Sarah J. Maas: A ​Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.)

A sorozat első kötetétől bevallom nem voltam annyira elájulva. A teljes érdektelenségbe fulladástól tulajdonképpen a könyv utolsó harmada és Rhys karaktere mentette meg számomra. Azonban, ha tudtam volna, hogy a második rész ennyire jó lesz, akkor sokkal, de sokkal hamarabb belekezdtem volna, mert ez a könyv egyszerűen letehetetlen volt.

A történet pár hónappal az első rész befejezése után játszódik. Talmin és Feyre próbálják elfelejteni a hegy alatt átélt szenvedéseket, melynek utóhatásaként éjszakánként sorozatos rémálmok gyötrik őket. Talmin retteg attól, hogy szerelmének bármi baja eshet, ezért ha tehetné, a legszívesebben négy fal közé zárná. Feyre pedig folyamatosan próbál e fojtogató szeretetnek gátat szabni, sajnos nem sok sikerrel. Szerencsére Rhys a legjobbkor tűnik fel a színen,  hogy az előző részben köttetett alkujának megfelelően havonta egy hétre kisajátítsa magának a lányt, aki így, ha rövid időre is, de kikerül az udvar szorításából, és meglepő mód mindez gyógyírként hat megtört lelkére. Az Éjszaka udvarában töltött idő alatt Feyre egyre jobban megismeri Rhyst és annak különös, ám mindenképp imádniavaló barátait, meg aztán azon kívül, hogy részese lesz egy titkos összeesküvésnek, Rhys irányába tanúsított érzelmei is teljesen megváltoznak.

A történetről semmi olyat nem tudok írni, amit az előttem szólók már nem írtak volna meg. Természetesen másokhoz hasonlóan én is imádtam minden sorát és teljesen odavoltam érte, olyannyira, hogy már most tudom, hogy hetekig a hatása alatt leszek, amire persze később, majd mosolyogva gondolok vissza, hogy ennyi évvel a hátam mögött még mindig képes vagyok egy könyv miatt rajongó tinilányként viselkedni. Úgyhogy ezt figyelmen kívül hagyva inkább arra koncentrálok, hogy e bódító állapot minden percét kiélvezzem, és míg e hatás tart, visszajátsszam a fejemben azokat a részeket, melyek által okozott kellemes érzésben még egy kis ideig eldagonyázhatok. Mint például Rhys váratlan belépőjét, ami nem csak Feyre, de az én szívemet is megdobogtatta, vagy amikor a kötelező találkáik alkalmával lordunk az önmagát dicsérő nagyképű szövegeivel tanította olvasni a lányt. 

"Rhysand a legsármosabb főúr.

Rhysand a legszórakoztatóbb főúr.

Rhysand a legravaszabb főúr." 

Ám a kedvenc részem mégis az volt, amikor Feyre megmenti őt az ellenség karmai közül, ami egyébként nem kis teljesítmény volt a részéről, hiszen akkor még mindig nem volt tisztában új képességei határával, de olyan jó volt látni, hogy mi mindenre lenne képes a társáért. A legemlékezetesebbnek pedig azt a bizonyos őszinte szerelmi vallomást találtam – ó, azt többször is el kellett olvasnom –, melyben olyan, az első részben történt eseményekre kaptam választ, amiket akkor bizony kissé furcsának találtam. Ami miatt azonban mégis elégedetten csuktam be a könyvet és azt mondtam magamban, hogy ez igen, ilyen megoldással nem igen találkozik az ember, az a történet legvége volt, ami nem úgy végződött, mint ahogy azt vártam, miszerint Feyre még mindig azon rágódik, hogy a két szuper pasi közül melyiket válassza, hanem ekkor ő már szerencsére tökéletesen tisztában van az érzéseivel és inkább a feladatára és a kötelességére koncentrál - előre vetítve ezzel egy óriási összeesküvés tervét - mintsem további szerelmi drámákba bonyolódva borzolná tovább az idegeimet, ami szerintem hihetetlen jó befejezése volt ennek a röpke 750 oldalacskának.

Persze nem lehet szó nélkül elmenni a sorozatban feltűnő új karakterek mellett sem, akik az első perctől kezdve belopták magukat a szívembe. Rhysand belső köre: Mor, Amren, Cassian és  Azriel egy igazi összetartó családot alkotnak. Tisztelik, szeretik és támogatják egymást, és ezt annyira szívmelengető volt olvasni, hogy a legszívesebben valamennyit jól magamhoz ölelgettem volna érzelmi túlcsordulásom hevében. Rhysand pedig... ah, ő egy olyan igazán erős és összetett karakter, aki seperc alatt teljesen az ujjai köré tudott csavarni. Az pedig, hogy a csábító rosszfiú mellé még egy ragyogó elme is egyben, már tényleg csak hab azon a bizonyos minden képzeletet felülmúló tortán. (Ó mily óriási csapás, hogy csak a mesékben léteznek ilyen férfiak.)

Az egyetlen problémám a könyvben Feyre volt. Türelmetlenül vártam, hogy végre elfogadja tündér létét és ennek fényében a képességiben is próbáljon minél gyorsabban fejlődni, de ez sajnos irtózatosan lassan ment neki. Olyannyira, hogy egy-két jelenetnél bizony a legszívesebben megráztam volna, hogy térjen már észhez - hát nem látja, hogy mindenki érte tesz mindent? Sajnos ez a rázogatós érzés sokszor elkapott vele kapcsolatban, és azt sem állítom, hogy mind a 750 oldalra szükség volt, hogy kerek  és egész történetet kapjunk, de mindezek csupán csak kötekedésként hatnak a könyv erényei mellett, úgyhogy olvassátok bátran, mert megéri!

Sarah J. Maas

"-Mondj el egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom az enyém. Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt: 

-A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj."

Kiadó: Könyvmolyképző

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara

Eredeti cím: A Court of Mist and Fury

Oldalszám: 750