Sarah J. Maas: A ​Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.)

A sorozat első kötetétől bevallom nem voltam annyira elájulva. A teljes érdektelenségbe fulladástól tulajdonképpen a könyv utolsó harmada és Rhys karaktere mentette meg számomra. Azonban, ha tudtam volna, hogy a második rész ennyire jó lesz, akkor sokkal, de sokkal hamarabb belekezdtem volna, mert ez a könyv egyszerűen letehetetlen volt.

A történet pár hónappal az első rész befejezése után játszódik. Talmin és Feyre próbálják elfelejteni a hegy alatt átélt szenvedéseket, melynek utóhatásaként éjszakánként sorozatos rémálmok gyötrik őket. Talmin retteg attól, hogy szerelmének bármi baja eshet, ezért ha tehetné, a legszívesebben négy fal közé zárná. Feyre pedig folyamatosan próbál e fojtogató szeretetnek gátat szabni, sajnos nem sok sikerrel. Szerencsére Rhys a legjobbkor tűnik fel a színen,  hogy az előző részben köttetett alkujának megfelelően havonta egy hétre kisajátítsa magának a lányt, aki így, ha rövid időre is, de kikerül az udvar szorításából, és meglepő mód mindez gyógyírként hat megtört lelkére. Az Éjszaka udvarában töltött idő alatt Feyre egyre jobban megismeri Rhyst és annak különös, ám mindenképp imádniavaló barátait, meg aztán azon kívül, hogy részese lesz egy titkos összeesküvésnek, Rhys irányába tanúsított érzelmei is teljesen megváltoznak.

A történetről semmi olyat nem tudok írni, amit az előttem szólók már nem írtak volna meg. Természetesen másokhoz hasonlóan én is imádtam minden sorát és teljesen odavoltam érte, olyannyira, hogy már most tudom, hogy hetekig a hatása alatt leszek, amire persze később, majd mosolyogva gondolok vissza, hogy ennyi évvel a hátam mögött még mindig képes vagyok egy könyv miatt rajongó tinilányként viselkedni. Úgyhogy ezt figyelmen kívül hagyva inkább arra koncentrálok, hogy e bódító állapot minden percét kiélvezzem, és míg e hatás tart, visszajátsszam a fejemben azokat a részeket, melyek által okozott kellemes érzésben még egy kis ideig eldagonyázhatok. Mint például Rhys váratlan belépőjét, ami nem csak Feyre, de az én szívemet is megdobogtatta, vagy amikor a kötelező találkáik alkalmával lordunk az önmagát dicsérő nagyképű szövegeivel tanította olvasni a lányt. 

"Rhysand a legsármosabb főúr.

Rhysand a legszórakoztatóbb főúr.

Rhysand a legravaszabb főúr." 

Ám a kedvenc részem mégis az volt, amikor Feyre megmenti őt az ellenség karmai közül, ami egyébként nem kis teljesítmény volt a részéről, hiszen akkor még mindig nem volt tisztában új képességei határával, de olyan jó volt látni, hogy mi mindenre lenne képes a társáért. A legemlékezetesebbnek pedig azt a bizonyos őszinte szerelmi vallomást találtam – ó, azt többször is el kellett olvasnom –, melyben olyan, az első részben történt eseményekre kaptam választ, amiket akkor bizony kissé furcsának találtam. Ami miatt azonban mégis elégedetten csuktam be a könyvet és azt mondtam magamban, hogy ez igen, ilyen megoldással nem igen találkozik az ember, az a történet legvége volt, ami nem úgy végződött, mint ahogy azt vártam, miszerint Feyre még mindig azon rágódik, hogy a két szuper pasi közül melyiket válassza, hanem ekkor ő már szerencsére tökéletesen tisztában van az érzéseivel és inkább a feladatára és a kötelességére koncentrál - előre vetítve ezzel egy óriási összeesküvés tervét - mintsem további szerelmi drámákba bonyolódva borzolná tovább az idegeimet, ami szerintem hihetetlen jó befejezése volt ennek a röpke 750 oldalacskának.

Persze nem lehet szó nélkül elmenni a sorozatban feltűnő új karakterek mellett sem, akik az első perctől kezdve belopták magukat a szívembe. Rhysand belső köre: Mor, Amren, Cassian és  Azriel egy igazi összetartó családot alkotnak. Tisztelik, szeretik és támogatják egymást, és ezt annyira szívmelengető volt olvasni, hogy a legszívesebben valamennyit jól magamhoz ölelgettem volna érzelmi túlcsordulásom hevében. Rhysand pedig... ah, ő egy olyan igazán erős és összetett karakter, aki seperc alatt teljesen az ujjai köré tudott csavarni. Az pedig, hogy a csábító rosszfiú mellé még egy ragyogó elme is egyben, már tényleg csak hab azon a bizonyos minden képzeletet felülmúló tortán. (Ó mily óriási csapás, hogy csak a mesékben léteznek ilyen férfiak.)

Az egyetlen problémám a könyvben Feyre volt. Türelmetlenül vártam, hogy végre elfogadja tündér létét és ennek fényében a képességiben is próbáljon minél gyorsabban fejlődni, de ez sajnos irtózatosan lassan ment neki. Olyannyira, hogy egy-két jelenetnél bizony a legszívesebben megráztam volna, hogy térjen már észhez - hát nem látja, hogy mindenki érte tesz mindent? Sajnos ez a rázogatós érzés sokszor elkapott vele kapcsolatban, és azt sem állítom, hogy mind a 750 oldalra szükség volt, hogy kerek  és egész történetet kapjunk, de mindezek csupán csak kötekedésként hatnak a könyv erényei mellett, úgyhogy olvassátok bátran, mert megéri!

Sarah J. Maas

"-Mondj el egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom az enyém. Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt: 

-A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj."

Kiadó: Könyvmolyképző

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara

Eredeti cím: A Court of Mist and Fury

Oldalszám: 750

tovább olvasom Sarah J. Maas: A ​Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.)

Sarah J. Maas: A ​Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel az otthonában, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja a tündérek birodalmába. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. Miközben az udvarban Feyre Tamlin iránt érzett jéghideg gyűlölete egyre forróbb szenvedéllyé kezd átalakulni, észre sem veszi a birodalom felett egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetést, melynek pusztító rombolását minden jel szerint ember létére csak ő képes megakadályozni, ellenkező esetben örök pusztulásra ítéli szerelmét Tamlint és világát. 

Igazából nem akartam értékelést írni erről a könyvről, mert mély gondolatokat nem indított el bennem, ám úgy érezem, hogy pár mondat erejéig mégiscsak muszáj billentyűzetet ragadnom, hogy mindennek ellenére leírjam milyen különleges élményt nyújtott a számomra. Annál is inkább, mivel kisebb fenntartással kezdtem bele, hiszen az írónő előző regénye az Üvegtrón anno nem igazán nyerte el a tetszésemet, és ha több kedves molyos ismerősöm nem szorgalmazta volna oly lelkesen a könyv mielőbbi olvasását, akkor lehet, hogy még talán ki is marad az életemből. (Ó jaj, igen tudom, óriási veszteség lett volna.)

Na de félretéve a cinizmust, tény, hogy az írónőnek hatalmas fantáziája van, mellyel simán levett a lábamról. Arról már nem is beszélve, hogy egy olyan izgalmas és egyedi atmoszférájú történetet hozott létre, amely A szépség és a szörnyeteg sztorijára épült, ami számomra - mi tagadás - óriási pozitívum. Egyrészt, mert a kedvenc mesémről van szó másrészt, mert szeretem, ha egy régi mese új ízt kapva alapja lesz egy teljesen más környezetben játszódó és irányba haladó történetnek.

Maga a cselekményt sajnos a könyv kétharmadáig elég lagymatagnak éreztem, azonban a könyv utolsó harmadában Feyre próbatételei mindenért kárpótoltak. Ezek a jelenetek nagyon, ismétlem nagyon sokat dobtak a könyv élvezeti értékén, sőt mi több, ezen fejezeteknek  köszönhető, hogy a későbbiekben a folytatásokra is kíváncsi leszek.

A szereplőkkel azt kell mondjam, hogy egész fura kapcsolatba keveredtem. Az egyik legfőbb karakter Tamlin, akinek minden jel szerint le kellett volna vennie a lábamról teljesen hidegen hagyott. Nincs mit szépíteni a dolgot, én mindig is a rosszfiúkra buktam és Tamlin bizony túl jó, túl szép, túl kedves és önzetlen volt ahhoz, hogy szeretni tudjam. Egyszerűen képtelen voltam belehabarodni, olyannyira, hogy a könyv végére már kifejezetten irritált a jelenléte. Ellenben a Éjszaka udvarának urát, akit a gonosz tettei és sorozatos kellemetlenkedései ellenére is sokkal izgalmasabb és szimpatikusabb karakternek találtam. És hogy a hősnőnk se maradjon ki a sorból, miatta rendkívül sokat bosszankodtam. A családja életben maradásáért tett önfeláldozását példaértékűnek találtam, de miután bekerült a tündérek birodalmába és egyre közelebbi kapcsolat kezdett kialakulni közte és Tamlin között egy önfejű és kezelhetetlen kis hülye tinilánnyá változott, aki a tanácsokra és a rá leselkedő veszélyekre fittyet hányva mindig csak a saját feje után ment. Arról már nem is beszélve, hogy annyira el volt foglalva szegény sanyarú sorsával, hogy meg sem fordult a fejében, hogy vajon milyen pusztítás közeledhet Prythian felé, aminek még az udvar főura sem tud ellenállni. Túl vak volt, hogy átlássa a helyzetet, no nem mintha én tudtam volna, hogy mi a probléma az udvarban, de a helyében tuti jobban utánajártam volna. 

Ami igazán tetszett a könyvben az maga a háttértörténet és a tündérek világa volt - ami szerintem nagyon jó alapokra épült -, valamint a különböző lények sokszínűsége, melyek összessége adta tulajdonképpen számomra a könyv erősségét. És bár igaz, hogy a főszereplők nem nőttek közel a szívemhez, de szerencsére volt pár olyan mellékszereplő, akik a hűségükkel, a humorukkal vagy épp a rosszindulatú gáncsoskodásaikkal nemcsak megízesítették a történetet, de szinte kikövetelték, hogy odafigyeljek rájuk, sőt mit több, megkedveljem őket.

Mindent összevetve azt kell mondja, hogy az Üvegtrón után pozitívan csalódtam Sarah J. Maas regényében, mellyel ugyan adódtak kisebb gondjaim és a végén is némi hiányérzettel csuktam be a könyvet – hogy miért, ne kérdezzétek, mert meg nem tudnám mondani – de mindezek csak részben csorbították azt a kellemes élményt, amit ez a szórakoztató fantasy nyújtott a számomra, úgyhogy a romantika, kaland és fantasy rajongóknak csak annyit mondhatok hajrá!

Sarah J. Maas

Értékelés: 4/5

Kiadó: Könyvmolyképző

Sorozat: A Court of Thorns and Roses 

Oldalszám: 512

tovább olvasom Sarah J. Maas: A ​Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara