Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok
jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt
könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A
ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat
felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.
Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire
imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez
lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még
csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és
romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.
A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker
példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős
Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező
fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért
nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is
tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül
él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a
minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba
- ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy
az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden
megváltozik az életében.
A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy
olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is
felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem.
Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál
kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített,
amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe.
(Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)
A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és
olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem
szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a
különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő
jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli
szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító
és egyben csodálatra méltó volt bennük.
Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira
színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy
mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem
didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol
és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az
embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik
és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el
mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen
formájával szemben.
Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam,
bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az
egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de
nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait.
Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei
tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy
Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az
alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt
mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket.
Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük,
ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik
mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a
fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van
szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán
csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus
szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a
visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó,
őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.
A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a
kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon
sok minden, hogy csak néhányat említsek.
De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -,
mert úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak
olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.
Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea
Fordította: Szente Mihály
Oldalszám: 426