyv, még ha néha Charlie-t az elején kissé idegesítőnek is találtam. Jó érzés volt olvasni; humoros volt, csöppet romantikus és egy csomó imádnivaló négylábú szerepelt benne. Annyira lehetett érezni az író kutyák iránti szeretetét, hogy ha nem kerestem volna rá és láttam volna ezeket az instás képeket - amik mindegyiken, jéééé micsoda véletlen, egy fekete dán dog pózol -, akkor is rögtön tudtam volna, hogy Natalie Cox totál odavan az állatokért.

Irtózatosan tetszett, hogy a könyvben minden kutyának külön karaktere volt. Ott volt például a várandós házikutya Peggy, akinek az ellése körüli cécó miatt majd könnyesre nevettem magamat. Vagy a Peggy-re vigyázó süket dán dog, Malcolm, illetve az energikus szánhúzó malamut ikrek és az öreg pudli, Selb, akik mind-mind nagyon szeretnivaló és rendkívül különleges egyéniségek voltak. Meg aztán az is nagyon tetszett, hogy az író Charlie mellett számos olyan izgalmas és érdekes mellékszereplővel is megörvendeztetett bennünket, akik amellett, hogy szerintem külön könyvet is simán megérdemelnének, csak tovább színesítették és emelték a történet fényét. Charlie idegesítő édesanyjáról például többet is  szívesen megtudtam volna, de mindez a tökéletes párját megtaláló Hugóra is igaz, aki ennek ellenére mégis gyakran Chalie-nál kötött ki. Vagy akár a depressziós bolgár szomszéd, Valko is nagyon izgalmas figura volt, Jez titkos szerelme körüli rejtélyről és a doki múltjáról már nem is beszélve.

Magát a történetet csakis jóhiszeműen lehet olvasni, hiszen a valóságban nem hinném, hogy Jez pont Charlie-ra bízná a kutyapanzió felügyeletét, amikor tisztában van azzal, hogy Charlie-nak halvány fogalma sincs arról, hogy mire van szükségük a kutyáknak, és még ápolni sem nagyon tudja őket, arról nem beszélve, hogy elég ügyetlenke is a szentem. No de pont ezek miatt a hiányosságok miatt adódott egy csomó olyan humoros helyzet a könyvben, melynek köszönhetően végig mosolyogva és nagy élvezettel vettem esténként mindig a kezembe. Roppan szórakoztató volt, ahogy Charlie kétbalkezessége és a kutyák iránti ellenszenve ellenére is megpróbálta rendesen tenni a dolgát. Persze volt egy-két olyan húzása, ami miatt őszintén aggódtam a kutyusok testi épsége miatt, de végül is Charlie szépen megbirkózott minden feladattal és a könyv végére végre ő is megtudta, amit már minden kutyatulajdonos tud: a kutyák a legcsodálatosabb lények a világon.

Szóval összességében én nagyon élvezetesnek találtam ezt a könyvet. Az egyetlen dolog, amit sérelmeztem benne, az a szereplők közötti szerelem, illetve annak kialakulásának és mélységének hiánya, de ettől eltekintve egy nagyon kedves és humoros történethez volt szerencsém, ami tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott. Úgyhogy aki egy halál könnyed és vidám hangulatú, kutyás olvasmányra vágyik, annak szívből ajánlom. 

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Mutts and Mistletoe
Fordította: Turcsányi Jakab
Oldalszám: 312

tovább olvasom Natalie Cox: Nem ​csak karácsonyra

Daniela Sacerdoti: Vigyázz ​rám (Glen Avich 1.)

Eilidh Lawson többéves sikertelen meddőség elleni kezelésen van már túl, mely miatt rengeteget szenvedett, de úgy tűnik, végül mégis kénytelen elfogadni a tényt; neki már soha nem lehet gyermeke. Mindez lelkileg természetesen teljesen kikészíti, ráadásul a családja is folyamatosan megalázza és még a férje is megcsalja, úgyhogy kétségbeesésében úgy dönt, visszatér gyermekkora helyszínére, a Felföldre. Miközben szétesett élete darabjait próbálja ismét egymás mellé illeszteni, találkozik gyerekkori barátjával Jamievel, aki mint kiderült, egyedül neveli kislányát, Maisie‑t. 

Miután Maisie anyja úgy dönt, hogy elhagyva családját visszatér Londonba, hogy elsődleges céljára a művészi karrierjére tudjon koncentrálni, Jamie - azon kívül, hogy szíve darabokra törik - mindent megtesz, hogy szerető környezetben és megfelelő körülmények között nevelje fel lányát. Kezdetben segítségére volt édesanyja, Elizabeth, aki pár évre rá azonban meghalt, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy segítse fiát, és apró kis földöntúli trükkök segítségével próbálja meg összehozni őt a városba visszatérő Eilidh-el.

Nagyon régóta csücsült már ez a könyv a polcomon. Egy barátnőmtől kaptam kölcsön még anno - ki tudja már hány éve - jobb meg se számolni, mert ha kiderülne, tuti, hogy kitekerné a nyakamat, szóval épp itt volt az ideje, hogy végre sort kerítsek rá. És igazából kár volt eddig halogatnom, mert a végétől eltekintve egy igazán nagyon szívmelengető és megható könyvről van szó. Irtózatosan tetszett és élveztem az írónő stílusát, és ahogy a történetet felépítette. Sok olyan gondolattal találkoztam benne, ami körülölelt, simogatott és elgondolkodtatott kicsit.

Meg aztán a könyv főszereplői, Eilidh és Jamie is nagyon szimpatikusak voltak számomra. Eilidh mindent elsöprő gyermek utáni vágyát – mivel én is jártam már hasonló cipőben – tökéletesen át tudtam érzeni. Irtózatosan sajnáltam a gyermeke elvesztése miatt, és végig abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán mégiscsak teherbe esik majd később. Nagyszerű volt látni ahogy hazaérkezve szülőfalujába újra felfedezte a régi élete iránti vágyát és szenvedélyét, amit miután férjhez ment és elköltözött otthonról teljesen maga mögött hagyott. És persze Jamie is totál elbűvölt, legfőképp a lánya iránti elkötelezettsége és a családja iránt érzett szeretetteljes viselkedése miatt.

Érdekes volt, hogy Eilidh és Jamie egymásra találásának lassú folyamatát, nemcsak a főszereplők, hanem több mellékszereplő szemszögén keresztül is nyomon követhettük. Eilidh barátai, Harry és Doug például sok humort vittek a történetbe, Jamie csupa szív és jóságos nővérét pedig egyszerűen imádtam. Mind közül azonban Jamie édesanyja, Elisabeth szerepe volt a legjelentősebb, aki már évek óta halott volt, de mivel a lelke egy párhuzamos világban ragadt, így onnan próbálta irányítani az eseményeket úgy, hogy az mindenki számára megfelelő legyen. Nekem az elején kifejezetten tetszett Elisabeth szellemének érzékeny ábrázolása. Egyáltalán nem éreztem túlzónak vagy hihetetlennek a földöntúli kis apró ténykedéseit, sőt, számomra ez olyan pluszt adott a könyvhöz, ami miatt nagyon is különlegesnek és egyedinek éreztem azt. A végére azonban mindez gyorsan tovaszállt, mert érzésem szerint ezt a szálat az írónő kissé túlzásba vitte, melynek köszönhetően most már tényleg nemcsak totál valószerűtlenné, de túl rózsaszínűvé és szirupossá is vált az egész. Úgyhogy kicsit mérges vagyok, de legfőképp csalódott. Sajnálom, hogy a vége ennyire félrecsúszott, mert olyan jól indult az egész, olyan szépen íródott a regény és olyan sok szép gondolat volt benne, hogy mindig nagy örömmel és várakozással telve vettem esténként a kezembe... De a vége miatt sajnos mégis rossz szájízzel csuktam be a könyvet. 

Kinek ajánlom? Aki a szeretet és a család, a veszteség és az újrakezdés témájában szeretne egy nagyon megható és szívszorító, egy kis paranormális élménnyel fűzerezett gyönyörűen megírt olvasmányra szert tenni. 

Első mondat: 

"Életem legkülönösebb, legcsodálatosabb napja, a nap, amely megváltoztatta az életről alkotott felfogásomat, ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik másik nap."

Kiadó: Gabo Kiadó

Eredeti cím: Watch Over Me
Sorozat: Glen Avich 
Fordította: Tóth Gizella
Oldalszám: 328

tovább olvasom Daniela Sacerdoti: Vigyázz ​rám (Glen Avich 1.)

Anna Gavalda: Édes ​életünk

A regény két kissé különös és teljesen különböző ember történetét meséli el nekünk. Két olyan fiatalét, akik soha nem találkoztak egymással, ám mégis van bennük valami közös; a vágy, hogy megváltoztassák az életüket, még akkor is, ha ez az adott pillanatban teljesen lehetetlennek tűnik.

Mathilde 24 éves és a nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. A munkájáért nem túlzottan rajong, viszont sok időt tölt a barátaival és jól érzi magát a bőrében. Aztán amikor egy nap a táskájával együtt elhagyja az albérlőtársa által rá bízott nagy összegű bérleti díjat, totál kétségbeesik. Úgy érzi, hogy számára itt a világ vége, ám a táska becsületes megtalálójának hála ez az esemény még várat magára kicsit.

A könyv másik főszereplője Yann, aki 26 éves és már két éve él tartós kapcsolatban egy nagyon szép ám kissé elkényeztetett lánnyal. Kapcsolatuk az idő folyamán fokozatosan elhidegült, míg végül teljesen kifulladt, de ezt úgy tűnik, hogy egyikük sem akarja észrevenni. Aztán egy nap véletlenszerűen (igen, itt is a sors keze van a dologban) a lépcsőházban találkozik a fölöttük lakó kedves házaspárral, akik meghívják magukhoz vacsorára, így bepillantást nyerhet bájos és rendkívül vidám életükbe, melynek hatására Yannben olyan érzelmek és emlékek kapnak szárnyra , melynek következtében egy mindent elsöprő cselekedetre szánja el magát. 

Bevallom, nekem ez volt az első Gavalda könyvem, ami nem kis meglepetés okozott számomra. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez nekem ennyire tetszeni fog. Persze visszatekintve várható volt, hiszen olyan sok bloggertársam – akiknek a véleményére sokat adok – már korábban is agyon dicsérte és várta az írónő legújabb könyveit. Ám hogy az első regénye után én már rögtön azon agyaljak, hogy mi legyen a következő olvasmányom tőle – jelen állás szerint az Együtt lehetnénk - na, hát ezt a fene se gondolta volna.

Rengeteg érzelem kavargott bennem olvasás közben. Annyira érzékletesen és magával ragadó módon tudta ábrázolni Gavalda azokat a problémákat és gondolatokat, amik ezt a két fiatalt gyötörték és foglalkoztatták, hogy nem egy esetben én is simán magaménak éreztem őket, annak ellenére, hogy korban már jóval a szereplők fölött járok. Meg aztán olyan stílusosan és gyönyörűen áramlottak ezek a gondolatok és érzelmek a sorok között, hogy azok sokszor gondolkodásra késztettek… Hogy miről? Ó, hát olyan apróságokról, hogy vajon mit tehetnék azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, és hogy vajon min kéne változtatnom a jobb élet reményében? (Neeem, nem nagy dolgok ezek ugye?)

Egyébként tök érdekes volt, hogy amikor becsuktam a könyvet akkor még úgy éreztem, hogy Mathilde története tetszett jobban. Aztán ahogy teltek a napok és szép lassan kezdett  lecsengni bennem a könyv mondandója, azt vettem észre, hogy Yann történetére mégis sokkal, de sokkal többet gondolok, és hogy az ő alakja valahogy jobban megérintett és tovább ott motoszkált a fejemben. 

Én úgy vélem, hogy ezt a könyvet akkor kell olvasni, amikor egy kicsit elveszettnek érzi magát az ember. Merthogy ez a könyv erőt ad, gondolkodásra késztet és egy kis hitet nyújt abban, hogy a sors igenis gyakran megmutatja nekünk a helyes utat. Ami persze lehet, hogy kezdetben irtó váratlanul ér bennünket és félünk is tőle kicsit, sőt, talán még ellen is állunk neki, ám ilyenkor (Mathilde és Yann példáját követve) nincs más dolgunk, mint nagy levegőt venni, becsukni a szemünket és egy nagy lépést előre tenni. 

"Hiszen már nagyon régóta ismertem őt. Az ember nem találkozik azokkal, akiket szeret, hanem rájuk ismer."

Kiadó: Magvető

Eredeti cím: La vie en mieux

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Oldalszám: 272

tovább olvasom Anna Gavalda: Édes ​életünk