2016/02/03

, , , , , , , ,

Mindig maradjatok a fényben!

Hogy miért is jó régi sorozatokat olvasni?

Nos az első és legfontosabb érv ami mellettük szól, hogy nem kell sokat várni a folytatásra, mert azok szerencsés esetben vagy ott porosodnak már - az évekkel ezelőtt beszerzett társaikkal együtt  - a polcodon, vagy a legközelebbi könyvesboltban akár azonnal be is szerezheted őket. És úristen, de jó érzés ha a könyv vége előtt, amely egyébként totálisan levett a lábadról – néhány oldallal már előre tudod, hogy azonnal nyúlhatsz is a következőért, mert elérhető, és mert nem kell hosszú hónapokat, uram bocsá éveket várnod a megjelenéséig. És ez az érzés, higgyétek el, megfizethetetlen.
Aztán ott vannak az akciók, melyekben ha egyszerre vásárolod meg mondjuk egy trilógia mindhárom kötetét, akkor nagyon nagy kedvezménnyel juthatsz hozzájuk. És azért valljuk be, hogy ez bizony sokat számít, mert nem olcsó hobbi ám a könyvmolykodás.
És nem utolsósorban azért is jó régi könyveket/sorozatokat olvasni, mert attól még, hogy nincsenek folyamatosan szem előtt és nem tőlük pezseg a könyves blogok színe java, még ugyanolyan jók, ha nem jobbak, mint a legfrissebb megjelenések. Higgyétek el, muszáj ellenállni a nyájkövetés óriási nyomásának és erős kézzel szelektálni, mert különben könnyen elveszhet az ember a rengeteg új könyv és sorozat között, miközben lehet, hogy már régóta ott várakozik a polcán az a történet (ráadásul az elejétől a végéig), ami által nyújtott élményre már olyan régóta áhítozik.

Nos mindezt csak azon apropóból írtam, mert basszus, pont így jártam én is az elmúlt időszakban két olyan sorozattal is, amik ha nem is rögtön, de szép lassan lopták be magukat nemcsak a mindennapi gondolataimba, de a szívembe is... vagyis röviden szólva übercsászár volt mind a kettő.

Az egyik ilyen szuper sorozat a Tündérkrónikák a másik pedig a Razorland-trilógia (róla majd később) volt. Mindkettő tökéletes választás volt a részemről, annak ellenére, hogy az első részeknél kételyeim voltak azzal kapcsolatban, hogy a végére fogok-e érni mindkettőnek, de mint látjátok, mégiscsak beszippantottak és sokáig nem is eresztettek el ezek a kis piszkok.

A Tündérkrónikákról és a rám gyakorolt hatásáról röviden:

Úgy gondolom, hogy ez a sorozat volt eddig a legfantáziadúsabb, a legszövevényesebb, a legkiszámíthatatlanabb, no meg persze a legszexisebb fantasy, amit valaha olvastam.



A történet hősnője Mac, nyugodt életet él Georgiána egy kisvárosában, egészen addig, míg egy nap hírt nem kap Dublinban tanuló nővére brutális meggyilkolásáról. Sajnos mire megkapja a testvére utolsó kétségbeesett és rejtélyes üzenetét, melyben egy bizonyos Sötét Könyv megtalálásáról beszél, Alina már régen halott. Amikor a rendőrségnek rekordidő alatt sikerül lezárnia a nyomozást - persze eredménytelenül -, akkor Mac kénytelen kézbe venni a dolgokat és Írországba utazni, hogy megtalálva nővére gyilkosát igazságot szolgáltasson. Érkezése után nem sokkal véletlenül belebotlik Jericho Barronsba, a titokzatos könyvesbolt-tulajdonosba, akiről érdekes mód nem lehet tudni, hogy kicsoda vagy micsoda, csak azt, hogy többet tud Macről és arról, hogy mi folyik körülötte, mint bárki más, akivel a lány eddig találkozott. Igazából az a szép az egészben, hogy kölcsönösen szükségük van egymásra, mert mindketten a Sötét Könyvet akarják, csak épp más okból, és bizony nem könnyíti meg a dolgukat, hogy nem ők ez egyedüliek, akik erre a könyvre pályáznak.... Mindenesetre Macet Barrons világosítja fel arról, hogy a világunk szétesőben van, mivelhogy az emberek és a tündérek világát elválasztó falak kezdenek leomlani, és ha mindez megtörténik, akkor az emberiség jövőjére keresztet lehet vetni.

Forrás
Kezdetben Macet a lelki szemeim előtt amolyan Dr. Szöszinek képzeltem el, aki a rózsaszín körmös ujjacskájával szivárványt rajzol az égre, de szerencsére a sorozat előrehaladtával folyamatos változáson ment keresztül, ami nagyon jót tett neki, és az ötödik rész végére egy egészen más, sokkal céltudatosabb, erősebb és kevésbé naivabb Macet kaptam, akiről már gondolkodás nélkül el tudtam hinni, hogy képes megmenteni a világot. Emlékszem, hogy az első kötet számomra kissé nehezen indult be, vontatottnak és helyenként kissé túlírtnak éreztem, de a következő részek alkalmával mindez megváltozott és csak egyre jobb lett minden, mígnem az ötödik kötet elolvasása után úgy éreztem, hogy nem bírom elviselni, hogy a végére értem. Nem találtam a helyemet és teljesen kétségbe voltam esve, hogy el kell engednem a szereplőket és ki kell szakadnom abból a világból, amibe Moning stílusának és hihetetlen írói  készségének hála teljesen el tudtam veszi. Imádtam a történet sötét és vészterhes hangulatát, amelyet csak Mac humora tudott megtörni és színesebbé tenni. Imádtam a szereplőket is, akik jellemfejlődését és titkaik kibontakozását  elképedve követtem nyomon, hogy aztán a végén meglepetésemben kiskanállal kelljen összeszedegetni magamat a földről.
Őrület, de akkora hiányérzet tört rám az utolsó kötet végén, hogy komolyan kezdtem kétségbeesni saját lelki egyensúlyom megőrzése végett. Persze tudtam, hogy ott a lehetőség, hogy folytassam a hatodik résszel, amely Dani történetét foglalja magába, de az valahogy mégsem vonzott annyira, hiszen nekem mégiscsak Mackel és Barronsszal volt az igazi a sorozat. Barronsról egyébként *rajongói sóhaj* ódákat tudnék zengeni, ő egy igazi álompasi, és őszintén szólva engem egyáltalán nem érdekelt, hogy kicsoda vagy micsoda, mert úgy imádtam ezt az egzotikusan sötét, titokzatos és szexi férfit - aki mindig képes volt kihúzni Mac rózsaszín hátsóját a csávából - ahogy volt.

Azt nem mondom, hogy hibátlan volt minden kötet, mert voltak jelenetek és olyan hosszabb fejezetek, amikért annyira nem rajongtam, de összességébe az öt rész, amit szinte pár hét alatt daráltam le, szerintem szuper jó volt, letehetetlen, következetes, izgalmas és iszonyat tekervényes. És baromira örülök, hogy egymás után olvashattam el az összeset, mert nem is tudom, hogy mi lett volna velem, ha csak egy napot is várnom kellett volna a folytatásra. Úgyhogy olvassátok, mert mindenképp megéri.

"Igazán egyszerű az életfilozófiám: ha egy adott napon senki sem akar megölni, az már jó napnak számít."
tovább olvasom Mindig maradjatok a fényben!