Kristi Ann Hunter könyvére már a megjelenés pillanatában
felfigyeltem, mivel szeretem a történelmi romantikusokat, és kevés olyan
szerzőt ismerek ebben a műfajban, ami az általam támasztott követelményeknek
megfelel. Hogy mik ezek pontosan? Hogy a szereplők szerethetőek
és intelligensek legyenek, a történet pedig izgalmas, esetleg rejtélyes, de mindenképp humoros
és romantikus, na és persze erotikus. De ne legyen tele himi-hümi nyáladzással
meg oldalakon át tartó szexmaratonnal, csak amolyan kis mocskos szexuális
feszültséggel, és szex előtti kóstolgatásokkal, ha értitek mire gondolok.
És Kristi Ann Hunter tulajdonképpen majdnem megugrotta a lécet, de csak majdnem, mert a fent felsoroltak végéből szinte semmi nem valósult meg, sem a szereplők közötti erotikus feszültség, sem az a nyamvadt kis szikra, ami felpezsdítette volna kicsit az olvasó vérét, amit én igenis meglehetősen hiányoltam, és sérelmeztem. Sőt, igazából ez volt az egyetlen nagy problémám a könyvvel. (Tudom-tudom, ha van szex az a baj, ha meg nincs, az a baj… Ahhh, ugye, hogy milyen nehéz a nőknek eleget tenni?)
Na de térjünk rá a történetre, amiről röviden annyit, hogy Lady Miranda Hawthorne ízig-vérig igazi hölgynek mondhatja magát, bár jobban szeretné, ha nem kellene mindig megfelelnie az anyja által belenevelet konvencióknak. A gyerekként átélt sérelmeit és legmélyebb érzéseit a testvére régi barátjának, Marshington hercegének címzett levelek sorozatában vallotta meg. Ezt a jó szokását felnőttkorában is megtartotta, de soha nem gondolt arra, hogy ezeket a leveleket valaha is elküldi majd neki. Amikor Marlow, a bátyja furcsa új inasa véletlenül felfedezi az egyik levelet és elküldi a címzettnek, Miranda úgy érzi, hogy belehal a szégyenbe. Az utolsó dolog, amire számít, hogy a herceg válaszol neki, és hogy később mindez élénk levelezésbe torkollik. Miranda lassan ráébred, hogy két férfi iránt is gyengéd érzelmeket táplál egyszerre; az egyikük a herceg, akit soha nem látott még, de szavai mélyen visszhangoznak szívében, a másikuk Marlow, aki amellett, hogy társadalmi rangban jóval alatta áll, a viselkedése is eléggé kifogásolható, és felettébb gyanús.
Mivel a történet elég sok izgalmat és rejtélyt tartogatott, így nem igen unatkoztam olvasás közben. Mondjuk, ha a könyv közepéből kb. olyan 40-60 oldalt mellőztek volna, sokkal feszesebb sztorit kaptunk volna, de így sincs okom panaszra, mert az írónő stílusa és gördülékeny írásmódja kárpótolt mindenért.
A szereplők is teljesen rendben voltak, mindegyiküket
szimpatikusnak találtam. Miranda olyan volt, mint az érzelmek fortyogó üstje,
melyet ügyesen próbált hölgyhöz méltó viselkedésének pajzsa mögé rejteni, és ez gyakran csalt mosolyt az arcomra. A herceggel
folytatott levelezése sajnos nem volt túl hangsúlyos – én a fülszöveget olvasva
ennél többet vártam -, hiszen csak a könyv első harmadában találkozhatunk vele,
úgyhogy, aki hosszú és érzelmes szerelmes levelekre számít, az csalódni fog. A
hercegben viszont biztos, hogy nem, mert ő maga volt a tökély, leszámítva
persze azt a kis apróságot, hogy nem tengett benne túl a szenvedély. Na de ne
legyünk telhetetlenek, én így is lenyűgözőnek találtam a karakterét, az
elhivatottságát, de legfőképp azt, hogy sötét múltjának köszönhetően soha nem
restellt az arisztokrácia fojtogató szabályaira bármikor fittyet hányni.
A mellékszereplők is rendkívül szerethetőek voltak, kivéve Miranda húgát, Georginát, akit ebben a részben egy borzasztóan sekélyes, butácska és rosszindulatú embernek ismertem meg, aki csak magával és a küllemével tudott foglalkozni. Gondolom a második részben megtudjuk majd viselkedésének okát, hiszen abban ő lesz majd a főszereplő, leendő párja pedig a herceg titokzatos és roppant vonzó barátja, Colin McCrae, aki már most belopta magát a szívembe laza stílusával és őszinteségével együtt, úgyhogy izgatottan várom az ő történetüket is.
Na, de visszatérve Mirandáékhoz, volt, hogy összecsuktam a
könyvet és egy darabig csak magamban mosolyogtam az események furcsa
összjátékán, hogy milyen bonyodalmakba keveredtek hőseink, és hogy miként
reagálta le ezeket Miranda, úgyhogy igen, összességében nagyon élveztem a
könyvet. Viszont volt egy-két olyan jelenet is, amivel nem
tudtam mit kezdeni azon kívül, hogy csak nagyokat pislogtam rajta. Az egyik
ilyen volt, amikor Marlow visszajött az erődből Mirandával együtt és a
halaszthatatlan ügye miatt – aminek hátteréről akkor még csak Miranda bátyja
tudott - rögtön elhagyta a birtokot. Ez nekem kissé furcsa volt, hogy ez
senkinek nem szúrt szemet, és senki nem kérdezősködött vagy döbbent meg azon,
hogy egy szolga csak úgy, minden szó nélkül lelép. A másik ilyen dolog, amikor
Marshington hercege egy jól irányzott ütéstől nekiesett a kandalló párkányának,
amitől úgy beütötte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét. És bizony senki
nem hívott egy nyavalyás orvost, aki megvizsgálhatta volna azt a szerencsétlen
embert, hogy biztos nem esett-e valami komolyabb baja, hanem úgy ahogy volt,
félájultan hazavitték, hogy otthon térjen majd magához - hát micsoda
udvariatlanság már ez!
Ezen két apróságtól és a hőseink közötti nem túl meggyőző erotikus vonzalomtól - pontosabban annak hiányától - eltekintve egyébként remekül szórakoztam, nem viccelek, tényleg élveztem olvasni a könyvet. Úgyhogy aki egy könnyed nyári olvasmányra vágyik, annak bátran merem ajánlani.
Én a részemről a folytatásokra is tuti vevő leszek, mert Colin története felettébb érdekesnek ígérkezik.
Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: A Noble Masquerade
Fordította: Roehnelt Zsuzsanna Lilla
Oldalszám: 400
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése