Veronica Roth: Kiválasztottak

Tizenöt évvel ezelőtt a prófécia öt hétköznapi tinédzsert arra ítélt, hogy harcoljanak egy olyan gonosz Sötét Nagyúr ellen, aki pusztulást hoz Amerikára, aki városokat tesz a földdel egyenlővé, és emberek ezreit gyilkolja meg. A Kiválasztottak, vagyis az öt tinédzser eleget tesz mindennek és sok áldozat árán végül győzelmet aratnak, mely után az élet visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a Kiválasztottak számára. Mert mit lehet tenni, ha az öt híresség egyike vagy, aki szuperül tud csapatban dolgozni és egy gonosz entitás ellen harcolni, de ezekre a képességekre már nincs többé szükség? Vagy mégis?

A Kiválasztottak azzal kezdődik, amivel más regények végződni szoktak - a hősök győzelmével, ami bennem hiányérzetet keltett, mert úgy éreztem, hogy kihagytak valami nagy dologból, mely miatt már a legelején rossz szájízzel kezdtem neki az egésznek. Meg aztán a cselekmény is elég lassan indult be, talán ennek is volt köszönhető, hogy a megszokottnál több idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak a sztoriba. Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy félbe hagyom a könyvet. Mindenesetre ennél azért pörgősebb kezdésre számítottam, de úgy kb. a könyv első harmadáig csak a finálé utáni eseményeknek lehetünk szemtanúi, ami persze – tudom-tudom -, hogy szükséges volt ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük a szereplőket; hogy milyen hatást gyakorolt rájuk a gonosz elleni folyamatos küzdelem, az érzés, hogy bármelyik percben meghalhatnak és az a fajta zsigeri rettegés, amelyet a gonosz közelében érezhettek. Szóval ok, kellett ez a lassú felvezetés, de nekem akkor is túl sok és túl unalmas volt ahhoz, hogy élvezni tudjam. Mindenesetre abban a percben, ahogy a helyszín átkerült egy párhuzamos univerzumba, egy teljesen új fejezet kezdődött számomra, ami már sokkal jobban lekötötte a figyelmemet.

Veronica Roth érdekes ötlettel állt elő ebben a regényben, mert ez nem csupán egy olyan történet, amelyben a mágia keveredik a modern élettel, vagy amiben szuperhősök küzdenek egy olyan gonosz entitás ellen, ami képes mindent elpusztítani maga körül, nem. Ez a könyv nem csak erről szól, hanem arról is, hogy milyen nehéz reflektorfényben élni, hogy milyen érzés, amikor mindenki téged figyel és a viselkedésed felett ítélkezik. Hogy milyen egy álarc mögé bújva mások szabályait követni, illetve hogy mindez mennyire kimerítő és milyen romboló hatással tud lenni az ember lelkére.

Én úgy érzem, hogy a szerző erős karaktereket alkotott, számomra legalábbis tökéletesen sikerült életre keltenie a különböző módon színes és egyedi, kivételes és nagyon emberi személyiségeket. Olyan főszereplőket hozott létre, akiknek voltak hibáik és gyengeségeik, amik aztán a tetteikben is megnyilvánultak, tehát abszolút nem voltak tökéletesek, de nekem pont ez tetszett bennük, hiszen ettől lettek hihetőek és valóságosak. És bár a cselekmény végig Sloane körül forgott, akit egyébként nem sikerült megkedvelnem, azért a többi szereplőt is hagyta a szerző egy-egy jelenet erejéig tündökölni.

Szóval összességében a lassú kezdés és a néhány gyengébb pillanat ellenére örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Tetszett a műfajok érdekes keveredése, a történet összetettsége és a visszafogott romantika is benne, de őszintén szólva, ha netán lenne a továbbiakban folytatása, arra már nem neveznék be.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Chosen Ones

Fordította: Kleinheincz Csilla

Oldalszám: 512

tovább olvasom Veronica Roth: Kiválasztottak

L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

Selena egy 20 éves csinos és határozott nő, nem mellesleg egy kiváló szeszfőzde tulajdonosa. Apja halála után a cég csődközeli állapotba került - hála néhai bátyja kicsapongó életének - és már csak három napja maradt arra, hogy megmentse a felszámolás alól. Egyetlen valaki van csak, aki segíteni tudna neki, Bastian Forge, a 200 éves vámpír, akitől az apja mindig is óva intette. Ám Selena mégis és felkeresi, hogy segítséget kérjen tőle, megszegve ezzel az ősi megállapodást, mely szerint senki nem léphet kapcsolatba a vámpírral.

Selenának különleges adottsága van, tud olvasni a vámpírok gondolataiban, amire a Bastiannal való találkozás alkalmával derült fény. Bastian rögtön előnyére akarja fordítani a lány különleges adottságát, ezért alkut kínál neki. Kifizeti a cég adósságát, ha elkíséri őt a klánja magas rangú vámpírjainak találkozójára, hogy kihallgassa ellenfeleinek gondolatait. Serena pedig némi gondolkodás után igent mond neki.

Szeretem a paranormális-romantikus műfajt, ezt a könyvet is szinte két nap alatt befaltam. Mondjuk nem volt túl hosszú, kb. 200 oldal körüli lehetett, de határozottan jól esett és tökéletesen kikapcsolt arra a kis időre, ameddig kitartott.

A karakterek hamar a szívemhez nőttek, Selena intelligens és határozott jellem volt, szerette az önállóságot és ha az utolsó szó az övé lehetett, úgyhogy Bastiannak nem volt mindig könnyű dolga vele. Bastian pedig természetesen a már jól ismert vámpírjegyekkel rendelkezett, azaz hatalmas volt (naná, hogy mindenhol), erős, gyönyörű és rejtélyes.

A Selena és Bastian közötti kémia tökéletesen működött, megvolt az íve a kapcsolatuknak, és a szexjelenetekkel sem volt semmi problémám, csupán a történettel voltak apróbb gondjaim. Kezdve azzal, hogy az elején túl gyorsan történtek a dolgok. Egy-két hét leforgása alatt Selena már fel is készült a vámpírokkal való nagy megmérettetésre, ahol aztán végül is tök haszontalannak bizonyult a képessége, mert semmi olyan fontos információt nem tudott meg, amivel Forge segítségére lehetett volna. Ami apró gondolatfoszlányokat sikerült kiszűrnie, azzal pedig már Bastian is régen tisztában volt, szóval őszintén szólva én ennél sokkal több és nagyobb horderejű gondolatolvasásra számítottam a részéről. Ám Selena azon kívül, hogy Bastian fejében olvasott és telepatikus úton tudott vele beszélgetni nem nagyon brillírozott.

Szerintem sokkal jobb is lehetett volna ez a történet, ha a cselekményt és a hátteret jobban kidolgozta volna az írónő, ám ez a 200+ oldal nagyon karcsú volt ahhoz, hogy mindent szépen felépítsen, kifejtsen és megmagyarázzon. Mert én például Bastian és Cade kapcsolatához is több magyarázatot vártam volna, és a gonosz, az egyetlen és legősibb vámpír erejéből és hatalmából is jó lett volna nagyobb és részletesebb ízelítőt kapni. A világfelépítésről pedig, hogy akkor most, hogy is éltek együtt az emberek a vámpírokkal, milyen volt az egymáshoz való viszonyuk, illetve a vámpírklánban lévő hierarchia és élet felépítéséről és mikéntjéről már nem is beszélve.

Szóval sok mindent hiányoltam a könyvből, melynek köszönhetően kissé összecsapottnak és egyszerűnek éreztem az egészet, de ettől függetlenül kellemesen elszórakoztatott és a folytatásokra is kíváncsi vagyok.

Kiadó: Fools Journey Press
Oldalszám: 214

tovább olvasom L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

A Sötét, magányos átok a Szépség és a Szörnyeteg - ami egyébként az egyik kedvenc mesém - feldolgozása, mely miatt mindenképp kíváncsi voltam a könyvre. Az, hogy egy trilógia első kötetéről van szó, kicsit megdöbbentett, és nem is nagyon örültem neki, de a végén mégis úgy csuktam be, hogy egye fene, a következő részre is vevő leszek.

A történet két világban játszódik: az egyik a mi világunk, a másik pedig egy fantasy, egy úgynevezett Emberfall. Hősnőnk, Harper Washingtonban él, nehéz és bonyolult élete van: az apja eltűnt és egy csomó adósságot hagyott maga után. Az őt üldöző behajtó gengszterek pedig a bátyján kérik számon mindezt. Mivel Harper és Jacob édesanyja halálos beteg, így Jacobra hárul a feladat, hogy összetartsa a családot és törlessze apja adósságát, ami egyébként nem túl jól megy neki. Harper egy éjszaka, amikor épp egy sötét sikátorban áll őrt a bátyjának, egy lány elrablásának lesz szemtanúja, akinek gondolkodás nélkül a segítségére siet. Ennek következménye pedig az lett, hogy a lányt helyett őt rabolja el egy ismeretlen férfi és viszi Emberfallba.

Emberfall trónörököse Rhen herceg, akit egy varázslónő megátkozott és arra ítélt, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, egészen addig, amíg egy lány bele nem szeret és meg nem töri az átkot. Ellenkező esetben az évszak végén gonosz és kíméletlen bestiává változik, aki mindenkit megöl maga körül. Rhen mellett csak egyetlen ember, a királyi gárda parancsnoka, Gray áll. Ő az egyedüli, aki megúszta a szörny által végzett mészárlást, amit még a királyi család sem élt túl. Ő az, aki a való világból lányokat rabol a hercegnek, abban a reményben, hogy majdcsak lesz valaki, aki megtöri az átkot. Ám Harper nem tartozott a prédák közé, véletlenül került a királyságba. Egyértelmű, hogy nem akart ott maradni és mindent megtesz, hogy hazakerüljön.

A történetet váltott szemszögből követhetjük nyomon, amit mindig is nagyon szerettem. A szereplőkben végbemenő érzelmi változások: mélypontok és szárnyalások - gondolok itt a veszteség, a magány, a beletörődés és a remény érzésére - nekem nagyon jól átjöttek, a romantikát viszony elég gyengének találtam. Abszolút nem éreztem a Rhen és Harper közötti kémiát, még Gray és Harper között is több szikra pattogott, mint a két főszereplő között, amit irtózatosan fájlaltam. Ráadásul Harper karakterét is gyakran idegesítőnek találtam, úgyhogy a szereplőkkel és a köztük lévő kapcsolatokkal nem igazán voltam kibékülve. Ám maga a történet és az egésznek a hangulata az nagyon tetszett – nem hiába ez az egyik all time favourite mesém. Amit nagyra értékeltem a könyvben, hogy az írónő nem egy tökéletes és a megszólalásig szép lányt választott hősnőnek – persze tudom, hogy az eredeti mesében is egy átlagos lányról volt szó -, merthogy Harper másként tűnt ki az átlag közül. Ő sokkal esendőbb és testileg is tökéletlen volt, ugyanis születése óta celebrális parézisban szenved, melynek következtében az egyik lábára kicsit sántított. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy bárkivel szembe szálljon, aki ártani akart neki vagy szeretteinek.

A trilógia kötetei

Harper erős egyéniség volt, ennek ellenére sokszor idegesített a makacssága és sajnos Rhen karakterét sem éreztem igazán közel magamhoz. Olyannyira nem, hogyha választanom kéne közte és Grey között, úgy hiszem, az utóbbi mellett döntenék.

Összességében és minden zsörtölődésem ellenére azt kell mondjam, hogy jól szórakoztam olvasás közben. A cselekmény végig jó ütemben haladt előre, és mindig volt valami, ami nem hagyta lankadni a figyelmem. Mondjuk gyakran éreztem úgy, hogy ez a könyv már túl tini számomra, főleg azoknál a részeknél, ahol a szörnyeteg szemszögéből olvashattam a fejezeteket. Jééézusom, hogy azok mennyire bénák volták, már-már veszélyesen közelről súrolták a gagyi határát, de ha azokat a fejezeteket –, amik úgy vélem most már visszavonhatatlanul beégtek az agyamba – kihagyta volna a szerző, sokkal jobb szívvel gondolnék vissza a könyvre.

Kiadó:Könyvmolyképző

Eredeti cím: A ​Curse So Dark and Lonely
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 528

tovább olvasom Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

Ronnie W. A.: A róka vére

Régóta kinéztem már magamnak ezt a könyvet, a borítója volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődésemet. A fülszöveget elolvasva hozzá pedig így utólag is azt kell mondjam, hogy tökéletesen átadja a könyv hangulatát, szóval szerintem baromi jól sikerült - a könyv tartalmával azonban már voltak problémáim.

Mivel Ronnie W. A. kicsi hazánk egyik magyar írója, ez a könyve pedig az első könyve – az antológiákat most ne számoljuk ide -, így igyekeztem olyan szemmel olvasni ezt a regény. Amit biztosan tudok, hogy én soha nem fogok és nem is tudnék könyvet írni, ezért is adózom tisztelettel minden olyan író előtt, aki tehetséges és van bátorsága belefogni a kiadásba. Arról nem beszélve, hogy a kész munkáját az olvasóközönség elé tárva vállalja az esetleges negatív kritikákat is, mert ugye azzal mindenki tisztában van, hogy nincs olyan könyv, ami minden embernek tetszeni fog. Amivel egyébként szerintem semmi baj nincs, hiszen a negatív észrevételek is nagyon hasznosak tudnak lenni, ha a helyén tudja kezeli őket az ember, és ha nincs bennük bántó szándék és érezni rajtuk, hogy bár nem simogatják agyon az írót, de őszinték és elfogulatlanok, és szerintem ez nagyon fontos.

Ilyen beszédes felvezető után nézzük, miről is szól a történet. Főszereplőnk Rita Miller, egy átmenetileg felfüggesztett FBI ügynök, aki a New York-i rendőrségnél segít be szakértőként egy bizonyos „Valentine”-nak nevezett, emberi szíveket kivágó sorozatgyilkos levadászásában – ez idáig nem sok sikerrel.

Mindeközben korábbi felettese egy másik ügy kapcsán arra biztatja, hogy épüljön be a helyi maffiába, amelyre leginkább a Lázálom szexklubban lenne lehetősége. Ám Valentine újra gyilkol, és amikor Rita a gyilkosság helyszínén egy furcsa, vésett követ talál, amit megérintve valami megmagyarázhatatlan folytán összeolvad vele, teljesen megváltozik az élete. Valami nehéz és sötét kezd éledezni benne, és a suttogása őrült tettekre készteti…

Nagy várakozással kezdtem bele a könyv olvasásába, de sajnos már a legelején akadt egy-két olyan fura dolog, amit nem tudtam hova tenni. Kezdve azzal, hogy ugye Rita azért ment a bárba, hogy beépüljön a helyi maffiába és információkat szerezzen egy bizonyos Estevesről és nem mellékesen, ha úgy adódna, akkor egy gyors numerát is szívesen bevállalna. Ám onnantól kezdve ahogy betette a lábát a helyre, csakis azon járt az esze, hogy kivel kettyinthetné meg magát, a tényleges feladatáról pedig egy árva szó sem esett. Az már csak hab a tortán, hogy rögtön a hely tulaját, Leet fogja ki magának, amiről neki fogalma sincs, ami azért is röhejes, mert hogy a fenébe mehetett így terepre, ha még azzal sem volt tisztában, hogy ki vezeti a klubot? Na de mindegy, lépjünk tovább, hiszen ott van Rita gyerekkori barátja Stephen, aki a klubban pultosként dolgozik. Úgy gondoltam, hogy ő majd biztos a segítségére lesz, hiszen tök kézenfekvő, hogy tőle tudna a legkönnyebben információkat szerezni, de nem, mert soha semmit nem kérdezett tőle ezzel kapcsolatban. Még akkor sem jelzett a rendőr radara és vonta felelősségre a srácot, amikor egy este véresen jött haza az éjszakai műszakjából. Inkább csak hallgatott, nehogy belebonyolódjon valami olyanba, amivel bajt hozhat a barátja fejére. WTF? Hát milyen etikus rendőri hozzáállás már ez? Stephennel kapcsolatban egyébként azt sem igazán értettem, hogy miért nem ismerte fel korábban a Ritában rejlő erőt, amikor mindenki, akivel kapcsolatba került érezte a kisugárzását, sőt - és ezt csak erejének nagysága miatt írom - még földrengést is tudott okozni vele. És pont Stephen volt az, akinek a Ritával való nem mindennapi, durván véres szexeléseik után nem tűnt fel semmi és nem jött le, hogy ki szállta meg a testét?

Egyébként Rita karakterét nem sikerült megkedveltem. Semmi olyan pozitív tulajdonságot nem találtam benne, ami miatt közel érezhettem volna őt magamhoz, vagy esetleg csodálhattam vagy felnézhettem volna rá. Oké, volt pár vagány és humoros beszólása, de ettől még nem leszünk rögtön barátok. Ha rajtam múlt volna, én bizony két lábbal rúgtam volna ki a rendőrségtől, mert azon kívül, hogy nem pörög valami gyorsan az agya, és ha helyzet van sem tud túl gyorsan reagálni, finoman szólva sem elég elhívatott a szakmája iránt és hivatalos információkat is minden gond nélkül képes kiszivárogtatni. Gondolok itt például Leere, aki állítólag a maffia embere, ennek ellenére úgy kezeli őt, mintha a társa lenne a nyomozásban. Nem titkolózik előtte, már rögtön a legelején fültanúja lehetett a Rita és Matt (Rita nyomozótársa) között zajló gyilkosságról szóló beszélgetésnek, ami ellen még Mattnek sem volt semmi kifogása. Ismét csak WTF? Arról nem beszélve, hogy Lee simán belenézhetett Rita laptopjába és telefonjába, és ezeken keresztül az összes hivatalos levelezésébe, amit egyszerűen tök hihetetlennek és abszurdnak találtam. Meg aztán amikor Leeről is kiderült, hogy egyértelműen gyilkolt, Rita ismét annyiban hagyja a dolgot és úgy tesz, mint az a bizonyos négy kismajom – nem lát, nem hall, nem beszél, a negyediket most hagyjuk - és hogy miért? Mert kedveli és bízik benne. Jézusom, ez most komoly?

Mindenesetre a nyomozós szál a fent említett dolgok miatt számomra egyáltalán nem működött. Nem éreztem, hogy Rita lelkiismeretesen és következetesen nyomozott volna, olyan volt, mintha csak az események sodorták volna őt magukkal. Ám ebben a regényben a fő hangsúly nem is ezen, hanem elsősorban a szereplők egymáshoz való viszonyán és vonzalmán, valamint Rita küzdelmén az őt megszálló istenség ellen, illetve ennek az istennek a múltjával kapcsolatos eseményeken és azok következményein voltak, így a nyomozós szál eléggé a háttérben maradt, amivel egyébként az ilyen műfajú könyveknél semmi problémám nem szokott lenni. Ami fontos számomra, hogy ne legyen tele logikátlanságokkal, és hogy a nyomozói munka, illetve az alvilági élet is mindvégig hitelesen és a cselekmény szempontjából fontosabb részeknél részletekbe menően legyen kidolgozva, mely kritériumok itt sajnos nem igazán valósultak meg.

A könyv feléig azon kívül, hogy Ritát megszállta valami és ennek hatására egyik pasitól a másikig száll, semmi nem történik. A nyomozás nem halad előre, csak egy helyben toporgunk és szenvedünk és kínlódunk, főleg Matt miatt, aki Rita munkatársa és mostohaapja is egyben. A dolog pikantériája, hogy Matt korábban Ritával is kavart, de miután megismerte az anyját, csak érte lángol. De a Ritával történt természetfeletti dolgok felborítják ezt a szép kis családi idillt, ami aztán rengeteg - szó szerint - kínzó szexuális feszültséget és bizarr helyzetet okoz.

Rita végül is három pasi - Lee (a rosszfiú), Matt (a mostohaapa) és Stephen (a gyerekkori jóbarát) - között vergődik. Én mindenképp Lee párti vagyok, nagyon szerettem a vele való közös jelenteket, viszont a Rita és Matt közötti hosszú szexuális huzavona egy idő után nemcsak untatott, de kifejezetten idegesített is.

Sajnos többször is találkoztam olyannal a könyvben, hogy miután elolvastam Rita aktuális gondolatit és érzéseit, pár sorral vagy bekezdéssel később újra olvashattam mindazt, csak egy kicsit átírva és másként fogalmazva. Erre leginkább a könyv közepe tájékán figyeltem fel, amit egyébként is kissé elnyújtottnak és túlírtnak éreztem, mely hibák kiküszöbölésével és javításával sokkal lendületesebb, gördülékenyebb és feszesebb sztorit is kaphattunk volna.

Ami igazán tetszett a könyvben, az a szereplők közötti szexuális feszültség és a három pasi Ritához fűződő viszonya, érzései voltak, ami szerintem baromi jól működött. Annyira bizarrnak ugyanakkor mégis annyira izgalmasnak és erotikusnak találtam néhány szituációt, meg úgy egyáltalán ezt a több pasi egy nő felállást, hogy mindenképp kíváncsi vagyok a folytatásra.

Ó és még valami. Több helyen olvastam, hogy a könyvet az Anita Blacke sorozathoz hasonlítják, szerintem azonban semmi hasonlóság nincs a kettő között. 

A könyv utazókönyvként került hozzám, amit a szerző bocsátott útjára. Köszönöm, hogy olvashattam.

Kiadó: Delta Vision

Oldalszám:516

tovább olvasom Ronnie W. A.: A róka vére

Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Impulzív vásárlás volt ez a könyv. Nem nagyon olvastam utána, de a tartalma alapján érdekesnek találtam, így hamar bekerült a kosaramba.

Tokiótól pár órás autóútra egy magányos telefonfülke áll egy tengerparti kertben. Állítólag, ha felveszi valaki a kagylót és beszél bele, a szél elviszi a hangját a szeretteihez, ezért sokan utaznak a Széltelefonhoz, hogy beszéljenek az elhunytjaikkal, és elmondják nekik azokat a dolgokat, amiket életük során nem tettek meg. Egy napon Jui is elindul e varázslatos helyre, aki a 2011-es szökőárban veszítette el édesanyját és a kislányát. Útja során találkozik egy férfival, Takeshivel, akinek szintén egy traumával kell megküzdenie. Mindketten túlélők és minden közös útjuk során - mert az első találkozás óta mindig együtt mennek el havonta egyszer a Széltelefonhoz - egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után pedig egyszerűen csak hagyják, hogy az őket ért tragédia után az életük végre megváltozzon és a maga útjára lépjen.

Ám a könyv nemcsak kettejük történetéről szól, hanem azokról az emberekről is, akikkel itt ismerkedtek meg. Olyanokról, akik szintén lelkükben hordozzák a bánat terhét, és akik egyfajta terápiának érzik a fülkébe való belépést, tárcsázást és az elvesztett hozzátartozóikkal való beszélgetést.

Nehezen tudom elmondani a véleményem erről a könyvről, egyrészt, mert magát a történetet és az ötletet csodálatosnak tartom, hiszen ez a Széltelefon valóban létezik és valóban sokan használják. Másrészt, mert mindennek ellenére mégsem tudott igazán megérinteni és elvarázsolni a könyv.

A történet eleje nagyon jól indult, a főszereplők gyászának és Jui Takashival való találkozásának története igazán ígéretesnek és érzelmesnek ígérkezett, de egy idő után mégis elvesztettem az érzelmi kötődést a történettel és a távolság is egyre nagyobb lett köztem és a szereplők között, ami szerintem az író stílusának – mindent olyan tényszerűen és érzelemmentesen írt le –, a kissé nehézkes mondatoknak, a merev karaktereknek, illetve az időben való ugrálásnak volt köszönhető. Többször is előfordult velem, hogy újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, hogy a mögöttes tartalmát is tökéletesen megértsem, vagy hogy csak pozicionálni tudjam, kivel és hol vagyok most éppen. Ráadásul néhány fejezetben teljesen más karakter sorsát és bánatát ismerhettük meg, amit igazán érdekesnek találtam és tényleg szerettem, de mindez kissé darabossá, mondhatni kaotikussá tette az egészet. Hiányoltam egy erős és konkrét vezérfonalat, amit a szerző határozott kézzel vezetett volna végig a regényben.

A könyv elég melankolikus hangulatú, ami a történet végéig kitart, annak ellenére, hogy egy olyan helyről mesél, ahol az emberek megnyugvásra, békére és a szeretteikkel való beszélgetés utáni boldogságra lelnek. A hangsúly folyamatosan a fájdalomra, a szenvedésre és a bánatra irányul, olyannyira, hogy a végén még a Jui és Takashival történt pozitív dolgok miatt sem tudtam igazán fellélegezni.

Szóval a könyv egyértelműen a gyászról, illetve annak feldolgozásáról, folyamatáról és végül az újrakezdésről szól, úgyhogy aki ebben a témában szeretne kicsit jobban elmerülni, annak bátran ajánlom. Én a magam részéről örülök, hogy olvashattam. Nem sok ilyen témájú könyv kerül a kezembe, inkább kerülöm őket, mert félek, hogy érzelmileg túlságosan lehúznának. Ám ez a kötet - talán a  tárgyilagos stílusa miatt - mégsem volt lelkileg túl megterhelő számomra, inkább különleges. Sok olyan részt találtam benne, ahol érdemes volt kicsit megállni és elgondolkodni, vagy épp megfontolni az ott olvasottakat. Mint például ezt is.

Egy amerikai pszichoterapeuta híres mondása szerint: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: Quel che affidiamo al vento

Fordította: Túri Zsuzsanna

Oldalszám: 288

tovább olvasom Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Sarah a nagymamájától örökölt könyvesboltot vezet egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. A könyvek iránti szeretete miatt minden egyes használt könyvet képes megvásárolni, ami csak a keze ügyébe kerül. Így nemhogy fogynának a könyvek a boltjában, hanem csak egyre növekszik a számuk. Ennek köszönhetően üzlete nem túl jövedelmező és egy meghibásodott vízvezetéknek hála nagyon gyorsan a csőd szélére is kerül. Sarah-nak gyorsan megoldást kell találnia a problémájára, amiben egy barátja lesz segítségére, aki meglepő ötlettel áll elő: Sarah-nak be kell fogadnia Maxime Maréchalt, az ismert színészt, aki nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is a rosszfiú szerepét játssza. Ugyanis a legutóbbi balhéja miatt közmunkára ítélték és ha Sarah bele menne abba, hogy jelentős anyagi támogatás fejében hozzá költözzön és a könyvesbolt helyrehozatalával töltse el a rá kiszabott időt, akkor sikerülne kilábalnia az adósságokból és mindenki jól járna.

A könyvben két teljesen ellentétes személyiségű ember találkozásának és megismerkedésének történetét ismerhetjük meg, akikre aztán tényleg igaz a mondás: az ellentétek vonzzák egymást. Sarah nyugodt és jóságos volt, míg Maxime-ben a korábbi nyomorúságos élete keltette harag munkálkodott folyamatosan. Minden jel szerint hiányzott életéből az Adrenalin, ezért is kereste magának mindig a bajt, és ragadt meg minden lehetőséget a verekedésre. Maxime egy elég labilis pasi volt. Túl problémás és túl vad. Persze nyilvánvaló volt, hogy ők ketten előbb-utóbb elnyerik majd egymás bizalmát és szerelmesek lesznek egymásba, a kérdés csak az volt, hogy milyen problémákkal és buktatókkal teli úton jutnak majd el odáig.

Emily Blaine stílusa magával ragadó, könnyed és szórakoztató volt, és a könyv olvasásával is gyorsan lehetett haladni, de nekem ennél több kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani egy regényre, hogy jó volt és szerettem. Kezdjük a szereplőkkel, akik túl sztereotipra sikerültek ahhoz, hogy maradéktalanul elnyerjék a tetszésemet: a szelíd és félénk könyvkereskedő, valamint a jóképű, sötét és lázadó színész, melyhez hasonló karakterekkel már számtalan könyvben találkoztam, de azokban valahogy mégis jobban működött a dolog. Mondjuk ha több mélységet és eredetibb személyiséget kaptak volna hőseink, az sokat segített volna rajtuk, de sajnos egyikük sem volt semmiben kimagasló vagy különleges. Csakúgy, mint maga a történet, melyben egy szál rejtély és izgalom sem volt,  apró meglepetések meg végképp nem értek bennünket. A cselekmény az első perctől kezdve kiszámítható, úgyhogy már a könyv legelején lehetett tudni, hogy hova fut majd ki a történet, amivel egyébként szintén semmi problémám nem szokott lenni, ha van valami, ami – és itt újra csak ismételni tudom önmagam - különlegessé és szerethetővé teszi az egészet. Gondolok itt például a szereplőkre (akikhez itt nem tudtam kötődni), a cselekményre (amit csak egy hajszál választott el az unalomtól) vagy a romantikára… 

Apropó romantika. Utálom leírni, de ez a része sem ragadt túlzottan magával a történetnek. Nem igazán éreztem valódi vonzalmat a két szereplő között (és a kémia sem igazán működött közöttük), melynek oka úgy vélem Sarah viselkedésében rejlett, akiről mint az elején kiderült, meglehetősen bátortalan a férfiakkal való kapcsolatban. Nem sok tapasztalata volt még ezen a téren, de érdekesmód Maxime-al hipp-hopp azon kapta magát, hogy szárnyakat növeszt és vállalkozó kedvű, sőt kezdeményező lesz. (Hát ezt meg hogy? Mikor? És egyáltalán miért?) Meg aztán Maxime gyengéd érzéseit is túl hirtelennek és érthetetlennek éreztem Sarah irányában, ráadásul sokszor olyan elviselhetetlenül és bunkó módon viselkedett vele, hogy Sarah helyében én már rég kipenderítettem volna otthonról. 

Persze voltak pozitív dolgok is a könyvben, nagyon tetszett  például a kisvárosi hangulat és a városka színes és kedves lakói, akik féltékenyen és nagy szeretettel vigyáztak kis könyvkereskedőjükre és mindenben a segítségére voltak. Úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, ami valójában számomra a regények, az olvasás és a hozzájuk kapcsolódó érzések és tevékenységek szeretetről szólt. Úgy gondolom, hogy az ilyen történetekre mondják azt, hogy tisztességes iparos munka, de semmi rendkívüli.

Hogy kinek ajánlom? Aki egy mélység nélküli könnyed és szórakoztató romantikus regényre vágyik, az biztos nem fog csalódni benne.    

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: La librairie des rêves suspendus

Fordította: Balla Katalin

Oldalszám: 336

 

tovább olvasom Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Guillaume Musso: Central Park

Egy nap Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban. Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este a barátnőivel Párizs legelőkelőbb részén bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott. Ráadásul Alice blúzán vérfoltok vannak és a nála lévő fegyverből is hiányzik egy töltény.

Vajon mi történhetett velük és hogy kerültek ide. Az első döbbenetet megannyi kérdés követi, és ha meg akarják érteni a történteket, és visszatérni régi életükhöz, kénytelenek összefogni, és közösen az ügy végére járni.

Nem ez az elő Musso regényem, évekkel ezelőtt már olvastam egyet, de az olyan régen volt, hogy szinte már semmire nem emlékszem belőle - úgy tűnik nem hagyott mély nyomott bennem. Sajnos a Central Parkról is azt kell mondanom – és ezúton is elnézést kérek minden Musso rajongótól -, hogy ez a kötet sem hozta meg a szerző további műveihez a kedvem.

Pedig olyan jól indult az egész. Már az első oldalakon behúzott a sztori, gyorsan és könnyen tudtam vele haladni, ami részben az író stílusának, részben pedig az igazán akciódús jeleneteknek volt köszönhető. Musso nagyon jól tudja hogyan tartsa fent folyamatosan a figyelmet, és hogy milyen mennyiségben és gyakran adagolja az új és váratlan fordulatokat az olvasó számára… és mégis.

A legnagyobb problémám az volt a könyvvel, hogy hiányzott belőle számomra a cselekmény és a szereplők hitelessége. Egyes fordulatok totál meglepetést okoztak, mások pedig nagyon kiszámíthatóak voltak, ami egyébként nem zavart volna annyira, ha nem éreztem volna teljesen hihetetlennek és erőltetettnek az egészet. És bár a karaktereket érdekesnek találtam, különösen Alice múltbeli visszatekintései tetszettek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy néhány aktuális eseményt megmagyarázzanak, de valahogy egyikük sem vált szimpatikussá számomra. Talán egy kis jóindulattal Gabriel volt az, akit a körüllengő titokzatosság és nyugalom kicsit izgalmassá és érdekessé varázsolt, de róla meg olyan keveset tudtam meg, hogy nem tudtam kötődni hozzá.

Az igazi döbbenet egyébként akkor ért - és nem a szó jó értelmében -, amikor a könyv végére értem. Ez a befejezés nekem annyira giccsessé és súlytalanná tette az egészet, hogy az szinte már fájt. Szerintem a romantika nem illett ebbe a sztoriba, mondom ezt úgy, hogy óriási romantika fan vagyok. Végig azt hittem, hogy egy jó kis thrillerben vagyok benne – nem, nem olvastam a romantikus és az Alzheimer-kór címkét a könyv adatlapjánál - így totál váratlanul ért az utolsó 20-30 oldal, mely után egészen más megvilágításba kerültek az eddig olvasott események. Bevallom, én abszolút nem ilyen befejezésre számítottam, olyan volt, mintha az orrom előtt csuktak volna be egy rohadt nagy ajtót, én pedig csak értetlenül álltam előtte, hogy mi a franc van. 

Szóval nem is tudom mit mondjak. Próbáltam szeretni a könyvet és igen, érzem és értem Musso stílusának különlegességét, de nekem ez (most) nem jött be. Talán kicsit később teszek még egy próbát valamelyik másik művével, hátha rákapok az ízére.

Kiadó: Park

Eredeti cím: Central Park

Fordította: Sárközy Éva

Oldalszám: 286

tovább olvasom Guillaume Musso: Central Park

Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer története ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig megszokhattuk, bár el kell mondanom, hogy az előző kötetek szellemességét és eredetiségét most kissé hiányoltam belőle.

Liesl Mooshammer leégett házának romjai között egy meggyilkolt fiatal nő holttestét találják. Az ügy felderítése természetesen Franzra vár, aki azonban komoly egészségügyi problémái miatt nem igazán tud a feladatra koncentrálni. Súlyos fájdalmai vannak a magas koleszterinje miatt, ezért a háziorvosa azonnal szigorú diétát ír elő számára. Mondjuk nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok, hiszen mindig két pofára zabálta a húst és a zsíros szalonnát. Bevallom, még sokszor irigykedtem is rá, hogy ilyen nehéz ételeket büntetlenül ehet tonna számra. De most kiderült, hogy ez bizony nem így van, és hogy sürgősen változtatnia kell ezen, különben súlyos következményei lesznek rá nézve. És ki az aki gondoskodik Franzról és elkészíti neki a diétás ételeket? Hát persze, hogy a Nagyi, aki – egyem a szívét - miden zokszó nélkül azonnal áttért az egészséges konyhára. Turmixolta és főzte Franznak az ilyen-olyan zöldségekből készült diétás ételeket, ennek ellenére ez a hülye - ha már nagyon szenvedett - mindig megtalálta az utat Simmerl hentesüzlete felé.

Mindenesetre Franz diétakísérletei nagyon szórakoztatóak voltak, és a többi karakter is hozta a megszokott formáját. Tetszett, hogy ebben a részben jobban megismerhettük Franz kisfiát, aki a péntek estéket töltötte nála Susival együtt. Az viszont, hogy szinte semmi nyomozás és izgalom nem volt a történetben, mert a bűntény jóformán magát oldotta meg, mivel Franz alig domborított valamit az ügyben, igazán sajnáltam.

"– A gyilkosát megtalálta már? – óhajtja még tudni, és várakozásteli pillantást vett rám.
Visszanézek rá.
– Igen, Fürstenberger úr, megtaláltam.
– Szerencséje volt. Vak tyúk is talál szemet."

Azt is igencsak fájlaltam, hogy a könyv nagy része - becslésem szerint durván a 75%-a - csakis Franz koleszterinszintjéről és az ő diétájáról szólt, amit persze sorozatosan megszegett. Ráadásul mintha Franz barátai is sokkal kevesebbet szerepeltek volna a megszokottnál. Úgyhogy ezt a részt sajnos jóval unalmasabbnak és laposabbnak éreztem az előzőekhez képest. Azt pedig, hogy Franz még mindig képtelen fejlődni és változtatni a Susival való kapcsolatán, kifejezetten bosszantónak találtam. 

 

Nagy Eberhofer rajongóként meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. Persze így is jól szórakoztam, de a sorozat összes része közül ezt éreztem eddig a leggyengébbnek. Ettől függetlenül természetesen nem vesztettem el az érdeklődésemet a sorozat iránt, kíváncsian várom a következő kötetet.

Kiadó: Magistra

Eredeti cím: Leberkäsjunkie

Fordította: Balla Judit

Oldalszám: 295

tovább olvasom Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem egy színtiszta romantikus regény, inkább egy jól megírt és felépített krimi, némi romantikával fűszerezve. Úgyhogy, aki szenvedélyre és forró pillanatokra vágyik, az ne ezzel a könyvvel próbálkozzon, mert csalódni fog. Komolyan mondom. Még egy tisztességes csókjelenet sem volt a regényben. Na jó, a végén elcsattant egy, de azt inkább hagyjuk.

És most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük, miről is szól a történet.  

Julie Klassen ezen regényében a Belle-szigetre, a Temze egyik távoli helyére kalauzolja el az olvasót. Itt él Isabelle, aki már hosszú évek óta nem hagyta el a szigetet. Amikor a család régi barátja és egyben vagyonkezelője Londonban gyilkosság áldozata lesz, Isabelle kerül a gyanúsítottak élére.  Ám mivel az elmúlt 10 évben egy családi átok miatt soha nem hagyta el a szigetet, az ügyben nyomozó fiatal ügyvéd, Benjamin Booker is kénytelen belátni, hogy semmiképp sem lehet ő az elkövető. Azonban egyre több olyan megválaszolatlan kérdés merül fel vele kapcsolatban, ami alapján mégsem lehetünk teljesen biztosak Isabelle ártatlanságában. Vajon igazat mond Isabelle és bízhat benne Benjamin?

Érdekes volt ezzel a könyvvel a kapcsolatom, olyan volt nekem, mint egy félig ért gyümölcs; idő kellett ahhoz, hogy érlelődjön bennem, megszeressem és értékelni tudjam. Itt elsősorban a történet meghitt légköréről, az elbeszélés módjáról és az írónő kellemes, nyugalmat árasztó stílusáról beszélek. (Tudom ez most így hülyén hangzik, de ha olvassátok, majd ti is megértitek mire gondolok.) Merthogy olvasás közben mindez nekem fel se tűnt nagyon, csak miután a végére értem és visszagondoltam az egészre kerített hatalmába valami megmagyarázhatatlan, de mindenképp jóleső, igazi léleksimogató érzés. Olyan élénken és gondosan írta le a szerző a tájakat és az embereket, hogy mindent tökéletesen magam elé tudtam képzelni és mindezt úgy, hogy közben a részletekkel sem terhelt túl – egyszóval nagyon gördülékenyen és szépen ír Klassen.

Sajnos a könyv elejét kissé zavarosnak éreztem, annyi név került elő, hogy többször is vissza kellett lapoznom, hogy tudjam ki kicsoda. Eltartott egy ideig, amíg mindenkit helyre tettem magamban és bekerültem a történetbe, bár még utána is nagyon figyelnem kellett, mert elég sok szereplőt mozgatott meg a szerző. A történet dinamikáját is kissé hullámzónak éreztem; az elejét lassúnak, a közepét viszont szinte letehetetlennek, de a végét ismét picit elnyújtottnak  találtam.

Szerettem Isabelle karakterét, olyan nő volt, aki híján volt mindenféle tettetésnek és nem sokat foglalkozott az illendőséggel. Nyílt volt és őszinte, és ez hihetetlen üdítően hatott rám. Benjamin karaktere azonban már nem nőtt annyira közel a szívemhez. Néha túl egyszerű gondolkodásúnak és meglehetősen tapasztalatlannak találtam, de azzal, hogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami nemcsak nagyobb önbizalmat adott neki, hanem a családjával való kapcsolatát is gyökeresen megváltoztatta, sokat nőtt a szememben. Egyébként a regény összes karakterét hitelesnek találtam, mindenkinek megvolt a maga sajátossága és gyengéje. Ráadásul mindegyikükről el tudtam képzelni, hogy ő lehetett a gyilkos - mint egy jó kis Agatha Christie regényben – és nem utolsósorban meglepetésekből sem volt hiány, úgyhogy ebből a szempontból tényleg nem volt okom panaszra.

Muszáj megemlítenem a keresztény vonalat a könyvben, amin bevallom, kissé meglepődtem - de csak azért, mert nem ismertem az írónőt és nem számítottam erre -, de mivel ez a nézőpont nagyon érzékenyen és akadálytalanul fonódott össze a történettel, így tulajdonképpen egyáltalán nem éreztem zavarónak. 

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Egy jól felépített, talán kissé túlbonyolított de mindenképp izgalmas rejtélyt kaptam, kidolgozott mellékszereplőkkel és elbűvölő korabeli háttérrel. És bár roppant mód sajnáltam, hogy az Isabelle és Benjamin közötti szerelmi szál annyira felszínes volt, hogy az szinte már fájt, így is jó érzéssel csuktam be a könyvet és tervezem az írónő többi művét is kézbe venni.

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Bridge to Belle Island

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 368

tovább olvasom Julie Klassen: Híd ​a Temzén

John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Bevallom, A vezércsel c. netflixes sorozat inspirált a könyv megvásárlására, imádtam Beth Harmon történetét, szerintem zseniális alkotás volt. Úgyhogy ezzel a regénnyel részben a sorozat által nyújtott élményt szerettem volna meglovagolni, másrészt pedig mindig is érdekeltek a II. világháború koncentrációs táboraiban zajló történetek, ahol a tiszta gonoszság emberi formában nyilvánult meg. Sok ilyen témájú könyvet olvastam már és olvasok mostanában is, és nem csak azért, mert mindig újat tudnak mondani számomra, hanem - és ez sokkal fontosabb - mert nem engednek felejteni. Szóval több szempontból is kíváncsi voltam erre a könyvre, úgyhogy nagy elvárásokkal vetettem bele magamat, és talán itt ment félre kicsit a dolgot, mert nem azt kaptam, amit vártam.

1944 auschwitzi koncentrációs tábor.

Paul Meissner SS-tiszt úgy dönt, hogy sakk-klubot hoz létre a szolgálatot teljesítő férfiak moráljának fokozása érdekében. Amikor megtudja, hogy a foglyok is sakkoznak egymással, kíváncsi lesz Emil Clémentre, az Órásra, akit a társai legyőzhetetlennek tartanak. Mivel egyetlen zsidó sem lehet okosabb egy németnél, így az Órásnak a németek ellen is játszania kellett. Ha nyert, megmenthette vele egy fogolytársa életét, ha veszített, a saját életét kockáztatta. Emilnek persze nem volt választása, játszania kellett, miközben a sakk iránti szeretetével és tudásával lassan elnyerte Paul Meissner tiszteletét, majd később védelmét.

A történet három férfi valószínűtlen barátságáról szól, amit közel két évtizeddel a háború után Amszterdamban kötnek egymással. A francia Emil Clément, egykori zsidó rab, és Willie Schweninger, német hivatalnok épp egy amsterdami sakkversenyen küzdenek egymással a világbajnoki címért, amikor Paul Meissner, egykori SS-tiszt, aki Auschwitzban teljesített szolgálatot - amikor Emil ott raboskodott -, mindkettőjüket meginvitálja egy rövid találkozóra. Paul haldoklik és még mielőtt élete végéhez érne, szeretné, ha ők hárman leülnének egymással és megbeszélnék a múltat, hogy békére és megbocsátásra leljenek. E beszélgetések során pedig időről időre visszarepülünk a múltba és megismerjük, hogy e három férfi, hogyan alakította és befolyásolta egymás sorsát.

A könyv, mint minden Auschwitzban játszódó történet megrendítő és szívbemarkoló volt. Donoghue nagyon részletesen írja le a táborban folyó életet és halált, miközben a kiváltságos rabok és német tisztek között zajló hatalmi harcokat és halálos intrikákat is rendkívül jól ábrázolja. Tetszett, ahogy a múlt és a jelen eseményeit szépen (gyöngy)sorba fűzte, és ahogy az Órás, Meissner és Schweninger együtt járták be visszaemlékezéseik során múltjuk emlékeinek útját, melynek okán mindhárman megváltoztak és más megvilágításban kezdték látni a velük történt eseményeket. Mondjuk számomra kissé hihetetlen volt, hogy ők hárman ilyen gyorsan barátságot kötöttek egymással, de ezt betudtam annak, hogy sajnos egyikük sorsa sem érintett meg igazán, nem tudtam beleélni magam a helyzetükbe, és talán ezért is érezhettem ezt a kapcsolatot különösnek közöttük. 

A könyvben olvasható sakkjátszmák egyébként izgalmasak voltak, bár mivel tudtam, hogy Emil túléli a háborút - tehát minden mérkőzésből győztesen kerül majd ki -, nem tudtam a versenyek súlyát a helyzetnek megfelelően mélyen átérezni. 

A könyvet a közepéig egyébként nagyon élvezetesnek találtam, de aztán volt egy-két olyan dolog, ami zavart benne. Például Emil azon megállapítását, mely szerint, ha megtiltották volna számára a táborban a sakkozást, az olyan lett volna, mintha halálbüntetést szabtak volna ki rá, kissé erősnek éreztem. Egy ilyen helyen azt gondolná az ember, hogy ennek nincs helye, de úgy voltam vele, ha neki Auschwitzban ez okozta a legnagyobb örömöt, ám legyen. Elfogadtam, és lassan megértettem, hogy ez valamiféle kapaszkodó volt számára, ami az élethez és az emberiséghez fűzte. Azt azonban, hogy ezt egyben valamiféle spirituális játéknak is tekintette, melynek során egy-egy meccs előtt az isteni akarat irányának érzékelésére lapkákat vetett, már komolytalannak találtam. Az is zavart a könyvben, hogy néhol az író túl szájbarágósan közölt velünk dolgokat, olyanokat, amiket konkrét szavak nélkül is simán (meg)érez és tud az olvasó. És nem utolsósorban a történet végével sem voltam teljes mértékben kibékülve, meglehetősen naivnak és hihetetlennek találtam a körülményekhez képest.

Mindenesetre sok fontos kérdést vet fel az író a történet elbeszélése során, úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Kedvencemmé nem vált, mert nem érintett meg mélyen és nem vágott úgy földhöz, mint ahogyan arra számítottam. És bár igaz, hogy a történet állandó eleme volt a sakk, de a fő hangsúly mégsem ezen volt, hanem azon alapvető kérdésen, hogy vajon az áldozat megbocsáthat-e kínzójának, vagy vannak dolgok, amik örökre megbocsáthatatlanok maradnak?

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: The Death's Head Chess Club 

Fordította: Habony Gábor

Oldalszám: 432

tovább olvasom John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

A Mámoros halál immár a negyedik kötetem az Eve Dallas sorozatból, és bár ez a rész kevésbé tetszett, mint a korábbiak, mégis azt kell mondjam, még mindig rajongok a sorozatért; a hangulatáért, a szereplőiért, és egyáltalán az egészért, úgy ahogy van. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Eve és Roarke épp a nászútjuk utolsó napjait töltik egy űrbéli bolygón, amikor tragikus haláleset történik. Egy fiatal technikus srác öngyilkosságot követ el, holott látszólag semmi jel nem utalt arra, hogy depressziós vagy esetleg öngyilkos hajlamú lenne. Visszahúzódó volt, de boldogan végezte a munkáját, szóval mindenki számára érthetetlen amit tett. Mivel a rendőrség gyilkosságra utaló jelet nem talált, így lezárta az ügyet, Eve pedig visszatért a kapitányságra. Ám érdekes mód, még két ember követ el ehhez hasonló érthetetlen öngyilkosságot, ami szöget üt a fejében. Összesen hárman, akikben látszólag semmi közös nincs, és semmi okuk nem volt arra, hogy eldobják maguktól az életet, halottak. Eve ösztönei pedig azt súgják, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És lám, a gyanúja be is igazolódik, amikor a boncolás során az áldozatok agyában apró, égett foltot találnak.

Mint mondtam, ez a rész nekem kevésbé tetszett, kissé vontatottnak, az elejét pedig kifejezetten unalmasnak találtam. Először arra gondoltam, biztosan azért, mert már elmúlt a sorozat iránt érzett újdonság varázsa, de ezt az elképzelésemet gyorsan félre is söpörtem, amikor az utolsó oldal után úgy csuktam be a könyvet, hogy na én ezt kérem szépen mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy maradt a második verzió: egyszerűen ez tényleg egy gyengébbre sikerült darab volt - nekem legalábbis mindenképp. Mindenesetre a könyv feléig csak ímmel-ámmal követtem nyomon Eve nyomozását. Bevallom, nekem túl lassan bontakozott ki a megoldás, úgy éreztem, hogy sokáig csak egy helyben toporgunk, sehogy sem akart előre haladni a cselekmény, holott már elég korán sejteni lehetett, hogy ki áll az öngyilkosságok mögött. Sajnos csak a könyv utolsó harmada volt az, ami valójában a fotelhez szegezett.

A másik dolog, amit felettébb sérelmeztem, az a gyilkos motivációja volt. Egyáltalán nem arra számította, amit végül is kaptam - ennél azért jóval komolyabb és összetettebb indokra készültem. Meg aztán Mavis karaktere is totál kiakasztott. Komolyan azon gondolkodtam, hogy ha az írónő kiírná őt a sorozatból, én biza azt sem bánnám. Persze más lenne nélküle minden, de olyan sok kellemetlenséget és problémát okozott már Eve és Roarke számára, hogy *nyugtató nagy levegő* én tényleg egy kanál vízben képes lennék megfojtani őt. Szerencsére ellenpontként itt volt nekünk Peabody, akit egyre jobban kezdek megszeretni. A Roarke iránt érzett kis ártatlan rajongását és visszafogott stílusát roppant bájosnak találom, és nem utolsósorban remek párost alkot Eve-vel. (Nem is emlékszem, hogy olvastam-e valaha olyan rendőrpárosról, akinek mindkét tagja nő lett volna.) Roarke pedig még mindig álmaim pasija. Az a féltő, óvó szeretet, amivel Eve-et védi és körülöleli, most is sokszor megdobogtatta a szívemet.

Szóval minden nyavalygásom ellenére továbbra is érdekel a sorozat következő része, úgyhogy jöhet bátran a folytatás.

Kiadó: Gold Book

Eredeti cím: Rapture ​in Death

Fordította: Kiss Tamás

Oldalszám: 382

tovább olvasom J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

Karen Swan: Titok ​Párizsban

Ó Párizs, a szerelmek és titkok városa. Évszázadok óta ez a világ fővárosa, sok ember csodálatának és irigységének tárgya. És mivel én meglehetősen rajongok Párizsért, így naná, hogy nem hagyhattam ki ezt a könyvet. Annál is inkább, mivel a Lord Drayson bukása után ismét valami könnyed romantikus olvasmányra vágytam, és úgy gondoltam, hogy ettől a könyvtől mindezt megkaphatom, ám ezen a téren kissé csalódnom kellett.  

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem volt a könyvben romantika, mert volt. Ráadásul kedvemre való is lett volna, ha mondjuk nemcsak a könyv felétől kezdett volna szép lassan, ismétlem lassan kibontakozni, és a szereplők sem olyanok lettek volna, mint amilyenek voltak, de erről majd később, és nem utolsósorban ha a mostaninál egy kicsivel nagyobb szerepet kapott volna, akkor igen. Akkor azt mondom, hogy minden kívánságom teljesült. De ez nem így volt, és igazából kár is ezen hisztiznem, mert bár sok témát érintett a könyv, de a fő hangsúly, ami egy több éve magára hagyott lakásban talált műkincsek és azok eredetének kiderítése körül forgott, így is roppant érdekes és eredeti téma volt.

A történet főszereplője Flora, egy fiatal, de annál tapasztaltabb és ambiciózusabb művészeti tanácsadó, aki rengeteg elit aukción vesz részt, hogy foggal- körömmel küzdjön egy-egy felbecsülhetetlen értékű műalkotásért. Egy nap a főnöke közli vele, hogy sürgősen Párizsba kell utazniuk, hogy találkozzanak új ügyfelükkel, a Vermeil családdal, akik elmondják, hogy csak néhány nappal ezelőtt tudták meg, hogy egy olyan lakás van Párizs belvárosában a tulajdonukban, aminek a létezéséről eddig nem is tudtak. Arra kérik Floráékat, hogy ők látogassák meg először a lakást és értékeljék fel a több évtizede ott porosodó műkincseket. Amikor Flora elfogadja a megbízást még nem sejti, hogy milyen titkokat rejtenek azok a festmények. És arról sincs fogalma, hogy a Vermeil család fiatal örökösei – Natasha és Xavier, akik féktelen életmódjuk miatt a bulvárlapok kedvenc szereplői és akik teljes ellentétben állnak a művelt és nagy tiszteletben álló szüleikkel -, vajon miért élnek ilyen kicsapongó életet.

Ami a legjobban tetszett a könyvben az a műkincsek eredetének felderítése volt, illetve azok az információk, amiket az eladásuk és az árverésre bocsátásuk feltételeiről megtudtam. Persze így utólag belegondolva már tök logikusnak tűnik, hogy csak azok a festmények kerülhetnek árverésre, melyek megszerzésének háttere visszakövethető. És itt kerül a képbe Flora, akinek az volt a feladata, hogy minden egyes festmény sorsát és előéletét felderítse. És mivel Vermeilék háborús hősök voltak, a képek pedig a náci megszállás ideje alatt kerültek a lakásukba, így óriási botrányt kavart volna, ha netán kiderül, hogy a műkincsek beszerzésével hasznot húztak a Harmadik Birodalommal való üzletelésből.  Szóval mint mondtam, az alapötlet és Flora nyomozása szerintem nagyon érdekes és még izgalmas is volt. Illetve miután beindult sztori, a cselekményben is rengeteg fordulat volt, és a rejtélyek is szépen fel voltak építve. Ám ennek ellenére mégis kissé nehezen hangolódtam rá a könyvre. Az első fele nem igazán kötötte le a figyelmemet, és sajnos sok olyan felesleges és részletes leírással fárasztott az írónő, amitől gyakran lankadt a figyelmem, a túlzott fényűzés és gazdagság hangsúlyozása pedig egy idő után már kifejezetten irritált. Meg aztán a szereplők kidolgozatlanságát is rendkívül fájlaltam, mert bár Flora kedves volt, meg céltudatos, meg aranyos, de azok alapján, amiket megtudtam róla, nem tudnám pontosan körülírni a jellemét. Xavier pedig... ahhh, nála rosszabb és egydimenziósabb figurával még soha nem találkoztam – pedig istenemre mondom, nem kis potenciál lakozott ebben a férfiban.

Ám ami a leginkább zavart olvasás közben, hogy teljesen szétesett számomra a történet. Nem tudtam fogást találni rajta, mert annyi témát érintett; a műkincsek megismerésétől kezdve a II. világháborús szálon, a bonyolult családi kapcsolatok és emberi sorsokon át a nemi erőszakig, hogy azt sem tudtam, hogy melyikre figyeljek igazán. És mindezt a szerző megfejelte még Flora testvérének szörnyű titkával is, ami úgy húzódik végig a könyvben, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mi lehet az. Csak annyit tudunk, hogy elég komoly lehet, mivel Florát nagyon gyötri és mindent megtenne, hogy a bátyjának jobb legyen - nagy levegőt vesz - szóval ez nekem már túl sok volt.

Na de hiába is ez a sok nyafogás részemről, mert őszintén? Nem bántam meg, hogy elolvastam. Jó könyv volt ez, rengeteg potenciál és érdekes dolog volt benne, de megítélésem szerint ennél sokkal jobb is lehetett volna. 

Kiadó: 21. Század
Eredeti cím: The Paris Secret
Fordította: Alföldi Zsófia
Oldalszám: 400

tovább olvasom Karen Swan: Titok ​Párizsban

Colleen Hoover: Verity

Lowen egy kevéssé ismert író, aki nemrég vesztette el az édesanyját. Anyagilag totál le van égve, ezért sürgősen szüksége van valami munkára. Meglepetésére egy kiadó veszi fel vele a kapcsolatot, és felajánlja Verity Crawford legsikeresebb thriller sorozatának folytatását, mivelhogy Verity egy baleset miatt már nem tudja azt befejezni. Az abszurdan magas díj ellenére Lowennek kétségei vannak, hogy megfelelően el tudja-e végezni a feladatot, de Verity jóképű férje végül is meggyőzi őt, hogy ő a legalkalmasabb erre  a munkára.

Miután Lowen igent mond, pár nap múlva beköltözik a Crawford család otthonába, hogy nyugodtan olvashassa Verity anyagait és jegyzeteit. Verity irodájában azonban nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. Lowent persze hajtja a kíváncsiság és elkezdi olvasni a naplót, annak ellenére, hogy tudja, más dolga is lenne, például befejeznie Verity függőben lévő könyveit. Ám ahogy belelapozgat a naplóba rájön, hogy Verity élete egyáltalán nem olyan, mint amire számított. Minél jobban megismeri a nőt, annál jobban fél tőle. És bár úgy tűnik, hogy a balesete miatt nem képes senkiben kárt tenni, de  Lowenben a veszély érzése minden nap egyre csak nő.

Bevallom, nehezen kezdtem el olvasni a könyvet, mert az elejét annyira brutálisnak éreztem, és így utólag belegondolva totál értelmetlennek is, hogy a továbbiakban egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam. De persze a kíváncsiság - hogy vajon mit tudhat ez a könyv, hogy oly nagy népszerűségnek örvend – mindezt felülírta, és a kezdeti hezitálás után gyorsan belevetettem magam az olvasásba, két nap múlva pedig már a végére is értem. Szóval nem tagadom, izgalmas volt és baromira olvastatta magát a történet - mint kiderült, Hoover jól ért a feszültségteremtéshez, végig bizonytalanságban tudta tartani az olvasót - ráadásul egy percre sem ült le a sztori, melynek köszönhetően tényleg letehetetlenné vált a könyv - éééés ezennel én itt be is fejeztem a regény méltatását, mert számomra ez volt az egyetlen pozitívum az egészben.    Mert míg a könyv hangulatát kedvemre valónak találtam, addig magáról a történetről és a regény egyszerű stílusáról mindez már nem mondható el. És bár igaz, hogy  Verity naplóját élveztemolvasni, mert egyértelműen kitűnt belőle, hogy a férje iránti megszállottsága mennyire mérgező a családja számára, és az elméje is túlontúl beteg és sötét ahhoz, hogy normális életet éljen, ám azzal a rengeteg erotikus jelenettel, ami kb. a könyv felét tette ki, egy idő után egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni – bevallom, untam őket. Szerintem kevesebb is bőven elég lett volna belőlük, úgyis  simán megállt volna a történet a maga lábán, mert elég beteg és hihetetlen volt ahhoz, hogy az embert kíváncsivá tegye; vajon mi lesz mindennek a vége? Mi az igazság és mi a hazugság Verity életében? És nem utolsósorban lehetséges-e, hogy egy szerető feleség és anya évekig csak szerepet játsszon és a valódi arca mindvégig rejtve maradjon? Persze kicsivel több - a szexet helyettesítő - cselekmény, rettegés és ijesztgetés, valamint egy ennél jóval kidolgozottabb befejezés azért sokat dobott volna a dolgon, de még így is erős függőséget okozó olvasmány volt számomra, bár tény, hogy ebben a műfajban olvastam már ennél jobbat is. Sokkal jobbat. 

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Verity
Fordította: Barthó Eszter
Oldalszám: 312

tovább olvasom Colleen Hoover: Verity

Abbi Waxman: Új ​örömök kertje

Nagyon régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, de valahogy soha nem került rá sor. Ezért is tettem be az idei vcs listámba, hogy ezzel is némi nyomást gyakoroljak magamra. És lám-lám, a módszer bevált, a könyvet elolvastam, ami szerencsére nem volt rossz, de azért kiemelkedő élmény sem lett belőle.

A történet egy két gyermekes özvegy anyukáról, Lilianról szól, akinek a férje három évvel ezelőtt egy autóbalesetben halt meg. Lilian szemtanúja volt a balesetnek, amit azóta sem hevert ki. Nem telik el nap, sőt óra, hogy ne gondolna a férjére, és a vele töltött boldog időkre. Szerencsére a húga, Rachel rengeteget segít neki, ő az az ember, akire bármikor számíthat és támaszkodhat - ha ő nem lenne, akkor Lilian talán még arra sem lenne képes, hogy reggelente felkeljen az ágyból. 

Lilian imádja a munkáját, illusztrátorként dolgozik egy könyvkiadónál, ami épp egy zöldségekről szóló könyvsorozatot készül kiadni. És, hogy Lilian alaposan megismerhesse azokat a növényeket, amiket majd le kell rajzolnia, a főnöke egy kertészeti tanfolyamra küldi. Szerencsére a tanfolyam gyógyító hatással van rá, és nem csak azért, mert az ott véletlenszerűen összeverődött színes társaság felrázza kicsit a hétköznapjait, hanem mert megismerkedik a tanfolyam vezetőjével, Edwarddal, kinek hatására aztán szép lassan képes lesz újra visszatérni az életbe.

Kicsit bajban vagyok a könyv értékelésével, mert nem volt rossz könyv, de sok helyen nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Ennek köszönhetően nem sokkal a fele után félre is kellett tennem kicsit és valami mozgalmasabb regény után néznem. Amikor azonban ismét visszatértem hozzá, már sokkal könnyebben csúsztak az oldalak, szóval nem kizárt, hogy csak rossz időben olvastam, de szerintem nem az időzítéssel volt itt a legfőbb probléma. Ami a legjobban zavart a regényben, az Edward karaktere volt, nem igazán értettem, hogy miért találta Liliant különlegesnek. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor felfigyelt rá és amikor szerelmes lett belé. Egyszerűen csak ott volt, mert… mert, nem is tudom, hogy miért... Mert ott kellett lennie, hogy haladjon a történet, és mert szükség volt valakire, aki kimozdítja Liliant ebből a gyászos állapotból és egy kis fejlődésre készteti. Egy olyan valaki kellett, akihez nem kötődik erősen az olvasó és nem tereli el a figyelmet Lilianról, hiszen a fő hangsúly mégiscsak rajta és az ő érzésein volt, úgyhogy ez miatt nem is éreztem Edwardot igazi partnernek Lilian mellett, csak amolyan statisztaként tudtam rá gondolni és ezt kissé bizony fájlaltam.

Annál is inkább, mivel imádom a romantikus regényeket és azt reméltem, hogy ebből is valami olyasmi sül majd ki, de ez a könyv nem a romantikáról és a szerelemről szólt, hanem Lilian gyógyulásáról és az élethez való hozzáállásának megváltozásáról. Mely szempontból egyébként a szerző remek munkát végzett, és nem csak azért, mert jól megragadta Lilian sebezhetőségét és melankóliáját, hanem mert szépen leírta azt a folyamatot, ahogyan Lilian megtanulta kezelni a félelmeit, és rájött arra, hogy a férje elvesztése nem csak neki, hanem mindenki számára veszteség volt, aki részt vett a közös életükben.

Ami a legjobban tetszett a regényben az Lilian és a húga közötti szoros kapcsolat, illetve a könyv humora volt, mely utóbbit bevallom, kezdetben kissé szoknom kellett. Ám Lilian és Rachel szeretettel, kedvességgel és brutális őszinteséggel teli kapcsolata a legelső perctől kezdve levett a lábamról és a könyv minden szomorúsága ellenére is sokszor megnevettetett és igen, sokszor meg is hatott.

A könyv rengeteg témát dolgoz fel: a gyász, az elengedés és a testvérek közötti őszinte kapcsolattól kezdve a téves első benyomások, és az abból adódó téves következtetéseken át az őszinte barátság és az újrakezdés gondolatával bezárólag tényleg minden megtalálható volt itt. Nekem kellett egy kis idő, amíg megszoktam az írónő stílusát, és humorát. Azt nem mondom, hogy mély nyomott hagyott bennem a történet, és hogy újraolvasás céljából ismét lekerül majd a polcomról, mert túl unalmasnak éreztem ahhoz, de nagyra értékeltem, hogy a szerző a veszteség szomorú témájával nem lehúzni akarta az olvasót, hanem egy kis humorral és optimizmussal fűszerezve ráeszméltetni arra, hogy el kell engedni a múltat ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.

Kiadó: Európa

Eredeti cím: The Garden of Small Beginnings

Fordította: Balázs Júlia

Oldalszám: 432

tovább olvasom Abbi Waxman: Új ​örömök kertje