Guillaume Musso: Central Park

Egy nap Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban. Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este a barátnőivel Párizs legelőkelőbb részén bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott. Ráadásul Alice blúzán vérfoltok vannak és a nála lévő fegyverből is hiányzik egy töltény.

Vajon mi történhetett velük és hogy kerültek ide. Az első döbbenetet megannyi kérdés követi, és ha meg akarják érteni a történteket, és visszatérni régi életükhöz, kénytelenek összefogni, és közösen az ügy végére járni.

Nem ez az elő Musso regényem, évekkel ezelőtt már olvastam egyet, de az olyan régen volt, hogy szinte már semmire nem emlékszem belőle - úgy tűnik nem hagyott mély nyomott bennem. Sajnos a Central Parkról is azt kell mondanom – és ezúton is elnézést kérek minden Musso rajongótól -, hogy ez a kötet sem hozta meg a szerző további műveihez a kedvem.

Pedig olyan jól indult az egész. Már az első oldalakon behúzott a sztori, gyorsan és könnyen tudtam vele haladni, ami részben az író stílusának, részben pedig az igazán akciódús jeleneteknek volt köszönhető. Musso nagyon jól tudja hogyan tartsa fent folyamatosan a figyelmet, és hogy milyen mennyiségben és gyakran adagolja az új és váratlan fordulatokat az olvasó számára… és mégis.

A legnagyobb problémám az volt a könyvvel, hogy hiányzott belőle számomra a cselekmény és a szereplők hitelessége. Egyes fordulatok totál meglepetést okoztak, mások pedig nagyon kiszámíthatóak voltak, ami egyébként nem zavart volna annyira, ha nem éreztem volna teljesen hihetetlennek és erőltetettnek az egészet. És bár a karaktereket érdekesnek találtam, különösen Alice múltbeli visszatekintései tetszettek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy néhány aktuális eseményt megmagyarázzanak, de valahogy egyikük sem vált szimpatikussá számomra. Talán egy kis jóindulattal Gabriel volt az, akit a körüllengő titokzatosság és nyugalom kicsit izgalmassá és érdekessé varázsolt, de róla meg olyan keveset tudtam meg, hogy nem tudtam kötődni hozzá.

Az igazi döbbenet egyébként akkor ért - és nem a szó jó értelmében -, amikor a könyv végére értem. Ez a befejezés nekem annyira giccsessé és súlytalanná tette az egészet, hogy az szinte már fájt. Szerintem a romantika nem illett ebbe a sztoriba, mondom ezt úgy, hogy óriási romantika fan vagyok. Végig azt hittem, hogy egy jó kis thrillerben vagyok benne – nem, nem olvastam a romantikus és az Alzheimer-kór címkét a könyv adatlapjánál - így totál váratlanul ért az utolsó 20-30 oldal, mely után egészen más megvilágításba kerültek az eddig olvasott események. Bevallom, én abszolút nem ilyen befejezésre számítottam, olyan volt, mintha az orrom előtt csuktak volna be egy rohadt nagy ajtót, én pedig csak értetlenül álltam előtte, hogy mi a franc van. 

Szóval nem is tudom mit mondjak. Próbáltam szeretni a könyvet és igen, érzem és értem Musso stílusának különlegességét, de nekem ez (most) nem jött be. Talán kicsit később teszek még egy próbát valamelyik másik művével, hátha rákapok az ízére.

Kiadó: Park

Eredeti cím: Central Park

Fordította: Sárközy Éva

Oldalszám: 286

tovább olvasom Guillaume Musso: Central Park

Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

Irtózatosan régóta tologattam már ezt a könyvet a polcomon. Soha nem volt hangulatom elkezdeni, pedig szeretem a levélregényeket, szóval ez sem tántorított el tőle, de még így sem kaptam hozzá nagyon kedved. Fel is tettem a vcs listámra, hátha egy kis nyomás hatására kivirágzik majd kettőnk között a kapcsolat. És valóban, így is lett.

Ettől függetlenül azért vannak kétségeim, hogy tényleg a legjobb pillanatomban kezdtem-e bele az olvasásba, mert - népszerű és kedvelt könyv ide vagy oda -, mégsem ragadt magával annyira, mint ahogy azt vártam.

A történet 1946-ban a második világháború után játszódik. A könyv főszereplője Juliet Ashton, egy Londonban élő kedves és intelligens író, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen férfitól, a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója egy használt könyvben találta meg a címét, és abban kéri a segítségét, hogy a kedvenc írójától még több könyvet olvashasson. A levelezésük során a férfi elmeséli, hogy hogyan alakult meg a szigeten a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami nagy segítségére volt abban, hogy könnyebben vészelje át a háború okozta borzalmakat. Rajta keresztül Juliet hamarosan megismeri a társaság többi tagját is, akikkel szintén levelezésbe kezd, és akik a német megszállás alatt átélt legbensőségesebb titkaikat és embert próbáló történeteiket mesélik el neki.

Ez a könyv egy nagyon bájos és megható történet volt, ami rettentő sok témát - talán túl sokat is - szeretett volna markolni; kezdve a könyvek és annak szeretetétől az általuk egymásra talált emberek összetartó és egymást segítő közösségéig. Melyből persze nem hiányozhatott a szerelem és a barátság, a gyerekek és a természet, a vallás, a lélek és a művészet, valamint a háború és annak kegyetlenségei, na meg persze a humor és a sok-sok szívfájdalom sem.

Ami elvarázsolt a könyvben az természetesen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami azon kívül, hogy minden tagjának rengeteg gondolkodni valót és örömöt szerzett, reményt és barátságot is adott nekik. Sőt, egyeseknek még valamiféle újszerű szeretetet is biztosított a könyvek iránt, amit rendkívül jó érzés volt olvasni. A történetben rengeteg szórakoztató karakter található, akik mindegyikének megvolt a maga története és akik mindegyikét nagyon szerettem. Tetszett, hogy a társaság ilyen sok színes emberből állt össze, még ha az elején alig tudtam beazonosítani őket, akkor is. Sokszor elgondolkodtam azon egyébként, hogy vajon, ha nincs a megszállás, akkor is létrejött volna ez az irodalmi kör? Szerintem tuti, hogy nem, így ha a sziget lakóinak a németek bevonulásából semmi jó nem származott, ennyi pozitívumot azért mégiscsak a számlájukra írhattak.

Guernsey-szigetét a leírások alapján varázslatos helynek képzeltem el magam előtt, úgyhogy muszáj volt rákeresnem a neten. És igen, Juliethez hasonlóan én is boldogan ébrednék a tenger zúgására és nagyon szívesen sétálnék ki minden nap a sziklák pereméig, hogy elgyönyörködjem abban, ahogy a tenger mögött felkel a nap.    

„Guernsey akkor a legszebb, ha a tenger felől közelítjük meg; akár napnyugtakor, akár aranytaréjú, fekete viharfelhők alatt, akár olyankor, amikor a ködből kibontakozik.”

Nem volt hosszú a könyv, de a levélforma miatt én kissé mégis annak éreztem. Talán azért, mert ebben a terjedelemben és formában a történet kissé darabossá vált és a cselekmény sem volt annyira hangsúlyos benne. Hiányzott belőle nekem valami, talán, hogy kívülről lássam a szereplők találkozásai és beszélgetései során látható személyes reakcióit és arcjátékait. Egyébként nem vagyok biztos abban, hogy ez a forma/műfaj volt a legjobb választás ennek az erős és nagyszerű történetnek. Szerintem másféle formában sokkal, de sokkal erőteljesebb és átütőbb erejű lett volna az egész.

Mindenesetre így is élmény volt olvasni és örülök, hogy végre rászántam magam. Kár, hogy ez volt Mary-Ann Shaffer első és egyben utolsó regénye is. Szívesen olvastam volna tőle még több ehhez hasonló bájos és megható történetet.

 „Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.”

Kiadó: Park Kiadó

Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society

Fordította: Szántó Judit

Oldalszám: 372

tovább olvasom Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

Ez a könyv is szerepelt Elena Ferrante azon negyvenes listáján, melyen a kedvenc női szerzőit és azok műveit nevezte meg. Amikor megvettem a könyvet, én erről nem is tudtam, csak a fülszöveg és az a néhány idézet, amit a molyon olvastam csábított a vásárlására - ennyi is elég volt... természetesen nem bántam meg.

Bevallom, Elena Ferrante Briliáns barátnőm c. regénysorozatát nem olvastam, csak filmen láttam, ami egyébként hatalmas élmény volt számomra – de gondolom olvasva ennél is nagyobb lett volna. Különleges film volt; egyszerre éreztem félelmetesnek és varázslatosnak, a hangulata pedig olyan erős hatással volt rám, hogy azt bizony a mai napig nem tudtam elfelejteni. 

Hogy miért hozom fel mindezt?

Mert A visszaadott lány olvasása közben én végig a film által teremtett közeget: a piszkos utcákat és gyerekeket, az ételeket, a szegénységben élő és nélkülöző családokat, a feleségek alárendeltségét, az apák szigorát és a társadalmi különbségek negatív hatásait láttam magam előtt, ami sokat hozzátett ahhoz az élményhez, amit végül is ettől a könyvtől kaptam.

A történetről nem szeretnék sokat írni, elég annyit tudni, hogy egy olyan tizenhárom éves kislányról szól, akit eddig a szülei jó módban és szép környezetben, egyetlen gyermekként neveltek és bátorítottak. Ám mindez egyik napról a másikra hirtelen megszűnik, amikor az apja elviszi egy kis faluba, ahol mint egy egyszerű csomagot adja vissza őt a vér szerinti szüleinek. A „visszaadott lány” számára - akit a faluban ezek után csak így neveztek - ekkor egy egészen más élet kezdődik.

„Két első anyám volt, mégis árva maradtam. Az egyik akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a teje íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza. Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok, eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam, kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom.”

A könyv nagyon rövid, szinte néhány óra alatt elolvasható, az érzés azonban, amit maga után hagy annyira intenzív, hogy az bizony napokig velünk marad. Nagyon szerettem a főszereplő kislány – akinek a nevét a könyv végén sem tudjuk meg – gondolatait és érzéseit olvasni. Annyira érzékletesen írta le őket az írónő - olyan erősen, ízesen, szagosan, néhol nyersen és keserűen -, mint amilyen valójában maga az élet.

Megható volt látni a kislány fájdalmát és küzdelmét, hogy mennyire vissza akart menni az előző szüleihez, akik csecsemő kora óta nevelték. Zavart volt és kétségbeesett, nem tudta, hogy hova tartozik, mik a gyökerei, és hogy kiben bízhat. Ám ennek ellenére soha nem süllyedt önsajnálatba, amit őszintén csodáltam benne. Sehogy sem akarta elhinni, hogy van egy családja, amelyik sosem jelentkezett, és most hirtelen vissza akarja őt kapni – legalábbis ezt mondták neki, de ez persze nem így volt. A két család úgy osztotta fel szóban ennek a lánynak az életét, hogy bele sem gondoltak abba, hogy milyen árat fog majd fizetni a hanyagságukért. Rendkívül mérges voltam a nevelőanyára, nem fért a fejembe, hogy mégis, hogy adhatta őt vissza ilyen egyszerűen, de a végén rájöttem, hogy az indokai sokkal árnyaltabbak voltak, mint azt elsőre gondoltam, ettől függetlenül így is megbocsáthatatlannak éreztem tettét.  

A visszaadott lány az új szülei mellé jó pár testvért is kapott, akik közül Adriana volt a kedvencem. Ő egy végtelenül kedves, bátor, talpraesett és melegszívű kislány volt, aki mindig védelmezte nővérét. Már a két lány első találkozásának pillanatában tudtam, hogy erős kapcsolat alakul majd ki közöttük, és ez valóban így is történt.

„– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát.”

A másik testvérével, Vincenzo-val való kapcsolatát azonban nagyon furcsállottam. A köztük kialakulóban lévő románccal – ami a későbbiekben is nagy hatással volt a lányra - nem tudtam mit kezdeni, de szerencsére nem is kellett sokat gondolkodnom rajta, mert az írónő hamar pontot tett ennek az őrültségnek végére.

Bevallom, nem az elejétől kezdve varázsolt el a könyv, hanem fokozatosan estem bele és a vége facsarta össze igazán a szívemet. Rövid kis könyvecske ez, rengeteg érzelemmel, ami az összetartozásról, a családról, az anyai szeretetről és a felelősségről szól.
Olvassátok, megéri.

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím:

Fordította: Todero Anna

Oldalszám: 224

tovább olvasom Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

Nicolas Barreau: Montmartre-i ​szerelmes levelek

A romantikus vígjátékokat író Julien Azoulay szinte belepusztult felesége halálába, aki alig 33 évesen súlyos betegség után hunyt el. Az egyetlen kapaszkodója kisfia, Arthur, aki miatt minden nap érdemes felkelnie és aki folyamatosan tartja benne a lelket. Mielőtt Hélène meghalt volna, megígértette Juliennel, hogy halála után 33 levelet ír majd neki - az élete minden évére. És bár Julien kezdetben úgy érzi, hogy soha nem tudja majd teljesíteni felesége utolsó kívánságát, egy nap, mégis tollat ragad és elkezdi  első levelét, melyben mérhetetlen kétségbeesése és boldogtalan élete mellett mesél Arthurral töltött mindennapjaról és közös barátjukról, Cathérine-ról, mesél a temetőben tett látogatásairól, és hogy még mindig milyen kimondhatatlanul hiányzik neki. És mivel érdekes mód ettől egyre jobban kezdi érezni magát, így tovább folytatja az írást, leveleit pedig Hélène sírkövének egy titkos rekeszében rejti el, ahonnan egy nap mindegyiknek nyoma vész, és helyettük olyan különös dolgok jelennek meg, mint pl.: egy kőszív, vagy egy Prévert-vers, később két mozijegy az Orfeusz című filmre, majd pedig egy szép virágkoszorú..., mely jelekből balga mód arra következtet, hogy Hélène szeretne üzenni neki valamit a túlvilágról, de az olvasó hamar rájön, hogy a valóság ennél sokkal egyszerűbb és földhözragadtabb, no meg persze romantikusabb.

Barreau ezen regénye most meglepő mód nagyon szomorúan és meghatóan indult, viszont ennek ellenére mégsem éreztem búskomornak vagy depresszívnek, inkább szívmelengetően szentimentálisnak, ami később átalakult valami csodásan könnyed, néhol megmosolyogtató mesés történetté. Barreau-ra jellemző módon most is roppan kedves és bájosan romantikus a könyv cselekménye, engem a mai napig lenyűgöz, hogy hogyan képes ennyire szépen és szinte költői módon írni ilyen meleg szívű, léleksimogató  regényeket. És bár a karakterei a korábbi műveiben nem mindig voltak tökéletesek – itt elsősorban a férfi szereplőkre gondolok leginkább, hiszen mindig övék volt a főszerep – a Montmartre-i szerelmes levelek-nél egy szavam nem lehet panaszra, hiszen Julien karakterével tökéletesen elégedett voltam. Teljesen hihető volt számomra a gyászból való hosszadalmas felépülése, és  a normális életbe való lassú visszatalálása. Csakúgy, mint a családtagjai és barátai, illetve azok szerepe az életében, akik mindent megtettek, hogy végre kiszakítsák őt a letargiából.

A könyv a búcsú, a veszteség és a gyász, majd később a második esély és a szerelem témáját dolgozza fel, melynek most nem Párizs macskaköves utcái, hanem egy különleges és nagyon hangulatos, mondhatni elvarázsolt temető szolgált hátteréül, ahol Julien mindig megnyugvást talált felesége halála után. És bár ekkor még nem tudta, de szintén ez a hely volt az, ami egyben egy új szerelem kezdetét is jelentette számára. A kérdés már csak az, hogy hajlandó-e észrevenni és engedni, hogy az élete pozitív irányt vegyen, vagy továbbra is hagyja magát elveszni a múlt emlékeinek bűvkörében.

A Montmartre-i szerelmes levelek véleményem szerint az egyik legjobb Barreau-könyv, amihez eddig szerencsém volt. Pillanatok alatt képes volt magába szippantani, imádtam minden sorát, és alig vártam, hogy újra olvashassam.

Talán, ha nagyon kukacoskodni akarnék, akkor Julien négyéves kisfiának bánatát éreztem kissé háttérbe szorítva és a könyv végén hősünk zavarodottságát és „vakságát” is kissé színpadiasnak és eltúlzottnak találtam. De igazából, ha jobban belegondolok, Barreau könyveiben a férfi főszereplők egy kicsit mindig is ilyenek, sőt még ennél is szerencsétlenebbek voltak, ami engem egy cseppet sem zavar, hiszen az én szememben pont ezek az apróságok: a hangulat, a stílus, az a sok szép irodalomi és zenei utalás, és a főszereplők körüli rejtélyek vígjátékába illő kibogozása, na és persze a tökéletlen férfi főszereplők teszik - és tették eddig is - oly egyedivé és szerethetővé a könyveit.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy gyakorlott Barreau olvasó vagyok, hiszen ez már a negyedik olvasmányom tőle. Így mindenképp azt mondom, hogy érdemes elolvasni a korábbi könyveit is, mert mindegyik kellemes kikapcsolódást tud nyújtani azoknak, akik egy Párizsban játszódó habkönnyű romantikus vígjátékra vágynak. Persze mindegyikben lehet hibát találni, de az összkép, a hangulat, elképesztő, hogy mennyire el tudja varázsolni az embert.

Az író eddig megjelent könyvei

1.  A nő mosolya

2.  Álmaim asszonya

3.  A világ végén megtalálsz

4.  Egy este Párizsban

5.  Párizs mindig jó ötlet

Kiadó: Park

Eredetei cím: Die Liebesbriefe von Montmartre

Fordította: Fodor Zsuzsa

Oldalszám: 272

tovább olvasom Nicolas Barreau: Montmartre-i ​szerelmes levelek

Antoine Laurain: A ​piros notesz

Az idei nyaralásunk alkalmával négy könyvet vittem magammal kikapcsolódás gyanánt, melyek közül A piros notesz volt az, ami a legjobban tetszett és ami totál beszippantott. Imádtam olvasni, és ez miatt sajnos hamar a végére is értem, úgyhogy bár az író előző könyvéhez Az elnök kalapjához még nem volt szerencsém, de ha az is ugyanilyen jó, akkor azt is mindenképp be kell majd szereznem magamnak.

A könyv főhőse egy könyvkereskedő, Laurent Letellire, aki egy szép párizsi reggelen munkába menet egy elhagyatott női táskát talál Párizs egy szűk utcájában. Mivel semmi olyan árulkodó jel nincs a táskában, ami a tulajdonos beazonosítására szolgálna, magához veszi és elhatározza, hogy felkutatja a gazdáját. Annál is inkább, mivel a benne talált beszédes piros notesz és dedikált regény, mely a titokzatos hölgy gondolataiba és személyiségébe engedett bepillantást nyernie, igencsak felkeltette az érdeklődését. A sok-sok személyes csecsebecse - parfüm, hajcsat, dobókocka és régi fényképek - története iránt érzett kíváncsiságáról már nem is beszélve.

A könyv egyébként elég durván indul, mivelhogy hősnőnket Laure-t, kinek neve kísértetiesen hasonlít hősünkére Laurentéra - ami egyébként az egyetlen zavaró tényező volt számomra az egész könyvben -, hazafele menet megtámadja valaki, és elrabolja a táskáját, amiben a sok-sok csecsebecséjén kívül a lakáskulcsai is voltak. Így estére kénytelen a szomszéd panzióban megszállni, ahol aztán reggelre a sérülése miatt kómába esik. Ezek után találja meg Laurent a nő táskát, és indítja el különös nyomozását, melynek során megismerhetjük a férfi életét és tizenéves, ám már most rendkívül manipulatív lányát. Illetve pár oldal erejéig még a hideg és féltékeny barátnőjével való kapcsolatába is betekintést nyerhetünk .

Bár Laure fizikailag nincs jelen a történet nagy részében - mivelhogy egy kórházi ágyon kómában fekszik szegény -, mégis a táskájában talált személyes holmijai által közel érezhetjük őt magunkhoz. Laurent pedig, nos, ő bár fájdalmasan tudatában van annak, hogy küldetését – melyben a titokzatos nő felkutatása a cél - mindenki hátborzongatónak találná, mégis folytatja a nyomozást, melynek eredményeként egyre közelebb kerül a Laure-hoz – szinte már-már a lakásába  költözik, ami lehet kissé furának, sőt bizarrnak tűnhet elsőre, ám ha egy lépést hátra lépünk, és csak egy szórakoztató kis bájos mesének fogjuk fel az egészet, akkor szerintem ezt senki nem találja majd különösnek - vagy legalábbis nem annyira. 

Én speciel fantasztikusan jól szórakoztam végig olvasás közben. Merthogy A piros noteszt szerintem úgy kell olvasni, mint egy roppant kedves romantikus komédiát, melynek varázsához Párizs utánozhatatlan hangulata és annak összes alkotóeleme - a macskaköves utcáktól kezdve a kis kávézókig, ahol az ember örömmel áll meg egy forró csokival borított meleg croissanra, az apró könyvesboltokról már nem is beszélve - mind-mind hozzájárul. És mert szerintem kevés olyan ember van, aki ne szeretne legalább egyszer eljutni Párizsba, hogy a fent említett dolgokat megízlelje, megszagolja, meglássa és átélje. Nem titok, hogy nekem ez az egyik legnagyobb álmom, és Laurain olvasásakor, ha csak képzeletben is, de mindez elérhetővé vált számomra.

Úgyhogy összességében én nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, jó érzéssel töltött el és a lelkemet is simogatta kicsit. És bár igaz, hogy a vége nem volt túl reális, de mint mondtam, ha egy könnyed, amolyan irodalmi hóbortként tekintünk rá, akkor ez így volt jó, ahogy - egy kicsit meseszerű, és egy kicsit felemelő,  mindenképp megmosolyogtató bájos történetként fogok rá visszaemlékezni.

Antoine Laurain

Egyébként a könyv hangulatát és stílusát leginkább Nicolas Barreau regényeihez tudnám hasonlítani, bár mintha Laurain stílusa egy lehelettel finomabb, kisimultabb, történetvezetése pedig zökkenőmentesebb lenne. Mindenesetre nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a francia íróra, akinek ezek után a másik könyvére is szörnyen kíváncsi vagyok.

Kiadó: Park 

Eredeti cím: The Red Notebook

Oldalszám: 192

tovább olvasom Antoine Laurain: A ​piros notesz

Nicolas Barreau: Egy este Párizsban

Lassan három éve már, hogy Nicholas Barreau első regényét olvastam, és bizony azóta rajongok könnyed kis romantikus történeteiért. Az Egy este Párizsban immár a harmadik regényem tőle és el kell mondanom, hogy a lelkesedésem ez idáig még mindig töretlen.

A történet főszereplője Alain Bonnard, már gyerekkora óta lelke mélyén igazi álmodozó volt. Az a fajta ember, aki a mai napig kalapáló szívvel ül be a mozi sötét nézőterére, hogy alámerüljön más világokba. Amikor egy nap a 73 éves Bernád bácsikája arra kéri, hogy vegye át tőle gyerekkora legemlékezetesebb színhelyét a Cinema Paradis-t, örömmel tesz eleget bácsikája kérésének. S bár tisztában van vele, hogy manapság különösen nehéz egy kis művészmozit fenntartani, ő mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy imádott és kissé divatjamúlt filmszínháza tovább működjön. Hogy a forgalmat feldobja, szerda esténkén szerelmes filmeket kezd el vetíteni, mely előadások alkalmával figyel fel arra a piros kabátos gyönyörű nőre, aki a jegyvásárlásnál a pénztárfülkéhez lépve minden egyes alkalommal kedvesen mosolyog rá. Alainnek négy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy minden bátorságát összeszedve megszólítsa a titokzatos hölgyet, akivel ezek után élete legboldogabb estéjét tölthette el.

Nos, úgy vélem, hogy nem volt ekkor Alainnél boldogabb ember Párizsban.

Ám a sors úgy hozta, hogy ez a boldogság csak illúzió, merthogy a piros ruhás nő, valami oknál fogva nem jött el a következő megbeszélt találkára, főhősünk története pedig ettől a ponttól kezdve indul el igazán útjára. Merthogy Alain vezetéknév és telefonszám hiányában sehogy nem tudja elérni Melanie-t, és azon a címen, ahova előző este hazakísérte sem tud senki információval szolgálni róla, úgyhogy kétségbeesett nyomozásba kezd, hogy felkutassa szerelmét.

Úgy hiszem, hogy ennél többet aligha árulhatok el a cselekményről anélkül, hogy ne venném el másoktól a felfedezés édes izgalmát. Mindenesetre, aki ismeri Barreau könyveit, annak nem mondok újat azzal, hogy a korábbi írásaihoz hasonlóan itt is félreértéseken alapuló szerelmi történet a mű alapja - amit én egyébként soha nem tudok megunni. Annál is inkább mivel az írónőnek, mint mindig, most is sikerült megőriznie az elbeszélés azon bájos stílusát, mely segítségével lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni a történet varázsának és szellemének. A szereplők tekintetében ismét a férfiaké volt a főszerep, amit egy cseppet sem bántam, merthogy Alain karakterét roppant szimpatikusnak találtam. Ő egy kiváló megfigyelő, okos és irtó romantikus alkat volt. Egy kicsit lehet, hogy szerencsétlen, de kit érdekel, ha a szeretett nőért mindenre képes volt. És persze nem is Barreau-ról lenne szó, ha nem egy olyan többrétegű zűrzavaros játékot hozott volna össze Párizs (mert hol máshol) romantikus utcáin, mint amilyet ebben a regényében is, melynek különlegessége most abban rejlett, hogy gazdag filmtörténeti utalásokkal volt tele, melyeket olvasva biza én is kedvet kaptam ahhoz, hogy a kanapén ülve egy meleg takaróval és forró csokival bekuckózva régi nagy klasszikusokat nézzek a következő hétvégén.

Szóval engem ismét sikerült elvarázsolnia a szerzőnek, merthogy élveztem a könyv minden egyes sorát. Egyetlen dolog van csupán, amibe bele tudnék kötni, mégpedig, hogy néhol kissé túlírtnak éreztem a sztorit. Volt egy-két olyan jelenet, ami simán kihagyható lett volna, mert érzésem szerint nélkülük is tökéletesen kerek lett volna az egész. Na de igazából nincs okom panaszra, mert így is nagyszerű szórakozásban volt részem. Úgyhogy még mindig nagyon szeretem B. könyveit. Szeretem a stílusát, a karaktereit és a gyönyörű fülbemászó mondatait. De a legjobban mégis azt szeretem benne, hogy a történetei nem akarnak többek lenni, mint amik: egy kedves és könnyed humorú bájos kis romantikus történetek. 

„Azt mondják, Párizs a romantikus álmok beteljesítésében mindig készséges cinkos.”

Daniela Thiele

Értékelés: 4/5

Kiadó: Park

Eredeti cím: Eines Abends in Paris

Oldalszám: 312

tovább olvasom Nicolas Barreau: Egy este Párizsban

Monika Peetz: Léböjt Hotel

Körülbelül két évvel ezelőtt találkoztam először Evával, Kikivel, Estelle-vel, Judith-al és Caroline-al, - az öt bolond nővel -, akiket akkor egy felettébb szórakoztató és érdekes El Camino útra kísérhettem el. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt nyomon követni a hölgyek zarándokútját, úgyhogy kíváncsian vártam a második kötet megjelenését, melynek az olvasását bizony ez idáig mindig csak tologattam.

Ebben a részben az öt grácia egy méregtelenítő kúrára utazik az ausztriai Achenkirch-be, hogy a stresszes mindennapjaikból kilépve kicsit lelassuljanak és a szervezetük méregtelenítésével megszabaduljanak néhány fölös kilótól. Az ötlet kitalálója és szervezője Éva volt, akinek ezzel az úttal nem a mindenki által áhított karcsúság elérése volt a fő célja, hanem egy családi titok - a valódi édesapja kilétének - felderítése, mely rejtély megoldásához a nyomok Achenkirch csodás kastélyába vezettek. Évanak köszönhetően tehát a keddi nők ismét utaznak - öt nő, öt külön személyiség, akik hátrahagyva a nyüzsgő hétköznapokat újabb kalandba vágnak.

Őszintén szóval nekem eddig gőzöm sem volt arról, hogy hogyan zajlik egy hét napos méregtelenítő kúra, úgyhogy ebből a szempontból elég részletes áttekintést kaptam a történettől, melynek köszönhetően határozottan állítom, hogy én soha a büdös életbe nem vennék részt egy ilyen programon. Azok előtt pedig akik mindezt képesek végigcsinálni, őszintén emelem kalapom és elismerem, hogy sokkal több erő és kitartás szorult beléjük, mint belém valaha is szorult.

Tapasztalatom szerint az ételről való lemondás és nélkülözés bizony nem könnyű feladat, és nem kis feszültséget tud szülni az emberben, és pont ez történt a hölgyek esetében is. A farkaséhséggel való küzdelem során az átlagosnál kissé érzékenyebbé váltak, de nem csak ők, hanem a csoport többi tagja is, ám idővel - ahogy az már lenni szokott - a nézeteltérések elsimultak, az öt nő pedig a nyugodt környezetnek és a "megtisztulásuknak" hála egy kis önvizsgálatra kényszerült, ami bizony rájuk is fért, hiszen érzelmi téren mindegyiküknek akadt problémája bőven. És ha a könyv elején voltak is titkaik egymás előtt, a végére mindent sikerült tisztázniuk, meghallgatták és mindenben támogatták egymást, egyszóval ismét szent volt a béke és harmónia közöttük.

A szerző előző könyvéhez hasonlóan egyrészt itt is a szereplők önmegismerésén és felfedezésén volt a hangsúly, másrészt pedig Éva nyomozásán - aki ugye ezt az egész nyaralást szorgalmazta -, de a történetnek figyelemre méltó pluszt adott még Caroline és a férje közötti bonyolult kapcsolat is, melyek így együtt nem kevés helyzetkomikumot eredményeztek a hölgyek nyaralása során. Bevallom, szeretem ezt az öt lökött nőt, mert mind mind esendőek, aranyosak és kedvesek. Azt nem mondom, hogy bármelyikükkel is teljes mértékben azonosulni tudnék, de vannak olyan gondolataik és érzéseik, amik közel állnak hozzám.

Judith, Eva, Caroline, Estelle, und Kiki

Sajnos a könyv eleje kissé unalmasan indult, szenvedtem is vele rendesen, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a cselekményben úgy lett egyre izgalmasabb és szórakoztatóbb a sztori, de még így sem volt letehetetlen és a gyenge kezdést sem tudta mindez teljesen feledtetni.  Az író humora ebben a kötetben is fel-fel csillan, a stílusát és a laza nyelvezetét pedig most is nagyon élveztem, de úgy érzem, hogy amellett, hogy a könyv kellemes kikapcsolódás nyújtott egy hosszú nyári hétvégére, mégis határozottan gyengébbre sikerült, mint Peetz előző kötete.

Ettől függetlenül természetesen kíváncsi vagyok a sorozat harmadik részére is, ami Zöldségevők címmel fog majd megjelenni ősszel.

Jaj, és majd elfelejtettem, Caroline döntése a végén döbbenet volt - de abszolút pozitív :)

A sorozat részei:

1. Keddi nők
2. Léböjt Hotel
3. Zöldségevők

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: Sieben Tage ohne
Fordította: Lendvay Katalin
Oldalszám: 352

tovább olvasom Monika Peetz: Léböjt Hotel