2017/01/26

, , ,

Amy Stewart: Lány ​pisztollyal (Kopp nővérek 1.)

Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy mostanában szinte kivétel nélkül olyan könyvek kerülnek a kezembe, melyek maradéktalanul elnyerik a tetszésemet és roppant kellemes érzést hagynak maguk után. Ilyen különlegesség volt számomra Amy Stewart Lány pisztollyal c. műve is, aminek a folytatásáért – ha meglenne - már most rohannék gondolkodás nélkül a boltokba.
A történet 1914-ben játszódik, amikor is Constance Kopp és testvérei, Norma és Fleurette, épp a közeli város felé tartanak bevásárlás céljából, amikor hirtelen egy autó a bricskájukba szaladva enyhén megsebesíti őket és a kocsijukat is használhatatlanná töri. A baleset okozója egyértelműen az autó sofőrje, a helybéli gazdag selyemgyáros és részeges bugris, Henry Kaufman, aki úgy hiszi magáról, hogy az óriási vagyona és hatalma feljogosítja arra, hogy figyelmen kívül hagyja a Kopp nővéreket ért anyagi károk megtérítését. Sőt mi több, még meg is fenyegeti őket, hogy tartsák távol magukat tőle, mert különben kénytelen lesz a bandájával együtt fegyvert használni ellenük. Ám Kaufman rosszul ítéli meg a helyzetet, ugyanis Constance nem egy olyan hamvába holt nőszemély, aki hagyja magát megfélemlíteni. Először a hatóságokhoz fordul segítségért, akik kezdetben vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance innentől kezdve mindent megtesz annak érdekében, hogy segítse a férfi munkáját. Arról már nem is beszélve, hogy a rendőri védelemre egyébként is óriási nagy szüksége van, mert ez a görény Kaufman az ivócimboráival együtt folyamatosan zaklatja őket.


A könyv hősnője egy nagyon harcias és különleges, ám rendkívül szerethető és szimpatikus szereplő: egy harmincas évei közepén járó, 180 cm magas, vörös hajú és barna szemű nőszemély, aki elég konok és bátor ahhoz, hogy szembeszállva a kor elvárásaival és szabályaival mindent megtegyen a családja védelme érdekében. Mivel a Kopp nővérek egy eldugott kis tanyán élnek, egy rég eltemetett családi titok miatt, így mindenben csak magukra számíthatnak. Nincs mellettük egyetlen férfi sem, aki kézbe vehetné helyettük a ház körüli munkákat, vagy megvédhetné őket a különböző támadásoktól. És bár igaz, hogy a lányoknak van egy bátyja, aki a családjával együtt a városban él és szívesen látná maguknál a húgait, de ők semmi hajlandóságot nem mutatnak arra vonatkozólag, hogy a városba szeretnének költözni.
Imádtam olvasni ezt a könyvet, főként a hangulatát és a kissé lassan csordogáló tempóját, amit eleinte kicsit zavarónak éreztem, de miután sikerült ráhangolódnom óriási élvezettel merültem el benne. A Kopp testvérek mindegyike különleges egyéniség volt, a karakterük annyira élénkre és élvezetesre sikerült, hogy úgy hiszem még sokáig megmaradnak az emlékezetemben. Alakjuk szó szerint életre kelt a lapokon csakúgy, mint a város elhivatott seriffjéé, akinél kitartóbb és szívósabb ember véleményem szerint nem igen dolgozott a rendőrségnél. Abban az időben - és tán még ma is - a nők különböző társadalmi korlátok közé voltak szorítva, melyeknek Constance nem igazán akart megfelelni. Ő nem kívánt férjhez menni és egy rakás gyereket szülni, hogy nyugodt életet biztosítson magának, hanem megvolt benne az a különleges erő, melynek segítségével egyedül is helyt tudott állni a nehéz helyzetekben és ha kellett gondolkodás nélkül tudott cselekedni, amire mint kiderült, hamarosan szüksége is volt. A családját ért zaklatások lassú lefolyásúak voltak olyannyira, hogy ez az egész Kaufman-ügy majd egy évet ölelt fel, mely idő lehetővé tette, hogy az olvasó kellőképp átélje a lányok folyamatos nyugtalanságának és félelmének súlyát, kezdve onnan, amikor téglára kötözött fenyegető levelek repültek be az ablakaikon egészen addig, míg rájuk nem lőttek.
Szert tettem egy revolverre. hogy megvédjem magunkat, és nemsokára használnom is kellett - mondta Miss Constance Kopp.
                                                                              The New York Times, 1915. június 3.
Constance nem egy mindennapi megjelenésű nő volt, azt hiszem, hogy nyugodt szívvel mondhatom, hogy a seriffel együtt én is csak csodálni tudtam magas termetét és az ebből fakadó fizikai erejét, melynek használatától sem riadt vissza. Persze nem kell semmi rosszra (vagy ökölharcra) gondolni, de amikor kétszer is könnyedén a falhoz kente Hanry Kaufmant én biz' isten ujjongtam örömömben és minden jel szerint a seriffet is sikerült totál elkápráztatnia. Imádtam a testvérek közötti kapcsolatot, Norma állandó morgolódását és Fleurette gyerekes naivitását. És ugyancsak teljesen odavoltam a seriff és Constance között kialakuló egyre erőteljesebb ám rendkívül finom vonzalomért is, melynek bízom benne, hogy a következő részekben folytatása is lesz majd.

Összességében borzasztóan élveztem a könyv olvasását, ami a hiteles korfestő jelenetek miatt rendkívül hangulatos és szórakoztató olvasmány lehet nem csak a történelem kedvelők számára, hanem a történelmi fikciók és az erős női karakterekért rajongóknak is, úgyhogy én tényleg csak mindenkinek ajánlani tudom.
Amy Stewart
Egyébként hatalmas meglepetés volt számomra, amikor a végén megtudtam, hogy ez a történet nem csak egy jól megírt kitalált mese, hanem valódi eseményeken és valóban élt emberek történetén alapul. Az írónő régi újságcikkek – amiket be is épített a történetbe – és levéltári adatok felhasználásával írta meg a Kopp lnővérek történetét, melyben Constance kitartása, bátorsága és intelligenciája kulcsfontosságú volt az igazságszolgáltatás hatékonyságában. Hát jah, nem hiába lett ő Amerika első női seriffhelyettese.


Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Kossuth
Sorozat: Kopp nővérek 
Oldalszám: 320

tovább olvasom Amy Stewart: Lány ​pisztollyal (Kopp nővérek 1.)

2017/01/17

, , ,

Santa Montefiore: A ház a tengernél

Időben az 1960-as évek Toszkánájában járunk, ahol egy fiatal lány, Floriana - aki ekkor még csak tíz éves - szerelmes lesz egy gazdag fiúba, Dantéba, akit évekkel később szintén rabul ejt a lány szépsége és különleges személyisége. Ám a fiú apja hallani sem akar arról, hogy a fia egy szegény lányt vegyen feleségül, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ez így is maradjon.

Több évtizeddel később, és több száz kilométernyire onnan, az angliai Devonban, egy festői szépségű, régi kis kastélyszállóra nehéz idők járnak. A tulajdonosa Marina, teljesen kétségbe van esve a szálló nehéz anyagi helyzete miatt és mindenre képes lenne, hogy ne veszítse el ezt a számára oly értékes és kedves helyet. Sajnos a mostohalánya, Clementine felől áradó elutasító és undok viselkedés - amely annak köszönhető, hogy a mai napig nem tudta megbocsátani neki, hogy elszakította a szüleit egymástól -, nagyban megnehezíti a mindennapjait. Ráadásul amiért a család szűkös anyagi körülményei arra kényszerítették Clementine-t, hogy visszatérjen Indiából és egy unalmas irodában tengesse mindennapjait, csak még jobban utálta és kitartó duzzogással büntette szegényt Marinat.

Marina figyelmét azonban most elsősorban nem a mostohalánya körülötti problémák, hanem a szálloda sorsa kötötte le. Úgy remélte, hogy az utolsó reménye a túlélésre egy olyan művész alkalmazása lenne, aki reményei szerint csőstül vonzaná oda a vendégeket. Úgyhogy a nyári szezonra fel is fogadott egy bentlakó festőművészt, aki festegetni tanítja a vendégeket. Ám ez a jóképű és titokzatos argentin pasi, akire egyébként Clementine rögtön szemet is vetett minden jel szerint valamilyen céllal jött a szállóba és rejteget valamit Marina elöl.

Lehet, sőt biztos, hogy a kisebbséghez fogok tartozni ezzel a véleménnyel, de engem ez a könyv nem söpört le a lábamról. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor végre befejeztem, mert olyan lassan haladtam vele, hogy már olybá tűnt, hogy soha nem fogok a végére érni. Pedig biz’ isten nem volt rossz, minden adott volt, hogy emlékezetes maradjon a számomra; a szerző jól, sőt mi több, nagyon szépen írt, a történet hihető volt rejtélyes és emberi érzésekkel teli, a karakterek érdekesek voltak és fejlődőképesek - főleg Clementine, akit a végére már egész megkedveltem -, ráadásul még klisékkel és túlírt részekkel sem találkoztam benne és mégis. Egyszerűen nem tudtam együtt szárnyalni a történettel, képtelen voltam elkapni az egésznek a hangulatát, pedig basszus, még azt sem mondhatom, hogy nem volt hangulatos, hiszen a Toszkánában játszódó részek annyira szuggesztívek voltak, de még az angliaiak is csakúgy árasztották magukból a hely különleges atmoszféráját, hogy tényleg egy szavam nem lehet panaszra. És hogy még tovább tetézzem a dolgot, a szerző a legnépszerűbb és egyben a kedvenc írói eszközömet a kettős idősíkon való elbeszélést használta, amit én roppant mód szeretek, de most még ez sem volt elegendő ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. 
Szóval rengeteg pozitívuma van a könyvnek, mely mellett a negatívumokon törve a fejem csak pislogok, mert azon kívül, hogy kissé lassúnak és hosszúnak éreztem az egészet, no meg, hogy rendkívül bosszantónak találtam – ó, de még mennyire -, hogy ennek a szegény Florianának mindenki csak be akart tenni, semmi más nem jut az szembe. Őszintén szólva a fülszöveg és az oldalszám alapján én valami Kate Morton kaliberű nagyívű családregényre számítottam, és bár határozottan éreztem az ez irányú törekvést az írónő részéről, valahogy mégsem azt kaptam, amit vártam. Voltak részek, melyek cselekménye teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd egyszer csak elengedett, és érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Melynek oka talán az lehet, hogy olyan mellékszereplők is voltak a könyvben, akiknek a sorsa és annak dinamikája nem igazán kötötte le a figyelmemet. Számomra valahogy olyan színtelennek tűnt az egész, hiányzott belőle az a bizonyos megfoghatatlan finomság, lendület és apró varázslat, ami tudjátok, olvasás közben észrevétlenül körülöleli és simogatja az ember lelkét.
Szóval összességében kissé csalódott vagyok, mert a rengeteg pozitív értékelés alapján, én nem pont ilyenre számítottam, no de nem kesergek vagy akár bosszankodom ez miatt, mert ki tudja, lehet, hogy az írónő következő regénye ettől függetlenül még okozhat meglepetéseket.
Santa Montefiore

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Művelt Nép
Sorozat:-
Oldalszám: 622
tovább olvasom Santa Montefiore: A ház a tengernél

2017/01/07

, , , ,

Emily Brightwell: Mrs. ​Jeffries és a halott orvos (Mrs. Jeffries 1.)

Ha fél évvel ezelőtt, valaki megkérdezte volna tőlem, hogy vajon milyen műfajt takar a cozy mystery elnevezés, csak néztem volna, mint Rozi a moziban. Akkor még gőzöm sem volt arról, hogy milyenek lehetnek az ilyen stílusú könyvek, habár már javában dübörgött nálunk M. C. Beaton angol nyelvű írónő nagy sikerű sorozata az Agatha Raisin, amiről természetesen már sokat hallottam, de e kettőt, valahogy akkor még nem illesztettem össze. Mára azonban már kellőképp képbe kerültem ahhoz, hogy bizton állíthassam magamról, hogy e műfaj rajongója lettem, annak ellenére, hogy bár még csak két könyvet olvastam ebben a kategóriában (jelen posztom tárgyát és Rita Mae Brown: Bárcsak itt lennél c. regényét), de feltett szándékom, hogy az idén mindenképp bővítem majd a sort.
A fent említett műfajba tartozó Mrs. Jeffries és a halott orvos egy nagyon hangulatos történelmi regénysorozat, amely a viktoriánus Londonban játszódik. A történetben egy talpraesett házvezetőnő és az irányítása alatt álló négytagú személyzet nyújt titokban segítséget gazdájuknak, a Scotland Yardnál dolgozó Witherspoon felügyelőnek. Witherspoon felügyelő egy régi vágású, kedves és rendkívül jószívű, talpig úriember, aki sikeres a rá bízott bűntények megoldásában, melynek köszönhetően mindenki úgy hiszi róla, hogy vág az esze, mint a borotva, ám az igazság az, hogy nála ostobább és tompább agyú felügyelőt még nem hordott a hátán a föld. De mindennek természetesen ő nincs tudatában (boldogok a lelki szegények, ugye), mivel Mrs. Jeffries - a felügyelő saját, külön bejáratú házvezetőnője, titkos fegyvere -, a háttérben mindig úgy segít neki megoldani a legbonyolultabbnak tűnő gyilkossági ügyet is, hogy a felügyelőnek gőze sincs arról, hogy ő bizony a nyomozás egész ideje alatt végig terelgetve volt.  A sorozat első részében egy közismert orvos Dr. Slocum rejtélyes halálának a körülményeit kell kibogoznia a szereplőknek, akinek a vesztét minden jel szerint gombamérgezés okozta. És mivel a gomba az áldozat levesében volt, így ki más is lehetne az első számú gyanúsított, mint a szakácsnő. Az ügy azonban természetesen nem ilyen egyszerű, bármennyire is szeretné azt hinni a mi kedves felügyelőnk, és ezt Mrs. Jeffries is nagyon jól tudja.


Minden embert (vagy legalábbis majdnem mindegyiket, és ezt őszintén remélem) megáldott az Úr valamilyen különleges képességgel. Mrs. Jeffries tudása abban rejlett, hogy maguktól megnyíltak előtte az emberek. Olyan dolgokat mondtak el neki, amiket másoknak soha, és Mrs. Jeffries tudta ezt. Pedig semmi különleges nem volt benne, csupán a kedvesen hétköznapi megjelenésétől, a kissé pufók alakjától, és az együttérzést tükröző szemétől gondolták róla, hogy benne mindenképp meg lehet bízni. Tudjátok, olyan volt ő mindenkinek, mint egy jóindulatú nagynéni, barátnő, vagy szerető nővér, akinek a kedves mosolyától és pár jó szavától dőlni kezd belőlünk a szó. Nos, elsősorban ezen képessége miatt is kezdett el Mrs. Jeffries bűnügyek felderítésével foglalkozni, no meg mert százszor izgalmasabbnak találta a háztartási munkák fárasztó egyhangúságánál. Az pedig, hogy a férje halála után - aki egyébként szintén rendőr volt - épp a felügyelő alkalmazásában kötött ki, mindkettőjük számára óriási szerencsének bizonyult.
A könyv irtó gyorsan olvastatta magát, ami persze nem volt nehéz, tekintve, hogy nem egy hosszú és fajsúlyos műről van szó, amit semmiképp sem negatívumként említek, hiszen aki pont egy ilyen könnyed darabra vágyik - mint ahogyan azt én is tettem -, annak tökéletesen megfelel sőt! Én például rendkívül jókat mosolyogtam magamban azon, ahogy Mrs. Jeffries nagyon ügyesen a háttérből manipulálta az ártatlannak tűnő kis kérdéseivel a felügyelőt, és ahogy rávezetve őt a bűntény megoldásának kulcsára. Roppant szórakoztatónak találtam, hogy a célja elérése érdekében mindenkor készen állt egy kis "terepi munkára" - bámulatos mód mindig megtalálta a módját (pl. egy véletlenül otthon felejtett óra vagy szivar kapcsán, amit feltétlenül a felügyelő után kellett vinnie), hogy személyesen is egy kicsit körbeszimatolhasson a gyilkosság helyszínén.

Szóval én kimondhatatlanul élveztem a könyv olvasását, Mrs. Jeffries logikája és hihetetlen megfigyelőképessége, amely segítségével képes volt minden apró részletet észrevenni és magában elraktározni, hogy aztán a végén a kirakós mindegy egyes darabját szépen a helyére illessze engem meggyőzött. A ház személyzetét - a szakácsnőt, a szobalányt, a kocsist és a lovászfiút - pedig rögtön a szívembe zártam, pláne, amikor láttam, hogy milyen lelkesen és önzetlenül segítenek gazdájukon, hogy az ne valljon kudarcot a munkájában. Az egyetlen dolog, ami kissé zavart és hiányérzetet hagyott maga után, hogy többször is elhangzott a könyvben, hogy ez már nem az első bűnügyi eset, amit Mrs. Jeffries segített megoldani a felügyelőnek, mely miatt kétszer is meg kellett néznem a neten, hogy valóban a sorozat első részét tartom-e a kezemben. De nem volt semmiféle tévedés, mert valóban ez volt a nyitó kötet, úgyhogy ezen apróságon túllendülve azt kell mondjam, hogy remek szórakozást nyújtott számomra a könyv. Kikapcsolt és gyakran megmosolyogtatott, melyek miatt mindenképp igényt tartok a folytatásokra is. 
A kérdés már csak az, hogy vajon mikor kaparinthatom meg őket. :)
Emily Brightwell
Ui.: Muszáj a könyv külleméről is pár szót szólnom, mert annyira egyben van az egész, annyira tökéletes, hogy amikor megláttam, szinte könnybe lábadt a szemem. A méretét tekintve kisebb, mint az átlagos, épp akkora, hogy egy női kézitáskában könnyen elférjen, ráadásul keménytáblás és nem is túl vastag, mely tulajdonságoknak köszönhetően hihetetlenül jó kézbe venni, forgatni és olvasgatni, egyszerűen imádom! 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Kulinária
Sorozat: Mrs. Jeffries (A sorozat jelenleg a 34. résznél tart)
Oldalszám: 256

tovább olvasom Emily Brightwell: Mrs. ​Jeffries és a halott orvos (Mrs. Jeffries 1.)

2017/01/03

, , ,

Clare Mackintosh: I ​Let You Go – Az igazság pillanata

Az öt éves Jacob hazafele tartva az iskolából, hogy minél hamarabb otthon lehessen, az utolsó pár méternél elengedi az édesanyja kezét, hogy átszaladjon az úttest másik oldalára, amikor a semmiből előkerülő gyorsan közlekedő autó véletlen elüti szegényt. A kocsi megáll néhány másodperce, pont annyira, hogy a vezető tisztán láthassa, hogy a fiú halálos sérüléseket szenvedett, de nem száll ki az autóból, hogy segítséget nyújtson, hanem inkább gyorsan tovább hajt. A kisfiú halála megrázza a város lakóit, a rendőrség mindent megtesz, hogy kézre kerítse a tettest. Ray Stevens felügyelő és csapata megpróbálja felderíteni az ügyet, elszántsága nem ismer határokat olyannyira, hogy már nemcsak a szakmai, hanem a magánélete is összefonódik a nyomozással, de sajnos úgy tűnik, hogy jó ideig semmi nyomra nem bukkannak.

Jacob halálával Jenna Gray élete egyetlen pillanat alatt rémálommá változik. Utolsó reménye a továbblépésre, ha mindent maga mögött hagyva, új életet kezdhet egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri. Ezért egy elhagyatott kis házikóba költözik a walesi tengerparton, ám félelmei, gyásza, valamint emlékei arról a szörnyű novemberi éjszakáról, ami örökre megváltoztatta az életét, nem hagyják nyugodni.


Nagyon nehéz erről a könyvről úgy írnom, hogy ne spoilerezzem szét az egészet. Igazából ami a lényeg, hogy a történet első pillanatától kezdve az utolsó mozzanatáig a hatása alatt álltam, végig izgultam és rettegtem az egészet, szóval érzelmileg egy nagyon intenzív és erős regényről van szó. És bár lehet, hogy az első fele kissé lassú, kissé álomszerű volt, de úgy kb. a könyv felénél a történet akkorát robban - amiért szerintem már önmagában is megéri elolvasni az egészet -, hogy miután sikerült összekanalaznom magma végig tiszta idegben voltam, hogy a rendőrségnek vajon sikerül-e megtalálnia a tettest és vajon mindenki elnyeri-e majd a méltó büntetését.

Mi tagadás, nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, nem gondoltam volna, hogy ennyire a fotelhez fog szegezni. Egyrészt baromi izgalmas volt, végig képes volt fenntartani az érdeklődésemet, és bár az erőszakos részek, sőt már annak felvezető jelenetei is a lelkemig hatoltak, mégis képtelen voltam elszakadni tőle. Másrészt a szereplők is nagyon jól eltalált karakterek voltak, tökéletesen át lehetett érezni Jenna rémületét és kétségbeesését, illetve a tragédia utáni gyötrődését, és Stevens felügyelő magánéleti és szakmai problémáit is nagyon életszagúnak éreztem, melyeknek köszönhetően tényleg minden szereplő hihető és emlékezetes maradt a számomra. A különc tengerparti kisváros szorosan összetartó közösségének rendkívül jó ábrázolásáról már nem is beszélve. Egyébként ezeknek a kisvárosi részeknek az olvasását élveztem a legjobban, ahogy nyomon követhetem Jenna életét; ahogy szép lassan megveti ezen a helyen a lábát, ahogy befogadják őt az itt élő emberek, és ahogy lassan, de biztosan végre sikerül önmagára találnia. 
És végezetül pedig azért, mert nem kímélve az olvasó lelki nyugalmát és idegrendszerének épségét nem csak egyszer, hanem többször is sokkolni tudott Mackintosh a cselekmény ijesztő alakulásával.
Szóval le a kalappal a szerző előtt. Őszintén szólva hihetetlennek tartom, hogy ez az első kötete, mert iszonyú erős kezdésnek érzem. Semmi következetlenséget vagy logikai hibát nem találtam benne, nem volt tipikus, túlírt vagy kliséktől hemzsegő, hanem egy teljesen új és egyedi történettel volt dolgom...  Igen, valóban le vagyok nyűgözve.

Bízom benne, hogy a kiadó a szerző további műveit is elhozza majd nekünk.
  
Clare Mackintosh
Értékelés: 5/5


Kiadó: Maxim
Sorozat: -
Oldalszám: 368

tovább olvasom Clare Mackintosh: I ​Let You Go – Az igazság pillanata