A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pszichothriller. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pszichothriller. Összes bejegyzés megjelenítése

2021/06/26

, , , ,

Jane Corry: Hiba volt

Szeretem Jane Corry könyveit. Az eddig olvasottak mindegyikét (a Vértestvéreket és a Férjem feleségét is) nagyon csavarosnak, jól összerakottnak és lélektani szempontból is hihetőnek találtam. És ez most sem volt másképp, sőt, nekem a három könyv közül eddig ez tetszett a legjobban.

A történet egy kétgyermekes családanyáról, Poppyról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor egy összejövetelen találkozik régi szerelmével Matthew-val. A benne újra fellángoló régi érzelmek hatására Poppy olyan szörnyű hibát követ el, amely örökké kísérteni fogja.

A történet két szálon fut, az egyikben a Poppyval történt eseményeket követhetjük nyomon, a másikban az anyósáét, Bettyét, aki levélszerű formában meséli el menyének élete történetét. A két nő közötti kapcsolat irigylésre méltó volt, Betty lányaként szerette Poppyt és Poppy is teljesen odavolt az anyósáért. Az olvasó mindkét nő gondolataiba és érzelmeibe részletes betekintést nyer, melynek köszönhetően tüzetesen megismerhetjük őket. Nekem Betty volt a kedvencem, az ő múltja, a férjével való kapcsolata és története jobban megérintett, mint Poppyé. Annál is inkább, mivel Betty egy nagyon szerető és gondoskodó karakter volt, aki nem érdemelte meg azt a szenvedést, amit az élettől kapott, úgyhogy időnként nagyon sajnáltam és mély empátiát éreztem iránta.
 
Amikor Bettyt megismerjük, még csak egy kedves és ártatlan fiatal lány, aki a divat iránti szeretete miatt ruhakészítéssel szeretne foglalkozni, de a családja és leendő férje ezt nem engedi neki. Amikor a 70-es években férjhez megy Jockhoz, még nem tudja, hogy óriási hibát követ el. És amikor erre rájön, akkor sem tud már mit tenni, kénytelen úgy viselkedni, mint amit az akkori társadalmi elvárás és nyomás diktál számára, azaz összeszorítani a fogát és mindent eltűrni. Ebben az időben találkozik későbbi barátnőjével, akivel egyre több időt kezd tölteni, csak hogy megszökhessen saját életéből - bár ne tette volna.

Aztán itt van nekünk Poppy, akinek az életét a jelen eseményeiben követhetjük nyomon. Poppy színésznő szeretett volna lenni, de amikor ez nem sikerült neki, egy ügynökséget hozott létre, ami statisztákat ajánl különböző filmes szerepekhez. Poppy a férjével, két lányával és az anyósával él együtt. A férjével való kapcsolata azonban az évek során egyre langyosabbá vált, mígnem azt vette észre, hogy olyanok lettek egymásnak, mint a jó barátok. Nem meglepő hát, hogy amikor egy összejövetelen meglátja régi szerelmét, a láng újra fellobban benne. Sajnos ez a találkozás olyan események sorát indítja el, ami veszélybe sodorja nemcsak a nehezen felépített egzisztenciáját, de a családi békéjét is.
Meg kell hagyni, a szerző most is igazán jól csavarta a szálakat ahhoz, hogy egyszerre izguljunk, féljünk és rettegjünk attól, hogy mi lesz akkor, ha Poppy lelepleződik, és ha Matthew folyamatos törekvései és zaklatásai tönkreteszik az életét. Mert igen, Poppy valóban hibát követett el, de ha ez kellett ahhoz, hogy újragondolja az életét, és rájöjjön arra, hogy mi a fontos számára, akkor én bizony nem török pálcát felette. Egyébként sokszor éreztem úgy, hogy túlagyalj a dolgokat a sok indokolatlan feltételezésével, amikor úgy gondolta, hogy a férje megcsalja, és hogy csak bűntudatból akar vele lenni vagy szeretkezni. Vagy hogy  úgyis egy másik nőnél éli ki vágyait, és csak vele kénytelen beérni… szóval ezek az önmarcangolások kissé bosszantottak, kishitűnek és akaratgyengének tartottam őt miatta, de pont ettől volt az egész oly emberi és hihető. Úgyhogy szerintem Bettyhez hasonlóan ő is egy nagyon jól megírt karakter volt, még ha kevésbé volt szimpatikus, mint az anyósa, akkor is.

A szereplők sokrétűsége mellett a regény felépítése is nagyon tetszett. Mivel már a könyv legelején tudható, hogy Matthew-t meggyilkolták - hiszen Poppy a vádlottak padján kezdi mesélni a történetét - azt hihetné az ember, hogy nagy meglepetések már nem érhetik, de nem is tévedhetne ennél nagyobbat. Merthogy a lehetőségek sokaságával (hogy hogyan, és hogy ki követte el a gyilkosságot) senki nem számolt, hiszen olyan egyértelműnek tűnt az egész. Így a könyv vége bevallom, számomra nagy meglepetést okozott, igazán megdöbbentőre és csavarosra sikeredett – nekem legalábbis nagyon tetszett. Úgyhogy aki szereti az írónő könyveit, az ezt a kötetét se hagyja ki semmiképp.


Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: I Made a Mistake
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Oldalszám: 438

tovább olvasom Jane Corry: Hiba volt

2020/10/31

, , ,

John Marrs: A ​jó szamaritánus


Az író
előző könyve nagyon tetszett és erről sem tudok semmi rosszat mondani. Igaz, hogy ez teljesen más; lelkileg sokkal megterhelőbb és durvább, mint A tökéletes pár volt, de mint azon, úgy ezen is tökéletesen érződik, hogy Marrs biztos kézzel vezeti a történet cselekményét, és nagyon jól tudja, hogy hova szeretne a könyv végén megérkezni, és mit szeretne vele elérni – egyszóval tökéletes volt.

Laura jó ember. Legalábbis mindenki ezt gondolja róla. Egy KrízisVonal nevű telefonos lelkisegély-szolgálatnál dolgozik, rengeteg adományt gyűjt a szervezetnek, mindig valami házi sütésű édességgel kedveskedik a kollégáinak és saját kezűleg javítja a ruháikat. Úgyhogy tényleg mindenki csak jó véleménnyel van róla.

Laura feladata elvileg az lenne, hogy azokat az embereket, akik kétségbeesésükben felhívják a lelkisegély-szolgálatot meghallgassa és megnyugtassa, de ő némileg másképp értelmezi a munkáját. Laura úgy gondolja, hogyha valaki végső elkeseredésében a halált választaná, azt bátorítani kell. Sőt, ő akár segít is megszervezni az öngyilkosságot. De mi van akkor, ha az egyik elhunyt egy hozzátartozója nem nyugszik bele a megmásíthatatlanba? Ha nyomozni kezd, és közben olyan szörnyű titkokra bukkan, melyeket jobb lett volna nem bolygatni?

Bevallom, nem olvastam még olyan könyvet, amiben ennyire hangsúlyos szerepet kapott volna az öngyilkosság. Lehangoló és roppant nyomasztó volt erről olvasni, úgyhogy a könyv elég sötét hangulatú, erre nem árt, ha mindenki már az elején felkészül.   

A történetet váltott szemszögből - Laura és Ryan, akinek a felesége öngyilkosságáért Laura a felelős - követhetjük nyomon. Viszonylag hamar szembesülünk a ténnyel, hogy Laurával valami nem stimmel. Hogy a tökéletes felszín mögött szörnyű titkokat rejteget és hogy milyen rendkívül beteges módon viszonyul a szeretteihez. Laura teljesen más személyiséget mutat a külvilágnak, mint amilyen valójában. Manipulatív és zavart jellemének kiteljesedése azonban csak a cselekmény további kibontakozása során látható igazán. Én többször padlót fogtam azokon a dolgokon, amire ez a nő képes volt, szó szerint féltem tőle, szóval gratulálok John Marrsnak, tökéletesen elérte a célját: Laurától nem csak a szereplők, hanem az olvasó is rendesen beparázott. 

Ryan a „jófiú” szerepét töltötte be a történetben, bár hogy valóban jófiú volt-e, arról azért lehetne vitatkozni, hiszen azért elég drasztikus módon akart bosszút állni Laurán. Annyira bosszantó és frusztráló volt nézni, ahogy a dolgok egyre jobban kezdtek kicsúszni a kezei közül, hogy alig győztem nyugtató nagy levegőket venni olvasás közben. A történet cselekményét egyébként egyértelműen a Laura és Ryan között zajló lélektani és fizikai hadviselés alakítja, melynek során a kettőjük közötti harc egyre nagyobb méretet ölt, mi pedig csak tehetetlenül nézzük, hogy milyen szörnyű módon rántják egymást egyre mélyebbre a különböző aljasságok mocskában.Hihetetlenül intenzív és magával ragadó élményt nyújtott számomra ez a könyv. Rendesen felzaklatta és megcincálta az idegeimet. Beteg történet volt ez, egyértelműen beteg. Olyan, amit a legszívesebben a falhoz vágtam volna annyira felidegesített, de persze képtelen voltam, mert annyira tudni akartam, hogy vajon Laura elnyeri-e méltó büntetését, hogy inkább csak olvastam tovább, a végén pedig már szinte faltam a sorokat.

Meg kell hagyni, John Marrs nagyon jól csavarta a szálakat, kétségkívül ez az egyik legjobb pszichothriller, amit valaha olvastam, annak ellenére, hogy egyszerre gyűlöltem és esténként majd megevett a fene, hogy végre újra a kezembe vehessem. Tény, hogy a vége ütős volt, még úgy is, hogy nem az én szájízem szerint alakultak a dolgok - ezért is a fél pont levonás -, de így is azt kell mondanom, hogy A jó szamaritánus egy remekül megtervezett és megkomponált könyv volt, ami mindenképp maradandó élményt nyújtott számomra. 

                                                    

Hú, de kíváncsi vagyok, hogy a szerző milyen történettel kápráztat el majd legközelebb minket.   

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Good Samaritan
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 400

tovább olvasom John Marrs: A ​jó szamaritánus

2020/10/18

, , , ,

Colleen Hoover: Verity

Lowen egy kevéssé ismert író, aki nemrég vesztette el az édesanyját. Anyagilag totál le van égve, ezért sürgősen szüksége van valami munkára. Meglepetésére egy kiadó veszi fel vele a kapcsolatot, és felajánlja Verity Crawford legsikeresebb thriller sorozatának folytatását, mivelhogy Verity egy baleset miatt már nem tudja azt befejezni. Az abszurdan magas díj ellenére Lowennek kétségei vannak, hogy megfelelően el tudja-e végezni a feladatot, de Verity jóképű férje végül is meggyőzi őt, hogy ő a legalkalmasabb erre  a munkára.

Miután Lowen igent mond, pár nap múlva beköltözik a Crawford család otthonába, hogy nyugodtan olvashassa Verity anyagait és jegyzeteit. Verity irodájában azonban nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. Lowent persze hajtja a kíváncsiság és elkezdi olvasni a naplót, annak ellenére, hogy tudja, más dolga is lenne, például befejeznie Verity függőben lévő könyveit. Ám ahogy belelapozgat a naplóba rájön, hogy Verity élete egyáltalán nem olyan, mint amire számított. Minél jobban megismeri a nőt, annál jobban fél tőle. És bár úgy tűnik, hogy a balesete miatt nem képes senkiben kárt tenni, de  Lowenben a veszély érzése minden nap egyre csak nő.

Bevallom, nehezen kezdtem el olvasni a könyvet, mert az elejét annyira brutálisnak éreztem, és így utólag belegondolva totál értelmetlennek is, hogy a továbbiakban egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam. De persze a kíváncsiság - hogy vajon mit tudhat ez a könyv, hogy oly nagy népszerűségnek örvend – mindezt felülírta, és a kezdeti hezitálás után gyorsan belevetettem magam az olvasásba, két nap múlva pedig már a végére is értem. Szóval nem tagadom, izgalmas volt és baromira olvastatta magát a történet - mint kiderült, Hoover jól ért a feszültségteremtéshez, végig bizonytalanságban tudta tartani az olvasót - ráadásul egy percre sem ült le a sztori, melynek köszönhetően tényleg letehetetlenné vált a könyv - éééés ezennel én itt be is fejeztem a regény méltatását, mert számomra ez volt az egyetlen pozitívum az egészben.    Mert míg a könyv hangulatát kedvemre valónak találtam, addig magáról a történetről és a regény egyszerű stílusáról mindez már nem mondható el. És bár igaz, hogy  Verity naplóját élveztemolvasni, mert egyértelműen kitűnt belőle, hogy a férje iránti megszállottsága mennyire mérgező a családja számára, és az elméje is túlontúl beteg és sötét ahhoz, hogy normális életet éljen, ám azzal a rengeteg erotikus jelenettel, ami kb. a könyv felét tette ki, egy idő után egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni – bevallom, untam őket. Szerintem kevesebb is bőven elég lett volna belőlük, úgyis  simán megállt volna a történet a maga lábán, mert elég beteg és hihetetlen volt ahhoz, hogy az embert kíváncsivá tegye; vajon mi lesz mindennek a vége? Mi az igazság és mi a hazugság Verity életében? És nem utolsósorban lehetséges-e, hogy egy szerető feleség és anya évekig csak szerepet játsszon és a valódi arca mindvégig rejtve maradjon? Persze kicsivel több - a szexet helyettesítő - cselekmény, rettegés és ijesztgetés, valamint egy ennél jóval kidolgozottabb befejezés azért sokat dobott volna a dolgon, de még így is erős függőséget okozó olvasmány volt számomra, bár tény, hogy ebben a műfajban olvastam már ennél jobbat is. Sokkal jobbat. 


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Verity
Fordította: Barthó Eszter
Oldalszám: 312

tovább olvasom Colleen Hoover: Verity

2020/01/27

, , , ,

Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

A szívműtétét követően Oliver Anchor-Ferrars feleségével Matildával és huszonéves lányával Luciaval örömmel érkezik vidéki házába egy kicsit pihenni és regenerálódni. Ám nyugtalanság lesz úrrá rajtuk, amikor Matilda a kertben állati belsőségeknek tűnő maradványokat talál. A látvány visszahozza a család emlékezetébe azt a 15 évvel korábbi megdöbbentő és erőszakos gyilkosságot, amit nem messze tőlük követtek el, és aminek áldozatai Lucia volt barátja és annak barátnője volt. Aznap két rendőr állít be hozzájuk és a család rövid ideig meg is nyugszik ez miatt, ám ez a nyugalom nem tart sokáig amikor kiderül, hogy az egyenruha csak megtévesztés és a két álzsaru túszul ejteni és megkínozni jött ide őket.  

Először is azzal szeretném kezdeni, hogy kissé becsapva érzem magam, mert mint kiderült, ez egy sorozat 7.! része, ami sehol nem volt feltűntetve. Pedig ha tudtam volna, lehet, hogy bele sem kezdek, mert bár mindenhol azt olvasom, hogy önálló kötetként is simán megállja a helyét, ám miután becsuktam a könyvet nekem pont az volt az egyetlen, ismétlem egyetlen problémám vele, hogy voltak olyan személyek (pl. a Sétáló ember), emberi kapcsolatok és események (Caffery nyomozó testvérénel eltűnésével kapcsolatos információk és a kollégáival való ilyen-olyan kapcsolatai), melyek hátteréről semmit nem tudtam, mégis olyan természetességgel szerepeltek a könyvben -megjegyzem teljesen jogosan -, mintha mindenki tisztában lett volna velük. Ennek köszönhetően az apróbb mozaikdarabkák persze sehogy sem akartak a történet végén a helyükre kerülni, amivel nem azt akarom mondani, hogy így élvezhetetlen volt a könyv - hiszen ez a kellemetlenség csak igen kis százalékát tette ki az egésznek -, de ezen hiányosságok és a korábbi részekkel való összefonódás bizony érezhető volt a történet folyásán, ami számomra, mi tagadás, rontotta kissé az olvasás élményét.
Maga a történet egyébként, az Anchor családdal történt szörnyű események baromi ijesztőek és izgalmasak is voltak egyben. Már eleve az a felállás, mely szerint egy család, egy külvilágtól elszigetelt otthonban, ahol nincs se telefon, se internet, össze van zárva két olyan emberrel, akik motivációja ismeretlen, de egy biztos, napokig kínozni, a végén pedig valószínűleg megölni akarják őket, már önmagában elég hátborzongató és zsigeri félelemmel tölti el az olvasót. Ráadásul a család sem sokat  tudott tenni ellenük, Matildának támadt az az ötlete, hogy a kutyájuk nyakába akasztott üzenettel próbáljon segítséget kérni, mely üzenet szerencsére aztán Caffery nyomozó kezébe került, aki minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a kutyus gazdáját. Caffery nyomozó az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra. Szeretem az olyan mogorva stílusú istenadta tehetséggel megáldott nyomozókat, akik az ügy felgöngyölítése során rögtön ki tudják szűrni az oda nem illő dolgokat és egy adott helyzetben az összefüggéseket is azonnal meglátják. Nekem persze kezdetben fogalmam sem volt arról, hogy a családdal történt események hogyan függhetnek össze a több évvel ezelőtt történt gyilkosságokkal, de aztán amikor szép lassan minden darab a helyére került, bevallom, kisebb sokkot kaptam.

Voltak a könyvben nagyon erőszakos és látványos jelenetek, amik épphogy csak súrolták azt a határt, ami számomra még tűrhetőnek mondható. A történet sok fordulattal volt tele, amelyek közül néhány olyan emberi viselkedést vont maga után, amit nem mindig éreztem túl meggyőzőnek, de olyan is volt, ami igazán érdekelt és valódi meglepetést okozott számomra. Egy szó, mint száz, a Farkas-t azoknak ajánlom, akik egy igazán izgalmas és megrázó thrillerre vágynak és nem túlzottan zavarja őket, ha ezért cserébe egy sorozat sokadik részébe kell bekapcsolódniuk. 

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Wolf 
Sorozat: Jack Caffery 
Fordította: Csáki Judit
Oldalszám: 432

tovább olvasom Mo Hayder: Farkas (Jack Caffery 7.)

2019/10/26

, , ,

Riley Sager: Zárj ​minden ajtót!

Mostanában teljesen odavagyok a krimikért és a thrillerekért, rengeteget olvasok belőlük, pedig régebben egyáltalán nem volt ám ez így. Mondjuk ilyen elképesztő mennyiségben sem ontották magukból korábban a kiadók e műfaj jobbnál jobb példányait. De nincs is ezzel baj, ennek én csak örülni tudok, és jöhet minden ebben a zsánerben, ami izgalmas, meghökkentő, félelmetes és egy kicsit még véres is. A lényeg, hogy élvezzem az olvasását és nyújtson valami pluszt, mondjuk a szereplők, a sztori, a hangulat vagy a stílus tekintetében, ami aztán kiemeli a sorból. A Zárj minden ajtót!-ban pedig megvolt az a kis plusz, ami elnyerte a tetszésemet. 

És hogy mi is volt az pontosan?
Nos, elsősorban a helyszín hangulata, illetve a megdöbbentő finálé, ami igazán emlékezetessé tette a könyvet számomra.

A történet egy hátborzongató jelenettel kezdődik, melyben egy ismeretlen nő, egy kórházban épp magához tér egy autóbaleset után. Sajnos alig emlékszik valamire abból, ami vele történt. Számunkra azonban hamarosan kiderül, hogy a nőt Julesnak hívják és a vele történt események hat nappal ezelőtt kezdődtek, amikor először belépett a manhattani luxusapartmanház, a híres Bartholomew ajtaján.
Mint kiderült Jules élete mélyponton volt, a nővére évek óta eltűnt, a szülei meghaltak, az állását elveszítette és ráadásul a barátja is folyamatosan megcsalta. A bankszámlája totál üres volt, és nem volt hol laknia, úgyhogy nagyon gyorsan pénzhez kellett jutnia - az újságban olvasott állas hirdetés pedig pont kapóra jött számára. A feladat nem tűnt túl nehéznek, New York legelegánsabb és legkülönlegesebb épületében egy csodás apartmanra kellett vigyáznia, extra fizetésért cserébe. Igaz, hogy volt egy-két furcsa, de állítólag szükséges szabály, amit be kellett tartania; mint például, hogy soha nem zavarhatta az ott élő rendkívül gazdag és híres lakók életét. Vagy hogy az itt tartózkodása alatt nem fogadhatott látogatókat, és az éjszakát sem tölthette az épületen kívül, de a magas fizetés úgy gondolta, mindenért kárpótolja. Aztán amikor beköltözött a házba, megismerkedett egy másik lakásfelvigyázóval, Ingriddel, akinek úgy tűnik, hogy elég sok információja volt az épület titkos történetével és néhány itt történt szörnyű eseménnyel kapcsolatban. Aztán egy nap Ingridnek váratlanul nyoma veszik, Jules pedig gyanút fog, és egyre elszántabban kezd vizsgálódni a Bartholomew-t körülvevő kísértet históriák után. Ám úgy tűnik, hogy vannak körülötte olyanok, akik jobban szeretnék, ha azok a titkok továbbra is eltemetve maradnának.
Hú, hát ez a könyv nálam nagyon betalált. Még úgy is, hogy az elején a cselekmény kissé lassan indult be, ami persze szükséges volt ahhoz, hogy a feszültség szép fokozatosan kússzon fel az amúgy is lestrapált  nyakizmaiba. Nagyon élveztem a történet lassú építkezését és az ismerkedést a rejtélyes Bartholomew furcsa és félelmetes titkaival. Az épületről szóló pletykák, az ott elkövetett állítólagos gyilkosságok, kísértetek és sátáni rituálék egyfajta gótikus hangulatot kölcsönöztek a könyvnek, amit az ikonikus épület  részletes leírása, látványa és varázsa csak még tovább fokozott. Sager szerintem nagyon szemléletesen és élénken tárta elénk e fényűző ház külső és belső képét. Kezdve az épület márványkiugróin üldögélő félelmetes vízköpőktől, a belső csigalépcsők, régimódi étellift és rácsos felvonón át, a falat borító nyomasztó tapétákig és fényes luxusbútorokig.
Maga a sztori egyébként nem volt túl félelmetes, de elég hátborzongató volt ahhoz, hogy többször is libabőrös legyek olvasás közben – főleg amikor a ház kísérteties múltjáról és a bámuló fekete szemekre emlékeztető tapétáról volt szó. És nem volt túl erőszakos sem, de mégis voltak a végén olyan nagyszerű képi jelenetek, amik bizony azonnal beleégtek az agyamba. Sager szerintem nagyon jól bemutatta, hogy a Julest körülvevő gyönyörű és gazdag világ, hogyan válik egyre ijesztőbbé és kegyetlenebbé. Végig ügyesen terelte a figyelmem arra, amit az elején sugallni kívánt és amit tulajdonképpen látni szerettem volna, de a vége – számomra legalábbis - teljesen más irányt vett, váratlanul ért, és megdöbbentett. Hiába voltak gyanúsak a szereplők, erre a csavarra mégsem gondoltam. 

Szóval összességében nekem nagyon tetszett a könyv. Gyorsan és gördülékenyen lehetett vele haladni, izgalmas volt és nagyon hangulatos, amihez sokat hozzátett a helyszín részletes leírása. Merthogy meg kell hagyni, Sager különösen jól ért a hangulatteremtéshez. Nem is értem, hogy eddig hogy kerülhette el a figyelmem a korábbi két kötete. Mindenképp pótolnom kell ezt a hiányosságomat.

Ja, és csak szólok, hogy ami az ajtók bezárását illeti – nos, az nem feltétlenül elegendő a valódi gonosz visszatartásához.


Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Lock Every Door
Fordította: Róbert Pál
Oldalszám: 420


tovább olvasom Riley Sager: Zárj ​minden ajtót!

2019/08/20

, , , , ,

John Marrs: The One – A tökéletes pár

Olyan sokan olvasták körülöttem mostanság ezt a könyvet, hogy engem is egyre jobban érdekelni kezdett. Mondjuk mindig van bennem egyfajta előítélet a túl népszerű könyvekkel kapcsolatban, és ez most sem volt másként, de mivel elfogultságomnál már csak a kíváncsiságom volt nagyobb, így mégis adtam neki egy esélyt. 

És bevallom, nem egészen azt kaptam, amire számítottam. Persze, ha nem csak felületesen olvastam volna el a könyv fülszövegét, akkor biztos tisztában lettem volna azzal, hogy a) ez nem egy szívmelengető szerelmi történet, b) pláne nem YA kategóriás. Úgyhogy miután világossá vált számomra tévedésem, kicsit ugyan elbizonytalanodtam, ám mégis nagy lendületel vetettem bele magam az olvasásba és cserébe, mit ne mondjak, egy irtózatosan izgalmas, fordulatos és rendkívül szórakoztató történetet kaptam.

A könyv alapkoncepciója szerintem nagyon érdekes, bár az egyik Blacke Mirror részben már láttam hasonlót, ennek ellenére mégis nagyon egyedinek és izgalmasnak találtam. Egy nem túl távoli jövőben egy nagyvállalat kifejleszt egy ún. DNSPárod nevű alkalmazást, melynek az a lényege, hogy egy egyszerű DNS teszt alapján a program megtalálja számodra a tökéletes párt - persze csak akkor, ha ő is regisztrált felhasználó. Természetesen ha szeretnéd, egy kis pénzért cserébe el is küldik számodra a genetikailag neked rendeltetett társad adatait, hogy fel tudd venni vele később a kapcsolatot. Persze mint minden jónál, itt is vannak buktatók pl. teszem azt, ha már – boldog - házasságban élsz, nem biztos, hogy jó ötlet kíváncsiságból megcsinálni a tesztet. Illetve ez után a felfedezés után már a „hagyományos” társkeresés is valami egészen más értelmet nyert magának. Sajnos ezeknek köszönhetően rengeteg párkapcsolat bomlott fel, életek és családok mentek tönkre, melynek következtében sokan elítélték és gyűlölték ezt a rendszert, de persze voltak olyanok is, akik teljesen odavoltak érte.

A könyvben öt különböző emberről olvashatunk, olyanokról, akik mindegyike e teszt segítségével találta meg a DNS-párját. És hogy ez milyen hátassal volt az életükre? Nos, elöljáróban csak annyit mondhatok, hogy nem mindegyikük története végződött happy enddel.

Számomra ez a könyv óriási meglepetés volt és csakis a szó jó értelmében. Kezdetben kicsit zavart, hogy az író meglehetősen népes karakterkészlettel dolgozott, de hamar megszoktam őket. Nekem kifejezetten tetszett, hogy a könyvnek öt egymástól teljesen különböző élethelyzetben élő szereplője volt. Ugyan kellett egy kis idő, amíg mindegyikük története kirajzolódott előttem, de igazából nagyon gyorsan ráhangolódtam mindegyik szálra és a regény felépítését is hamar megszerettem. Imádom ha egy regényben az író váltott nézőpontot használ, ami ha jól van megírva, szerintem rendkívül izgalmassá tudja tenni a sztorit - és ez itt is nagyon jól működött.  Illetve tetszett a fejezetek rövidsége, és hogy mindegyik szereplőé olyan erős függővéggel zárult, hogy tűkön ülve vártam, vajon mi sül majd ki belőle a végén. Ráadásul mindegyikük története önmagában is baromi izgalmas volt, úgyhogy rekordsebességgel szippantott be a sztori, és borzasztó gyorsan haladtam vele.

A könyvben sokféle fordulat volt, melyek egy részére ugyan számítottam, de túlnyomó részt azért mégiscsak több volt részemről a döbbenet. Az öt szereplő közül Christopher szála kötötte le leginkább a figyelmemet, aki egy pszichopata sorozatgyilkos volt, a DNS párja pedig, mit ad isten, egy rendőrnő. Illetve Ellie története, aki ennek az egész DNS-en alapuló párkeresésnek a feltalálója volt, és akinek bár igaz, hogy a leglassabban indult be a sztorija, de a végén, mégis az övé szólt a legnagyobbat.

Szóval összességében A tökéletes pár számomra egy szuper olvasmány volt, amolyan igazi egyszuszra olvasós. Többször is megfordult a fejemben, hogy ezt tuti meg fogják majd filmesíteni. És lám, igazam lett, ugyanis e regényt alapul véve a Netflix egy 10 részes sorozatot készít majd a közeljövőben.
Hogy kiknek ajánlom a könyvet? Azoknak, akik szeretik az izgalmas, elgondolkodtató, brutális gyilkosságokkal tűzdelt, ugyanakkor a kicsit romantikus és érzelmes történeteket. Azoknak, akik szeretnek olvasás közben agyalni, e könyv kapcsán például arról, hogy vajon hogyan hatna a jövőnkre, ha ez a DNSPár alkalmazás valóban igaz lenne.
Te bevállalnád?


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The One
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 416

tovább olvasom John Marrs: The One – A tökéletes pár

2018/04/14

, , ,

Patricia MacDonald: A, mint alibi

Mostanában szinte Dunát lehet rekeszteni az elsősorban nőknek szóló domestic thrillerekkel, azonban kevés közöttük az igazán jó, és a valóban kiemelkedő történet. Régebben nem kedveltem a thrillereket, igaz nem is volt ilyen széles a kínálat belőlük, de mostanában azért már elég szép számmal fogyasztom őket. Hiába no, idővel változik az ember ízlése. Amikért korábban rajongtam – romantikusok, meg az ilyen-olyan érzelgős szerelmetes történetek – most kissé háttérbe szorultak, és amikre szinte rá se néztem – a borzongató és a lelki nyugalmat felkavaró, vérben tocsogós regények– most egyre többször keltik fel az érdeklődésemet. Az A, mint alibi már a gyönyörű borítójával rögtön megfogott magának, a fülszöveggel együtt pedig már ott volt az erős késztetés, hogy nekem ezt mindenképp olvasnom kell. Őszintén szólva egy hihetetlen izgalmas és csavaros történetre készültem, de sajnos csak egy átlagos, könnyen felejtős regényt kaptam, aminek nagy részén inkább csak idegeskedtem, mintsem izgultam, szóval kissé csalódott vagyok.

Amikor Alex fél évvel később a szülei halála után visszatér otthonába, az ügyvédje egy levéllel várja, amit az édesanyja hagyott neki hátra. A levélből megtudja, hogy édesanyja tinédzser korában teherbe esett és a született lányát örökbe adta. Alexet felkavarja a hír és mindenképp meg akarja találni a féltestvérét, ezért magánnyomozót fogad. És bár hamar Dory nyomára bukkan, de amikor kiderül, hogy az örökbefogadó szülei vér szerinti gyermekének meggyilkolása miatt ül börtönben, Alexet ismét kisebb sokkhatás éri. Alaposan végiggondolva a dolgokat azonban úgy dönt, hogy mégiscsak meglátogatja testvérét a börtönben, ahol Dory meggyőzi, hogy nem ő ölte meg Laurent, és csak az ügyvédje dilettantizmusa miatt került börtönbe. Alex pedig hisz neki, olyannyira, hogy segítségének köszönhetően a bíróság az ügyet újra leporolja, és bizonyítékok hiánya miatt nővérét szabadon is engedi. Ám mivel Dory-t a nevelő szülei nem fogadják vissza, így Alex kénytelen befogadni őt, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt részéről, hiszen alig ismeri, és semmit nem tud róla. Ráadásul még mindig nem tudni, hogy két évvel ezelőtt ki ölte meg Laurent.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó és feszültségben sem volt hiány. Csodáltam Alex törekvését, hogy mindenképp meg akarta ismerni a nővérét és segíteni akart rajta. És érdekes volt látni azt is, hogy a két testvér milyen különös körülmények között talál egymása, és hogy milyen sok nehézséggel kell szembenézniük. Azonban a szereplők közötti rövid és feldúlt párbeszédek meglepőek voltak számomra, nem értettem, hogy Alex miért nem reagált soha nővére verbális támadásaira, és volt egy-két olyan „véletlen” dolog is, ahol annyira kilógott a lóláb, hogy az miatt nem nagyon éreztem reálisnak és hihetőnek a sztorit. Ám igazából mégsem ez volt a legnagyobb problémám a könyvvel, hanem maguk a szereplők, akik közül senkivel sem tudtam a legkisebb mértékben sem azonosulni és együttérezni. Vagy azért, mert annyira unszimpatikus és infantilis volt, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni - ilyen volt Dory. Vagy azért – és ez volt a legidegesítőbb a könyvben – mert egy csomó olyan bődületesen buta dolgot tett, amit egy ép elméjű ember szerintem soha nem tenne. Olyanokat, ami az abszurditás határán túlmutatott, a bosszantó naivságának tényéről már nem is beszélve - ilyen volt Alex. Az egyetlen észszerűen gondolkodó és viselkedő szereplő a könyvben Seth (Alex újdonsült barátja) és még talán Brian bácsi (Alex nagybátyja, bár ő igen keveset szerepelt a történetben) volt. A többiek mellettük mind csak karikatúrák, torz és lehetetlen jellemű emberek voltak. Persze vissza lehet vágni, hogy de hát egy jó pszichothriller egyik alapismérve a szereplők meglehetősen beteg lelkiállapota, de erre meg azt mondom: ha mindez hiteltelennek tűnik, akkor megette a fene az egészet.
Szóval összességében az elgondolás és az ötlet jó volt, de sajnos a megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha teszem azt a szereplők ábrázolása hitelesebb és árnyaltabb lett volna, a véletlen események pedig életszerűbbek, az sokat javított volna az összképen. Persze mindezek ellenére is gyorsan fogytak az oldalak, mert elég érdekes volt a könyv cselekménye ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a történet. Úgyhogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam, de tény, hogy találkoztam már ennél jóval izgalmasabb, és jobban összerakott, hihetőbb történetet is.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Lettero
Eredeti Cím: Sisters
Oldalszám: 344

tovább olvasom Patricia MacDonald: A, mint alibi

2018/04/08

, , , ,

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

Amikor a vonaton Ella Longfield fültanúja lesz annak, ahogy két fiatalember körüludvarol két 17 éves lányt, akik pár napos kirándulásra utaznak Londonba, kezdetben semmi rosszra nem gondol. Amikor azonban a beszélgetésükből kiderül számára, hogy ezek a férfiak épp most szabadultak a börtönből, az anyai ösztöne rögtön riadót fúj. Úgy gondolja, hogy fel kellene hívnia a lányok szüleit, hogy figyelmeztesse őket, a gyerekeik rossz társaságba keveredtek, ám mire rászánja magát erre, valami mégis megállítja. Másnap rémülten hallgatja a híreket, melyben közlik, hogy a vonaton látott egyik lány – a gyönyörű, zöld szemű Anna Ballard – eltűnt. Egy évvel később Ellát még mindig gyötri a bűntudat, amiért nem cselekedett rögtön a vonaton, ráadásul ahogy Anna eltűnésének egy éves évfordulója közeledik, Ella egyre több fenyegető leveleket kap - úgy tűnik, rajta kívül más sem tudja megbocsátani neki mindezt.

A történetbe igazából Anna eltűnésének évfordulóján mélyülünk bele jobban, melyet több szereplő szemszögén keresztül követhetünk nyomon. A legmeghatározóbb számomra Ella személye volt, kinek történetét „A szemtanú” fejezetek alatt ismerhettük meg. Aztán ott volt még Anna barátnője Sarah, egy Ella által felfogadott magánnyomozó, és végül Anna apjának elbeszélései is, melyek egyike sem volt túl hosszú, épp csak annyi információt csepegettek az olvasó számára, hogy az izgatottan várja a folytatást. Miközben a szereplők sorra veszik azokat a dolgokat, hogy mit kellett volna másképp tenniük, hogy mindez ne történjen meg, és megvizsgálják azokat a lépéseket, melyek végül is Anna eltűnésének pillanatáig vezettek, bennem végig az a kérdés motoszkált, hogy vajon én hogyan éreznék Ella helyében. Merthogy igazából nem nagyon értettem, hogy Ella miért hibáztatta oly erősen magát – és itt az erősen szón van a hangsúly, mert szerintem egy ilyen helyzetben persze mindenki okolná magát bizonyos mértékben -, na de Ellánál ez az érzés olyan intenzív volt, hogy majdnem tönkretette ezzel nemcsak a saját, de a családja életét is.

Nyomasztó és szomorú volt látni, ahogy Anna szelleme végig kísértette az egész könyvet. Minden lapon ott volt az elvesztése és hiánya miatt érzett fájdalom és szomorúság. És ahogy az évforduló okán újra felfrissültek az emlékek, egyre több olyan családi titok került elő, melyből tisztán lehetett látni az Annát körülvevő emberek egymáshoz és Annához fűződő kapcsolatainak gyengeségeit. Driscoll nagyszerűen ábrázolta az Annával történt szörnyűség másokra gyakorolt hatását, kezdve a lány családtagjain és barátain keresztül egy véletlenül érintett ember sorsáig. 

A könyv egyébként egy csomó érdekes gondolatot indított el bennem, olyanokat, mint például jogunk van-e kívülállóként beleavatkozni mások dolgába, ha úgy ítéljük meg, hogy amit tesznek az káros vagy veszélyes lehet számukra. És vajon egy külső szemlélő helyesen tudja-e megítélni, hogy  mi káros és veszélyes mások számára? Vajon felelősségre vonható-e bárki is, ha a közbelépésének hiánya miatt (órákkal vagy akár napokkal) később valami szörnyűség történik?

Be kell vallanom, hogy a könyv vége meglepetést okozott számomra. Mondjuk nem akkorát, hogy utána kiskanállal kelljen összeszedegetni a földről, de még így is megdöbbentett, úgyhogy összességében elégedett vagyok a történettel, egy nagyon érdekes és feszültséggel teli izgalmas olvasmányban volt részem, melynek kapcsán Teresa Driscoll nevét úgy gondolom érdemes lesz  megjegyeznem.


Értékelés: 4.5/5 

A napokban a kiadó honlapján azt olvastam, hogy a regényből hamarosan film is készül. (Őrület, hogy szinte minden pszicho-thrillert megfilmesítenek.) 

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: I Am Watching You
Oldalszám: 336
tovább olvasom Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

2018/01/31

, , ,

Liz Nugent: Mindig is éjjel lesz

Amikor egy könyvért hajlandó vagy lemondani a programod, vagy úgy alakítani, hogy minél több időd maradjon olvasni, az szerintem elég jól bizonyítja, hogy mennyire tetszett az adott olvasmány. Liz Nugent nemrég megjelent regényével én pont így jártam. Szó szerint a fotelhez szegezett.

„A férjem nem akarta megölni Annie Doyle-t. Persze az a hazug dög megérdemelte a halált.”

Mint látjátok a szerző nem sokat tökölt a bevezetéssel, gyors, tiszta és egyszerű mondattal indítja útjára a sztorit. Mely után persze bolond lenne bárki is figyelmen kívül hagyni a kérdést, mely szerint vajon ki lehetett Annie Doyle, és miért ölte meg őt Andrew. De izgalomra semmi ok. Higgyétek el, hogy idővel minden borzalomra fény derül, csak helyezzétek magatokat kényelembe és bízzatok mindent Nugent nénire, aki úgy ért a történetmeséléshez, hogy az olvasó a könyv végén a döbbenet és lenyűgöződés csodálatos érzésével csukja majd be a kötetet.

A történet egy mély tiszteletnek örvendő ír családról szól, akik Dublinban élnek az 1980-as években. A szóban forgó férj Andrew egy nagyra becsült bíró, míg felesége Lydia, egy önző dög, aki csak a saját státuszával és fényűző életstílusának szinten tartásával foglalkozik. Fiuk Laurence, egy elhízott és zavarodott tinédzser, aki az anyja fojtogató és betegesen birtokló szeretete miatt vált fokozatosan ilyenné. A regény igazi bonyodalma onnan fakad, hogy Laurence részben rájön szülei titkára, és megszállottja lesz a halott lánynak. Olyannyira, hogy pár év múlva összebarátkozik a lány családjával, majd beleszeret a húgába, Karenbe, aki nem hiszi el, hogy a nővére meghalt, ezért éveken át kitartóan kutatja.

Már a könyv legelső oldalán kiderül, hogy a házaspár gyilkosságot követ el, mi több, a holttestet a hatalmas dublini házuk gyönyörű kertjében temetik el. Szóval, hogy ki volt a gyilkos azt rögtön tudjuk, a továbbiakban az okot és a gyilkosság utáni események sorát követhetjük nyomon. A történetnek három elbeszélője van: Lidya, Laurence és a meggyilkolt lány húga Karen. E három szereplő motivációjának és személyiségének kidolgozásánál szerintem a szerző kiváló munkát végzett. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert úgy vélem ennek megléte ennél a műfajnál különösen fontos, hiszen ezen alapul és erre építkezik (áll vagy bukik) az egész sztori. És ezzel el is érkeztem ahhoz a részhez, ami totál lenyűgözött, és ami miatt végül is a könyv levett a lábamról: a három elbeszélő tökéletesen elkülönülő egyedi hangja.
Merthogy az írónő teljesen bele tudott helyezkedni a különböző típusú karakterek elméjébe és ezáltal átadni nekünk a gondolataikat és érzelmeiket. Laurence és az anyja Lydia mindketten a gazdagabb társadalmi réteghez tartoztak, és míg szókincsük azonos volt a gondolkodásuk mégis teljesen különböző. Laurence kissé naiv volt, lusta és mimózalelkű, míg Lydia hihetetlenül manipulatív, számító és kegyetlen. És míg Karen és családja a szegényebb és tanulatlanabb osztályt növelték (az apja például még olvasni sem tudott), érzelmileg őt mégis sokkal fejlettebbnek éreztem bármelyiküknél.

Véleményem szerint mindhárom szereplő hangját hihetetlen jól eltalálta a szerző, szerettem is miatta mindegyiket, de Lydiáétól, fú, hát attól egyenesen a hideg rázott. Az ő érzelemmentessége és ridegsége volt a leghátborzongatóbb és legbizarrabb az egész könyvben. Ő volt az, akiről egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ennyire gonosz, netán teljesen őrült, vagy – és én inkább efelé hajlok - a saját gyermekkorban átélt tragédiák miatt sérült meg pszichésen ily súlyosan.

Hibát nem találtam a könyvben, ami kissé zavart csupán annyi, hogy én szeretem, ha egy thrillerben a szerző feloldja az előzményekben generált feszültséget. Hogy ezt fokozatosan vagy gyorsan teszi, az nekem tök mindegy, a lényeg, hogy a végén az igazságérzetem ki legyen elégítve, mely érzés itt elmaradt - de ez már az én egyéni problémám, hiszen biztos lesznek, akiknek pont ez miatt lesz emlékezetes a regény.

Úgyhogy a könyv jó volt. Sőt, nagyon jó.  Egy  rendkívül okos és intenzív, ráadásul baromi jó stílusban megírt, hihetetlen olvasmányos és csavaros történet, ami elsősorban a birtokló szülői szeretetről és a rossz kötődés kialakulásáról szólt. A műfaj kedvelői számára mindenképp csak ajánlani tudom.


Értékelés 4.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Lying in Wait
Oldalszám: 400
tovább olvasom Liz Nugent: Mindig is éjjel lesz

2017/11/11

, , ,

J. P. Delaney : A lány a múltból

Bajban vagyok ennek a könyvnek az értékelésével, mert nagyon felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt tetszett, mert izgalmas volt, sötét és hátborzongató. Másrészt pedig voltak benne olyan momentumok, melyek miatt nem éreztem annyira átütőnek és zseniálisnak, mint amilyen tulajdonképpen lehetett volna. De hogy mire is gondolok pontosan? Igyekszem a továbbiakban részletesen kifejteni.

A történet két nőről szól, melyek közül az egyikről, Emmáról már a könyv elején kiderül, hogy egy véletlen baleset során halt meg, és Jane lesz az, aki megpróbálja kideríteni, hogy mi is történhetett vele valójában. Emmát anno egy sokkoló betörés késztetett arra, hogy új lakásba költözzön, míg Jane egy magánéleti tragédia után akart új életet kezdeni. Mindketten ugyanazt a csúcstechnológiás, ilyen-olyan kütyüvel és szuperszenzorokkal ellátott házat nézték ki maguknak, melyet egy neves tervező, egy bizonyos Edward Monkford tervezett. Minimalista stílusa miatt a hely irtózatosan hideg volt, ám kétség kívül nagyon modern és egyedi. A legnagyobb baj azonban mégsem a ridegség volt vele, hanem az a rengeteg szabály, amit a tervező a leendő bérlői számára állított fel. Olyan abszurd dolgok, mint például: nem lehettek könyvek, díszpárnák, fényképek, és egyáltalán semmiféle olyan személyes tárgy a házban, ami megzavarhatta annak kimért összhatását. Mindig patinás rendnek kellett uralkodnia mindenhol, arról a rengeteg kérdésről, amit a ház számítógépes rendszere meghatározott időnként tett fel a ház bérlőjének, már nem is beszélve. És, hogy a tervezőnek mindezzel mi volt a célja? Nos, Monkford elsősorban a bérlők érzelmeit szerette volna befolyásolni - melyben fokozott hangsúlyt kapott a szigor és a mértékletesség - ami úgy tűnt, hogy jól is működött neki.

"Jane, kérlek, értékeld az alábbi kijelentéseket egy 1-5-ige terjedő skálán, ahol az 1 a „feltétlenül egyetértek”, és az 5 az „egyáltalán nem értek egyet”. Egyes szolgáltatások ki lesznek kapcsolva, amíg el nem végzed a feladatot."

Monkford csak azoknak a nőknek adta bérbe a lakást, akik képesek voltak ezeket a görcsösen szigorú követelményeket betartani és nem mellesleg meglehetősen hasonlítottak hajdani feleségére.

Emma és Jane pedig pont ilyenek voltak.


Na és akkor innen kanyarodjunk is be rögtön a könyv legfőbb problémájához – számomra legalább is – Monkfordra, aki a két nő közötti különös kapocs volt. Gazdag volt és jóképű, és Christian Greyhez hasonlóan a szürke ötven árnyalatában pompázott, mellyel - mily meglepő – minkét nőt sikerült elvarázsolnia. Amivel tulajdonképp semmi problémám nem lett volna, ha nem egy thrillerről lett volna szó, amiben nem pont ezt az élményt keresem. Persze mindenki csinálja azt, ami jól esik neki, bár nekem ez a fajta szexuális kultúra nem igazán jön be, de hát ugye nem vagyunk egyformák, ha-ha-ha milyen nagy szívás is lenne, ha azok lennénk – elnézés kicsit elkanyarodtam. Szóval nekem ennek a Mornkfordnak a szexuális beállítottsága, amely még egy nagy adag kényszerbetegséggel is meg volt fejelve sok volt. Mert bizony, ha kevesebb és kevésbé hatásvadász szexet vitt volna az író a történetbe, vagy teszem azt olyanfélét, ahol a szexuális dominancia kevésbé vette volna át a vezetést a tényleges történet felett, sokkal élvezetesebb lett volna számomra az egész. 

No, de lépjünk tovább és nézzük inkább magát a történetet, ami egyébként szerintem egész jó volt. A cselekmény gyors ütemben haladt előre az "Akkor: Emma" és a "Most: Jane" feliratú fejezetek között. A két nő jelleme Edward-dal való közös kapcsolatuknak minden hasonlósága ellenére is nagyon eltérő volt. Ennek ellenére mégis minden fejezet előtt külön tudatosítanom kellett magamban, hogy pontosan melyikükről is lesz szó, mert bár szép lassan ugyan megismertem a korábbi problémáikat, titkaikat és reakcióikat Edwardra, de valahogy mégsem tudtam őket egymástól teljesen elkülöníteni a fejemben. Emma és Jane soha nem jelentek meg erős karakterként a regényben, melynek következtében mindvégig arc nélküliek maradtak előttem, és ezt szintén kissé zavarónak éreztem, merthogy mégiscsak ők voltak a történet főszereplői.
És hogy valami jót is írjak a könyvről. Ami igazán tetszett és tényleg félelmetesnek találtam, hogy Jane ugyanazokat a dolgokat tette és élte át Edwarddal, mint amiket korábban Emma. Mely miatt lehet, hogy túl nagy meglepetések nem érhetnek minket, ám ahogy rájövünk minderre és akaratlanul is gyorsan végigpörgetjük a fejünkben, hogy az Emmával történtek után mi várhat Jane-re, na az már tényleg elég izgalmassá és hátborzongatóvá teszi az egészet. Körülbelül a könyv kétharmadáig nekem úgy tűnt, hogy minden teljesen nyilvánvaló, ami persze egy thrillernél kizárt dolog, úgyhogy kíváncsian vártam a csattanót, amit a végére természetesen meg is kaptam, de valahogy a fent említettek hatása miatt mégsem ütött akkorát.

Minden negatívuma ellenére örülök, hogy olvashattam a könyvet, mert izgalmas volt és nagyon olvastatta magát, de nem hiszem, hogy bármikor is lekerülne még a polcomról újraolvasás céljából .
J. P. Delaney
Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Maxim:
Eredeti cím: The ​Girl Before
Oldalszám: 368

tovább olvasom J. P. Delaney : A lány a múltból

2017/07/06

, , , ,

Emily Elgar: Tökéletes ​hazugság

Ez a könyv, már akkor felkerült a kívánságlistámra, amikor még borítót sem rendelt hozzá a kiadó. Annyira érdekesnek és izgalmasnak találtam a fülszövegét, hogy azonnal birtokolni és olvasni akartam, ami persze nem meglepő, hiszen a legtöbb új megjelenésű regénnyel kapcsolatban így érzek - hiába na, ezen jó szokásom egyszerűen nem tudom levetkőzni. Amikor aztán meglett hozzá a borító is bevallom kissé elment tőle a kedvem. Tudom, sekélyes vagyok, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok ennek, ám – és nyugodtan vessetek meg érte - rám akkor is óriási hatással tud lenni egy könyv külleme, és ez bizony nem kápráztatott el túlzottan, sőt. E zavaró tényezőt azonban félretéve mégis bizakodva és roppant kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba, amit utólag egy cseppet sem bántam meg. Őszintén mondom, kár lett volna kihagyni.

A történetnek három központi karaktere van; Alice, a St. Catherine’s kórház intenzívosztályának elhivatott és kissé, de csakis a jó értelemben vett munkamániás tündéri főnővére, aki számomra hihetetlen mód empatikusan és kedvesen kezelte az osztályán fekvő betegeket. Igazán szívmelengető volt olvasni, hogy mennyire a szívén viselte a sorsukat, mely figyelmesség és kedvesség biztos azért volt ilyen nagy hatással rám, mert manapság nem sok ilyen személlyel találkozik az ember, főleg nem az egészségügyben. Úgyhogy Alice-t többször is - szeretettől túlcsordulva - jól meglapogattam volna mindezért, no meg az anyaság utáni több év sikertelen próbálkozásainak kudarcaiért is.  Aztán itt van Frank, az osztályon fekvő beteg fickó, aki egy alkoholmámoros éjszaka után storke-ot kapott és azóta teljesen lebénult. Frank látszólag nem tud kommunikálni a külvilággal, még csak pislogni sem tud magától, de hallja, és ha véletlenül nyitva marad a szeme látja is, hogy mi történik körülötte, és ez tarja benne a lelket. A történet harmadik és egyben kulcsfontosságú karaktere pedig Cassie, aki egy támadás után kómába esve kerül erre az osztályra. Róla kezdetben semmit nem tudunk, van egy halvány benyomásunk a családjáról, akik rendszeresen látogatják őt, és nagyon aggódnak érte ugyanúgy, mint Alice és Frank, akik erős szimpátiát éreznek a lány iránt. Frank azonban, az osztály állandó csendesen fekvő tagjaként egy idő után arra is rájön, hogy Cassie élete még mindig veszélyben van.
Szóval a történetet e három személy szemszögén keresztül ismerhetjük meg, miközben néha az időben is visszamegyünk kicsit. Halljuk Frank hangját, aki mindenről tud, ami a kórteremben zajlik, és baromira csalódott, de legfőképp  bosszús, hogy Alice-on kívül mindenki azt hiszi róla, hogy vegetatív állapotban van. Alice azonban a szeméből látja, hogy Frank velük van, csak a teste korlátozza abban, hogy mindezt be is bizonyítsa. Ezért Alice mindig beszél hozzá, elmeséli neki, hogy mi történt vele aznap, és hogy ez milyen hatással volt rá. Mesél a félelmeiről és a vágyairól, miközben a férfira is odafigyel és szinte minden gondolatát kitalálja. Frank olyan volt Alice-nek, mint egy igazi jó barát, akinek az ember az összes titkát el meri mondani, és Franknek Alice pedig olyan, mint egy biztos és erős horgony, ami a világhoz köti őt.   

Mivel Alice-nek lehetősége volt elhagyni a kórtermet így az ő magánéletébe is egy kis bepillantást nyerhetünk. Az ő szemszögén keresztül pedig egy teljesen más, sokkal aktívabb megvilágításban lehettünk szemtanúi a világnak és a kórházban zajló eseményeknek. Amit igazán szerettem ebben a nőben, hogy rendkívül jó emberismerő volt, kedves és szeretetteljes, és az intuíciói soha nem hagyták cserben, szóval ő egy olyan pozitív szereplő volt ebben a történetben, akivel nem mindennap találkozik az ember.
És akkor ott van még nekünk Cassie, akiről csak annyit tudunk, hogy valaki elgázolta és aztán magára hagyta az erdőben. Az ő története hónapokkal korábban indul. Az időben előre ugorva megismerhetjük a férjét és az anyósát, akiknek a kapcsolatát nagyon élőnek, a szeretetüket egymás iránt pedig – hát ja – én kissé szégyenérzet nélkülinek és túlzónak éreztem. Fokozatosan tárul elénk Cassie élete és kapcsolata a férjével, a mostohaapjával, a barátnőjével és a szomszédban lakó jóképű és segítőkész új barátjával, egészen addig, míg egy igen kanyargós úton el nem jutunk a gyilkosság éjszakájához. 

Igazából én rendkívül jól szórakoztam olvasás közben, mert egy nagyon érdekes és izgalmas – komolyabb témákat is karcoló - olvasmányban volt részem, annak ellenére, hogy az eleje kissé hosszadalmasan indult. Szerintem hozzám hasonlóan sokan rögtön már az első fejezetektől kezdve érezni fogják, hogy ki a gyilkos, bár mi tagadás az írónő többszöri próbálkozása, hogy elterelje róla a figyelmem és hamis nyomokkal tévútra vezessen bizony néha célba talált. Ám dacára ennek mégis azt kell mondja, hogy magát a bűntényt nem éreztem túlzottan csavarosnak. Azonban a történet tálalása és körítése, az elbeszélés módja – ami változatos idősíkokon és több szemszögből történet -, az apró kételyek, melyeket az írónő folyamatosan keltett bennem a gyilkos kilétét illetően, (mert indítékból egyik szereplőnél sem volt hiány) és nem utolsósorban Alice és Frank karaktere miatt megéri olvasni, mert hihetetlenül jól működött az egész így egyben. A szereplők sorsának alakulása az utolsó oldalig fent tudta tartani az érdeklődésemet, lekötött és érdekelt, hogy vajon mi fog történni velük, és a végén olyan izgalomba csaptak át az események, hogy esélytelennek éreztem, hogy bárki is ki tudná venni a kötetet a kezemből erőszak nélkül. Úgyhogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a regényt azoknak, akik egy kis izgalomra és rejtélyre vágynak. Szerintem nem lehet vele mellényúlni.   
Emily Elgar
Értékelés: 4/5

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: If You Knew Her
Sorozat:- 
Oldalszám: 368

tovább olvasom Emily Elgar: Tökéletes ​hazugság

2017/05/29

, , , ,

Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!

Rögtön felfigyeltem erre a könyvre, ahogy megláttam az új megjelenések között. A fülszöveg szerintem nagyon jó sikerült - nálam legalábbis telibe talált. Ahogy elolvastam a könyv tartalmát kíváncsi lettem, hogy ez a fiatal írónő, akinek első kötetét a 2016-os év legjobb regényének jelölték mystery kategóriában, vajon milyen történetet tett le az asztalra, melynek témája a nemzetközi gyermekkereskedelem és a prostitúció világába kalauzolja az olvasót.

Clara Lawsont egy pillanat alatt szakítják ki megszokott életéből, amikor fegyveresek rohanják le az otthonát, ahol férjével és nevelt lányaival együtt él. Az utolsó, amit – miközben elhurcolják – férje szájából hallhat: ne mondj nekik semmit, kicsim, érted? Egy árva szót se!
Clara rendőri őrizetbe kerül és az ezt követő napokban szembe kell néznie a kétségbeejtő kérdéssel: mi van, ha mindaz, amit életében normálisnak és igaznak gondolt – nem volt az?


A könyvben felváltva olvashatjuk a jelen és múlt eseményeit. A múltban Clarát és a testvéreit láthatjuk felnőni, megismerhetjük az őket szigorú szabályok szerint nevelő Mamát, Papát és az ő fiúkat Glent, akibe később Clara szerelmes lesz. Olvashatunk arról az "intézményről", ahol a Clarához hasonló fiatal lányok és fiúk elkülönítve nevelkedtek, nyomon követhetjük Clara felcseperedésének útját, majd későbbi szerepét a rendszer mindennapi működésében és a lányok kiképzésében.  A jelenben játszódó jelentekben - melyek a legizgalmasabbak voltak számomra - pedig Clara „felébredésének”, és lenyűgöző karakterfejlődésének lehetünk szemtanúi, amikor is szép lassan ráébred az igazságra, emésztgeti és megpróbálja elfogadni azt.
A sztori egyáltalán nem könnyű témát dolgoz fel, szívszorító olvasmány, amely az ember bőre alá kúszik, de nem kell tőle megijedni, mert az író nem sokkolni akarja az olvasót, hanem egy olyan téma mögé nézni, amiről nem lehet nem tudomást venni. Clara történetén keresztül betekintést nyerhetünk, hogy egy bántalmazó kapcsolatban élő embernél, a folyamatos érzelmi visszaélések milyen hatással lesznek az egyéni világnézetére. És, hogy egy ilyen elferdült kapcsolatban érzékeli-e egyáltalán az áldozat - ha nincsenek előtte más példák - hogy mi történik vele. 

Igazából könnyen és hamar át lehet venni a könyv hangulatát és bele lehet feledkezni Clara történetébe, ennek ellenére mégis kissé vontatottnak éreztem egyes részeket. A múltban játszódó események számomra több helyet foglaltak el a kelleténél, és ezzel nem azt mondom, hogy szenvedősek, vagy hogy irtózatosan lassúak lettek volna, csak én kevesebbel is beértem volna. Ám azt is el kell ismernem, hogy Clara múltjának részletes megismerése tulajdonképpen elengedhetetlen feltétele szörnyű helyzetének és bosszantó naivságának megértéséhez.

Ennek ellenére mégis furcsa érzések kavarogtak bennem Clarát illetően, nem mindig tudtam eldönteni, hogy hogyan is viszonyuljak hozzá. Egyrészt irtó nehéz volt elhinnem, hogy semmit nem látott abból, ami körülötte zajlott és ez miatt irtó mérges voltam rá, másrészt pedig amikor a férje kegyetlenkedéseiről és a hozzá fűződő önzetlen szerelméről olvastam totál elhittem, hogy ő tényleg ezt az életformát tartja természetesnek - és ez miatt úgy éreztem, hogy nincs jogom elítélni őt.
Szívem szerint én ezt a regényt nem is kifejezetten thrillernek mondanám, merthogy bár feszültségben és izgalomban nincs hiány benne, mégsem egy túlzottan csavaros vagy komplex történetről van szó. Hiszen szinte már a legelejétől átlátható az egész, tudni lehet, hogy mi lesz a végkifejlet, melynek megvalósulásának hogyan és mikéntje természetesen mindvégig képes a fotelhez szegezni az olvasót. Olsen regényét én inkább valamiféle fejlődésregénynek nevezném, mivel a könyv - főleg a jelenben játszódó fejezetei - Clara folyamatos lelkiállapot változásáról szóltak, ahol az írónő egyébként hihetetlenül jól ábrázolta a lány érzelmi átalakulását és ráeszmélését arra, hogy eddig egy olyan torz világban élt és tartott természetesnek, ami egyáltalán nem az, sőt erősen büntetendő.

Örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet - nem egy mindennapi darab. Ez volt az első alkalom, hogy a fent említett témákkal ilyen átgondolt módon foglalkozó kötet került a kezembe. Olsen roppant érzékeny és tapintatos módon nyúlt ezekhez a kérdésekhez, úgyhogy akit érdekel a téma, annak csak ajánlani tudom.
Rena Olsen
Értékelés: 4/5

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: The Girl Before
Sorozat: -
Oldalszám: 381

tovább olvasom Rena Olsen: Egy ​szót se szólj!

2017/01/03

, , ,

Clare Mackintosh: I ​Let You Go – Az igazság pillanata

Az öt éves Jacob hazafele tartva az iskolából, hogy minél hamarabb otthon lehessen, az utolsó pár méternél elengedi az édesanyja kezét, hogy átszaladjon az úttest másik oldalára, amikor a semmiből előkerülő gyorsan közlekedő autó véletlen elüti szegényt. A kocsi megáll néhány másodperce, pont annyira, hogy a vezető tisztán láthassa, hogy a fiú halálos sérüléseket szenvedett, de nem száll ki az autóból, hogy segítséget nyújtson, hanem inkább gyorsan tovább hajt. A kisfiú halála megrázza a város lakóit, a rendőrség mindent megtesz, hogy kézre kerítse a tettest. Ray Stevens felügyelő és csapata megpróbálja felderíteni az ügyet, elszántsága nem ismer határokat olyannyira, hogy már nemcsak a szakmai, hanem a magánélete is összefonódik a nyomozással, de sajnos úgy tűnik, hogy jó ideig semmi nyomra nem bukkannak.

Jacob halálával Jenna Gray élete egyetlen pillanat alatt rémálommá változik. Utolsó reménye a továbblépésre, ha mindent maga mögött hagyva, új életet kezdhet egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri. Ezért egy elhagyatott kis házikóba költözik a walesi tengerparton, ám félelmei, gyásza, valamint emlékei arról a szörnyű novemberi éjszakáról, ami örökre megváltoztatta az életét, nem hagyják nyugodni.


Nagyon nehéz erről a könyvről úgy írnom, hogy ne spoilerezzem szét az egészet. Igazából ami a lényeg, hogy a történet első pillanatától kezdve az utolsó mozzanatáig a hatása alatt álltam, végig izgultam és rettegtem az egészet, szóval érzelmileg egy nagyon intenzív és erős regényről van szó. És bár lehet, hogy az első fele kissé lassú, kissé álomszerű volt, de úgy kb. a könyv felénél a történet akkorát robban - amiért szerintem már önmagában is megéri elolvasni az egészet -, hogy miután sikerült összekanalaznom magma végig tiszta idegben voltam, hogy a rendőrségnek vajon sikerül-e megtalálnia a tettest és vajon mindenki elnyeri-e majd a méltó büntetését.

Mi tagadás, nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, nem gondoltam volna, hogy ennyire a fotelhez fog szegezni. Egyrészt baromi izgalmas volt, végig képes volt fenntartani az érdeklődésemet, és bár az erőszakos részek, sőt már annak felvezető jelenetei is a lelkemig hatoltak, mégis képtelen voltam elszakadni tőle. Másrészt a szereplők is nagyon jól eltalált karakterek voltak, tökéletesen át lehetett érezni Jenna rémületét és kétségbeesését, illetve a tragédia utáni gyötrődését, és Stevens felügyelő magánéleti és szakmai problémáit is nagyon életszagúnak éreztem, melyeknek köszönhetően tényleg minden szereplő hihető és emlékezetes maradt a számomra. A különc tengerparti kisváros szorosan összetartó közösségének rendkívül jó ábrázolásáról már nem is beszélve. Egyébként ezeknek a kisvárosi részeknek az olvasását élveztem a legjobban, ahogy nyomon követhetem Jenna életét; ahogy szép lassan megveti ezen a helyen a lábát, ahogy befogadják őt az itt élő emberek, és ahogy lassan, de biztosan végre sikerül önmagára találnia. 
És végezetül pedig azért, mert nem kímélve az olvasó lelki nyugalmát és idegrendszerének épségét nem csak egyszer, hanem többször is sokkolni tudott Mackintosh a cselekmény ijesztő alakulásával.
Szóval le a kalappal a szerző előtt. Őszintén szólva hihetetlennek tartom, hogy ez az első kötete, mert iszonyú erős kezdésnek érzem. Semmi következetlenséget vagy logikai hibát nem találtam benne, nem volt tipikus, túlírt vagy kliséktől hemzsegő, hanem egy teljesen új és egyedi történettel volt dolgom...  Igen, valóban le vagyok nyűgözve.

Bízom benne, hogy a kiadó a szerző további műveit is elhozza majd nekünk.
  
Clare Mackintosh
Értékelés: 5/5


Kiadó: Maxim
Sorozat: -
Oldalszám: 368

tovább olvasom Clare Mackintosh: I ​Let You Go – Az igazság pillanata