Rachel Givney: Szerelmes Jane

Ahogy megláttam ezt a könyvet a friss megjelenések között, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. Imádom Jane Austen munkásságát, ezért a világ összes kincséért sem hagynék ki egyetlen vele kapcsolatos, vagy róla szóló könyvet sem. Ráadásul a fülszövegből az is kiderült, hogy időutazás is van benne, úgyhogy naná, hogy rögtön repült is a kosaramba.

A történetről röviden annyit, hogy a huszonnyolc esztendős Jane Austen úgy tűnik, hogy már örökre vénlány marad, merthogy ennyi idősen már rég megfelelő férjet kellett volna találnia magának, de őt a házasság helyett inkább csak az írás érdekli. Egy fájó érzelmi csalódás után úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsát, és megtalálja igaz szerelmét, melynek során különleges körülmények közé sodródik.

Varázslatos módon a mai Angliában találja magát, ahol ló nélküli acélkocsik „vágtáznak” az utcákon, és az emberek is megbotránkoztatóan kevés ruhát viselnek magukon. Egy új barátnőre is szert tesz egy volt filmsztár, Sofia Wentworth személyében, akinek öccse, a merészen jóképű, okos és jószívű Fred iránt őszinte romantikus érzéseket kezd táplálni.

Jane London utcáit járva örömmel fedezi fel, hogy mára már híres író lett belőle, pontosan hat regénye jelent meg, és világszerte szeretik és ismerik a nevét. De ahogy egyre jobban kezd beleszeretni Fredbe, az irodalmi világban való jelenléte egyre halványabb lesz. Sorra tűnnek el a regényei, úgyhogy gyorsan meg kell találnia a módját, hogy mindezt hogyan akadályozhatná meg, még mielőtt túl késő lesz.

Izgalmasnak és nagyon egyedinek találtam a könyv alapfelvetését, miszerint Jane Austen véletlenül napjainkba utazik és választania kell az igaz szerelem és az írói karrierje között. Az is nagyon tetszett, ahogyan Jane rácsodálkozott és reagált a 21. századi dolgokra, például, hogy milyen tiszta víz folyik a csapból, vagy hogy milyen paraffinillata van mindennek, illetve hogy mindenkinek milyen fehér a foga és üde a lehelete. A kórházi jelenetek és az ott átélt tapasztalatai is maradandó élményt nyújtottak számomra, de erről nem árulhatok el többet.

Jane-t kíváncsi és éleslátó karakternek festette le a szerző, de szerintem - és most nemcsak a rajongó beszél belőlem - Jane valójában is egy nagyon különleges és éleslátó személyiség lehetett, ami az utókorra hagyott regényeiből is tökéletesen látszik. Nem hiába no, mégiscsak ő a történelem egyik legnagyszerűbb és legismertebb szerzője. (Ezt pedig a rajongó mondatta velem.)

A könyvben lévő romantikus szállal nem voltam teljesen kibékülve. Az elején olyan izgalmasan és humorosan indult Jane és Fred kapcsolata, de aztán szép lassan valahogy ellangyosodott és laposodott az egész. Fred kezdetben nagyon szimpatikus volt számomra, de aztán amikor kiderült, hogy angol tanár létére még egyetlen könyvet sem olvasott Austentől, rögtön nagyot esett a szememben. Ráadásul úgy éreztem, főleg a könyv vége felé, hogy Fred nővére Sofia, jobban támogatta és több dologban is a segítségére volt Jane-nek, mint az a férfi, akibe végül is szerelmes lett.

És akkor itt el is érkeztünk Sofiához, akit bár kezdetben kissé idegesítőnek találtam, a könyv végére azonban egész megszerettem. Nagyon élveztem az ő történetívét, ami nem mellesleg egy kis romantikán kívül egy komoly érzelmi válságból való kilábalást is magába foglalt. Az ő története nemcsak különálló és rendkívül szórakoztató része volt a történetnek, de – számomra legalábbis - a legjobb és a legélvezetesebb is egyben. Ráadásul mivel Jane nem sok segítséget tudott nyújtani Sofia szakmai és magánéleti nehézségeinek megoldásában, kivétel egy, a könyv végi csodás tanácson kívül, ezeket a problémákat Sofiának teljesen egyedül kellett megoldania, amit meg kell hagyni, nagyszerűen hajtott végre.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, bájos volt és kedves, de valahogy ez a lassú tempójú, romantikával és humorral vegyített időutazós meseszövés mégsem sodort és szippantott úgy magába, mint ahogy azt vártam. Nem volt rossz, de * csak súgva mondom * ennél kicsivel jobbra számítottam.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Jane in Love

Fordította: Bartók Imre

Oldalszám: 462

tovább olvasom Rachel Givney: Szerelmes Jane

Gill Hornby: Austen ​kisasszony

Nem titok, hogy rajongok Jane Austen műveiért, és azt sem tagadom, hogy a személyiségével és magánéletével kapcsolatos mindennemű információk is felettébb érdekelnek. Ezért is szerettem volna mindenképp elolvasni ezt a könyvet, hátha ennek segítségével kicsit többet tudhatok meg a romantikus irodalom eme nagyszerű alakjáról. És bár igaz, hogy a regény életrajzi ihletésű, de a benne szereplő levelek pusztán a képzelet szüleményei, amit persze egy cseppet sem bántam, mert Gill Hornby rengeteg kutató munkát végzett a könyv megírása előtt, melynek köszönhetően így is sok mindent megtudtam Jane-ről, és annak nővéréről, Cassandráról. Arról a nőről, aki mindig is fontos szerepet töltötte be Jane életében, aki nemcsak szerető testvére, de legbensőségesebb bizalmasa is volt egyben.

Cassandra volt húga hagyatékának kezelője. Ő tartotta életben a lángot, ő vitte tovább az örökséget. Eltökélte, hogy az életéből hátralevő időt annak szenteli, hogy megtaláljon és megsemmisítsen minden olyan bizonyítékot, amelyek pletykákat és kételyeket kelthetnek szeretett húga jó hírében. Mivel valaha ő és Jane sok bensőséges levelet váltott kedves barátnőjükkel Eliza Fowle-val, úgy gondolta, hogy muszáj lesz átnéznie azokat, nehogy valami kompromittálót találjon bennük. Így minden figyelmeztetés nélkül meglátogatja a szintén rég elhunyt barátnője otthonát Kintburyben, ahol ezzel a néhai Eliza lányának, Isabella zaklatott életébe csöppen, nem kis zavart keltve ezzel. 

Cassy egy kis nyomozás után hamar megtalálja húga leveleit és újraolvasva őket, nemcsak Janet-t látja egy kicsit más megvilágításban, hanem a saját múltján is el kell merengenie kicsit.

Az Austen kisasszony egy nagyon különleges és megható regény volt számomra. Határozottan szerettem olvasni, mert olyan jó érzés volt belefeledkezni a könyv hangulatába, és az írónő stílusa is annyira szellemes, kiegyensúlyozott és simogató volt, hogy tényleg kár lett volna kihagyni.

Az Austen kisasszony természeténél fogva nem az a regény, amelyben nagy és izgalmas események történnének, a cselekmény elég lassan csordogál előre. Sok ismert tényt; az Austen lányok utazásait, a kiterjedt rokoni és ismeretségi köreikkel való kapcsolatait tárja elénk, amit már sokféle írásból, többféle módon is megismerhettem, ám, hogy milyen szoros, meghitt és szeretetteljes volt Jane és Cassandra kapcsolata, az valójában csak e könyv kapcsán tudatosodott bennem igazán.

Cassandráról eddig nem sok mindet tudtam, ez a könyv azonban segített közelebb kerülni hozzá, mivel a megtalált levelek és az általuk újraélt emlékek sokkal árnyaltabb és érzelemmel telibb képet festett róla. Családi feljegyzésekből tudjuk, hogy Cassandra életének utolsó éveiben rengeteg levelet megsemmisített, ami közte és Jane, illetve a Fowle család között zajlott, amit a történészekhez hasonlóan én is borzasztóan sajnálok, de az ő szemszögéből nézve a dolgokat megértem tettét, és hogy miért érezte úgy, hogy muszáj gondoskodnia arról, hogy azok a levelek ne kerüljenek rossz kezekbe. Pedig azokban a levelekben - Gill Hornby fantáziája szerint - semmi egetrengető nagy titok nem található. Úgyhogy a legszívesebben finoman belekaroltam volna Cassybe, megsimogattam volna a karját és megnyugtatásként halkan a fülébe súgtam volna, hogy ugyan már Cass! Kár ez miatt aggódni, hiszen ezekből a levelekből semmi olyasmi nem olvasható ki, amit az utókor úgy ítélne meg, hogy Jane hátrányára válna.

Amin meglepődtem - bár tudtam, de ha erről olvasok, akkor mindig szíven üt -, hogy milyen nyomorúságos sorsa volt azoknak a nőknek, akik nem akartak, vagy tudtak férjhez menni, vagy elveszítették a férjüket. Hihetetlennek és egyúttal bosszantónak találtam, hogy ebben az időben ezek a nők mennyire erősen függtek a család férfitagjainak jóindulatától. És hogy a rokonok mindezt mennyire kihasználták és úgy gondolták, hogy vénlányként bármikor elérhetőnek kell lenniük számukra, ha a háztartás és a gyereknevelés terén szükségük volt rájuk. 

Sajnos az Austen nővérek is ilyen helyzetbe kerültek apjuk elvesztése után. És bár Jane mindig is az írásban találta meg célját, ezek után mégis kénytelen volt elhanyagolni azt, hogy gondozza a házat és az édesanyját, miközben Cass mindent feladva a rokonainak állt legtöbbször rendelkezésére. 

A regény úgy festi le Cassandarát, mint egy önfeláldozó és gyakorlatias, mindent csak a saját lelkiismerete érdekében tevő, kötelességtudó, erős nőt, aki minden helyzetben stabil támasza volt húgának, és aki Jane betegségében rabszolgaként állt helyt mellette. Míg Jane-t vele ellentétben nekem kissé bohókásnak, de mindenképp őszintének, olyan embernek, akit gyakran elragadtak az érzelmek, ami miatt sokszor rossz kedélyállapotba, mondhatni depresszióba került.

Hogy mindez igaz volt-e, nem tudom, mindenesetre a regény korhűségét és a személyek hitelességét nem vonom kétségbe. Tetszett, hogy a szerző némi humort vitt a történetbe és a szereplők leírásába, hogy mindig vidámnak és intelligensnek írta le az Austen családot, és hogy nem habozott a felszínt is kicsit mélyebben megkapargatni a család néhány nem túl szimpatikus tagjával kapcsolatban.

Én úgy gondolom, hogy az Austen kisasszony egy igazán megható és szeretetreméltó regény volt, ami az Austen-rajongók számára biztos szép olvasmányélményt fog majd nyújtani - nekem legalábbis azt nyújtott.

"És Cassandra! Nem találok megfelelő szavakat, amelyek leírhatnák, micsoda ápolónőm ő, és milyen drága, gyengéd, körültekintő nővérem volt egész életemben. Ha belegondolok, mivel tartozom neki, sírva fakadok, és imádkozom Istenhez, hogy áldja meg őt még jobban, mindig jobban."

Kiadó: Gabo

Eredeti cím:Miss Austen

Fordította: Szabó Luca

Oldalszám: 368

 

tovább olvasom Gill Hornby: Austen ​kisasszony