2021/08/29

, , , , , , , ,

Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Ebben az évben ez már a második olyan magyar szerzős könyvem, ami kellemes meglepetés okozott számomra.

A történetről röviden annyit, hogy két ellentétes világban játszódik, melynek neve; Szabad Föld és Nebessen. És míg Szabad Földön szegénység van, és az ott élők bányászatból tartják fent magukat, addig Nebessenben Arden király uralkodik, és minden sokkal fejlettebb és gazdagabb.

A történetet négy szereplő szemszögén keresztül követhetjük nyomon. Szabad Földön két fiúval ismerkedhetünk meg, akik közül az egyik a szegénységben élő Ray, aki a húgáért mindenre képes lenne. A másikuk Kein, aki nincs pénzszűkében és Ray-el ellentétben nem az extra pénzért harcol esténként másokkal a Ketrecben, hanem csak az élvezet és a dicsőség kedvéért.

A másik két főszereplőnk két fiatal lány, Ene és Mena, akik Arden király lányai. Ene a leendő trónörökös, Mena pedig egy volur-tanonc, aki ha megkapja hatalmát, egy olyan mindenki felett álló, mágiával rendelkező ember lesz, akit az istenek és emberek összekötőjének tartanak. De ahhoz, hogy ezt a feladatot el tudja látni, előbb meg kell lelnie saját meeshai-ját, aki hű társa lesz majd volurként.

Na szóval, van ez a négy emberke, akik találkozása naná, hogy elkerülhetetlen lesz. Ez a találkozás pedig akkor következik be, amikor egy jóslat Szabad Földére tereli az uralkodót, aki kényszerűségből magával viszi a lányait is. És amikor attól a szakadéktól nem messze, ahol annak idején egy volur kettészakította a világot, a két fiú rájuk támad, Mena ereje hirtelen életre kel, és mindez olyan események sorát indítja el, ami mindannyiuk életét örökre megváltoztatja. 
Na mármost lehet, hogy mindez így elsőre kissé bonyolultnak tűnik - pedig úristen mennyi mindent hagytam még ki a sztoriból -, de higgyétek el, hamar bele lehet rázódni ebbe a világba, ami egyébként végig nagyon szórakoztató, humoros és kellően szexi ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet. És bár lehet, hogy az eleje kissé lassan indult és kellett egy kis idő, hogy minden a helyére kerüljön, de utána – számomra legalábbis - nem volt megállás.
  
Szerintem a regény két legnagyobb erénye a fordulatos cselekményvezetés és a remek karakterek. Tetszett, hogy négy, a sorsuk ellen lázadó szereplő szemszögén keresztül követhettük nyomon az eseményeket, bár – korábbi tapasztalatokból kiindulva - féltem, hogy ez a négy hang nem lesz jól elkülöníthető egymástól és folyamatosan vissza kell majd lapoznom megnézni, hogy épp kinek a fejében járok, de erre egyszer sem került sor. Ráadásul a karakterek folyamatosan fejlődtek és tényleg mindegyikük különleges és kedvelhető volt számomra. Mondjuk az Ene és Ray közötti vonzódás nekem kicsit furcsa volt és kidolgozatlan, amit kissé zavarónak is éreztem, de közel sem annyira, mint például Ene gyerekes bosszúhadjáratait Ray-el szemben vagy Mena a bálok, a divat és a fényűzés iránti szintén gyerekes és olthatatlan vágyát. 
A két sráccal minden rendben volt. Keint egy nagyon izgalmas karakternek találtam, akiben minden gaztette és önzősége ellenére láttam megcsillanni a jót - kíváncsi vagyok, hova fejlődik majd a második részben. És Ray-t is szerettem, de őt túl forrófejűnek találtam, ettől eltekintve azonban egy igazán bátor, határozott és erős harcos volt, akit érdekes mód ennek ellenére feltűnően sokszor ütöttek ki a történet során. Annyi verést kapott szegénykém, hogy attól már én is rosszul kezdtem érezni magamat, úgyhogy egy idő után már túlzásnak találtam ezeket a részeket és sokszor nem is értettem, hogy mire volt mindez jó.

Szóval összességében nagyon tetszett a történet, bár a fantasy világgal kapcsolatban még maradtak kérdéseim, főként a volur szálat illetően, de gondolom a második részben majd ezekre is választ kapok, ezért is várom már nagyon a folytatást.
Egyetlen dolog van csupán, amit nagyon-nagyon hiányoltam a könyvből, az pedig a kötet elején lévő térkép. Mert mint tudjuk, minden valamirevaló fantasy regény egy kézzel rajzolt jól átlátható térképpel kezdődik. ;)


Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 392
tovább olvasom Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

2021/08/20

, , , , , , ,

Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

A friss megjelenések között láttam meg ezt a kidolgozott felsőtestű, ám szemlátomást nyakfájós pasit, aki bevallom, rögtön felkeltette figyelmemet. A könyv fülszövegét olvasva pedig egész kíváncsi lettem szegény ember hányatott sorsára.

A történetről röviden annyit, hogy a világot óriási csapás érte; a férfinem a kihalás szélén áll. De pánikra semmi ok, mert a világ megmentésére egy ún. Utolsó Férfiak Társaság jön létre, aminek egyetlen feladata, hogy újra benépesítse a régiókat. A társaság tizenkét nemzőképes férfit tart számon és küldözgetik őket egyik nő ágyából a másikba, természetesen jó pénzért, csak annak, aki fizetni tud érte. Hősünk egyike e tizenkét férfinak, Folsom Donahue, aki már totál megcsömörlött a rengeteg keféléstől, amit egyébként nem csodálok. A napi limit három nő, minimum ennyinek kell gyereket csinálnia, ami persze nem mindig jön össze, és itt nem az aktusra gondolok, mert Folsom mindig tettre kész hála a kifogyhatatlan kék bogyóknak, hanem magára a megtermékenyülésre.

Merthogy még így sem esik mindenki teherbe, azonban hősnőnknek szerencséje van.  Gwen mindig is gyereket szeretett volna, és Folsom ezt meg is adja neki. Az első perctől kezdve vonzódnak egymáshoz, de ilyen elcseszett társadalomban persze esélyük sincs a boldog közös jövőre. Gwennek nagyon fáj, hogy a Társaság Folsommal igazságtalanul bánik, és rabszolgaként tartja az irányítása alatt, ezért elhatározza, hogy mindent megtesz, hogy megmentse őt, még ha forradalmat kell kirobbantania akkor is. Ám vannak, akik semmitől nem riadnak vissza és mindent megtesznek, hogy Folsomot bárki is kisajátítsa.  

Na kérem szépen azzal kezdeném, hogy ez a könyv egy vicc. Iszonyatosan kidolgozatlan, sőt mondhatni egyszerű.

Az alapfelállás a következő: amíg a férfiak az ilyen-olyan háborúkban gyilkolászták egymást, az anyatermészet elintézte a többit és aki életben maradt, azt terméketlenné tette. Csak tizenkét nemzőképes férfi maradt a világon (vagy csak Amerikában? ez nem volt tiszta számomra), akik iránt képzelhetitek milyen hihetetlen nagy kereslet volt ezek után. A népesség folyamatosan csökken és ne, ne reménykedjetek a spermabankokban, mert azok már réges-rég kiürültek. És egyébként is, a nők megtermékenyítése csakis természetes módon történhet, tehát még mindig férfira van szükség ahhoz, hogy valaki teherbe essen. Hogy miért? Nem hiszitek el - ez a legjobb része az egésznek -, mert a tudomány háttérbe szorult és a technológia nem volt olyan fejlett, mint azelőtt. Ami azért is volt érdekes, mert amellett hogy állítólag több betegség terjedését sikerült megakadályozni, Gwen terhessége is már kb. egy hét után megállapítható volt, sőt még az is, hogy fiúgyermeket vár. Most akkor mi van? Csak a mesterséges megtermékenyítés nem működik? Visszafele fejlődünk vagy nem? Vagy csak részben?

A másik problémám a világfelépítéssel volt. Semmit nem tudtunk meg, hogy miként alakult át a világ, csak hogy tizenkét régióra osztották, amiket az egyszerűség kedvéért valamilyen szín alapján neveztek el, a jellemzésük pedig kimerült pár jelzőben. A Vörösé például annyiban, hogy ott a nők „másmilyenek”- hűűű ez aztán sokat elárul róla. A Zöldről annyit tudunk, hogy az viszonylag biztonságos, a Kékbe általában azok a nők mennek, akik nemet akarnak váltani, a Liláról, Feketéről és a fennmaradó többiről pedig semmit. Ja és a legjobb az egészben - tudom, hogy volt már egy legjobb, de higgyétek el, ez sem marad el sokkal mögötte -, hogy minden régióban a házak ajtaja aszerint van más-más színre festve, hogy a lakója melyik ágazatban dolgozik. Az orvosoknak sárga ajtaja van, a politikusoknak kék, a szolgáltatóipari dolgozóknak zöld, a felső rétegnek fehér.  Hahhh, és még ránk mondják, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat. Kikérem magunknak hogyha a mi világunkat élnénk, ilyen egyszerű lenne minden.

Ám ettől még mindig simán lehetett volna ez egy nagyon jó kis könyv, ha tudtam volna szeretni a szereplőket, de ezen a téren sem ért el átütő sikert nálam a történet. Merthogy mind a két szereplőt sík hülyének tartottam, de Gwent  különösen. Az ő cselekedetei többször is kicsapták nálam a biztosítékot, de igazából együtt voltak ütős kis páros. Őszintén szólva abszolút nem tudtam követni a gondolkodásukat. Most komolyan, egyikük sem gondolt arra, hogy ha elmennek együtt vacsorázni, egymás kezét fogják a nagyközönség előtt és még a kocsiban is szeretkeznek, senki nem veszi majd észre és nem lesz belőle óriási balhé és kerül fel róluk kép a netre? Hiszen könyörgöm, Folsom egyike azoknak a férfiaknak, akik a világ utolsó reménységei, és akiknek a farkát vallásos imádat veszi körbe. Minden mozdulatát árgus szemek követik, a nők egyik fele a lábai elé borulna, a másik pedig a legszívesebben szexrabszolgának tartaná, össze-vissza taperolják, és mindent megtennének a figyelméért. És ezek után ők mégis elmennek nyilvánosan együtt szórakozni? Ráadásul úgy, hogy Folsomnak már voltak negatív tapasztalatai ezen a téren? Jééézusom!


A másik dolog, ami felett nem tudtam napirendre térni, hogy Gwennek tényleg öt hónap, ismétlem öt hónap után jutott csak az eszébe, hogy a Kaspertől kapott k..va gombot végre megnyomja és segítséget hívjon? Abba már bele sem merek gondolni, hogy ez a fekete csiptetőn lévő gomb hogy nézett ki, hogyan működött és vajon milyen hatótávolságú kütyü lehetett, merthogy a technológia ugye nem volt olyan fejlett, mint korábban. (Biztos a férfi mérnökök és tudósok hiánya miatt, de ezt az ajtót most ne nyissuk ki, mert nem érnénk a végére.) Mindenesetre óriási mázli, hogy nem merült le benne az elem, már ha elemmel működött egyáltalán. 

Nem szeretném tovább ekézni a könyvet, pedig volna még pár dolog, amibe bele lehetne kötni. Őszintén szólva elég sok mindent nem tudtam elfogadni benne, mert butaságnak véltem, de legalábbis meglehetősen valószerűtlennek. Így egy idő után próbáltam inkább elengedni ezeket a zavaró tényezőket - ami többé kevésbé sikerült is - és élvezni a könyvet. Ha másért nem, akkor csak a Gwen és Folsom között kialakuló tiltott szerelem és erotikus jelenetek miatt, amikkel végül is semmi problémám nem volt, sőt egyedül csak ezek tetszettek a könyvben. Szóval ebből a szempontból tulajdonképpen egész jól szórakoztam, úgyhogy összességében nem volt ez annyira rossz, de jó sem. 



Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Folsom
Fordította: Felföldi Edit
Oldalszám: 304

tovább olvasom Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

2021/08/17

, ,

Kevin Kwan: Szex ​és hiúság

Kevin Kwan neve a Kőgazdag ázsiaiak trilógiája kapcsán lehet ismert sokak számára, aminek az első kötete nekem is megvan, mégsem azzal kezdtem a szerzővel való ismerkedést - lehet nagy hiba volt. 

A történetről röviden annyit, hogy Lucie, egy gazdag család lánya, aki New Yorkból egy álomszerű környezetbe, Capri-szigetére repül unokatestvérével együtt a legjobb barátnője esküvőjére. Az ünnep elején, amely körülbelül egy hétig tartott, találkozik George-dzsal, akihez rögtön vonzódni kezd. Amikor egy este vágyaiktól vezérelve intim közelségbe kerülnek egymással, Lucie unokatestvére in flagranti kapja őket és rögtön véget vet a dolognak.

Aztán ugrunk öt évet az időben, Lucie a húszas évei közepén jár, nemrég jegyezte el egy milliárdos, akivel épp együtt élvezi luxus életét New Yorkban, amikor hirtelen George újra megjelenik a színen, és vele együtt a káosz.


A könyv két részre oszlik, az elsőben Capri festői szigetén járunk, ahol Lucie unokatestvérének, Charlotte-nak a feladata volt, hogy szemmel tartsa Luciet az esküvőn, de hiába az igyekezet, mégsem tudta megakadályozni unokahúga botlását. Aztán öt évvel később azt látjuk, hogy Lucie nagyon igyekszik megfelelni a vele szemben támasztott társadalmi elvárásoknak és feleségül menni egy a közösségi média iránt megszállott gazdag, tipikus fehér amerikai férfihez, Cecilhez.

A regény egy fiatal identitászavarral küszködő nő életét meséli el, akire a környezte már fiatal korában nyomást gyakorolt, hogy mindig tökéletes és alkalmazkodó legyen. Lucie egy New York-i apa és egy amerikai születésű, kínai anya gyermeke, aki mindig elnyomta magában ázsiai énjét. Minden vágya az volt, hogy büszke legyen rá a családja és ne hozzon szégyent rájuk. Érthető hát, hogy miért tűrte el nevetséges vőlegényét, aki abszolút nem értékelte őt, inkább úgy tekintett rá, mint egy szép dísztárgyra, ami jól mutatott mellette a fotókon. És ekkor jött George, aki egyszerűsége és természetessége megváltoztatta Lucie-t. Szóval lényegében Lucie egy önfelfedező úton megy keresztül, ami elég gyengécskére és haloványra sikerült ahhoz, hogy élvezetessé tegye a regényt.

A könyv egyetlen pozitívuma, hogy gyorsan olvasható, a történet és maguk a szereplők azonban túl sekélyek maradtak számomra. Viszonylag sok szereplőt mozgat a szerző, de részletesebb megismerésük csak néhányra korlátozódik. Nekem George anyja és Lucie vőlegénye volt különleges, az ő személyiségüket Kevin Kwan igazán őrültre és érdekesre teremtette.
A történet lassú sodrású, és túl hosszú és unalmas – meglehetősen szerencsétlen kombináció - volt ahhoz, hogy élvezetesnek mondjam. Nem tudta folyamatosan fenntartani a figyelmemet, hiányzott belőle a feszültség és az izgalom. Meg aztán túl sok olyan információt tartalmazott, ami engem baromira nem érdekelt, mint például, hogy ki milyen márkájú ruhát és ékszert viselt. Hogy ki milyen óvodába, iskolába és egyetemre járt, vagy milyen pedigrével rendelkezett. Annyira eseménytelen és lapos volt ezektől az egész, hogy még egy tál borsó kifejtése is őrült kalandnak tűnhet ezekhez képest. Az egyetlen dolog ami olvashatóvá tette a könyvet, az a szerelmi szál volt. Egyedül csak Lucie és George kapcsolata miatt olvastam végig a könyvet, ők együtt aranyosak és kedvelhetőek voltak. Bár Lucie néha fájón hülyén tudott viselkedni és George fejébe is olyan jó lett volna belelátni és többet megtudni a múltjáról, az érzelmeiről és a személyiségéről, de nem, helyette inkább a felsőbb osztályok nevetséges vagyonimádatába, sekélyes beszélgetéseibe és sznob életformájába kaptam részletes betekintést.

Szóval összességében csalódott vagyok és őszintén szólva nem is tudom, hogy ezek után bele merjek-e vágni Kwan másik regényébe.

Kiadó: Kossuth
Eredeti cím:Sex and Vanity
Fordította: Németh Dorottya
Oldalszám: 332


tovább olvasom Kevin Kwan: Szex ​és hiúság

2021/08/13

, , , , ,

Guillaume Musso: Central Park

Egy nap Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban. Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este a barátnőivel Párizs legelőkelőbb részén bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott. Ráadásul Alice blúzán vérfoltok vannak és a nála lévő fegyverből is hiányzik egy töltény.

Vajon mi történhetett velük és hogy kerültek ide. Az első döbbenetet megannyi kérdés követi, és ha meg akarják érteni a történteket, és visszatérni régi életükhöz, kénytelenek összefogni, és közösen az ügy végére járni.

Nem ez az elő Musso regényem, évekkel ezelőtt már olvastam egyet, de az olyan régen volt, hogy szinte már semmire nem emlékszem belőle - úgy tűnik nem hagyott mély nyomott bennem. Sajnos a Central Parkról is azt kell mondanom – és ezúton is elnézést kérek minden Musso rajongótól -, hogy ez a kötet sem hozta meg a szerző további műveihez a kedvem.

Pedig olyan jól indult az egész. Már az első oldalakon behúzott a sztori, gyorsan és könnyen tudtam vele haladni, ami részben az író stílusának, részben pedig az igazán akciódús jeleneteknek volt köszönhető. Musso nagyon jól tudja hogyan tartsa fent folyamatosan a figyelmet, és hogy milyen mennyiségben és gyakran adagolja az új és váratlan fordulatokat az olvasó számára… és mégis.

A legnagyobb problémám az volt a könyvvel, hogy hiányzott belőle számomra a cselekmény és a szereplők hitelessége. Egyes fordulatok totál meglepetést okoztak, mások pedig nagyon kiszámíthatóak voltak, ami egyébként nem zavart volna annyira, ha nem éreztem volna teljesen hihetetlennek és erőltetettnek az egészet. És bár a karaktereket érdekesnek találtam, különösen Alice múltbeli visszatekintései tetszettek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy néhány aktuális eseményt megmagyarázzanak, de valahogy egyikük sem vált szimpatikussá számomra. Talán egy kis jóindulattal Gabriel volt az, akit a körüllengő titokzatosság és nyugalom kicsit izgalmassá és érdekessé varázsolt, de róla meg olyan keveset tudtam meg, hogy nem tudtam kötődni hozzá.
Az igazi döbbenet egyébként akkor ért - és nem a szó jó értelmében -, amikor a könyv végére értem. Ez a befejezés nekem annyira giccsessé és súlytalanná tette az egészet, hogy az szinte már fájt. Szerintem a romantika nem illett ebbe a sztoriba, mondom ezt úgy, hogy óriási romantika fan vagyok. Végig azt hittem, hogy egy jó kis thrillerben vagyok benne – nem, nem olvastam a romantikus és az Alzheimer-kór címkét a könyv adatlapjánál - így totál váratlanul ért az utolsó 20-30 oldal, mely után egészen más megvilágításba kerültek az eddig olvasott események. Bevallom, én abszolút nem ilyen befejezésre számítottam, olyan volt, mintha az orrom előtt csuktak volna be egy rohadt nagy ajtót, én pedig csak értetlenül álltam előtte, hogy mi a franc van. 

Szóval nem is tudom mit mondjak. Próbáltam szeretni a könyvet és igen, érzem és értem Musso stílusának különlegességét, de nekem ez (most) nem jött be. Talán kicsit később teszek még egy próbát valamelyik másik művével, hátha rákapok az ízére.


Kiadó: Park
Eredeti cím: Central Park
Fordította: Sárközy Éva
Oldalszám: 286

tovább olvasom Guillaume Musso: Central Park

2021/08/07

, , , , ,

Maros András: Kávéházi ​pillanatok

A molyon találtam rá erre a könyvre, az ott olvasottak alapján lettem rá nagyon kíváncsi. És mivel a Líránál egy akció keretében épp egy kávé áráért juthattam hozzá, így gyorsan meg is vettem magamnak.

A kötet több kis novellát tartalmaz, olyan kávéházi pillanatokat, melyekben régi ismerősök, barátok és barátnők, vagy kollégák és volt szeretők találkoznak, beszélgetnek, vagy épp vitatkoznak egymással. Találkoztam például olyan szülővel, aki szerintem túl lazán nevelte csemetéjét, és olyan szalmakalapos, papucsos sráccal, aki egyenrangú félként tekintett négylábújukra. De láthattam egy majdnem balul elsűlő lánykérést is, meg könnyen sértődő magányos vendégeket, na meg visszatérőket is, és az unokájukért rajongó nagymamákat, vagy épp egy mackóruhás szőke bombázót és annak barnára sült barátnőjét – akiknek a sztorija ugyan nem volt annyira ütős, de a képük mégis erősen beégett az agyamba – szóval sokféle ember beszélgetésének és találkozásának lehettem szem és fültanúja, pontosan ugyanúgy, ahogy az a való életben egy kávéházban lenni szokott.

"A felszolgáló leteszi a számlát az asztalra.
– Ízlett minden? – érdeklődik csillogó szemmel.
– Igen – bólint a vendég.
– Elégedett volt?
– Igen.
– A házi limonádé?
– Az is ízlett.
– Arra külön nagyon büszkék vagyunk.
– Lehetnek is.
– Ugye milyen isteni finom?
– Igen.
Ütemnyi szünet.
– Lájkolta már a kávézónk Facebook-oldalát?
– Ööö… még nem.
– És ezek után, hogy ilyen jó élményekkel távozik, fogja?
– Mármint hogy fogom-e követni a Facebook-oldalukat?
– Erre volnék kíváncsi, igen. Hogy nyom-e rá egy izmos
lájkot.
– Háát… végül is… miért ne?
– Palkó – kiált a felszolgáló a pultosnak. – Hozd ki a
tabletet!"

Reggelente, amikor a kedvenc bögrémmel kiültem a teraszra kávézni, mindig magammal vittem ezt a kis könyvecskét. Rendszerint 3-4 szösszenetet olvastam belőle, amit irtózatosan kevésnek találtam, de muszáj volt visszafogni magam, hogy minél tovább tartson az élmény. Mert e történeteket olvasva úgy éreztem, mintha egy régi, kicsit sötét és füstös kávézó egyik sarkában ültem volna és onnan szemléltem volna az eseményeket. Szóval nagyon élvezetes volt olvasni őket, olyannyira, hogy 1-2 történetet még a férjemnek is megmutattam, hogy együtt nevessünk rajta nagyokat. 

Persze nemcsak vidám sztorikból állt a kötet, voltak benne olyanok is, amik elszomorítottak, vagy megdöbbentettek, és amiket nem igazán értettem, úgyhogy nem mindegyik volt csont nélküli, ám ez egy cseppet sem zavart, mert az olvasásukkal töltött hangulatos, reggeli kávézós pillanatok mindenért kárpótoltak.

Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 160

tovább olvasom Maros András: Kávéházi ​pillanatok