2021/05/30

, , , ,

Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

Ennek a könyvnek nemcsak a címe és a borítója, de a leírása is úgy elvarázsolt, hogy amikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. És úgy örülök, hogy hallgattam a megérzésemre – ami most szerencsére nem hagyott cserben -, mert egy nagyon bájos, humoros és rendkívül hangulatos nyomozós történetre találtam benne.

"Süt a nap, kék az ég, gyilkosság van a levegőben."

A sztoriról röviden annyit, hogy négy nyugdíjas, akik mindegyike külön-külön alulról súrolja a nyolcvanat, egy idilli kis angol vidéken, Cooper Chase-ben él egy luxus nyugdíjasotthonban. Mivel életkoruk ellenére fizikailag és szellemileg is még mindig a toppon vannak, és mindegyiküket lenyűgözi a találós kérdések és a bűncselekmények izgalmas rejtélye, egy klubbot alapítanak, amely a megoldatlan bűnügyi esetek megoldásával foglalkozik, s melynek neve: csütörtöki nyomozóklub.

A csapat mozgatórugója Elizabeth, aki véleményem szerint évekkel ezelőtt valamilyen titkos ügynök vagy kém lehetett, olyan kiterjedt ismeretségi körrel és olyan szokatlan módszerek alkalmazásával szerzi meg a szükséges információkat, hogy csak erre tudtam gondolni. A csapat másik nő tagja pedig Joyce, aki korábban ápolónőként dolgozott, de róla majd később mesélek. Persze a férfiak sem maradtak ki a bandából; Ron, legfőképp nagy hangjával és határozott fellépésével tűnt ki, míg Ibrahim pszichiátriai múltja révén erősítette a társaságot.

Szóval ők négyen, a csütörtöki nyomozóklub, folyamatos kapcsolatban voltak egymással, teázgattak, beszélgettek, miközben néha – na jó, lehet, hogy nem is olyan ritkán –, de egy-egy pohár bor, gin, de még whisky is simán lecsúszott a torkukon. Olyan kellemes, meghitt baráti és nyugodt hangulatban éltek ők ebben a luxus otthonban, hogy már-már én is oda vágytam, és úgy gondoltam, hogy ez igen! Ilyen környezetben és helyen kéne minden embernek megöregedni – ha-ha-ha, álmodik a nyomor.
Na de visszatérve a történethez; az élet akkor kezd igazán felpezsdülni hőseink számára, amikor a nyugdíjasotthon egyik társtulajdonosát holtan találják a konyhájában. A csütörtöki nyomozóklub persze rögtön beveti magát, és a négy öreg (elnézést, idős) elhatározza, hogy mindenképp megtalálja a gyilkost, és megoldja e trükkös gyilkosság rejtélyét. A nyomozáshoz két igazi rendőr is csatlakozik, de igazából ők csak statiszták ebben az egész felfordulásban, mert a főszerep egyértelműen az imádnivaló nyugdíjasoké.
Hát nekem ez a könyv borzasztóan tetszett. Bájos, humoros, érdekes, megható és igazán szórakoztató történet volt. A könyv elbeszélési technikáját érdekesnek találtam, mivel két nézőpontra osztotta a regényt. Az egyikben a jól megszokott harmadik személy perspektívájából láthattuk az események folyását, a másik nézőpontban pedig Joyce naplóbejegyzésein keresztül, ahol az ő személyes tapasztalatairól, élményeiről, és nem utolsósorban érzelmeiről (a kortól, a betegségektől, az elhagyatottságtól és a haláltól való félelméről) olvashatunk, amely nemcsak őt és a társait hozta ezzel érzelmileg közelebb hozzánk, de mélységet és egy kis búskomorságot is adott a történetnek.  

A könyv mind a négy főszereplőjét imádtam; színesek voltak, szerethetőek, érdekesek és rendkívül emberiek. A kedvencem azonban mégis Elizabeth maradt, és nemcsak azért, mert lelkileg őt éreztem a legerősebb karakternek mind közül, hanem mert rendkívül határozott személyiség volt és mert mindig tudta, hogy mit kell tennie, és hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy megszerezze azt, amire szüksége van. Még akkor is, ha teszem azt egy kirablott apácának kell kiadnia magát a célja elérése érdekében. A gyilkosság hátterét és motivációját is izgalmasnak találtam, olyan tekervényes és csavaros volt, mint egy jól megtöltött kakaós csiga. A hihetetlen és a lehetséges események elképesztő keverékét éreztem benne, amit a szerzőnek úgy sikerült megvalósítania, hogy az olvasó egyszerre tudjon sírni és nevetni rajta, megkérdőjelezni, ugyanakkor mégis logikusnak - vagy legalábbis egy kis jóindulattal - hihetőnek találni mindazt.
Az is nagyon tetszett a könyvben, hogy Osman nagyban eltért az idősek sztereotípiájától. Mert ugye, hogy is képzeljük el őket? Egész nap a tévé előtt ülve, totál  inaktívan, saját közösség nélkül, magányosan… Ebben a történetben azonban élettel teliek voltak, ami egyedülálló frissességet és eredetiséget adott a könyvnek. Na meg aztán azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül velük kapcsolatban, hogy ők mindenhez másképp viszonyulnak, és határozottan több élettapasztalattal rendelkeznek, mint a fiatalabb korosztály. Ráadásul a mi szereplőink még okosak is voltak, a hatóság számára pedig a koruknál fogva érinthetetlenek, amit ők teljesen mértékben ki is használtak, nem kevés humoros percet okozva ezzel az olvasó számára. 

"Egy bizonyos kor után az ember nagyjából azt tehet, amit csak akar. Senki se szól rá, kivéve az orvosait és a gyerekeit."

Szóval egy szó, mint száz, A csütörtöki nyomozóklub nagyon élvezetes olvasmány volt, remek szórakozást nyújtott számomra. Biztos vagyok benne, hogy sokáig megmaradnak kedves szereplői a fejemben, várom is nagyon a folytatást.


A WMN oldalán egy jó kis interjú olvasható a szerzővel, amiből azt is megtud-  hatjuk, hogy Steven Spielberg már meg is vásárolta a könyv megfilmesítési jogait. Hurrá, hurrá, kíváncsian várom az eredményt.

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Thursday Murder Club
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 368

tovább olvasom Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

2021/05/24

, , , , , ,

B. B. Easton: 44 ​fejezet 4 férfiról (44 fejezet 0.)

Általában jó érzékkel szoktam magamnak könyvet választani, ritkán nyúlok mellé, de néha azért ez is megtörténik. Nem szeretném ekézni a könyvet, mert nem vagyunk egyformák, lehet, hogy ez a könyv másnak nagyon tetszik, nekem bevallom nem nagyon, mindenesetre - hálás olvasó révén – nem felejtettem el magamba nézni és feltenni a kérdést; lehet nem is a könyvvel van a baj, hanem velem? Mert igaz, ami igaz, mostanában elég pocsék lelkiállapotban voltam, melynek köszönhetően nem sok mindent tudtam befogadni, úgyhogy nem kizárt, hogy nem a megfelelő időben kezdtem bele a regénybe… de á-á-á, az a piszok kisördög a bal vállam fölött azt súgja folyamatosan a fülembe, hogy nem ez a problémám igazi oka. 

A történetről röviden annyit, hogy BB szexuális kapcsolata  a férjével nyolc év házasság és két gyerek után mélypontra került. Ken képtelen megadni a feleségének azt a figyelmet és szenvedélyt, amire vágyik és amire szüksége lenne, ezért BB úgy dönt, hogy a hiábavaló próbálkozások helyett más módszerhez folyamodik és inkább naplót ír a régi pasijaival való szexuális kalandjairól, amivel aztán manipulálhatja majd a férjét. BB két naplót vezetett, az egyiket őszintén, a valóságnak megfelelően írta, a másikat pedig a férjének szánta, amit a saját gépén „rejtett” el egy Ken, soha, de soha nem olvashatja el nevű mappában, amit Ken naná, hogy megtalált és elolvasott, melynek hatására szép lassan kezdett is egyre forróbbá és változatosabbá válni a kettejük közötti szexuális kapcsolat.

"A tetovált rosszfiúk olyanok, mint a drog, amiről képtelen vagyok leszokni. Úgy falom az antihősöket felvonultató romantikus regényeket, mintha alapvető élelmiszerek lennének." 

A naplójában BB négy pasival való viszonyáról mesél, akik közül az egyik egy erőszakos skinhead srác volt, akit egy agyontetovált punk rockker követett, majd később egy heavy metalos basszusgitáros, míg el nem jutott a tuti befutóig, élete párájáig, Kenhez, a könyvelőhöz.


A könyv ötlete szerintem szuper és a karakterekben is óriási lehetőségeket láttam, a megvalósítással azonban komoly problémáim voltak. Kezdve azzal, hogy nem sok cselekménye volt az egésznek. Értem én, hogy olyan naplóbejegyzéseket olvashatunk, melyben BB múltjának maradandó, és a férfiakkal való kapcsolatának fontos szakaszai jelennek meg, de ez számomra annyira szétesett és olyan semmilyen volt - mivel semmi másról nem szólt csak a szexről -, hogy nem tudott folyamatosan lekötni. Na meg aztán az írónő stílusát sem nagyon szerettem meg. Kétségkívül nagyon őszinték és kendőzetlenek, sőt néhol igazán zavarba ejtőek voltak a beszámolói, de ez nekem olykor már túl sok volt (szerintem kissé túltolta mindezt Easton), arról nem beszélve, hogy - talán pont ez miatt - egyetlen szereplő sem nőtt közel a szívemhez. Nem, még BB férje Ken sem.

"Ken nem volt veszélyes vagy lázadó, leszámítva a potenciális mazochizmusát. Nem játszadozott. Ő… úriemberként viselkedett. Szerintem ez a sok lovagiasság kiszárította a vaginámat."

És akkor el is érkeztünk Kenhez. A könyvben számos forró jelenet van, köztük rengeteg olyan, ami eltúlzott és komikus viselkedéssel mutatja be BB-t, aki így akarja mindenképp megmenteni a házasságát. De vajon Ken is meg akarta menteni ezt a házasságot?  Merthogy Ken érzéseiről, vágyairól, álmairól meg úgy egyáltalán az egész pasiról nem sok mindent tudtunk meg azon kívül, hogy érzéketlen és elég élettelen szex közben az ágyban. Szóval roppant felszínesnek éreztem az ő karakterét, és totál két dimenziós szereplőként láttam magam előtt végig a könyvben. Meg aztán azon is elgondolkodtam párszor, hogy szegény Kennek ez a fajta manipulációja nem volt kissé gonosz húzás BB részéről? Tényleg ilyen módszerrel lehetne rendbe hozni egy házasságot? Valóban ez lenne egy egészséges kapcsolat alapja?

A könyvből és az ezt követő folytatásokból a Netflix tévésorozatot is készít.

És ha mindez nem lenne elég, sajnos a könyv humora sem fogott meg igazán. Hogy őszinte legyek, úgy kb. a kötet felénél veszített el végleg az írónő, amikor azt írta, hogy miközben a férjével a kocsijukban szexeltek, a tejtől dagadó melléből a férje ingére spriccelt a tej, a másik melléből pedig a nadrágjára csöpögött. Ahhh… értem én, hogy ez mennyire őszinte meg - van akinek - vicces? Mindenesetre én ezt egyáltalán nem találtam annak, és nyugodtam vessetek meg, ha túl prűd lennék, de az ilyen szexjelenetek számomra nemhogy nem szórakoztatóak, de abszolút lelombozók és érdektelenek.

Persze nem tagadom, volt a könyvben egy-két olyan jelenet, ami megmosolyogtatott, de összességében csalódott vagyok, mert sem a stílus, sem a humor nem kötött le és nyerte el a tetszésemet. Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő emberek számára a megfelelő időben humoros és érdekes lehet ez a könyv. Nekem egyszerűen nem jött be.
 

Ha minden igaz BB karaktere maga a szerző, a történetek pedig valóban személyes tapasztalati alapján íródtak. Nos, ha mindez igaz, akkor nagyon bátornak tartom és őszintén értékelem, hogy betekintést engedett komikus és szerintem már-már felvállalhatatlan pasijai múltjába, illetve a férjével való kapcsolatába.

Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: 44 Chapters About 4 Men
Fordította: Bótyik Bettina Zora
Oldalszám: 352

tovább olvasom B. B. Easton: 44 ​fejezet 4 férfiról (44 fejezet 0.)

2021/05/23

, , , , ,

Kristen Ciccarelli Az ​utolsó namsara (Iskari-trilógia 1.)

Kisgyerekként az uralkodó leánya Asha, jó barátságban volt Kozuval, a leghatalmasabb és legveszélyesebb Őssárkánnyal, aki egy nap gyilkos lángjával nemcsak őt sebesítette meg súlyosan, hanem a szülővárosát is majdnem porig égette. Ashát ez miatt folyamatos bűntudat mardosta, ezért egymás után kegyetlen módon kezdte levadászni a sárkányokat, így vált belőle a Firgaard birodalom legrettegettebb sárkányölője, akit a birodalom népe ahelyett, hogy tisztelt és szeretett volna, csak megvetett és félt.

Asha egyik sárkány fejét vitte a másik után a királynak, aki egy nap szörnyű ultimátummal állt elő: ha megöli és ezzel megszabadítja az országot Kozutól, akkor nem kell feleségül mennie a kegyetlen parancsnokhoz, Jarekhez, akit a lány szívből utált. Ezek után Asha semmi mást nem akart, mint elpusztítani a sárkányt, küldetésében pedig nem volt  egyedül, mert váratlanul valaki mellé állt. Valaki olyan, akinek nem is szabadna ránéznie és megszólítania őt. Ez a valaki pedig nem más, mint Torwin, Jarek titokzatos rabszolgája.


Zavarban vagyok a könyv értékelésénél, mert igazából semmi rosszat nem tudok róla mondani, ennek ellenére mégsem tudtam tökéletesen ráhangolódni és elmerülni benne.

Mondjuk az is igaz, hogy azokért a történetekért, amikben valamilyen állatok szerepelnek – legyenek azok akár sárkányok, - nem igazán rajongok. Ne értsetek félre, imádom az állatokat és a sárkányokat sem vetem meg, de ha valami szörnyűség történik velük, márpedig az esetek 90%-ban mindig oda fut ki a dolog, azt nagyon rosszul viselem. Ráadásul ebben a könyvben olyan igazán gonosz és kegyetlen karakterek szerepeltek, akiket irtózatosan lehetett - és ezt most csupa nagy betűvel képzeljétek el – utálni.

Maga a történet egyébként nagyon szépen építkezik, és a könyv végére gyönyörűen kinyílik. A szerző által megálmodott világot pedig, ami mély vallási alapokra épül, és melyben a sárkányoknak és meséknek hatalmas szerepe és jelentősége van, szintén varázslatosnak találtam. Kezdetben a fejezetek közé ékelődött „tiltott történeteket” kissé zavarónak éreztem, de amikor rájöttem, hogy ezek tulajdonképpen a múlt eseményeit elevenítik meg és mindegyik mesének értelme és súlya van a történetre nézve, már kifejezetten vártam, hogy olvashassam őket.
Ami miatt különlegesnek éreztem a kötetet, az a női főszereplő, Asha karaktere, aki egy erős, igazi harcos szellem volt. Jellemfejlődésének útján -, ahogy megismeri a múltját és rájön, hogy ki is ő valójában és hogy mire képes, végül pedig, ahogy önmagára talál - nagyon szépen vezetett végig bennünket az írónő. Ráadásul a többi karaktert is meglehetősen érdekesnek és többnyire szerethetőnek találtam. Kivéve persze Asha vőlegényét Jareket, aki egy kegyetlen, önző és hatalommániás állat volt - az ő jeleneteinél csak úgy tombolt bennem az indulat. Tetszett, hogy sok mellékszereplővel dolgozott a szerző, melyek mindegyikéről érdeklődve olvastam, különösen Asha bátyjáról, de róla is csak miután rájöttem, hogy sokkal több rejlik benne, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

A lassú égésű szerelmi száltól annyira nem voltam elájulva, na meg aztán Torwin sem az a tipikus harcos típus volt, akit elsőre Asha mellé gondoltam volna. Épp ellenkezőleg, ő egy rendkívül szelíd és türelmes fiú volt, ami bevallom, nekem nem nagyon jött be. Ellenben az, hogy nem volt köztük semmi félreértés, szenvedés és nyavalygás, óriási pozitívum volt a szememben. Csakúgy, mint a történet vége, ahol úgy felpörögtek az események és olyan fordulatos és izgalmas volt minden, hogy szinte alig tudtam letenni a könyvet, ami azért sokat dobott az összképen. 

Úgyhogy összességében Az utolsó namsara korrekt regény volt, egyedi világfelépítéssel és szereplőkkel, a sárkányos fantasy rajongóknak csak ajánlani tudom.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Last Namsara
Fordította: Komáromy Zsófia
Oldalszám: 448

tovább olvasom Kristen Ciccarelli Az ​utolsó namsara (Iskari-trilógia 1.)

2021/05/14

, , , , , ,

Andrew Gross: Egy ​kém Auschwitzban

1944. Míg Európában nagyban zajlik a második világháború, az amerikaiak keményen dolgoznak a Manhattan terv megvalósításán. Az atombomba kifejlesztésének kulcsa azonban egy lengyel fizikus, Alfred Mendl birtokában van, akit a családjával együtt a németek a varsói gettóból Auschwitzba szállítottak. Így az amerikaiaknak nincs más választása, mint megkísérelni a lehetetlent, megszöktetni a professzort a táborból. És itt lép a képbe a fiatal lengyel menekült, Nathan Blum, aki az amerikai titkosszolgálatnál rejtélyes üzenetek dekódolásával foglalkozik. Blum amellett, hogy folyékonyan beszél németül és lengyelül, rendkívül talpraesett, amolyan igazi túlélő típus. Legfőbb célja, hogy bosszút álljon a nácikon a családja meggyilkolása miatt, így amikor az amerikaiak arra kérik, hogy hozza ki a professzort Auschwitzból, nem sokat gondolkodik, igent mond a feladatra.

A történet legelején egy idős férfival ismerkedünk meg, aki a lányának kezd el mesélni egy történetet. Ez a történet azonban nem a gyermekkorával kezdődik, hanem két férfival, akik az auschwitzi táborból menekülnek. Ezek a férfiak lesznek majd később Mendl professzor szökési tervének kulcsai, ugyanis csak ők rendelkeznek a táborról olyan információkkal, melyek segítségével Blum képes lesz megszöktetni a fizikust. Blum pontos tervvel érkezik Auschwitzba. 72 órája van megtalálni a professzort és felkészülni a szökésre, de a dolgok természetesen egyáltalán nem a tervek szerint alakulnak. A tét óriási, a küldetés pedig - mondjuk ki nyugodtan - lehetetlennek tűnik.


Gross nem teljesen saját kútfőből merítette a történet ötletét, hanem apósa - aki az amerikai hírszerzésnél szolgált - háborús emlékeit felhasználva írta meg ezt a regényt, melyben a szereplők túlnyomó része ugyan kitalált személy, de a díszlet és néhány karakter tekintetében azonban mégis hű maradt a történelemhez.

Én rendkívül jól szórakoztam ezen a könyvön, tele volt akcióval és feszültséggel, szinte letehetetlen volt az elejétől a végéig, úgyhogy részben végig izgultam az egészet. Úgy peregtek a szemem előtt az események, mintha csak filmen néztem volna az egészet. Nem lepődnék meg, ha valamelyik filmstúdió le is csapna a könyv megfilmesítésére.

Ráadásul Gross igazán emlékezetes karaktereket hozott létre, Leo és Greta története maradandó nyomott hagyott bennem, csakúgy, mint Blum alakja, aki soha nem félt cselekedni, hihetetlen bátor, eltökélt és kitartó ember volt. A koncentrációs tábor is nagyon érzékletesen lett ábrázolva, az a rengeteg fájdalom és embertelenség; a rabok részéről a halálba való beletörődés, az őrök részéről pedig az a borzalmas közöny és kegyetlenség, ahogy az emberekkel bántak - sok holokauszt regénnyel volt már dolgom, tehát mindez
 nem volt újdonság számomra, és mégis - most is rendesen felzaklatott.
A könyvet az elején megismert idős férfi elbeszélése zárja, - amely keretbe foglalta így a történetet - arra pedig, hogy ki lehetett ő a szereplők közül, szintén csak ekkor derült fény - megmondom őszintén, részemről hatalmas volt a döbbenet. 
Egyetlen kicsi problémám volt csak a regénnyel, az pedig a különböző képletekről, egyenletekről és fizikai magyarázatokról szóló részek voltak, melyekből mivel egy kukkot sem értettem, mindig kirántottak a hangulatból. Ám a cselekmény kiszámíthatatlansága és az izgalmas mellékszereplők, na meg a vége, ami külön meglepetést okozott számomra, mindenért kárpótolt.

Úgyhogy összességében remek könyvhöz volt szerencsém, összetett cselekménye, a véletlenek és a tervezett események izgalmas összjátéka végig lekötötte a figyelmemet. Gross pedig olyan profi módon építette fel a feszültséget és kapcsolta össze érzelmileg olvasóját a szereplőkkel, hogy le a kalappal előtte.

Ezek után a többi könyvére is kíváncsi vagyok.


Kiadó: Lettero
Ereeti cím: The One Man
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Oldalszám: 550

tovább olvasom Andrew Gross: Egy ​kém Auschwitzban

2021/05/06

, , ,

Tanítóm, a polip - Netflix

Úgy gondolom, hogy a Netflix, az HBO GO és társainak hála az emberek egyre jobban tolerálják a másságot, vagy akár a színes színészek elfogadását a filmiparban, ami jó dolog. (Mondjuk én az utóbbit a Bridgerton sorozatnál sokkal rosszabbul viseltem, mint az Árnyék és csont-nál, de ez már az én bajom.) Szóval működik az emberek érzékenyítése ezen a téren, kár, hogy a természet és az állatvilág irányában már nem ennyire intenzíven. Amikor megnéztem a Netflixen látható Tanítóm, a polip című csodás természetfilmet, ami igazából nem is természetfilm, legalábbis nem olyan értelemben, mint amilyeneket David Attenborough készít, tudatosodott bennem igazán, hogy sokkal több ilyen filmre lenne szükség, hogy az emberek észrevegyék a természet csodáit. Áh, tudom, ez számomra is elég közhelyesen hangzott, de akkor is így van.  

A filmből megtudjuk, hogy Craig Foster terápiás célzattal kezd el a hideg tengerben búvárkodni, abban a reményben, ha közelebb kerül a természethez, és ha újra éli gyerekkori emlékeit, visszakaphatja majd rég elveszett energiáját, és ismét boldogan tud majd élni. (Elárulom, a terve tökéletesen bevált.) Aztán a tenger alján egy polipot kezd megfigyelni, amely megfigyelés aztán, mint kiderült, közel egy évig tartott. Minden nap lemerült hozzá és követte őt és meglepő mód az érdeklődés kölcsönös volt, mert egy idő után a polip is kíváncsi lett rá. Kialakul közöttük a bizalom, és egyfajta érzelmi kapocs – persze csak Foster részéről - ami szerintem fantasztikus volt. „Csak rá tudtam gondolni – a vízben és a szárazföldön is”
Az internet népe között vannak olyanok, akik a kettőjük közötti fizikai kapcsolatokat erotikusnak találták, meg úgy általában Foster gyengéd érzelmeit és „szerelmét” a polip iránt. Én azonban egyáltalán nem ezt láttam a filmben, hanem az ember és a természet közötti szoros kapcsolatot, valamint a természet gyógyító és tanító hatását. Persze nem tagadom, gyakran éreztem úgy, hogy ebbe a csodás tenger alatti világba egyáltalán nem illik, sőt betolakodónak láttam ezt a furcsa búvárszemüveges férfit, de ha ilyen filmek kellenek ahhoz, hogy az érzelmeinkre hatva rádöbbenjünk arra, milyen fontos, hogy vigyázzunk, szeressük és tiszteljük a környezetünket, akkor semmi kifogásom ellene.

Gyönyörű képekkel és érezelemmel teli megható film volt. Jó volt ilyet is látni. Még több ilyet kérek.

tovább olvasom Tanítóm, a polip - Netflix