Antoine Laurain: A ​piros notesz

Az idei nyaralásunk alkalmával négy könyvet vittem magammal kikapcsolódás gyanánt, melyek közül A piros notesz volt az, ami a legjobban tetszett és ami totál beszippantott. Imádtam olvasni, és ez miatt sajnos hamar a végére is értem, úgyhogy bár az író előző könyvéhez Az elnök kalapjához még nem volt szerencsém, de ha az is ugyanilyen jó, akkor azt is mindenképp be kell majd szereznem magamnak.

A könyv főhőse egy könyvkereskedő, Laurent Letellire, aki egy szép párizsi reggelen munkába menet egy elhagyatott női táskát talál Párizs egy szűk utcájában. Mivel semmi olyan árulkodó jel nincs a táskában, ami a tulajdonos beazonosítására szolgálna, magához veszi és elhatározza, hogy felkutatja a gazdáját. Annál is inkább, mivel a benne talált beszédes piros notesz és dedikált regény, mely a titokzatos hölgy gondolataiba és személyiségébe engedett bepillantást nyernie, igencsak felkeltette az érdeklődését. A sok-sok személyes csecsebecse - parfüm, hajcsat, dobókocka és régi fényképek - története iránt érzett kíváncsiságáról már nem is beszélve.

A könyv egyébként elég durván indul, mivelhogy hősnőnket Laure-t, kinek neve kísértetiesen hasonlít hősünkére Laurentéra - ami egyébként az egyetlen zavaró tényező volt számomra az egész könyvben -, hazafele menet megtámadja valaki, és elrabolja a táskáját, amiben a sok-sok csecsebecséjén kívül a lakáskulcsai is voltak. Így estére kénytelen a szomszéd panzióban megszállni, ahol aztán reggelre a sérülése miatt kómába esik. Ezek után találja meg Laurent a nő táskát, és indítja el különös nyomozását, melynek során megismerhetjük a férfi életét és tizenéves, ám már most rendkívül manipulatív lányát. Illetve pár oldal erejéig még a hideg és féltékeny barátnőjével való kapcsolatába is betekintést nyerhetünk .

Bár Laure fizikailag nincs jelen a történet nagy részében - mivelhogy egy kórházi ágyon kómában fekszik szegény -, mégis a táskájában talált személyes holmijai által közel érezhetjük őt magunkhoz. Laurent pedig, nos, ő bár fájdalmasan tudatában van annak, hogy küldetését – melyben a titokzatos nő felkutatása a cél - mindenki hátborzongatónak találná, mégis folytatja a nyomozást, melynek eredményeként egyre közelebb kerül a Laure-hoz – szinte már-már a lakásába  költözik, ami lehet kissé furának, sőt bizarrnak tűnhet elsőre, ám ha egy lépést hátra lépünk, és csak egy szórakoztató kis bájos mesének fogjuk fel az egészet, akkor szerintem ezt senki nem találja majd különösnek - vagy legalábbis nem annyira. 

Én speciel fantasztikusan jól szórakoztam végig olvasás közben. Merthogy A piros noteszt szerintem úgy kell olvasni, mint egy roppant kedves romantikus komédiát, melynek varázsához Párizs utánozhatatlan hangulata és annak összes alkotóeleme - a macskaköves utcáktól kezdve a kis kávézókig, ahol az ember örömmel áll meg egy forró csokival borított meleg croissanra, az apró könyvesboltokról már nem is beszélve - mind-mind hozzájárul. És mert szerintem kevés olyan ember van, aki ne szeretne legalább egyszer eljutni Párizsba, hogy a fent említett dolgokat megízlelje, megszagolja, meglássa és átélje. Nem titok, hogy nekem ez az egyik legnagyobb álmom, és Laurain olvasásakor, ha csak képzeletben is, de mindez elérhetővé vált számomra.

Úgyhogy összességében én nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, jó érzéssel töltött el és a lelkemet is simogatta kicsit. És bár igaz, hogy a vége nem volt túl reális, de mint mondtam, ha egy könnyed, amolyan irodalmi hóbortként tekintünk rá, akkor ez így volt jó, ahogy - egy kicsit meseszerű, és egy kicsit felemelő,  mindenképp megmosolyogtató bájos történetként fogok rá visszaemlékezni.

Antoine Laurain

Egyébként a könyv hangulatát és stílusát leginkább Nicolas Barreau regényeihez tudnám hasonlítani, bár mintha Laurain stílusa egy lehelettel finomabb, kisimultabb, történetvezetése pedig zökkenőmentesebb lenne. Mindenesetre nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a francia íróra, akinek ezek után a másik könyvére is szörnyen kíváncsi vagyok.

Kiadó: Park 

Eredeti cím: The Red Notebook

Oldalszám: 192