Durica Katarina: A ​rendes lányok csendben sírnak

Kb. három éve Az élet, meg minden című podcastben egy beszélgetést hallgattam Durica Katarinával új megjelent könyvéről, A rendes lányok csendben sírnak-ról, ami azóta sem ment ki a fejemből és amit azóta is el szerettem volna olvasni.

 
A könyv a dunaszerdahelyi maffiáról, annak gaztetteiről és kontrollálatlan hatalmáról szól. A kilencvenes években a magyar lakta Csallóközben a maffia volt az úr, Durica pedig ennek az időszaknak egy olyan részét dolgozta fel, amiről nagyon kevesen beszélnek, ha egyáltalán beszélnek. Azokról a fiatal tizenéves lányokról van szó, akik csoportos nemi erőszak áldozatai lettek, olyan nőkről, akik a kedvesüket veszítették el, és olyan édesanyákról, akik a fiukat, amikor azok a maffia befolyása alá kerülve vadállatokká váltak. Ezeknek a fiúknak esélyük sem volt arra, hogy ebből az erős közegből kivonják magukat és csak kívülről nézzék a dolgokat, de másoknak sem. Rengeteg embert nyomorított meg lelkileg és testileg a maffia.

A podcastben lévő beszélgetésből megtudtam, hogy a szerző nem képzelt világot tár elénk, hanem több tucat interjú nyomán írta meg a könyvét, mely interjúkban maguk az áldozatok osztották meg vele történeteiket, húsz évvel az elszenvedett borzalmak után.

A történet három nő életútján keresztül bontakozik ki, akik egy lakótelepen, sőt egy lépcsőházban, egymás szomszédságában élnek. Júlia fodrászként dolgozik és látszólag gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával, amikor váratlanul betoppan az életébe András, akinek nem tud ellenállni. Hilda középiskolába jár és külföldi továbbtanulásról és bulikról álmodozik, de mindez lehetetlen egy olyan városban, ami a helyi maffia megszállása alatt van. És végezetül ott van a valóság elől az italba és tévésorozatokba menekülő nyugdíjas Erzsi, aki tehetetlenül nézi végig, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy azok az emberek, akik a maffia tagjai voltak az áldozatok szomszédjai és ismerősei közül kerültek ki. Olyanok, akiket gyerekkoruk óta ismertek és mindent tudtak róluk, hiszen egy kisvárosban ugye mindenki ismer mindenkit… és mégis.

Felfoghatatlan volt számomra, hogy ebben az időszakban bármit megtehetett itt a helyi banda, és hogy semmiféle kontroll nem volt velük szemben. Az pedig, hogy a klán magyarokból állt és a saját fajtáikat gyötörték és terrorizálták, csak még borzasztóbbá tette az egészet.

Az elbeszélést az elején - talán az írónő újságíró múltjának köszönhetően - kissé távolságtartónak és tárgyilagosnak éreztem. A szereplők hangját sokáig nem tudtam elkülöníteni egymástól és a velük történt tragédiák súlyát sem tudtam mindig igazán átérezni. Kissé felszínesnek találtam az események leírását, vártam, hogy mikor merülök alá - úgy isten igazából - a szereplőkkel történt borzalmak fájdalmába, amit aztán csak a könyv végén, Hilda történetével kaptam meg. Értékelem, hogy az írónő törekedett arra, hogy az elbeszélés ne legyen hatásvadász és szenzációhajhász, de egy ilyen felkavaró témájú könyvnél én sokkal erősebb és mélyebb érzelmi leírásoktól - urambocsá! - sokktól sem kíméltem volna meg az olvasót.
(A podcastben a beszélgetés során nekem egyébként sokkal átütőbb erejű volt az a félelem és kilátástalanság, amit az ott élők átéltek, mint a könyvben.)

A regényben nem a maffia emberein van a hangsúly, hanem e borzalmas időszak női áldozatain, akikről eddig nem igazán esett szó.

Jó, hogy van valaki, aki az ő történetüket is megírta.

Egységes volt a dunaszerdahelyi maffia stílusa, az biztos. Már messziről fel lehetett őket ismerni. Olyanok voltak, mint egy Zs kategóriás hollywoodi akciófilm szereplői; arany nyaklánc, szolibronz bőr, ízléstelen ruhák és a fehér zokni. Abból is csakis a márkás. Ügyeltek, hogy kilógjon az Adidas jel.

Nekem nagyon sokat tett hozzá az olvasás élményhez, hogy meghallgattam az írónővel készült beszélgetést a könyv születésének körülményeiről, úgyhogy akit komolyan érdekel a téma, annak ezt is bátran ajánlom.

Kiadó: Libri

Oldalszám: 316

tovább olvasom Durica Katarina: A ​rendes lányok csendben sírnak

Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Mrs. Christie rejtélyes eltűnése a krimik királynőjének, Agatha Christie életének egy rejtélyes epizódját írja meg, ami a mai napig bizonytalanságban tartja az embereket. Időben 1926-ban járunk, ami két szempontból is jelentős év volt Agatha számára. Egyrészt, mert Az Ackroyd-gyilkosság c. regényének megjelenésével egyre komolyabb népszerűségre tett szert, másrészt, mert ebben az évben derült ki, hogy Archie, a férje elhagyja őt. Benedict regénye ezt az időszakot dolgozza fel, illetve pontosabban azt a 11 napot, amikor Agathának az őt ért érzelmi traumák hatására rejtélyes módon nyoma veszik.

Nem vagyok nagy AC rajongó, félve is írom le, hogy még csak egyelten könyvét (a Tíz kicsi négert) olvastam, ám az életével foglalkozó regények (pl. Rejtély ​az Orient Expresszen) valami oknál fogva mindig is nagyon érdekeltek. Ezért is vágtam bele ebbe a regényébe, ami már most elárulom, irtózatosan tetszett. 

A regény felépítése szerintem nagyszerű volt, mivel nem egy idősíkon követhettük nyomon az események folyását, hanem oda-vissza ugráltunk az időben, kezdve onnan, amikor Agatha és Archie megismerkedik egymással, egészen addig, amíg Agatha Archie-val folytatott heves veszekedés után hirtelen eltűnik.

Tetszett, ahogy Agatha és Archie kapcsolatának alakulását végig szépen nyomon lehetett követni. A magam részéről az elején még drukkoltam is nekik, hogy összejöjjenek, majd később nem győztem csak szörnyülködni az egyre mérgezőbb kapcsolatuk alakulása láttán. Agatha rengeteg energiát fektetett abba, hogy életbe tartsa a házasságát. Kétségbeesetten szeretett volna jó feleség lenni minden sérelme és férje hideg viselkedése dacára. És hiába volt őszintén szerelmes Archie-ba, az anyagi gondok, majd később az, hogy Agatha többet kezdett keresni, mint a férje, és hogy egyre növekvő népszerűsége elhomályosította Archie sikeres karrierre tett kísérleteit, éket vert közéjük.

Agatha Christie fiatalkori képe, illetve a könyv spanyol és cseh kiadása.

Bevallom, Archie-t a könyv végére kifejezetten meggyűlöltem. Nárcisztikus és önző  magatartása és persze Agatha mindent eltűrő és belenyugvó viselkedése miatt sokszor csak a fejemet fogtam. Számtalan olyan jelenet volt a könyvben, amikor sikítani tudtam volna az Agathát ért sérelmek miatt.  Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mennyire alávetette magát mindenben a férje akaratának - melyben még az anyja is adta alá a lovat -, és olyan szörnyű volt látni, hogy ennek hatására miként kezdi szép lassan elveszíteni valódi énjét. Azt pedig, hogy még a gyermekét is képes volt háttérbe szorítani a férje javára, már-már vérlázítónak találtam. Ó milyen sokszor ráztam volna meg, hogy térjen már végre észhez és vegye észre milyen romboló hatású, egyoldalú és elnyomó kapcsolatban él a férjével. 

Ami kifejezetten tettszett a könyvben, hogy a szerző rengeteg ismert tényt használt fel Agatha Christie önéletrajzából - az eltűnésének körülményeit is például tűpontosan írta le -, ám a történet befejezése persze már csakis az ő saját agyszüleménye volt, ami meg kell hagyni, nekem rendkívül tetszett.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy azt Benedict leírta, de tény, hogy Agatha Christie valóban eltűnt, melynek körülményei nem ismertek. Hogy mi történt abban a 11 napban? Idegösszeomlása volt és elmenekült, vagy ahogy a férje állította valóban amnéziát kapott az érzelmi megterheléstől és csak véletlenül kötött ki egy távoli szállodában, vagy esetleg a férjére akart ráijeszteni vagy megbüntetni, urambocsá gyanúba keverni az eltűnése miatt (ami egyébként élete nagy mesterműve lenne), nem lehet tudni, és úgy tűnik, hogy ez már soha nem is derül ki.

Mindenesetre Marie Benedict nagyszerűen munkát végzett a tények és fikció egybemosásával és Agatha személyiségének kevésbé ismert oldalának megfestésével. Én legalábbis nagyon élveztem a könyv olvasását és a vége is elégedettséggel töltött el. Úgyhogy minden Agatha Christie rajongó számára nyugodt szívvel tudom ajánlani, azok számára pedig, akik nem ismerik annyira az írónő magánéletét, különösen, mivel ez a könyv nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb hozza őt hozzánk, és az írón túl, az egyszerű és erős nőt is meglássuk benne.  

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Mystery of Mrs. Christie

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 332

tovább olvasom Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Rosella Postorino: A ​Farkas asztalánál

Az idei évben eddig ez a könyv volt az egyetlen, amit úgy istenigazából vártam. Ahogy megláttam a borítóját, rögtön tudtam, hogy nekem ez kell - mi tagadás, már a kinézete megvett kilóra. Meg aztán mindig is nagyon szerettem a II. világháború idején játszódó történeteket, ez meg aztán javában benne zajlott, úgyhogy a tartalma is nagyon vonzó volt számomra.

Szerencsére nem okozott csalódást a könyv, az első oldaltól kezdve az utolsóig irtózatosan élveztem. És amikor a végén becsuktam, még akkor is csak elragadtatással tudtam róla beszélni.

A történet hősnője Rosa Sauer, egy huszonhat éves fiatal nő, akinek a férje a fronton harcol, de már két éve nem hallott felőle semmit. Rosa Berlinből vidékre kényszerül a férje szüleihez, ahol aztán teljesen véletlenül esik rá a választás, hogy kilenc másik nőtársával együtt ők legyenek Hitler előkóstolói. Rosa-ért minden reggel SS katonák jöttek, hogy elvigyék abba az erdőben lévő főhadiszállásra, amit Farkasodúnak neveztek, és ahonnan Hitler csaknem három éven át irányította a Harmadik Birodalmat. Rosa-nak minden nap meg kellett kóstolnia azokat az ételeket, amelyek Hitler szakácsának a konyhájából kerültek ki, hogy elkerüljék a Führer ellen elkövetett esetleges mérgezési kísérleteket. Tíz nő nézett minden nap farkasszemet a halállal, hogy megóvja a náci vezér életét. Minden nap úgy vették az első falatot a szájukba, hogy lehet ez lesz az utolsó reggeli, ebéd vagy vacsora a számukra. Ennek ellenére mégis akadtak olyanok, akik örömmel kockáztatták életüket Hitlerért, és olyanok is, akiket Rosa-hoz hasonlóan nem a politikai ideológia vezérelt.

                                             

Szerettem ezt a könyvet olvasni, annak ellenére, hogy egyik szereplőt sem éreztem közel magamhoz. Ennek oka egyértelműen az író stílusa volt. Rosella Postorino írása annyira nyers és fegyelmezett, talán kicsit még - azt is megkockáztatom - merev volt, és mindenféle nagyobb érzelmi kitöréstől mentes, hogy ennek hatására olvasás közben mindvégig bizonyos távolságot éreztem a történettől és magától a főszereplőtől is. Ez azonban nem kicsinyítette számomra a könyv élvezeti értékét, ellenkezőleg, engem pont ez miatt fogott meg a történet és tetszett annyira az egész. És persze azért is, mert az írónőt egy valós személy, Margot Wölk története ihletett, aki valóban Hitler előkostolója volt. Én nem tudtam, hogy voltak ilyen nők a háború ideje alatt, bár jobban belegondolva teljesen logikusnak tűnik, hogy szükség volt rájuk. 

De visszatérve a történethez, a háború közepén járunk, a családok szétszakadtak, rengeteg nő maradt otthon egyedül, akik mind féltek, éheztek, és egyszerűen csak túl akartak élni. Az a tíz nő, akit a szerző bemutat nekünk, nagyon különbözőek, így a sorsukon keresztül is különböző aspektusokból ismerhetjük meg ezt az időszakot. Érdekes és egy kicsit bizarr kettősség volt számomra a helyzetük, mert bár azok a finomságok, amiket minden nap meg kellett enniük, akár a halálukat is okozhatták volna, ugyanakkor háború idején, amikor éhínség volt és alig volt mit enniük az embereknek, a túlélés egyik formáját is jelentette számukra, hiszen azon kívül, hogy minden nap tele hassal mehettek haza, még fizetést is kaptak érte.Sajnáltam Rosa-t, mert azzal, hogy kiválasztották, egy roppant ellentmondásos helyzetbe került, ugyanis a túlélés érdekében kénytelen volt eleget tenni a hatalom által rárótt kötelességnek, és ha kellett, az életét áldozni a Führerért, ugyanakkor mindvégig erős ellenérzést táplált a Hitler-kormány iránt, illetve azon kiszolgáltatottság és visszaélések miatt, amiket a Farkasodúban kellett elszenvednie több társával együtt. Merthogy hiába voltak ők is németek, gyakran nem kesztyűs kézzel bántak velük a rájuk vigyázó SS tisztek. És hiába talált Rosa barátra egy titokzatos és mindenkivel ellenséges nő személyében, és még egy SS tiszttel is sikerült szerelmi viszonyba bonyolódnia, így is mindvégig csak egy áldozat volt, akinek - ha tetszett, ha nem - mégiscsak a huszadik század leghírhedtebb diktátoráért kellett dolgoznia.

Szóval nagyon összetett és különleges történet volt ez számomra, ami erősen hatott az érzelmeimre, hiszen rengeteg kérdést feszeget az emberi érzések és kapcsolatok terén. Olyan erős témákat vet fel az olvasóban, mint például mit vagyunk hajlandóak megtenni magunkért és a barátainkért? Mi az, ami még belefér a túlélésért vívott harcba? A túlélési ösztönünk valóban erősebb, mint a saját akaratunk? Hol van a határ, amit átlépve már kérdéses, hogy el tudunk-e számolni a lelkiismeretünkkel?Hogyan maradhatunk emberek egy olyan embertelen helyzetben, mint a háború?;Az egyetlen dolog amit sajnálok a könyvben, hogy a vége túl rövidre és összecsapottra sikerült. Kár, hogy olyan keveset tudtam meg Rosa háború után életéről, holott olyan szívesen olvastam volna róla sokkal, de sokkal részletesebben is.  

Úgyhogy összességében A Farkas asztalánál egy nagyon élvezetes olvasmány volt, örülök, hogy olvashattam, annál is inkább, mivel Rosella Postorino ezen regénye egy teljesen más szemszögből mutatta be nekem ezt az időszakot. Sok világháborús könyvvel volt már dolgom, de ez valahogy mégis kicsit kiemelkedik közülük, talán azért, mert nem a náci idealizmusról szólt leginkább, hanem a túlélés és az alkalmazkodás képességéről, ezért úgy gondolom, hogy akit érdekel a téma és a történelem ezen szeglete, az semmiképp ne hagyja ki.                

          

Kiadó: Libri
Eredeti cím: Le assaggiatrici
Fordította: Todero Anna
Oldalszám: 380

tovább olvasom Rosella Postorino: A ​Farkas asztalánál

Sara Collins: Frannie ​Langton vallomásai

Kissé csalódott vagyok, mert több általam elismert blogger méltatta e könyv nagyszerűségét, ám én ezt egy cseppet sem éreztem rajta. Először arra gondoltam, hogy biztos azért, mert egyrészt rosszkor olvastam, másrészt, mert mindig túl fáradtan kezdtem bele és így pár oldal után rendszerint szépen be is ájultam rajta. Ám amikor a könyv felénél még mindig azt tapasztaltam, hogy engem ez a történet egyáltalán nem ránt magába, kezdtem elfogadni a tény, hogy basszus, nagyon úgy tűnik, hogy ez nem az én könyvem lesz.

A történet Frannie ​Langtonról, egy mulatt rabszolganőről szól, akit kettős gyilkossággal vádolnak: a hatóságok szerint megölte gazdáját, a tudós George Benham és annak különc francia feleségét, Marguerite-t. Frannie képtelen felidézni, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán. Csak arra emlékszik, hogy másnap reggel az asszonya ágyában ébredt véres kézzel és ruhában,  az asszonya pedig holtan hevert mellette.

"Sosem tettem volna azt Madame-mal, amiről pedig állítják, hogy megtettem, mivel szerettem őt. Mégis azt mondják, ki kell ezért végezni engem, és azt akarják, hogy tegyek vallomást. De hogyan vallhatnám be azt, amiről magam sem hiszem, hogy elkövettem?"

Frannie védőügyvédje könyörög, hogy adjon a kezébe valamit, bármit, amivel megmentheti őt a kötéltől, és Frannie elkezdi mesélni az életét a kezdetektől egész a tárgyalásig.

Frannie egy jamaicai birtokon, amit ironikus módon Paradicsomnak neveztek el, nőtt fel házicselédként. Nem volt annyira rossz sorsa, mint a többi rabszolgának, inkább végigolvasta az ottani életét, ahelyett, hogy végigszenvedte volna, amiért persze nem hibáztatom, ha tehette, miért ne tette volna, csak elég furcsának, sőt hihetetlennek tartom mindezt, hiszen mégiscsak egy rabszolgáról van szó. Persze ki tudja, lehet voltak olyan házi rabszolgák, akiknek lehetőségük volt olyan műveltségre szert tenni, hogy verseket idézzennek és latinul, értitek, latinul beszéljenek ebben az időben, de bevallom, ezt kissé nehezen tudtam összeegyeztetni azzal a képpel, amit az ültetvényeken dolgozó rabszolgákról és tulajdonképpen magáról a rabszolga-rendszerről - még ha azokat a rabszolgákat is figyelembe veszem, akik voltak olyan szerencsések, hogy  családtagként tekintettek rájuk - eddigi ismereteim szerint a fejemben volt. De menjünk tovább.

Frannie kiváltságos helyzete ellenére sem tudta elkerülni, hogy a velejéig romlott gazdájának szörnyű emberkísérleteiben segédkezzen, aki meg volt győződve arról, hogy a feketék egy külön fajhoz tartoznak. Aztán amikor Langton elajándékozza őt egy barátjának, George Benhamnak - aki ugyancsak hasonló elveket vall az emberi faj különbözőségéről, ám ő kevésbé brutális módon vizsgálja ezt -,  Londonba kerül, ahol megismerkedik Benham feleségével, Marguerite-val és onnantól kezdve olthatatlan vágy lobban benne iránta.

A legfőbb rejtély a történetben, hogy ki ölte meg George és Marguerite Benhamot szinte elhalványul amellett a rengeteg sokkoló és nehéz téma mellett, amit az író felvonultat előttünk. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy melyik miatt érezzem rosszul magam olvasás közben. Mintha Collins úgy gondolta volna, hogy kötelező minden nehéz témát beleírnia a könyvbe: az emberkísérleteket, a női jogok eltiprását, a leszbikus szerelemet, a rasszizmust, a vérfertőzést, a prostitúciót, a függőséget, a titkos terhességet és még sorolhatnám, hogy milyen „csavarokkal” színesítette a sztorit, de nekem már ettől a néhánytól is erősen megfájdult a gyomrom. Véleményem szerint sokkal jobb lett volna, ha a szereplőkre koncentrált volna és rájuk fordított volna több energiát. Marguerie karakterét például kifejezetten vértelennek és  homályosnak éreztem. 

Frannie-ét pedig, nos, sajnos ő sehogy sem került közel a szívemhez, egyáltalán nem érintett meg a sorsa. Nem szerettem meg őt, nem tudtam átérezni a fájdalmát, és őszintén szólva a könyv végén sem nagyon éreztem semmiféle sajnálatot iránta. Igazából a viselkedése és a megnyilvánulásai miatt egyáltalán nem éreztem hitelesnek a karakterét. 
Meg aztán az egész elbeszélés is kissé unalmas és darabos volt számomra, ez utóbbi lehet, hogy Frannie emlékei közti ugrálás miatt volt, nem tudom, de valahogy nem siklottak szépen egymásba a fejezetek.

Ezek alapján tudom, úgy tűnhet, hogy borzasztóan rossz élményként éltem meg ezt a könyvet, de ez nem így van. Igaz, hogy Frannie története nem érintett meg és napi szinten sem vette be magát a gondolataimba, de az alapötlet szerintem jó volt. A könyv utolsó harmada pedig az elejéhez képest már-már izgalmasnak volt mondható, és találtam egy-két olyan hasonlatot és szép gondolatot is benne, ami felett muszáj volt elméláznom kicsit - persze olyat is, amin csak a szememet forgattam, annyira hangulatromboló és oda nem illő volt. Na de ezen túllépve végül is örülök, hogy elolvastam, annál is inkább mivel rengeteg fontos témát boncolgat, olvasója válogatja, kit melyik ragad jobban magával.

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Confessions of Frannie Langton

Fordította: Gázsity Mila

Oldalszám: 444

tovább olvasom Sara Collins: Frannie ​Langton vallomásai

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Az És a hegyek visszhangozzák egy csodálatos és érzelmileg lebilincselő olvasmány volt számomra. Első könyvem volt ez az írótól, de már most tudom, hogy nem az utolsó.

A kötetben több karakter élettörténetét ismerhetjük meg, térben és időben változó történetvezetéssel. A több szálon futó történetek teljesen kiszámíthatatlan módon kapcsolódnak egymáshoz, vagy épp keresztezik egymást, néhol homályos foltot hagynak, amik útközben idővel persze kitisztulnak és átláthatóvá válnak. A könyv történetei a szülő - gyermek kapcsolatról, a kötelesség és szabadság, a családi felelősség és függetlenség, a becsületesség és megalkuvás fontos döntéseiről és azok következményeiről, illetve a múlt kísértésének és visszafordíthatatlanságának érzéseiről szólnak, mely érzések legtöbbje bizony fájdalmas, olvasás közben pedig szinte kézzel tapinthatók. Meg kell hagyni, Hosseini valóban mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatoknak, igazi nagy mesemondó, olyan, aki minden erőlködés nélkül képes nem csak elvarázsolni, de elgondolkodtatni is történeteivel az olvasót. 

A könyv nyitó története egy gyönyörű népmese, amely érzésem szerint áthatja az egész könyvet. Ebben a mesében egy szegény ember arra kényszerül, hogy áldozatul adja a legkisebb gyermekét egy szörnynek, mert ellenkező esetben a faluja elpusztul. Az apa azonban nem nyugszik és évekkel később őrült bűntudattól vezérelve megkeresi a fiát, és amikor megtalálja, azt látja, hogy boldogan él a szörny palotájában. Az első reakciója, hogy fogja a fiát és hazaviszi, de a div (más néven ogre) azt mondja neki, ha elviszi a gyermekét, akkor nyomorban és szegénységben fogja leélni az életét. Ha viszont ott hagyja neki, akkor bár elfelejti a szüleit, de boldogságban és gazdagságban él majd tovább. Az apa nem tudja, hogy mi tévő legyen, átkozza a divet, mire ő azt feleli: "Ha olyan sokat éltél volna már, mint én, felelte a div, felismernéd, hogy a kegyetlenség s a jó szándék csak ugyanannak a színnek az árnyalatai."

Pari és Abdullah apja azért mesélte el ezt a mesét a gyermekeinek a Kabulba vezető hosszú útjuk során, hogy megértesse velük tettének okát.

A történet 1952-ben kezdődik, ahol egy szegény afgán faluban élő testvérpárral találkozhatunk, akik között különösen erős kötelék alakult ki. Abdullah hét éves, szeretett kishúga Pari pedig három. Pariról Abdullah gondoskodott születése óta, amióta az édesanyjuk a szülésben meghalt. A családjuk nagyon szegény volt, olyannyira, hogy fűtésre sem tellett, melynek köszönhetően az egyik mostohatestvérük – mert időközben az édesapjuk újra házasodott – meghalt a hidegtől. Egy nap az apjuk Parit és Abdullahot elviszi Kabulba, egy gazdag házaspárhoz, akiket a nagybátyjuk révén ismert meg, és akiknek tulajdonképpen eladta a kislányát.

Az elkövetkező évtizedekben a két testvér távol kerül egymástól, Abdullah Kaliforniába, Pari pedig Párizsba, ahol a nárcisztikus és bohém életet hajszoló mostohaanyja nevelte fel. Pari olyan fiatalon vesztette el az igazi családját, hogy egy idő után el is felejtette őket, de mindig is érezte "Hogy az életéből hiányzik valami vagy valaki, olyasmi, ami mintegy megalapozza az ő egész létét. Néha homályos, határozatlan érzés volt, mint egy sötét mellékutakon, borzasztó messziről érkezett üzenet, gyenge rádiójel, távoli, zajos. Máskor olyan tisztán érezte ezt a hiányt, olyan meghitten közel, hogy összeszorult tőle a szíve."

A könyv kilenc fejezetből áll, amiket Pari és Abdullah története foglal keretbe. Az ő szétválasztásuk áll e burjánzó és lendületes történetnek a középpontjában, ami olyan, mint egy sor összefonódott novella. Olyan emberek életét ismerhetjük meg a könyv különböző fejezeteiben, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak egymással. Olvashatunk Abdullah mostohaanyjáról és az ő gyönyörű fogyatékkal élő nővéréről, Nabiról. A gyerekek nagybácsijáról, aki annál a kabuli háznál dolgozott sofőrként, ahova Parit eladta az édesapja. Olvashatunk a házban élő házaspárról, az ő kapcsolatukról, a szomszédban élő unokatestvérekről, akik Amerikába menekültek és csak a háború után látogattak vissza Afganisztánba. Olvashatunk egy görög szigetről Afganisztánba érkező plasztikai sebészről – aki a háború után segélyszervezeti dolgozóként került a kabuli házba - és az ő barátságáról egy eltorzult arcú lánnyal. Olvashatunk két külön társadalmi helyzetben élő fiú barátságáról és az egyik felnőtté válásáról, na és persze Pariról, az ő párizsi életéről és nagyvilági mostohaanyjáról.

És bár mindegyik karakterre nagy hatással voltak az afganisztáni események, az ország és annak történelme mégsem kapott akkora hangsúlyt, mint a család, a testvérek közötti szeretet, a becsület, az önfeláldozás és a gyermekkor jelentősége.

A könyv rengeteg szereplőt vonultat fel, számomra talán már kissé túl sokat is. Felőlem aztán nyugodtan kihagyhatott volna a szerző közülük egy-kettőt, más szereplők történetének a javára, akkor is tökéletesen elégedetten csuktam volna be a könyvet. Mindenesetre most már tudom, hogy miért is lett ez a regény a 2013-as év szépirodalmi szenzációja. Khaled Hosseini rendkívül tehetséges író, akire érdemes odafigyelni, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kötetét, ami számomra mindenképp maradandó élményt nyújtott.

Khaked Hosseini

Ui.: A szerző korábbi művei a Papírsárkányok és az Ezeregy tündöklő nap is felkerült az olvasandó könyveim listájára.

Az eredeti bejegyzés 2014. március 1-én íródott az előző blogomon. 

Kiadó: Libri

Eredeti cím: And the Mountains Echoed

Fordította: Nagy Gergely 

Oldalszám: 502 

tovább olvasom Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Jessie Burton: A babaház úrnője

A babaház úrnőjét már akkor kinéztem magamnak, amikor még csak a kiadó várható megjelenései közt volt látható, úgyhogy ahogy előrendelhetővé vált, rögtön le is csaptam rá. Bevallom azért kicsit féltem, hogy nem éri majd meg a pénzét, de kár volt aggódnom, mert amellett, hogy a külcsín rendkívül kellemes, a belbecs sem marad el mögötte.

Időben 1686-ban járunk, főhősünk pedig egy tizennyolc éves fiatal lány, Petronella Oortman, aki azért érkezik Amszterdamba, hogy elfoglalja helyét a dúsgazdag és jóképű kereskedő férje, Johannes mellett. Petronella fiatal, kezdetben kicsit félénk, de lelkes feleségnek bizonyul, aki nemcsak akar, de szeretne is eleget tenni házastársi kötelezettségeinek, amire azonban a férje, valami oknál fogva nem tart igényt. Petronella nem tudja mindezt mire vélni, nem érti a férje tartózkodását, csakúgy, mint a férfi barátságtalan nővérének viselkedését sem, aki minden jel szerint nem nagyon örül az ő jelenlétének. Miközben Petronella kétségbeesetten igyekszik beilleszkedni új családjába, különös dolgok sora veszi kezdetét, egy bizonyos babaház körül, amit a férjétől kapott eljegyzési ajándékként, és ami nem mellesleg az ő házuk pontos kicsinyített mása. Nella, hogy elterelje figyelmét a mellőzöttségéről, beleveti magát a babaház csinosításába, és néhány apró dísztárgyat rendel levélben egy miniatűrkészítőtől, melyek kézbesítése után rejtélyes módon még több, a ház belső bútoraira és az ott lakókra a megtévesztésig hasonlító kiegészítők és babafigurák érkeznek. Mindebben a legérdekesebb és egyben a legfélelmetesebb, hogy ezek a bábuk olyan eltitkolt igazságokat mutatnak meg Nellának, amik előbb vagy utóbb valóra válnak. És mindez elég rémisztő tud lenni, főleg akkor, ha az ember nem tudja eldönteni, hogy a miniatűrkészítő figurái jelzik, vagy épp okozzák a házban történt tragédiákat.

Az utóbbi olvasmányaim annyira pörgősek és könnyen fogyaszthatóak voltak, hogy azokat szinte egyhuzamban olvastam ki, úgyhogy hangulatügyileg nem telepedtek és tettek mély benyomást rám, de ez.… ez a könyv, ez más volt. Itt a történet a kötet első két harmadában olyan szépen, mondhatni kínzó lassúsággal hömpölygött, hogy azt öröm volt olvasni. Gyönyörűen építette fel az írónő a regényt, melynek az eleje meglepő mód nekem jobban tetszett (a lassúsága ellenére is vagy épp pontosan azért), mint a vége, ahol már az események alakulása gyorsabb tempóra váltott.

Ahogy a könyv elején Nella belép a Brandt-házba, vele együtt én is egy kívülálló szemén keresztül kezdtem el vizsgálni a családot, és csak lassan, fejezetről fejezetre haladva vált nyilvánvalóvá számomra, hogy milyen bonyolult érzelmi viszonyok is kötik össze a ház lakóit. A könyv atmoszférája annyira erős és annyira átható, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni tőle. Ez a kissé nyomasztó és borzongató, semmi jót nem ígérő hangulat már a legelső oldalaktól kezdve fogva tartja és nem ereszti az olvasót. Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor olvasás közben a zsigereitekben érzitek, hogy itt valami készül, valami rossz közeleg - nos, valahogy én is így éreztem ezzel a történettel kapcsolatban.

Petronella Oortman babaháza (Rijksmuseum, 1686-1710 körül)

A regény központi szereplője Nella, maga a történet pedig tulajdonképpen az ő felnőtté válásának a drámája, amit Jessie Burton véleményem szerint eszméletlenül jól írt meg. Rendkívül ügyesen rajzolta meg azt a rejtélyt, ami az egész házat és az ott lakók életét körüllengte. Szinte kézzel fogható volt az a sötét és mindent átható titok, ami a könyvben felettünk lebegett, és ami a végén aztán kíméletlenül ránk omlott.

Muszáj említést tennem arról is, hogy milyen élethűen ábrázolta a szerző a 17. századi amszterdami életet, ahol nemcsak a nők szerepe volt problematikus, hanem a másságot is teljes mértékben elítélte a társadalom, és az emberek pénzhez való viszonya is sokszor nem volt épp egészségesnek mondható.

A szereplők közül a legkiismerhetetlenebb és az igazi rejtély számomra a szigorú és félelmetes Marin - Johannes testvére - volt, aki nemcsak az egész házat igazgatta és vitte a hátán, hanem Johannes üzleti ügyeiben is jelentős mértékben részt vett, ami ebben a korban a nőkre igazán nem volt jellemző.

"Madame Marinban van valami különleges. Olyan, mint egy csomó, amit mindannyian ki akarunk bogozni."

Egy szó, mint száz, különleges könyv volt ez számomra. Egyrészt, mert maradandó élményt nyújtott, másrészt mert arra késztetett, hogy minden idegszálammal odafigyeljek rá, mivelhogy amellett, hogy egy meglehetősen izgalmas és érdekes történelmi korszakban játszódott, egy kis mágikus realizmus is átitatta az egészet, melytől nemcsak rendkívül hangulatosnak, de érzelmileg is felkavarónak éreztem a könyvet. És bár tudom, hogy egy kerek és lezárt történettel volt dolgom, mégis maradt némi hiányérzet bennem a végével kapcsolatban, ami biztos, hogy csakis az én érzékeny lelkemnek köszönhető, mely minden könyvtől valami nagy és boldog befejezést vár remél.

Jessie Burton

A kötet külleme szerintem mindenki számára szemet gyönyörködtető. Nagy örömömre keménytáblás, bevarrt könyvjelzővel - imádom – és bársonyos hatású külső fedőborítóval. Ezen kívül a szöveg is jó tagolású, nincsenek elírások és a betűmérettel sem volt semmi problémám, ráadásul a könyv lapjai is frankón egyben vannak, mely miatt nem törik és szakad az egész... egyszóval remek kiadvány.

Az eredeti bejegyzés 2015. május 7-én íródott.

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Miniaturist

Fordította: Farkas Krisztina

Oldalszám: 504

tovább olvasom Jessie Burton: A babaház úrnője

Brittainy C. Cherry: Lebegés

Nem ez volt számomra a hónap legvágyottabb könyve, így nem is állt szándékomban megvásárolni. Persze jó volt elnézegetni a szakállas muksót a kötet elején, de csupán ezért, és egy igen érzelgős romantikát ígérő fülszöveg miatt nem éreztem legyőzhetetlen vágyat, hogy birtokolni is akarjam... mármint a könyvet. Meg aztán mostanában nem is mondhatnám, hogy mint a régi szép időkben intravénásan tolnám magamba a romantikusokat, szóval egyszerűen csak óvatos voltam és kivártam. Persze nem kellett sok idő, hogy lássam, milyen hihetetlen népszerűségnek örvend ismerőseim körében, ráadásul az egyik barátnőm is igen meleg szívvel ajánlotta, így hát mit volt mit tenni, én is beadtam a derekam és megrendeltem.

És tulajdonképpen nem bántam meg, mert egy gyönyörű szerelmi történetet olvashattam, amely két olyan megtört lelkű emberről szólt, akik egy váratlan baleset következtében veszítették el a szeretteiket. Tristan a feleségét és a kisfiát, Lizzie pedig a férjét.

Tristant érthető módon a történtek teljesen a padlóra küldték, magába forduló, durva és mogorva lett a veszteség érzésétől, míg Lizzie-nek muszáj volt valahogy tartania magát a kislánya miatt, aki szinte még fel sem fogta, hogy az apukája meghalt. Tristan a múlt emlékei elől egy kisvárosba menekül, ahol a véletlen - vagy inkább az isteni gondviselés -, épp Lizzie szomszédságába sodorja, és bár Lizzie-t óva intik a barátai Tristantól - azt mondják róla, hogy kegyetlen, jéghideg és durva egy pasi - ő mégsem fél tőle, mert önmagát látja benne és mert benne is ugyanaz a tehetetlen düh tombol a szerelme elvesztése miatt, mint Tristanban.

Mi tagadás, kész érzelmi hullámvasút volt számomra ez a könyv, mely olvasása közben a meghatódottságtól gyakran összefolytak előttem a szavak, hogy aztán a következő oldalon már mosolyogva, kicsit szipogva törölgethessem ki azokat a fránya könnyeket a szememből. Olyan szépen és meghatóan tudta szavakba önteni a szerző a két szereplő fájdalommal és szenvedéssel teli gyászát, majd a közöttük lévő különleges érzéseket és törékeny kapcsolatot, hogy le a kalappal előtte. Annál is inkább mivel szerintem baromi nehéz lehet a veszteség és újrakezdés témáját feldolgozni úgy, hogy az ne csapjon át valami kínosan nyálas drámába, vagy szívet tépő, érzelmekben való dagonyázásba. Mondjuk szerintem elég necces volt, hogy a szereplők egy évre a szeretteik elvesztése után ismét szerelembe tudtak esni, ám ha ezt az apróságot figyelmen kívül hagyom, akkor azt kell mondjam, hogy hát jah… elég szépen teljesített az írónő az érzelmek szívet tépő hiteles ábrázolásában. Bááár azt is be kell valljam, hogy ez a szívet tépő ábrázolás nekem néha már túl soknak bizonyult. Voltak pillanatok, amikor komolyan úgy éreztem, hogy az a sok gyötrődés és fájdalom, amit ezek ketten átéltek, engem totál agyonnyom lelkileg, azonban  Lizzie barátnőjének felbukkanása szerencsére egy kis lélegzethez juttatott. Faye-t kezdetben nem igazán kedveltem, a közönséges és szexcentrikus szabadszájúságát kissé irritálónak találtam, de aztán valahogy számomra is meglepő mód, egyre jobban kezdtem megszeretni és élvezni a vele való jeleneteket. Jól esett olvasni a szurkálódásait és beszólásait, amik roppant üdítően hatottak a sztorira, csakúgy, mint a kisvárosi miliő jellegzetes velejárói, a helybéliek rosszindulatú pletykálkodásai és a "kedves" szomszédok irigy élcelődései, melyek szintén egy kis izgalmat vittek a történetbe. A könyv vége felé bekúszó lájtos krimi szálnak pedig kifejezetten örültem, kész felüdülés volt számomra, mert hát mi tagadás, mint kiderült, kissé nehezen viselem a túlzott érzelgősséget. 

Mindenesetre aki szereti a pityergős és szenvedős romantikát, annak bátran ajánlom ezt a könyvet, amit számomra igazából nem is a történet mélysége és a karakterek részletessége tett igazán emlékezetessé, hanem azok a gyönyörű mondatok és gondolatok, amiket az írónő a történetbe szőtt és a szereplők szájába adott.

Kiadó: Libri
Sorozat: Romance Elements

Eredeti cím: The Air He Breathes 

Fordította: H. Prikler Renáta

Oldalszám: 392

tovább olvasom Brittainy C. Cherry: Lebegés