Jane Corry: Vértestvérek

„Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.”

A Vértestvérek két fiatal nőről szól, akiket a rokoni szálon kívül egy a múltban történt katasztrofális baleset is örökre összekapcsol. És míg e balesetre az egyikük sajnos egy kicsit sem emlékszik, addig a másikuk azt soha nem felejti el. A regény cselekményét két nézőponton keresztül ismerhetjük meg. Egyrészt a londoni rajztanár Alison, másrészről pedig az ő féltestvére, Kitty szemszögéből. Alison nem tud szabadulni a 15 évvel ezelőtti eseményektől, azóta cipeli e szörnyű baleset terhét, míg Kitty, pont e baleset következtében az emlékezetén kívül a józan eszét is elvesztette, így a kommunikálni képtelen, ráadásul tolószékbe kényszerült nőt egy otthonban ápolják. 

Alison és Kitty most teljesen külön életet élnek. Alison ritkán látogatja húgát, ám a történtek miatti bűntudat folyamatosan gyötri és marja a lelkét, és hogy a lelkiismeretén egy kicsit könnyítsen - és mert szűkös anyagi háttere is részben rákényszeríti -, veszélyes döntésre szánja el magát: részmunkaidős állást vállal egy férfi börtönben, ahol különös dolgok történnek vele. Hamarosan rájön, hogy valaki figyeli őt és bosszúra készül a múltban történt események miatt. 

Ami számomra ennek a könyvnek a különlegessége volt, az Kitty karaktere, akit bár a baleset során szerzett agysérülése meggátolt abban, hogy szóban fejezze ki magát, ám ennek ellenére az olvasó mégis mindig tisztában volt azzal, hogy mi zajlik a fejében. Érdekes volt látni Kitty életét az otthonban, a bent lakókkak és a rá vigyázó emberekkel való kapcsolatát. A hirtelen hangulatváltozásait és gondolatait, amit Corry olyan tökéletesen ábrázolt, hogy annak eredményeként valóban átélhettük azokat az érzéseket (dühöt, csalódást, szeretetet, kétségbeesést), és frusztrációt, amit a körülötte zajló események váltottak ki belőle. Kitty hangja és személyisége rendkívül egyedi volt, csakúgy, mit a tőle mindenben különböző nővéréé, ám Kitty fejezeteit a nyers és őszinte megnyilvánulásai miatt mégis jobban szerettem olvasni - kár, hogy olyan keveset kaptam belőle. Egyébként szörnyen izgalmas volt nyomon követni, ahogy a múlt emlékei szép lassan utat törtek a fejében, aminek Alison furcsa mód nem nagyon örült, melyből arra lehetett következtetni, hogy a két lány verziója a baleset körülményeiről nem feltétlen fednék egymást. Ugyanakkor minden terhelő körülmény ellenére Alison helyzetét is totál át tudtam érezni, hiszen ő is sérült volt, csak ő lelkileg hordozta magában mélyen a baleset nyomati. És bár ő ugyan a húgához hasonlóan nem lett amnéziás és testi sérüléseket sem szenvedett, ám társuk halála, amit akár meg is akadályozhatott volna, folyamatos önostorozásra késztette. 

A történet lassan bontakozott ki és Corry előző könyvéhez hasonlóan itt is folyamatos bizonytalanságban tartja az olvasóját, egészen a történet végéig, ahol egy-két csavar közbeiktatásával végül is kiderül, hogy mi a valódi igazság. Én a részemről őszintén meglepődtem a végkifejleten, az utolsó csavart azonban már kissé túlzásnak tartottam - nélküle is tökéletesen élvezetes volt a könyv -, de nincs okom panaszra, mert így is egy izgalmas és szórakoztató thriller-élményt kaptam. 

Jane Corry ismét nagyon ügyesen szőtte a szálakat, egy igazán csavaros és lélektani értelemben is hihető, és jól összerakott kis történetet rittyentett, ami azon túl, hogy a testvérek közötti versengésről, féltékenységről, haragról és annak következményeiről szólt, az ebből adódó bűntudat életre szóló hatását is érzékletesen mutatta be. Szóval összességében nekem tetszett a könyv, jöhet is gyorsan a következő.

Kiadó: XII.Század Kiadő
Eredeti cím: Blood Sisters
Oldalszám: 400