2021/11/14

, , , , ,

Durica Katarina: A ​rendes lányok csendben sírnak

Kb. három éve Az élet, meg minden című podcastben egy beszélgetést hallgattam Durica Katarinával új megjelent könyvéről, A rendes lányok csendben sírnak-ról, ami azóta sem ment ki a fejemből és amit azóta is el szerettem volna olvasni.
 
A könyv a dunaszerdahelyi maffiáról, annak gaztetteiről és kontrollálatlan hatalmáról szól. A kilencvenes években a magyar lakta Csallóközben a maffia volt az úr, Durica pedig ennek az időszaknak egy olyan részét dolgozta fel, amiről nagyon kevesen beszélnek, ha egyáltalán beszélnek. Azokról a fiatal tizenéves lányokról van szó, akik csoportos nemi erőszak áldozatai lettek, olyan nőkről, akik a kedvesüket veszítették el, és olyan édesanyákról, akik a fiukat, amikor azok a maffia befolyása alá kerülve vadállatokká váltak. Ezeknek a fiúknak esélyük sem volt arra, hogy ebből az erős közegből kivonják magukat és csak kívülről nézzék a dolgokat, de másoknak sem. Rengeteg embert nyomorított meg lelkileg és testileg a maffia.

A podcastben lévő beszélgetésből megtudtam, hogy a szerző nem képzelt világot tár elénk, hanem több tucat interjú nyomán írta meg a könyvét, mely interjúkban maguk az áldozatok osztották meg vele történeteiket, húsz évvel az elszenvedett borzalmak után.

A történet három nő életútján keresztül bontakozik ki, akik egy lakótelepen, sőt egy lépcsőházban, egymás szomszédságában élnek. Júlia fodrászként dolgozik és látszólag gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával, amikor váratlanul betoppan az életébe András, akinek nem tud ellenállni. Hilda középiskolába jár és külföldi továbbtanulásról és bulikról álmodozik, de mindez lehetetlen egy olyan városban, ami a helyi maffia megszállása alatt van. És végezetül ott van a valóság elől az italba és tévésorozatokba menekülő nyugdíjas Erzsi, aki tehetetlenül nézi végig, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy azok az emberek, akik a maffia tagjai voltak az áldozatok szomszédjai és ismerősei közül kerültek ki. Olyanok, akiket gyerekkoruk óta ismertek és mindent tudtak róluk, hiszen egy kisvárosban ugye mindenki ismer mindenkit… és mégis.

Felfoghatatlan volt számomra, hogy ebben az időszakban bármit megtehetett itt a helyi banda, és hogy semmiféle kontroll nem volt velük szemben. Az pedig, hogy a klán magyarokból állt és a saját fajtáikat gyötörték és terrorizálták, csak még borzasztóbbá tette az egészet.

Az elbeszélést az elején - talán az írónő újságíró múltjának köszönhetően - kissé távolságtartónak és tárgyilagosnak éreztem. A szereplők hangját sokáig nem tudtam elkülöníteni egymástól és a velük történt tragédiák súlyát sem tudtam mindig igazán átérezni. Kissé felszínesnek találtam az események leírását, vártam, hogy mikor merülök alá - úgy isten igazából - a szereplőkkel történt borzalmak fájdalmába, amit aztán csak a könyv végén, Hilda történetével kaptam meg. Értékelem, hogy az írónő törekedett arra, hogy az elbeszélés ne legyen hatásvadász és szenzációhajhász, de egy ilyen felkavaró témájú könyvnél én sokkal erősebb és mélyebb érzelmi leírásoktól - urambocsá! - sokktól sem kíméltem volna meg az olvasót.
(A podcastben a beszélgetés során nekem egyébként sokkal átütőbb erejű volt az a félelem és kilátástalanság, amit az ott élők átéltek, mint a könyvben.)
A regényben nem a maffia emberein van a hangsúly, hanem e borzalmas időszak női áldozatain, akikről eddig nem igazán esett szó.

Jó, hogy van valaki, aki az ő történetüket is megírta.

Egységes volt a dunaszerdahelyi maffia stílusa, az biztos. Már messziről fel lehetett őket ismerni. Olyanok voltak, mint egy Zs kategóriás hollywoodi akciófilm szereplői; arany nyaklánc, szolibronz bőr, ízléstelen ruhák és a fehér zokni. Abból is csakis a márkás. Ügyeltek, hogy kilógjon az Adidas jel.

Nekem nagyon sokat tett hozzá az olvasás élményhez, hogy meghallgattam az írónővel készült beszélgetést a könyv születésének körülményeiről, úgyhogy akit komolyan érdekel a téma, annak ezt is bátran ajánlom.

Kiadó: Libri
Oldalszám: 316

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése