Veronica Roth: Kiválasztottak

Tizenöt évvel ezelőtt a prófécia öt hétköznapi tinédzsert arra ítélt, hogy harcoljanak egy olyan gonosz Sötét Nagyúr ellen, aki pusztulást hoz Amerikára, aki városokat tesz a földdel egyenlővé, és emberek ezreit gyilkolja meg. A Kiválasztottak, vagyis az öt tinédzser eleget tesz mindennek és sok áldozat árán végül győzelmet aratnak, mely után az élet visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a Kiválasztottak számára. Mert mit lehet tenni, ha az öt híresség egyike vagy, aki szuperül tud csapatban dolgozni és egy gonosz entitás ellen harcolni, de ezekre a képességekre már nincs többé szükség? Vagy mégis?

A Kiválasztottak azzal kezdődik, amivel más regények végződni szoktak - a hősök győzelmével, ami bennem hiányérzetet keltett, mert úgy éreztem, hogy kihagytak valami nagy dologból, mely miatt már a legelején rossz szájízzel kezdtem neki az egésznek. Meg aztán a cselekmény is elég lassan indult be, talán ennek is volt köszönhető, hogy a megszokottnál több idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak a sztoriba. Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy félbe hagyom a könyvet. Mindenesetre ennél azért pörgősebb kezdésre számítottam, de úgy kb. a könyv első harmadáig csak a finálé utáni eseményeknek lehetünk szemtanúi, ami persze – tudom-tudom -, hogy szükséges volt ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük a szereplőket; hogy milyen hatást gyakorolt rájuk a gonosz elleni folyamatos küzdelem, az érzés, hogy bármelyik percben meghalhatnak és az a fajta zsigeri rettegés, amelyet a gonosz közelében érezhettek. Szóval ok, kellett ez a lassú felvezetés, de nekem akkor is túl sok és túl unalmas volt ahhoz, hogy élvezni tudjam. Mindenesetre abban a percben, ahogy a helyszín átkerült egy párhuzamos univerzumba, egy teljesen új fejezet kezdődött számomra, ami már sokkal jobban lekötötte a figyelmemet.

Veronica Roth érdekes ötlettel állt elő ebben a regényben, mert ez nem csupán egy olyan történet, amelyben a mágia keveredik a modern élettel, vagy amiben szuperhősök küzdenek egy olyan gonosz entitás ellen, ami képes mindent elpusztítani maga körül, nem. Ez a könyv nem csak erről szól, hanem arról is, hogy milyen nehéz reflektorfényben élni, hogy milyen érzés, amikor mindenki téged figyel és a viselkedésed felett ítélkezik. Hogy milyen egy álarc mögé bújva mások szabályait követni, illetve hogy mindez mennyire kimerítő és milyen romboló hatással tud lenni az ember lelkére.

Én úgy érzem, hogy a szerző erős karaktereket alkotott, számomra legalábbis tökéletesen sikerült életre keltenie a különböző módon színes és egyedi, kivételes és nagyon emberi személyiségeket. Olyan főszereplőket hozott létre, akiknek voltak hibáik és gyengeségeik, amik aztán a tetteikben is megnyilvánultak, tehát abszolút nem voltak tökéletesek, de nekem pont ez tetszett bennük, hiszen ettől lettek hihetőek és valóságosak. És bár a cselekmény végig Sloane körül forgott, akit egyébként nem sikerült megkedvelnem, azért a többi szereplőt is hagyta a szerző egy-egy jelenet erejéig tündökölni.

Szóval összességében a lassú kezdés és a néhány gyengébb pillanat ellenére örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Tetszett a műfajok érdekes keveredése, a történet összetettsége és a visszafogott romantika is benne, de őszintén szólva, ha netán lenne a továbbiakban folytatása, arra már nem neveznék be.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Chosen Ones

Fordította: Kleinheincz Csilla

Oldalszám: 512

tovább olvasom Veronica Roth: Kiválasztottak

A nyerítés ötven árnyalata

Az a helyzet, hogy velem irtó könnyű dolga van a családomnak, ha arról van szó, hogy mivel lepjen meg egy-egy fontos esemény alkalmával, merthogy egy jó könyv az nálam mindig tuti befutó. Ráadásul még agyalniuk sem kell azon, hogy melyiket válasszák, mert mindig van egy kifogyhatatlan listám az ilyen esetekre. Szóval tényleg nagyon segítőkész vagyok és mindig van ötletem, hogy biztos mindenki boldog és elégedett legyen. Ám van, hogy a férjem így is keresztülhúzza a számításaimat.

Történt ugyanis, hogy a héten ismét egy évvel öregebb lettem, melynek alkalmából ezt a könyvet kaptam ajándékba, amit ahogy megláttam, komolyan mondom, azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Persze P. izgatottan noszogatott, hogy gyorsan olvassam el a fülszöveget, mert úgy gondolja, hogy ez nekem tetszene és hogy tuti jó lesz... nem mintha a borítója nem lenne már elég beszédes. *jééézusom* Meg aztán azt is mondta, hogy direkt romantikusat választott, mert tudja, hogy azt szeretem - mindig is ilyen figyelmes volt a kedves -, mindenesetre jó kislányhoz méltóan nem hisztiztem és nem mondtam semmit, csak kínos nevetések közepette forgattam és nézegettem ezt a csodát, és olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy ó basszus, ez most komoly? Hogy a fenébe nyúlhatott ennyire mellé? Tényleg ilyen förmedvényt is képesek kiadni a kiadók? Most már biztos megérett az emberiség a pusztulásra.

Persze próbáltam jó képet vágni a dologhoz, merthogy - vigyázat ez fájni fog- ajándék lónak ne nézd a fogát, de amikor a fülszöveget is elolvastam, rögtön agyf.szt kaptam, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hogy a fenébe fogom én ezt úgy eltüntetni, de még a föld felszínéről is hogy 

a) a férjem észre ne vegye, 

b) még az emlékezetemből is minden végleg kitörlődjön ezzel a könyvel kapcsolatban.

Szerencsére nem kellett sok idő, hogy rájöjjek mindez csak átverés volt, és hogy e csodás és tényleg totál valódinak látszó borító Hervé Le Tellier Anomália c. könyvét rejti magában. Az egész csakis a férjem remek photoshop tudásának és eltorzult fantáziájának szüleménye volt - amiről egyébként mindenképp el kell majd vele beszélgetnem később. Mindenesetre amikor belelapoztam a könyvbe, minden világossá vált és csak úgy dőltem a röhögéstől, miközben nagy kő is esett le a szívemről, hogy mégsem kell elolvasnom egy nő és egy ló beteljesült szerelmének felejthetetlen történetét. Mert hogy beteljesült szerelemről van szó,  az már hótziher, máskülönben miért lovagolna oly boldogan a hátán?

tovább olvasom A nyerítés ötven árnyalata