Veronica Roth: Kiválasztottak

Tizenöt évvel ezelőtt a prófécia öt hétköznapi tinédzsert arra ítélt, hogy harcoljanak egy olyan gonosz Sötét Nagyúr ellen, aki pusztulást hoz Amerikára, aki városokat tesz a földdel egyenlővé, és emberek ezreit gyilkolja meg. A Kiválasztottak, vagyis az öt tinédzser eleget tesz mindennek és sok áldozat árán végül győzelmet aratnak, mely után az élet visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a Kiválasztottak számára. Mert mit lehet tenni, ha az öt híresség egyike vagy, aki szuperül tud csapatban dolgozni és egy gonosz entitás ellen harcolni, de ezekre a képességekre már nincs többé szükség? Vagy mégis?

A Kiválasztottak azzal kezdődik, amivel más regények végződni szoktak - a hősök győzelmével, ami bennem hiányérzetet keltett, mert úgy éreztem, hogy kihagytak valami nagy dologból, mely miatt már a legelején rossz szájízzel kezdtem neki az egésznek. Meg aztán a cselekmény is elég lassan indult be, talán ennek is volt köszönhető, hogy a megszokottnál több idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak a sztoriba. Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy félbe hagyom a könyvet. Mindenesetre ennél azért pörgősebb kezdésre számítottam, de úgy kb. a könyv első harmadáig csak a finálé utáni eseményeknek lehetünk szemtanúi, ami persze – tudom-tudom -, hogy szükséges volt ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük a szereplőket; hogy milyen hatást gyakorolt rájuk a gonosz elleni folyamatos küzdelem, az érzés, hogy bármelyik percben meghalhatnak és az a fajta zsigeri rettegés, amelyet a gonosz közelében érezhettek. Szóval ok, kellett ez a lassú felvezetés, de nekem akkor is túl sok és túl unalmas volt ahhoz, hogy élvezni tudjam. Mindenesetre abban a percben, ahogy a helyszín átkerült egy párhuzamos univerzumba, egy teljesen új fejezet kezdődött számomra, ami már sokkal jobban lekötötte a figyelmemet.

Veronica Roth érdekes ötlettel állt elő ebben a regényben, mert ez nem csupán egy olyan történet, amelyben a mágia keveredik a modern élettel, vagy amiben szuperhősök küzdenek egy olyan gonosz entitás ellen, ami képes mindent elpusztítani maga körül, nem. Ez a könyv nem csak erről szól, hanem arról is, hogy milyen nehéz reflektorfényben élni, hogy milyen érzés, amikor mindenki téged figyel és a viselkedésed felett ítélkezik. Hogy milyen egy álarc mögé bújva mások szabályait követni, illetve hogy mindez mennyire kimerítő és milyen romboló hatással tud lenni az ember lelkére.

Én úgy érzem, hogy a szerző erős karaktereket alkotott, számomra legalábbis tökéletesen sikerült életre keltenie a különböző módon színes és egyedi, kivételes és nagyon emberi személyiségeket. Olyan főszereplőket hozott létre, akiknek voltak hibáik és gyengeségeik, amik aztán a tetteikben is megnyilvánultak, tehát abszolút nem voltak tökéletesek, de nekem pont ez tetszett bennük, hiszen ettől lettek hihetőek és valóságosak. És bár a cselekmény végig Sloane körül forgott, akit egyébként nem sikerült megkedvelnem, azért a többi szereplőt is hagyta a szerző egy-egy jelenet erejéig tündökölni.

Szóval összességében a lassú kezdés és a néhány gyengébb pillanat ellenére örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Tetszett a műfajok érdekes keveredése, a történet összetettsége és a visszafogott romantika is benne, de őszintén szólva, ha netán lenne a továbbiakban folytatása, arra már nem neveznék be.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Chosen Ones

Fordította: Kleinheincz Csilla

Oldalszám: 512

tovább olvasom Veronica Roth: Kiválasztottak

J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

A Mámoros halál immár a negyedik kötetem az Eve Dallas sorozatból, és bár ez a rész kevésbé tetszett, mint a korábbiak, mégis azt kell mondjam, még mindig rajongok a sorozatért; a hangulatáért, a szereplőiért, és egyáltalán az egészért, úgy ahogy van. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Eve és Roarke épp a nászútjuk utolsó napjait töltik egy űrbéli bolygón, amikor tragikus haláleset történik. Egy fiatal technikus srác öngyilkosságot követ el, holott látszólag semmi jel nem utalt arra, hogy depressziós vagy esetleg öngyilkos hajlamú lenne. Visszahúzódó volt, de boldogan végezte a munkáját, szóval mindenki számára érthetetlen amit tett. Mivel a rendőrség gyilkosságra utaló jelet nem talált, így lezárta az ügyet, Eve pedig visszatért a kapitányságra. Ám érdekes mód, még két ember követ el ehhez hasonló érthetetlen öngyilkosságot, ami szöget üt a fejében. Összesen hárman, akikben látszólag semmi közös nincs, és semmi okuk nem volt arra, hogy eldobják maguktól az életet, halottak. Eve ösztönei pedig azt súgják, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És lám, a gyanúja be is igazolódik, amikor a boncolás során az áldozatok agyában apró, égett foltot találnak.

Mint mondtam, ez a rész nekem kevésbé tetszett, kissé vontatottnak, az elejét pedig kifejezetten unalmasnak találtam. Először arra gondoltam, biztosan azért, mert már elmúlt a sorozat iránt érzett újdonság varázsa, de ezt az elképzelésemet gyorsan félre is söpörtem, amikor az utolsó oldal után úgy csuktam be a könyvet, hogy na én ezt kérem szépen mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy maradt a második verzió: egyszerűen ez tényleg egy gyengébbre sikerült darab volt - nekem legalábbis mindenképp. Mindenesetre a könyv feléig csak ímmel-ámmal követtem nyomon Eve nyomozását. Bevallom, nekem túl lassan bontakozott ki a megoldás, úgy éreztem, hogy sokáig csak egy helyben toporgunk, sehogy sem akart előre haladni a cselekmény, holott már elég korán sejteni lehetett, hogy ki áll az öngyilkosságok mögött. Sajnos csak a könyv utolsó harmada volt az, ami valójában a fotelhez szegezett.

A másik dolog, amit felettébb sérelmeztem, az a gyilkos motivációja volt. Egyáltalán nem arra számította, amit végül is kaptam - ennél azért jóval komolyabb és összetettebb indokra készültem. Meg aztán Mavis karaktere is totál kiakasztott. Komolyan azon gondolkodtam, hogy ha az írónő kiírná őt a sorozatból, én biza azt sem bánnám. Persze más lenne nélküle minden, de olyan sok kellemetlenséget és problémát okozott már Eve és Roarke számára, hogy *nyugtató nagy levegő* én tényleg egy kanál vízben képes lennék megfojtani őt. Szerencsére ellenpontként itt volt nekünk Peabody, akit egyre jobban kezdek megszeretni. A Roarke iránt érzett kis ártatlan rajongását és visszafogott stílusát roppant bájosnak találom, és nem utolsósorban remek párost alkot Eve-vel. (Nem is emlékszem, hogy olvastam-e valaha olyan rendőrpárosról, akinek mindkét tagja nő lett volna.) Roarke pedig még mindig álmaim pasija. Az a féltő, óvó szeretet, amivel Eve-et védi és körülöleli, most is sokszor megdobogtatta a szívemet.

Szóval minden nyavalygásom ellenére továbbra is érdekel a sorozat következő része, úgyhogy jöhet bátran a folytatás.

Kiadó: Gold Book

Eredeti cím: Rapture ​in Death

Fordította: Kiss Tamás

Oldalszám: 382

tovább olvasom J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

J. D. Robb: Halhatatlan ​a halálban ~ Eve Dallas 3.

A Halhatatlan a halálban, az Eve Dallas sorozat 3. része, amelyben Dallas hadnagy ismét egy izgalmas és bonyolult gyilkossági esetet derít ki. Azt nem mondom, hogy ez volt a sorozat eddigi legjobb része, mert néhol kissé vontatottnak és lassúnak éreztem a cselekményt, és Mavis karaktere sem lopta be igazán magát a szívembe, de egyértelműen látszik, már csak ha Eve és Roarke kapcsolatát nézem, hogy a sorozat folyamatosan fejlődik és az írónő is egyre jobban kezd belejönni a sztoriba. 

Ez a rész egyébként tökéletesen kapcsolódik az előzőhöz, amelyben Roarke ugye megkérte Eve kezét, aki aztán igent is mondott neki. Eve gőzerővel készülődik az esküvőre, illetve csak készülődne, ha olyan fából faragták volna, és ha nem a legjobb barátnője, az excentrikus Mavis Freestone lenne a fő gyanúsított egy ismert híresség brutális meggyilkolásával kapcsolatban. Így Eve-nek nemcsak az egy hét múlva tartandó menyegző, hanem a barátnője szabadsága miatt is folyamatosan aggódnia kell. De sebaj, kemény fából faragták, na meg aztán Roarke is - mint mindig, most is - ott áll mellette, amire Eve-nek hihetetlen nagy szüksége is van, hiszen egyre több olyan erőszakos emlék tör felszínre elfelejtett gyermekkorából, amit eddig ugyan sikerült elnyomnia magában, most azonban mindez utat tör magának, és még a munkájára is kihat. 

Bevallom, ez a könyv kissé kemény volt számomra. Nem kifejezetten a gyilkosságok miatt, persze azok is szörnyűek voltak, hanem az Eve múltjáról kiderült dolgok miatt. Nem hiszem, hogy a vele történt szörnyűségeket valaha is ki fogja heverni. Kíváncsi leszek, hogy a következő részekben hogyan tudja majd mindezt feldolgozni magában. És ha már a témánál tartunk, szeretném megemlíteni Mira doktornőt, akit emiatt a rész miatt zártam igazán a szívembe. Imádtam, hogy az éjszaka közepén, amikor Eve-nek a rémálmából felriadva teljesen kikészülve szüksége volt rá, ő szó nélkül kocsiba ült és a segítségére sietett. És az is totál lenyűgözött, hogy olyan nyugalommal és hozzáértéssel kezelte ezt a helyzetet, és olyan egyszerűen sikerült megnyugtatni Eve-et, hogy azt bármelyik pszichológus megirigyelhette volna. 

Tetszett, hogy ebben a részben részletesebb világfelépítést kaptunk, és hogy többet láthattunk a 2058-ban rendelkezésre álló tudományról, technológiáról, a bolygón kívüli életről és lehetőségekről. A szereplők tekintetében Mavis-ből nekem most túl sok volt, Eve segédje, Peabody viszont egyre jobban kezd felkapaszkodni a kedvenc karaktereim listájára. Roarke pedig… ahhhh… ő még mindig tökéletes. Imádom az Eve-be vetett hitét, a szerelmét, az odaadását, a féltő és óvó gondoskodását, de legfőképp, hogy engedi Eve-nek, hogy az legyen aki. 

Szóval ebben a kötetben sem csalódtam, határozottan várom, hogy milyen izgalmakat hoz majd a következő rész, amit már be is szereztem. Sőt, már az ötödik is itt csücsül a polcomon, a hatodikat azonban sehol nem találom, amitől már most ezerrel pánikolok! Úgyhogy ha valakinél van elfekvő példány, amitől szívesen megválna, rám mindenképp számíthat. Ide vele, ide, ide! 

                                                         

Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Immortal in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 400

A sorozathoz korábbi részei:

1. Meztelenül a halálba

2. A halál fényében

tovább olvasom J. D. Robb: Halhatatlan ​a halálban ~ Eve Dallas 3.

Jess Rothenberg: The ​Kingdom – Boldogan, amíg meg nem…

Már a megjelenése pillanatában felfigyeltem erre a könyvre, egyrészt a gyönyörű borítója, másrészt az ígéretesnek tűnő tartalma miatt. Bevallom, én szentül meg voltam győződve arról, hogy egy újabb mesefeldolgozással lesz majd dolgom, de tévedtem. Ám ezt egy cseppet sem bántam,  mert így élvezetes olvasmányban volt részem, viszont a borító… Nos, így utólag azt kell mondjam, hogy sajnos nem adta vissza a regény hangulatát, az angol verziót én sokkal inkább a történethez illőnek érzem - hiszen mégis csak egy android a könyv főszereplője -, na de ez már csak apró kukacoskodás a részemről, lendüljünk is gyorsan túl ezen és nézzük, hogy miről is szól a történet.

A könyv a jövőben játszódik, egy olyan fantasztikus Királyságban - amit a Disneylandhez hasonló vidámparkszerűségnek kell elképzelni -, ahol a vendégek virtuális sárkányokkal, a valóságban már rég kihalt állatfajokkal, és a mesevilágból ismert hét káprázatosan gyönyörű félig robot, félig ember hercegnővel (Fantazistával) találkozhat. 

A főszereplőnk Ana, egyike ennek a hét hercegnőnek, akiket azért terveztek, hogy szórakoztassák a park látogatóit és hogy valóra váltsák a gyermekek álmait. Azonban amikor Ana találkozik a park egyik dolgozójával, Owennel, olyan érzelmek ragadják magukkal, amik nincsenek belé programozva - mint például a szerelem. Owent azonban meggyilkolják, és a bűnténnyel Anát vádolják. Vajon képes volt Ana megölni a szerelmét. Egyáltalán képes egy android érezni és a belé táplált programoknak ellent mondani? 

Oké, maga a koncepció – mely szerint a mesterséges intelligencia öntudatra ébred – abszolút nem új a nap alatt. Rengeteg könyvet és filmet láthattunk már ebben a témában. Nekem például végig a Westworld c. tévésorozat járt olvasás közben a fejemben - nagyon nehezen tudtam csak elvonatkoztatni tőle, olyan sok hasonlóságot láttam e kettő között -, ennek ellenére, vagy pont ezért, nagyon élveztem a könyvet. Tetszett Ana karaktere, még akkor is, ha nem igazán tudtam megszeretni őt. Lehet azért, mert egész idő alatt inkább gépként gondoltam rá, mint sem emberként. Hiszen annyira naivan és előre programozottan reagált a környezetére, hogy azt egyszerűen képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. És bár a történet előrehaladtával egyre több emberi vonás jelent meg a viselkedésében, engem valahogy mégsem tudott az író teljes mértékben meggyőzni arról, hogy Anára ezek után most már nyugodt szívvel tekinthetek emberként. Aztán itt volt Owen, aki ugyancsak szimpatikus szereplő volt számomra, de Anához képest meglehetősen sápadt és egydimenziós karakterre sikeredett. Sajnos nem nagyon sokat tudtunk meg róla, csakúgy, mint Ana nővéreiről, a többi Fantazistáról sem, akiknek nem mellesleg szintén fontos szerep jutott Ana karakterfejlődésében. 

A könyvben felvázolt Királyság roppant szép és csábító volt, de mint minden jónak persze ennek is voltak árnyoldalai. Nem minden ember fogadta el a hibrid programot. Nem mindenki érezte jónak és biztonságosnak az emberszabású robotok ilyen nagy léptekkel való fejlődését. Sokan féltek a Fantazistáktól és szörnyetegeknek tartották őket, mások pedig kihasználták, vagy épp kedvüket lelték bennük, a lényeg, hogy a gyerekeken kívül szinte mindenki semmibe vette és érzéketlen gépként tekintett rájuk. Mindebből a lányok természetesen nem sok mindent értettek, de úgy hitték, és azzal kábították őket, hogy a Királyság falain belül biztonságban vannak, ám ez valójában egyáltalán nem így volt.

A könyv szerkezeti felépítése elég érdekes volt. Az egész úgy kezdődött, hogy Anát, mint gyanúsítottat hallgatják ki a bíróságon, ahol az ott elhangzott tanúvallomások, interjúk illetve a bíróság elé tárt képi bizonyítékok csak egy-egy kis időre szakították meg a múltban játszódó eseményeket. Időben tehát a múlt és a jelen között ugrálunk, ami már a kezdetektől fogva izgalmassá tette az egészet, hiszen a könyv elejétől tudható, hogy bűncselekmény történt, aminek elkövetésével Anát vádolják. Ám hogy valóban Ana követte-e el a gyilkosságot, arra persze majd csak a végén derül fény.

Én úgy gondolom, hogy a Boldogan, amíg meg nem… egy korrekt kis ifjúsági regény, ami bőven ad gondolkodni valót az olvasó számára, úgyhogy összességében nekem tetszett a könyv. Tetszett, ahogy Ana lépésről lépésre kezdte megkérdőjelezni az életét, és ahogy rájött arra, hogy a sok csillogás és pompa mögött micsoda erkölcsi fertő és mennyi szörnyűség rejtőzik. Tetszett a könyv hangulata és a háttér, ahol a sztori játszódott. És tetszett, hogy a történet vége további történeteket is rejthet magában ebből a világról, amikre - ha valóban folytatja majd az írónő - én mindenképp kíváncsi leszek. 

„Boldogan éltek, míg meg nem haltak csak a mesében van. A mese pedig hazugság.”

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Kingdom
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 320

tovább olvasom Jess Rothenberg: The ​Kingdom – Boldogan, amíg meg nem…

Christopher Farnsworth: Halálakták (John Smith 1.)

A friss megjelenések között bukkantan erre a könyvre, ami a tartalma alapján rögtön érdekelni kezdett. És mint kiderült jól választottam, mert egy kicsit sem okozott csalódást. Nagyon jó könyv volt, sodró lendületű, érdekes és izgalmas, nem beszélve a látványos akciójelenetekről és a kalandregényes stílusról, amivel engem aztán seperc alatt le lehet venni a lábamról. 

A történetről röviden annyit, hogy főszereplőnk, John Smith egy olyan ember, akit akkor hívnak, ha valamit csendesen kell elintézni, és nem pont törvényesen. Ő az az ember, aki mindenre képes abban az esetben, ha valamilyen információra vagy mások szándékainak kiderítésére van szükség, merthogy John különleges képessége, hogy minden gond nélkül hozzáfér mások gondolataihoz. Mindent hall, ami az ember agyában elhangzik; ismeri titkos félelmeiket, átéli fájdalmas emlékeiket és fizikai fájdalmaikat, melyek aztán persze rá is hatással vannak.

John korábban a CIA-nál dolgozott, de idővel elhagyta az ügynökséget és a magánszektorban helyezkedett el. Mostani ügyfele a dús gazdag szoftver-géniusz, Everett Sloan, azért béreli fel őt, hogy volt alkalmazottja – a tech-fenegyerek Eli Preston – után nyomozzon, akit egy rendkívül értékes szellemi tulajdon, egy különleges algoritmus ellopásával vádol. John feladata Preston elméjét átkutatva bizonyítékot találni a lopásra. Mielőtt azonban behatolhatna Preston fejébe, lelepleződik, és Sloan fiatal és nem mellesleg gyönyörű asszisztensnőjével együtt kénytelen menekülőre fogni. 

Johnról el lehet mondani, hogy bizonyos értelemben illenek rá a mai tucatkrimik főszereplőinek tipikus jellemzői; azaz a zűrös múltú, sérült és magányos nyomozó alakja, akinek a parancsok követése ugyan nem igazán fekszik, ellenben rendkívül okos és jó megfigyelőképességű, szóval tényleg kedvelhető karakter - ám valahogy nekem mégsem sikerült megszeretnem őt. A cselekmény roppant fordulatos és sodró lendületű volt, bár John gyerekkoráról és katonai múltjáról szóló visszaemlékezések néha kissé visszavettek a lendületből, de igazából ez sem volt annyira zavaró, (mondom... annyira... ami nem azt jelenti, hogy nem zavart), mivelhogy később annál erőteljesebben tért vissza a feszültség. Meg aztán ezek a visszaemlékezős fejezetek szükségesek voltak ahhoz, hogy többet tudjunk meg Johnról, és azokról a múltbéli eseményekről, amelyekkel e különleges képessége miatt volt kénytelen szembesülni. Farnsworth egyébként nem tolja túl ezt a dolgot, nem sok információt árul el nekünk, egyértelműen érezhető, hogy néhány dolgot visszatart a következő részekhez, ami nem is baj, mert így legalább lesz még mit felfedezni a későbbiekben is.

Ami tetszett és ami egyensúlyban tartotta a sztorit, hogy az író határt húzott John kivételes képességének azzal, hogy főszereplőnk saját maga is képes volt átélni azokat az érzéseket, amiket másokban „olvasott” és másoknak okozott. Tehát, ha például az üldözői számára egy őrült fejfájás vagy törött kar érzetét küldte mentálisan, akkor abban a pillanatban a fájdalom egy százalékát maga is megtapasztalhatta. És mivel a képessége nem egy olyan hatalom volt, amit bármikor kikapcsolhatott, így állandó érzeteknek és gondolatoknak volt kitéve, ami gondoljunk csak bele micsoda érzelmi szökőárként hatott rá. Szerintem ebbe egyébként elég nehéz beleélni magunkat, de mindenképp egy érdekes helyzet, ami nagyon jól működött, John pszichés képessége engem legalábbis újra és újra képes volt ámulatba ejteni.  
                  " Tudom, mi jár az emberek fejében. Hidd el, legtöbbször semmi érdekes."

És még néhány szó a környezetről, ami a Szilícium-völgyétől, az afganisztáni hegyeken át a dubai felhőkarcolókig tartott. Rengeteg szó esett a könyvben az adatbányászatról és a számítógépes adatelemzésről, ami szerintem baromi érdekes és félelmetes dolog is egyben, mert az olvasottak alapján, ha jobban belegondolok, akkor tényleg szinte lehetetlen bármi olyat tenni a mai világban, aminek ne lenne valamilyen elektronikus lenyomata, amely alapján rögtön lekövethetőek vagyunk.  

Szóval a Halálakták szerintem egy igazán jó példája az akciódús, és izgalmas thrillereknek. Azt nem mondom, hogy hibátlan volt és hogy maradandó élményt nyújtott, de a célját elérte; remekül elszórakoztatott és tökéletesen kikapcsolt. Úgyhogy, aki egy jó kis pörgős, okos, és izgalmas olvasmányra vágyik, annak mindenképp csak ajánlani tudom, annál is inkább, mivel önálló kötetként is olvasható. Ám én bízom benne, hogy a kiadó folytatja majd a sorozatot - én mindenképp vevő lennék rá.
  

Ui.: A könyv borítóján az áll, hogy "női pszichothriller", amin nem is tudom, hogy nevessek vagy sírjak. Mindenesetre nagyon gyorsan felejtsétek el ezt a címkét, mert semmi köze hozzá.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Killfile
Sorozat: John Smith
Fordította: Kádár Pál
Oldalszám: 352

tovább olvasom Christopher Farnsworth: Halálakták (John Smith 1.)

J. D. Robb: A ​halál fényében ~ Eve Dallas 2.

Az úgy volt, hogy amikor megláttam, hogy a sorozat első három része újra kiadásra kerül, ráadásul klasszisokkal szebb borítóval, mint a korábbi, akkor rögtön kedvet kaptam hozzá. Igaz, hogy épp az idén vásároltam meg őket antikváriumból, és amikor megérkeztek hozzám, ismét totál elhűltem a kinézetüktől, na de ki tudta, hogy az idén új köntöst kapnak majd? Mindenesetre tény, hogy nem a borítója miatt kezdtem bele ebbe a sorozatba, hanem mert igen sok ismerősöm - akiknek az ízlésében megbízom – ódákat zengett róla. Igazság szerint úgy terveztem, hogy évente egy kötettel akár 90 éves koromig is kihúzhatom, merthogy - ezt figyeljétek - már a 48. résznél tart, de úgy tűnik, hogy kezdek függő lenni, mert már most viszket a tenyerem a következő rész után.

A történet egy gyilkossággal kezdődik. Egy átvágott torkú elismert vizsgálóbírónő holttestére bukkannak egy sötét sikátorban. Aztán egy második gyilkosság is történik, ahol az áldozatot a lakásán ölik meg. Mindkét nő még életében gyönyörű és kiemelkedően sikeres volt. Szerették őket, és csillogó életükről beszélt az egész város. Hogy mi lehetett a gyilkos indítéka? Nos, ennek kiderítése Eve Dallas rendőr hadnagy feladata volt, akinek a gyanúsítottak hosszú listája ugyan nem könnyítette meg a dolgát, de mint mindig, most is nagyon elszántan és kitartóan eredt a gyilkos nyomába.

Úgy érzem a sorozat egyre jobban kezd beszippantani, mert biza nekem ez a rész is nagyon tetszett sőt, egy hajszállal még az előzőnél is jobban. Igazi krimi volt a javából; nyomozással, gyilkossággal és egy kis romantikával megfűszerezve. Azt nem mondom, hogy a gyilkos kiléte megdöbbentett, mert a könyv közepétől már erősen gyanítani lehetett, hogy ki a hunyó, de ez valahogy most egyáltalán nem zavart, mert maga a sztori, így is elég erős és élvezhető volt ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. Jó volt végre olyan ügyről olvasni, ami magában is érdekes és szórakoztató tudott lenni, és nem csak a könyv hangulatán és a szereplők sorsán, kapcsolatán volt a hangsúly. 

Egyébként a főszereplőkről nem tudok, de ha akarnék sem tudnék semmi rosszat mondani. A szerző nagyon szépen és következetesen építi fel a karakterüket, miközben a mellékszereplőkről sem feledkezik meg. És ha már a mellékszereplőknél járunk, nagyon kíváncsi vagyok Roarke inasának történetére, és Eve barátnője is roppant szimpatikus számomra – szerintem tuti lesz e két ember között valami. De ez csak amolyan női megérzés a részemről, ha netán tévednék, az sem fog fájdalmat okozni. 
Eve és Roarke kapcsolata még mindig alakulóban van. Sajnos Eve, nehéz múltjának köszönhetően nagyon nehezen tud megbízni az emberekben, ezáltal Roake-ban is. Még nem látja vagy inkább nem akarja látni?, hogy Roarke olyan támaszt képes nyújtani számára, ami minden nő álma – az enyém legalábbis mindenképp.

Imádom, hogy mindketten határozottak és képesek kezükben tartani az életüket. Eve rendkívül elhivatott, kemény és erkölcsös, de sokszor még az ártatlanok sajnálatába is képes belebetegedni. Roarke pedig azon kívül, hogy izgatóan titokzatos és olyan gazdag, hogy akár az egész bolygót képes lenne megvásárolni, meglepően romantikus, melegszívű, és egy igazi védelmező.  Ők ketten - ha Eve is végre kötélnek állna -, szerintem egy igazán jó kis ütős párost alkotnának. Ezért is vagyok nagyon kíváncsi hova fut majd ki a történetük, bár az utolsó rész tartalmát olvasva úgy látom, nincs okom aggodalomra.

Néhány gyönyörűséges külföldi borító

A könyv olvasása közben sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lehet a sorozat titka; miért olyan sikeres és kattantam rá én is ilyen gyorsan. És arra a megállapításra jutottam, hogy elsősorban talán az,  hogy nem akar nagyot szólni és világot megváltani, hanem minden erőlködés nélkül csak egyszerűen szórakoztatni és kikapcsolni - és nekem egy fárasztó nap után ennyi is bőven elég.

Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Glory in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 376

És íme az eredeti borító is, csak, hogy erről se maradjatok le ;)

tovább olvasom J. D. Robb: A ​halál fényében ~ Eve Dallas 2.

J. D. Robb: Meztelenül ​a halálba ~ Eve Dallas 1.

E könyvvel kapcsolatban úgy érzem két dolog miatt is meleg baráti hátba veregetést érdemlek. Egyrészt, mert ez volt az első vcs könyvem, úgyhogy nincs minden veszve, simán legyűröm a maradék 11-et is. Másrészt, mert nem kis dolog ám egy ilyen taszító borítójú könyvet kézbe venni és elkezdeni. Szerencsére azonban a ronda külső egy roppant szórakoztató történetet takart, amit egy percig nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt, már most tudom, hogy a folytatásokat is keresni fogom - még ha 44 van belőlük, akkor is.

A történet főszereplője Eve Dallas hadnagy, aki épp egy nagy megrázkódtatáson van túl (egy kisgyermek életét menthette volna meg, ha időben a helyszínre ér, de Eve sajnos elkésett), amikor újabb ügyet osztanak rá. A városban prostituáltakat gyilkolnak kegyetlen módon, és már az első eset után lehet tudni, hogy egy sorozatgyilkossal van dolgunk. Eve nagy lendülettel veti bele magát a nyomozásba, így ismerkedik meg a híres milliárdossal, Roarke-kal, akibe aztán minden figyelmeztetés ellenére belehabarodik. Kapcsolatuk elég bonyolult, mivel Roarke kezdetben a gyanúsítottak listájának kiemelt helyén áll, Eve pedig elég elhivatott és kemény nő ahhoz, hogy ne hagyja magát befolyásolni egy olyan különleges férfi által, akinek figyelméért nők ezrei lennének képesek gyilkolni. És ez nem túlzás lányok, mert Roarke bizony egy igazi álompasi. Titokzatos, gazdag, intelligens és jóképű, és ráadásul olyan hatalmas könyvgyűjteménye van, amibe én pár napra szívesen elvesznék - no meg persze másban is.

A történet egyébként a jövőben - kb. 2060 körül - játszódik, amikor már mindent robotok és számítógépek irányítanak. Ezzel kapcsolatban bevallom kicsit sajnáltam, hogy e távoli jövőképről nem kaptam annyi információt, hogy azt tűélesen magam elé tudjam képzelni. Gondolok itt például a közlekedésre, a szórakozásra, a mindennapi élet eseményeire, környezetére. Persze kaptam információkat, mely szerint az igazi kávé luxuscikknek számított és az egészségügy sem ott tart már, mint napjainkban, de nekem ez még így is kevés volt. Gondolom a további részekből azért még több érdekesség lát majd napvilágot. 

Na de térjünk rá a könyv krimi és romantikus részére, ami számomra tökéletes volt. Imádtam a szereplőket és a közöttük lévő kapcsolatot. Szerettem Eve nyers és kicsit agresszív stílusát, és hogy bármilyen nyomás – legyen az politikai vagy szakmai – nehezedett rá, mindig a gyengék védelmezését tartotta szem előtt. És Roarke-ért is teljesen odavoltam, bár van egy olyan érzésem, hogy a múltjával kapcsolatban sok érdekes dolog fog még kiderülni róla. Ám, hogy minden hatalmával és szaktudásával Eve-et segítette a nyomozásban, azért az sok mindent elárul róla. A könyv krimi szálával kapcsolatban nincs okom panaszra, mivel kellőképp hangsúlyos és izgalmas volt ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődésemet és azon törjem a fejem, hogy vajon ki állhat a gyilkosságok mögött, ami a könyv végén még némi meglepetést is okozott számomra.

Úgyhogy összességében nagyon jó kis olvasmány volt ez. Minden benne volt , amit szeretek: izgalmas környezet, rejtély, nyomozás, romantika és még egy kis humor is, szóval ne rettentsen vissza senkit a borító, a tartalom nem az, amit a külcsínből sejtenénk.

Ha esetleg a magyar borító felzaklatna benneteket, íme néhány külföldi darab, ami viszont igazán nagyszerűre sikerült. A sokkhatás kipihenése végett nyugodtan pihentessétek ezeken a szemeteket.

Kiadó: Gold Book

Eredeti cím: Naked in Death

Sorozat: Eve Dallas

Fordította: Kiss Tamás

Oldalszám: 382

tovább olvasom J. D. Robb: Meztelenül ​a halálba ~ Eve Dallas 1.

Amie Kaufman ~ Meagan Spooner: These ​Broken Stars – Lehullott csillagok (Lehullott csillagok 1.)

Ezt a könyvet végső soron - tudom sekélyesen hangzik, de - a gyönyörű borítója adta el nekem, no meg a vágy, egy kis könnyed és izgalmas romantikus olvasmány iránt, amire a sok krimi és thriller után már totál ki voltam éhezve. És mivel még mindig nagy örömmel és kíváncsisággal olvasok YA könyveket, így úgy gondoltam, hogy ez a kötet megfelelő választás lehet arra, hogy a stresszes mindennapokban szerzett apró ráncaim kisimuljanak. 

Nos, lehet sokat vártam tőle és ez volt a gond, de sajnos nem pont azt kaptam, amit vártam.

A történet két fiatalról - Lilacról és Tarverről - szól, akik egy luxusűrhajó fedélzetén találkoznak először. A hajó pár nappal a megismerkedésük után szerencsétlenséget szenved, amit csak hőseinknek sikerül túlélniük. Egy mentőkabin segítségével a legközelebbi bolygón érnek épségben földet, ahol egy teljesen ismeretlen és többnyire kellemetlen világban találják magukat. Az életben maradás érdekében Lilac és Tarve arra kényszerül, hogy mindenben együtt működjön egymással, ami egyébként nem is olyan egyszerű feladat két olyan önfejű és makacs fiatal számára, mint amilyenek ők is voltak. Ám egy idő után természetesen sikerül hőseinknek összecsiszolódniuk és - ezzel most biztos nem árulok el nagy titkot - egymásba szeretniük.

A történet baromi jól kezdődött, teljesen felvillanyozott és magával sodort a szereplők között kialakulóban lévő édes románc varázsa, melynek alapját a szegény fiú és gazdag lány, avagy a társadalmi különbségből fakadó tiltott szerelem adta. Tudom, tudom, hogy mindez borzasztóan klisésen hangzik, és sokaknak már unalmas is lehet, de számomra ez a felállás még mindig megunhatatlan. Úgyhogy kezdetben lubickoltam a könyv hangulatában, szimpatikusak voltak a szereplők, bár meg kell mondjam, hogy egyiküknek sem sikerült maradéktalanul meghódítania a szívemet. A cselekmény is szép lassan csordogált, melynek során Lilac és Tarver olyan váratlan kalandokba keveredett, melynek köszönhetően ráébredtek arra, hogy mennyi közös vonás van bennük és hogy milyen jó párost is alkotnak ők ketten. Szóval szép lassan kezdtek összemelegedni, mely folyamatot - mint azt az elején írtam - kezdetben tényleg roppant kellemesnek és szórakoztatónak találtam, de a lassúsága és a terjedelme miatt mindez egy idő után már kezdett borzasztóan untatni. Nyilván a történetre rásütötte bélyegét, hogy az egész könyvnek szinte csak két szereplője volt, de a sok érzelemben való tocsogás helyett inkább több izgalommal, űrbéli jelentettel és háttér információval is fel lehetett volna turbózni a sztorit - például a szereplők világáról, annak kultúrájáról, történelméről és társadalmi berendezkedéséről, uram bocsá hőseink életéről és múltjáról, melyekről tulajdonképpen nem sok mindent tudtunk meg.

Az egyetlen dolog, ami a vége felé fenntartotta bennem az érdeklődést és ami tulajdonképpen egy kis színt is vitt az egészbe, az a sziget rejtélye volt, amit néhol kissé hátborzongatónak, néhol kicsit izgalmasnak éreztem. Szörnyen kíváncsi voltam, hogy vajon honnan származnak azok a dermesztő suttogások, amiket Lilac hallott, és hogy mi lehetett az oka a szereplők hallucinációinak, de amikor kiderült az igazság, elég vegyes érzésekkel fogadtam, nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Ami szerintem irtóra feldobta a könyvet és amit valóban imádtam benne, az Tarver kihallgatásáról szóló rövid párbeszédek voltak. Annyira szórakoztató és üdítő volt olvasni, ahogy ez a srác kissé elferdítve, tőmondatokban és pimasz hangnemben adta elő a bolygón történt eseményeket, hogy azok tényleg minden pénzt megértek.

Szóval összességében ez egy rettenetesen romantikus történet volt, ami nekem most ugyan jól esett, de ennél azért sokkal kidolgozottabb és sci-fi elemekben gazdagabb háttérre számítottam, a dinamikus történetvezetésről már nem is beszélve. Úgyhogy, aki egy túlélős, tisztán romantikus történetre vágyik, az biztos megtalálja benne a számításait, a részemről azonban ez csak egy amolyan egynek elment kategóriás olvasmány volt.

Az eredeti bejegyzés 2016.05.15-én íródott.

A trilógia kötetei:

1. These Broken Stars - Lilac & Tarver

2. This Shattered World - Jubileumi & Lee

3. Their Fractured Light - Sofia & Gideon

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: These Broken Stars

Sorozat: These Broken Stars

Fordította: Ipacs Ribor

Oldalszám: 488

tovább olvasom Amie Kaufman ~ Meagan Spooner: These ​Broken Stars – Lehullott csillagok (Lehullott csillagok 1.)

Ryan Graudin: Invictus ​– Az idő gyermeke

Az időutazás mindig hálás téma, én legalábbis úgy gondolom, hogy sokan ugranak rá – lásd, én is rögtön bekaptam a csalit – főleg, ha az író belekever egy kis tudományt (téridő-kontinuum és a fluxuskondenzátor meg társait), egy kis romantikát, egy titokzatos lányt, egy műkincstolvajokkal teli űrhajót, melynek kapitánya egy időn kívül született srác – egy ókori gladiátor és egy időutazó nő gyermeke – kinek leghőbb vágya, hogy megtalálja rég eltűnt édesanyját. Ja és persze az is sokat dob a dolgon, ha a történet egy olyan korban játszódik, ahol miután feltalálták az időutazást, az arra kiképzett és alkalmas emberek visszamehetnek a múltba, hogy felvételeket készítsenek az ott látottakról, természetesen szigorú szabályok mellett, mert ha valami esemény folyamatába netán beleavatkoznának, akkor annak komoly következményei lennének a jövőre nézve – és ezt ugye senki sem szeretné. Úgyhogy a fő szabály, hogy lehet nézelődni és vizsgálódni, de csak tisztes távolságából és nagyon óvatosan, amit főhősünk édesanyja nem tartott be, és ebből lett aztán később a nagy kalamajka.

Amilyen nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz, nekem akkora csalódás lett.  Ennek oka rendkívül egyszerű: borzalmasan untam.

Pedig a sztori maga izgalmas lett volna, és higgyétek el – mert végigküzdöttem magam rajta - elég szerteágazó is. Sajnos a kivitelezés volt az, ami miatt az egész elbukott. Merthogy a könyv eleje, még úgy ahogy élvezhető volt számomra, jól indult a történet, és láttam benne potenciált, de aztán a közepe táján valahogy leült a sztori, kezdte elveszteni a dinamikáját és annyira túl lett nyújtva az egész, hogy azt hittem, sose fogok a végére érni – bizisten majdnem ott véreztem el. Ráadásul a legtöbb karaktert idegesítőnek, kidolgozatlannak és felszínesek találtam, mely miatt egyiket sem sikerült megkedvelnem.

A könyv főszereplőit a hajó öt fős legénysége teszi ki, akikhez rögtön két olyan szerelmi szálat is kapunk, melyek közül az egyiknél a falat kapartam kínomban, a másiktól meg simán bealudtam. Ne értsetek félre, szeretem a romantikát, de ha a szereplők között nincs meg a kémia és a kapcsolatuk olyan langymeleg vagy gyötrően infantilis, mint amilyen itt is volt, akkor azzal engem ki lehet kergetni a világból.

De hálás olvasó lévén még ezt is el tudtam volna nézni az írónak, ha mindezért a stílusa kárpótol, de sajnos az is elég erőtlenre sikeredett. Pedig egy olyan jó kis feszes tempójú és izgalmas történetet ki lehetett volna hozni ebből a sztoriból, hogy ihaj. Ehelyett Graudin azon túl, hogy oldalakon át két tini (Imogen és Gram) kínosan bugyuta szerelmi picsogásával traktált bennünket, egyik szereplőnek sem tudott mélységet adni, egy csomó felesleges jelenetet írt, a kusza és kiegyensúlyozatlan történetvezetésről már nem is beszélve. Itt gombolnám ide példaként a Las Vegas-i kitérőt, aminek semmi, de tényleg semmi értelme nem volt, hacsak nem időhúzás, lapkitöltés stb. céljából került be a könyvbe. Helyette sokkal szívesebben olvastam volna egy olyan újabb műkincsrablós kalandot, mint amilyet hőseink a Titanic elsüllyedésénél hoztak össze. De nem. Sajnos nem jutalmazott meg több ilyen jelenettel bennünket az írónő.

Persze mondhatnám, hogy mindennek ellenére a történelmi részek miatt azért mégiscsak élveztem a könyvet meg minden, de nem lenne teljesen igaz, mert csak a könyv utolsó harmada érte meg a strapát, a többi az borzalmasan unalmas volt. Kár, hogy egy ennyire jó alapot olyan gyenge és unalmas felépítés követett, ahol a történet nagy része szétesett, a karakterek közömbösek maradtak és a romantika is elég sok kívánnivalót hagyott maga után.

De nem szeretném tovább ekézni a könyvet, mert a molyos értékelések alapján egyértelmű, hogy Graudin nem nekem írta, még akkor sem, ha szeretem az időutazós történeteket. És bár nekem ez volt az idei év legnagyobb csalódása, ennek ellenére senkit nem akarok lebeszélni róla, mert ugye nem vagyunk egyformák, de megértitek ugye, ha azt mondom, hogy rá se.

Ryan Graudin

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Invictus 

Fordította: Bihari György 

Oldalszám: 432 

tovább olvasom Ryan Graudin: Invictus ​– Az idő gyermeke

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól. Mondjuk az is igaz, hogy nem egyszer fordult már elő velem, hogy sikerült olyan pörgős, lendületes és izgalmas történetet kifognom, amire szinte azonnal ráhangolódtam és bizony a végéig kitartott a lelkesedésem, ám ez a szerencsés véletlen mostanság egyre ritkábban fordul elő velem. Általában az a bajom velük, hogy hamar elfelejtem őket, átfolynak rajtam a történetek, mert igazából nem sok egyedi és különleges van bennük, így persze maradandó élményt sem nagyon tudnak nyújtani - kivételek azért persze mindig akadnak -, ám szórakozásra és kikapcsolódásra így is tökéletesen megfelelnek.

Sajnos a Reboot nem egy kiemelkedően jó könyv, Wren és Callum története csak egy könnyen felejthető kaland volt számomra, melynek az elejét igazán élveztem, mert kifejezetten tetszett a hősnő erős és érzelemmentes karaktere, sőt még az újonc srác, Callum is, aki azzal, hogy nem egy kemény és határozott szépfiú volt, hanem inkább egy kicsit esetlen és gyenge, de csupa szív és mosoly, és nem mellesleg rendkívül kitartó és nyílt személyiség, roppant üdítően hatott rám. Tetszett az alapfelállás is, mely szerint a könyv világában egy olyan szörnyű vírus pusztít, ami sok embert megölt már, ám a halottak között akadtak olyanok, akik pont ennek a vírusnak köszönhetően percekkel később feltámadtak, de már nem ugyanazok, akik korábban voltak, hanem sokkal erősebbek és gyorsabbak. Ilyen volt Wren is, aki az egyik legerősebb és legérzéketlenebb újjászületett volt a HIRC-nél, mely szervezet azért jött létre, hogy a városban élő embereket megvédje a bűnözőktől és az újabb fertőzöttektől ezeknek a fiataloknak a segítségével, akiket tulajdonképpen elit katonaként használtak fel ellenük. De ahogy ez már lenni szokott, a rendszer és annak különös kísérletei nem mindenhol arattak osztatlan sikert.

Szóval a könyv a feléig egész jó volt, de aztán hirtelen minden elromlott. Wrenből Callum hatására előtörtek az érzelmek és ez nagyon nem állt jól neki, arról már nem is beszélve, hogy totál ellentmondásos személyiséggé vált ennek köszönhetően. Ez a szerencsétlen Callum srác pedig nem sok fejlődést mutatott, végig esetlen és túl tökéletlen maradt, amit egy idő után már unalmasnak és kissé idegesítőnek találtam. És sajnos a történet háttere sem volt kellő mélységben kidolgozva, melynek hála egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt a könyv végére. Apropó, a befejezés. Nem tudom ki hogyan érezte, vagy fogja majd érezni, de nekem túl gyors volt, túl összecsapott és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha csak egy varázsalt folytán került volna minden pontosan a helyére. Volt egy kis szaladgálás, meg lövöldözés, meg robbantgatás és bumm-bumm-bumm, már vége is volt az egésznek.

Szóval mi tagadás, kissé csalódott vagyok. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam, hogy nem függővéggel zárult a sztori és így egy pici kényszert sem érzek arra vonatkozóan, hogy esetleg folytatnom kellene a sorozatot. Mondjuk ellenkező esetben sem hinném, hogy kezem-lábam törném érte.

Amy Tintera

 

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Reboot 

Sorozat: Reboot 

Fordította: Ipacs Tibor

Oldalszám: 360

tovább olvasom Amy Tintera: Lázadók hajnala