Jennie Fields: Sorshasadás

A történet Chicagoban játszódik az 1950-es években, főszereplője pedig Rosalind Porter, egy magasan képzett fiatal fizikusnő, aki a második világháború alatt részt vett a Manhattan-terv lebonyolításában. Rosalind sosem akart megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Sem akkor, amikor atomfizikusként és egyetlen nőként kezdett el dolgozni a laborban, sem akkor, amikor szenvedélyes viszonyba kezdett az egyik kollégájával, Thomas Weaverrel. Rosalind nagyon sikeres volt a munkájában, a szerelemben azonban nem éppen, ugyanis Weaver nemcsak egyik napról a másikra hagyta el őt egy másik nő miatt, hanem egy aljas húzással a karrierjét is teljesen tönkretette. Amikor öt évnyi hallgatás után Weaver ismét jelentkezik, Rosalind nem tudja, hogy mi tévő legyen. Épp kezd magához térni abból a mély letargiából, amibe a férfi taszította, így egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy újra találkozzon vele. Ám ekkor felbukkan Charlie Szydlo, az FBI különleges ügynöke, és arra kéri, hogy kémkedjen egykori szerelme után, akiről az FBI azt gyanítja, hogy nukleáris titkokat ad át a szovjeteknek. Rosalind lehetetlen helyzetben kerül, egyrészt, mert mindenképp szeretne segíteni hazájának, másrészt, mert tart a Weaverrel való találkozás rá gyakorolt hatásától, mivel még a mai napig nem szeretett ki a férfiból.

Ebben a regényben Jennie Fields egy olyan vonzó és szimpatikus hősnőt hozott létre, aki bátor, kitartó, intelligens és határozott, ami már a könyv első oldalai után tisztán érezhető volt számomra. Úgyhogy hamar megszerettem Rosalindot, annál is inkább, mivel mindezen erények mellett egy nagyon érzékeny nőnek is tartottam. Hihetetlenül szenvedett attól, hogy az amerikaiak az atombombát, melynek kifejlesztésében neki is jelentős szerepe volt, ledobták Hirosimára és Nagaszakira. És rendkívül nehezen birkózott meg azzal a ténnyel, hogy ezzel több százezer ember haláláért részben ő is felelős volt. És nem ez volt az egyetlen dolog, ami marcangolta és nyomasztotta belülről. Weaver árulása is mély nyomott hagyott benne, aki se szó, se beszéd egyszer csak cserben hagyta, és kegyetlenül átgázolt rajta.

A Weaverrel való kapcsolata egyébként nagyon különleges volt számomra. Amikor róluk olvastam, úgy éreztem, hogy hűűűű micsoda szerelem volt közöttük - nem mindenki él át ám ehhez hasonlót. Lenyűgözött a kettőjük között lévő kötelék, ezért kezdetben nem is értettem, hogy mindennek ellenére Weaver mégis, hogy tudott olyan csúnyán elbánni a lánnyal. Miért nem elégedett meg azzal, hogy összetörte a szívét? Miért kellett a tekintélyétől is megfosztania, melynek következtében lenyűgöző fizikus elmével egy áruházban kellett dolgoznia eladóként, hogy biztosítani tudja a megélhetését. Rosalind pedig? Nos, ő ahelyett, hogy megbosszulná mindazt a sérelmet, amit öt évvel ezelőtt ez a gazember okozott számára, már az első találkozásuknál újra felizzik benne a férfi iránt érzett szenvedély. És hahhh… hogy én ez miatt milyen mérges voltam rá.  Sehogy sem tudtam megérteni Rosalind reakcióját. Illetve hazudok, nagyon is értettem. Tisztában voltam vele, hogy mi mindenen megy keresztül, mégis haragudtam rá, amiért még mindig szerelmes volt a férfiba. Ugyanakkor borzasztóan sajnáltam is egyben, mert azt, hogy kit szeretünk és kiért égünk, bizony nem mi határozzuk meg.

Mindenesetre Rosalind kezdetben csak az FBI miatt engedte magához közel Weavert, vagy legalábbis ezzel nyugtatta magát. Aztán ahogy szép lassan tudomást szerzett Weaver sötét titkairól, más szemmel kezdte nézni a kapcsolatukat, amihez nagyban hozzájárult Szydlo ügynök különleges személye, na meg az a rendkívül nagy türelem, megértés és kedvesség, amit Rosalind irányába tanúsított. A történet egyébként Rosalind és az ügynök szemszögéből íródott, és bár mindkét oldalt szerettem olvasni, a Charlie múltjának megismerésével, a japán fogolytáborban töltött napokkal és annak lelki következményeivel foglalkozó részeket különösen érdekesnek és szívszorítónak találtam.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, kémregénynek számomra elég vérszegény volt, romantikusnak viszont tökéletesen megállta a helyét. Történelmi vonatkozásban és az atomkutatásokra vonatkozóan – lásd a szerző utószavát - szerintem hű volt. És az 1950-es években a nőkkel szembeni elvárás is szépen kirajzolódott a könyvben, mely szerint a nők csak az anya és feleség szerepében teljesedhettek ki igazán, ami persze már akkor is oltári nagy hülyeség volt, amit az író nagyon jól be is mutat nekünk Rosalind és a nővére életén keresztül.

És végezetül, kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik szeretik az 50-es évek Amerikájának átható hangulatát, a hidegháború ideje alatt játszódó történeteket és az erős és intelligens nőkről szóló romantikus regényeket.  

Kiadó: General Press

Eredeti cím: Atomic Love

Fordította: Tóth Bálint Péter

Oldalszám: 368