Daniel Mason: A ​tél katonája

Szeretem a Maxim kiadó Mont Blanc válogatás könyveit, eddig szinte az összes megjelent felkeltette az érdeklődésemet, és elolvasva őket szerencsére egyik sem okozott még csalódást. A tél katonája szintén egy nagyszerű darab a sorozatból, melynek olvasása közben rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és a végére érve is még sokáig nyomot hagyott bennem.

A könyv egy lengyel származású orvostanhallgató, Lucius sorsát kíséri végig, aki a bécsi egyetemen tanul az első világháború kitöréséig. Lucius szakmailag nagyon elhivatott és intelligens fiatalember. Tanulmányai során nem sok beteg – összesen kettő - fordult meg a keze alatt, inkább tudományos kutatásokkal foglalkozott, mintsem a betegek gyógyításával, bár őrült módon vágyott rá, hogy komolyabb betegségek orvoslásában is részt vehessen. Amikor kitör a háború, ennek reményében rögtön jelentkezik is a frontra, ám a kórház - már ha annak lehet nevezni egy patkányokkal és tetvekkel teli kissé romos templomot –, ahova irányították, nem pont az a hely volt, amire számított. Az ott állomásozó orvosok már rég elmenekültek onnan, csak egy rejtélyes ápolónő, Margarete nővér maradt ott.  Ő volt az egyetlen, aki ellátta a sebesülteket, és akinek a sebek összevarrásában, különböző végtagok amputálásában és egyáltalán az orvoslás gyakorlati részében nagyobb tapasztalata volt Luciusnál. Merthogy Lucius kezében ezidáig még sosem volt szike.

"Kinyílt egy ajtó, és megjelent egy ápolónő. Vastag, szürke habitust viselt, és az egyik kezében egy, a k.u.k-ban rendszeresített Mannlicher puskát tartott.
- Beszélhetnék a vezető orvossal? - kérdezte Lucius németül.
Amikor a nővér nem felelt, lengyelül próbálkozott.
- A doktorral? – kérdezte az ápolónő még mindig az árnyékban maradva. – Hát nem azt mondta az imént, hogy maga az?"

Számomra ez a találkozás - amikor Lucius megérkezik Lemnowicébe - volt a könyv legemlékezetesebb pillanata. Ami egyébként Lucius életének is egyik meghatározó sarokkövévé vált, csakúgy, mint Margarete nővérnek, akit egyébként csodálatos karakternek találtam, úgyhogy nagyon gyorsan közel is került a szívemhez. Az, ahogy az első napon bemutatta Luciusnak a betegeket és elmondta, hogy ki honnan jött, milyen sebesülést szenvedett, és hogy kit hogyan látott el, illetve a későbbiekben ahogy Luciust tanította az orvoslás gyakorlati részére, egy olyan kivételes embert vetített elém, akit az elhivatottsága, a türelme, a segítőkészsége, a józan ítélőképessége és gondolkodása miatta csak csodálni tudtam. Az én szememben ő egy igazi hős volt.

Szóval Lucius és Margarete ebből a lepusztult templomból egy olyan tábori kórházat alakított ki, ahol a műtőasztalokat templomi padokból eszkábálták, a betegek pedig a földön lévő szalmák között lábadoztak. Tél volt, és a farkasordító hidegben minden nap meg kellett küzdeniük mások életéért és a tetvek által terjesztett tífuszjárvány visszaszorításáért. Ilyen körülmények között Luciusnak meg kellett elégednie azzal, hogy olyan barbár sebész váljon belőle, aki csontokat vág és törött végtagokat tesz helyre. Hiszen csak így tudott eleget tenni azon kötelességének, hogy az összefoltozott, meggyógyult betegeket visszaküldje a frontra. De mi van azokkal a katonákkal, akik szorongásos zavarokkal küzdenek? Akiken kívülről semmi testi sérülés nem látható, de olyan súlyos traumatikus eseményt láttak vagy eseményen estek át, ami után nem tudnak beszélni, járni, vizeletet vagy székletet visszatartani? Ezeket a katonákat rosszindulatúan gyávának feltételezték ebben az időben, Lucius azonban nem így látta őket. Ennek okán, amikor egy nap, ilyen betegségben - ma már tudjuk, hogy poszttraumás stresszben - szenvedő magyar katonát hoznak a kórházba, Luciusban feléled múltbeli küldetése; hogy minél jobban megismerje az emberi agy működését. Mélyebben vizsgálni kezdi a magyar katonát, melynek során olyan döntést hoz, amely örökre megváltoztatja nem csak a saját, de a betege és a nővér életét is.

Természetesen a romantika sem maradhat ki a könyvből, Lucius és Margarete szerelmesek lesznek egymásba, és ez a kapcsolat egy rövid ideig segít átvészelni nekik a háború okozta szörnyű traumákat. De egy nap Margarete eltűnik, és őt keresve Lucius eltéved a háború mozgó frontvonalában. Ennél többet azonban már nem mesélhetek, mert az már erősen spoileres lenne, fedezze fel csak mindenki saját maga a történetet. 

Bevallom, eleinte nehezen rázódtam bele a könyvbe, a stílusa és az elbeszélés formája nekem kissé nehézkes volt, de miután ráéreztem az ízére, egyre jobban elkapott a lendület és az egész, amolyan lassan belemerülős élménnyé vált számomra. A regényben kevés párbeszéd olvasható, amit eleinte (szintén) kissé fájlaltam, de aztán rájöttem, hogy ami kevés van, azok többségének mögöttes jelentése olyan súlyosan puffan az olvasó elméjében, hogy kár is volna tovább ragozni vagy magyarázni azt. Mason olyan tűpontos módon írja le az emberi érzelmek különböző árnyalatait, hogy azt öröm volt olvasni. Azt pedig, hogy egy egészen más szemszögből, egy fiatal orvos szemén keresztül nyerhettünk bepillantást az első világháború egészségügyi ellátásába és a háborús orvoslás borzalmaiba, kifejezetten érdekesnek találtam.

A könyv vége kissé meglepett, azt nem mondom, hogy elégedetlen voltam vele, de határozottan másra számítottam. Ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy A tél katonája egy amolyan igazi régimódi regény volt számomra. Szerettem olvasni, a szenvedések és tragédiák között nőtt szerelem keserédes történetét ugyanúgy, mint az első világháborús elbeszélések közül talán a legkevesebb figyelmet kapott egészségügyről, annak nehézségeiről és az orvosok erőn felül teljesítő munkájáról. Nem sok olvasnivalót lehet találni ebben a témában.

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Winter Soldier
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 380