2018/06/27

, ,

Julie Cohen: Együtt

Ez a könyv az egyik legszokatlanabb történet volt, amit mostanában olvastam. És nem csak azért, mert olyan témákkal találkoztam benne, melyek közül van, ami tabunak számít és sokan megbotránkoznak és elfordulnak tőle. Vagy mert annyira bizarr és fájó, hogy anyaként a szívem sajdul bele. Hanem elsősorban azért, mert a könyv szerkezete annyira egyedülálló, hogy ehhez hasonlóval emlékeim szerint még nem találkoztam. Hogy miről is beszélek pontosan? 
Robbie és Emily története 1962-ben kezdődik, amikor először találkoznak egymással, de a könyv legelső lapjai öt évtizeddel későbbről kezdi el mesélni a történetüket, amikor ők már évek óta együtt vannak, sok szép emléket gyűjtöttek együtt össze, öregek és gyengék, de még mindig szeretik egymást és még mindig képesek lennének egymásért akár meghalni is - amire egyébként sor is kerül, nem sokkal azután, hogy Robbie-n az Alzheimer kor tünetei mutatkoznak. Ugyanis Robbie, a betegsége folytán gyakran elveszíti a memóriáját és éveket ugrik vissza az időben, és mivel ők ketten már megismerkedésük óta szörnyű titkot cipelnek magukkal, nagy a veszélye annak, hogy egy nap nem tudván magáról esetleg elárul valamit ebből a környezetének. És, hogy mindez ne történjen meg, a férfi egy reggelen felkel, felöltözik, kávét főz magának, megeteti a kutyát, majd egy levelet hagy Emilynek és a parti sziklákhoz érve a mélybe veti magát. És számunkra innentől kezdődik a történetük megismerése.

Én mondom nektek, ez nem egy átlagos szerelmi történet, hanem egy mindent elsöprő, lenyűgöző, összetett és elpusztíthatatlan kapcsolat meséje. Tetszett, ahogy a szerző a könyv legelején szép lassan tárta fel Emily és Robbie együtt töltött örömteli pillanatait a gyermekeik, unokáik és a barátaik társaságában, ami első látásra azt a benyomást keltette bennem, hogy milyen szép, kiegyensúlyozott és boldog életet élhettek ők eddig, ám ez a valóságban nem egészen így volt. Sajnos nem sokat mondhatok el a cselekményről, de ami biztos, hogy már az első oldalak olvasása közben érezhető, hogy ez egy szívszorító és gyönyörű történet lesz - és higgyétek el, ez valóban így is volt. Julie Cohen remek mesélő. Olyan hitelesen - szenvedéllyel és érzelemmel teli - adja át a szereplőkkel történt események sorát, hogy biztos voltam benne, hogy mindez valóban meg is történt. Ráadásul roppant különlegesnek találtam, hogy egy olyan megdöbbentő helyzetet használt kiindulási pontként, ahol a történet ott kezdődött, ahol véget ért, és ott ért végett, ahol kezdődött.
Mint korábban írtam a regény szerkezete nagyon különleges, és számomra ez a különlegessége volt egyben a legnagyobb gyengesége is. Ugyanis azzal, hogy a szerző visszafele fejtette fel az események szálait, a szereplők és a sorsuk iránt érzett érzéseim nem tudtak kiteljesedni. Nem azt mondom, hogy nem érintett meg vagy éltem át Emily és Robbie történetét, mert nagyon is megszerettem és a szívembe zártam őket miközben csodálattal figyeltem erős szerelmüket, kitartásukat, és azon áldozathozatalaikat, melyek eredményekén ők ketten együtt maradhattak. De az események e fura visszapörgetése rám zavaróan hatott, darabossá tette a történetet.

Bevallom, az elején elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehetett az a nagy titok, amit oly féltve őriztek szereplőink, ami miatt Emily szülei végleg elfordultak tőlük, és ami miatt menekülniük és titkolózniuk kellett egész életükön keresztül. Úgyhogy tűkön ülve vártam, hogy végre fény derüljön minderre, és amikor ez megtörtént, akkor hirtelen minden mozaikdarabka értelmet nyert és tökéletesen a helyére került, arról már nem is beszélve, hogy én is majdnem padlót fogtam.

Szóval összességében  nem bántam meg, hogy esélyt adtam ennek a könyvnek, és bízom benne, hogy e rövid értékelésemmel bennetek is sikerült felébresztenem a kíváncsiságot iránta. Julie Cohen regénye egy nagyon jó kis romantikus történet volt; fordulatos, erőteljes, merész és érzelmes, amin kellemesen szórakoztam és amit a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudok. 

"Emily nevetett. Érezte a szelet a testében. A tenger óriási volt, végtelen, tele lehetőséggel, csupa szabadság. Elkapta Robbie pillantását, és látta, hogy ő is nevet. És a lány ebben a pillanatban beleszeretett."
Julie Cohen
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Together 
Oldalszám: 412

tovább olvasom Julie Cohen: Együtt

2018/06/24

Házi feladat

Immár egy hete vége az iskolának, de a fiam táskájából még csak most került elő az uzsonnás doboza, ami persze egy kis meglepetést tartogatott a számomra. Ne, ne kérdezzétek, hogy mik keltek életre a lekváros táskán egy hét leforgása alatt harminc fok melegben, mert fogalmam sincs, és igazából nem is ennek megvitatása miatt ragadtam billentyűzetet, hanem mert a dobozon kívül egy kis félbehajtott papírocska is lapult a táskában, egy olyan listával, amit az iskolában kapott (H)Nyá(z)ri feladat gyanánt.  
  
És én ezt annyira imádom! 😊

Íme a lista:
  • Egy reggel sétálj ki az udvarra, kertbe, erkélyre, teljesen egyedül! Csukd be a szemed, szippants mélyeket és hallgasd a madarakat!
  • Olvass fura helyzetben! Fűben, hason, zseblámpával vagy pl. egy csigának.  
  • Táncolj szokatlan helyeken! Medencében, sötétben vagy az asztal tetején!
  • Énekelj esőben!
  • Kóstolj meg egy olyan ételt, italt, gyümölcsöt, amit eddig még nem ettél!
  • Próbálj ki valami új sportot vagy kézművességet, amit eddig még nem próbáltál!
  • Tanulj meg egy mondatot valamilyen idegen nyelven.
És még lehetne folytatni a sort… Én például azt tenném hozzá, hogy tanuld meg elkészíteni a kedvenc ételed – ami remélhetőleg valami egyszerű dolog lesz és nem olyan kaliberű, mint pl. a posírozott lazac kapormártással. 

Ti mit írnátok még a listához?
tovább olvasom Házi feladat

2018/06/18

, ,

Tracey Garvis Graves: Kötelék

Mostanában irtó sokat szoktam a polcom előtt állva azon dilemmázni, hogy vajon melyik könyvet válasszam kikapcsolódásként társamul. Elvesztegetett időnek érzem olyan regényekre pazarolni a drága energiám, amik nem kötnek le hamar, mondjuk úgy legalább az első 100 oldalon. Ezért is mentem biztosra, amikor kinéztem magamnak a Kötelék című kötetet, amiről annyi szépet és jót olvastam, hogy biztos voltam benne, hogy ezzel aztán tuti nem nyúlhatok mellé. És igazából nincs is okom panaszra, mert valóban kellemes kikapcsolódást nyújtott, de azt is el kell mondanom, hogy talán pont a magas elvárásaim miatt ennél azért kicsivel többre számítottam: valami olyasféle olvasmányra, ami mélyebb húrokat pendít meg benne, és amire sokáig emlékezni fogok - de csak egy amolyan egyszer olvasós és roppant szórakoztató, ám könnyen felejthető szerelmi történetet kaptam.

A regény egy tinédzser fiú és egy nálánál 13 évvel idősebb tanítónő románcáról szól.  Anna és T.J. egy repülőgép szerencsétlenség folytán kerülnek egy lakatlan szigetre, ahol kezdetben azt hiszik, hogy pár napon belül majd valaki a segítségükre siet, ám amikor a napokból hetek, majd hónap, később pedig évek lesznek, már ők sem olyan biztosak a dolgukban. Anna és T.J. embert próbáló körülmények közt élik mindennapjaikat egy olyan szigeten, ami egyébként valami eszméletlenül csodálatos lehetett. Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol a Maldív-szigetekre jellemző napsütés és simogató fehér homok, a kék ezerféle színárnyalatában pompázó kristálytiszta víz, és mindenhol jelenlévő kókuszpálmák vannak, mely idilli környezetet egy kényelmes hotelszobából biz' isten akár évekig is el tudnám viselni, ám a hőseinknek kijutó zord körülmények között szerintem pár napig sem húznám.

Ami igazán tetszett a könyvben, hogy az írónő el tudta velem hitetni, hogy amíg a szereplők a szigeten voltak tényleg nagyon gyakran az életükért küzdöttek. Anna és T.J. rengeteget éhezett, szomjazott, és fázott, különböző sérüléseket szereztek és betegségeken estek át mindenféle külső segítség nélkül, ami számomra elég életszerűvé tette a helyzetüket ahhoz, hogy hitelesnek érezzem. Még úgy is, hogy feltűnően sokszor mosolygott rájuk a szerencse, egy partra vetett bőrönd vagy mentőcsónak formájában. Tetszett, hogy az írónő felváltva, mindkét szereplő szemszögén keresztül mutatta be a történtet, és a közöttük kialakult egyenlő, és minden téren egymásra utalt kapcsolatuk, majd később szerelmi románcuk kibontakozását is örömmel követtem nyomon. Anna és T.J. életük különböző szakaszaikban voltak, ami a szigeten nem okozott problémát, de ahogy visszatértek a civilizációba már ők is érezték ennek hátrányát, ráadásul még az emberek előítéleteivel is meg kellett küzdeniük, ami próbára tette a kapcsolatukat. De Anna és T. J. szerelme különleges volt, a közöttük lévő kölcsönhatás pedig, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz és ahogy ezzel együtt az érzéseik is egyre őszintébbé és mélyebbé váltak a könyv legjobb részei voltak.
Ugyanakkor muszáj megemlítenem azon apróságokat is, amik csorbították szememben a könyv tökéletességét, főképp a regény első felében, ahol Anna és T.J hangját és személyiségét sajnos nem mindig éreztem teljesen különállónak. A narrációik és gondolataik gyakran nehezen voltak megkülönböztethetőek egymástól, és romantikus olvasóként a legfontosabb pillanatokban nem azon akartam agyalni, hogy akkor most melyikük gondolatairól és érzéseiről is olvasok pontosan, hanem mindenféle zavaró körülmény nélkül élvezni és átélni a velük történt eseményeket.

Bevallom T.J. karakterének megformálásától kissé tartottam, hiszen mégiscsak egy 17 éves tinédzser srácról van szó, akinek az érzelmi intelligenciája és kommunikációja – bárhogy is próbálom szépíteni a dolgokat – nem feltétlen érhet fel egy 30 éves nőéhez. Ám az írónő ezt a feladatot szerintem egész jól oldotta meg, ellentétben Annával, akit végig sokkal fiatalabbnak és bizonytalanabbnak éreztem a korához képest, és bizony erősen hiányoltam belőle az idősebb nők bölcsességét is, ami jobban kiemelte volna a közöttük lévő korkülönbséget.

Összességében azonban nincs okom panaszra, mert élveztem a könyv olvasását és az író stílusát. És bár mély érzelmi lenyomatot nem hagyott bennem a történet, mégis emlékeztetett arra - vigyázat, mert közhely következik -, hogy az igaz szerelem a legváratlanabb helyen is bármikor felbukkanhat.
Tracey Garvis Graves
Értékelés: 4/5

Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: On the Island
Oldalszám: 332

tovább olvasom Tracey Garvis Graves: Kötelék

2018/06/10

Májusi apró örömök

Sajnos az élet túl gyorsan zajlik körülöttem ahhoz, hogy akkor és annyi időt szakítsak legkedvesebb időtöltésemnek, mint ahogy azt szeretném. Úgy peregnek a hónapok, hogy fogalmam sincs, hogy a munkán kívül mi mással töltöttem a napjaimat. Szerencsére könyvekben még mindig nem szenvedek hiányt - szerintem előbb jön el a világvége, minthogy ez megtörténjen - csak az idő az, ami meggátol abban, hogy annyit olvassak, amennyit csak szeretnék. Így sajnos olvasás terén ebben a hónapban sem volt módom rekordokat dönteni a 13 éves fiammal ellentétben, aki szinte majd két hét alatt falta fel Brandon Sanderson Leszámolók című trilógiájának mindhárom kötetét, mely miatt - nem tagadom - irtó büszke vagyok rá. Borzasztóan örülök, hogy végre ő is megtapasztalhatta azt az csodás érzést, amikor egy történet úgy istenigazából képes magába szippantani az embert. Amikor a szereplőkkel ébredsz és az ő világukban alszol el, és a történetük végén fájó szívvel vagy kénytelen elereszteni őket. Ennek kapcsán pedig egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon miért e foggal körömmel való ragaszkodás a régi kötelező olvasmányok iránt. Miért nem lehet egy kis vérfrissítést eszközölni egy-két kortárs ifjúsági regény beiktatásával, melyek bár lehet, hogy nem a szépirodalmat képviselik, de ha netán ezek által könnyebben lehetne megszerettetni a gyerekekkel az olvasást, akkor miért ne lehetne ezekkel bővíteni a kötelezők  repertoárját. Mindenesetre erről a témáról mostanában egyre több beszélgetést és cikket olvasok, és csak remélni tudom, hogy valamikor, nagy sokára, talán elindul valami változás. Ám míg ez bekövetkezik, addig örömmel terelgetem saját magam a gyerekeimet az olvasás szeretete felé, mert nincs is annál jobb dolog, amikor együtt tudunk rajongani egy sorozatért.
Na, de visszakanyarodva májusi röpkém tárgyához, mint látjátok igen visszafogott hónapot zártam. Szám szerint csak kettő könyvet vásároltam, a harmadik ugyanis csere volt. És ezek közül még csak az egyiket, a Minden órában négyszer-t sikerült elolvasnom, amiről az előző posztomban írtam is egy rövid beszámolót. A többi pedig, nos, előbb-utóbb ők is sorra kerülnek majd valamikor.

Mások apró örömei:
Heloise
Theodora
Nikkincs
tovább olvasom Májusi apró örömök

2018/06/07

, ,

Lisa Scottoline: Minden ​órában négyszer

Dr. Eric Parrish karrierje csúcsán lévő elismert pszichológus, aki egy philadelphiai általános kórház pszichiátriai osztályának vezetője. Magánélete elég zűrös, ugyanis a feleségével épp válófélben vannak és ez miatt csak ritkán láthatja hét éves kislányát, Hannát. Akit egyébként imád, és aki miatt mindent megtesz, hogy az elsődleges felügyeleti jog az övé legyen. Ám váratlanul olyan problémákkal találja szemben magát, melynek köszönhetően mind a karrierje, mind a Hannáért vívott csatája komoly veszélybe kerül.

Először is feltűnik az osztályán egy igen vonzó orvostanhallgató, aki minden jel szerint teljesen rá van kattanva.  És amikor rájön, hogy az érzelmei nem lelnek viszonzásra, csúnya dolgokkal vádolja meg őt.  Aztán pedig ezzel egy időben a privát rendelésén is egy olyan tinédzser kezelését vállalja el, aki miatt hamarosan jókora szakmai dilemmába kerül. Max ugyanis egy olyan 17 éves kényszer-betegségben szenvedő fiatal srác, aki azon kívül, hogy nem tud megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a 90 éves nagymamája hamarosan meg fog halni, erőszakos gondolatai vannak egy lányról, akit állítólag szeret. Így aztán amikor kiderül, hogy ezt a lányt pár nappal később meggyilkolják, a dolgok furcsa állása folytán Eric lesz az első számú gyanúsított. Innentől kezdve Eric egy igazi rémálomba találja magát, amiből hiába próbál kikecmeregni és lelkiismeretesen az orvosi szabályokat gondosan betartva keményen helyt állni, a dolgok valahogy mindig úgy alakulnak, hogy nem az ő malmára hajtják a vizet.

Nos, először is el kell mondanom, hogy az összes gyengesége ellenére is élveztem a könyv olvasását. Maga a történet lassan épült fel, de hamar rá lehetett jönni, hogy itt valaki nagyon úgy szeretné irányítani a dolgokat, hogy azzal tönkre tegye nem csak Eric magán, de szakmai életét is. Eric karaktere számomra egyébként kissé hihetetlen volt - lehet csak azért, mert még soha nem találkoztam olyan orvossal, aki ennyire elkötelezett, és ennyire a szívén viselte volna a betegei sorsát, mint ahogyan azt ő tette. Amivel egyébként semmi problémám nem lenne, természetesen legyen így, sőt! Még több ilyen dokit a pályára. Na de hogy valaki ez mellé még mérhetetlenül naiv is legyen, azt már bizony elég valószerűtlennek éreztem egy ilyen szakmai háttérrel és egzisztenciával rendelkező orvosnál. 
Na de lépjünk ezen túl, és nézzük inkább, hogy mi is az, amit igazán értékeltem a könyvben, ami nem más, mint az írónő mélyreható kutatómunkája az orvostudomány, a pszichiátria és a büntetőjog bonyolult világában. A fene se gondolta volna, hogy az orvosokat ennyire gúzsba köti az orvosi titoktartás szabálya. Persze tisztában voltam azzal, hogy van ilyen, na de, hogy még egy gyilkossági ügyben sem mondhatnak semmit, de tényleg semmilyen információt a páciensükkel kapcsolatban, ami egyébként nagy segítséget nyújtana a gyilkos kézre kerítésében, ezt azért kissé felemás érzésekkel fogadtam. Mindenesetre ez volt a könyv központi eleme, e köré épült a sztori, és ez a titoktartási kényszer volt az, ami oly nyugtalanítóvá és egyre feszültebbé tette az egészet. Illetve az a néhány kis rövid fejezet, amit a szociopata szemszögén keresztül olvashattunk, és amik szintén csak még tovább fokozták az események drámai hatását.

A történet egyébként - az Eric-re vonatkozó problémáim ellenére - az utolsó fejezetekig teljesen rendben volt. Persze a csúcspontját kissé abszurdnak éreztem, de az ahhoz vezető események és azok következményei teljesen hihetőek voltak számomra. Mondjuk a végén Eric és a felesége közötti kapcsolatban beálló hirtelen pálfordulás ismételten rontott kissé az összképen, de még így remekül szórakoztam, borzongtam, izgultam és bosszankodtam a könyv olvasása közben - és mi másért olvassuk az ilyen műfajú műveket, ha nem ezért.

"Olvastam valahol, hogy minden huszonnégy emberből egy szociopata. Ha engem kérdeznél, azt mondanám, az a másik huszonhárom elkezdhet aggódni."

Lisa Scottoline
Értékelés: 4/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Every Fifteen Minutes
Oldalszám: 416

tovább olvasom Lisa Scottoline: Minden ​órában négyszer