John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Bevallom, A vezércsel c. netflixes sorozat inspirált a könyv megvásárlására, imádtam Beth Harmon történetét, szerintem zseniális alkotás volt. Úgyhogy ezzel a regénnyel részben a sorozat által nyújtott élményt szerettem volna meglovagolni, másrészt pedig mindig is érdekeltek a II. világháború koncentrációs táboraiban zajló történetek, ahol a tiszta gonoszság emberi formában nyilvánult meg. Sok ilyen témájú könyvet olvastam már és olvasok mostanában is, és nem csak azért, mert mindig újat tudnak mondani számomra, hanem - és ez sokkal fontosabb - mert nem engednek felejteni. Szóval több szempontból is kíváncsi voltam erre a könyvre, úgyhogy nagy elvárásokkal vetettem bele magamat, és talán itt ment félre kicsit a dolgot, mert nem azt kaptam, amit vártam.

1944 auschwitzi koncentrációs tábor.

Paul Meissner SS-tiszt úgy dönt, hogy sakk-klubot hoz létre a szolgálatot teljesítő férfiak moráljának fokozása érdekében. Amikor megtudja, hogy a foglyok is sakkoznak egymással, kíváncsi lesz Emil Clémentre, az Órásra, akit a társai legyőzhetetlennek tartanak. Mivel egyetlen zsidó sem lehet okosabb egy németnél, így az Órásnak a németek ellen is játszania kellett. Ha nyert, megmenthette vele egy fogolytársa életét, ha veszített, a saját életét kockáztatta. Emilnek persze nem volt választása, játszania kellett, miközben a sakk iránti szeretetével és tudásával lassan elnyerte Paul Meissner tiszteletét, majd később védelmét.

A történet három férfi valószínűtlen barátságáról szól, amit közel két évtizeddel a háború után Amszterdamban kötnek egymással. A francia Emil Clément, egykori zsidó rab, és Willie Schweninger, német hivatalnok épp egy amsterdami sakkversenyen küzdenek egymással a világbajnoki címért, amikor Paul Meissner, egykori SS-tiszt, aki Auschwitzban teljesített szolgálatot - amikor Emil ott raboskodott -, mindkettőjüket meginvitálja egy rövid találkozóra. Paul haldoklik és még mielőtt élete végéhez érne, szeretné, ha ők hárman leülnének egymással és megbeszélnék a múltat, hogy békére és megbocsátásra leljenek. E beszélgetések során pedig időről időre visszarepülünk a múltba és megismerjük, hogy e három férfi, hogyan alakította és befolyásolta egymás sorsát.

A könyv, mint minden Auschwitzban játszódó történet megrendítő és szívbemarkoló volt. Donoghue nagyon részletesen írja le a táborban folyó életet és halált, miközben a kiváltságos rabok és német tisztek között zajló hatalmi harcokat és halálos intrikákat is rendkívül jól ábrázolja. Tetszett, ahogy a múlt és a jelen eseményeit szépen (gyöngy)sorba fűzte, és ahogy az Órás, Meissner és Schweninger együtt járták be visszaemlékezéseik során múltjuk emlékeinek útját, melynek okán mindhárman megváltoztak és más megvilágításban kezdték látni a velük történt eseményeket. Mondjuk számomra kissé hihetetlen volt, hogy ők hárman ilyen gyorsan barátságot kötöttek egymással, de ezt betudtam annak, hogy sajnos egyikük sorsa sem érintett meg igazán, nem tudtam beleélni magam a helyzetükbe, és talán ezért is érezhettem ezt a kapcsolatot különösnek közöttük. 

A könyvben olvasható sakkjátszmák egyébként izgalmasak voltak, bár mivel tudtam, hogy Emil túléli a háborút - tehát minden mérkőzésből győztesen kerül majd ki -, nem tudtam a versenyek súlyát a helyzetnek megfelelően mélyen átérezni. 

A könyvet a közepéig egyébként nagyon élvezetesnek találtam, de aztán volt egy-két olyan dolog, ami zavart benne. Például Emil azon megállapítását, mely szerint, ha megtiltották volna számára a táborban a sakkozást, az olyan lett volna, mintha halálbüntetést szabtak volna ki rá, kissé erősnek éreztem. Egy ilyen helyen azt gondolná az ember, hogy ennek nincs helye, de úgy voltam vele, ha neki Auschwitzban ez okozta a legnagyobb örömöt, ám legyen. Elfogadtam, és lassan megértettem, hogy ez valamiféle kapaszkodó volt számára, ami az élethez és az emberiséghez fűzte. Azt azonban, hogy ezt egyben valamiféle spirituális játéknak is tekintette, melynek során egy-egy meccs előtt az isteni akarat irányának érzékelésére lapkákat vetett, már komolytalannak találtam. Az is zavart a könyvben, hogy néhol az író túl szájbarágósan közölt velünk dolgokat, olyanokat, amiket konkrét szavak nélkül is simán (meg)érez és tud az olvasó. És nem utolsósorban a történet végével sem voltam teljes mértékben kibékülve, meglehetősen naivnak és hihetetlennek találtam a körülményekhez képest.

Mindenesetre sok fontos kérdést vet fel az író a történet elbeszélése során, úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Kedvencemmé nem vált, mert nem érintett meg mélyen és nem vágott úgy földhöz, mint ahogyan arra számítottam. És bár igaz, hogy a történet állandó eleme volt a sakk, de a fő hangsúly mégsem ezen volt, hanem azon alapvető kérdésen, hogy vajon az áldozat megbocsáthat-e kínzójának, vagy vannak dolgok, amik örökre megbocsáthatatlanok maradnak?

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: The Death's Head Chess Club 

Fordította: Habony Gábor

Oldalszám: 432