Elle Kennedy: The ​Deal – Az üzlet (Off-Campus 1.)

Nincsenek megjegyzések
Ó istenem milyen nagyszerű könyv volt ez! Minden benne volt, amire csak vágytam. Nem akarok nagy szavakat használni, mert mégsem egy veretes műről van szó, de basszus, idejét sem tudom már mikor szórakoztam utoljára ilyen jól romantikus regényen.

Pedig a történet roppant egyszerű: adva van egy gazdag fiatal srác, aki a suli legmenőbb fiúja, és egy szegény fiatal lány, aki természetesen az iskola legjobb tanulója. Míg a srác nagy népszerűségnek örvend és habzsolja a csajokat, addig a lány egy amolyan szürke kisegér, aki inkább a háttérben szeret maradni. Az egyetlen közös dolog bennük a problémás múltjuk; Hannaht megerőszakolták, Garrettet pedig az apja terrorizálta és terrorizálja még most is. Amikor megismerkednek egymással, Garett csak azt akarja, hogy Hannah korrepetálja őt erkölcsfilozófiából, hogy a rossz tanulmányi átlaga ne álljon a sportkarrierje útjába. Hannah pedig, hogy Garett segítségével felhívja magára egy bizonyos Justin nevű fiú figyelmét. Alkut kötnek, és kezdetben nem is figyelnek egymásra, aztán szép lassan kialakul közöttük egy olyan erős érzelmi kötelék, ami aztán őket is meglepetésként éri.

Nos igen, a sztori valóban nem túl egyedi, kismilliószor találkozhattunk már ezzel a felállással és mégis. Elle néni olyan szuperül írta meg e két fiatal egymásra találásának romantikus történetét, hogy arról én csakis fangörlös elragadtatással tudok beszélni. Imádtam a könyv minden sorát, egyszerűen alig bírtam letenni. Egy nap alatt a végére is értem, ami azért elég jól mutatja, hogy mennyire rá voltam kattanva.
És, hogy mi csavarta el benne ennyire a fejemet? Nos, először is...

…hogy hihetetlenül olvastatta magát, ami egyértelműen az írónő rendkívül olvasmányos és gördülékeny stílusának, na és imádnivaló humorának volt köszönhető.

... hogy a kedvenc váltott szemszöges írásmódomban íródott.

…hogy Hannah és Garett karakterét nem lehetett nem szeretni. Amellett, hogy nagyszerűen kiegészítették egymást, olyan értelmes fiatalok voltak, akiknek - nem hazudok - komoly céljaik voltak a jövőre nézve. Olyanok, amikért még harcolni is képesek voltak. (Igen, ezen én is kicsit meglepődtem, mivel ebben a műfajban nem ennyire motivált, illetve nem pont ebben motivált szereplőkhöz vagyok szokva... szóval wow.)

…hogy tökéletesen működött közöttük a kommunikáció, ami szintén kellemes meglepetésként hatott rám. Végre egy olyan románc, ahol a szerelmesek nem beszélnek el egymás mellett és nem futnak fölös köröket, hogy megbizonyosodjanak maguk és partnerük érzelmeiben.

…hogy rendkívül szórakoztatónak találtam a szereplők incselkedő perlekedéseit és vicces párbeszédeit. Hihetetlen mennyit nevettem és mosolyogtam Garett nagyképű beszólásain és Hannah hárításain.

…hogy a kettőjük közötti kapcsolat, olyan lassan és biztosan bontakozott ki, hogy az totál hihető volt számomra. A szenvedélyes forró jelenetekről meg jobb ha nem is beszélek.

…hogy amikor komolyabb és érzelmesebb vizekre evezett a történet, az is teljesen rendben volt. Egyik szereplő sem dagonyázott saját önsajnálatában, nem nyafogott és drámázott szomorú múltja miatt, hanem a történtek után mély lélegzetet véve újra talpra állt és inkább a jövőre koncentrált mintsem a múltra.

…hogy másokkal ellentétben engem egy cseppet sem zavart, hogy a könyv végén a hepiend előre borítékolható volt és hogy a cselekmény sem tartogatott óriási meglepetéseket. Röhögni fogtok, de én még így is képes voltam izgulni a vége fele, hogy minden jóra forduljon.

és végezetül, mert a mellékszereplők is annyira jó arcok voltak és olyan remekül színesítették a regényt, hogy a sorozat következő három részét is már berendeltem magamnak - a világért ki nem hagynám őket.

Úgyhogy a  magam részemről én rendkívül jól szórakoztam. Imádtam a könyv minden sorát - gondoltam  leírom még egyszer, mert nem tudom elégszer mondani - a műfaj kedvelői számára pedig csak szívből ajánlani tudom. Olvassátok, megéri. 

"A suli bármelyik csaja a fél karját odaadná, hogy korrepetálhasson, erre ez? Úgy menekül előlem, mintha arra kértem volna, hogy közösen áldozzunk fel egy döglött macskát a sátánnak." 


Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Off-Campus
Eredeti cím: The Deal 
Oldalszám: 438
Fordította: Barthó Eszter



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Kate Quinn: Alice ​hálózata

2 megjegyzés
Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert úgy láttam, hogy nagyon sokan szerették és élvezték az olvasását, de sajnos én nem voltam közöttük. Illetve hazudok, mert a regény utolsó harmada valóban letehetetlen volt, olyannyira, hogy még a vasárnapi ebéd is csúszott miatta, de az elejével meglehetősen lassan haladtam.

Pedig maga a téma szerintem irtó jó választás, hiszen ki ne szeretne egy olyan izgalmas és hangulatos kémtörténetben elveszni, ami valódi történelmi alapokra és szereplőkre épül, nevezetesen az I. világháború alatt működő angol női kémhálózat tagjaira és azok igaz történetére. Nem kétséges, hogy a történelem során a nők fontos szerepet játszottak az I. és II. világháborúban. Bátorságukra, áldozatukra és erejükre mindenképp emlékeznünk kell. Sajnos kevés olyan könyvről tudok, aminek a középpontjában olyan erős női karakterek állnak, akik a maguk módján ugyanúgy  képesek voltak helytállni - ha nem jobban - ezekben a nehéz időkben, mint bármelyik erős férfi a csatatéren. Úgyhogy nagyon örültem ennek a könyvnek, okos és mély történelmi regényre számítottam, azonban valahogy mégsem pont azt kaptam, amit vártam.

A történet 1947-ben kezdődik, amikor egy „megesett” hajadon lány, Charlie, az édesanyjával együtt épp egy svájci klinikára tart, hogy a „kis problémájától” megszabaduljon. Ám útközben megszökik, hogy hőn szeretett unokatestvére, Rose nyomára bukkanjon, aki a háború alatt tűnt el Franciaország németek által megszállt területén. Hogy kiderítse, mi történt vele, Eve Gardienhez fordul segítségégért, aki egy iszákos és láncdohányos, rendkívül ellenszenves nő. 
Eve az I. világháborúban egy női kémhálózat ügynöke volt, amiről Charlie ekkor még mit sem sejtett, csak később ismeri meg Eve történetét - kezdve azzal, hogy fiatalkorában miként fedezte fel őt egy bizonyos Cameron kapitány és képezte ki kémnek, hogy aztán Franciaországba küldve, Alice kémhálózatának ügynökeként, titkos információkat lopjon a németektől. És, bár először Eve nem akart segíteni a lánynak, de amikor egy olyan férfi neve kerül szóba Rose eltűnésével kapcsolatban, aki a legrosszabb rémálmaiban a mai napig is kísérti, mégis kötélnek áll és együtt indulnak Franciaországba: Eve, hogy bosszút álljon ezen a férfin, Charlie pedig, hogy meglelje rég eltűnt unokatestvérét.


A történet két szálon fut, az egyikben Charlie, Eve és skót sofőrje nyomozását láthatjuk az elveszett unokatestvér után, a másikban pedig visszarepülünk a múltba, 1915-be, ahol Eve történetét ismerhetjük meg, mely szál számomra sokkal élvezetesebb, érdekesebb és eredetibb volt, mint Charlie folytonos nyavalygása és a sofőrrel való románca.

Eve karaktere lenyűgöző volt számomra. Miután a kiképzése véget ért, a német megszállás alatt lévő Lille-be került, ahol egy olyan étterembe szerzett pincérnői állást, ahova a németek előszeretettel jártak mulatni. Itt gyűjtötte össze azokat a fontos információkat, amiket a nácik kikotyogtak egymásnak, és amiket ő gondosan lejegyzetelve, a társai segítségével a lehető leggyorsabban továbbított a feletteseinek. És itt ismerte meg azt a férfit is, aki nem csak fizikailag, de pszichésen is megnyomorította az életét. 
Eve rengetegszer került veszélybe. Azt a sok fájdalmat, szenvedést és ember feletti megpróbáltatást, amit a munkája során át kellett élnie, szerintem nem sokan lennének képesek elviselni. Szinte hihetetlen volt számomra, hogy milyen ügyesen tudta előnyére fordítani beszédzavarát - Eve ugyanis dadogott - és fegyverként használni azok ellen, akik ez miatt alábecsülték szellemi képességét. Rendívül erős és bátor nő volt, tényleg le a kalappal előtte.
Egyébként a könyv végén lévő jegyzetben a szerző részletesen beszél azokról a történelmi eseményekről, amelyekre Eve története épült, illetve azokról a rendkívül bátor és inspiráló nőkről, akik az Alice hálózatának ügynökeiként sok ember életét mentették meg az általuk szerzett információkkal.
Sajnos míg Eve fejezeteit érdeklődve és kíváncsian olvastam, addig Charlie részeinél erősen küzdöttem, hogy a cselekményre tudjak koncentrálni. Míg Eve karaktere annyira valóságos volt, hogy szinte kilépett a lapok közül, addig Charlie-t kissé hamisnak, túlságosan bosszantónak és éretlennek találtam. Ráadásul volt néhány dolog vele kapcsolatban, amit olvasva azon tűnődtem, hogy vajon ezeket a szerző miért akarta mindenképp beleszuszakolni a könyvbe - amikor annyira szükségtelenek voltak -, arról már nem is beszélve, hogy a történet komolyságát is nagyban csorbították. A könyv tempója nem volt túl feszes, ami tulajdonképpen nem volt baj, mert hamar felvettem a tempót, ami igazán zavart, hogy valahogy az egészet átlengte valamiféle távolságtartás, mely miatt nem tudtam túl közel érezni magamhoz a szereplőket, és talán mind közül, ezt sajnáltam a legjobban.

Persze ettől még egy percig sem bántam meg, hogy elolvastam, de őszintén szólva nem érzem, hogy bármiben is pl. a karakterek, a történet vagy az írás módjában kitűnne az olyan kiváló háborús regények közül, mint például a Fedőneve Verity vagy az Asszonyok városa. Úgyhogy, aki a világháborúban játszódó erős női karakterekről szóló izgalmas történetre vágyik, annak először az előbb említett két regényt ajánlanám és csak utána az Alice-hálózatát. Mindhárom könyv, megérdemli a figyelmet.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Alice Network
Fordította: Tomori Gábor
Oldalszám: 528

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Taylor Adams: No exit

Nincsenek megjegyzések
Ebben az évben ez volt a legjobb könyvem. Gondoltam, ezt már az elején közlöm, mint tény.
Mindazonáltal nem állítom, hogy hibátlan regényről lenne szó, de úgy gondolom, hogy azok említése, csupán csak kötekedésként hatnának az erényei mellett.

És most jöjjön a hosszabb verzió.

Régóta kerülgettem már ezt a könyvet. A megjelenés időpontjában még a kívánságlistámra is felkerült, de aztán valahogy kiesett a látóteremből, mígnem arra lettem figyelmes, hogy igen sok ismerősöm - akiknek az ízlésében megbízom - kedvencelte, úgyhogy naná, hogy én is kíváncsi lettem rá, és komoly elvárásokkal futottam neki. 
Hogy beváltotta-e a hozzá fűzött reményeimet? Abszolút! Mondhatni rögtön magába szippantott, majd egész egyszerűen letarolt.

Pedig maga a történet nem túl csavaros... na jó, azért volt egy két olyan pillanat, amikor egy mélyről jövő "Apám! Ezt nem hiszem el" kiáltás röppent ki a számon, de alapjában véve néhány mondatban össze tudnám foglalni az történet vázát. Adva van egy fiatal egyetemista lány, Darby, aki óriási havazás közepette a Sziklás-hegységen át indul útnak haldokló édesanyjához. Ám a havazás hóviharrá alakul, ami elvágja az útját a hegyekben. Így az éjszakát egy autós pihenőben kénytelen tölteni négy ismeretlen - két fiatal srác, egy idősebb férfi és annak nővére – társaságában. Aztán amikor Darby kimegy, hogy térerőt keresve felhívja anyját a késése miatt, az egyik autó félig befagyott ablaka mögött egy megkötözött kislányt pillant meg ketrecbe zárva. És innentől kezdve elszabadul a pokol, és egy rendkívül izgalmas és látványos élet-halál harcnak lehetünk szemtanúi, melynek során Darby mindent, de tényleg mindent megtesz, hogy a kislányt kiszabadítsa.


Ennél többet vétek lenne elárulnom a történetről, mert úgy lesz igazán izgalmas és mellbevágó, ha mindenki saját maga fedezi fel azt. Amit fontosnak érzek kidomborítani az Darby karaktere, kinek motivációját és tettének mozgatórugóját kezdetben nem igazán értettem. Fura volt a makacssága és azon elszántsága, amivel akár még az élete árán is képes lett volna megmenteni a gyermeket. Úgyhogy ezzel kapcsolatban többször is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért? De jobban végiggondolva a dolgokat úgy hiszem érteni vélem tettének okát – rögtön mondom is, hogy miért.

Darby egy rendkívül gyakorlatiasan gondolkodó bátor fiatal lány volt, aki amint szembesült azzal a ténnyel, hogy egy kislányt elraboltak és egy kocsi hátuljában fogva tartanak, rögtön azon kezdett el agyalni, hogy vajon hogyan tudná őt kiszabadítani onnan. Még azt is maga elé képzelte, hogy a sikeres mentőakciója után a média hogy fogja majd mindezt tálalni, és miként fogja őt hősnek kikiáltani. Szóval először szerintem ő csak hős akart lenni és úgy gondolta, ha gyorsan cselekszik, nem lesz nehéz dolga. Ám a tervezett és a véletlen események izgalmas összjátékának köszönhetően a dolgok kicsit elfajultak, olyannyira, hogy egy idő után a mentőakciója már személyes üggyé vált számára.
Persze nem tagadom, hogy voltak a könyvben olyan jelenetek is, ahol Darby akcióhősöket megszégyenítő állóképességétől és erejétől kicsit ráncba szaladt a homlokom, de azt kell mondjam, hogy számomra még ez sem csorbította a könyv élvezeti értékét. Mert bár ebből a szempontból szerintem elég vékony mezsgyén lavírozott az író, ennek ellenére mégis nagyon élveztem a regény minden egyes percét.

Egyébként amitől számomra igazán különleges ez a történet, hogy végig egy hóvihartól elzárt autós pihenőhelyen játszódik, viszonylag kevés szereplővel. És bár kezdetben úgy gondoltam, hogy ezek a korlátok majd túlságosan megkötik az író kezét, de kellemesen csalódtam, mert Taylor Adams úgy hozott ki minden lehetőséget ebből a helyzetből, hogy azt a legkevésbé sem éreztem soknak vagy túlnyújtottnak.

Szóval összességében, mint látjátok a No exit nekem nagyon bejött. Olyan baromi izgalmas és pörgős történet volt, amitől tényleg egy percre sem tudtam megválni. Ahogy a kezembe vettem a könyvet, a világ engem pár órára el is veszített, úgyhogy a magam részéről a műfaj kedvelői számára tényleg csak ajánlani tudom.

"A különbség a hős és az áldozat között?
Az időzítés."


Kiadó: Tericum
Eredeti cím: No Exit
Fordította:Tamás Dénes
Oldalszám: 328

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Josh Malerman: Madarak ​a dobozban

3 megjegyzés
Mint oly sok esetben, most is a könyv fülszövege volt az, ami elsősorban felkeltette a figyelmemet és vásárlásra késztetett. Amiről így utólag elmondhatom, hogy jó döntés volt. Abszolút megérte. Még akkor is, ha esténként rendesen beparáztam tőle.

A könyvről röviden annyit, hogy a világ, amiben a történet játszódik a végét járja, ugyanis egy olyan ismeretlen és rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire elég csak egyetlen pillantást vetnie az embernek, hogy őrjöngő gyilkossá váljon. Eleinte még csak eltszórt pletykák és tudósítások voltak hallhatók olyan hajmeresztő dolgokról, melyekben emberek láttak valamit, mely után megőrültek és kegyetlen módon megölték társaikat, majd utána végeztek magukkal is. Aztán hamarosan ezek a hírek egyre gyakoribbá váltak, míg végül a tévé elsötétült, a rádió elhallgatott, az internet pedig összeomlott. A hisztéria és a rettegés az egész világot bejárta.

Egy ilyen világban él Malorie, két 4 éves gyermekével együtt, egy elsötétített lakásban. A gyerekek születésük óta nem látták a külvilágot, csakis a biztonságot nyújtó elsötétített lakásban nyithatták ki a szemüket, de Malorie jól tudta, hogy nem sokáig élhetnek így, egy nap el kell majd hagyniuk a menedéket adó házat. És ez a nap, most érkezett el.

A történet két idősíkon játszódik, ahol az egyik a jelen, melyben Melorie és két gyermeke szemfedőt kötve szemükre a folyópartra botorkálva beülnek egy csónakba, és elindulnak egy olyan helyre, ahol reményeik szerint biztonságban lehetnek. A másik idősík pedig a majd öt évvel ezelőtti múlt, melyben megismerhetjük ennek az egész hisztériának a kezdetét, hogyan került Malorie a menedékházba, kik voltak a társai akikkel együtt próbálta átvészelni ezt a veszélyekkel teli hihetetlen időszakot, és végezetül, hogy ki volt az a furcsa ember, akinek a felbukkanása aztán mindent megváltoztatott.


A könyv erőssége szerintem a hangulatában rejlik. Nem félek bevallani, hogy végig rettegtem az olvasása alatt, mely érzés abból az egyszerű megállapításból fakadt, hogy a legijesztőbb fenyegetés az ember számára mindig az, amit nem láthat. Gondoljatok csak bele. Senki nem tudja, hogy hogy nézhetnek ki azok a teremtmények, amik megpillantása ilyen borzalmas hatással van az emberre. Akik látták, azok mind meghaltak, akik nem, azok pedig négy fal között, zárt ajtók és ablakok mellett élik napjait. Ám azoknak is ki kell merészkedniük egyszer, ha vízre és élelemre van szükségük, és Malorie pontosan ezt tette, minden áldott nap. Próbáljátok csak ennek a nőnek a helyébe képzelni magatokat; csakis lekötött szemmel léphettek ki a házból, és ha kint vagytok, nagy valószínűséggel találkozni fogtok egy szörnyeteggel, aki lehet, hogy követni fog, vagy csak egyszerűen ott van melletted és figyel. Hallod a lába alatt megroppanó száraz faleveleket, és ahogy feléd közeledve odaér hozzád, érzed a teste melegét a meztelen karodon, de bárhogy is pánikolsz, nem nyithatod ki a szemed, mert ha ezt megteszed, azonnal véged van.
Ebből a szituációból fakad az a kiszolgáltatott érzés és rettegés, ami végig átjárja a könyvet, és mely miatt olyan nyomasztóvá és sötét hangulatúvá válik az egész, hogy az szinte agyonnyomja az olvasót. De ennek ellenére mégsem tudsz szabadulni tőle, csak olvasod tovább, még akkor is, ha érzed, hogy ezzel még több szörnyűség zúdul majd a fejedre. 

"Az a pillanat, amikor már eldöntötted, hogy kinyitod a szemed, de még épp nem tetted meg, az egyik legijesztőbb ezen az új világon."

A könyv szereplői közül Malorie volt a legerősebb. Őt egy olyan baromi kemény nőnek ismertem meg, akit a rengeteg fájdalom, szörnyűség és veszteség edzett ilyennek. Szerintem irtó kevesen lennének képesek egy ilyen sarkaiból kifordult világban úgy talpon maradni, mint ahogyan azt ő tette. Malorie elfogadta, hogy itt a világ vége, és nem siránkozott vagy esett kétségbe, hanem úgy nevelte a gyerekeit – mely módszereket igen kegyetlennek tartottam -, hogy segítsék őt a túlélésben.

"Olyan életet nyújtasz nekik, amelyet nincs értelme megélni."

Eleinte nagyon zavart, hogy egyszerűen csak Lánynak és Fiúnak nevezte őket, de aztán ahogy jobban belegondoltam, és próbáltam beleélni magam a helyzetébe rájöttem, hogy talán azért nem adott a gyerekinek nevet, mert az közelebb hozta volna őket hozzá, és az elterelte volna a figyelmét a túlélés szabályairól és annak igazi céljáról; menekülésük megvalósításáról.

A könyv olvasása során folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon mi lehet az a valami, amitől így megőrülnek az emberek - és valami felfoghatatlanul szörnyű és gonosz teremtmény körvonalai rajzolódtak ki előttem - és persze, hogy mi lesz majd Malorie és két gyermekének a sorsa ebben az elcseszett, ismeretlen lényekkel teli világban. Mivel a regényt csak éjszakánként tudtam kézbe venni, nem sokáig bírtam cérnával, mert olyan hamar rámtelepedett a történet nyomasztó, rettegéssel és félelemmel teli hangulata, hogy attól totál beijedtem, és úgy döntöttem, hogy a nyugodt alvás érdekében inkább csak nappal folytatom majd tovább - persze nappal soha nem volt időm, így maradtak az éjszakák, és a felkapcsolt villanyok. 

Úgyhogy ütős kis könyv volt ez, melyről magam sem gondoltam volna, hogy a sok para ellenére ennyire be fog majd jönni. Nagyon tetszett az író stílusa és az elbeszélés módja, és bár a végére érve elégedetten csuktam be a kötetet és meg voltam győződve arról, hogy ez csakis egy erős nyitó része lehet egy izgalmas jövőbeli sorozatnak, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, mert sehol nem találtam információt arra vonatkozólag, hogy ez valóban így lenne. Remélem csak én bénáztam és lesz folytatás, mert ellenkező esetben a végével kapcsolatban igen erős hiányérzet maradt bennem. 
Josh Malerman
A könyv hátulján olvasható, hogy a filmjogok már elkeltek. És valóban, olvasás közben nekem is többször megfordult a fejemben, hogy ez a könyv tényleg filmvászonra kívánkozik. Ugyanakkor azt is megfogadtam magamban, hogy én ezt a büdös életbe nem fogom megnézni, elég volt olvasnom róla. Ha még látnom is kell azt a sok vérengzést és borzalmat, amiken Malorie átesett, az tuti kiverné nálam a biztosítékot.


Az eredeti bejegyzés 2015. május 24-én íródott.

UPDATE: December 21-én debütál a könyvből készült film a Netflixen, ami a trailere alapján úgy tűnik, hogy elég húzós lesz, ugyanolyan para, mint amilyen a könyv is volt. Úgyhogy lehet, hogy én ezt kihagyom - majd meglátom. 


Kiadó: Fumax
Sorozat:-
Eredeti cím: Bird Box
Fordította: Rusznyák Csaba
Oldalszám: 256
Eredeti bejegyzés: 

3 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Októberi beszerzések

7 megjegyzés
Bár az augusztus és szeptember havi beszerzős listám itt elmaradt - ha valakit érdekel, az instagram oldalamon talál róluk képet – az október havi nem fog. Már csak azért sem, mert muszáj megmutatnom, hogy milyen sok jó könyvet sikerült ebben a hónapban vásárolnom, melyek közül kettőt, Az amerikai örökösnő-t és a No exit-et már el is olvastam. S hogy beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeimet?
Nos, Az amerikai örökösnő hozta az elvárt papírformát, a No exit pedig, fúúúú… hát az nálam bekerült az év legjobb olvasmányai közé. Hamarosan írni is fogok róla, csak mostanában annyira el vagyok havazva munkával, hogy a szívemnek kedves dolgok (olvasás és a blogolás) kissé háttérbe szorulnak.
Októberben nyolc könyvvel lettem gazdagabb, melyek közül Sabrina Jeffriestől A lord titka (történelmi romantikus) ugyan a képen nem látható, mert a barátnőm, ahogy megvettem, rögtön el is kobozta tőlem, de ettől függetlenül még az is a kupac része. Annál is inkább, mivel azt tudtam a legolcsóbban - csupán 800 forintért - beszerezni. És, ha már a romantikusoknál tartunk; csak én érzem úgy, hogy az idén (és talán még tavaly is) kevesebb történelmi romantikus regény jelent meg, mint a korábbi években? Mintha szép fokozatosan kopnának el a polcokról, és helyettük a ma oly divatos, elsősorban a női olvasóknak szóló domestic thrillerek vennék át a hatalmat helyüket. Amit igazból nem bánok, mert ezt a műfajt is szeretem, és bár szerencsére ezek a könyvek sokkal "lightosabbak" és "szelídebbek", mint a vérengzős és kegyetlen sorozatgyilkosokról szóló pszichothrillerek, mégsem mondható rájuk, hogy ez miatt kevésbé lennének izgalmasabbak vagy szórakoztatóbbak náluk, sőt. Azon túl, hogy ezek a történetek elsősorban a családon belüli erőszakról és titkokról szólnak, ahol a paranoia oka nem kívül, hanem a szereplők egy szűkebb környezetében (pl. a szomszédjában, a barátjában) vagy a saját családjában keresendő, számomra sokkal félelmetesebbek, mint az előbb említett erőszakosabb fajta.

Szóval izgalmas és csavaros történetek ezek is, melyeket szívesen olvasok, olyannyira, hogy már néhány tehetséges szerzőt is találtam magamnak. Ilyen pl. Jane Corry, aki ebben a műfajban szerintem igen jó könyveket írt már - Vértestvérek, A férjem felesége - nekem legalább is bejöttek. Ám ennek ellenére mostanában mégis egyre többször érzem, hogy néha bizony határozottan jól esne meggyötört lelkemnek a - Julia Quinn regényeire oly jellemző -  humoros és bájosan romantikus történetek.

Úgyhogy tény, hogy az idei évben jóval több thrillert olvastam, mint korábban, mely miatt a történelmi romantikusok totál háttérbe szorultak nálam, de ahogy ezt most ide leírtam, és jobban végiggondoltam, rá kell jönnöm, hogy piszkosul hiányoznak. 

Többiek listája:
Heloise
Nikkincs
Pupilla
Theodora

7 megjegyzés :

Megjegyzés küldése

Ryan Graudin: Invictus ​– Az idő gyermeke

2 megjegyzés
Az időutazás mindig hálás téma, én legalábbis úgy gondolom, hogy sokan ugranak rá – lásd, én is rögtön bekaptam a csalit – főleg, ha az író belekever egy kis tudományt (téridő-kontinuum és a fluxuskondenzátor meg társait), egy kis romantikát, egy titokzatos lányt, egy műkincstolvajokkal teli űrhajót, melynek kapitánya egy időn kívül született srác – egy ókori gladiátor és egy időutazó nő gyermeke – kinek leghőbb vágya, hogy megtalálja rég eltűnt édesanyját. Ja és persze az is sokat dob a dolgon, ha a történet egy olyan korban játszódik, ahol miután feltalálták az időutazást, az arra kiképzett és alkalmas emberek visszamehetnek a múltba, hogy felvételeket készítsenek az ott látottakról, természetesen szigorú szabályok mellett, mert ha valami esemény folyamatába netán beleavatkoznának, akkor annak komoly következményei lennének a jövőre nézve – és ezt ugye senki sem szeretné. Úgyhogy a fő szabály, hogy lehet nézelődni és vizsgálódni, de csak tisztes távolságából és nagyon óvatosan, amit főhősünk édesanyja nem tartott be, és ebből lett aztán később a nagy kalamajka.

Amilyen nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz, nekem akkora csalódás lett.  Ennek oka rendkívül egyszerű: borzalmasan untam.

Pedig a sztori maga izgalmas lett volna, és higgyétek el – mert végigküzdöttem magam rajta - elég szerteágazó is. Sajnos a kivitelezés volt az, ami miatt az egész elbukott. Merthogy a könyv eleje, még úgy ahogy élvezhető volt számomra, jól indult a történet, és láttam benne potenciált, de aztán a közepe táján valahogy leült a sztori, kezdte elveszteni a dinamikáját és annyira túl lett nyújtva az egész, hogy azt hittem, sose fogok a végére érni – bizisten majdnem ott véreztem el. Ráadásul a legtöbb karaktert idegesítőnek, kidolgozatlannak és felszínesek találtam, mely miatt egyiket sem sikerült megkedvelnem.

A könyv főszereplőit a hajó öt fős legénysége teszi ki, akikhez rögtön két olyan szerelmi szálat is kapunk, melyek közül az egyiknél a falat kapartam kínomban, a másiktól meg simán bealudtam. Ne értsetek félre, szeretem a romantikát, de ha a szereplők között nincs meg a kémia és a kapcsolatuk olyan langymeleg vagy gyötrően infantilis, mint amilyen itt is volt, akkor azzal engem ki lehet kergetni a világból.

De hálás olvasó lévén még ezt is el tudtam volna nézni az írónak, ha mindezért a stílusa kárpótol, de sajnos az is elég erőtlenre sikeredett. Pedig egy olyan jó kis feszes tempójú és izgalmas történetet ki lehetett volna hozni ebből a sztoriból, hogy ihaj. Ehelyett Graudin azon túl, hogy oldalakon át két tini (Imogen és Gram) kínosan bugyuta szerelmi picsogásával traktált bennünket, egyik szereplőnek sem tudott mélységet adni, egy csomó felesleges jelenetet írt, a kusza és kiegyensúlyozatlan történetvezetésről már nem is beszélve. Itt gombolnám ide példaként a Las Vegas-i kitérőt, aminek semmi, de tényleg semmi értelme nem volt, hacsak nem időhúzás, lapkitöltés stb. céljából került be a könyvbe. Helyette sokkal szívesebben olvastam volna egy olyan újabb műkincsrablós kalandot, mint amilyet hőseink a Titanic elsüllyedésénél hoztak össze. De nem. Sajnos nem jutalmazott meg több ilyen jelenettel bennünket az írónő.

Persze mondhatnám, hogy mindennek ellenére a történelmi részek miatt azért mégiscsak élveztem a könyvet meg minden, de nem lenne teljesen igaz, mert csak a könyv utolsó harmada érte meg a strapát, a többi az borzalmasan unalmas volt. Kár, hogy egy ennyire jó alapot olyan gyenge és unalmas felépítés követett, ahol a történet nagy része szétesett, a karakterek közömbösek maradtak és a romantika is elég sok kívánnivalót hagyott maga után.

De nem szeretném tovább ekézni a könyvet, mert a molyos értékelések alapján egyértelmű, hogy Graudin nem nekem írta, még akkor sem, ha szeretem az időutazós történeteket. És bár nekem ez volt az idei év legnagyobb csalódása, ennek ellenére senkit nem akarok lebeszélni róla, mert ugye nem vagyunk egyformák, de megértitek ugye, ha azt mondom, hogy rá se.
Ryan Graudin


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Invictus 
Fordította: Bihari György 
Oldalszám: 432 

2 megjegyzés :

Megjegyzés küldése