Jane Corry: Hiba volt

Szeretem Jane Corry könyveit. Az eddig olvasottak mindegyikét (a Vértestvéreket és a Férjem feleségét is) nagyon csavarosnak, jól összerakottnak és lélektani szempontból is hihetőnek találtam. És ez most sem volt másképp, sőt, nekem a három könyv közül eddig ez tetszett a legjobban.

A történet egy kétgyermekes családanyáról, Poppyról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor egy összejövetelen találkozik régi szerelmével Matthew-val. A benne újra fellángoló régi érzelmek hatására Poppy olyan szörnyű hibát követ el, amely örökké kísérteni fogja.

A történet két szálon fut, az egyikben a Poppyval történt eseményeket követhetjük nyomon, a másikban az anyósáét, Bettyét, aki levélszerű formában meséli el menyének élete történetét. A két nő közötti kapcsolat irigylésre méltó volt, Betty lányaként szerette Poppyt és Poppy is teljesen odavolt az anyósáért. Az olvasó mindkét nő gondolataiba és érzelmeibe részletes betekintést nyer, melynek köszönhetően tüzetesen megismerhetjük őket. Nekem Betty volt a kedvencem, az ő múltja, a férjével való kapcsolata és története jobban megérintett, mint Poppyé. Annál is inkább, mivel Betty egy nagyon szerető és gondoskodó karakter volt, aki nem érdemelte meg azt a szenvedést, amit az élettől kapott, úgyhogy időnként nagyon sajnáltam és mély empátiát éreztem iránta.
 
Amikor Bettyt megismerjük, még csak egy kedves és ártatlan fiatal lány, aki a divat iránti szeretete miatt ruhakészítéssel szeretne foglalkozni, de a családja és leendő férje ezt nem engedi neki. Amikor a 70-es években férjhez megy Jockhoz, még nem tudja, hogy óriási hibát követ el. És amikor erre rájön, akkor sem tud már mit tenni, kénytelen úgy viselkedni, mint amit az akkori társadalmi elvárás és nyomás diktál számára, azaz összeszorítani a fogát és mindent eltűrni. Ebben az időben találkozik későbbi barátnőjével, akivel egyre több időt kezd tölteni, csak hogy megszökhessen saját életéből - bár ne tette volna.

Aztán itt van nekünk Poppy, akinek az életét a jelen eseményeiben követhetjük nyomon. Poppy színésznő szeretett volna lenni, de amikor ez nem sikerült neki, egy ügynökséget hozott létre, ami statisztákat ajánl különböző filmes szerepekhez. Poppy a férjével, két lányával és az anyósával él együtt. A férjével való kapcsolata azonban az évek során egyre langyosabbá vált, mígnem azt vette észre, hogy olyanok lettek egymásnak, mint a jó barátok. Nem meglepő hát, hogy amikor egy összejövetelen meglátja régi szerelmét, a láng újra fellobban benne. Sajnos ez a találkozás olyan események sorát indítja el, ami veszélybe sodorja nemcsak a nehezen felépített egzisztenciáját, de a családi békéjét is.

Meg kell hagyni, a szerző most is igazán jól csavarta a szálakat ahhoz, hogy egyszerre izguljunk, féljünk és rettegjünk attól, hogy mi lesz akkor, ha Poppy lelepleződik, és ha Matthew folyamatos törekvései és zaklatásai tönkreteszik az életét. Mert igen, Poppy valóban hibát követett el, de ha ez kellett ahhoz, hogy újragondolja az életét, és rájöjjön arra, hogy mi a fontos számára, akkor én bizony nem török pálcát felette. Egyébként sokszor éreztem úgy, hogy túlagyalj a dolgokat a sok indokolatlan feltételezésével, amikor úgy gondolta, hogy a férje megcsalja, és hogy csak bűntudatból akar vele lenni vagy szeretkezni. Vagy hogy  úgyis egy másik nőnél éli ki vágyait, és csak vele kénytelen beérni… szóval ezek az önmarcangolások kissé bosszantottak, kishitűnek és akaratgyengének tartottam őt miatta, de pont ettől volt az egész oly emberi és hihető. Úgyhogy szerintem Bettyhez hasonlóan ő is egy nagyon jól megírt karakter volt, még ha kevésbé volt szimpatikus, mint az anyósa, akkor is.

A szereplők sokrétűsége mellett a regény felépítése is nagyon tetszett. Mivel már a könyv legelején tudható, hogy Matthew-t meggyilkolták - hiszen Poppy a vádlottak padján kezdi mesélni a történetét - azt hihetné az ember, hogy nagy meglepetések már nem érhetik, de nem is tévedhetne ennél nagyobbat. Merthogy a lehetőségek sokaságával (hogy hogyan, és hogy ki követte el a gyilkosságot) senki nem számolt, hiszen olyan egyértelműnek tűnt az egész. Így a könyv vége bevallom, számomra nagy meglepetést okozott, igazán megdöbbentőre és csavarosra sikeredett – nekem legalábbis nagyon tetszett. Úgyhogy aki szereti az írónő könyveit, az ezt a kötetét se hagyja ki semmiképp.

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: I Made a Mistake
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Oldalszám: 438

tovább olvasom Jane Corry: Hiba volt

Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Örülök, hogy rátaláltam Dean Koontz Jane Hawk sorozatára, mert eddig az összeset élmény volt olvasni. Gyors tempójú és fordulatokban gazdag, rendkívül izgalmas és jól megírt történet volt mindegyik. Ezenfelül a hősnő is szerethető és szimpatikus és egyáltalán nem mindennapi, szóval szeretem ezt a sorozatot, na.

Ebben a részben Jane Hawk továbbra is az agymosó nanotechnológiai implantátumok létrehozásáért felelős személyeket keresi, akik miatt a járványszerűen terjedő öngyilkosságok száma az utóbbi két évben az egekbe szökött. A történet három szálon játszódik, az egyiken Jane egy megkeseredett ingatlanügynök, Sarah Holdsteck segítségét kéri, aki egy kegyetlen váláson ment keresztül, melynek következtében elveszítette az ingatlanpiacon szerzett hatalmas vagyonát. Jane abban bízik, hogy a segítségével elkaphatja Sarah volt férjét, akin keresztül aztán eljuthat egy bizonyos Hendricksonhoz, akiről úgy tudja, hogy az általa üldözött titkos társaság legmagasabb szintjén helyezkedik el, és aki az injektált emberek szörnyű manipulálásáért és haláláért felelős.

Aztán ott van egy fiatal indiai ikerpár, akiket ismeretlen támadók egy nanorészecskéket tartalmazó szérummal készülnek beoltani. Ám az egyik testvér időben közbelép és rovarölő szert permetezve a támadók arcába sikerül elmenekülniük. Hogy kik és miért üldözik őket, arról fogalmuk sincs, de hogy nem tudnak olyan helyet találni, ahol biztonságban vannak, az biztos.

Az utolsó szálon pedig Jane fiának sorsát követhetjük nyomon, akit a legmodernebb technikai eszközök segítségével sikerült megtalálnia a Jane-t üldöző szervezetnek. Így a fiú az őt védő házaspárral együtt menekülni kényszerül, de a helyzetük egyre elkeserítőbb, mert üldözőik, minden percben egyre közelebb kerülnek hozzájuk.

A görbe lépcső nekem a sorozat eddigi legjobb része volt. A történet végig ezerrel pörgött, nem volt kiálló rész, és mindhárom történetszál tele volt feszültséggel és izgalommal. És bár végig tudtam, hogy Jane-t nem kell féltenem - hiszen mégiscsak ő a pozitív hős a sorozatban -, így is volt egy-két olyan ijesztő jelenet, ahol nagyot dobbant a szívem miatta. Egyébként még mindig nagyon szeretem az ő karakterét, és nemcsak azért, mert nincs olyan akadály, amit ne tudna legyőzni, és olyan rosszfiú, akit ne tudna elkapni, vagy olyan technológia, amelyet ne tudna feltörni. Nem, persze, hogy nemcsak ezért, hanem mert mindazok ellenére, amin keresztül ment és megy folyamatosan, és amilyen hitvány emberek ellen kell küzdenie és bemocskolnia velük a kezét, mégsem veszítette el a hitét, hanem továbbra is kitartóan küzd a célja elérése érdekében. Lépésről lépésre halad szép lassan előre küldetésében, amelyre egyrészt azért vállalkozott, hogy tisztárra mossa a férje nevét, másrészt pedig, hogy megóvja egyetlen gyermekét, az öt éves Travis életét. Travissal a korábbi részekben eddig nemigen találkoztunk, most azonban egy kicsit többet kaptunk belőle, és ha minden jól megy, akkor a következő részben még többet fogunk. Én nagyon szerettem az ő történetét, de tulajdonképpen mindhárom szálat rendkívül izgalmasnak és élvezetesnek találtam. Míg Jane-é tele volt meglepetéssel, addig Travisért és az őt segítő házaspárért nem győztem aggódni. És ott voltak még az ikrek is, akik gyorsan közel kerültek hozzám az egymás iránti szeretetük és összefogásuk miatt, ezért is éreztem a velük történt eseményeket rendkívül megrázónak.

Egyébként, mint a korábbi részeknél, most is sokszor döbbenten tapasztaltam, hogy abszolút nem úgy alakulnak az események, mint ahogy azt reméltem. És szerintem ez a regény legnagyobb erőssége, mert ezzel a szerző nemcsak az olvasó idegeivel játszik, hanem egyúttal új dinamikát is ad a történetnek; új lehetőségeket, szereplőket stb., melynek köszönhetően folyamatosan mozgásban van a sztori, amit így tuti nem lehet megunni. Én legalábbis egy jó darabig biztos nem fogom.

Kiadó: XXI. Századi Kiadó

Eredeti cím: The Crooked Staircase

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 464

tovább olvasom Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Josie Silver: Lydia ​Bird két élete

A Lydia Bird két élete c. könyvet már a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Irtózatosan kíváncsi voltam rá, annak ellenére, hogy az írónő előző könyvét még nem olvastam és ezek után úgy vélem, hogy egy jó darabig nem is fogom. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy szörnyen rossz élmény volt számomra ez a könyv, mert őszintén szólva semmi rosszat nem tudok írni róla azon kívül, hogy meglehetősen unalmasnak találtam egyes részeit.

Amikor Lydia vőlegénye Freddie, az esküvőjük előtt tragikus autóbalesetet szenved, Lydia világa teljesen összeomlik. Csak abban az álmában talál boldogságot, amiben Freddie-vel találkozik. Ugyanis azért, hogy esténként aludni tudjon nyugtató pirulát vesz be, amitől álmában sikerült találkoznia Freddie-vel. Persze Lydiának nem voltak téveszméi és nem tett úgy, mintha még élt volna a vőlegénye, csak egyszerűen ettől a pirulától egy olyan álomvilágban találta magát, ahol a jegyese és ő, még mindig együtt vannak és ő semmi mást nem akart jobban, mint ezt. Kezdetben alig várta, hogy újra álomba zuhanjon és újra Freddie-vel legyen, hiába volt mellette támaszul a családja és Freddie legjobb barátja Jonah, aki egyébként a baleset megtörténtekkor épp Freddie mellett ült az autóban, egyszerűen képtelen volt elfogadni a szörnyű igazságot, hogy Freddie már nem lehet vele. Aztán ahogy szép lassan telt az idő, Lydia is változott és más színben kezdte látni a világot, amiben nagy szerepe volt Jonah-nak, aki az egyetlen olyan ember volt, aki valóban megértette Lydia fájdalmát, és az egyetlen, akinek Freddie ugyanolyan fontos volt, mint neki.

A könyv nagyon jól indult, érdekesnek találtam a felépítését, amely Lydiának az „ébren" és az „álomban” élt életét tárta elénk. Olyan érzékletesen írta le az írónő az ébrenléti állapotot, hogy szinte fizikailag is érezhető volt Lydia fájdalma és reménytelen küzdelme arra, ahogy próbál megbirkózni a vőlegénye halála utáni élettel. Az álombéli fejezetek azonban egészen mások voltak, számomra sokkal unalmasabbak és túl részletesek ahhoz, hogy élvezni tudjam őket. Pedig érdekes kérdést, a mi lett volna, ha Freddie nem hal meg, hanem tovább éli Lydiával az életét boncolgatta, ami valóban egy izgalmas téma, de ezeket a fejezetek egy idő után elég egyhangúnak, érdektelennek és túlírtnak találtam. 

A történet egyébként nagyon szépen bemutatja, hogy mindenki másként foglalkozik a halállal, a veszteséggel és a bánattal. És, hogy nincs mindenki számára megfelelő megoldás vagy orvosság arra, hogy miként dolgozhatja fel a legfájdalommentesebben a veszteségét. Úgyhogy mindenképp egy szomorú történet volt ez számomra, a témája miatt kissé megterhelőnek is éreztem lelkileg. Az egyetlen dolog, ami reménnyel töltött el olvasás közben az a Lydia és Jonah közötti kapcsolat fejlődése volt, ami sajnos csak a könyv végén vált egyértelművé, úgyhogy nekem személy szerint a könyv vége tetszett a legjobban.

Sajnos Jonah karaktere, aki egyébként fontos szerepet töltött be a történetben, nekem végig túl színtelen maradt. És bár a Freddie elvesztése miatt érzett fájdalom nála is kézzel fogható volt, és az önmarcangolása - amiért a baleset pillanatában ő is az autóban ült, ennek ellenére egy-két karcoláson kívül semmi baja nem esett - is valóban hihető volt, de a Lydia iránti érzései nagyrészt homályosak maradtak, ami a végkifejletet tekintve számomra nem hozta azt a katarzis érzést és megnyugvást, amit ellenkező esetben hozhatott volna.

Semmi kétség, Josie Silver nagyon gördülékenyen és szépen tud írni, de ez a könyve valahogy mégsem tudta folyamatosan fenntartani a figyelmemet. Persze lehet, hogy rosszkor találtunk egymásra, mert bár  látom, hogy egy igazán mélyre ható és rengeteg üzenetet tartalmazó történet volt ez, de sajnos mégsem éreztem olyan átütő erejűnek, mint ahogyan azt az első oldalak után reméltem. 

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: The Two Lives of Lydia Bird
Fordította: Lévai Márta
Oldalszám: 444

tovább olvasom Josie Silver: Lydia ​Bird két élete

Karen Swan: Titok ​Párizsban

Ó Párizs, a szerelmek és titkok városa. Évszázadok óta ez a világ fővárosa, sok ember csodálatának és irigységének tárgya. És mivel én meglehetősen rajongok Párizsért, így naná, hogy nem hagyhattam ki ezt a könyvet. Annál is inkább, mivel a Lord Drayson bukása után ismét valami könnyed romantikus olvasmányra vágytam, és úgy gondoltam, hogy ettől a könyvtől mindezt megkaphatom, ám ezen a téren kissé csalódnom kellett.  

Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem volt a könyvben romantika, mert volt. Ráadásul kedvemre való is lett volna, ha mondjuk nemcsak a könyv felétől kezdett volna szép lassan, ismétlem lassan kibontakozni, és a szereplők sem olyanok lettek volna, mint amilyenek voltak, de erről majd később, és nem utolsósorban ha a mostaninál egy kicsivel nagyobb szerepet kapott volna, akkor igen. Akkor azt mondom, hogy minden kívánságom teljesült. De ez nem így volt, és igazából kár is ezen hisztiznem, mert bár sok témát érintett a könyv, de a fő hangsúly, ami egy több éve magára hagyott lakásban talált műkincsek és azok eredetének kiderítése körül forgott, így is roppant érdekes és eredeti téma volt.

A történet főszereplője Flora, egy fiatal, de annál tapasztaltabb és ambiciózusabb művészeti tanácsadó, aki rengeteg elit aukción vesz részt, hogy foggal- körömmel küzdjön egy-egy felbecsülhetetlen értékű műalkotásért. Egy nap a főnöke közli vele, hogy sürgősen Párizsba kell utazniuk, hogy találkozzanak új ügyfelükkel, a Vermeil családdal, akik elmondják, hogy csak néhány nappal ezelőtt tudták meg, hogy egy olyan lakás van Párizs belvárosában a tulajdonukban, aminek a létezéséről eddig nem is tudtak. Arra kérik Floráékat, hogy ők látogassák meg először a lakást és értékeljék fel a több évtizede ott porosodó műkincseket. Amikor Flora elfogadja a megbízást még nem sejti, hogy milyen titkokat rejtenek azok a festmények. És arról sincs fogalma, hogy a Vermeil család fiatal örökösei – Natasha és Xavier, akik féktelen életmódjuk miatt a bulvárlapok kedvenc szereplői és akik teljes ellentétben állnak a művelt és nagy tiszteletben álló szüleikkel -, vajon miért élnek ilyen kicsapongó életet.

Ami a legjobban tetszett a könyvben az a műkincsek eredetének felderítése volt, illetve azok az információk, amiket az eladásuk és az árverésre bocsátásuk feltételeiről megtudtam. Persze így utólag belegondolva már tök logikusnak tűnik, hogy csak azok a festmények kerülhetnek árverésre, melyek megszerzésének háttere visszakövethető. És itt kerül a képbe Flora, akinek az volt a feladata, hogy minden egyes festmény sorsát és előéletét felderítse. És mivel Vermeilék háborús hősök voltak, a képek pedig a náci megszállás ideje alatt kerültek a lakásukba, így óriási botrányt kavart volna, ha netán kiderül, hogy a műkincsek beszerzésével hasznot húztak a Harmadik Birodalommal való üzletelésből.  Szóval mint mondtam, az alapötlet és Flora nyomozása szerintem nagyon érdekes és még izgalmas is volt. Illetve miután beindult sztori, a cselekményben is rengeteg fordulat volt, és a rejtélyek is szépen fel voltak építve. Ám ennek ellenére mégis kissé nehezen hangolódtam rá a könyvre. Az első fele nem igazán kötötte le a figyelmemet, és sajnos sok olyan felesleges és részletes leírással fárasztott az írónő, amitől gyakran lankadt a figyelmem, a túlzott fényűzés és gazdagság hangsúlyozása pedig egy idő után már kifejezetten irritált. Meg aztán a szereplők kidolgozatlanságát is rendkívül fájlaltam, mert bár Flora kedves volt, meg céltudatos, meg aranyos, de azok alapján, amiket megtudtam róla, nem tudnám pontosan körülírni a jellemét. Xavier pedig... ahhh, nála rosszabb és egydimenziósabb figurával még soha nem találkoztam – pedig istenemre mondom, nem kis potenciál lakozott ebben a férfiban.

Ám ami a leginkább zavart olvasás közben, hogy teljesen szétesett számomra a történet. Nem tudtam fogást találni rajta, mert annyi témát érintett; a műkincsek megismerésétől kezdve a II. világháborús szálon, a bonyolult családi kapcsolatok és emberi sorsokon át a nemi erőszakig, hogy azt sem tudtam, hogy melyikre figyeljek igazán. És mindezt a szerző megfejelte még Flora testvérének szörnyű titkával is, ami úgy húzódik végig a könyvben, hogy fogalmunk sincs róla, hogy mi lehet az. Csak annyit tudunk, hogy elég komoly lehet, mivel Florát nagyon gyötri és mindent megtenne, hogy a bátyjának jobb legyen - nagy levegőt vesz - szóval ez nekem már túl sok volt.

Na de hiába is ez a sok nyafogás részemről, mert őszintén? Nem bántam meg, hogy elolvastam. Jó könyv volt ez, rengeteg potenciál és érdekes dolog volt benne, de megítélésem szerint ennél sokkal jobb is lehetett volna. 

Kiadó: 21. Század
Eredeti cím: The Paris Secret
Fordította: Alföldi Zsófia
Oldalszám: 400

tovább olvasom Karen Swan: Titok ​Párizsban

Dean Koontz: A ​suttogószoba (Jane Hawk 2.)

A 27 éves Jane Hawk Amerika legkeresettebb szökevénye, aki a férje öngyilkosságához hasonló gyilkosságokért felelős rosszfiúk nyomába ered. Egyedül, különböző álruhákban utazik és mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje az összeesküvésben részt vevő kormányzati ügynökségek figyelmét, akik gőzerővel nyomoznak utána. Hogy mi a célja? Bizonyítékot találni arra, hogy a nagy hatalommal és befolyással bíró Far Horizons cég és a vele egy csapatban játszó seggfejek, több millió ember agymosásán keresztül akarják romlásba dönteni az országot. D.J Michael - a Far Horizons cég vezetője –úgy gondolja, hogy csak így lehet egy békés és harmóniával teli világot létrehozni. A módszere meglehetősen szélsőséges, de mindenre képes, hogy a célját elérje.

Az előző részből már ugye megtudhattuk, hogy Bertold Shenneck olyan nanogépezeteket talált fel, amelyek egy szérummal a vérbe fecskendezve az agyban maguktól szépen összeállnak és egy nagyobb hálózattá, pontosabban egy spéci irányítómechanizmussá alakulnak át. Úgyhogy azok az emberek, akik ezt a szérumot a tudtuk nélkül megkapják, irányíthatókká válnak és bármit megtesznek, amit mondanak nekik. Jane-nek sajnos semmi bizonyítéka nincs erre, sőt, ha mindezt bárkinek elmondaná, valószínű, hogy nem az emberiség sorsát megjósoló, rég várt prófétanőnek tartanák, hanem egy őrültnek, aki összekeveri a valóságot a lázálmaival. Így egy lehetősége maradt csak, megtalálni D.J Michaelt és beismerő vallomásra bírni.

Jane nyomozásával egy időben, Cora Gundersun, egy általános iskolai tanár, aki mindenkivel kedves volt, és akit mindenki szeretett, öngyilkosságot követ el, de előtte még brutálisan lemészárol egy csomó embert. Az FBI gyorsan lezárja a nyomozást, a helyi seriff, Luther Tillman azonban nem hagyja annyiban a dolgot. Megtalálja Cora felkavaró naplóját, amibe félelmetes módon mindig ugyanazokat a szavakat írta le. Ám ahogy végigolvassa az egészet, feltűnt neki három oda nem illő szó, ami gondolkodásra készteti. Vajon mit jelenthetnek ezek a szavak? Mi történhetett Corával, hogy ilyen szörnyűségre szánta el magát. Tillman nyomozásba kezd, és bár rengeteg akadályba ütközik, szerencsére találkozik Jane-nel, akivel aztán szövetségre lép.

Koontz elképzelése, mely szerint egy milliomos, agymosott emberekre szeretné rákényszeríteni az ő általa elképzelt tökéletes világ képzetét, kissé hátborzongató, ugyanakkor - még mindig - borzasztóan izgalmas. Úgyhogy az előző részhez hasonlóan most is nagyon jól szórakoztam olvasás közben és ismét sikerült belemerülnöm abba a világba, ahol Jane szó szerint megpróbálja a lehetetlent; küzd a „régi világ” fennmaradása mellett. Luther Tillman karakterével a szerző egy új szereplőt hozott a történetbe, aki nagyon gyorsan a szívemhez nőtt. A családját is gyorsan megszerettem és drukkoltam, hogy semmi bajuk ne essen – remélem a következő részekben is találkozhatunk még velük.

Természetesen ebben a részben is Jane mindent túlélt, tökéletesek voltak a megérzései, és mindig a megfelelő embert választotta ki ahhoz, hogy a célját elérje. A karaktere még mindig kemény, ugyanakkor mégis sebezhető és együttérző, egy olyan hősnő, aki a gyerekéért és most már az egész emberiség megmentéséért bármire képes lenne. És bár Jane elég kérges lelkű ugyan, de én tudom, hogy képtelen lenne hidegvérrel megölni egy védtelen embert - és igazából ez, illetve a fent említett szuperhős tulajdonságai miatt szerettem meg őt igazán.  

Ami negatívumot fel tudok róni a könyv számára, hogy ezt a részt időnként lassabbnak találtam az előzőnél és a feszültségtől sem ugrott magasba a pulzusom. Persze az is igaz, hogy egy második rész soha nem lesz olyan újszerű és izgalmas, mint a első… Mindenesetre a következő részre is roppant kíváncsi vagyok, ami már itt várakozik a polcomon.

    A sorozat köteti:

1. Sötét zóna

        2. A suttogószoba

       3. A görbe lépcső

  4. A tiltott ajtó

           5. Az éjszakai ablak

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím:The Whispering Room
Sorozat: Jane Hawk 
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 118

tovább olvasom Dean Koontz: A ​suttogószoba (Jane Hawk 2.)

Cara Hunter: Nincs ​kiút ~ Adam Fawley 3.

Cara Hunter az a szerző, akinek minden könyvére kíváncsi vagyok - persze van még pár ilyen író a tarsolyomban, de ha thrillerről van szó, akkor őt tuti nem hagynám ki.  Szeretem a stílusát, és hogy olyan izgalmas és gyakran szívszorító  detektívtörténeteket ír, melyek középpontjában a családon belüli erőszak, valamilyen családi dráma és a gyerekek is fontos szerepet játszanak. Tetszik, hogy a történetei végén mindig valami furfangos csavarra lehet számítani, és hogy a nyomozócsapata, kinek tagjai kitartó munkával előbb vagy utóbb mindig fényt derítenek a különböző bűncselekményekre is nagyon sokrétű és szimpatikus kis társaság.  

A Nincs kiút immár a harmadik kötet az Adam Fawley sorozatból, és azt kell mondjam, hogy számomra talán ez volt eddig a leggyengébb a sorban. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne vártam volna esténként, hogy minél hamarabb a kezembe vehessem a könyvet és végre kiderüljön, hogy ki az, aki a szörnyű gyilkosságokat elkövette - nem, egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy ez a rész most valahogy nem sikerült annyira izgalmasra, mint a korábbiak. Mintha több oldal szólt volna Fawley kollégáinak - Gislingham, Quinn, Somer és Everett - kapcsolatairól és magánéletéről, mint magáról a nyomozásról. Ami abból a szempontból, hogy így még jobban megismerhettük őket ugyan jó dolog volt, de a nyomozás szempontjából nem haladtak annyira gyorsan és egyértelműen előre az események, mint ahogy azt vártam. Persze mindezt a korábbi részekből már megszokhattam, de mégis, ezt a részt most kissé unalmasabbnak és még lassúbb tempójúnak éreztem az előzőeknél.

A történet egyébként egy hatalmas tűzesettel kezdődik, ami egy oxfordi családi házat dönt romba. A tűzeset után két gyermek összeégett testére bukkannak a tűzoltók a romok alatt. A fiatalabbik gyermek sajnos nem élte túl a tüzet, de az idősebbik igen, akit kritikus állapotban gyorsan kórházba is szállítanak. A rendőrség érdekes mód a szülőket sehol nem találja, mellyel kapcsolatban több kérdés is felmerül. Az első és legfontosabb, hogy vajon a gyerekek miért maradtak egyedül a házban? És hol van az édesanyjuk és az apjuk, miért nem veszi fel a telefonját?

Sajnos a vizsgálódás során kiderül, hogy a tűzeset nem baleset volt, hanem valaki szándékosan gyújtotta fel a házat, tehát gyilkosság áll a háttérben. A bűnös kézre kerítésének feladata pedig Fawley nyomozóra vár.

A Nincs kiút kb. 7-8 hónappal később játszódik a Sötétben c. könyvben megismert eset után. A történet elejét elég felkavarónak éreztem, annál is inkább mivel a házban talált két gyermek közül az egyik meghalt, és a másik is súlyosan megsérült. Ez a tragédia pedig már az elején megalapozta számomra a könyv hangulatát. Ráadásul az elbeszélés során gyakran visszarepít bennünket az író az időben, hogy jobban megismerhessük a családot és a tragédia előzményeit. Így persze kötődni kezdtem hozzájuk és ennél fogva az elvesztésük is igen fájt, úgyhogy már csak ez miatt is egész másnak éreztem ezt a kötetet a többinél; sokkal szomorúbbnak és szívbemarkolóbbnak. Tetszett, hogy Cara ismét a közösségi média eszközeit; újságcikkek, telefonbeszélgetések jegyzőkönyvei és a közösségi portálokon megjelenő hozzászólások használatával adott mélységet a történetnek. Ezt az eszközt vagy módszert – kinek, hogy tetszik - mindegyik könyvénél nagyon élveztem, legfőképp azért, mert ezek segítségével más szemszögből is megvizsgálhattam a történteket.

Fawley még mindig érdekes karakter számomra, nem gondoltam volna, hogy magánéleti kínjai ebben a részben még tovább fokozódhatnak. És bár ezek a problémák folyamatosan rányomják bélyegüket a munkájára, ám - annak ellenére, hogy ebben az ügyben most inkább háttérbe vonult, átadva a bizonyítás lehetőségét Gislinghamnek - éleslátása és rendkívüli megfigyelőképessége még így is teljesen nyilvánvaló maradt. Örülök, hogy a könyv végén kicsit fellélegezhettem a feleségével való kapcsolata miatt, és bízom benne, hogy következő részekben már nem gyötri tovább őt az író, eleget szenvedett már szegény. 

Szóval összességében ez a kötet sem okozott számomra csalódást, kicsit más volt, mint a többi, de így is tetszett. Kíváncsian várom a sorozat következő részét.

A sorozat részei:
1. Egy közeli ismerős
2. Sötétben
3. Nincs kiút
4. Féktelen harag

Kiadó: XXI. Század
Sorozat: Adam Fawley
Eredeti cím: No Way Out
Fordította: Gömöri Péter
Oldalszám: 412

tovább olvasom Cara Hunter: Nincs ​kiút ~ Adam Fawley 3.

P. D. James: Nem ​nőnek való

Amikor Cordelia Gray üzlettársa meghal, ráhagyja a nem túl jövedelmező Pryde Nyomozóirodát, ami megbízások hiányában a csőd szélén áll. Cordelia épp azon gondolkodik, hogy hogyan tovább, amikor egy jól öltözött nő jelenik meg az ajtajában, hogy elvigye a dús gazdag Sir Roland Callenderhez, aki azzal a feladattal bízza meg őt, hogy derítse ki, miért hagyta ott a fia az egyetemet és mi kergette Markot öngyilkosságba. Cordelia elfogadja a megbízást és beleveti magát a nyomozásba, melynek során nemcsak Mark barátainak az életébe, hanem a Callenger család múltjába is mélyen bele kell ásnia magát. Ám úgy tűnik, ez nem mindenkinek van ínyére.

Ó, nekem nagyon tetszett ez a könyv, igazi klasszikus krimi hangulata volt. Sok-sok részletes leírással tarkított, rendkívül izgalmas és furmányos, lassan kibontakozó történetet kaptam, ami időben a 70- es években játszódott, helyileg pedig egy ősi egyetemi városban, Cambridge-ben. A szereplőket, legfőképp Mark baráti körét, roppant változatosnak és teljesen hitelesnek éreztem, és mivel már a nyomozás elején érezni lehetett, hogy nem mindenki mond igazat, vagy legalábbis elhallgat dolgokat, végig feszültségben voltam és igyekeztem minden apróságra odafigyelni, nehogy lemaradjak valami fontos információról. 

Maga a bűntény, illetve annak felvezetése a lassú tempó ellenére is szerintem tök izgalmas volt. Merthogy Mark öngyilkossága kezdetben persze teljesen szokványos esetnek tűnt. Egy fiatalember fogja magát és minden ok nélkül otthagyja az egyetemet, hogy kényelmetlen körülmények közé költözve a saját lábára álljon. Tipikus, befelé forduló, magányos alkatról beszélünk, aki sem a családjával, sem a barátaival nem volt bizalmas kapcsolatban. Aztán alig három héttel azután, hogy elhagyja az egyetemet, holtan találják. A helyszínen semmi nem utalt dulakodásra, még búcsúlevelet is találtak, tehát egyértelműen öngyilkosságnak látszik az eset, és mégis. Cordelia kitűnő megfigyelőképességének hála, olyan apró kis jelekből, mint például egy hanyagul otthagyott szennyes kávéscsészéből, vagy az elkészített, de el nem fogyasztott vacsorából, és a félbehagyott kerti munkaból arra következtetett, hogy Markot meggyilkolták.

Cordelia nagyon szimpatikus karakter volt számomra, nem volt túl határozott és tapasztalt sem, ráadásul nő létére törékeny is volt és a családi háttere miatt érzelmileg elszigetelt, mely hiányosságok miatt kezdetben komolyan féltem, hogy nem tud majd megbirkózni a feladattal. Ám a történet előrehaladtával egyre jobban megtalálta a hangját és érvényesítette erejét, úgyhogy a könyv végére tényleg minden elismerésem az övé volt. Annyira jó volt látni azt az elszántságot és magabiztosságot, amit minél mélyebbre ásott az ügyben annál erősebben és stabilabban sugárzott. Meg aztán mindig olyan jókat mosolyogtam magamban, amikor egy-egy meleg helyzetben eszébe jutottak azok a nyomozási technikák, amiket még a társa tanított neki rövid együtt töltött idejük alatt – ó, hogy milyen nagy hasznát is vette azoknak a tanácsoknak. Mindenesetre Cordeliának nem volt könnyű feladata, hiszen a Mark halála körüli rejtély jóval összetettebb és veszélyesebb volt, mint ahogyan azt elsőre bárki is gondolta, de Cordelia jól vette az akadályokat, és mindenki számára bebizonyította, hogy nő létére igen is képes megbirkózni a feladattal.

Fájdalom, de sajnos volt néhány dolog, amit kicsit furcsállottam a könyvben és ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Például nem igazán értettem, hogy fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére miért pont Cordeliat bízták meg az ügy kiderítésével. Komolyan azt hittem, hogy lesz a könyv végén valami „csattanó”, ami magyarázattal szolgál majd erre, de nem így volt. Meg aztán a történet végével sem voltam igazán kibékülve - nem értettem, hogy Cordelia miért védett egy olyan szereplőt, akivel csak néhány szót váltott és ráadásul egy cseppet sem kedvelték egymást. Szerintem túl sok vesztenivalója volt ahhoz, hogy ilyen könnyű szívvel jótékonykodjon, ennek ellenére ő mégis megtette. Miért? A magyarázat számomra nem volt túl meggyőző.

Mindenesetre kellemes meglepetés volt ez a könyv. Remek hangulatú és stílusú, igazi régimódi detektívtörténet, amit élvezet volt olvasni.  Sajnos, ha jól tudom Cordeliának az írónő ezen kívül már csak egy könyvet szentelt, amire ezek után szintén nagyon kíváncsi lettem, illetve szerintem egy másik (A halál jár Pemberley-ben c.) regényével is hamarosan teszek majd egy próbát. 

 

Kiadó: XXI. Század Kiadó
Eredeti cím: An Unsuitable Job for a Woman
Fordította: Róna Ilona
Oldalszám: 334

tovább olvasom P. D. James: Nem ​nőnek való

Cara Hunter: Sötétben ~ Adam Fawley 2.

Aki olvasta az Adam Fawley sorozat első részét, az biztosan nagyon várta már a következő kötet megjelenését - én legalábbis így voltam vele. Ahogy megérkezett hozzám a könyv, pár nappal később már óriási lendülettel és kíváncsisággal vetettem bele magam az olvasásba, ami bizony egy kicsit sem okozott csalódást. Sőt, azt kell mondjam, hogy számomra a folytatás még az előző résznél is sokkal izgalmasabbra és ütősebbre sikerült. Olyannyira, hogy pár nap alatt a végére is értem, annyira feszes és lendületes volt az egész, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni.

Adam Fawley nyomozó és csapata ebben a kötetben újra egy nagyon összetett és csavaros ügyben nyomoz. Egy oxfordi ház felújítása során a munkások véletlenül kiütik a szomszéd házzal közös pince falát, ahol aztán egy félholt nőre és egy kisgyerekre bukkannak. Az Alzheimer-kóros öreg, aki a házban lakik, semmit sem tud a dologról, bár elismeri, hogy az elmúlt hetekben elkerüli az alagsort, mert különös zajok hallatszanak onnan. A fiatal lányt és a gyermeket - aki szinte biztosan a fia - azonnal kórházba szállítják, de mivel egyikük sem akar vagy tud beszélni, így a nyomozók semmi biztosan nem tudnak az elrablásuk körülményeiről.

És ennél többet nem is szeretnék elárulni a történetről, mert spoilerezésbe még véletlenül sem szeretnék bocsátkozni. Amit tudnotok kell, hogy sok-sok váratlan fordulat és izgalmas történetvezetés jellemzi a könyvet. Cara Hunter még mindig a feszültségkeltés és félrevezetés nagy mestere. Hiszen ahogy egyre jobban ássuk bele magunkat az elsőre egyszerűnek tűnő – ám mint később kiderül, koránt sem oly egyértelmű - ügybe, nemhogy közelebb kerülünk a megoldásához, hanem mintha csak egyre távolodnánk tőle, miközben még több titok és kérdés merül fel bennünk a bűntény megoldásával kapcsolatban. És amikor egy idő után végre úgy érezzük, hogy nyomon vagyunk, és látjuk a fényt az alagút végén, akkor valahonnan mindig előkerül egy olyan információ vagy bűnjel, ami aztán szépen romba dönti az addig jól felépített kis elméletünket, visszavágva ezzel minket újra a startvonalhoz. Ennek köszönhetően sajnos sokáig úgy érezheti az olvasó, hogy csak egy helyben toporog, holott a rendőrség mindent megtesz, hogy felgöngyölítse a bűntény fonalát. Számos különböző indítékkal rendelkező gyanúsítottat állít elő, akiket aztán alaposan kikérdez és megvizsgál, de a könyv felétől már érezni lehet, hogy valaki felett mégis elsiklott a figyelmük, amin kissé csodálkoztam is, hiszen ilyen körültekintő nyomozás mellett, ahol tényleg mindenkit és mindent górcső alá vettek, hogy a fenébe történhetett meg mindez.
Na de ezen nem sok időnk van agyalni, mert a könyvben végig pörögnek az események, nincs egy perc üres járat sem.

Tetszett, hogy ismét egy kis betekintést nyerhettünk a szereplők lelki világába és a nyomozó csapat tagjainak egymáshoz való viszonyát is jobban megismerhettük. Ahogy az előző könyvben már megszokhattuk, most is különböző újságcikkek és tanúvallomási jegyzőkönyvek szakították meg az elbeszélés menetét, még hitelesebbé téve ezzel a sztorit, aminek a vége... Huh, hát az bizony nekem keményen odavágott. Az utolsó oldalakat kétszer is el kellett olvasnom, hogy biztos jól értettem-e, és hogy valóban megtörtént-e mindaz, ami oda van írva. Mert a végén a csavar olyan váratlan és olyan mellbevágó volt, hogy azt bizony emésztgetnem kellett egy darabig.

Szóval összességében a Sötétben egy szuper jó olvasmány volt. Meghökkentően borzalmas, izgalmas és feszültségekkel teli, úgyhogy akinek tetszett az első rész, biztos vagyok benne, hogy ebben sem fog csalódni. Aki pedig még egyik kötetet sem olvasta, holott szereti a fordulatos és összetett thrillereket, azoknak mindenképp csak ajánlani tudom. 

"Ahogy a téma egyik legjobb ismerője egyszer megfogalmazta, egy pszichopata társaságában kitűnően érezheti magát az ember, de a végén mindig nagy árat kell fizetni érte." 

Ui.: Ez a rész nem feltétlen igényli az első könyv ismeretét, bár én mégis azt javaslom, hogy aki belevág, az tartsa be a sorrendet.

A sorozat részei:
1. Close to Home - Egy közeli ismerős
2. In The Dark - Sötétben
3. No Way Out
4. All the Rage (idén decemberben jelenik meg)

Kiadó: XXI. Század

Eredeti cím: In The Dark
Sorozat: Adam Fawley
Fordította: Gömöri Péter
Oldalszám: 458

tovább olvasom Cara Hunter: Sötétben ~ Adam Fawley 2.

Cara Hunter: Egy ​közeli ismerős ~ Adam Fawley 1.

A nyolcéves kislány, Daisy Mason eltűnik egy egyszerű családi partiról. A csendes kertvárosban azonban senki nem látott semmit – legalábbis ezt mondja mindenki. 

Adam Fawley detektív ugyanakkor tudja, hogy tíz ilyen esetből kilencben csak olyan ember lehet a tettes, akit az áldozat ismert. Vagyis valaki hazudik.

Mindig félve veszem a kezembe azokat a könyveket, amelyekben gyermekeket bántalmaznak, elrabolnak vagy valamilyen más szörnyűség történik velük. Nem is nagyon keresem az ilyen témájú történetek, merthogy lelkileg nagyon meg tudnak viselni. Erre a regényre is csak azért figyeltem fel, mert mindenki csupa jót mondott róla, olyanok is, akiknek tudom, hogy hasonló az ízlésük, úgyhogy végül is úgy döntöttem, hogy mégiscsak megpróbálkozom vele, és már most tudom, hogy a folytatásokra is tuti vevő leszek.

A rendőrség a lakosság segítségét kéri egy eltűnt nyolcéves oxfordi kislány felkutatásához.

Kezdetben sajnáltam Daisy szüleit, de ahogy fokozatosan megismertem őket - az irtózatosan sznob és mások véleményétől függő Sharont, és nőcsábász férjét – inkább csak haragudtam rájuk. Ahogy a rendőrség elkezdi a nyomozást, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Manson család nem is olyan boldog, mint ahogyan az mutatják, sőt, mindenkinek megvan a maga kis titka. Daisy anyja nem igazán törődött a lányával és a múltjában is vannak sötét foltok, az apja meg mintha nem épp a tiszta szülői szeretet érzésével vonzódott volna hozzá. És az is sok mindent elárul róluk, hogy igazából egyikükön sem látszott igazán a gyermekük elrablása miatt érzett mindent elsöprő kétségbeesés. Még Daisy tízéves bátyja, Leo is furcsa módon reagált a történtekre és a rendőrök kérdéseire -időnként felháborodva, máskor kíváncsian - szóval róla sem lehetett elmondani, hogy minden rendben lett volna körülötte.

A Daisy felkutatását végző nyomozócsoport élén Adam Fawely nyomozó állt - aki saját démonjaival harcolva néha azon tűnődött, hogy vajon ő e a legmegfelelőbb ember erre a munkára, de elhivatottságát és kitartását látva már az elején megbizonyosodhatunk róla, hogy nála jobb személyt nem is találhattak volna erre a feladatra. Annál is inkább, mivel nem is olyan rég, ő is átélt valami hasonló tragédiát - úgyhogy tökéletesen át tudta érezni a helyzet súlyát -, de hogy ez miként és hogyan történt, azt nem tudjuk meg - valószínű a későbbi részekben derül majd erre fény.

Szóval Adam Fawley és kis csapata hatalmas erőbedobással kezd bele a nyomozásba, és ahogy egyre mélyebbre kezd ásni az ügyben, úgy hullik a Mason család tökéletes képe is szép lassan darabjaira. Hirtelen mindenki gyanús lesz, de tiszta és egyértelmű bizonyítékokat mégsem lehet egyikük ellen sem felhozni. Bevallom én mindenkiről el tudtam képzelni, hogy köze lehetett Daisy elrablásához. Voltak is tippjeim, de ahogy peregtek az oldalak mindig történt valami olyan fordulat, ami totál elbizonytalanított, szóval gőzöm sem volt arról, hogy ki lehetett a tettes. 

Érdekes része volt a könyvnek a közösségi média reakciójának bemutatása. Nem tudom, hogy nálunk mindez mennyire terjedt el, de úgy tűnik, hogy külföldön megszokott eljárás, hogy a rendőrség Twitteren és Facebookon kér segítséget a lakosságtól, aminek persze megvannak a maga előnyei és hátrányai. Egyrészt a közösség felbecsülhetetlen szem- és fültanú lehet, ami mindig jól jön a rendőrségnek, ugyanakkor elkerülhetetlen az olyan internetes trollok felbukkanása, akik megalapozatlan spekulációi és gyanúsítgatásai hatással lesznek mások véleményére, ami azon túl, hogy egyáltalán nem viszi előre az ügyet, veszélyes következményekkel is járhat - amit az író a Mason családon keresztül szépen be is mutatott nekünk.

Összességében ütős kis thriller volt ez,  egy csomó olyan erkölcsi kérdéssel, amiről rengeteget lehetne beszélgetni és vitatkozni, a könyv végéről már nem is beszélve, ami szintén számtalan olyan kérdést hagyott hátra, amire nem kaptunk választ - és amire igazából nem is nagyon kaphatunk választ. És bár ez utóbbi engem kissé zavart, ám ettől függetlenül így is rendkívül jól szórakoztam.

Kiadó: XXI. Századi Kiadó

Eredeti cím: Close to Home

Sorozat: Adam Fawley 

Oldalszám: 400

tovább olvasom Cara Hunter: Egy ​közeli ismerős ~ Adam Fawley 1.

Jane Corry: Vértestvérek

„Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.”

A Vértestvérek két fiatal nőről szól, akiket a rokoni szálon kívül egy a múltban történt katasztrofális baleset is örökre összekapcsol. És míg e balesetre az egyikük sajnos egy kicsit sem emlékszik, addig a másikuk azt soha nem felejti el. A regény cselekményét két nézőponton keresztül ismerhetjük meg. Egyrészt a londoni rajztanár Alison, másrészről pedig az ő féltestvére, Kitty szemszögéből. Alison nem tud szabadulni a 15 évvel ezelőtti eseményektől, azóta cipeli e szörnyű baleset terhét, míg Kitty, pont e baleset következtében az emlékezetén kívül a józan eszét is elvesztette, így a kommunikálni képtelen, ráadásul tolószékbe kényszerült nőt egy otthonban ápolják. 

Alison és Kitty most teljesen külön életet élnek. Alison ritkán látogatja húgát, ám a történtek miatti bűntudat folyamatosan gyötri és marja a lelkét, és hogy a lelkiismeretén egy kicsit könnyítsen - és mert szűkös anyagi háttere is részben rákényszeríti -, veszélyes döntésre szánja el magát: részmunkaidős állást vállal egy férfi börtönben, ahol különös dolgok történnek vele. Hamarosan rájön, hogy valaki figyeli őt és bosszúra készül a múltban történt események miatt. 

Ami számomra ennek a könyvnek a különlegessége volt, az Kitty karaktere, akit bár a baleset során szerzett agysérülése meggátolt abban, hogy szóban fejezze ki magát, ám ennek ellenére az olvasó mégis mindig tisztában volt azzal, hogy mi zajlik a fejében. Érdekes volt látni Kitty életét az otthonban, a bent lakókkak és a rá vigyázó emberekkel való kapcsolatát. A hirtelen hangulatváltozásait és gondolatait, amit Corry olyan tökéletesen ábrázolt, hogy annak eredményeként valóban átélhettük azokat az érzéseket (dühöt, csalódást, szeretetet, kétségbeesést), és frusztrációt, amit a körülötte zajló események váltottak ki belőle. Kitty hangja és személyisége rendkívül egyedi volt, csakúgy, mit a tőle mindenben különböző nővéréé, ám Kitty fejezeteit a nyers és őszinte megnyilvánulásai miatt mégis jobban szerettem olvasni - kár, hogy olyan keveset kaptam belőle. Egyébként szörnyen izgalmas volt nyomon követni, ahogy a múlt emlékei szép lassan utat törtek a fejében, aminek Alison furcsa mód nem nagyon örült, melyből arra lehetett következtetni, hogy a két lány verziója a baleset körülményeiről nem feltétlen fednék egymást. Ugyanakkor minden terhelő körülmény ellenére Alison helyzetét is totál át tudtam érezni, hiszen ő is sérült volt, csak ő lelkileg hordozta magában mélyen a baleset nyomati. És bár ő ugyan a húgához hasonlóan nem lett amnéziás és testi sérüléseket sem szenvedett, ám társuk halála, amit akár meg is akadályozhatott volna, folyamatos önostorozásra késztette. 

A történet lassan bontakozott ki és Corry előző könyvéhez hasonlóan itt is folyamatos bizonytalanságban tartja az olvasóját, egészen a történet végéig, ahol egy-két csavar közbeiktatásával végül is kiderül, hogy mi a valódi igazság. Én a részemről őszintén meglepődtem a végkifejleten, az utolsó csavart azonban már kissé túlzásnak tartottam - nélküle is tökéletesen élvezetes volt a könyv -, de nincs okom panaszra, mert így is egy izgalmas és szórakoztató thriller-élményt kaptam. 

Jane Corry ismét nagyon ügyesen szőtte a szálakat, egy igazán csavaros és lélektani értelemben is hihető, és jól összerakott kis történetet rittyentett, ami azon túl, hogy a testvérek közötti versengésről, féltékenységről, haragról és annak következményeiről szólt, az ebből adódó bűntudat életre szóló hatását is érzékletesen mutatta be. Szóval összességében nekem tetszett a könyv, jöhet is gyorsan a következő.

Kiadó: XII.Század Kiadő
Eredeti cím: Blood Sisters
Oldalszám: 400

tovább olvasom Jane Corry: Vértestvérek

Dean Koontz: Sötét ​zóna (Jane Hawk 1.)

A sötét zóna egy öt kötetes sorozat első része, melyben Jane Hawk FBI-ügynök egy szörnyű összeesküvés után nyomoz, melynek következményeként a férje és még sokan mások váratlanul öngyilkosok lettek. Jane-nek feltűnt, hogy az öngyilkosságok száma riasztó mértékű növekedést mutat az ország egész területén, ám ami a legzavaróbb az egészben, hogy olyan tehetséges és látszólag boldog és fontos emberek vetettek véget életüknek, akiknek semmi okuk nem volt rá. Így hát sorra keresi fel azokat a hozzátartozókat, akik hozzá hasonlóan szintén valamilyen értelmetlen öngyilkosság miatt veszítették el szeretteiket, de mint kiderült, mindenki értetlenül áll az eset előtt, a különös búcsúlevelekről már nem is beszélve. Jane titokban próbál utánajárni a dolgoknak, ám az e téren végzett furcsa kutatómunkája és makacs tagadása a férje öngyilkosságával kapcsolatban felkeltette bizonyos gonosz emberek érdeklődését, akik ez miatt hihetetlen gyűlölettel viseltettek iránta. Ám ami a legfélelmetesebb volt az egészben, hogy ezek a névtelen és arctalan emberek olyan meggyőzően fenyegették meg őt és a fiát, hogy Jane innentől kezdve már biztosan tudta: van keresnivalója az ügyben.

Annál is inkább, mivel úgy érzi, hogy a természet valami megmagyarázhatatlan módon az emberiség egy gonosz és pusztító csoportjával esküdött össze. És hogy a sok hogyan-ra és miért-re elfogadható és hihető választ kapjon, kezébe veszi az irányítást és maga indul a rejtély felkutatására. A nyomozásban segítségére lesz Dougal Trahern, egy leszerelt katona, aki arról vált híressé, hogy a úgy irtotta a rosszfiúkat, mint a DDT a szúnyogokat - és őszintén szólva, ha Jane életben akar maradni, akkor nagy hasznát veszi a Trahren ezen képességének.

Hirtelen felindulásból vásároltam ezt a könyvet. Semmit nem olvastam róla, és - elnézést a rajongóktól, de - az író korábbi műveit sem ismertem, de még csak nem is tájékozódtam róluk. Egyszerűen csak hagytam magam befolyásolni a kötet borítója és tartalma alapján, és nem bántam meg.

A történet hősnője egy intelligens, bátor és könyörtelen - és nem utolsósorban rendkívül vonzó - FBI ügynök. A vele történt eseményekről – a férje haláláról, az ezzel kapcsolatos kételyeiről, tehát a nyomozása motivációjáról és kezdetéről - viszonylag hamar, gyors és világos képet kapunk, úgyhogy a történet dinamikusan indul és a továbbiakban is ilyen ütemben halad előre. Szerencsére mindig érnek bennünket meglepetések, nemcsak az összeesküvés szerteágazó kiterjedésével és méretével, hanem Jane karakterével kapcsolatban is. Egyre többet tudhatunk meg róla és családjáról, a fia iránti szeretetéről, illetve személyisége és elhivatottsága erejéről, ami azon kívül, hogy roppan szimpatikussá teszi őt számunkra, csak tovább fokozza a cselekmény izgalmát és feszültségét. Szerettem Jane karakterét, ahogy a rosszfiúkkal beszélt és ahogy nagyon okosan lelkileg is hatni próbált rájuk. Kicsit furcsa volt, hogy egy terminátorhoz hasonlóan minden helyzetből szinte sértetlenül sikerült kikerülnie, és hogy soha nem csúszott ki a kezéből az irányítás, na de még így is nagyon élveztem a nyomozást és az akciódús jeleneteket.

És ha az akciójeleneteknél tartunk; a gyilkos drónok és páncélozott járművektől kezdve az agymosott lányokkal teli bordélyházak és a nanotechnológiában jártas őrült tudóson keresztül a lelki terrorig és izgalmas üldözési jelenetekig minden, de tényleg minden volt ebben a regényben. Szóval a sztori egy percre sem ült le, merthogy - mint számomra kiderült - Knootz igazán jól ért ahhoz, hogy hogyan kell folyamatosan fenntartani az olvasó figyelmét. Úgyhogy, aki ezek alapján kedvet kapott a könyvhöz, az semmiképp ne hagyja ki. Mondanám, hogy Dean Knootz regényeiben nem lehet csalódni, de mivel nekem ez volt tőle az első könyvem, így maradjunk annyiban, hogy ez egy szép és hosszú barátság kezdete lehet, így hát kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 4/5

A sorozat kötetei:

1. The Silent Corner - Sötét zóna

2. The Whispering Room - Gyilkos csend

3. The Crooked Staircase

4. The Forbidden Door

5. The Nigh Window

tovább olvasom Dean Koontz: Sötét ​zóna (Jane Hawk 1.)

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

Amikor a vonaton Ella Longfield fültanúja lesz annak, ahogy két fiatalember körüludvarol két 17 éves lányt, akik pár napos kirándulásra utaznak Londonba, kezdetben semmi rosszra nem gondol. Amikor azonban a beszélgetésükből kiderül számára, hogy ezek a férfiak épp most szabadultak a börtönből, az anyai ösztöne rögtön riadót fúj. Úgy gondolja, hogy fel kellene hívnia a lányok szüleit, hogy figyelmeztesse őket, a gyerekeik rossz társaságba keveredtek, ám mire rászánja magát erre, valami mégis megállítja. Másnap rémülten hallgatja a híreket, melyben közlik, hogy a vonaton látott egyik lány – a gyönyörű, zöld szemű Anna Ballard – eltűnt. Egy évvel később Ellát még mindig gyötri a bűntudat, amiért nem cselekedett rögtön a vonaton, ráadásul ahogy Anna eltűnésének egy éves évfordulója közeledik, Ella egyre több fenyegető leveleket kap - úgy tűnik, rajta kívül más sem tudja megbocsátani neki mindezt.

A történetbe igazából Anna eltűnésének évfordulóján mélyülünk bele jobban, melyet több szereplő szemszögén keresztül követhetünk nyomon. A legmeghatározóbb számomra Ella személye volt, kinek történetét „A szemtanú” fejezetek alatt ismerhettük meg. Aztán ott volt még Anna barátnője Sarah, egy Ella által felfogadott magánnyomozó, és végül Anna apjának elbeszélései is, melyek egyike sem volt túl hosszú, épp csak annyi információt csepegettek az olvasó számára, hogy az izgatottan várja a folytatást. Miközben a szereplők sorra veszik azokat a dolgokat, hogy mit kellett volna másképp tenniük, hogy mindez ne történjen meg, és megvizsgálják azokat a lépéseket, melyek végül is Anna eltűnésének pillanatáig vezettek, bennem végig az a kérdés motoszkált, hogy vajon én hogyan éreznék Ella helyében. Merthogy igazából nem nagyon értettem, hogy Ella miért hibáztatta oly erősen magát – és itt az erősen szón van a hangsúly, mert szerintem egy ilyen helyzetben persze mindenki okolná magát bizonyos mértékben -, na de Ellánál ez az érzés olyan intenzív volt, hogy majdnem tönkretette ezzel nemcsak a saját, de a családja életét is.

Nyomasztó és szomorú volt látni, ahogy Anna szelleme végig kísértette az egész könyvet. Minden lapon ott volt az elvesztése és hiánya miatt érzett fájdalom és szomorúság. És ahogy az évforduló okán újra felfrissültek az emlékek, egyre több olyan családi titok került elő, melyből tisztán lehetett látni az Annát körülvevő emberek egymáshoz és Annához fűződő kapcsolatainak gyengeségeit. Driscoll nagyszerűen ábrázolta az Annával történt szörnyűség másokra gyakorolt hatását, kezdve a lány családtagjain és barátain keresztül egy véletlenül érintett ember sorsáig. 

A könyv egyébként egy csomó érdekes gondolatot indított el bennem, olyanokat, mint például jogunk van-e kívülállóként beleavatkozni mások dolgába, ha úgy ítéljük meg, hogy amit tesznek az káros vagy veszélyes lehet számukra. És vajon egy külső szemlélő helyesen tudja-e megítélni, hogy  mi káros és veszélyes mások számára? Vajon felelősségre vonható-e bárki is, ha a közbelépésének hiánya miatt (órákkal vagy akár napokkal) később valami szörnyűség történik?

Be kell vallanom, hogy a könyv vége meglepetést okozott számomra. Mondjuk nem akkorát, hogy utána kiskanállal kelljen összeszedegetni a földről, de még így is megdöbbentett, úgyhogy összességében elégedett vagyok a történettel, egy nagyon érdekes és feszültséggel teli izgalmas olvasmányban volt részem, melynek kapcsán Teresa Driscoll nevét úgy gondolom érdemes lesz  megjegyeznem.

Értékelés: 4.5/5 

A napokban a kiadó honlapján azt olvastam, hogy a regényből hamarosan film is készül. (Őrület, hogy szinte minden pszicho-thrillert megfilmesítenek.) 

Kiadó: XXI. Századi Kiadó

Eredeti cím: I Am Watching You
Oldalszám: 336

tovább olvasom Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

Sarah Pinborough: 13 ​perc

Sarah Pinborough neve tavaly lett ismert sokak számára, amikor a Ne ​higgy a szemének! című regénye magyarul is megjelent. Engem a tartalma alapján az a könyve annyira nem vonzott, ám a 13 perc annál inkább.

Bevallom a könyv olvasása közben mindenféle érzések kavarogtak bennem. Úgyhogy, ha csupán az érzelmi hatása alapján kéne megítélnem a művet, akkor nálam elérte a célját. A történet alapkoncepciója, melynek központi elemét tulajdonképpen a hamis barátságokra épülő kapcsolatok, mások befolyásolásának és manipulálásának különböző elemei adták, szintén telitalálat volt. Mondjuk a könyv elejét kissé lassúnak és vontatottnak éreztem, a fiatal lányok állandó picsogását pedig néhol meglehetősen bosszantónak, ám Sarah Pinborough olyan ügyesen szőtte a szálakat, hogy annak eredményeképp egy igazán szórakoztató, a végére pedig kifejezetten izgalmas élményt kaptam.

A történet középpontjában négy középiskolás lány áll, akik közül Tasha a legnépszerűbb. Két legjobb barátnője Hayley és Jenny csodálja és követi őt mindenhova. Ők hárman – akiket az iskolában csak Barbie-knak neveznek - csinosak, szépek és magabiztosak, de mégsem minden tökéletes körülöttük. Ugyanis Tashat egy hideg januári reggelen egy kutyáját sétáltató férfi menti ki a jeges folyóból. Tasha tizenhárom percig a klinikai halál állapotában volt, és miután magához tért a kómából, a fullasztó sötétség érzésén kívül semmi másra nem emlékezett. Amikor a történtek hatására átgondolja a barátnőivel való kapcsolatát úgy érzi, hogy már nem bízhat meg bennük. Annál is inkább, mivel Hayley és Jenny elég gyanúsan kezdenek el viselkedni vele. Így meglepő mód újra barátkozni kezd egy régi barátnőjével, Beccával - akit évekkel ezelőtt a kinézete miatt kegyetlen mód száműzött a baráti köréből - és együtt próbálnak rájönni ara, hogy mi is történt valójában azon a bizonyos éjszakán.

A történet váltott szemszögből íródott, amit tudom, hogy már kis milliószor elmondtam nektek, de én még mindig nagyon szeretek. A két lány (Tasha és Becca) fejezeteit néhol Tasha naplóbejegyzéséből származó rövid részletek, néhol pedig a két legjobb barátnője sms-váltásai tettek változatosabbá. Illetve találkozhattunk olyan a történtekről szóló rövid újságcikkekkel és rendőrségi jegyzőkönyvekkel is, melyek hivatalos hangnemétől csak még hitelesebbnek és valóságosabbnak éreztem a vele történt szörnyűséget. Ám amit a legjobban élveztem a regényben, hogy beleláthattam a lányok fejébe, melynek köszönhetően baromi izgalmas volt nyomon követni, hogy a Tashaval történt furcsa baleset mennyi fájdalmat és rejtett titkot hozott felszínre a környezetében. 

Üdv a középiskolás lányok világában! 

Merthogy a regény azon kívül, hogy felcsillantja a közösségi médiák mérgező hatását a fiatalokra nézve, megmutatja azt is, hogy mennyire kegyetlenek, és manipulatívak tudnak lenni egymással a népszerűségért versengő fiatal lányok. Feltárja a középiskolában zajló kegyetlen valóságot (agresszió, szex, drog, pia), egy olyan világot, mely szörnyűségeiről olvasva biztos vagyok benne, hogy sok szülőnek összeszorul majd a szíve.  Sajnos minden szereplőnek volt valamilyen ellenszenves vonása vagy hibája, ami miatt nem tudtam maradéktalanul a szívembe zárni. Tasha karaktere azonban még így is nagyon különleges volt számomra. Az ő gondolkodása, másokra gyakorolt hatása és képessége, mellyel az ujjai köré tudott csavarni bárkit, tényleg félelmetes volt.

Szóval összességében azt kell mondanom, hogy Pinborough írási stílusa nagyon jó és maga a történet is tele volt érzelemmel, árulással, sértettséggel és félelemmel. A vége ugyan a közepétől már sejthető volt, ám ettől függetlenül egy igazán csavaros és jól összerakott, korrekt regényt kaptam. 

Sarah Pinborough

Értékelés: 4/5  

Kiadó: XXI. Század

Eredeti cím: 13 Minutes
Oldalszám: 368

tovább olvasom Sarah Pinborough: 13 ​perc

Jane Corry: A ​férjem felesége

Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez Jane Corry első regénye, merthogy igen erős kezdésnek érzem. Semmi kétség, ennek a nőnek tehetsége van az íráshoz, merthogy A férjem felesége majdnemhogy egy első osztályú pszichothriller, bár véleményem szerinte vétek lenne csakis ebbe a kategóriába beskatulyázni, mert ennél azért jóval bonyolultabb a dolog. Szívem szerint én inkább a családi dráma címkét aggatnám rá - igen, szerintem legfőképp ez illene rá.

De a könyvre visszatérve az elején kissé ambivalens érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nehezen hangolódtam rá a történetre, távolinak éreztem a szereplőket és a sorsuk sem igazán érintett meg – valószínű mert mindegyikük lelkileg defektes, megbízhatatlan és kiszámíthatatlan személyiség volt, így egyikükkel sem tudtam igazán szimpatizálni. Úgyhogy csak úgy a kötet egynegyede után kezdtem érezni, hogy úgy ahogy végre sikerült kényelmesen belehelyezkednem a történetbe és megbarátkoznom a szereplőkkel. Bár ez a barátkozás is egy kissé erős kifejezés, mert végig ellenszenvvel viseltettem mindegyikük iránt, kivéve talán Lilyt, akit inkább sajnáltam, mintsem szerettem.

A könyv főszereplője egyébként pont Lily, egy frissen végzett ügyvéd, aki gyors házasságot köt egy feltörekvő művésszel Eddel. Elhatározza, hogy a házasságával elölről kezd mindent, a múlt titkait pedig maga mögött hagyja. Ám amikor első ügyébe belekezd, rögtön furcsa vonzódást kezd érezni ügyfele iránt, akit nem mellesleg gyilkossággal vádolnak – állítólag egy forró fürdőben majdnem megfőzte a barátnőjét, aki ebbe bele is halt.

Lily házassága kezdetben meglehetősen rideg, ami nem meglepő, hiszen Eddel alig ismerték egymást. Ráadásul ehhez az elítélt pasihoz is (akit hála neki felmentenek) egyre erősebben kezd vonzódni. És mivel az éjszakába hajló túlórái miatt a házastársi ágyat hagyja kihűlni, a férjével való konfliktusai is egyre gyakoribbá válnak. Aztán az ifjú házasok megismerkednek a házban lakó olasz származású szomszéddal Francescával, és annak 9 éves lányával Carlaval, aki valójában egy igazi manipulatív kisördög. Carla egyébként egy nagyon okos kislány, az élete azonban ettől még egy fikarcnyit sem könnyebb. Származása és külleme miatt az iskolában csúfolódások céltáblája, az anyja figyelmét pedig egy olyan nős férfi vonja el, akinek a támogatása nélkül nem sokra mennének Londonban. Ám Carla ezt akkor még nem érteti, ő csak azt érzékeli, hogy rá sokkal kevesebb időt fordít az anyja, mint amennyit igényelne. A hét fénypontja számára a vasárnapok voltak, amikor átmehetett Lilyékhez, ahol jól érezhette magát. Lilyék pedig örültek Carlának, aki amolyan ütköző lett kettőjük között, figyelemelterelő eszköz, hogy ne csak állandóan egymással vitatkozzanak. Szóval mindenkinek jó volt így, Ednek lett egy új múzsája, merthogy imádta lefesteni a kislányt, Lily pedig elmerülhetett a munkájában. Aztán egy fatális véletlen folytán Lilynek köszönhetően Carláék sorsa megváltozik és kénytelenek visszaköltözni Olaszországba. Majd előre ugrunk úgy 12 évet az időben, amikor már Lilynek és Ednek gyereke van, Carla pedig újra Londonba utazik, hogy behajtsa az adósságait. Először Eden, a róla készült portréképekért kapott összeget, másodszor pedig az anyja volt pasiján, aki szerinte tönkretette az életüket.

Nos igazából ez a kissé hosszúra sikerült tartalom - mellyel talán csak a könyv feléig jutottam - közel sem adja vissza a regény hangulatát, amely tele volt feszültséggel, indulatokkal, bosszúvággyal, manipulációval, a hűtlenség és szerelem fájdalmával. Maga a történet lassú mederben csordogált előre, de ezeknek az intenzív érzéseknek hála már a legelejétől kezdve átjárta az egészet valami baljós sötétség enyhe érzete. Tudjátok, amikor azt érzitek, hogy itt valami olyan dolog kezd kibontakozni, aminek a vége nem sok jót ígér. Úgyhogy szerintem a szerző tökéletesen kihasználta a rendelkezésre álló teret, hogy szép lassan, de biztosan építsen fel egyfajta nyugtalanságot és bizalmatlanságot nemcsak a főszereplők között, hanem az olvasóban is. 

"Két ártatlan kis hazugság. Hogy megkímélje egyik ember a másikat. Pontosan így kezdődik. Kicsiben. Jó szándéktól vezérelve. Aztán elhatalmasodik."

A történet egyébként váltott szemszögből íródott, mely lehetőséget nyújtott Lily és Carla gondolatainak és motivációinak a megismeréséhez. És Carla fejében lenni higgyétek el, nem volt túl megnyugtató érzés. Ő - ha mondhatok ilyet - már gyermekkorában is egy ártatlanul gonosz teremtés volt, akit felnőtt korára az élettől kapott pofonok formáltak olyanná, mint amilyen végül is lett. Sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ha másképp történtek volna a dolgok, ha más környezetben nő fel más viselkedési formákat látva, akkor milyen ember vált volna belőle. És, hogy egyáltalán felelősségre lehet-e vonni egy 9 éves kislány a tetteiért, ha azok következményeivel még nincs tisztában? Őszintén szólva nem tudtam ezekre a pontos választ, bár ez utóbbira talán mégis. Amiben biztos voltam, pontosabban éreztem, hogy amint feltűnt Carla a színen, rögtön kényelmetlenül kezdtem érezni magam a bőrömben, és minél távolabb szerettem volna kerülni tőle. Pedig igazából nem is ő volt a legkegyetlenebb és számítóbb szereplő a könyvben. Vagy mégis? Hahh... hát azt hiszem, hogy erről egy könyvklub keretein belül iszonyat sokat lehetne beszélgetni.  

"Néha megesküszik az ember, hogy a fekete az fehér. És őszintén el is hiszi. Bármelyikünkkel előfordul."

Biztos vagyok benne, hogy ez a történet mindenkiből mély érzelmeket fog kiváltani miközben bőven ad majd feldolgozni és agyalnivalót is. Rám mindenesetre oly nagy hatással volt, hogy miután belemelegedtem egy percig sem tudtam úgy olvasni, hogy ne gondolkozzak el a pár oldallal korábban történtekről. Úgyhogy összességében nekem nagyon tetszett ez a regény; az összetett cselekménye, az egymásba fonódott sorsok kiszámíthatatlansága, a véletlenek és a tervezett események nyomasztó összjátéka tényleg levett a lábamról. És bár bevallom a végére nagyobb csattanót vártam - kellett nekem molyos értékeléseket olvasnom korábban - így is tökéletesen elégedett voltam a befejezéssel. Úgyhogy, ha netán az írónő következő regényét is megjelentetné nálunk a kiadó én biztos vevő leszek rá.

Jane Corry

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: XXI. Század Kiadó

Eredeti cím: My Husband's Wife

Sorozat: - 

Oldalszám: 430

tovább olvasom Jane Corry: A ​férjem felesége