Rachel Givney: Szerelmes Jane

Ahogy megláttam ezt a könyvet a friss megjelenések között, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. Imádom Jane Austen munkásságát, ezért a világ összes kincséért sem hagynék ki egyetlen vele kapcsolatos, vagy róla szóló könyvet sem. Ráadásul a fülszövegből az is kiderült, hogy időutazás is van benne, úgyhogy naná, hogy rögtön repült is a kosaramba.

A történetről röviden annyit, hogy a huszonnyolc esztendős Jane Austen úgy tűnik, hogy már örökre vénlány marad, merthogy ennyi idősen már rég megfelelő férjet kellett volna találnia magának, de őt a házasság helyett inkább csak az írás érdekli. Egy fájó érzelmi csalódás után úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsát, és megtalálja igaz szerelmét, melynek során különleges körülmények közé sodródik.

Varázslatos módon a mai Angliában találja magát, ahol ló nélküli acélkocsik „vágtáznak” az utcákon, és az emberek is megbotránkoztatóan kevés ruhát viselnek magukon. Egy új barátnőre is szert tesz egy volt filmsztár, Sofia Wentworth személyében, akinek öccse, a merészen jóképű, okos és jószívű Fred iránt őszinte romantikus érzéseket kezd táplálni.

Jane London utcáit járva örömmel fedezi fel, hogy mára már híres író lett belőle, pontosan hat regénye jelent meg, és világszerte szeretik és ismerik a nevét. De ahogy egyre jobban kezd beleszeretni Fredbe, az irodalmi világban való jelenléte egyre halványabb lesz. Sorra tűnnek el a regényei, úgyhogy gyorsan meg kell találnia a módját, hogy mindezt hogyan akadályozhatná meg, még mielőtt túl késő lesz.

Izgalmasnak és nagyon egyedinek találtam a könyv alapfelvetését, miszerint Jane Austen véletlenül napjainkba utazik és választania kell az igaz szerelem és az írói karrierje között. Az is nagyon tetszett, ahogyan Jane rácsodálkozott és reagált a 21. századi dolgokra, például, hogy milyen tiszta víz folyik a csapból, vagy hogy milyen paraffinillata van mindennek, illetve hogy mindenkinek milyen fehér a foga és üde a lehelete. A kórházi jelenetek és az ott átélt tapasztalatai is maradandó élményt nyújtottak számomra, de erről nem árulhatok el többet.

Jane-t kíváncsi és éleslátó karakternek festette le a szerző, de szerintem - és most nemcsak a rajongó beszél belőlem - Jane valójában is egy nagyon különleges és éleslátó személyiség lehetett, ami az utókorra hagyott regényeiből is tökéletesen látszik. Nem hiába no, mégiscsak ő a történelem egyik legnagyszerűbb és legismertebb szerzője. (Ezt pedig a rajongó mondatta velem.)

A könyvben lévő romantikus szállal nem voltam teljesen kibékülve. Az elején olyan izgalmasan és humorosan indult Jane és Fred kapcsolata, de aztán szép lassan valahogy ellangyosodott és laposodott az egész. Fred kezdetben nagyon szimpatikus volt számomra, de aztán amikor kiderült, hogy angol tanár létére még egyetlen könyvet sem olvasott Austentől, rögtön nagyot esett a szememben. Ráadásul úgy éreztem, főleg a könyv vége felé, hogy Fred nővére Sofia, jobban támogatta és több dologban is a segítségére volt Jane-nek, mint az a férfi, akibe végül is szerelmes lett.

És akkor itt el is érkeztünk Sofiához, akit bár kezdetben kissé idegesítőnek találtam, a könyv végére azonban egész megszerettem. Nagyon élveztem az ő történetívét, ami nem mellesleg egy kis romantikán kívül egy komoly érzelmi válságból való kilábalást is magába foglalt. Az ő története nemcsak különálló és rendkívül szórakoztató része volt a történetnek, de – számomra legalábbis - a legjobb és a legélvezetesebb is egyben. Ráadásul mivel Jane nem sok segítséget tudott nyújtani Sofia szakmai és magánéleti nehézségeinek megoldásában, kivétel egy, a könyv végi csodás tanácson kívül, ezeket a problémákat Sofiának teljesen egyedül kellett megoldania, amit meg kell hagyni, nagyszerűen hajtott végre.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, bájos volt és kedves, de valahogy ez a lassú tempójú, romantikával és humorral vegyített időutazós meseszövés mégsem sodort és szippantott úgy magába, mint ahogy azt vártam. Nem volt rossz, de * csak súgva mondom * ennél kicsivel jobbra számítottam.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Jane in Love

Fordította: Bartók Imre

Oldalszám: 462

tovább olvasom Rachel Givney: Szerelmes Jane

Maros András: Kávéházi ​pillanatok

A molyon találtam rá erre a könyvre, az ott olvasottak alapján lettem rá nagyon kíváncsi. És mivel a Líránál egy akció keretében épp egy kávé áráért juthattam hozzá, így gyorsan meg is vettem magamnak.

A kötet több kis novellát tartalmaz, olyan kávéházi pillanatokat, melyekben régi ismerősök, barátok és barátnők, vagy kollégák és volt szeretők találkoznak, beszélgetnek, vagy épp vitatkoznak egymással. Találkoztam például olyan szülővel, aki szerintem túl lazán nevelte csemetéjét, és olyan szalmakalapos, papucsos sráccal, aki egyenrangú félként tekintett négylábújukra. De láthattam egy majdnem balul elsűlő lánykérést is, meg könnyen sértődő magányos vendégeket, na meg visszatérőket is, és az unokájukért rajongó nagymamákat, vagy épp egy mackóruhás szőke bombázót és annak barnára sült barátnőjét – akiknek a sztorija ugyan nem volt annyira ütős, de a képük mégis erősen beégett az agyamba – szóval sokféle ember beszélgetésének és találkozásának lehettem szem és fültanúja, pontosan ugyanúgy, ahogy az a való életben egy kávéházban lenni szokott.

"A felszolgáló leteszi a számlát az asztalra.
– Ízlett minden? – érdeklődik csillogó szemmel.
– Igen – bólint a vendég.
– Elégedett volt?
– Igen.
– A házi limonádé?
– Az is ízlett.
– Arra külön nagyon büszkék vagyunk.
– Lehetnek is.
– Ugye milyen isteni finom?
– Igen.
Ütemnyi szünet.
– Lájkolta már a kávézónk Facebook-oldalát?
– Ööö… még nem.
– És ezek után, hogy ilyen jó élményekkel távozik, fogja?
– Mármint hogy fogom-e követni a Facebook-oldalukat?
– Erre volnék kíváncsi, igen. Hogy nyom-e rá egy izmos
lájkot.
– Háát… végül is… miért ne?
– Palkó – kiált a felszolgáló a pultosnak. – Hozd ki a
tabletet!"

Reggelente, amikor a kedvenc bögrémmel kiültem a teraszra kávézni, mindig magammal vittem ezt a kis könyvecskét. Rendszerint 3-4 szösszenetet olvastam belőle, amit irtózatosan kevésnek találtam, de muszáj volt visszafogni magam, hogy minél tovább tartson az élmény. Mert e történeteket olvasva úgy éreztem, mintha egy régi, kicsit sötét és füstös kávézó egyik sarkában ültem volna és onnan szemléltem volna az eseményeket. Szóval nagyon élvezetes volt olvasni őket, olyannyira, hogy 1-2 történetet még a férjemnek is megmutattam, hogy együtt nevessünk rajta nagyokat. 

Persze nemcsak vidám sztorikból állt a kötet, voltak benne olyanok is, amik elszomorítottak, vagy megdöbbentettek, és amiket nem igazán értettem, úgyhogy nem mindegyik volt csont nélküli, ám ez egy cseppet sem zavart, mert az olvasásukkal töltött hangulatos, reggeli kávézós pillanatok mindenért kárpótoltak.

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 160

tovább olvasom Maros András: Kávéházi ​pillanatok

Eddy de Wind: Auschwitz, ​végállomás

Eddy de Wind egy holland zsidó orvos volt, akit 1943-ban a feleségével együtt Hollandiából Auschwitzba szállítottak. Ott el kellett válniuk egymástól, de azért mindig megtalálták a módját, hogy néhány lopott perc erejéig találkozni tudjanak egymással. Amikor 1944 őszén az oroszok Auschwitzhoz közeledtek, a nácik elhatározták, hogy eltakarítják a nyomokat maguk után.  Elindították a később halálmenetnek nevezett transzportokat Németország felé, amelybe Eddy felesége is bekerült. Eddy-nek azonban sikerült elrejtőznie a táborban, így ott maradt Auschwitzban. Talált egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet és írni kezdett.

 

Így kezdődött a regény, amit pár nap alatt ki is olvastam. A könyv különlegessége és egyik legfőbb erőssége, hogy ez az egyetlen olyan memoár, ami a háború alatt Auschwitzban íródott és amit írója nem régi emlékeiből rakott össze, hanem az ott átélt események mindegyikét frissen, ott helyben, a szenvedései helyszínén örökítette meg. Úgyhogy ebből a szempontból egy abszolút hiteles és hiánypótló írást kaptunk, azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy mivel Eddy naplója az eredeti íráshoz való leghűségesebb formában került kiadásra, így nem lehet és nem is szabad szépirodalmi műként tekinteni rá.

Auschwitz

Mindezen szempontokat szem előtt tartva bevallom, én kissé bajban vagyok a könyv értékelésével. Mert bár nem okozott csalódást, hiszen részletesen megismerhettem a láger belső működését és a főbb épültek elhelyezkedését – ez utóbbit néhol már kissé túl részletesen is -, a hierarchikus viszonyokat, és a túlélés különböző fortélyait, de összességében mégis azt kell mondanom, hogy nem hatott úgy az érzelmeimre, mint ahogyan azt vártam. A legnagyobb problémám az volt vele, hogy számomra hiányzott a könyvből az érzelem. Túl távolságtartónak és tárgyilagosnak éreztem Eddy írását. Olyan volt, mintha egy tudósítást vagy egy irodalomtörténész beszámolóját olvastam volna, holott ezeket a sorokat egy olyan ember írta, aki tényleg megjárta az auschwitzi haláltábort és azért vetett mindent papírra, hogy mindez soha többet ne forduljon elő.   

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy teljesen hidegen hagytak és nem rendítettek meg a könyvben leírt események, mert borzalmas dolgokat tudtam meg belőle - főleg a könyv utolsó harmadában a magyar gyerekekről írt rész ütött nagyon szíven -, de azokról a szörnyűségekről és bűnökről, amit a nácik ezekben a táborokban az emberek ellen elkövettek, nem volt olyan részletekbe menően szó, hogy az úgy istenigazából gyomorszájon vágott volna. Nem éreztem a könyvben azt a szörnyű kilátástalanságot, fájdalmat és fásultságot, amit más hasonló témájú könyveknél a szereplőkkel együtt már oly sokszor átéltem.

Persze mindezzel nem akarom kicsinyíteni a könyv értékét és jelentőségét, hiszen minden bizonnyal – vagy legalábbis szívből remélem - eléri célját: a jövő generációja megismeri és nem felejti a történelem e sötét időszakát. Úgyhogy mindenképp örülök, hogy olvashattam, hiszen a megjelenése óta irtó kíváncsi voltam már rá. Ami kifejezetten tetszett és mindenképp meg szeretnék említeni vele kapcsolatban azok a kötet végén található fotók Eddy-ről és a családjáról, illetve az eredeti füzet néhány lapjáról. Számomra ezek a képek, valamint a család és a fordító utószava sokat hozzátettek a könyvhöz.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Last Stop Auschwitz: My Story of Survival from within the Camp 
Fordította: Alföldy Mari
Oldalszám: 280

tovább olvasom Eddy de Wind: Auschwitz, ​végállomás

Samuel Bjørk: Magányos utazó

A történet Norvégia fővárosában, Oslóban játszódik, ahol egy közeli erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Holger ​Munch veterán nyomozó különös üggyel találja magát szembe, mely megoldásához egy régi kollégáját, Mia Krügert kéri fel segítségül, aki mély depresszióba süllyedve egy lakatlan szigeten bujkál. Ám Holger nagyon jól ismeri a lányt és azt is tudja, hogy hogyan keltheti fel az érdeklődését az ügy iránt, melynek köszönhetően Mia rövid időn belül már a speciális gyilkossági nyomozócsapat tagjai között találja magát. Mia felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, melyben Honefoss városából egy csecsemőt raboltak el, aki azóta sem került elő. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és úgy véli, hogy a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni.

Úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel, ha akartam volna sem nyúlhattam volna jobban bele a sorozatgyilkosokról szóló krimik sötét bugyrába, és ha az elején még nem is, a vége felé már határozottan úgy éreztem, hogy lehet, hogy egy árnyalattal lightosabb történet is elegendő lett volna az elszörnyedésre és borzongásra vágyó énem kielégítésére. A könyv hatalmas pozitívuma, hogy nem volt benne vérengzés, és a legdurvább jeleneteket is olyan intelligens módon tálalta a szerző, hogy azokat tényleg sikongatás és öklendezés nélkül tudtam végigolvasni, de a tény, hogy gyerekeket öltek benne, így is totál kikészített, ráült a lelkemre és nagyon nehezen szabadultam tőle.

A könyv fantasztikusan jó stílusban íródott - ezt imádtam benne egyébként a legjobban - erre szokták mondani, hogy ha a szerző bevásárló listát írna, az is ugyanilyen élvezetes lenne. Számomra nagyon átjött a történet hűvös és borús hangulata, mely miatt tudom, hogy furán hangzik, mert ugye mint mondtam, gyerekgyilkosságról van benne szó, mégis élveztem olvasni, mert az a sötét légkör, ami már az első oldalakon megérintett, a későbbiekben is fogva tartott, és mindez az író remek stílusával együtt csak egyre jobb és jobb lett.

A cselekmény sok szálon futott, melyek közül egy-kettőt teljesen feleslegesnek és céltalannak éreztem, ilyen volt pl. a színházi rész vagy az újságírókkal történt események, mely utóbbi kétség kívül a könyv egyik legütősebb jelenete volt, hiszen ki a fene akarná Istent játszva eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg, hacsak nem a bolondok és a pszichopata sorozatgyilkosok, de ezeket a részeket úgy érzem, hogy csak figyelemelterelésnek szánta az író, hogy jobban összezavarjon és még több gondolkodásra késztessen, amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, ha a végén mindegyikre kielégítő megoldást kaptam volna. Ám ez nem történt meg, valahogy nem értek össze a szálak, melynek köszönhetően a könyv befejeztével kissé kuszának éreztem a történetet, arról a sok megválaszolatlan kérdésről már nem is beszélve, amiket ezek a hiányosságok generáltak bennem.

A szereplők tekintetében nekem mindkét nyomozó nagyon szimpatikus volt, lelkesítő volt látni, hogy az őket segítő profi nyomozó csapatuk mindvégig tökéletesen a kezük alá dolgozott. Érdekes volt, ahogy Mianak a megfelelő véralkohol szint elérése után transzba esve kattogtak az agytekervényei, hogy aztán a végére e szörnyű kirakós darabkái, ha lassan is, de szépen a helyére kerüljenek - bár meg kell hagyni, hogy a véletlen szerencsének is nagy szerepe volt a nyomozás alakulásában. És nagyon szimpatikus volt Holger Munch nyomozó is az ő nyugodt és türelmes stílusával, amivel már rögtön az első találkozásunk alkalmával megnyert magának. Csak a jó ég tudja, hogy ezek ketten mennyi alkoholt és cigarettát fogyasztottak el addig, míg végre sikerült megbirkózniuk az üggyel. De ha ez kellett nekik ahhoz, hogy eredményesen működjenek, ám legyen. Szemet tudok hunyni felette.

Szóval összességében egy nagyon izgalmas és jó stílusban megírt könyvhöz volt szerencsém, melyben Samuel Bjørk lassan csepegtette az információkat és lélegzetelállítóan szőtte a szálakat, még ha némelyikkel vakvágányra is terelte az olvasót. A karakterei nagyon élők voltak, a gyerekek miatt pedig a szívem vérzett, úgyhogy minden tekintetben maradandó élményt nyújtott számomra ez a történet.

Samuel Bjørk

Most pedig megyek és keresek magamnak valami csillámpónis vagy valami nagyon-nagyon romantikus könyvet, hogy újra helyreálljon a lelki egyensúlyom.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Det henger en engel alene i skogen

Fordította: Domsa Zsófia

Oldalszám: 448

tovább olvasom Samuel Bjørk: Magányos utazó