C. S. Pacat: Hercegi ​csel (A rab herceg 2.)

Úristen milyen befejezése volt ennek a résznek?
Oké, tudom, hogy nem ezzel kéne kezdenem, de egyszerűen képtelen vagyok tovább lépni a záró jeleneten. Halvány lila gőzöm sincs, hogy ezek után milyen irányt vesz majd a történet.

Ó, hogy mit meg nem adnék, ha már most a kezembe tarthatnám a folytatást.

Próbálom röviden összefoglalni, hogy miről is szólt a könyv, és egy kis nyugalmat erőltetni magamra... Szóval Laurent Damennel és néhány válogatott katonával, melyek fele Laurent hátborzongató és korrupt nagybátyját szolgálja, elindul a határvidékre, hogy katonai szolgálatát teljesítse. Természetesen tisztában van azzal, hogy a nagybátyja mindent megtesz, hogy az életére törjön, mivel ha nagykorúvá válik, a trón is rögtön az övé lesz, amit a Kormányzó mindenképp meg akar akadályozni. Ezért bérgyilkosokat és a Laurent seregében lévő embereit bízza meg azzal, hogy öljék meg őt, mely terve szerencsére nem ér célt, sőt, a kihívásoknak hála Laurent nemcsak tekintélyt vív ki magának az emberei előtt, hanem a közte és Damen közötti szövetség is egyre erősebbé válik. Persze ebben az is szerepet játszik, hogy Damen célja is az, hogy véget vessen a Kormányzó ördögi tervének, aki Laurent halálával akar háborút szítani a két szomszédos birodalom, Aikelos és Verne között. Damen pedig csak egyetlen módját látja ennek megakadályozására, ha Laurent-tet életben tartja. Így hát mindent megtesz, hogy megvédje és segítse őt, melynek köszönhetően a két férfi egyre jobban megismeri egymást és kezdenek megbízni egymásban, mondhatni már-már elválaszthatatlanokká válnak.

Ez a kötet is nagyszerű szórakozást nyújtott és a karakterek is szuperek voltak. Mindkét főszereplő okozott valami meglepetést számomra, melynek segítségével még jobban megismerhettem őket. Az egymáshoz való viszonyuk alakulása pedig totál levett a lábamról. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy egyébként is imádom a lassan bontakozó romantikát, és az ő kapcsolatuk közötti dinamika pont ilyen volt. És bár Laurent érzésein sokszor nem tudtam eligazodni - Damené sokkal világosabbak és tisztábbak voltak -, de a pengeéles észjárása, a higgadtsága, hidegvérű és kegyetlen jelleme most is elkápráztatott. Igen-igen, az ő karizmatikus karaktere miatt lettem szerelmes ebbe a sorozatba. A Damennel való kapcsolatában egyébként gyakran éreztem úgy, hogy ő maga sem tudja pontosan, hogy mit akar és érez igazán. Úgy tűnt, mintha erősen küzdött volna a benne tomboló érzelmek ellen, amit biztos a múltja miatt tudott nehezen kezelni. Ettől függetlenül persze egyértelműen látszik, hogy nem hagyja hidegen Damen, és hogy kezdi egyre közelebb engedni magához.

A mellékszereplőkről is csak csupa jót tudok mondani. Érdekes mód a sok árulás és csalás ellenére is találtam olyan apró dolgokat az egyikükkel kapcsolatban, ami miatt nem tudtam teljes szívemből gyűlölni. És míg az előző részben Laurent az udvari intrikák és játékok csűrés-csavarásában mutatta meg tudását és rátermettségét, addig ebben a részben a háborús összeütközések és taktikai játékok kerültek előtérbe, melyben most Damen is megcsillogtathatta kicsit a tudását. Laurentben az ész, Daimenben pedig az erő testesül meg a regényben, számomra legalább is. Természetesen a sorozat cselekménye továbbra is bonyolult, tele feszültséggel, cselszövéssel és izgalommal, melyek nagy részét a szerző most is a szexuális képek és témák, illetve erotikus felhangok közé rejtett. Ez miatt - és én ezt már korábban is mondtam -, a sorozat továbbra is egy bizonyos réteg közönséget céloz meg, melynek én mindenképp a részese vagyok.

Úgyhogy még mindig nagy kedvenc nálam ez a sorozat, melynek alig várom a következő részét. Annál is inkább, mivel a befejezés egy csomó kérdést vetett fel, és elég izgalmas helyzetet állított elő az utolsó kötetre nézve.

Vajon milyen lavinát indít el Damen és a barátai felbukkanása? Hogyan alakul Laurent és Damen között a kapcsolat? Vajon tudja Laurent Damen titkát?

Ahhh, alig várom, hogy mindenre végre fény derüljön.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Prince's Gambit

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Oldalszám: 352

tovább olvasom C. S. Pacat: Hercegi ​csel (A rab herceg 2.)

M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Az van, hogy az utóbbi bő félévben igen erősen becsípődött nálam mind a könyvek, de leginkább a filmek terén az ázsiai BL (Boys Love) vonal. Mit is mondhatnék, szeretem ezt a műfajt. Imádom ahogy létrejön a szereplők között a kapcsolat, ahogy ráébrednek saját vágyaikra, érzéseikre és ahogy ez az egész megjelenik a képernyőn. Annyira tiszta és annyira romantikus, hogy engem totál levesz a lábamról. Szerencsére a BL filmek terén azért bőven van választék, sajnos a könyveknél már nem ennyire rózsás a helyzet, de azért így sincs okom panaszra. A Művelt Nép kiadó például egyre jobban figyel e műfaj kedvelőire – a fordítások minőségét most inkább hagyjuk – és igazából ő az egyetlen olyan kiadó, aki komolyabban is foglalkozik ezzel a témával.

Persze, ha az ember keres, máshol is rábukkanhat ilyen irományokra. A Wattpad például elég széles választékot kínál a műfaj kedvelőinek. Mondjuk az is igaz, hogy a sok szutyok között ritka az igazi gyöngyszem, de határozottan állítom, hogy van olyan, ami megéri a ráfordított időt. Ilyen volt például M. Z. Chapelle Játssz velem! c. írása, aminek talán az első három fejezetének olvasása után – ami egyébként irtózatosan tetszett - láttam csak az utolsó rész hozzászólásai között, hogy az írónő nem szeretné a folytatásokat is feltenni – úgy emlékszem, hogy talán 6-7 részig jutottunk el -, mert inkább könyv formájában jelentetné meg. Szóval csak bemutatóként, mondhatni véleményezésre, a mézesmadzagot már le se merem írni, tette ki ide ezt a pár részt, ami nekem kifejezetten rosszul esett, mert ha mindezt korábban tudom, akkor bele sem kezdek. Hogy miért? Mert milyen dolog már, ha eléd tesznek egy szeletet a kedvenc tortádból, amiről te csak a tejszínhabot nyalhatod le, az egészbe bele sem haraphatsz?

Szóval igen, durcás voltam és mérges, hogy egy kerek egész történet helyett csak egy szeletet kaptam. Amikor viszont megtudtam, hogy hamarosan megjelenik az írónő egy másik könyve, kissé - mondom kissé - lenyugodtam.

Ez a könyve pedig nem más, mint a Párizstól keletre.

A történetről röviden annyit, hogy Léo, édesanyja halála után visszatér Thaiföldre, hogy elrendezze az otthoni dolgokat. Nem csupán a háztól akar szabadulni, hanem az ott átélt fájdalmas emlékeket is végleg le akarja zárni. Léo tíz évvel ezelőtt, elrablása után költözött Párizsba, de soha nem tudta elfelejteni azt a traumát, amit az elrablója okozott neki. És most, hogy újra haza érkezett, minden megismétlődni látszik, ugyanis egy rá kísértetiesen hasonlító kisfiúnak ismét nyoma veszik. A fiú utáni nyomozást a helyi rendőr, Than vezeti, akinek már gyerekkorábban sem volt felhőtlen a kapcsolata Léóval. Mivel azonban a korábbi bűntény és a mostani eset között minden jel szerint összefüggés van, így szükségük van egymás segítségére.

A nyomozás mellett persze megismerhetjük Léo és Than személyes történetét, Léo traumájának okát és a múltban történt rejtélyes eseményekre is fény derül, na meg nem utolsósorban a két fiú is szépen összemelegedik. Szóval volt a könyvben feszültség és izgalom, ami lekötött, kikapcsolt és ami miatt alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem. Na meg aztán a romantikus és erotikus jelenetekből sem volt hiány, mely utóbbiak elég részletesek és khm.., mélyre hatóak voltak ahhoz, hogy az olvasó is rendesen kipiruljon tőle. Én néhol már-már túl soknak is éreztem őket, mondom már-már, ami nem azt jelenti, hogy zavaróan soknak, csak épphogy.

A lényeg, hogy kifejezetten élveztem a könyvet, azzal együtt, hogy nem minden dolgot éreztem benne tökéletesnek. Kezdjük a kirmi szállal, ami hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlanul kiszámítható volt. Már a könyv felénél lehetett tudni, hogy ki a hunyó, amivel nem szokott problémám lenni, de itt annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt minden, hogy az szinte már fájt. Szerencsére a végén lévő váratlan csavar sokat dobott az összképen, de ettől eltekintve szinte végig magamban bosszankodtam és puffogtam, nemcsak a komolytalan rendőri munkán, hanem hogy jaj nemár, tényleg muszáj volt ennyire nyilvánvalóvá tenni mindent?

Egyébként én úgy gondolom, hogy az egyik titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretnünk a szereplőket. Nekem sikerült, imádtam a főszereplő fiúkat. Léo karaktere nagyon el lett találva, az ő gondolatai és érzései jobban átjöttek, mint Thané. A fiúk közötti kapcsolat fejlődése pedig nagyon szépen és finoman volt ábrázolva. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy ahogy lehetősége adódott Thannak, szinte ragadozóként mozdult rá Léóra, ami csak azért volt fura, mert előtte még semmilyen kapcsolata nem volt férfiakkal. Ám ezen hozzá hasonlóan én is hamar túltettem magam, mivel az erotikus jeleneteknél olyan szenvedély, összhang és elfogadás érződött a két fiú között, hogy a mégis mióta?, mikor?, hogyan? és egyáltalán miért ő? kérdésekre nem is éreztem olyan fontosnak a válaszokat.

A történet egyébként Thaiföldön játszódott, aminek nagyon megörültem, hiszen ismert terep volt ez már számomra az ázsiai BL filmek tömkelegéből. Sajnos azonban ezt az egyedi környezetet és hangulatot, a tájak, az egzotikus nevek és ételek, a trópusi légkör leírásaiban vagy épp azok hiánya miatt nem éreztem annyira intenzívnek, mint ahogy azt reméltem.

Mindenesetre minden morgolódásom ellenére azt kell mondanom, hogy tényleg pozitív meglepetést jelentett számomra a könyv és minden hibája és hiányossága mellett is nagyon tudtam élvezni a történetet. Örülök, hogy van olyan magyar író, aki ebben a témában alkot, úgyhogy köszi Miriam Z. Chapelle, ennél kellemesebben nem is indulhatott volna a megismerkedésünk. Kíváncsian várom a következő könyvedet, ami ha jól tudom a fent említett Watpados regény, Bangkok ​felett a csillagok lesz. ;)

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Oldlaszám: 396

tovább olvasom M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Mame: TharnType Story 1., 2.

Ok, az van, hogy teljesen rákattantam a langyi könyvekre. És bár ez a regény a molyos értékelések alapján nem állt túl jó százalékon, mégis kíváncsi lettem rá.

Azt nem mondom, hogy maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, mert túl nyersnek, erőszakosnak, és néhol annyira egyszerűnek találtam, hogy olvasás közben nem győztem csak forgatni a szememet, de összességében mégis volt benne valami, ami megfogott és nem engedett, és ami miatt muszáj volt végigolvasnom.

A könyvben két srác Tharn és Type szerelmi történetét követhetjük nyomon. Bevallom, én ezt a két nevet annyira egyformának találtam, hogy többször is sikerült belezavarodnom, hogy kiről is van szó most pontosan, ami egy idő után kezdett lassan az agyamra menni. De a lényeg, hogy Tharn a sors fintorából kifolyólag pont egy olyan szobatárssal kerül össze az egyetemen, aki mélységesen homofób, és aki iránt ennek ellenére az első pillanattól kezdve különös vonzódást érez. Type, a szobatársa, egy teljesen normális elsőéves diák, akinek egyetlen rossz tulajdonsága van: kérlelhetetlenül gyűlöli a homoszexuálisokat. Úgyhogy a két srác közötti ellentét adott, ami alapjaiban határozza meg a viszonyukat, és teszi pokollá az életüket. Ám mindezek ellenére a közöttük lévő kapcsolat mégis feltartóztathatatlanul halad egy szenvedélyes románc felé.

Type gyűlöli a melegeket és ezt soha nem is tartotta magában. Nagyon sokszor olyan bunkó módon viselkedett velük, hogy szinte már én szégyelltem és éreztem kényelmetlenül magam miatta. Szörnyű volt olvasni, hogy milyen gyűlölettel volt irántuk, aminek persze megvolt a maga oka, de akkor is rossz volt hallani azt a sok mocskolódást, ami csak úgy ömlött belőle. Úgyhogy Type nem is nagyon került közel a szívemhez, de igazából Tharn sem mozgatott meg bennem semmit. Ami a legjobban zavart a könyvben, hogy nem éreztem a két srác közötti szerelmet. Nehezen hittem el, hogy Thran valóban szerelmes a szobatársába, mert nekem úgy tűnt, mintha csak egy mindenáron megszerzendő trófeaként tekintett volna rá. Gyakran bosszantott is öntelt magabiztossága és erőszakos nyomulása. Én úgy gondolom, ha két ember között közös megegyezéssel történik az aktus, az jó dolog, de ha valaki ráerőlteti magát a másikra, még ha az a másiknak a végén jól is esik, az rossz, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy Thran úgy törte be Type-ot, mint egy cowboy a lovát. Arról nem beszélve, hogy állandóan püfölték egymást, mintha ököllel minden konfliktust meg lehetett volna oldani. És volt egy olyan jelenet is a könyvben, ahol Type egy fontos döntés előtt azt mondta magának, hogy túl kéne lépnie a múlton, aztán hirtelen felkiáltott, amikor eszébe jutott (értitek?, csak úgy az eszébe jutott), hogy hiszen már túl is lépett rajta… Szóval az ilyen „mély érzelmi töltetű” részekkel nem tudtam mit kezdeni.

Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a könyvet, mert a végére egész jól belemelegedtem. És bár a karaktereket nem éreztem túl mélynek, de a könyv gyorsan olvasható volt, a szexjelenetek is nagyon ott voltak, meg aztán a végére már határozottan érdekelni kezdett, hogy mi sül ki ebből a párosból; hogyan oldják majd meg a problémáikat és a környezetük is miként fog majd reagálni rájuk.

Értékelés: 3/5

Úgyhogy ahogy sikerült beszereznem a második részt, rögtön bele is kezdtem – igen basszus, tényleg rendesen rákattantam -, és meg kell mondjam, hogy ez már sokkal jobban tetszett, mint az előző. Merthogy itt már nem fújtak annyira és verekedtek annyit egymással a fiúk, mint korábban, és Type érzelmei is szép lassan kezdenek a felszínre törni. A Thran iránti gyűlölete és ellenszenve fokozatosan morzsolódik fel, és bár még mindig sokat csatároznak egymással, de határozottan érződik, hogy az egymás iránti elfogadásuk és tiszteletük előbb utóbb féktelen szerelembe csap majd át. Persze sok akadály áll még előttük, például nem lehet tudni, hogy Type családja, hogy fog reagálni, ha kiderül, hogy a mélyen homofób fiuk mégsem annyira homofób, mint ahogy azt gondolták. Type apja ugyanis nagyon szeretne már egy rendes lányt látni a fia oldalán, aminek Type próbál is eleget tenni, nem sok sikerrel. Ráadásul, amikor Type a szünetben hazautazik és találkozik gyerekkori barátjával, aki mint kiderült, mégsem volt mindig olyan őszinte vele, mint ahogy azt gondolta, előtte is színt kell vallania. És mindezek tetejébe még azzal is szembesülnie kell, hogy külsejének köszönhetően úgy vonzza a melegeket, mint mágnes a vasat, arról nem beszélve, hogy Thran is kezd egyre jobban hiányozni neki... Szóval lesz még itt bőven kalamajka, kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 4/5

A könyvből egyébként sorozat is készült, amit nem láttam még, de lehet, hogy  teszek majd vele később egy próbát.

Kiadó: Művelt Nép

Eredeti cím: TharnType Story: เกลียดนักมาเป็นที่รักกันซะดีๆ เล่ม 1

Fordította: Kanompang

Oldalszám: 294, 300

tovább olvasom Mame: TharnType Story 1., 2.

Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Olyan szerencsés vagyok, hogy az egész sorozatot egyben olvashattam és nem kellett átélnem azt a kínzó gyötrelmet, amit a következő rész megjelenésig eltelt idő okozott volna számomra. Szépen egymás után haladhattam a kötetekkel, melynek során majd két hétig egy olyan világban élhettem, ahonnan semmi kedvem nem volt kiszakadni. Ennek köszönhetően a sorozat végére érve határozottan rosszul éreztem magam, és komoly elvonási tüneteim voltak, hogy végleg el kellett engednem Wuxian és Wangji kalandokkal, izgalmakkal és érzelmekkel teli történetét - és ahhh, én ettől totál depresszióba estem.

A négy +1 kötet közül – mert a +1 rész az már csak hab a tortán, egy olyan extra kiadás, ami néhány novellát foglal magában - szóval az öt könyv közül nekem a harmadik tetszett a legjobban, a negyedik pedig Wuxian szerelmi vallomása miatt - amitől totál elolvadtam - került szintén dobogós helyre.

Persze az első két könyv is baromira tetszett, de mégis a harmadik volt mind közül a legsötétebb, a legizgalmasabb és legfájdalmasabb is egyben, tele emlékezetesebbnél emlékezetesebb és igazán szívszorító pillanatokkal. Ebben a részben tudtuk meg, hogy Wuxian miért és hogyan lépett a sötét mágia útjára és hogy mi vezetett ahhoz, hogy az egész kultivátorvilág a vesztét akarta. És itt láthattuk Wuxian és Wangji első csókjelenetét is, itt tudtuk meg végre, hogy Wangji miről ismerte fel korábban Wuxiant, hogy milyen szerencsétlen körülmények között halt meg Wuxian szeretett nővére, és hogy a gyűlölet és a bosszú milyen pusztító erejű és milyen szörnyűségekre képes rávenni az embereket.

Az Árny tábornok alakját is ebben a kötetben ismerhettük meg részletesebben, és sokkal árnyaltabb és összetettebb volt az ő karaktere, mint azt elsőre gondoltam. De tulajdonképpen ez az összes szereplőre igaz, mert mindegyik hihetetlen összetett és jól kidolgozott volt. Ráadásul az események alakulása és az időben való ugrálás is fantasztikusan jól meg volt írva. Fordulatos és meglepetésekkel teli volt az egész, ráadásul folyamatosan valami új és valami meghökkentő derült ki, ami aztán értelmet adott a korábbi részekben olvasott eseményeknek, szóval hihetetlen jó volt ez a kötet is, minden sorát élveztem.

Amellett, hogy ebben a részben sok mindenre választ kaptunk, arra is fény derült, hogy Wuxian egyáltalán nem is volt olyan gonosz, mint ahogy azt mások gondolták. De ezzel mi persze már réges-rég tisztában voltunk, a kérdés csak az volt, hogy mégis miért gondolta mindenki így és vajon hol csúszott félre a dolog vele kapcsolatban?

"Amikor az ő oldalukon állsz, nem vagy más, mint a zseniális csodabogár, a varázslatos hős, a felkelés ősereje, a magányos kiválóság. Amikor azonban mást gondolsz, mint ők, rögtön erkölcstelen őrült lesz belőled, aki a ferde ösvényre lépett."

És naná, hogy az emberi aljasság, kicsinyesség, bosszúvágy, irigység, gyűlölet, erkölcstelenség, de legfőképp az ostobaság okozta Wuxian vesztét.

Kedvenc szereplőm egyértelműen Wuxian volt, imádtam, hogy mindenről önálló véleménye volt, amit soha nem rejtett véka alá, és hogy az erkölcsi iránytűje is mindig remekül működött, ráadásul nem félt a tömeggel szembe szállva kiállni saját igazáért, ami naná, hogy sok ember szemét irtózatosan csípte. Nem azt mondom, hogy ő soha nem követett el hibákat, mert igenis a vége felé már túlbecsülte az erejét, de mégis, irtózatosan sajnáltam és igazságtalannak éreztem, ami vele történt.

És aztán jött a negyedik kötet, amiben végre minden a helyére került. Persze itt is derültek ki dolgok, amik miatt Wuxian még tovább nőtt a szememben. Az az áldozat például, amit Jiang Chenért hozott, egyszerűen hihetetlen volt. Tudtam, éreztem, hogy az előző részben, amikor a Magolvasztó Kéz tönkretette Jiang Chen szellemi erejét adó aranymagját Wuxien valami óriási dolgot tett érte, de az, hogy végül is a sajátját adta át a testvérének, hogy az továbbra is megtarthassa erejét, meg sem fordult a fejemben.

A negyedik rész egyébként a romantika miatt volt kedves a számomra, ami elég nagy hangsúlyt kapott a kötetben. Wangji kitartó szerelme és vágyakozása Wuxian iránt számomra szívszorítóan romantikus volt. Sőt, azt kell mondjam, hogy az ő történetük volt a legszebb és legcsodálatosabb, amit valaha olvastam. A szexjelenetekkel kapcsolatban azonban voltak aggályaim, nem gondoltam volna, hogy Wengji ennyire erőszakos és brutális tud lenni. Bevallom, nekem ez annyira nem tetszett, nem ilyennek képzeltem el őt. Zavart, hogy nem mindig éreztem és tudtam, hogy Wuxian most valóban fájdalmat érez és menekülni akar előle vagy tényleg élvezi az együttlétüket. Mindenesetre próbáltam elfogadni őket olyannak, amilyenek.... Istenem! Minden embernek van valamiféle aberrációja, az övék úgy tűnik a vad szexben teljesedett ki.

Az ötödik rész egyértelműen a rajongóknak szólt, ami Wuxian és Wengji egymásra találásuk utáni időszakot mutatta be, illetve néhány korábbi, fiatal korukból származó történet is helyet kapott a kötetben. Igazából nekem itt is csak a szexuális tartalmú novellákkal volt gondom, szintén azok durvasága miatt, a többit viszont nagyon élveztem.

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 

Fordította: Kiss Marcell

Oldalszámok: 396,270,238

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 1., 2.

Nem is tudom hol kezdjem a beszámolóm, mert azokról a könyvekről a legnehezebb írnom, amik igazán tetszettek. És A démoni kultiváció nagymestere ilyen volt - ó, de még mennyire, hogy ilyen. Csakis szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, úgyhogy bocsássatok meg nekem, de ez most egy erősen rajongói poszt lesz.

Már nem igazán emlékszem, hogy is került a látóterembe ez a könyv, a lényeg, hogy megvettem és még csak a felénél tartottam, amikor a maradék 4 részt is azonnal berendeltem. Jelenleg az első két részen vagyok túl és már most pánikolok, hogy mi lesz velem, ha a végére érek, merthogy hótziher, hogy igen kemény elvonási tüneteknek nézek majd elébe. Úgyhogy próbálom lassan olvasni őket, hogy minél tovább tartsanak, de ó basszus… olyan baromi nehéz visszafogni magam és nem végigszáguldva behabzsolni az egészet.

A történetről röviden annyit, hogy Yiling pátriárkája, Wei Wuxian életét veszti a Luanzang-dombi ostromon, amit egyébként az egész kultivátorvilág örömmel fogadott. Majd 13 évvel később a magányosan kóborló lelkét megidézi és ezzel egy új testbe kényszeríti valaki. Ez a valaki ráadásul egy olyan őrült, akit ferde hajlama miatt az emberek megvetnek és még bolondnak is tartanak.

Wei Wuxian tehát ennek az ifjúnak a testében ébred újra. Persze próbálja titkolni új testében lévő igazi kilétét, miközben sorra tűnnek fel az előző életéből ismert klánok tagjai, köztük Jiang Cheng is, aki korábban a halálát okozta, de sajnos nem sok sikerrel jár, mert Jiang Cheng így is gyanút fog. Lan Wangji azonban, hogy megvédje Wei Wuxiant közbeavatkozik, és magával viszi klánja otthonába.

"Mindig is meg volt győződve arról, hogy Jiang Cheng örökké az ő oldalán fog állni, míg Lan Wangji a másik oldalon. Nem gondolta volna, hogy éppen ellenkezőleg alakul." 

Maga a történet hihetetlen szerteágazó, ne tévesszen meg senkit az előbb elmesélt rövid kis szösszenet. A szereplők egyediek, összetettek és finoman szólva is sokan vannak. A cselekmény pedig baromi izgalmas, részletesen kidolgozott és kalandokban gazdag. Néhol tragédiákkal, árulásokkal és veszteségekkel teli, de van benne szeretet, jóság és egy nagy adag humor is, ami mindezt ellensúlyozza kicsit. A könyv hangulata és cselekményének színtere és háttere, illetve a kultivátor világ kultúrája és felépítése pedig egyszerűen zseniális, engem legalábbis totál levett a lábamról, egyszerűen imádtam na.

Tudom, hogy sokszor sokan leírták már, hogy a könyv szöveggondozása rettenet. Elütések, magyartalan mondatok és felesleges szóismétlések hada van benne, ami valóban így van, de - mert mindig van egy de – ez csakis a kiadó hibája és nem a könyvé. Nem mondom, hogy ezek a zavaró tényezők nem rontották az olvasási élményt, de egy olyan erős és magával ragadó történetről van szó, ami hihetetlen erővel viszi és sodorja magával az olvasót, úgyhogy én a magam részéről, ha kicsit nehezen is, de túl tudtam lendülni ezeken a dolgokon.

Egyébként a könyv elején, nem tagadom, rendesen megszenvedtem a különböző klánok és a hozzájuk kapcsolódó személyek nevével, ami gyakran kettő vagy akár három is volt egyszerre. És az is nehézséget okozott kezdetben, hogy nyomon tudjam követni, hogy kinek ki a rokona és barátja, vagy az ilyen-olyan végről való ismerőse, de egy idő után tisztult a kép és egyre kevesebbszer kellett előre lapoznom beazonosítani, hogy kiről is van szó.

Az első rész tulajdonképpen több rejtély megoldásából állt, ami aztán egy egész nagy rejtély kiderítését foglalta magába, amire végül a második részben kaptunk választ. Hőseinket útjuk során különböző démonok, élőhalottak, zombik és még ki tudja milyen sötét lények kísérik. A lényeg, hogy Wei mindig mindenre talál megoldást, és ha mellette van Lan Wangji akkor nincs olyan ellenség, ami kifogna rajtuk.

A történet rengeteg visszaemlékezést tartalmaz, melyek mindegyikét szerettem és érdeklődve olvastam.  Persze azok a részek, melyek Wei Wuxian és Lan Wangji tanuló éveit mutatták be, hogy miként heccelte és ugratta Wei az állandóan fapofa Lan Wangjit, rendkívül szórakoztatónak találtam. Igazság szerint sokkal több közös jelenetet és párbeszédet is el tudtam volna képzelni velük, de Lan Wangjit ismerve, akit aztán végképp nem lehet a szavak emberének nevezni, örülhetek, hogy ennyit is kaptam.

A szívemnek legkedvesebb karakter egyértelműen Wei Wuxian volt, aki annak idején kimagasló kultivátor hírében állt, de valami oknál fogva aztán mégis a gonosz útjára lépett. Még nem ismerjük történetének pontos hátterét, de amit a két rész alatt megtudtam róla, az alapján semmi gonoszság nem lakozik benne. Pimaszság, egy nagy adag szemtelenség és bolondság, az igen. De hogy bárkinek is szánt szándékkal ártani akarjon, azt nehezen tudom elképzelni róla. Wei egy rendkívül okos és intelligens, ám abszolút megzabolázhatatlan ifjú. Sokat mosolyogtam és nevettem egy-egy cselekedetén. Ő egy igazán szerethető és kedvelhető szereplő, lehetetlen nem drukkolni neki.

"Wei Wuxian mestere volt a korlátok feszegetésének."

A Wei Wuxian és Lan Wangji közötti romantikus vonzalom engem nem ért meglepetésként. Tudtam, hogy a történet tartalmaz yaoi szálat, amely az első részben még elég kezdetleges volt, a másodikban azonban már egyértelműen érződött. A hangsúly egyébként abszolút nem a két fiú között kialakult romantikus kapcsolaton van, bár ha azon lenne sem lenne vele semmi problémám, mert olyan szép lassan bontakozik ki kettőjük között az érzelmi kötődés, és olyan szívhez szólóan mutatja be a szerző, hogy míg fiatal korukban szinte egymás ellenségei voltak, és két percig nem bírtak egymás mellett vita nélkül meglenni - főleg  Weinek köszönhetően -, addig mostanra ez a heves ellenségeskedés megszelídülni látszik és érződik, hogy valami megváltozott bennük – elsősorban Lan Wangjiban – melynek hatására egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

"Nem számított rá, hogy amikor mindenki félt tőle, és a kegyét kereste, Lan Wangji az arcába mondja a kritikáját; amikor pedig mindenki kitaszította és gyűlölte, ott állt mellette."

Nem is tudom mit mondhatnék még a könyvről, ami meghozná a kedveteket az olvasásához. Számomra kész érzelmi hullámvasút volt eddig ez a sorozat, és el sem tudom képzelni, hogy mi jöhet még ezek után. Ami biztos, hogy egyedülálló és különleges történetről és szereplőkről van szó benne, melyeknek már most őszinte rajongója lettem. És persze miután kiolvastam a sorozat összes részét, a belőle készült donghuát is mindenképp sorra kerítem majd. 

Ők is írtak a sorozatról, ráadásul nem is akárhogy.

1. rész ~ Nympha17  és   Caledonia_Valley

2. rész ~ Nympha17  és   Caledonia_Valley

Kiadó: Művelt Nép

Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 

Fordította:Kiss Marcell

Oldalszám: 414, 398

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 1., 2.

C. S. Pacat: A ​rab herceg (A rab herceg 1.)

A molyon olvasott vélemények keltették fel a könyv iránti érdeklődésemet. Volt, aki csalódott benne a történet brutalitása és a benne lévő sok kegyetlenkedés miatt, és volt, aki így is teljesen odáig volt érte és alig várja, hogy a következő részt is a kezébe vegye. Szóval elég vegyes véleményeket olvastam róla, úgyhogy muszáj volt nekem is a dolog végére járni és megnézni, hogy mi az igazság mindebből, na meg a komfortzóna határokat sem árt néha kicsit feszegetni.

És az van, hogy nekem ez a könyv baromira tetszett. Holott az elején rendesen féltem tőle a sok megosztó vélemény miatt. És így utólag azt kell mondjam, hogy való igaz, tényleg nem való mindenkinek, és megértem a negatív visszhangokat is, de akkor is. Én ezt a könyvet egyszerűen imádtam. Egyébként lehet ám, hogy nekem is csak azért tetszett, mert már felvértezve kezdtem neki az olvasásnak. Tudtam, hogy a történet egy olyan ókori Rómára hajazó társadalomban játszódik, ahol a homoszexualitás a normális és a hetero az abnormális. Hogy a szexrabszolgák és az olyan gladiátor játékok, ahol nem az ellenség legyőzése, hanem annak megerőszakolása a cél, természetes dolog. Hogy a politikai hatalomért folytatott harc nem ismer határokat, és hogy az udvari intrikáktól és ilyen-olyan cselszövésektől sem lesz mentes a könyv. Szóval eléggé képben voltam, amikor elkezdtem, de még így is volt egy-két olyan jelenet, melynek olvasása közben elborzadtam vagy épp fülig pirultam.

A történetről röviden annyit, hogy főszereplőnk Damen, az apja halála után az akielosi trón jogos várományosa lett volna, ha fattyú testvére Kastor, mindezt galád módon meg nem akadályozza. Damen összes rabszolgáját megölette, őt pedig a rabszolgák közé vetve elajándékozta az ellenséges ország hercegének. Damen új gazdája, Laurent egy gyönyörű, de rendkívül kegyetlen férfi, aki a verei királyi udvar legrosszabb oldalát testesíti meg. Damen kénytelen titokban tartani kilétét, senki nem tudhatja meg, hogy ő valójában Akielos örököse, mert ha mindez kiderülne, akkor az életével fizetne érte. Ám a legnagyobb kihívás számára mégsem titkának megőrzése, hanem hogy rabszolgaként mindenben fejet hajtson a verei herceg előtt, aki minden jel szerint élvezetét leli a kínzásában.

Nagyon izgalmas és érdekes volt az a társadalmi berendezkedés, amit az írónő felvázolt. Igaz, hogy elsőre elég bizarrnak találtam, hogy a nemesek „házi kedvenceket” azaz ágyas rabszolgákat, a férfiak férfit, a nők pedig nőt tartanak maguk mellett, és hogy a gladiátor játékok sem a megszokott módon történnek, de a könyv végére már nem is ezen kattogott az agyam, hamem a szereplők összetett személyisége, az egymáshoz való viszonyuk és a különböző motivációik kötötték le leginkábbb a figyelmem.  

A sztori az elején lassan építkezik, bőven van időnk jobban megismerni a főbb karaktereket, akik a cselekmény előrehaladtával folyamatosan fejlődnek. Az első perctől kezdve át lehetett érezni Damen kiszolgáltatottságát és gyűlölni, illetve megvetni Laurent a Damen ellen irányuló kegyetlen kis játékai miatt. És bár Laurent az elején a pokolba kívántam, a könyv végére azonban, amikor már kicsit jobban megismerhettem őt, egész másképp viszonyultam hozzá. Mivel a történet Damen szemszögéből íródott, így végig részletes betekintést nyerhetünk a gondolataiba. Láthatjuk, hogy mennyi büszkeség és kitartás van benne és hogy milyen erősen küzd a megaláztatása ellen. Ugyanakkor annak is szemtanúi lehetünk, hogy ha másokról van szó, akkor gondolkodás nélkül képes fejet hajtani és saját önérzetét teljes mértékben háttérbe szorítani.

Igazából nem tudom pontosan, hogy mikor csapott át a könyv a marha jó regényből a kedvenc kategóriába. Talán, amikor Dament egy éjszaka három ismeretlen testőr kíséri be Lurenthez, aki ekkor nem volt épp romantikus hangulatban, de hát nem is ez okból vitték Dament oda, de erről nem mondhatok többet. A lényeg, hogy innen változott meg érezhetően Laurent és Damen kapcsolata, (meg sok minden más is), ami ez miatt egy fontos, ha nem a legfontosabb fejezete volt a könyvnek. Szerintem legalábbis.

Mindenesetre a vége, amikor végre összeállt a kép és tudatosodott bennem, hogy lehet Laurent mégis félreismertem, hiszen mint kiderült amellett, hogy ő is csak túlélni akart, a nagybátyjával való kapcsolata is sokkal bonyolultabb és veszélyesebb annál, mint azt elsőre gondoltam volna, nagyot ütött.

Imádom az udvari intrikákat és cselszövéseket és itt, az emberi kapcsolatok kusza és szövevényes hálójában az érzelmi zsarolások és manipulációk remekül meg voltak írva. Tény, hogy sok érzékeny témát érint a könyv és hogy nyitottnak kell lenni, hogy élvezni tudjuk a történetet, de ha ez megvan, akkor a siker garantált.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Captive Prince
Fordította:Sándor Alexandra Valéria
Oldalszám: 278

tovább olvasom C. S. Pacat: A ​rab herceg (A rab herceg 1.)

T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.

Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.

A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba - ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden megváltozik az életében.

A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem. Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített, amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe. (Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)  

A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító és egyben csodálatra méltó volt bennük.

Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen formájával szemben.

Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam, bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait. Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.  

 
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket. Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük, ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó, őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.

A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon sok minden, hogy csak néhányat említsek. 

De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -, mert  úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.

Kiadó: Metropolis Media

Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea

Fordította: Szente Mihály

Oldalszám: 426

tovább olvasom T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül

Merit nem mindennapi családban él, amivel semmi probléma nem lenne, ha nem érezné magát kívülállónak közöttük. Ráadásul az iskolában sem nyújt kimagasló eredményt, sőt, inkább be sem jár órákra. Na meg aztán túl kritikus mindenkivel és mindennel szemben, és végtelenül magányosnak érzi magát nap, mint nap, szóval nem túl boldog az élete. Szokatlan családja sokféle titok őrizget évek óta, amelyek egyikében sem osztoznak - csak Merit érzékeli és szenved ennek terhétől. Amikor egy régiségboltban megismerkedik egy helyes sráccal, Sagannal, végre úgy érzi, hogy boldog lehet és valakihez tartozhat. De amikor kiderül, hogy Sagan az ikertestvérének a barátja, Merit teljesen bezárkózik, olyan lesz, mintha egyszerűen megszűnne létezni, és amikor a családja rájön, hogy ez miatt hamarosan elveszítik őt, már majdnem késő.

Kissé bajban vagyok a könyv értékelésénél, mert egyrészt úgy gondolom, hogy jó volt, mert rengeteg témával foglalkozott és kellenek az ilyen témájú könyvek, másrészt viszont WTF? Mi a fene volt ez a kaotikus egyveleg?

Kezdjük azzal, hogy Merit családja egy olyan átalakított régi templomban él, amelyet az apa önös érdekből és bosszúból vásárolt meg még anno. Az édesanya pedig annyira beteg, hogy évek óta nem hagyta el az alagsort, míg az apa az új feleségével - aki egyébként az édesanya ápolónője volt – "boldogan" él a felső szinten az új családjával együtt. És mintha ez nem lenne elég, egy furcsa srác, pontosabban kettő is beköltözik hozzájuk, akik aztán csak még jobban felkavarják a dolgokat. Na meg aztán az se semmi, hogy ebben a családban mindenkinek vannak titkai, amik közül Merit jó megfigyelő lévén sok mindenre rá is jön. Ám egy bizonyos pont után a hallgatás és a titkok terhe már túl soknak bizonyul számára, és egyszerűen nem tud velük megbirkózni... Szóval igen, van dráma a könyvben dögivel, ami igazán jó hír, azoknak persze, akik szeretik.

Ó igen, tudom-tudom, hogy Colleen Hoover szeret drámázni - ami úgy ahogy eddig tetszett is a könyveiben -  és ráadásul igen jó, sőt erős ebben a műfajban, de ami ebben a regényben ment, az nekem már túl sok és túl elrugaszkodott volt valóságtól ahhoz, hogy élvezni tudjam.

Amit igazán fájlaltam, hogy senki nem volt szimpatikus a történetben, talán csak Segan egy kicsit, akiről tényleg semmi rosszat nem tudok mondani azon kívül, hogy túl érzelemmentesnek és távolinak éreztem a karakterét. Meritet sajnos abszolút nem sikerült megszeretnem, a problémákhoz való hozzáállását és önző viselkedését rendkívül bosszantónak találtam. Persze a könyv végén kiderült, hogy mi állt ennek háttérben, de sajnos akkor már késő volt.

Ám nem csak Merit volt itt a fő probléma, hanem az egész énközpontú és önző családja, aminek minden tagja csak saját magával törődött és csendben hallgatott a nyilvánvaló nehézségekről. Senkinek nem volt bátorsága változtatni a dolgokon, mindenki csak némán szenvedett, arról nem beszélve, hogy a kommunikáció semmilyen formában nem működött közöttük… és ez engem totál kiakasztott, baromi frusztráló volt erről olvasni.

Rengeteg témát érintett az írónő (vallás, pszichés betegség, depresszió, szexuális orientáció különböző fajtái és még sorolhatnám), de sajnos mindegyiknek csak a felszínét kapargatta meg kicsit. Ha csak ezek felével foglalkozott volna egy kissé mélyebben, már sokkal többet ki lehetett volna hozni és nagyobb mélységet lehetett volna adni a sztorinak. Így azonban egy olyan színes kavalkád lett az egészből, amit egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.

Az egyetlen pozitívuma a könyvnek az üzenete; hogy mennyire fontos, hogy nyíltan és őszintén tudjunk beszélni egymással. Hogy fogadjuk el a másikat olyannak, amilyenek. És a legfontosabb: tudjunk egymásnak megbocsátani.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Without Merit
Fordította: Szarvas Szilvia
Oldalszám: 328

tovább olvasom Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül

Sara Collins: Frannie ​Langton vallomásai

Kissé csalódott vagyok, mert több általam elismert blogger méltatta e könyv nagyszerűségét, ám én ezt egy cseppet sem éreztem rajta. Először arra gondoltam, hogy biztos azért, mert egyrészt rosszkor olvastam, másrészt, mert mindig túl fáradtan kezdtem bele és így pár oldal után rendszerint szépen be is ájultam rajta. Ám amikor a könyv felénél még mindig azt tapasztaltam, hogy engem ez a történet egyáltalán nem ránt magába, kezdtem elfogadni a tény, hogy basszus, nagyon úgy tűnik, hogy ez nem az én könyvem lesz.

A történet Frannie ​Langtonról, egy mulatt rabszolganőről szól, akit kettős gyilkossággal vádolnak: a hatóságok szerint megölte gazdáját, a tudós George Benham és annak különc francia feleségét, Marguerite-t. Frannie képtelen felidézni, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán. Csak arra emlékszik, hogy másnap reggel az asszonya ágyában ébredt véres kézzel és ruhában,  az asszonya pedig holtan hevert mellette.

"Sosem tettem volna azt Madame-mal, amiről pedig állítják, hogy megtettem, mivel szerettem őt. Mégis azt mondják, ki kell ezért végezni engem, és azt akarják, hogy tegyek vallomást. De hogyan vallhatnám be azt, amiről magam sem hiszem, hogy elkövettem?"

Frannie védőügyvédje könyörög, hogy adjon a kezébe valamit, bármit, amivel megmentheti őt a kötéltől, és Frannie elkezdi mesélni az életét a kezdetektől egész a tárgyalásig.

Frannie egy jamaicai birtokon, amit ironikus módon Paradicsomnak neveztek el, nőtt fel házicselédként. Nem volt annyira rossz sorsa, mint a többi rabszolgának, inkább végigolvasta az ottani életét, ahelyett, hogy végigszenvedte volna, amiért persze nem hibáztatom, ha tehette, miért ne tette volna, csak elég furcsának, sőt hihetetlennek tartom mindezt, hiszen mégiscsak egy rabszolgáról van szó. Persze ki tudja, lehet voltak olyan házi rabszolgák, akiknek lehetőségük volt olyan műveltségre szert tenni, hogy verseket idézzennek és latinul, értitek, latinul beszéljenek ebben az időben, de bevallom, ezt kissé nehezen tudtam összeegyeztetni azzal a képpel, amit az ültetvényeken dolgozó rabszolgákról és tulajdonképpen magáról a rabszolga-rendszerről - még ha azokat a rabszolgákat is figyelembe veszem, akik voltak olyan szerencsések, hogy  családtagként tekintettek rájuk - eddigi ismereteim szerint a fejemben volt. De menjünk tovább.

Frannie kiváltságos helyzete ellenére sem tudta elkerülni, hogy a velejéig romlott gazdájának szörnyű emberkísérleteiben segédkezzen, aki meg volt győződve arról, hogy a feketék egy külön fajhoz tartoznak. Aztán amikor Langton elajándékozza őt egy barátjának, George Benhamnak - aki ugyancsak hasonló elveket vall az emberi faj különbözőségéről, ám ő kevésbé brutális módon vizsgálja ezt -,  Londonba kerül, ahol megismerkedik Benham feleségével, Marguerite-val és onnantól kezdve olthatatlan vágy lobban benne iránta.

A legfőbb rejtély a történetben, hogy ki ölte meg George és Marguerite Benhamot szinte elhalványul amellett a rengeteg sokkoló és nehéz téma mellett, amit az író felvonultat előttünk. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy melyik miatt érezzem rosszul magam olvasás közben. Mintha Collins úgy gondolta volna, hogy kötelező minden nehéz témát beleírnia a könyvbe: az emberkísérleteket, a női jogok eltiprását, a leszbikus szerelemet, a rasszizmust, a vérfertőzést, a prostitúciót, a függőséget, a titkos terhességet és még sorolhatnám, hogy milyen „csavarokkal” színesítette a sztorit, de nekem már ettől a néhánytól is erősen megfájdult a gyomrom. Véleményem szerint sokkal jobb lett volna, ha a szereplőkre koncentrált volna és rájuk fordított volna több energiát. Marguerie karakterét például kifejezetten vértelennek és  homályosnak éreztem. 

Frannie-ét pedig, nos, sajnos ő sehogy sem került közel a szívemhez, egyáltalán nem érintett meg a sorsa. Nem szerettem meg őt, nem tudtam átérezni a fájdalmát, és őszintén szólva a könyv végén sem nagyon éreztem semmiféle sajnálatot iránta. Igazából a viselkedése és a megnyilvánulásai miatt egyáltalán nem éreztem hitelesnek a karakterét. 
Meg aztán az egész elbeszélés is kissé unalmas és darabos volt számomra, ez utóbbi lehet, hogy Frannie emlékei közti ugrálás miatt volt, nem tudom, de valahogy nem siklottak szépen egymásba a fejezetek.

Ezek alapján tudom, úgy tűnhet, hogy borzasztóan rossz élményként éltem meg ezt a könyvet, de ez nem így van. Igaz, hogy Frannie története nem érintett meg és napi szinten sem vette be magát a gondolataimba, de az alapötlet szerintem jó volt. A könyv utolsó harmada pedig az elejéhez képest már-már izgalmasnak volt mondható, és találtam egy-két olyan hasonlatot és szép gondolatot is benne, ami felett muszáj volt elméláznom kicsit - persze olyat is, amin csak a szememet forgattam, annyira hangulatromboló és oda nem illő volt. Na de ezen túllépve végül is örülök, hogy elolvastam, annál is inkább mivel rengeteg fontos témát boncolgat, olvasója válogatja, kit melyik ragad jobban magával.

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Confessions of Frannie Langton

Fordította: Gázsity Mila

Oldalszám: 444

tovább olvasom Sara Collins: Frannie ​Langton vallomásai

John Marrs: The One – A tökéletes pár

Olyan sokan olvasták körülöttem mostanság ezt a könyvet, hogy engem is egyre jobban érdekelni kezdett. Mondjuk mindig van bennem egyfajta előítélet a túl népszerű könyvekkel kapcsolatban, és ez most sem volt másként, de mivel elfogultságomnál már csak a kíváncsiságom volt nagyobb, így mégis adtam neki egy esélyt. 

És bevallom, nem egészen azt kaptam, amire számítottam. Persze, ha nem csak felületesen olvastam volna el a könyv fülszövegét, akkor biztos tisztában lettem volna azzal, hogy a) ez nem egy szívmelengető szerelmi történet, b) pláne nem YA kategóriás. Úgyhogy miután világossá vált számomra tévedésem, kicsit ugyan elbizonytalanodtam, ám mégis nagy lendületel vetettem bele magam az olvasásba és cserébe, mit ne mondjak, egy irtózatosan izgalmas, fordulatos és rendkívül szórakoztató történetet kaptam.

A könyv alapkoncepciója szerintem nagyon érdekes, bár az egyik Blacke Mirror részben már láttam hasonlót, ennek ellenére mégis nagyon egyedinek és izgalmasnak találtam. Egy nem túl távoli jövőben egy nagyvállalat kifejleszt egy ún. DNSPárod nevű alkalmazást, melynek az a lényege, hogy egy egyszerű DNS teszt alapján a program megtalálja számodra a tökéletes párt - persze csak akkor, ha ő is regisztrált felhasználó. Természetesen ha szeretnéd, egy kis pénzért cserébe el is küldik számodra a genetikailag neked rendeltetett társad adatait, hogy fel tudd venni vele később a kapcsolatot. Persze mint minden jónál, itt is vannak buktatók pl. teszem azt, ha már – boldog - házasságban élsz, nem biztos, hogy jó ötlet kíváncsiságból megcsinálni a tesztet. Illetve ez után a felfedezés után már a „hagyományos” társkeresés is valami egészen más értelmet nyert magának. Sajnos ezeknek köszönhetően rengeteg párkapcsolat bomlott fel, életek és családok mentek tönkre, melynek következtében sokan elítélték és gyűlölték ezt a rendszert, de persze voltak olyanok is, akik teljesen odavoltak érte.

A könyvben öt különböző emberről olvashatunk, olyanokról, akik mindegyike e teszt segítségével találta meg a DNS-párját. És hogy ez milyen hátassal volt az életükre? Nos, elöljáróban csak annyit mondhatok, hogy nem mindegyikük története végződött happy enddel.

Számomra ez a könyv óriási meglepetés volt és csakis a szó jó értelmében. Kezdetben kicsit zavart, hogy az író meglehetősen népes karakterkészlettel dolgozott, de hamar megszoktam őket. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a könyvnek öt egymástól teljesen különböző élethelyzetben élő szereplője volt. Ugyan kellett egy kis idő, amíg mindegyikük története kirajzolódott előttem, de igazából nagyon gyorsan ráhangolódtam mindegyik szálra és a regény felépítését is hamar megszerettem. Imádom ha egy regényben az író váltott nézőpontot használ, ami ha jól van megírva, szerintem rendkívül izgalmassá tudja tenni a sztorit - és ez itt is nagyon jól működött.  Illetve tetszett a fejezetek rövidsége, és hogy mindegyik szereplőé olyan erős függővéggel zárult, hogy tűkön ülve vártam, vajon mi sül majd ki belőle a végén. Ráadásul mindegyikük története önmagában is baromi izgalmas volt, úgyhogy rekordsebességgel szippantott be a sztori, és borzasztó gyorsan haladtam vele.

A könyvben sokféle fordulat volt, melyek egy részére ugyan számítottam, de túlnyomó részt azért mégiscsak több volt részemről a döbbenet. Az öt szereplő közül Christopher szála kötötte le leginkább a figyelmemet, aki egy pszichopata sorozatgyilkos volt, a DNS párja pedig, mit ad isten, egy rendőrnő. Illetve Ellie története, aki ennek az egész DNS-en alapuló párkeresésnek a feltalálója volt, és akinek bár igaz, hogy a leglassabban indult be a sztorija, de a végén, mégis az övé szólt a legnagyobbat.

Szóval összességében A tökéletes pár számomra egy szuper olvasmány volt, amolyan igazi egyszuszra olvasós. Többször is megfordult a fejemben, hogy ezt tuti meg fogják majd filmesíteni. És lám, igazam lett, ugyanis e regényt alapul véve a Netflix egy 10 részes sorozatot készít majd a közeljövőben.

Hogy kiknek ajánlom a könyvet? Azoknak, akik szeretik az izgalmas, elgondolkodtató, brutális gyilkosságokkal tűzdelt, ugyanakkor a kicsit romantikus és érzelmes történeteket. Azoknak, akik szeretnek olvasás közben agyalni, e könyv kapcsán például arról, hogy vajon hogyan hatna a jövőnkre, ha ez a DNSPár alkalmazás valóban igaz lenne.

Te bevállalnád?

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The One
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 416

tovább olvasom John Marrs: The One – A tökéletes pár

Edgar Cantero: Kotnyeles ​kölykök

Szívesen mondanám, hogy engem egyetlen könyv borítója sem tud befolyásolni vásárlás során, de ez nem igaz, mert a Kotnyeles kölyköket is elsősorban a csodás borítója miatt választottam ki magamnak. Persze elolvastam hozzá a fülszöveget is, ami elég ígéretesen hangzott ahhoz, hogy még jobban megerősítsen az elhatározásomban. Ám ami legelőször felhívta rá a figyelmem, az mégiscsak a borítója volt, amivel kapcsolatban úgy gondoltam, ha csak egy kicsit is visszaadja a történet hangulatát, már nyert ügyem van. És még mielőtt megkérdeznétek – igen, a külcsín és a belbecs tökéletes összhangban volt egymással, szóval jól választottam.

A Kotnyeles kölykök egy rendkívül különleges élmény volt számomra. Eddigi olvasói pályafutásom alkalmával még csak hasonlóval sem találkoztam. A könyv stílusát és nyelvezetét eleinte nem igen tudtam hova tenni, nagyon egyedi és egyben szokatlan volt számomra. Aztán ahogy fogytak az oldalak, egyre jobban sikerült megszoknom és ráhangolódnom, mígnem egy idő után arra eszméltem, hogy basszus, én ezt kifejezetten élvezem. Mondjuk a hirtelen bevágódó szövegkönyv-formájú párbeszédsorok – amik néha még színházi instrukciókkal is meg voltak spékelve – sokszor megakasztottak olvasás közben, viszont azt, hogy az író Kerri vörös hajzuhatagától kezdve a papír és a rajta lévő tintán át a rothadó kerítés eső tépázta dróthálójáig szinte minden, de tényleg minden tárgyat megszemélyesített, nagyon tetszett.

A történetről röviden annyit, hogy évekkel ezelőtt egy csapat önkéntes tizenéves, akiket a helyiek csak a Blytoni Nyári Detektívklubként ismertek, egy különleges rejtélyt oldottak meg, amely kapcsán néhány megmagyarázhatatlan dolog azóta is kísérti őket. Ezért tizenhárom évvel később a banda újra összeáll, melynek tagjai azóta persze már felnőttek, de nem igazán érzik jól magukat a bőrükben; az életük kisiklott, depressziósak és rémálmokkal küzdenek, az egyikük még öngyilkos is lett, és mindez az Álmos-tavi eset miatt. Szóval most visszatérnek oda, ahol ez az egész lidércnyomás elkezdődött, hogy leszámoljanak végre gyermekkori szellemeikkel.

A könyvet sokan Scooby Doo-hoz hasonlítják, ami részben helytálló, hiszen a kalózok kincsétől kezdve, a különböző természetfeletti szellemeken és szörnyeken át a kísértet lakta régi házig - csapóajtókkal, titkos pincékkel és alagutakkal együtt - itt aztán tényleg minden volt. A szereplők tekintetében azonban teljesen más karakterekkel találkozhatunk, ugyanis a csapatban lévő két lány egyike Andy, inkább fiú, mintsem lány és leszbikus. Gyerekkora óta szerelemes Kerribe, a csapat vörös hajú hajdani zsenipalántájába, akinek a haja a könyvben esküszöm, hogy külön életet élt. Bevallom engem a két lány kapcsolata nem fogott meg, sőt, Andy Kerriért való kitartó rajongását egy idő után már kissé fárasztónak is találtam. Ettől függetlenül mindkét szereplőt szerettem, Andy-re a tettei és a megnyilvánulásai alapján a könyv vége felé pedig már totál férfiként gondoltam. Aztán itt volt nekünk még Nate, aki az elmúlt éveket különböző pszichiátriákon töltötte, ahova egyébként önként vonult be. És végezetül a csapat jóképű, bár már több éve halott szépfiúja Peter, kinek szellemével Nate még mindig tartja a kapcsolatot.

Ó, és majd elfeledkeztem Timről, a csapat négylábú weimari vizslájáról, aki a legkedvesebb és leghumorosabb szereplő volt mind közül.

Sokszor gondolkodtam azon olvasás közben, hogy vajon melyik korosztályt célozta meg az író, és arra jutottam, hogy talán a gyereklelkű felnőttekre, és az érettebb tizenévesekre (16+) gondolt leginkább. Merthogy horrornak számomra ez a könyv túl meseszerű volt, egy kicsit sem cidriztem rajta, pedig az én ingerküszöböm aztán tényleg baromi alacsonyan van. A fentebb említett különleges nyelvezetet és stílust pedig szerintem a fiatalabb korosztály még nem igazán tudná értékelni és befogadni, holott pont ez teszi a könyvet oly különlegessé és szórakoztatóvá.

Szóval összességében örülök, hogy olvashattam. Le a kalappal az író előtt a humora, a csodás költői képei és az ilyen-olyan szóvirágai miatt. És a fordító előtt is emelem kalapom, akinek amellett, hogy kihívás lehetett e könyv fordítása, biztos rendkívül izgalmas - és egy kicsit nyelvújító - feladat is egyben. 

"… ahogy Kerri megpördült, hogy felszolgálja a sört, fürjei felkavarodtak, vidáman integetve, akár kissrácok a hullámvasúton. Ez is csak egy apróság Kerri számtalan varázsa közül."

Kiadó: Fumax

Eredeti cím: Meddling Kids

Fordította: Varró Attila

Oldalszám: 366

tovább olvasom Edgar Cantero: Kotnyeles ​kölykök