Tanítóm, a polip - Netflix

Úgy gondolom, hogy a Netflix, az HBO GO és társainak hála az emberek egyre jobban tolerálják a másságot, vagy akár a színes színészek elfogadását a filmiparban, ami jó dolog. (Mondjuk én az utóbbit a Bridgerton sorozatnál sokkal rosszabbul viseltem, mint az Árnyék és csont-nál, de ez már az én bajom.) Szóval működik az emberek érzékenyítése ezen a téren, kár, hogy a természet és az állatvilág irányában már nem ennyire intenzíven. Amikor megnéztem a Netflixen látható Tanítóm, a polip című csodás természetfilmet, ami igazából nem is természetfilm, legalábbis nem olyan értelemben, mint amilyeneket David Attenborough készít, tudatosodott bennem igazán, hogy sokkal több ilyen filmre lenne szükség, hogy az emberek észrevegyék a természet csodáit. Áh, tudom, ez számomra is elég közhelyesen hangzott, de akkor is így van.  

A filmből megtudjuk, hogy Craig Foster terápiás célzattal kezd el a hideg tengerben búvárkodni, abban a reményben, ha közelebb kerül a természethez, és ha újra éli gyerekkori emlékeit, visszakaphatja majd rég elveszett energiáját, és ismét boldogan tud majd élni. (Elárulom, a terve tökéletesen bevált.) Aztán a tenger alján egy polipot kezd megfigyelni, amely megfigyelés aztán, mint kiderült, közel egy évig tartott. Minden nap lemerült hozzá és követte őt és meglepő mód az érdeklődés kölcsönös volt, mert egy idő után a polip is kíváncsi lett rá. Kialakul közöttük a bizalom, és egyfajta érzelmi kapocs – persze csak Foster részéről - ami szerintem fantasztikus volt. „Csak rá tudtam gondolni – a vízben és a szárazföldön is”

Az internet népe között vannak olyanok, akik a kettőjük közötti fizikai kapcsolatokat erotikusnak találták, meg úgy általában Foster gyengéd érzelmeit és „szerelmét” a polip iránt. Én azonban egyáltalán nem ezt láttam a filmben, hanem az ember és a természet közötti szoros kapcsolatot, valamint a természet gyógyító és tanító hatását. Persze nem tagadom, gyakran éreztem úgy, hogy ebbe a csodás tenger alatti világba egyáltalán nem illik, sőt betolakodónak láttam ezt a furcsa búvárszemüveges férfit, de ha ilyen filmek kellenek ahhoz, hogy az érzelmeinkre hatva rádöbbenjünk arra, milyen fontos, hogy vigyázzunk, szeressük és tiszteljük a környezetünket, akkor semmi kifogásom ellene.

Gyönyörű képekkel és érezelemmel teli megható film volt. Jó volt ilyet is látni. Még több ilyet kérek.

tovább olvasom Tanítóm, a polip - Netflix

Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)

Ez a hat részes dokumentumfilm-sorozat a Navarro Főiskola pomponlányait és fiait mutatja be, néhányuk családi hátterét, valamint az edzőjüket, a vele való kapcsolatukat és közös munkájukat, és azokat az irtózatosan kemény edzéseket, amelyek életük legnagyobb pillanatára - a két és fél perces rutinra - az országos bajnokságra való felkészüléssel jártak.

Kezdetben egyáltalán nem érdekelt ez a sorozat. A férjem kezdte el nézni, én csak hallgattam vasalás közben és néha- néha belenéztem miközben otthon tettem-vettem. Aztán talán úgy a 3. rész után - a teljes érdektelenségből kiszakadva – azt vettem észre magamon, hogy már én is ott ülök a tévé előtt és a szereplőkért izgulok, mi több, ahogy haladt előre a sorozat együtt sírtam és nevettem velük, sőt, a végére már annyira izgultam értük, hogy kész idegroncs lettem miattuk. De nem bántam, mert megérte, sokat tanultam tőlük, többek között, hogy bár le lehet hülyézni és hamburgerzabálózni az amerikaiakat, de a csapatszellem, az összetartozás, az optimizmus, a bizalom és a küzdeni akarás tekintetében azért még mindig van mit tanulni tőlük. Hihetetlen volt, hogy ezek a fiatalok mennyire segítették és buzdították egymást. Hogy mit meg nem tettek és küzdöttek azért, hogy nyerjenek a versenyen. Hogy mennyi fájdalmat, zúzódást és ficamot kellett elszenvedniük, míg tökéletesre nem csiszolták produkciójukat. 

Baromi jó volt, hogy minden részben kaptunk a szereplőkről egy kis családi hátteret, hogy ki honnan jött és hogy hogyan élte az életét, és nemcsak a fősulin, hanem otthon, a szülők, nagyszülők és nevelőszülők között. (Mondjuk a melegítős papucsos szerkó használata a suliban kicsit kiakasztott, de hamar túltettem magam rajta.) És borzalmas volt látni, hogy egyesek milyen problémás családi háttérrel és múlttal rendelkeztek. Monica, a csapat edzője azt mondta, hogy ha valaki ilyen háttérrel kezd el cheerleadingezni, akkor az itt boldog lesz, és az edzéseken eltűnnek a problémái - és ez valóban így is volt. A cheer nyitott volt mindenki felé, itt mindenki az lehetett, aki szeretett volna, nyugodtan felvállalhatta bárki önmagát, mert senki nem ítélte el vagy bántotta meg miatta, és ez annyira... de annyira amerikai és szívmelengető is volt egyben. Lexi, Gaby, Jerry - ó, őt nagyon imádtam -, Morgan és Darius... mind szomjazták a győzelmet, és mindegyikük a szívét lelkét beleadta ebbe az egészbe. Harcoltak, küzdöttek és keményen dolgoztak, hogy  esélyük legyen a sikerre, és hogy megmutathassák a világnak, hogy hiába kaptak millió pofont az élettől, mégis itt vannak, és fel tudnak állni, és meg tudják csinálni.

" Ha eltörne a csuklóm vagy ilyesmi, akkor is megpróbálnám végigcsinálni. Begipszelt kézzel. A csapatomért, Monicáért és...önmagamért."

Ahh, nem is ragozom tovább a filmet, mert muszáj lesz megint zsebkendő után nyúlnom... Egy szó, mint száz, a Cheer egy nagyon izgalmas és érzelmes, de mégsem szirupos dokumentumfilm, nézzétek, megéri.

tovább olvasom Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)