John Marrs: A ​jó szamaritánus

Az író előző könyve nagyon tetszett és erről sem tudok semmi rosszat mondani. Igaz, hogy ez teljesen más; lelkileg sokkal megterhelőbb és durvább, mint A tökéletes pár volt, de mint azon, úgy ezen is tökéletesen érződik, hogy Marrs biztos kézzel vezeti a történet cselekményét, és nagyon jól tudja, hogy hova szeretne a könyv végén megérkezni, és mit szeretne vele elérni – egyszóval tökéletes volt.

Laura jó ember. Legalábbis mindenki ezt gondolja róla. Egy KrízisVonal nevű telefonos lelkisegély-szolgálatnál dolgozik, rengeteg adományt gyűjt a szervezetnek, mindig valami házi sütésű édességgel kedveskedik a kollégáinak és saját kezűleg javítja a ruháikat. Úgyhogy tényleg mindenki csak jó véleménnyel van róla.

Laura feladata elvileg az lenne, hogy azokat az embereket, akik kétségbeesésükben felhívják a lelkisegély-szolgálatot meghallgassa és megnyugtassa, de ő némileg másképp értelmezi a munkáját. Laura úgy gondolja, hogyha valaki végső elkeseredésében a halált választaná, azt bátorítani kell. Sőt, ő akár segít is megszervezni az öngyilkosságot. De mi van akkor, ha az egyik elhunyt egy hozzátartozója nem nyugszik bele a megmásíthatatlanba? Ha nyomozni kezd, és közben olyan szörnyű titkokra bukkan, melyeket jobb lett volna nem bolygatni?

Bevallom, nem olvastam még olyan könyvet, amiben ennyire hangsúlyos szerepet kapott volna az öngyilkosság. Lehangoló és roppant nyomasztó volt erről olvasni, úgyhogy a könyv elég sötét hangulatú, erre nem árt, ha mindenki már az elején felkészül.   

A történetet váltott szemszögből - Laura és Ryan, akinek a felesége öngyilkosságáért Laura a felelős - követhetjük nyomon. Viszonylag hamar szembesülünk a ténnyel, hogy Laurával valami nem stimmel. Hogy a tökéletes felszín mögött szörnyű titkokat rejteget és hogy milyen rendkívül beteges módon viszonyul a szeretteihez. Laura teljesen más személyiséget mutat a külvilágnak, mint amilyen valójában. Manipulatív és zavart jellemének kiteljesedése azonban csak a cselekmény további kibontakozása során látható igazán. Én többször padlót fogtam azokon a dolgokon, amire ez a nő képes volt, szó szerint féltem tőle, szóval gratulálok John Marrsnak, tökéletesen elérte a célját: Laurától nem csak a szereplők, hanem az olvasó is rendesen beparázott. 

Ryan a „jófiú” szerepét töltötte be a történetben, bár hogy valóban jófiú volt-e, arról azért lehetne vitatkozni, hiszen azért elég drasztikus módon akart bosszút állni Laurán. Annyira bosszantó és frusztráló volt nézni, ahogy a dolgok egyre jobban kezdtek kicsúszni a kezei közül, hogy alig győztem nyugtató nagy levegőket venni olvasás közben. A történet cselekményét egyébként egyértelműen a Laura és Ryan között zajló lélektani és fizikai hadviselés alakítja, melynek során a kettőjük közötti harc egyre nagyobb méretet ölt, mi pedig csak tehetetlenül nézzük, hogy milyen szörnyű módon rántják egymást egyre mélyebbre a különböző aljasságok mocskában.Hihetetlenül intenzív és magával ragadó élményt nyújtott számomra ez a könyv. Rendesen felzaklatta és megcincálta az idegeimet. Beteg történet volt ez, egyértelműen beteg. Olyan, amit a legszívesebben a falhoz vágtam volna annyira felidegesített, de persze képtelen voltam, mert annyira tudni akartam, hogy vajon Laura elnyeri-e méltó büntetését, hogy inkább csak olvastam tovább, a végén pedig már szinte faltam a sorokat.

Meg kell hagyni, John Marrs nagyon jól csavarta a szálakat, kétségkívül ez az egyik legjobb pszichothriller, amit valaha olvastam, annak ellenére, hogy egyszerre gyűlöltem és esténként majd megevett a fene, hogy végre újra a kezembe vehessem. Tény, hogy a vége ütős volt, még úgy is, hogy nem az én szájízem szerint alakultak a dolgok - ezért is a fél pont levonás -, de így is azt kell mondanom, hogy A jó szamaritánus egy remekül megtervezett és megkomponált könyv volt, ami mindenképp maradandó élményt nyújtott számomra. 

                                                    

Hú, de kíváncsi vagyok, hogy a szerző milyen történettel kápráztat el majd legközelebb minket.   

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Good Samaritan
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 400

tovább olvasom John Marrs: A ​jó szamaritánus

Karen Swan: Titok ​Párizsban

Ó Párizs, a szerelmek és titkok városa. Évszázadok óta ez a világ fővárosa, sok ember csodálatának és irigységének tárgya. És mivel én meglehetősen rajongok Párizsért, így naná, hogy nem hagyhattam ki ezt a könyvet. Annál is inkább, mivel a Lord Drayson bukása után ismét valami könnyed romantikus olvasmányra vágytam, és úgy gondoltam, hogy ettől a könyvtől mindezt megkaphatom, ám ezen a téren kissé csalódnom kellett.  

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem volt a könyvben romantika, mert volt. Ráadásul kedvemre való is lett volna, ha mondjuk nemcsak a könyv felétől kezdett volna szép lassan, ismétlem lassan kibontakozni, és a szereplők sem olyanok lettek volna, mint amilyenek voltak, de erről majd később, és nem utolsósorban ha a mostaninál egy kicsivel nagyobb szerepet kapott volna, akkor igen. Akkor azt mondom, hogy minden kívánságom teljesült. De ez nem így volt, és igazából kár is ezen hisztiznem, mert bár sok témát érintett a könyv, de a fő hangsúly, ami egy több éve magára hagyott lakásban talált műkincsek és azok eredetének kiderítése körül forgott, így is roppant érdekes és eredeti téma volt.

A történet főszereplője Flora, egy fiatal, de annál tapasztaltabb és ambiciózusabb művészeti tanácsadó, aki rengeteg elit aukción vesz részt, hogy foggal- körömmel küzdjön egy-egy felbecsülhetetlen értékű műalkotásért. Egy nap a főnöke közli vele, hogy sürgősen Párizsba kell utazniuk, hogy találkozzanak új ügyfelükkel, a Vermeil családdal, akik elmondják, hogy csak néhány nappal ezelőtt tudták meg, hogy egy olyan lakás van Párizs belvárosában a tulajdonukban, aminek a létezéséről eddig nem is tudtak. Arra kérik Floráékat, hogy ők látogassák meg először a lakást és értékeljék fel a több évtizede ott porosodó műkincseket. Amikor Flora elfogadja a megbízást még nem sejti, hogy milyen titkokat rejtenek azok a festmények. És arról sincs fogalma, hogy a Vermeil család fiatal örökösei – Natasha és Xavier, akik féktelen életmódjuk miatt a bulvárlapok kedvenc szereplői és akik teljes ellentétben állnak a művelt és nagy tiszteletben álló szüleikkel -, vajon miért élnek ilyen kicsapongó életet.

Ami a legjobban tetszett a könyvben az a műkincsek eredetének felderítése volt, illetve azok az információk, amiket az eladásuk és az árverésre bocsátásuk feltételeiről megtudtam. Persze így utólag belegondolva már tök logikusnak tűnik, hogy csak azok a festmények kerülhetnek árverésre, melyek megszerzésének háttere visszakövethető. És itt kerül a képbe Flora, akinek az volt a feladata, hogy minden egyes festmény sorsát és előéletét felderítse. És mivel Vermeilék háborús hősök voltak, a képek pedig a náci megszállás ideje alatt kerültek a lakásukba, így óriási botrányt kavart volna, ha netán kiderül, hogy a műkincsek beszerzésével hasznot húztak a Harmadik Birodalommal való üzletelésből.  Szóval mint mondtam, az alapötlet és Flora nyomozása szerintem nagyon érdekes és még izgalmas is volt. Illetve miután beindult sztori, a cselekményben is rengeteg fordulat volt, és a rejtélyek is szépen fel voltak építve. Ám ennek ellenére mégis kissé nehezen hangolódtam rá a könyvre. Az első fele nem igazán kötötte le a figyelmemet, és sajnos sok olyan felesleges és részletes leírással fárasztott az írónő, amitől gyakran lankadt a figyelmem, a túlzott fényűzés és gazdagság hangsúlyozása pedig egy idő után már kifejezetten irritált. Meg aztán a szereplők kidolgozatlanságát is rendkívül fájlaltam, mert bár Flora kedves volt, meg céltudatos, meg aranyos, de azok alapján, amiket megtudtam róla, nem tudnám pontosan körülírni a jellemét. Xavier pedig... ahhh, nála rosszabb és egydimenziósabb figurával még soha nem találkoztam – pedig istenemre mondom, nem kis potenciál lakozott ebben a férfiban.

Ám ami a leginkább zavart olvasás közben, hogy teljesen szétesett számomra a történet. Nem tudtam fogást találni rajta, mert annyi témát érintett; a műkincsek megismerésétől kezdve a II. világháborús szálon, a bonyolult családi kapcsolatok és emberi sorsokon át a nemi erőszakig, hogy azt sem tudtam, hogy melyikre figyeljek igazán. És mindezt a szerző megfejelte még Flora testvérének szörnyű titkával is, ami úgy húzódik végig a könyvben, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mi lehet az. Csak annyit tudunk, hogy elég komoly lehet, mivel Florát nagyon gyötri és mindent megtenne, hogy a bátyjának jobb legyen - nagy levegőt vesz - szóval ez nekem már túl sok volt.

Na de hiába is ez a sok nyafogás részemről, mert őszintén? Nem bántam meg, hogy elolvastam. Jó könyv volt ez, rengeteg potenciál és érdekes dolog volt benne, de megítélésem szerint ennél sokkal jobb is lehetett volna. 

Kiadó: 21. Század
Eredeti cím: The Paris Secret
Fordította: Alföldi Zsófia
Oldalszám: 400

tovább olvasom Karen Swan: Titok ​Párizsban

Colleen Hoover: Verity

Lowen egy kevéssé ismert író, aki nemrég vesztette el az édesanyját. Anyagilag totál le van égve, ezért sürgősen szüksége van valami munkára. Meglepetésére egy kiadó veszi fel vele a kapcsolatot, és felajánlja Verity Crawford legsikeresebb thriller sorozatának folytatását, mivelhogy Verity egy baleset miatt már nem tudja azt befejezni. Az abszurdan magas díj ellenére Lowennek kétségei vannak, hogy megfelelően el tudja-e végezni a feladatot, de Verity jóképű férje végül is meggyőzi őt, hogy ő a legalkalmasabb erre  a munkára.

Miután Lowen igent mond, pár nap múlva beköltözik a Crawford család otthonába, hogy nyugodtan olvashassa Verity anyagait és jegyzeteit. Verity irodájában azonban nemcsak kaotikus állapotok fogadják, hanem egy önéletrajz is, amit az asszony a legnagyobb titokban írt. Lowent persze hajtja a kíváncsiság és elkezdi olvasni a naplót, annak ellenére, hogy tudja, más dolga is lenne, például befejeznie Verity függőben lévő könyveit. Ám ahogy belelapozgat a naplóba rájön, hogy Verity élete egyáltalán nem olyan, mint amire számított. Minél jobban megismeri a nőt, annál jobban fél tőle. És bár úgy tűnik, hogy a balesete miatt nem képes senkiben kárt tenni, de  Lowenben a veszély érzése minden nap egyre csak nő.

Bevallom, nehezen kezdtem el olvasni a könyvet, mert az elejét annyira brutálisnak éreztem, és így utólag belegondolva totál értelmetlennek is, hogy a továbbiakban egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam. De persze a kíváncsiság - hogy vajon mit tudhat ez a könyv, hogy oly nagy népszerűségnek örvend – mindezt felülírta, és a kezdeti hezitálás után gyorsan belevetettem magam az olvasásba, két nap múlva pedig már a végére is értem. Szóval nem tagadom, izgalmas volt és baromira olvastatta magát a történet - mint kiderült, Hoover jól ért a feszültségteremtéshez, végig bizonytalanságban tudta tartani az olvasót - ráadásul egy percre sem ült le a sztori, melynek köszönhetően tényleg letehetetlenné vált a könyv - éééés ezennel én itt be is fejeztem a regény méltatását, mert számomra ez volt az egyetlen pozitívum az egészben.    Mert míg a könyv hangulatát kedvemre valónak találtam, addig magáról a történetről és a regény egyszerű stílusáról mindez már nem mondható el. És bár igaz, hogy  Verity naplóját élveztemolvasni, mert egyértelműen kitűnt belőle, hogy a férje iránti megszállottsága mennyire mérgező a családja számára, és az elméje is túlontúl beteg és sötét ahhoz, hogy normális életet éljen, ám azzal a rengeteg erotikus jelenettel, ami kb. a könyv felét tette ki, egy idő után egyszerűen már nem tudtam mit kezdeni – bevallom, untam őket. Szerintem kevesebb is bőven elég lett volna belőlük, úgyis  simán megállt volna a történet a maga lábán, mert elég beteg és hihetetlen volt ahhoz, hogy az embert kíváncsivá tegye; vajon mi lesz mindennek a vége? Mi az igazság és mi a hazugság Verity életében? És nem utolsósorban lehetséges-e, hogy egy szerető feleség és anya évekig csak szerepet játsszon és a valódi arca mindvégig rejtve maradjon? Persze kicsivel több - a szexet helyettesítő - cselekmény, rettegés és ijesztgetés, valamint egy ennél jóval kidolgozottabb befejezés azért sokat dobott volna a dolgon, de még így is erős függőséget okozó olvasmány volt számomra, bár tény, hogy ebben a műfajban olvastam már ennél jobbat is. Sokkal jobbat. 

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Verity
Fordította: Barthó Eszter
Oldalszám: 312

tovább olvasom Colleen Hoover: Verity

Rachael Anderson: Lord ​Drayson bukása~ Tanglewood 1.

Nem nagy elvárásokkal kezdtem bele a könyvbe - lehet pont ezért hatott ily roppant pozitívan rám -, mert ebben a műfajban azért valljuk be, elég sok klisébe és még több picsogós hősnőbe futhat bele az ember, de szerencsére itt mindez kimaradt. És ez miatt annyira hálás vagyok az írónőnek, és annyira szerettem olvasni a könyvét, hogy szavakba nem tudom önteni - no de azért mégiscsak megpróbálom.

Lucy édesanyjával együtt a Tanglewood birtok egy kis házában élnek, mely birtoktól Colin Cavendish, Drayson újdonsült grófja apja halála után meg akar szabadulni. Ezért egy szép nyári reggelen, amikor Lucy épp egyedül tartózkodik otthon - meglátogatja a családot, hogy közölje velük a hírt, miszerint el kell hagyniuk a házat, amit az elmúlt két évben az otthonuknak tekintettek. Lucy-t mindez rettentően felháborítja, hiszen a grófnak fogalma sincs róla, hogy se pénzük, se olyan rokonaik nincsenek, akikhez segítségért fordulhatnának, és minden jel szerint, mindez nem is nagyon érdekli őt.

Ez a szituáció persze rögtön ellenszenvet szül kettőjük között. Mert végül is kinek tetszene, ha egy nap, csak úgy, kirúgnák az otthonából? És vajon melyik nemes férfi kedvelné az olyan éles nyelvű fiatal hölgyek társaságát, mint amilyen Lucy. A végzet azonban Lucy-nak kedvez, amikor egy lovasbaleset után eszméletlen állapotban talál a grófra az út közepén. Amikor a férfi magához tér és nem emlékszik rá, hogy ki is ő valójában, Lucy megragadja az alkalmat, hogy leckét adjon alázatosságból: elhiteti vele, hogy ő csupán egy egyszerű szolga, méghozzá az ő szolgálatában.Ami persze számtalan szórakoztató jelenetet produkál a történet során, hiszen Colin túl udvarias és kifinomult ahhoz, hogy puszta szolga legyen, és olyan nevetséges ruhákat viseljen, mint amilyeneket Lucy bosszúból ad rá. Lucy pedig... nos, ő élvezi a helyzetet.

Mint mondtam, irtózatosan szerettem olvasni ezt a könyvet. Egyetlen unalmas perce sem volt  a történetnek, a cselekmény gördülékenyen haladt előre, a szerelmi szál pedig szép fokozatosan épült fel, amitől az egész annyira bájos, humoros, intelligens és kedves volt, hogy mindig csak nehezen tudtam elszakadni tőle. Szerettem a szereplők közötti kapcsolatot, ami a kezdeti időszakban még csak őszinte barátság volt. Sokat viccelődtek és tanultak egymástól, az idő múlásával pedig egyre gyengédebb érzéseket kezdtek táplálni egymás iránt... Ugye mondanom se kell, hogy mindez merre tartott? 

Tetszett Lucy fiatal álmodozó karaktere, és hogy soha nem hagyta, hogy elméje túllépjen azon, amit szerinte lehetséges volt elérnie. És az is tetszett, hogy gyakran a pillanat hevében hozott meggondolatlan döntéseket, mint pl. a Colin körül kialakuló hazugságot, aminek végül is mégiscsak jó vége lett. Lucy nagyon szellemes és kedves lány volt, olyan, aki nem félt merész döntéseket hozni, ugyanakkor el tudta fogadni tettei következményeit, szóval rég találkoztam már ilyen szerethető és szimpatikus karakterrel. Colin már kicsit más tészta. Őt nem éreztem annyira hangsúlyosnak. Kicsi talán nehezen fejezte ki magát, ezért tűnhetett gyakran arrogánsnak, de ezen kívül semmi rosszat nem tudok róla mondani, tökéletes párost alkottak együtt Lucy-val.

Amit nagyra értékeltem a könyvben, hogy nem voltak benne forró erotikus jelenetek, az a néhány szenvedélyes csók, ami elcsattant, nekem bőven elég volt ahhoz, hogy a pulzusomat kicsit felnyomja. A másodlagos karakterek megrajzolása pedig fantasztikusra sikeredett - Mr. Shepherd, Colin édesanyja és húga, illetve Lucy szobalánya Georgina -, mind-mind olyan remek és szerethető figurák voltak, akikről szívesen olvasnék, akár egy teljesen különálló kötetet is ha lehetne.

Szóval az, hogy a Lord Drayson bukása jó volt, enyhe kifejezés. Egyszerűen imádtam! És borzasztóan örülök, hogy Rachael Anderson nevével nemcsak az én kedvenc íróim listája, hanem a nálunk megjelenő történelmi romantikus regényeket írók palettája is kicsit bővült. Mert ebből a műfajból - nekem legalábbis - sosem elég. 

Jah, egyébként megvan az az érzés, amikor a könyv olvasása közben – általában a vége felé - feltűnik egy olyan szereplő, aki mindössze egy rövid jelenet erejéig látható, de ez épp elég ahhoz, hogy úgy felkeltse az érdeklődésed, hogy tűkön ülve várd a következő rész megjelenését? Nos én pont így jártam, Mr. Jonathan Ludlow-val, Tanglewood új birtokosával. Már alig várom, hogy az ő történetét is megismerhessem.

Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Tanglewood
Eredeti cím: The Fall of Lord Drayson
Fordította: Dobó Zsuzsanna
Oldalszám: 320

tovább olvasom Rachael Anderson: Lord ​Drayson bukása~ Tanglewood 1.

Szeptemberi beszerzések

Mondanám, hogy ebben a hónapban elszaladt velem kicsit a ló, de mivel üzletből csak három könyvet vásároltam, a lent látható többi szerzemény között pedig akad olyan, amit cseréltem, és olyan is, amihez a molyon keresztül jutottam hozzá kedvező áron, így hát nem mondom. 

Nézzük, mikről is van szó. 

A Farkas asztalánál egy nagyon régóta várt könyv volt számomra, csere útján került hozzám és ahogy megérkezett, rögtön bele is kezdtem. Szerencsére nem csalódtam benne, igazán remek olvasmány volt, amit tényleg csak ajánlani tudok azoknak, akik a II. világháborús olvasmányokért rajonganak. 

A farkasos könyv után J.D. Robb Halálos sorozatának 3. részébe kezdtem bele, és mivel egyre jobban kezdek beleszeretni ebbe a sorozatba, így rögtön be is szereztem a következő két részt is. Sajnos innentől kezdve néhány kötetet már sehol nem lehet kapni. Ám mivel tavaly az első három részt új köntösben újra megjelentette a kiadó, így bízom benne, hogy a többi is hamarosan sorra kerül majd. (Ó csak jönne, jönne már szép sorban mindegyik!) Aztán a Verity, a Sohase feledd!, a Merci, nagyik!, és a Cirmos-hadművelet molyos vásárlás volt, a Belépés csak meghívóval és A lánykérés-t pedig a 21. Századi Kiadó akciójában vásároltam, potom 675 forintért darabját. Hát igen, ennyiért a hülyének is megéri, ráadásul mindkettő régóta birizgálta már a fantáziám, úgyhogy ahogy megláttam, rögtön le is csaptam rájuk. 

     

          

        

Összességében rég zártam már ilyen bőséges hónapot. Szerencsére semmiféle lelkiismeret-furdalásom nincs e rengeteg könyv beszerzése miatt, de azért szó-szó, innentől kezdve a decemberi hónapok akcióira gyúrva megpróbálom kicsit visszafogni magamat.

tovább olvasom Szeptemberi beszerzések