Holly Black: A gonosz király ● A semmi királynője (A levegő népe 2.-3.)

Mivel a két részt közvetlen egymás után olvastam, így úgy gondoltam, hogy egy bejegyzésben emlékezem meg róluk. Annál is inkább, mivel annyira összefolyt bennem a kettő, hogy nem is tudnám már nagyon élesen elkülöníteni őket.

     

Szóval kezdem azzal, hogy mit szerettem leginkább ebben a sorozatban: a tündérek világát. Hogy miért? Mert annyira változatosan és izgalmasan festette le mindazt a szerző, tele titkokkal, intrikákkal, meglepetésekkel és különböző veszélyekkel, hogy én a magam részéről biztos be nem tettem volna oda soha a lábam. Olvasni róla persze már egészen más kérdés, azt ezer örömmel tettem és teszem ma is, bármikor, akár a világ végezetéig. (Nagy szavak, tudom. De most annyira átszellemült vagyok, hogy nézzétek el nekem. :)) 

A szereplők tekintetében Jude karakterét szerettem a legjobban. Többször ámulatba ejtett remek manipulatív készsége, és bár növekvő hatalomvágyát sokszor már bosszantónak találtam, mentségére legyen mondva, volt mikor már ő is tisztában volt azzal, hogy elvetette a sulykot. Jude mindig erősnek és magabiztosnak mutatta magát, mégis rengeteg törékeny és bizonytalan pillanatát láthattuk, ami számomra azt bizonyította, hogy a sok ármány és hazugság mellett valahogy mégis sikerült megőriznie emberi oldalát - és ez tette őt igazán különlegessé számomra. 

Na és persze a kitartása és az ereje, és nem utolsósorban, hogy a háttérből határozott kézzel tudta irányítani Cardant - aki soha nem könnyítette meg a dolgát. Jude, bárhogy is nézzük, mindig is csak egy halandó lány maradt a tündérek között, aki a túlélésért küzdött. Hiába volt nagy hatalommal felruházva, mégis magányosnak érezte magát hiszen ne feledjük, amellett, hogy az első rész végén elárulta örökbefogadó apját, a másodikban már az ikertestévérétől is elidegenedett.

Na és itt van Cardan, aki elég zavaros és bonyolult figura volt, talán ezért is szeretem őt annyira. Na meg mert ugyanazt a fajta vad káoszt hordozta magában, mint Jude, és ugyanazok az elérhetetlen és zavaros érzések dúltak a szívében, amelyek Jude-ban is megvoltak. Amit fájlaltam vele kapcsolatban, hogy kissé távolinak éreztem az ő karakterét, sokkal több meghittebb és bensőségesebb jelentet is el tudtam volna képzelni vele és Jude-al.

♥ Értékelés: 4/5 ♥

És, hogy a történetről is mondjak valamit: a második részben Jude mindent megtesz, hogy Cardan továbbra is a trónon maradjon. Ahhoz pedig, hogy mindez kivitelezhető legyen, megfelelő szövetségesekre volt szüksége. És bár Balekin börtönben volt, de az ő közbenjárásával mégis háború közeledett, ami persze a lehető legrosszabbkor jött.

Ami kicsit bosszantott ebben a részben (és igazából az utolsóban is), az a Cardan és Jude közötti  kapcsolat volt. Annyira nem lehetett rajtuk eligazodni – és nagyon úgy tűnt, hogy maguk sem tudták, hogy mit akarnak egymással kezdeni -, és ez a bizonytalanság nekem nem nagyon jött be. Ezért is voltam kiakadva a könyv végén, mert nem értettem Cardan motivációját. Persze a harmadikban érthetővé vált számomra, na de akkor is. Mi a fene volt ez? Hogy a csudába rekedhetett meg még mindig a szivatás fázisában a kapcsolatuk? Miért nem tudtak végre őszintén beszélni egymással?

♥ Értékelés: 4.5/5 ♥ 

És akkor jött a harmadik rész, aminek a végével, bevallom, szintén nem voltam teljes egészében kibékülve. Merthogy nem igazán tetszett az, amit Jude-nak tennie kellett ahhoz, hogy Cardant megmentse az átoktól. Az utolsó pillanatig úgy éreztem, hogy Jude-ot még mindig semmi más nem érdekli csak a hatalom megtartása, amit a korábbi események fényében egyáltalán nem vártam volna tőle. Még akkor sem, ha annyira naiv és esetlen volt a szerelemben, mint ahogy azt láthattuk.

Mindettől eltekintve számos olyan aspektusa volt a sorozatnak, amit végig imádtam benne. Kezdve az egészet átható feszültséggel, és a történet alakulásának bizonytalanságával, merthogy soha nem lehetett tudni pontosan, hogy merre tart a történet: háború közeleg? Összeesküvés? Kiben bízhatunk meg, ha úgy tűnik, hogy mindenki átveri a másikat? Egészen az egyedi és emlékezetes mellékszereplőkig, akik hol segítették, de leginkább csak akadályozták hősünket célja elérésében. Szóval összességében egy irtó izgalmas és feszes tempójú történet volt ez, melyben a tündérek világát, az udvari intrikát és cselszövést végig nagyon élvezetesnek és nagyszerűnek találtam.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredetu cím: The ​Wicked King ● The ​Queen of Nothing

Fordította: Szabó Krisztina

Oldalszám:360, 336

tovább olvasom Holly Black: A gonosz király ● A semmi királynője (A levegő népe 2.-3.)

Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Ebben az évben ez már a második olyan magyar szerzős könyvem, ami kellemes meglepetés okozott számomra.

A történetről röviden annyit, hogy két ellentétes világban játszódik, melynek neve; Szabad Föld és Nebessen. És míg Szabad Földön szegénység van, és az ott élők bányászatból tartják fent magukat, addig Nebessenben Arden király uralkodik, és minden sokkal fejlettebb és gazdagabb.

A történetet négy szereplő szemszögén keresztül követhetjük nyomon. Szabad Földön két fiúval ismerkedhetünk meg, akik közül az egyik a szegénységben élő Ray, aki a húgáért mindenre képes lenne. A másikuk Kein, aki nincs pénzszűkében és Ray-el ellentétben nem az extra pénzért harcol esténként másokkal a Ketrecben, hanem csak az élvezet és a dicsőség kedvéért.

A másik két főszereplőnk két fiatal lány, Ene és Mena, akik Arden király lányai. Ene a leendő trónörökös, Mena pedig egy volur-tanonc, aki ha megkapja hatalmát, egy olyan mindenki felett álló, mágiával rendelkező ember lesz, akit az istenek és emberek összekötőjének tartanak. De ahhoz, hogy ezt a feladatot el tudja látni, előbb meg kell lelnie saját meeshai-ját, aki hű társa lesz majd volurként.

Na szóval, van ez a négy emberke, akik találkozása naná, hogy elkerülhetetlen lesz. Ez a találkozás pedig akkor következik be, amikor egy jóslat Szabad Földére tereli az uralkodót, aki kényszerűségből magával viszi a lányait is. És amikor attól a szakadéktól nem messze, ahol annak idején egy volur kettészakította a világot, a két fiú rájuk támad, Mena ereje hirtelen életre kel, és mindez olyan események sorát indítja el, ami mindannyiuk életét örökre megváltoztatja. 

Na mármost lehet, hogy mindez így elsőre kissé bonyolultnak tűnik - pedig úristen mennyi mindent hagytam még ki a sztoriból -, de higgyétek el, hamar bele lehet rázódni ebbe a világba, ami egyébként végig nagyon szórakoztató, humoros és kellően szexi ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet. És bár lehet, hogy az eleje kissé lassan indult és kellett egy kis idő, hogy minden a helyére kerüljön, de utána – számomra legalábbis - nem volt megállás.

  

Szerintem a regény két legnagyobb erénye a fordulatos cselekményvezetés és a remek karakterek. Tetszett, hogy négy, a sorsuk ellen lázadó szereplő szemszögén keresztül követhettük nyomon az eseményeket, bár – korábbi tapasztalatokból kiindulva - féltem, hogy ez a négy hang nem lesz jól elkülöníthető egymástól és folyamatosan vissza kell majd lapoznom megnézni, hogy épp kinek a fejében járok, de erre egyszer sem került sor. Ráadásul a karakterek folyamatosan fejlődtek és tényleg mindegyikük különleges és kedvelhető volt számomra. Mondjuk az Ene és Ray közötti vonzódás nekem kicsit furcsa volt és kidolgozatlan, amit kissé zavarónak is éreztem, de közel sem annyira, mint például Ene gyerekes bosszúhadjáratait Ray-el szemben vagy Mena a bálok, a divat és a fényűzés iránti szintén gyerekes és olthatatlan vágyát. 

A két sráccal minden rendben volt. Keint egy nagyon izgalmas karakternek találtam, akiben minden gaztette és önzősége ellenére láttam megcsillanni a jót - kíváncsi vagyok, hova fejlődik majd a második részben. És Ray-t is szerettem, de őt túl forrófejűnek találtam, ettől eltekintve azonban egy igazán bátor, határozott és erős harcos volt, akit érdekes mód ennek ellenére feltűnően sokszor ütöttek ki a történet során. Annyi verést kapott szegénykém, hogy attól már én is rosszul kezdtem érezni magamat, úgyhogy egy idő után már túlzásnak találtam ezeket a részeket és sokszor nem is értettem, hogy mire volt mindez jó.

Szóval összességében nagyon tetszett a történet, bár a fantasy világgal kapcsolatban még maradtak kérdéseim, főként a volur szálat illetően, de gondolom a második részben majd ezekre is választ kapok, ezért is várom már nagyon a folytatást.

Egyetlen dolog van csupán, amit nagyon-nagyon hiányoltam a könyvből, az pedig a kötet elején lévő térkép. Mert mint tudjuk, minden valamirevaló fantasy regény egy kézzel rajzolt jól átlátható térképpel kezdődik. ;)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 392

tovább olvasom Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Maros András: Kávéházi ​pillanatok

A molyon találtam rá erre a könyvre, az ott olvasottak alapján lettem rá nagyon kíváncsi. És mivel a Líránál egy akció keretében épp egy kávé áráért juthattam hozzá, így gyorsan meg is vettem magamnak.

A kötet több kis novellát tartalmaz, olyan kávéházi pillanatokat, melyekben régi ismerősök, barátok és barátnők, vagy kollégák és volt szeretők találkoznak, beszélgetnek, vagy épp vitatkoznak egymással. Találkoztam például olyan szülővel, aki szerintem túl lazán nevelte csemetéjét, és olyan szalmakalapos, papucsos sráccal, aki egyenrangú félként tekintett négylábújukra. De láthattam egy majdnem balul elsűlő lánykérést is, meg könnyen sértődő magányos vendégeket, na meg visszatérőket is, és az unokájukért rajongó nagymamákat, vagy épp egy mackóruhás szőke bombázót és annak barnára sült barátnőjét – akiknek a sztorija ugyan nem volt annyira ütős, de a képük mégis erősen beégett az agyamba – szóval sokféle ember beszélgetésének és találkozásának lehettem szem és fültanúja, pontosan ugyanúgy, ahogy az a való életben egy kávéházban lenni szokott.

"A felszolgáló leteszi a számlát az asztalra.
– Ízlett minden? – érdeklődik csillogó szemmel.
– Igen – bólint a vendég.
– Elégedett volt?
– Igen.
– A házi limonádé?
– Az is ízlett.
– Arra külön nagyon büszkék vagyunk.
– Lehetnek is.
– Ugye milyen isteni finom?
– Igen.
Ütemnyi szünet.
– Lájkolta már a kávézónk Facebook-oldalát?
– Ööö… még nem.
– És ezek után, hogy ilyen jó élményekkel távozik, fogja?
– Mármint hogy fogom-e követni a Facebook-oldalukat?
– Erre volnék kíváncsi, igen. Hogy nyom-e rá egy izmos
lájkot.
– Háát… végül is… miért ne?
– Palkó – kiált a felszolgáló a pultosnak. – Hozd ki a
tabletet!"

Reggelente, amikor a kedvenc bögrémmel kiültem a teraszra kávézni, mindig magammal vittem ezt a kis könyvecskét. Rendszerint 3-4 szösszenetet olvastam belőle, amit irtózatosan kevésnek találtam, de muszáj volt visszafogni magam, hogy minél tovább tartson az élmény. Mert e történeteket olvasva úgy éreztem, mintha egy régi, kicsit sötét és füstös kávézó egyik sarkában ültem volna és onnan szemléltem volna az eseményeket. Szóval nagyon élvezetes volt olvasni őket, olyannyira, hogy 1-2 történetet még a férjemnek is megmutattam, hogy együtt nevessünk rajta nagyokat. 

Persze nemcsak vidám sztorikból állt a kötet, voltak benne olyanok is, amik elszomorítottak, vagy megdöbbentettek, és amiket nem igazán értettem, úgyhogy nem mindegyik volt csont nélküli, ám ez egy cseppet sem zavart, mert az olvasásukkal töltött hangulatos, reggeli kávézós pillanatok mindenért kárpótoltak.

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 160

tovább olvasom Maros András: Kávéházi ​pillanatok

Emily Henry: Strandkönyv

Ebben a hőségben többnyire csak a nagyon könnyed és romantikus, amolyan gyorsan felejtős könyvekre vágyom, 30 fok felett ugyanis képtelen vagyok komolyabb témájút befogadni. Ezért is esett a választásom erre a regényre, aminél egy szép és könnyed történetre számítottam, de ennél azért többet kaptam.

A sztoriról röviden annyit, hogy January, apja halála után egy házat örököl tőle, amiről azt sem tudta, hogy létezik. Persze January sok mindenről nem tudott, például arról sem, hogy az apja ebben a házban egy másik nővel élt együtt, miközben otthon egy szerető és boldog apa képét mutatta. January nyomorúságos lelkiállapotba kerül, nem elég, hogy nem rég lett szingli, egy árva figytyingje sincs és kvázi-hajléktalan, de még az apjában is csalódnia kellett, akire gyerekkora óta felnézett. Azzal a szándékkal utazik a házhoz, hogy eladja, és a környezetet jobban megismerve talán megérti az apját, és nem mellesleg végre befejezi romantikus könyve megírását, amivel írói válsága miatt egyáltalán nem halad.

Arra azonban álmában sem gondolt, hogy a szomszéd házban a hajdani egyetemi vetélytársa, az elismert regényíró, az eszméletlenül jóképű és dühítően vonzó Augustus Everett, avagy Gus lakik. Soha nem rajongott a férfiért, elsősorban azért, mert ő mindig egy olyan komoly ember látszatát keltette, aki megveti a romantikus irodalmat és helyette inkább a magasröptű intellektuális regényeket részesíti előnyben. Persze elkerülhetetlen volt a kettőjük közötti találkozás, és egy vita hevében - amely a műfajok közötti különbségeket és azok szépségét vesézte ki - fogadást kötnek, mely szerint műfajt cserélnek, és az nyer, akinek a könyvét előbb adják ki.

Nagyon hangulatosnak találtam a regényt, imádom a kisvárosban játszódó történeteket, mert azoknak mindig olyan meghitt és bensőséges hangulata van, és ez most is őszintén megérintett. És a szereplők közötti romantika és szexuális feszültség is nagyon jól működött, bár ha még egy jelenettel tovább húzták volna a beteljesülést, komolyan mondom, apró darabokra téptem volna a könyvet mérgemben. Mindenesetre irtózatosan élveztem a főszereplők közötti kémiát, na meg a könyvekről és az olvasásról szóló beszélgetéseiket, az együtt átélt kutatómunka vicces és szomorú pillanatait, melyek során egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jó érzés volt látni növekvő vonzalmukat, annál is inkább, mivel mindketten összetett, és az élet által kicsit meggyötört, de jó humorú, érdekes és életszerű személyiségek voltak.

Sokszor csaltak mosolyt az arcomra közös jeleneteik, de voltak olyan részei is a könyvnek, melyek olvasása közben sajgott kissé a mellkasam. Szóval nem tiszta boldogság volt ám benne minden, komolyabb témákat is feszegetett az író. Mint például hogyan lehet túlélni egy szerettünkben való óriási csalódást, de olvashatunk az írás nehézségeiről, az alkotói válság hátteréről, és hogy mindez hogyan függ össze az író életének többi területével. Vagy hogy hogyan küzd meg az ember az életébe váratlanul berobbanó tragédiával, betegséggel és halállal. És hogy hogyan fojtja magába a mindezek miatt érzett fájdalmát és negatív érzéseit, és menekül egy másik, boldogabb elképzelt világba. Szóval súlyosabb ez a könyv, mint elsőre gondolnánk, de ez nem vált hátrányára, sőt, számomra tökéletes volt az egyensúly a vidám és komolyabb részek között, mindkettőről szerettem olvasni.

Én úgy gondolom, hogy egy kiegyensúlyozott és boldog kapcsolatot - legyen szó szerelmiről vagy akár családiról - nem könnyű létrehozni, megtartani meg aztán pláne nem. És azt hiszem, ez a könyv nagyon jól mutatja be e feladat nehézségét és bonyolultságát a szereplők életén és a velük történt közös eseményeken keresztül.

Úgyhogy kellemes meglepetés volt számomra ez a történet; egyszerre volt szórakoztató, humoros és romantikus, ugyanakkor kissé keserű, fájó és elgondolkodtató, nem is értem, hogy miért ezt a címet és borítót kapta – egyáltalán nem érzem összeillőnek őket.

"Azért kezdtem el románcokat írni, hogy újra meg újra átéljem a legboldogabb pillanatokat a biztos révben, amelyet a szüleim szerelme jelentett. Mindig is vigaszt nyújtottak a hepiend ígéretét hordozó könyvek, és másokat is részesíteni akartam ebben az adományban."

Kiadó: Central Könyvek

Eredeti cím:Beach Read

Fordította: Szieberth Ádám

Oldalszám: 424

tovább olvasom Emily Henry: Strandkönyv

Jennifer L. Armentrout: Every ​Last Breath – Utolsó lélegzetig (Komor elemek 3.)

Amilyen rosszul indult a kapcsolatom ezzel a sorozattal olyan jól végződött. Azt nem mondom, hogy miután elolvastam az utolsó oldalt átfutott rajtam az a bizonyos „hűha, ez aztán tényleg baromi jó volt” érzés, de nincs okom panaszra, mert azon kívül, hogy nagyon jól szórakoztam, végre minden kérdésemre választ kaptam, a sztori izgalmas volt és a harci jelenetek is kellően látványosak lettek. És bár igaz, hogy az én ízlésemnek a romantika kissé nyálasra és sziruposra sikerült, de ennyi dráma és szenvedés után úgy gondolom, ez is simán belefér még. Szóval egy szó, mint száz, ezt a kötetet is nagyon élvezetesnek találtam, örülök, hogy nem adtam fel az első rész után és folytattam tovább a sorozatot - tényleg kár lett volna kihagyni.  

A harmadik rész egyébként pont ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Layla még mindig nehezen hiszi el, hogy a kegyetlen lilin a legjobb barátja testében van és szabadon garázdálkodik. Egyértelmű számára, hogy a lilint meg kell állítania, és Sam lelkét meg kell menteni a pokolból. Ám, hogy mit hajlandó ezért feláldozni, az már csak rajta múlik.

Mindenesetre nincs könnyű dolga, mert épp egy érzelmi válság közepén van, ugyanis komoly választás előtt áll. Döntenie kell kit válasszon; Rothot, az átkozottul szexi démonherceget, vagy Zayne-t, a gyönyörű és gondoskodó őrzőt, akiről Layla eddig azt gondolta, sosem lehet az övé…

Míg Layla küzd az érzéseivel a világvége egyre csak közeleg. És csak egy kiút van ebből a szorult helyzetből; Laylának meg kell küzdenie az ellenséggel, és meg kell mentenie a várost és az embereket a pusztulástól.

A könyv elején kissé megijedtem, mert kezdetben csak Layla érzelmi világa állt a történet központjában, persze később a lilin is előkerült, de az üldözését és az utána való nyomozást azért nem kapkodták el hőseink. Úgyhogy a könyv elejét elég érzelmesnek és felkavarónak éreztem. Egyrészt Sam miatt, kinek elvesztése erős bűntudatot keltett Laylában, másrészt a két fiú iránti érzései miatt, mivel az élete olyan fordulóponthoz érkezett, amikor is választania kellett közülük. Szerencsére és nagy meglepetésemre hamar dűlőre jutott, bevallom, én azt hittem, hogy több oldalon keresztül lehetünk majd szemtanúi fájdalmas vívódásának és önmarcangolásának. De ez nem így volt, úgyhogy ebből a szempontból óriási pirospont jár az írónőnek. 

Ez a kötet egyébként - szerintem nem árulok el nagy titkot - leginkább Roth és Layla szerelmi történetére összpontosít. A kettőjük közötti kapcsolat sokat fejlődött, sokkal intenzívebbé és meghittebbé vált, mint korábban. Olyannyira, hogy Roth viselkedését én már néha túl sziruposnak és érzelgősnek találtam, de mindezt olyan odaadással és annyira édesen csinálta, hogy így is nagyon  szerettem. 

A sorozat német borítói

Ami tetszett ebben a részben, hogy fontos szerepet kaptak a famulusok, melynek köszönhetően az olvasó sokkal többet megtudhatott a valódi kinézetükről és természetükről. És az is tetszett, hogy a visszatérő romantikus jelenetek olyan szeretetteljesek voltak, hogy egyértelműen látszott belőlük, hogy Layla egy pillanatig sem bánta meg a döntését. Apropó Layla, tetszett, hogy most már igazi harcosként viselkedett és felnőtt a rá váró feladathoz. Igazán sokat fejlődött a harmadik részhez érve, ami mindenképp a javára vált.

A történet előrehaladtával néhány fordulat meglepetés volt számomra, de a többségüket azért mégiscsak kiszámíthatónak találtam, ami lehet zavarónak kellett volna lennie, ám én egyáltalán nem éreztem annak, mivel az írónő stílusa és humora most is totál magával ragadt és elvarázsolt, és természetesen maga a történet is, ami úgy gondolom, korrekt lezárása lett a trilógiának.

A sorozat részei:

1. Perzselő csók

2. Dermesztő érintés

3. Utolsó lélegzetig

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Every ​Last Breath
Fordította: Soponyai Alexandra Bianka
Oldalszám: 424

tovább olvasom Jennifer L. Armentrout: Every ​Last Breath – Utolsó lélegzetig (Komor elemek 3.)

Jane Corry: Hiba volt

Szeretem Jane Corry könyveit. Az eddig olvasottak mindegyikét (a Vértestvéreket és a Férjem feleségét is) nagyon csavarosnak, jól összerakottnak és lélektani szempontból is hihetőnek találtam. És ez most sem volt másképp, sőt, nekem a három könyv közül eddig ez tetszett a legjobban.

A történet egy kétgyermekes családanyáról, Poppyról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor egy összejövetelen találkozik régi szerelmével Matthew-val. A benne újra fellángoló régi érzelmek hatására Poppy olyan szörnyű hibát követ el, amely örökké kísérteni fogja.

A történet két szálon fut, az egyikben a Poppyval történt eseményeket követhetjük nyomon, a másikban az anyósáét, Bettyét, aki levélszerű formában meséli el menyének élete történetét. A két nő közötti kapcsolat irigylésre méltó volt, Betty lányaként szerette Poppyt és Poppy is teljesen odavolt az anyósáért. Az olvasó mindkét nő gondolataiba és érzelmeibe részletes betekintést nyer, melynek köszönhetően tüzetesen megismerhetjük őket. Nekem Betty volt a kedvencem, az ő múltja, a férjével való kapcsolata és története jobban megérintett, mint Poppyé. Annál is inkább, mivel Betty egy nagyon szerető és gondoskodó karakter volt, aki nem érdemelte meg azt a szenvedést, amit az élettől kapott, úgyhogy időnként nagyon sajnáltam és mély empátiát éreztem iránta.
 
Amikor Bettyt megismerjük, még csak egy kedves és ártatlan fiatal lány, aki a divat iránti szeretete miatt ruhakészítéssel szeretne foglalkozni, de a családja és leendő férje ezt nem engedi neki. Amikor a 70-es években férjhez megy Jockhoz, még nem tudja, hogy óriási hibát követ el. És amikor erre rájön, akkor sem tud már mit tenni, kénytelen úgy viselkedni, mint amit az akkori társadalmi elvárás és nyomás diktál számára, azaz összeszorítani a fogát és mindent eltűrni. Ebben az időben találkozik későbbi barátnőjével, akivel egyre több időt kezd tölteni, csak hogy megszökhessen saját életéből - bár ne tette volna.

Aztán itt van nekünk Poppy, akinek az életét a jelen eseményeiben követhetjük nyomon. Poppy színésznő szeretett volna lenni, de amikor ez nem sikerült neki, egy ügynökséget hozott létre, ami statisztákat ajánl különböző filmes szerepekhez. Poppy a férjével, két lányával és az anyósával él együtt. A férjével való kapcsolata azonban az évek során egyre langyosabbá vált, mígnem azt vette észre, hogy olyanok lettek egymásnak, mint a jó barátok. Nem meglepő hát, hogy amikor egy összejövetelen meglátja régi szerelmét, a láng újra fellobban benne. Sajnos ez a találkozás olyan események sorát indítja el, ami veszélybe sodorja nemcsak a nehezen felépített egzisztenciáját, de a családi békéjét is.

Meg kell hagyni, a szerző most is igazán jól csavarta a szálakat ahhoz, hogy egyszerre izguljunk, féljünk és rettegjünk attól, hogy mi lesz akkor, ha Poppy lelepleződik, és ha Matthew folyamatos törekvései és zaklatásai tönkreteszik az életét. Mert igen, Poppy valóban hibát követett el, de ha ez kellett ahhoz, hogy újragondolja az életét, és rájöjjön arra, hogy mi a fontos számára, akkor én bizony nem török pálcát felette. Egyébként sokszor éreztem úgy, hogy túlagyalj a dolgokat a sok indokolatlan feltételezésével, amikor úgy gondolta, hogy a férje megcsalja, és hogy csak bűntudatból akar vele lenni vagy szeretkezni. Vagy hogy  úgyis egy másik nőnél éli ki vágyait, és csak vele kénytelen beérni… szóval ezek az önmarcangolások kissé bosszantottak, kishitűnek és akaratgyengének tartottam őt miatta, de pont ettől volt az egész oly emberi és hihető. Úgyhogy szerintem Bettyhez hasonlóan ő is egy nagyon jól megírt karakter volt, még ha kevésbé volt szimpatikus, mint az anyósa, akkor is.

A szereplők sokrétűsége mellett a regény felépítése is nagyon tetszett. Mivel már a könyv legelején tudható, hogy Matthew-t meggyilkolták - hiszen Poppy a vádlottak padján kezdi mesélni a történetét - azt hihetné az ember, hogy nagy meglepetések már nem érhetik, de nem is tévedhetne ennél nagyobbat. Merthogy a lehetőségek sokaságával (hogy hogyan, és hogy ki követte el a gyilkosságot) senki nem számolt, hiszen olyan egyértelműnek tűnt az egész. Így a könyv vége bevallom, számomra nagy meglepetést okozott, igazán megdöbbentőre és csavarosra sikeredett – nekem legalábbis nagyon tetszett. Úgyhogy aki szereti az írónő könyveit, az ezt a kötetét se hagyja ki semmiképp.

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: I Made a Mistake
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Oldalszám: 438

tovább olvasom Jane Corry: Hiba volt

Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

Ennek a könyvnek nemcsak a címe és a borítója, de a leírása is úgy elvarázsolt, hogy amikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. És úgy örülök, hogy hallgattam a megérzésemre – ami most szerencsére nem hagyott cserben -, mert egy nagyon bájos, humoros és rendkívül hangulatos nyomozós történetre találtam benne.

"Süt a nap, kék az ég, gyilkosság van a levegőben."

A sztoriról röviden annyit, hogy négy nyugdíjas, akik mindegyike külön-külön alulról súrolja a nyolcvanat, egy idilli kis angol vidéken, Cooper Chase-ben él egy luxus nyugdíjasotthonban. Mivel életkoruk ellenére fizikailag és szellemileg is még mindig a toppon vannak, és mindegyiküket lenyűgözi a találós kérdések és a bűncselekmények izgalmas rejtélye, egy klubbot alapítanak, amely a megoldatlan bűnügyi esetek megoldásával foglalkozik, s melynek neve: csütörtöki nyomozóklub.

A csapat mozgatórugója Elizabeth, aki véleményem szerint évekkel ezelőtt valamilyen titkos ügynök vagy kém lehetett, olyan kiterjedt ismeretségi körrel és olyan szokatlan módszerek alkalmazásával szerzi meg a szükséges információkat, hogy csak erre tudtam gondolni. A csapat másik nő tagja pedig Joyce, aki korábban ápolónőként dolgozott, de róla majd később mesélek. Persze a férfiak sem maradtak ki a bandából; Ron, legfőképp nagy hangjával és határozott fellépésével tűnt ki, míg Ibrahim pszichiátriai múltja révén erősítette a társaságot.

Szóval ők négyen, a csütörtöki nyomozóklub, folyamatos kapcsolatban voltak egymással, teázgattak, beszélgettek, miközben néha – na jó, lehet, hogy nem is olyan ritkán –, de egy-egy pohár bor, gin, de még whisky is simán lecsúszott a torkukon. Olyan kellemes, meghitt baráti és nyugodt hangulatban éltek ők ebben a luxus otthonban, hogy már-már én is oda vágytam, és úgy gondoltam, hogy ez igen! Ilyen környezetben és helyen kéne minden embernek megöregedni – ha-ha-ha, álmodik a nyomor.

Na de visszatérve a történethez; az élet akkor kezd igazán felpezsdülni hőseink számára, amikor a nyugdíjasotthon egyik társtulajdonosát holtan találják a konyhájában. A csütörtöki nyomozóklub persze rögtön beveti magát, és a négy öreg (elnézést, idős) elhatározza, hogy mindenképp megtalálja a gyilkost, és megoldja e trükkös gyilkosság rejtélyét. A nyomozáshoz két igazi rendőr is csatlakozik, de igazából ők csak statiszták ebben az egész felfordulásban, mert a főszerep egyértelműen az imádnivaló nyugdíjasoké.

Hát nekem ez a könyv borzasztóan tetszett. Bájos, humoros, érdekes, megható és igazán szórakoztató történet volt. A könyv elbeszélési technikáját érdekesnek találtam, mivel két nézőpontra osztotta a regényt. Az egyikben a jól megszokott harmadik személy perspektívájából láthattuk az események folyását, a másik nézőpontban pedig Joyce naplóbejegyzésein keresztül, ahol az ő személyes tapasztalatairól, élményeiről, és nem utolsósorban érzelmeiről (a kortól, a betegségektől, az elhagyatottságtól és a haláltól való félelméről) olvashatunk, amely nemcsak őt és a társait hozta ezzel érzelmileg közelebb hozzánk, de mélységet és egy kis búskomorságot is adott a történetnek.  

A könyv mind a négy főszereplőjét imádtam; színesek voltak, szerethetőek, érdekesek és rendkívül emberiek. A kedvencem azonban mégis Elizabeth maradt, és nemcsak azért, mert lelkileg őt éreztem a legerősebb karakternek mind közül, hanem mert rendkívül határozott személyiség volt és mert mindig tudta, hogy mit kell tennie, és hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy megszerezze azt, amire szüksége van. Még akkor is, ha teszem azt egy kirablott apácának kell kiadnia magát a célja elérése érdekében. A gyilkosság hátterét és motivációját is izgalmasnak találtam, olyan tekervényes és csavaros volt, mint egy jól megtöltött kakaós csiga. A hihetetlen és a lehetséges események elképesztő keverékét éreztem benne, amit a szerzőnek úgy sikerült megvalósítania, hogy az olvasó egyszerre tudjon sírni és nevetni rajta, megkérdőjelezni, ugyanakkor mégis logikusnak - vagy legalábbis egy kis jóindulattal - hihetőnek találni mindazt.

Az is nagyon tetszett a könyvben, hogy Osman nagyban eltért az idősek sztereotípiájától. Mert ugye, hogy is képzeljük el őket? Egész nap a tévé előtt ülve, totál  inaktívan, saját közösség nélkül, magányosan… Ebben a történetben azonban élettel teliek voltak, ami egyedülálló frissességet és eredetiséget adott a könyvnek. Na meg aztán azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül velük kapcsolatban, hogy ők mindenhez másképp viszonyulnak, és határozottan több élettapasztalattal rendelkeznek, mint a fiatalabb korosztály. Ráadásul a mi szereplőink még okosak is voltak, a hatóság számára pedig a koruknál fogva érinthetetlenek, amit ők teljesen mértékben ki is használtak, nem kevés humoros percet okozva ezzel az olvasó számára. 

"Egy bizonyos kor után az ember nagyjából azt tehet, amit csak akar. Senki se szól rá, kivéve az orvosait és a gyerekeit."

Szóval egy szó, mint száz, A csütörtöki nyomozóklub nagyon élvezetes olvasmány volt, remek szórakozást nyújtott számomra. Biztos vagyok benne, hogy sokáig megmaradnak kedves szereplői a fejemben, várom is nagyon a folytatást.

A WMN oldalán egy jó kis interjú olvasható a szerzővel, amiből azt is megtud-  hatjuk, hogy Steven Spielberg már meg is vásárolta a könyv megfilmesítési jogait. Hurrá, hurrá, kíváncsian várom az eredményt.

Kiadó: Agave

Eredeti cím: The Thursday Murder Club

Fordította: Orosz Anna

Oldalszám: 368

tovább olvasom Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

Andrew Gross: Egy ​kém Auschwitzban

1944. Míg Európában nagyban zajlik a második világháború, az amerikaiak keményen dolgoznak a Manhattan terv megvalósításán. Az atombomba kifejlesztésének kulcsa azonban egy lengyel fizikus, Alfred Mendl birtokában van, akit a családjával együtt a németek a varsói gettóból Auschwitzba szállítottak. Így az amerikaiaknak nincs más választása, mint megkísérelni a lehetetlent, megszöktetni a professzort a táborból. És itt lép a képbe a fiatal lengyel menekült, Nathan Blum, aki az amerikai titkosszolgálatnál rejtélyes üzenetek dekódolásával foglalkozik. Blum amellett, hogy folyékonyan beszél németül és lengyelül, rendkívül talpraesett, amolyan igazi túlélő típus. Legfőbb célja, hogy bosszút álljon a nácikon a családja meggyilkolása miatt, így amikor az amerikaiak arra kérik, hogy hozza ki a professzort Auschwitzból, nem sokat gondolkodik, igent mond a feladatra.

A történet legelején egy idős férfival ismerkedünk meg, aki a lányának kezd el mesélni egy történetet. Ez a történet azonban nem a gyermekkorával kezdődik, hanem két férfival, akik az auschwitzi táborból menekülnek. Ezek a férfiak lesznek majd később Mendl professzor szökési tervének kulcsai, ugyanis csak ők rendelkeznek a táborról olyan információkkal, melyek segítségével Blum képes lesz megszöktetni a fizikust. Blum pontos tervvel érkezik Auschwitzba. 72 órája van megtalálni a professzort és felkészülni a szökésre, de a dolgok természetesen egyáltalán nem a tervek szerint alakulnak. A tét óriási, a küldetés pedig - mondjuk ki nyugodtan - lehetetlennek tűnik.

Gross nem teljesen saját kútfőből merítette a történet ötletét, hanem apósa - aki az amerikai hírszerzésnél szolgált - háborús emlékeit felhasználva írta meg ezt a regényt, melyben a szereplők túlnyomó része ugyan kitalált személy, de a díszlet és néhány karakter tekintetében azonban mégis hű maradt a történelemhez.

Én rendkívül jól szórakoztam ezen a könyvön, tele volt akcióval és feszültséggel, szinte letehetetlen volt az elejétől a végéig, úgyhogy részben végig izgultam az egészet. Úgy peregtek a szemem előtt az események, mintha csak filmen néztem volna az egészet. Nem lepődnék meg, ha valamelyik filmstúdió le is csapna a könyv megfilmesítésére.

Ráadásul Gross igazán emlékezetes karaktereket hozott létre, Leo és Greta története maradandó nyomott hagyott bennem, csakúgy, mint Blum alakja, aki soha nem félt cselekedni, hihetetlen bátor, eltökélt és kitartó ember volt. A koncentrációs tábor is nagyon érzékletesen lett ábrázolva, az a rengeteg fájdalom és embertelenség; a rabok részéről a halálba való beletörődés, az őrök részéről pedig az a borzalmas közöny és kegyetlenség, ahogy az emberekkel bántak - sok holokauszt regénnyel volt már dolgom, tehát mindez nem volt újdonság számomra, és mégis - most is rendesen felzaklatott.

A könyvet az elején megismert idős férfi elbeszélése zárja, - amely keretbe foglalta így a történetet - arra pedig, hogy ki lehetett ő a szereplők közül, szintén csak ekkor derült fény - megmondom őszintén, részemről hatalmas volt a döbbenet. 

Egyetlen kicsi problémám volt csak a regénnyel, az pedig a különböző képletekről, egyenletekről és fizikai magyarázatokról szóló részek voltak, melyekből mivel egy kukkot sem értettem, mindig kirántottak a hangulatból. Ám a cselekmény kiszámíthatatlansága és az izgalmas mellékszereplők, na meg a vége, ami külön meglepetést okozott számomra, mindenért kárpótolt.

Úgyhogy összességében remek könyvhöz volt szerencsém, összetett cselekménye, a véletlenek és a tervezett események izgalmas összjátéka végig lekötötte a figyelmemet. Gross pedig olyan profi módon építette fel a feszültséget és kapcsolta össze érzelmileg olvasóját a szereplőkkel, hogy le a kalappal előtte.

Ezek után a többi könyvére is kíváncsi vagyok.

Kiadó: Lettero

Ereeti cím: The One Man

Fordította: Molnár Júlia Dóra

Oldalszám: 550

tovább olvasom Andrew Gross: Egy ​kém Auschwitzban

Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Örülök, hogy rátaláltam Dean Koontz Jane Hawk sorozatára, mert eddig az összeset élmény volt olvasni. Gyors tempójú és fordulatokban gazdag, rendkívül izgalmas és jól megírt történet volt mindegyik. Ezenfelül a hősnő is szerethető és szimpatikus és egyáltalán nem mindennapi, szóval szeretem ezt a sorozatot, na.

Ebben a részben Jane Hawk továbbra is az agymosó nanotechnológiai implantátumok létrehozásáért felelős személyeket keresi, akik miatt a járványszerűen terjedő öngyilkosságok száma az utóbbi két évben az egekbe szökött. A történet három szálon játszódik, az egyiken Jane egy megkeseredett ingatlanügynök, Sarah Holdsteck segítségét kéri, aki egy kegyetlen váláson ment keresztül, melynek következtében elveszítette az ingatlanpiacon szerzett hatalmas vagyonát. Jane abban bízik, hogy a segítségével elkaphatja Sarah volt férjét, akin keresztül aztán eljuthat egy bizonyos Hendricksonhoz, akiről úgy tudja, hogy az általa üldözött titkos társaság legmagasabb szintjén helyezkedik el, és aki az injektált emberek szörnyű manipulálásáért és haláláért felelős.

Aztán ott van egy fiatal indiai ikerpár, akiket ismeretlen támadók egy nanorészecskéket tartalmazó szérummal készülnek beoltani. Ám az egyik testvér időben közbelép és rovarölő szert permetezve a támadók arcába sikerül elmenekülniük. Hogy kik és miért üldözik őket, arról fogalmuk sincs, de hogy nem tudnak olyan helyet találni, ahol biztonságban vannak, az biztos.

Az utolsó szálon pedig Jane fiának sorsát követhetjük nyomon, akit a legmodernebb technikai eszközök segítségével sikerült megtalálnia a Jane-t üldöző szervezetnek. Így a fiú az őt védő házaspárral együtt menekülni kényszerül, de a helyzetük egyre elkeserítőbb, mert üldözőik, minden percben egyre közelebb kerülnek hozzájuk.

A görbe lépcső nekem a sorozat eddigi legjobb része volt. A történet végig ezerrel pörgött, nem volt kiálló rész, és mindhárom történetszál tele volt feszültséggel és izgalommal. És bár végig tudtam, hogy Jane-t nem kell féltenem - hiszen mégiscsak ő a pozitív hős a sorozatban -, így is volt egy-két olyan ijesztő jelenet, ahol nagyot dobbant a szívem miatta. Egyébként még mindig nagyon szeretem az ő karakterét, és nemcsak azért, mert nincs olyan akadály, amit ne tudna legyőzni, és olyan rosszfiú, akit ne tudna elkapni, vagy olyan technológia, amelyet ne tudna feltörni. Nem, persze, hogy nemcsak ezért, hanem mert mindazok ellenére, amin keresztül ment és megy folyamatosan, és amilyen hitvány emberek ellen kell küzdenie és bemocskolnia velük a kezét, mégsem veszítette el a hitét, hanem továbbra is kitartóan küzd a célja elérése érdekében. Lépésről lépésre halad szép lassan előre küldetésében, amelyre egyrészt azért vállalkozott, hogy tisztárra mossa a férje nevét, másrészt pedig, hogy megóvja egyetlen gyermekét, az öt éves Travis életét. Travissal a korábbi részekben eddig nemigen találkoztunk, most azonban egy kicsit többet kaptunk belőle, és ha minden jól megy, akkor a következő részben még többet fogunk. Én nagyon szerettem az ő történetét, de tulajdonképpen mindhárom szálat rendkívül izgalmasnak és élvezetesnek találtam. Míg Jane-é tele volt meglepetéssel, addig Travisért és az őt segítő házaspárért nem győztem aggódni. És ott voltak még az ikrek is, akik gyorsan közel kerültek hozzám az egymás iránti szeretetük és összefogásuk miatt, ezért is éreztem a velük történt eseményeket rendkívül megrázónak.

Egyébként, mint a korábbi részeknél, most is sokszor döbbenten tapasztaltam, hogy abszolút nem úgy alakulnak az események, mint ahogy azt reméltem. És szerintem ez a regény legnagyobb erőssége, mert ezzel a szerző nemcsak az olvasó idegeivel játszik, hanem egyúttal új dinamikát is ad a történetnek; új lehetőségeket, szereplőket stb., melynek köszönhetően folyamatosan mozgásban van a sztori, amit így tuti nem lehet megunni. Én legalábbis egy jó darabig biztos nem fogom.

Kiadó: XXI. Századi Kiadó

Eredeti cím: The Crooked Staircase

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 464

tovább olvasom Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Először is le a kalappal az író előtt, mert én ilyen nyakatekert, jól kitalált és összerakott krimit már nagyon rég olvastam. Határozottan élveztem a történet izgalmát és összetettségét. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy kb. úgy a könyv felétől kezdtek úgy összekuszálódni a szálak, hogy azt gondoltam, én ennek az időhurkos kriminek a felét nem fogom majd érteni, de végül mégis lépést tudtam tartani az események fura menetével – hurrá, hurrá, éljenek az élet apró örömei.

Na de röviden, miről is szól a történet. A könyv főhőse Aiden Bishop, akinek az a feladata, hogy megtalálja Evelyn Hardcastle gyilkosát. Evelynt este tizenegykor fogják megölni, Bishopnak pedig nyolc nap alatt nyolc különböző ember bőrébe bújva kell a bűntény végére járnia. Tehát a gyilkosság napja újra és újra ismétlődik, egészen addig, míg a gyilkost meg nem találja. A gyilkosság a Hardcastle család birtokán fog történni, ahol a család álarcosbált rendez. A dolog érdekessége, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanekkor és ugyanitt, ugyanezekkel a vendégekkel már volt egy hasonló rendezvény, aminek a vége szörnyű tragédiával zárult, és úgy tűnik, hogy mindez most megismétlődni látszik. A vendégek összetétele igen változatos, egyetlen közös dolog van csak bennük; mindegyiküknen van valami piszkos kis titka és rejtegetni valója. És mivel a napok a gazdatestekkel együtt egyre csak fogynak, hősünknek igyekeznie kell, ha időben meg akarja oldani a rejtélyt, és kiszadadulni ebből a furcsa időhurokból.

Ahogy elkezdtem olvasni a regényt, nekem rögtön Agatha Christie könyvei és filmjei jutottak az eszembe, illetve a családi nagy Cluedo játékaink. (Ó, hogy mennyire szerettük őket a gyerekekkel.) Akkor találgattam és okoskodtam folyamatosan arról, hogy vajon ki lehet a gyilkos, mi lehet a fegyvere, illetve hogy hol és milyen módon lett végrehajtva a bűntény. A könyvben persze ismert volt az áldozat személye és halálának az ideje, na de a többit – a tettes kilétét és indítékát - óriási homály fedte. Mivel a történet elég sok szereplőt mozgatott meg, így gyakran megfordult a fejemben, hogy jegyzetelnem kéne, hogy könnyebben menjen a nyomozás, de persze túl lusta voltam ehhez, inkább lassabban olvastam és mindenre próbáltam odafigyelni. De egy-két személy beazonosítása még így is nehezen ment, folyamatosan előre kellett lapoznom, hogy tudjam kiről is olvasok pontosan, de nem bántam, mert cserébe egy olyan történetet kaptam, ami igazán megmozgatta eltunyult agytekervényeimet. Úgyhogy a könyv teljes figyelmet igényel, mert a rengeteg információ között az ember gyorsan el tud veszni - csak szólok.

A történet, mint mondtam, sokszereplős, Bishop már eleve nyolc gazdatest segítségével üldözi a gyilkost, és akkor ott vannak még azok a szereplők, akik hol gátolják, hol segítik őt a nyomozásban. Bishop gazdatestei mind különálló személyiségek voltak, akiknek viselkedése nagyban függött egyéniségüktől, melynek persze voltak előnyei és hátrányai. Ez utóbbi főleg akkor jelentkezett, amikor Bishop olyan gazdatestbe került, akiknek a személyisége erősen felszínre akart törni. És bár Bishop nem mindig tudta úgy irányítani ezeket az embereket, ahogyan azt szerette volna, mert teszem azt, az egyikük túl gyáva volt ahhoz, hogy a sarkára álljon, a másikuk pedig könyörtelen és olyan kövér, hogy mozogni alig tudott. De akadt közöttük olyan is, aki erőszakos volt és olyan gyenge elméjű, hogy képtelen volt bármit is észben tartani, illetve olyan is, akit már a nap elején félholtra vertek, vagy épp kereket oldott, szóval egyáltalán nem volt könnyű dolga velük, de mivel mindig a gazdatestei képességeihez mérten próbálta végezni a dolgát, így legtöbbször sikerrel járt.

A szereplők között egyébként nem sok szimpatikus embert találtam, Aident is csak az Annához való ragaszkodása miatt éreztem annak, és mert sokáig nem megoldani, hanem inkább megakadályozni próbálta a gyilkosságot, ami persze elvesztegetett idő volt a részéről, hiszen voltak játékszabályok, amiket be kellett tartani. Ám az elején mindezt Bishop egy kissé nehezen értette meg – ezért is indult oly lassan az a cselekmény -, de miután ezt elfogadta, a nyomozás is gyorsabban haladt előre.

Mindent összevetve az Evelyn Hardcastle 7 halála számomra egy nagyon különleges élmény volt. És bár igaz, hogy kissé túl terjedelmesnek találtam – mert szerintem, ha 50 vagy akár 100 oldallal rövidebbre írta volna Turton, akkor sokkal feszesebb, és jobban átláthatóbb lett volna az egész -, de így sincs okom panaszra, mert élveztem az olvasását és a vége után is még sokáig gondolkodtam rajta. Az biztos, hogy a bonyolult cselekménye miatt sokan nem fogják szeretni és lemondanak róla, de szerintem megéri elolvasni és energiát fektetni bele, a klasszikus krimi kedvelőknek mindenképp, ők tuti nagyon élvezni fogják.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle

Fordította: Őri Péter

Oldalszám: 496

tovább olvasom Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Daniel Mason: A ​tél katonája

Szeretem a Maxim kiadó Mont Blanc válogatás könyveit, eddig szinte az összes megjelent felkeltette az érdeklődésemet, és elolvasva őket szerencsére egyik sem okozott még csalódást. A tél katonája szintén egy nagyszerű darab a sorozatból, melynek olvasása közben rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és a végére érve is még sokáig nyomot hagyott bennem.

A könyv egy lengyel származású orvostanhallgató, Lucius sorsát kíséri végig, aki a bécsi egyetemen tanul az első világháború kitöréséig. Lucius szakmailag nagyon elhivatott és intelligens fiatalember. Tanulmányai során nem sok beteg – összesen kettő - fordult meg a keze alatt, inkább tudományos kutatásokkal foglalkozott, mintsem a betegek gyógyításával, bár őrült módon vágyott rá, hogy komolyabb betegségek orvoslásában is részt vehessen. Amikor kitör a háború, ennek reményében rögtön jelentkezik is a frontra, ám a kórház - már ha annak lehet nevezni egy patkányokkal és tetvekkel teli kissé romos templomot –, ahova irányították, nem pont az a hely volt, amire számított. Az ott állomásozó orvosok már rég elmenekültek onnan, csak egy rejtélyes ápolónő, Margarete nővér maradt ott.  Ő volt az egyetlen, aki ellátta a sebesülteket, és akinek a sebek összevarrásában, különböző végtagok amputálásában és egyáltalán az orvoslás gyakorlati részében nagyobb tapasztalata volt Luciusnál. Merthogy Lucius kezében ezidáig még sosem volt szike.

"Kinyílt egy ajtó, és megjelent egy ápolónő. Vastag, szürke habitust viselt, és az egyik kezében egy, a k.u.k-ban rendszeresített Mannlicher puskát tartott.
- Beszélhetnék a vezető orvossal? - kérdezte Lucius németül.
Amikor a nővér nem felelt, lengyelül próbálkozott.
- A doktorral? – kérdezte az ápolónő még mindig az árnyékban maradva. – Hát nem azt mondta az imént, hogy maga az?"

Számomra ez a találkozás - amikor Lucius megérkezik Lemnowicébe - volt a könyv legemlékezetesebb pillanata. Ami egyébként Lucius életének is egyik meghatározó sarokkövévé vált, csakúgy, mint Margarete nővérnek, akit egyébként csodálatos karakternek találtam, úgyhogy nagyon gyorsan közel is került a szívemhez. Az, ahogy az első napon bemutatta Luciusnak a betegeket és elmondta, hogy ki honnan jött, milyen sebesülést szenvedett, és hogy kit hogyan látott el, illetve a későbbiekben ahogy Luciust tanította az orvoslás gyakorlati részére, egy olyan kivételes embert vetített elém, akit az elhivatottsága, a türelme, a segítőkészsége, a józan ítélőképessége és gondolkodása miatta csak csodálni tudtam. Az én szememben ő egy igazi hős volt.

Szóval Lucius és Margarete ebből a lepusztult templomból egy olyan tábori kórházat alakított ki, ahol a műtőasztalokat templomi padokból eszkábálták, a betegek pedig a földön lévő szalmák között lábadoztak. Tél volt, és a farkasordító hidegben minden nap meg kellett küzdeniük mások életéért és a tetvek által terjesztett tífuszjárvány visszaszorításáért. Ilyen körülmények között Luciusnak meg kellett elégednie azzal, hogy olyan barbár sebész váljon belőle, aki csontokat vág és törött végtagokat tesz helyre. Hiszen csak így tudott eleget tenni azon kötelességének, hogy az összefoltozott, meggyógyult betegeket visszaküldje a frontra. De mi van azokkal a katonákkal, akik szorongásos zavarokkal küzdenek? Akiken kívülről semmi testi sérülés nem látható, de olyan súlyos traumatikus eseményt láttak vagy eseményen estek át, ami után nem tudnak beszélni, járni, vizeletet vagy székletet visszatartani? Ezeket a katonákat rosszindulatúan gyávának feltételezték ebben az időben, Lucius azonban nem így látta őket. Ennek okán, amikor egy nap, ilyen betegségben - ma már tudjuk, hogy poszttraumás stresszben - szenvedő magyar katonát hoznak a kórházba, Luciusban feléled múltbeli küldetése; hogy minél jobban megismerje az emberi agy működését. Mélyebben vizsgálni kezdi a magyar katonát, melynek során olyan döntést hoz, amely örökre megváltoztatja nem csak a saját, de a betege és a nővér életét is.

Természetesen a romantika sem maradhat ki a könyvből, Lucius és Margarete szerelmesek lesznek egymásba, és ez a kapcsolat egy rövid ideig segít átvészelni nekik a háború okozta szörnyű traumákat. De egy nap Margarete eltűnik, és őt keresve Lucius eltéved a háború mozgó frontvonalában. Ennél többet azonban már nem mesélhetek, mert az már erősen spoileres lenne, fedezze fel csak mindenki saját maga a történetet. 

Bevallom, eleinte nehezen rázódtam bele a könyvbe, a stílusa és az elbeszélés formája nekem kissé nehézkes volt, de miután ráéreztem az ízére, egyre jobban elkapott a lendület és az egész, amolyan lassan belemerülős élménnyé vált számomra. A regényben kevés párbeszéd olvasható, amit eleinte (szintén) kissé fájlaltam, de aztán rájöttem, hogy ami kevés van, azok többségének mögöttes jelentése olyan súlyosan puffan az olvasó elméjében, hogy kár is volna tovább ragozni vagy magyarázni azt. Mason olyan tűpontos módon írja le az emberi érzelmek különböző árnyalatait, hogy azt öröm volt olvasni. Azt pedig, hogy egy egészen más szemszögből, egy fiatal orvos szemén keresztül nyerhettünk bepillantást az első világháború egészségügyi ellátásába és a háborús orvoslás borzalmaiba, kifejezetten érdekesnek találtam.

A könyv vége kissé meglepett, azt nem mondom, hogy elégedetlen voltam vele, de határozottan másra számítottam. Ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy A tél katonája egy amolyan igazi régimódi regény volt számomra. Szerettem olvasni, a szenvedések és tragédiák között nőtt szerelem keserédes történetét ugyanúgy, mint az első világháborús elbeszélések közül talán a legkevesebb figyelmet kapott egészségügyről, annak nehézségeiről és az orvosok erőn felül teljesítő munkájáról. Nem sok olvasnivalót lehet találni ebben a témában.

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Winter Soldier
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 380

tovább olvasom Daniel Mason: A ​tél katonája

Lila Rose: Making ​Changes (Making 1.)

Ha az előző könyvemen – a Három vakrandin – rengeteget mosolyogtam, akkor ennél a könyvnél végig letörölhetetlen vigyor ült a képemen olvasás közben. (Csak mondom. A miheztartás végett.)

Makenzie Mayfair minden próbálkozása ellenére úgy érzi, hogy a házassága már nem működik tovább. Ezért úgy dönt, itt az ideje, hogy a férje hat évnyi gonoszsága miatt érzett önbizalomhiányának és önutálatának végre véget vessen és kilépjen ebből a mérgező kapcsolatból. Szerette volna újra megtalálni önmagát és azzá válni, aki a férje megismerése előtt volt. Egy véletlen folytán egy vonzó idegennel, Dylan Jacksonnal hozza össze a sors, aki asszisztensi munkát kínál neki a bátyja, Grayson cégénél. Makenzie kapva kap a lehetőségen, ami egy új kezdet reményét ígéri számára - persze akkor még fogalma sincs arról, hogy milyen egy mogorva, irányításmániás, kiállhatatlan, ám rendkívül vonzó főnökkel hozza majd össze a sors.

Be kell vallanom, hogy az első oldalak után voltak kétségeim, hogy ez nekem való könyv lesz, de aztán ahogy fogytak a lapok, hamar elkapott a csak-még-egy-oldalt érzés. Ennek legfőbb oka Mackenzi karaktere volt, akit nem mindennapi adottságokkal ruházott fel a szerző, na meg a könyv fantasztikus humora, és nem utolsósorban maga a története, ami ugyancsak nem mondható annyira hétköznapinak. (Mondom annyira.... ami nem azt jelenti, hogy nem találkoztam már hasonlóval.)

A könyvben a Három vakrandihoz hasonlóan - bocs, hogy mindig ezzel jövök, de mivel pont egymás után olvastam a kettőt, így akaratlanul is párhuzamot vonok közöttük – szintén a humoron van a legfőbb hangsúly. Persze romantikus és erotikus jelenetek is akadnak benne bőven, de én úgy gondolom, hogy mégis a humor a könyv legfőbb erénye. Mackenzie karaktere nekem kissé Bridget Jonesosra sikerült, mely hasonlóság egyébként egy cseppet sem zavart. Öltözködés tekintetében Mackenzie-nek szerintem százszor jobb ízlése volt, mint Jonesnak, és testsúly-ügyileg is jóval lekörözte őt. Mondjuk, amikor azt írta magáról, hogy kövér, én nem olyan gömbölydednek képzeltem el magam előtt, mint ahogyan azt a borítón látjuk - nem volt erre annyira kihegyezve egyébként a történet -, de ha a szerző így álmodta meg őt, ám legyen, legalább még több pikantériát kapott így a sztori. De visszatérve a Bridget Jones jelenséghez, tetszett, hogy Bridgethez hasonlóan Mackenzie is simán képes volt egy-egy nagyobb társasági összejövetel alkalmával valami irtó kellemetlen és kínos helyzetbe hozni magát, és hogy ő is rögtön kimondta, ami legelőször az eszébe jutott. Abszolút nem volt szűrő az agya és a szája között, amit egyébként baromi szórakoztatónak és bájosnak találtam, olyannyira, hogy néhány jeleneten, ha eszembe jut, még most is mindig mosolyra húzódik a szám. Ezek a részek maximálisan élvezhetőek voltak, nem voltak idétlenek vagy erőltetettek, mondhatni már-már természetesnek hatottak - egy ilyen nőtől, mint Mackenzie, meg aztán pláne. Az egyetlen dolog, ami bosszantott vele kapcsolatban, hogy mindig elvetette annak gondolatát, hogy ő bárkinek is tetszhet és bejöhet, az meg, hogy valaki szerelmes legyen belé, hah, na olyan galádság meg aztán soha nem fordult meg az ő kis fejecskéjében. 

A könyvben annyi nevetéssel teli pillanat volt, hogy azt elmondani nem tudom. Szívmelengető volt látni, ahogy Mackenzie újra megtalálta önmagát, ahogy elkezdte szép lassan újjáépíteni az életét, és ahogy újra teret engedett benne a karrier, a család, a barátok és a szeretet számára. Na és persze a romantika… Makenzie és Grayson tökéletesek voltak együtt, a párbeszédeik, a civakodásaik és a közöttük lévő kémia, igazán remek volt. Mondjuk kissé sajnáltam, hogy Grayson szemszögéből nem követhettük nyomon a megismerkedésük folyamatát, de ennek a könyvnek egyértelműen Mackenzie volt a főszereplője, ő vitte vastagon a prímet.

És még néhány szó a mellékszereplőkről, akik közül mindegyik nagyon szerethető és érdekes karakter volt. Egyedül Mackenzie apja verte ki nálam a biztosítékot. Nem tudom Grayson hogy bírta ki, hogy egyszer sem tette helyre az öreget, de nekem a végén már túl sok volt belőle.

Ettől az apróságtól eltekintve nagyszerűen szórakoztam és nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Egy roppant mulatságos és könnyed romantikus történet volt ez, aminek bár mindenki előre tudja a végét, ettől függetlenül mégis izgatottan várjuk a happy endet.

(Jó tanács: begyógyult humorérzékű embereknek abszolút nem ajánlott.)

Kiadó: Magánkiadás
Oldalszám: 350

tovább olvasom Lila Rose: Making ​Changes (Making 1.)