Cheer - A pompom csapat (Netflix sorozat)

Ez a hat részes dokumentumfilm-sorozat a Navarro Főiskola pomponlányait és fiait mutatja be, néhányuk családi hátterét, valamint az edzőjüket, a vele való kapcsolatukat és közös munkájukat, és azokat az irtózatosan kemény edzéseket, amelyek életük legnagyobb pillanatára - a két és fél perces rutinra - az országos bajnokságra való felkészüléssel jártak.

Kezdetben egyáltalán nem érdekelt ez a sorozat. A férjem kezdte el nézni, én csak hallgattam vasalás közben és néha- néha belenéztem miközben otthon tettem-vettem. Aztán talán úgy a 3. rész után - a teljes érdektelenségből kiszakadva – azt vettem észre magamon, hogy már én is ott ülök a tévé előtt és a szereplőkért izgulok, mi több, ahogy haladt előre a sorozat együtt sírtam és nevettem velük, sőt, a végére már annyira izgultam értük, hogy kész idegroncs lettem miattuk. De nem bántam, mert megérte, sokat tanultam tőlük, többek között, hogy bár le lehet hülyézni és hamburgerzabálózni az amerikaiakat, de a csapatszellem, az összetartozás, az optimizmus, a bizalom és a küzdeni akarás tekintetében azért még mindig van mit tanulni tőlük. Hihetetlen volt, hogy ezek a fiatalok mennyire segítették és buzdították egymást. Hogy mit meg nem tettek és küzdöttek azért, hogy nyerjenek a versenyen. Hogy mennyi fájdalmat, zúzódást és ficamot kellett elszenvedniük, míg tökéletesre nem csiszolták produkciójukat. 

Baromi jó volt, hogy minden részben kaptunk a szereplőkről egy kis családi hátteret, hogy ki honnan jött és hogy hogyan élte az életét, és nemcsak a fősulin, hanem otthon, a szülők, nagyszülők és nevelőszülők között. (Mondjuk a melegítős papucsos szerkó használata a suliban kicsit kiakasztott, de hamar túltettem magam rajta.) És borzalmas volt látni, hogy egyesek milyen problémás családi háttérrel és múlttal rendelkeztek. Monica, a csapat edzője azt mondta, hogy ha valaki ilyen háttérrel kezd el cheerleadingezni, akkor az itt boldog lesz, és az edzéseken eltűnnek a problémái - és ez valóban így is volt. A cheer nyitott volt mindenki felé, itt mindenki az lehetett, aki szeretett volna, nyugodtan felvállalhatta bárki önmagát, mert senki nem ítélte el vagy bántotta meg miatta, és ez annyira... de annyira amerikai és szívmelengető is volt egyben. Lexi, Gaby, Jerry - ó, őt nagyon imádtam -, Morgan és Darius... mind szomjazták a győzelmet, és mindegyikük a szívét lelkét beleadta ebbe az egészbe. Harcoltak, küzdöttek és keményen dolgoztak, hogy  esélyük legyen a sikerre, és hogy megmutathassák a világnak, hogy hiába kaptak millió pofont az élettől, mégis itt vannak, és fel tudnak állni, és meg tudják csinálni.

" Ha eltörne a csuklóm vagy ilyesmi, akkor is megpróbálnám végigcsinálni. Begipszelt kézzel. A csapatomért, Monicáért és...önmagamért."

Ahh, nem is ragozom tovább a filmet, mert muszáj lesz megint zsebkendő után nyúlnom... Egy szó, mint száz, a Cheer egy nagyon izgalmas és érzelmes, de mégsem szirupos dokumentumfilm, nézzétek, megéri.