Májusi apró örömök

Sajnos az élet túl gyorsan zajlik körülöttem ahhoz, hogy akkor és annyi időt szakítsak legkedvesebb időtöltésemnek, mint ahogy azt szeretném. Úgy peregnek a hónapok, hogy fogalmam sincs, hogy a munkán kívül mi mással töltöttem a napjaimat. Szerencsére könyvekben még mindig nem szenvedek hiányt - szerintem előbb jön el a világvége, minthogy ez megtörténjen - csak az idő az, ami meggátol abban, hogy annyit olvassak, amennyit csak szeretnék. Így sajnos olvasás terén ebben a hónapban sem volt módom rekordokat dönteni a 13 éves fiammal ellentétben, aki szinte majd két hét alatt falta fel Brandon Sanderson Leszámolók című trilógiájának mindhárom kötetét, mely miatt - nem tagadom - irtó büszke vagyok rá. Borzasztóan örülök, hogy végre ő is megtapasztalhatta azt az csodás érzést, amikor egy történet úgy istenigazából képes magába szippantani az embert. Amikor a szereplőkkel ébredsz és az ő világukban alszol el, és a történetük végén fájó szívvel vagy kénytelen elereszteni őket. Ennek kapcsán pedig egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon miért e foggal körömmel való ragaszkodás a régi kötelező olvasmányok iránt. Miért nem lehet egy kis vérfrissítést eszközölni egy-két kortárs ifjúsági regény beiktatásával, melyek bár lehet, hogy nem a szépirodalmat képviselik, de ha netán ezek által könnyebben lehetne megszerettetni a gyerekekkel az olvasást, akkor miért ne lehetne ezekkel bővíteni a kötelezők  repertoárját. Mindenesetre erről a témáról mostanában egyre több beszélgetést és cikket olvasok, és csak remélni tudom, hogy valamikor, nagy sokára, talán elindul valami változás. Ám míg ez bekövetkezik, addig örömmel terelgetem saját magam a gyerekeimet az olvasás szeretete felé, mert nincs is annál jobb dolog, amikor együtt tudunk rajongani egy sorozatért.
Na, de visszakanyarodva májusi röpkém tárgyához, mint látjátok igen visszafogott hónapot zártam. Szám szerint csak kettő könyvet vásároltam, a harmadik ugyanis csere volt. És ezek közül még csak az egyiket, a Minden órában négyszer-t sikerült elolvasnom, amiről az előző posztomban írtam is egy rövid beszámolót. A többi pedig, nos, előbb-utóbb ők is sorra kerülnek majd valamikor.

Mások apró örömei:
Heloise
Theodora
Nikkincs

Lisa Scottoline: Minden ​órában négyszer

Dr. Eric Parrish karrierje csúcsán lévő elismert pszichológus, aki egy philadelphiai általános kórház pszichiátriai osztályának vezetője. Magánélete elég zűrös, ugyanis a feleségével épp válófélben vannak és ez miatt csak ritkán láthatja hét éves kislányát, Hannát. Akit egyébként imád, és aki miatt mindent megtesz, hogy az elsődleges felügyeleti jog az övé legyen. Ám váratlanul olyan problémákkal találja szemben magát, melynek köszönhetően mind a karrierje, mind a Hannáért vívott csatája komoly veszélybe kerül.

Először is feltűnik az osztályán egy igen vonzó orvostanhallgató, aki minden jel szerint teljesen rá van kattanva.  És amikor rájön, hogy az érzelmei nem lelnek viszonzásra, csúnya dolgokkal vádolja meg őt.  Aztán pedig ezzel egy időben a privát rendelésén is egy olyan tinédzser kezelését vállalja el, aki miatt hamarosan jókora szakmai dilemmába kerül. Max ugyanis egy olyan 17 éves kényszer-betegségben szenvedő fiatal srác, aki azon kívül, hogy nem tud megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a 90 éves nagymamája hamarosan meg fog halni, erőszakos gondolatai vannak egy lányról, akit állítólag szeret. Így aztán amikor kiderül, hogy ezt a lányt pár nappal később meggyilkolják, a dolgok furcsa állása folytán Eric lesz az első számú gyanúsított. Innentől kezdve Eric egy igazi rémálomba találja magát, amiből hiába próbál kikecmeregni és lelkiismeretesen az orvosi szabályokat gondosan betartva keményen helyt állni, a dolgok valahogy mindig úgy alakulnak, hogy nem az ő malmára hajtják a vizet.

Nos, először is el kell mondanom, hogy az összes gyengesége ellenére is élveztem a könyv olvasását. Maga a történet lassan épült fel, de hamar rá lehetett jönni, hogy itt valaki nagyon úgy szeretné irányítani a dolgokat, hogy azzal tönkre tegye nem csak Eric magán, de szakmai életét is. Eric karaktere számomra egyébként kissé hihetetlen volt - lehet csak azért, mert még soha nem találkoztam olyan orvossal, aki ennyire elkötelezett, és ennyire a szívén viselte volna a betegei sorsát, mint ahogyan azt ő tette. Amivel egyébként semmi problémám nem lenne, természetesen legyen így, sőt! Még több ilyen dokit a pályára. Na de hogy valaki ez mellé még mérhetetlenül naiv is legyen, azt már bizony elég valószerűtlennek éreztem egy ilyen szakmai háttérrel és egzisztenciával rendelkező orvosnál. 
Na de lépjünk ezen túl, és nézzük inkább, hogy mi is az, amit igazán értékeltem a könyvben, ami nem más, mint az írónő mélyreható kutatómunkája az orvostudomány, a pszichiátria és a büntetőjog bonyolult világában. A fene se gondolta volna, hogy az orvosokat ennyire gúzsba köti az orvosi titoktartás szabálya. Persze tisztában voltam azzal, hogy van ilyen, na de, hogy még egy gyilkossági ügyben sem mondhatnak semmit, de tényleg semmilyen információt a páciensükkel kapcsolatban, ami egyébként nagy segítséget nyújtana a gyilkos kézre kerítésében, ezt azért kissé felemás érzésekkel fogadtam. Mindenesetre ez volt a könyv központi eleme, e köré épült a sztori, és ez a titoktartási kényszer volt az, ami oly nyugtalanítóvá és egyre feszültebbé tette az egészet. Illetve az a néhány kis rövid fejezet, amit a szociopata szemszögén keresztül olvashattunk, és amik szintén csak még tovább fokozták az események drámai hatását.

A történet egyébként - az Eric-re vonatkozó problémáim ellenére - az utolsó fejezetekig teljesen rendben volt. Persze a csúcspontját kissé abszurdnak éreztem, de az ahhoz vezető események és azok következményei teljesen hihetőek voltak számomra. Mondjuk a végén Eric és a felesége közötti kapcsolatban beálló hirtelen pálfordulás ismételten rontott kissé az összképen, de még így remekül szórakoztam, borzongtam, izgultam és bosszankodtam a könyv olvasása közben - és mi másért olvassuk az ilyen műfajú műveket, ha nem ezért.

"Olvastam valahol, hogy minden huszonnégy emberből egy szociopata. Ha engem kérdeznél, azt mondanám, az a másik huszonhárom elkezdhet aggódni."

Lisa Scottoline
Értékelés: 4/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Every Fifteen Minutes
Oldalszám: 416

V. E. Schwab: Viszály ~ Az elvetemültek 1.

Imádom a szuperhősökről és/vagy antihősökről szóló történeteket. Elsősorban azért, mer általuk tökéletesen ki tudok szakadni a hétköznapi világunkból, és egy olyan másikba csöppenek bele, ahol minden, de tényleg minden megtörténhet. Ahol az embereknek olyan saját szuperképességük lehet, amivel megvédhetik, vagy urambocsá, megsemmisíthetik a Földet, vagy akár az egész univerzumot. Ahol életeket menthetnek meg, vagy vehetnek el mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül. És bár utóbbi nem túl gyakori, de ha mégis megtörténik, és ennek ellenére az önző rosszfiúknak még a közönség "szeretete" (helyes erkölcsi normákkal rendelkező embereknél inkább kíváncsisággal vegyített fegyelme) is kijár, nos azt hiszem, az csakis az író egyedüli érdeme lehet. És Schwab ebből a szempontból bizony nagyszerű munkát végzett.

Victor és Eli kollégiumi szobatársak. Mindketten ragyogó elméjű, intelligens fiatalok, ráadásul még legjobb barátok is. Victor visszahúzódó típus, olyan ember, aki fegyverként használja intellektusát, míg Eli sokkal színesebb, barátságosabb és megnyerőbb egyéniség, ám mindezek ellenére mégis összeköti őket valami. Victor részéről elsősorban az a tény, hogy Elivel nyilvánvalóan valami nagyon nincs rendjén. Úgy érzi, mintha két ember lakozna benne, és ez az aprócska dolog, rögtön sokkal érdekesebbé teszi őt számára. Elire pedig nagy valószínűséggel Victor magas intelligenciája és antiszociális viselkedése van hatással. Amikor eljön a diplomamunka megírásának ideje, Eli olyan témát választ, melyben az adrenalin, és a halálközeli élmények hatását kutatja. Úgy gondolja, hogy megfelelő körülmények között, amely valamilyen traumatikus halálközeli állapot, bárki szert tehet emberfeletti képességre, melyből kiindulva létezhetnek közöttünk RK-k, vagyis RendKívüli különleges képességekkel rendelkező emberek. Ezen elmélet beigazolására pedig a két fiú olyan veszélyes kísérletbe kezd, amely bár minden jel szerint működik, de szörnyű árat kell érte fizetniük. Victor és Eli barátsága örökre tönkremegy és tíz évvel később, amikor Victor megszökik a börtönből, az első dolga, hogy bosszút álljon egykori barátján Elin.


Remek könyv volt, mondom ezt úgy, hogy a feléig határozottan úgy éreztem, hogy hiányzik belőle valami. Hogy mi, azt olvasás közben nem igazán tudtam megfogalmazni, csak amikor már nyakig benne voltam a történetben tudatosodott bennem, hogy nincsenek tisztán „jó” és „rossz” szereplői a regénynek, ami kissé frusztráló volt számomra, mivelhogy egyik főszereplővel sem tudtam igazán azonosulni vagy egy kicsit is szimpatizálni. Victort próbáltam kedvelni, de annak ellenére, hogy bár értettem, hogy miért személyes sérelmei miatti elvakultsága vezérelte tetteit, elfogadni azt mégsem tudtam. Illetve hazudok. Mert az ő indítékát még mindig tűrhetőbbnek és elfogadhatóbbnak találtam, mint Eli saját ideológiája mentén való önbíráskodását. Úgyhogy egyszer sem volt olyan érzésem olvasás közben, hogy akkor most csak Victort kedvelem vagy csak Elit, mert mindketten tettek olyan elítélendő dolgokat, amik erkölcsileg elfogadhatatlanok voltak számomra és mégis: az írónő olyan izgalmasan építette fel a történetet, a szereplők jellemét és kapcsolatát pedig olyan érdekesen és okosan formálta, hogy egy idő után komolyan  érdekelni kezdett a sorsuk, olyannyira, hogy még izgulni is képes voltam miattuk.
Aztán itt van ez az érdekes világ, amiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy szívesen élnék-e benne vagy sem. Képzeljétek el, egy olyan helyet, ahol olyan különleges képességű emberek élnek, akik ereje egy halálközeli élmény hatására alakul ki. Hogy kinél milyen képesség tör felszínre, azt a halála előtti félelme, az élni akarás vágyának erőssége és az utolsó percek gondolatai és kívánságai határozzák meg. Nem fogok elárulni nagy titkokat, de Victor, Eli, Sydney, Serena és egy később érkező szereplő Dominic is rendelkeznek saját szuperképességgel, mely adottságnak természetesen hátulütője is van. Sajnos ezekből az emberekből hiányzik valami, a lelkük egy része, ami egy igen fontos emberi érzelem meglétéért felelős: az együttérzésért. És egy szuperhős empátia nélkül - gondoljatok csak bele - mi minden szörnyűségre lehet képes.

Szóval mint látjátok a történt igazán eredeti és izgalmas, és bár bevallom az elején nem annyira sodort magával a váltakozó (nekem kissé kapkodó) idősíkkal építkező sztori, mint ahogyan azt reméltem, de a könyv utolsó harmadánál, ahol a feszültség szinte már tapintható volt, ha az életem múlt volna rajta sem bírtam volna letenni. Úgyhogy összességében nagyon szerettem ezt a könyvet, annak minden aspektusát, és az író folyékony stílusát. És bár a főszereplőkről ugyanezt nem mondhatom el, mégis borzasztóan érdekelt a sorsuk, de legfőképp az, hogy meddig képesek elmenni azért, hogy egymást elpusztítsák.
V. E. Schwab
Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Fumax
Sorozat: The Villains
Eredeti cím: Vicious
Oldalszám: 392


J.D. Barker: A ​negyedik majom

Irtózatosan vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, úgyhogy ahogy megérkezett óriási lendülettel vetettem bele magam az olvasásba. Az elejével igazából nem volt semmi problémám, sőt. Hihetetlen jó felütéssel kezdődött a történet, ritkán találkozik az ember ilyen jó nyitójelenettel, ám ahogy előrébb haladtam a cselekményben, az érdeklődésem egyre inkább valamiféle undorba és viszolygásba kezdett átfordulni, mely miatt bizony még az is megfordult a fejembe, hogy - uram’ bocsá - félbehagyom ezt a könyvet, de persze nem tettem. Hogy miért? Mert az alapvető emberi kíváncsiság sajnos mindent képes felülírni.

Sam Porter a chicagoi rendőrség nyomozója már öt éve üldözi a 4MGY ( Négy Majom Gyilkos) nevezetű sorozatgyilkost - aki fiatal lányokat rabol el, majd különösen kegyetlen módon kínoz és öl meg - de mindhiába. Amikor  azonban egy reggelen egy közúti baleset helyszínére hívják, úgy tűnik, az ügy megoldódni látszik.  Ugyanis minden jel arra utal, hogy a busz által halálra gázolt áldozat a Négy Majom Gyilkos volt, amire a nála talált naplóból, illetve abból a kis csomagocskából, amibe a következő áldozata füle volt gondosan becsomagolva következtettek a rendőrök. Porter tisztában van vele, hogy kevés ideje maradt megtalálni az utolsó elrabolt lányt, de abban bízik, hogy a gyilkosnál talált napló majd a segítségére lesz ebben. 
A történet két szálon fut, az egyikben a gyilkos bizarr gyerekkorának egy részét ismerhetjük meg részletesen a nála talált napló által. A másik szál cselekménye pedig a jelenben játszódik, ahol gőzerővel folyik a nyomozás az utolsó áldozat felkutatása és a gyilkos személyének beazonosítása után.
Érdekes volt a könyv nyitánya, ami a sorozatgyilkos halálával kezdődött. Azt gondolná az ember, hogy mivel a főgonosz már nem sok vizet zavar, így semmi okunk nincs a félelemre, de mindenkit megnyugtatok, hogy a halálával egyáltalán nem tűnt el a feszültség a könyvből. Hiszen a naplója által rálátást kaptunk azon borzalmasan erőszakos gyerekkori emlékeire, melyek - bár meglehetősen hihetetlenek voltak számomra, mégis rendkívül felkavaróak - hatással voltak a személyisége kialakulásában. A jelen eseményeinél a nyomozás során pedig olyan információk derültek ki vele kapcsolatban, melyek szerint az áldozatait nem is véletlenül, hanem tudatosan választotta ki magának. Mintha ezzel valamiféle sajátos igazságszolgáltatást kívánt volna végrehajtani a lányok hozzátartozóin - ám, ezzel kapcsolatban vétek lenne többet elárulnom, úgyhogy térjünk is vissza inkább ahhoz a bizonyos naplóhoz.
Ne hagyd abba az olvasást! Azt akarom, hogy megértsd, mit tettem.                                                                                                        NAPLÓ 
Barker a sorozatgyilkos naplójával egy meglehetősen félelmetes és hajmeresztő utazásra viszi az olvasót. Bevallom hősiesen, nálam ezek a részek totál kiverték a biztosítékot.  Olyan drámai alámerülést éltem át általuk az emberi lélek legsötétebb bugyraiba, ami egy cseppet sem volt jó érzés. A szadizmus és brutalitás azon részletessége, amivel megismerhettük a gyilkos szüleinek természetét, és az emberek kínzásában lelt élvezetüket, engem érzelmileg eléggé megviselt, úgyhogy mi tagadás, a könyv ezen részeit roppant kellemetlen volt olvasnom. Azon kívül, hogy rendkívül kegyetlennek és ebből kifolyólag nyomasztónak és fojtogatónak éreztem őket, még meglehetősen hatásvadásznak is találtam, arról már nem is beszélve, hogy a nyomozás szempontjából sem vitték előrébb az ügyet. 

És ha mindez még nem lenne elég, óriási szívfájdalmat okozott a könyvben lévő szereplők gyenge karakterizálása is, melynek köszönhetően egyikük sem maradt túl emlékezetes a számomra. Mondjuk a 4MGY esetében ezt annyira nem is bántam, de  Porter nyomozónál viszont már kifejezetten sajnáltam.

Szóval összességében úgy érzem, hogy nem igazán találtunk egymásra a könyvvel. Úgy tűnik, nem vagyok még elég edzett az emberi aljasság ezen formájához, és őszintén szólva nem is nagyon szeretnék. Persze nem tagadom, hogy a fent említett problémáktól eltekintve Barker egy igazán hátborzongató atmoszférával és hihetetlen csavarokkal megírt izgalmas történetet írt, de sajnos mivel a végén óriási örömmel és megkönnyebbüléssel csuktam be a kötetet, így érthető, hogy  a folytatásából köszönöm, nem kérek.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Agave
Sorozat: 4MK Thriller 
Eredeti Cím: The Fourth Monkey
Oldalszám: 416


Gregg Hurwitz: A ​Seholember ~ Orphan X 2.

Gregg Hurwitz Az Árva sorozatának első kötete anno engem totál levett a lábamról. Úgyhogy amikor megláttam, hogy érkezik a következő rész, el sem olvastam a tartalmát, már rendeltem is elő. Úgy voltam vele, ha csak fele annyira lesz olyan sodró lendületű és izgalmas, mint amilyen az X Árva volt, már azzal is bőven elégedett leszek. Nos, meg kell mondjam, nem csalódtam.
A könyv főhőse az első részből megismert Evan Smoak, aki gyerekkorában került be a szigorúan titkos, kormány által fenntartott Árva programba, melynek keretein belül egy tökéletes, hivatalosan nem létező bérgyilkost neveltek belőle. Miután szakított egykori mestereivel és hátat fordított a programnak, az ott szerzett tudását arra használta, hogy felszívódjon, új életet kezdjen, és segítsen azokon, akiken már senki más sem segíthet.

Amikor egy életmentő küldetése alkalmával ismeretlen férfiak elrabolják, elkábítják és egy elhagyatott kastélyba szállítják, ő kerül olyan szorult helyzetbe, mint amilyenbe az ügyfelei szoktak. A különbség csak annyi, hogy érte senki nem jön, hogy megmentse. Evan bedrogozva és összeverve tér magához egy zárt szobában. Fogalma sincs arról, hogy hol van, és hogy ki és miért tartja őt fogva. Persze rögtön beindul nála gépezet, és ahogy magához tér, hihetetlen nyugalommal és óriási precizitással próbálja összerakni a történteket. Megvizsgálja a szobáját – hogy hol, és mit tudna majd felhasználni a szökéséhez - ami egyébként tökéletes börtönnek tűnik a számára, és gondosan elraktározza magában az őrök számáról és azok gyengeségeiről gyűjtött információkat. Ám úgy tűnik, hogy mindez kevés a szökéshez, mivel minden menekülési kísérlete kudarcba fullad, ami azt mutatja, hogy egy meglehetősen profi csapattal van dolga. És hát bizony Hurwitz nem finomkodja el antagonistája abszolút gonoszságát, merthogy Evan fogvatartója azon kívül, hogy egy totál pszichopata pasi, különösen beteges módszerrel tartja karban a testét. Az anyagiak tekintetében pedig szereti mások nagy összegű bankszámlájára rátenni a mocskos kezét. Evant is ezért rabolta el, hogy miután megtörte, az összes pénzét elvegye tőle. Szóval René egy igazi seggfej, tele izomagyú emberekkel, akik jócskán megnehezítik Evan helyzetét, ám hősünk alkalmazkodóképességével és kitartásával azért ők sem számoltak. És ami a legdurvább, fogalmuk sincs arról, hogy kivel állnak szemben.
Hurwitz ezzel a könyvével ismét egy olyan remek akció-krimit alkotott, amiben minden megvan, amire a műfaj rajongói vágyhatnak: a túlélés szempontjából nagy kihívást jelentő helyszín, látványosan kivitelezett szökések, tűzharcok és összecsapások, jól megrajzolt karakterek és nem utolsósorban izgalmas és váratlan fordulatok.

Ráadásul ebben a részben is helyet kaptak Evan visszaemlékezései, de szerencsére nem olyan sűrűn és nagy mennyiségben, mint az előző könyvben. Számtalan olyan pillanat volt a történetben, amikor az író annyira látványosan tárta elénk Evan belső vívódásait, atyai mentora halála miatt érzett mardosó bűntudatát, félelmeit és kételyeit, melyeket a fogvatartói által okozott lelki és fizikai bántalmazások hoztak a felszínre nála, hogy azt hittem, már csak egy hajszál választja el attól, hogy darabokra törjön. Ám mivel a megmenekülésétől nem csak a saját, hanem egy fiatal lány élete is függött, így erején felül mindent megtett hogy kikerüljön onnan.

Evan karaktere egyre szimpatikusabb számomra, így természetesen végig drukkoltam és izgultam az összes szökési kísérletét és őszinte ámulattal adóztam azon leleményessége előtt, amellyel kitalálta és próbálta megvalósítani terveit, még akkor is, ha legtöbbjük balul sült el. A sok pozitívum mellett azonban muszáj megemlítenem azon apróságot is, melyet kissé zavarónak találtam olvasás közben, mégpedig a fegyverek és harci küzdelmek részletes leírását. Nos igen, ezeket még mindig néhol kissé túlzónak éreztem - de szerintem ez egy kicsit sem meglepő, ha női olvasóként mindezek annyira nem hoznak lázba.

Mindenesetre Wilson Combat 1911-es pisztoly ide, vagy AK-47-es oda, összességében ez egy baromi jó könyv, a története követhető, világos, fordulatos és mindezekből következően egy cseppet sem unalmas. És mivel az egész regény nonstop akció, így biztos vagyok benne, hogy senki sem fog unatkozni olvasás közben. Úgyhogy akik nagy adag feszültségre, izgalmas fordulatokra és nem túl gyomorforgató, ám mégis véresen erőszakos jelenetekre vágynak, azoknak tökéletes választás lehet Evan Smoak története. Én a részemről már tűkön ülve várom a folytatást.
Gregg Hurwitz

Értékelés: 4.5/5

Kiadó: Fumax
Soroazt: Ophran X
Eredeti cím: The Nowhere Man
Oldalszám: 384

Áprilisi könyveső

Tudtam, hogy ez a hónap elég húzós lesz majd beszerzések terén, hiszen a Könyvfesztiválra rengeteg olyan újdonság érkezett, amit mindenképp a magaménak szerettem volna tudni. Ráadásul idén sem tudtam elmenni e szuper jó és kimondottan könyvmolyoknak szóló eseményre, ami miatt nagyon- nagyon - és újra csak - nagyon-nagyon rosszul éreztem magam. Úgyhogy várható volt, hogy az előrendelések mellé kárpótlásul néhány plusz könyv is becsúszik majd. Ám hogy 11 kötettel zárjam a hónapot? Azt azért még én sem gondoltam volna.

Persze, ahogy az lenni szokott, éreztem némi lelkiismeret-furdalást e jóleső ámokfutás miatt, de igazából mégis azt kell mondanom, hogy szívből örültem mindegyik darabnak, és egyiket sem bántam meg – na jó, mondjuk A negyedik majom, ami ráadásul még a képről is lemaradt, nagyon úgy tűnik, hogy nem az én lelkemnek és gyomromnak való. Lehet, hogy kihagyható lett volna… na de ki tudta ezt akkor? Mindenesetre imádom a könyveket, és a vásárlásuk is mindig nagy örömmel tölt el, és bár lehet, most úgy érzem, hogy én biza addig nem veszek semmit, amíg ezeket ki nem olvasom, de ismerve magamat erre azért inkább mégsem vennék mérget.

És íme a nagy ereszd el a hajam végeredménye.

Névsorolvasás

1.  Beate Maxian: A ​Práter-gyilkosságok
2.  Charlie N. Holmberg: A ​mestermágus
3.  Jane Corry: Vértestvérek
4.  Julie Buxbaum: Hogy ​folytassam?
5.  Kij Johnson: Vellitt ​Boe álom-utazása
6.  V. E. Schwab: Viszály
7.  Antoine Laurain: A ​piros notesz
8.  Katherine Arden: A ​medve és a csalogány
9.  Réti László: Panda
10. Jasper Fforde: Monokróm

Jane Fallon: Szabadulj ​meg a pasitól!

Komoly fenntartásokkal kezeltem a megjelenése idején ezt a könyvet. A fülszövege és a borítója alapján nem igazán tudtam eldönteni, hogy kell-e nekem vagy sem. Valami könnyed kis bugyuta történetre és egy idegesítően hisztis hősnőre számítottam vele kapcsolatban, egészen addig, míg el nem olvastam az első róla szóló kritikát – na innentől kezdve tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. És jesszusom milyen jó, hogy így döntöttem, mert a chik-lit műfaj ilyen fajta felforgatása és más szemszögből történő megközelítése nekem nagyon bejön.

A történet egy közel 40 éves titkárnőről, Helenről szól, aki egy londoni PR cégnél dolgozik. Helen mindig is arra vágyott, hogy szüleihez hasonlóan ő is megtalálja magának a tökéletes párt. Csak arra nem gondolt, hogy olyasvalakibe találja meg, aki egy másik nő férje. Matthew-t - aki nem mellesleg majd 20 évvel idősebb nála - a munkahelyén ismerte meg, és annak ellenére, hogy tudta róla, hogy a feleségével és két lányával él együtt, mégis a szeretője lett. Folyamatosan könyörgött neki, hogy hagyja el a családját miatta, aminek a férfi kezdetben ugyan ellenállt, mígnem egy nap végre döntésre jutott. Ám pont ezt a napot választotta Helen is egy fontos döntés meghozatalához, mégpedig, hogy lemond Matthew-ról és nélküle folytatja tovább az életét. Így amikor nem sokkal később Matthew a bőröndjével együtt megjelenik az ajtaja előtt és közli vele, hogy végre véget vetett a házasságának és elhagyta Sophie-t, Helen irtó nagy slamasztikában találja magát.

Úgy érzi, hogy mivel Matthew minden hidat felégetett maga mögött, mégiscsak illene megpróbálnia együtt élni vele. Ám, ahogy megismeri a férfi hétköznapi arcát, mindez nem is tűnik olyan egyszerű feladatnak. Persze próbálja Helen elriasztani magától, amikor mindenben csakis a rossz oldalát mutatja neki, de ahogy világossá válik számára, hogy ezzel semmit nem ér el nála, más tervvel próbálkozik - megismerkedik Matthew feleségével Sophie-val. Természetesen álnéven, és kitalál hozzá egy kamu háttér-sztorit magának, csakis azért, hogy újra összeboronálja őket és végre mindenki visszakapja a régi életét, ám ahogy egyre szorosabb barátság alakul ki közte és Sophie között, már maga sem tudja, hogy mi lenne a helyes.


Az első és legfontosabb dolog, amit a könyvvel kapcsolatban olvasás közben éreztem, hogy a szereplők és az általuk okozott szituációk hihetetlen emberiek, és rendkívül hihetőek és valóságosak voltak számomra. Azt pedig, hogy Helen karaktere teljesen eltért az általam megszokott chik-lit műfajban megismert tipikus, csetlő botló, ám még így is roppant szerethető nőszemélyekétől, igen meglepőnek találtam. Merthogy Helen ebben a könyvben azzal, hogy önző módon nős férfival szűrte össze a levet és családot bomlasztott, nem vált túl szimpatikus és vicces szereplővé számomra. Annál is inkább, mivel tudatában volt annak, hogy Matthew házas ember, de amíg nem szembesült tettének következményével, mindez nem különösebben érdekelte.

Fallon viszont nagyszerű munkát végzett annak érdekében, hogy megértsük és bele tudjuk magunkat élni Helen helyzetébe. Merthogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami miatt szinte - ismétlem szinte - már-már szimpatikus karakterré nőtte ki magát a szememben -, ám a barátnőmmé még így sem fogadnám őt soha. Az írónő rendkívül reálisan ábrázolta a benne végbemenő változásokat, és a környezete - kollégái és családja - reakcióját botrányos kapcsolatára. Ami azonban igazán megfogott és tetszett Helenben, hogy képes volt az önvizsgálatra, saját érzéseinek és gondolatainak elemzésére, amelyet aztán nagyon helyesen valamiféle jóvátételi igény követtet, szóval egyértelműen képes volt fejlődni és tanulni a hibáiból.
A könyvet egyébként komoly témája ellenére is rendkívül szórakoztatónak találtam, hiszen Helen a hazugságai miatt egyre több olyan abszurd helyzetbe keveredett bele - főleg, amikor Matthew feleségével ismerkedett meg, hogy többet tudjon meg róla és, hogy enyhítse a szűnni nem akaró bűntudatát -, mely miatt izgatottan vártam, hogy vajon, mikor borul végre a bili és ömlik a nyakába az általa kavart összes katyvasz. Őszintén szóval kellemetlen érzés volt tudni, hogy ez előbb utóbb be fog következni, ugyanakkor megelégedésemre szolgált, hogy végre minden kiderül.

Matthewra nem szeretnék sok szót pazarolni, mert nem érdemli meg. Sophia előtt pedig le a kalappal, mert véleményem szerint igazán jól tudta kezelni a helyzetet és szépen helyt tudott állni az elhagyott feleség szerepében. Mondjuk kicsit aggódtam, hogy a történet vége a lelkembe fog majd gázolni, de kár volt az izgalomért, mert az írónő végig jól kézben tartotta az eseményeket.

Szóval összességében óriási meglepetés volt számomra ez a regény. Egy rendkívül szórakoztató és érdekes olvasmány, melynek stílusa és ironikus humora engem totál levett a lábamról. Úgyhogy aki a műfajon belül nem egy rózsaszínre festett édi-bédi párkeresős történetre vágyik, hanem ennél kicsit komolyabb és összetettebb, ám mégis könnyen emészthető sztorira, annak meleg szívvel ajánlom Jane Fallon ezen könyvét. Biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni.
Jane Fallon
Értékelés: 5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: Getting Rid of Matthew
Oldalszám: 406

Patricia MacDonald: A, mint alibi

Mostanában szinte Dunát lehet rekeszteni az elsősorban nőknek szóló domestic thrillerekkel, azonban kevés közöttük az igazán jó, és a valóban kiemelkedő történet. Régebben nem kedveltem a thrillereket, igaz nem is volt ilyen széles a kínálat belőlük, de mostanában azért már elég szép számmal fogyasztom őket. Hiába no, idővel változik az ember ízlése. Amikért korábban rajongtam – romantikusok, meg az ilyen-olyan érzelgős szerelmetes könyvek – most kissé háttérbe szorultak, és amikre szinte rá se néztem – a borzongató és a lelki nyugalmat felkavaró, vérben tocsogós regények– most egyre többször keltik fel az érdeklődésemet. Az A, mint alibi már a gyönyörű borítójával rögtön megfogott magának, a fülszöveggel együtt pedig már ott volt az erős késztetés, hogy nekem ezt mindenképp olvasnom kell. Őszintén szólva egy hihetetlen izgalmas és csavaros történetre készültem, de sajnos csak egy átlagos, könnyen felejtős regényt kaptam, aminek nagy részén inkább csak idegeskedtem, mintsem izgultam, szóval kissé csalódott vagyok.

Amikor Alex fél évvel később a szülei halála után visszatér otthonába, az ügyvédje egy levéllel várja, amit az édesanyja hagyott neki hátra. A levélből megtudja, hogy édesanyja tinédzser korában teherbe esett és a született lányát örökbe adta. Alexet felkavarja a hír és mindenképp meg akarja találni a féltestvérét, ezért magánnyomozót fogad. És bár hamar Dory nyomára bukkan, de amikor kiderül, hogy az örökbefogadó szülei vér szerinti gyermekének meggyilkolása miatt ül börtönben, Alexet ismét kisebb sokkhatás éri. Alaposan végiggondolva a dolgokat azonban úgy dönt, hogy mégiscsak meglátogatja testvérét a börtönben, ahol Dory meggyőzi, hogy nem ő ölte meg Laurent, és csak az ügyvédje dilettantizmusa miatt került börtönbe. Alex pedig hisz neki, olyannyira, hogy segítségének köszönhetően a bíróság az ügyet újra leporolja, és bizonyítékok hiánya miatt nővérét szabadon is engedi. Ám mivel Dory-t a nevelő szülei nem fogadják vissza, így Alex kénytelen befogadni őt, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt részéről, hiszen alig ismeri, és semmit nem tud róla. Ráadásul még mindig nem tudni, hogy két évvel ezelőtt ki ölte meg Laurent.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó és feszültségben sem volt hiány. Csodáltam Alex törekvését, hogy mindenképp meg akarta ismerni a nővérét és segíteni akart rajta. És érdekes volt látni azt is, hogy a két testvér milyen különös körülmények között talál egymása, és hogy milyen sok nehézséggel kell szembenézniük. Azonban a szereplők közötti rövid és feldúlt párbeszédek meglepőek voltak számomra, nem értettem, hogy Alex miért nem reagált soha nővére verbális támadásaira, és volt egy-két olyan „véletlen” dolog is, ahol annyira kilógott a lóláb, hogy az miatt nem nagyon éreztem reálisnak és hihetőnek a sztorit. Ám igazából mégsem ez volt a legnagyobb problémám a könyvvel, hanem maguk a szereplők, akik közül senkivel sem tudtam a legkisebb mértékben sem azonosulni és együttérezni. Vagy azért, mert annyira unszimpatikus és infantilis volt, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni - ilyen volt Dory. Vagy azért – és ez volt a legidegesítőbb a könyvben – mert egy csomó olyan bődületesen buta dolgot tett, amit egy ép elméjű ember szerintem soha nem tenne. Olyanokat, ami az abszurditás határán túlmutatott, a bosszantó naivságának tényéről már nem is beszélve - ilyen volt Alex. Az egyetlen észszerűen gondolkodó és viselkedő szereplő a könyvben Seth (Alex újdonsült barátja) és még talán Brian bácsi (Alex nagybátyja, bár ő igen keveset szerepelt a történetben) volt. A többiek mellettük mind csak karikatúrák, torz és lehetetlen jellemű emberek voltak. Persze vissza lehet vágni, hogy de hát egy jó pszichothriller egyik alapismérve a szereplők meglehetősen beteg lelkiállapota, de erre meg azt mondom: ha mindez hiteltelennek tűnik, akkor megette a fene az egészet.
Szóval összességében az elgondolás és az ötlet jó volt, de sajnos a megvalósítás hagyott némi kívánnivalót maga után. Ha teszem azt a szereplők ábrázolása hitelesebb és árnyaltabb lett volna, a véletlen események pedig életszerűbbek, az sokat javított volna az összképen. Persze mindezek ellenére is gyorsan fogytak az oldalak, mert elég érdekes volt a könyv cselekménye ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a történet. Úgyhogy végül is nem bántam meg, hogy elolvastam a könyvet, de tény, hogy találkoztam már ennél jóval izgalmasabb, és jobban összerakott, hihetőbb történetet is.

Értékelés: 3.5/5

Kiadó: Lettero
Eredeti Cím: Sisters
Oldalszám: 344

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem

Amikor a vonaton Ella Longfield fültanúja lesz annak, ahogy két fiatalember körüludvarol két 17 éves lányt, akik pár napos kirándulásra utaznak Londonba, kezdetben semmi rosszra nem gondol. Amikor azonban a beszélgetésükből kiderül számára, hogy ezek a férfiak épp most szabadultak a börtönből, az anyai ösztöne rögtön riadót fúj. Úgy gondolja, hogy fel kellene hívnia a lányok szüleit, hogy figyelmeztesse őket, a gyerekeik rossz társaságba keveredtek, ám mire rászánja magát erre, valami mégis megállítja. Másnap rémülten hallgatja a híreket, melyben közlik, hogy a vonaton látott egyik lány – a gyönyörű, zöld szemű Anna Ballard – eltűnt. Egy évvel később Ellát még mindig gyötri a bűntudat, amiért nem cselekedett rögtön a vonaton, ráadásul ahogy Anna eltűnésének egy éves évfordulója közeledik, Ella egyre több fenyegető leveleket kap - úgy tűnik, rajta kívül más sem tudja megbocsátani neki mindezt.

A történetbe igazából Anna eltűnésének évfordulóján mélyülünk bele jobban, melyet több szereplő szemszögén keresztül követhetünk nyomon. A legmeghatározóbb számomra Ella személye volt, kinek történetét „A szemtanú” fejezetek alatt ismerhettük meg. Aztán ott volt még Anna barátnője Sarah, egy Ella által felfogadott magánnyomozó, és végül Anna apjának elbeszélései is, melyek egyike sem volt túl hosszú, épp csak annyi információt csepegettek az olvasó számára, hogy az izgatottan várja a folytatást. Miközben a szereplők sorra veszik azokat a dolgokat, hogy mit kellett volna másképp tenniük, hogy mindez ne történjen meg, és megvizsgálják azokat a lépéseket, melyek végül is Anna eltűnésének pillanatáig vezettek, bennem végig az a kérdés motoszkált, hogy vajon én hogyan éreznék Ella helyében. Merthogy igazából nem nagyon értettem, hogy Ella miért hibáztatta oly erősen magát – és itt az erősen szón van a hangsúly, mert szerintem egy ilyen helyzetben persze mindenki okolná magát bizonyos mértékben -, na de Ellánál ez az érzés olyan intenzív volt, hogy majdnem tönkretette ezzel nemcsak a saját, de a családja életét is.

Nyomasztó és szomorú volt látni, ahogy Anna szelleme végig kísértette az egész könyvet. Minden lapon ott volt az elvesztése és hiánya miatt érzett fájdalom és szomorúság. És ahogy az évforduló okán újra felfrissültek az emlékek, egyre több olyan családi titok került elő, melyből tisztán lehetett látni az Annát körülvevő emberek egymáshoz és Annához fűződő kapcsolatainak gyengeségeit. Driscoll nagyszerűen ábrázolta az Annával történt szörnyűség másokra gyakorolt hatását, kezdve a lány családtagjain és barátain keresztül egy véletlenül érintett ember sorsáig. 

A könyv egyébként egy csomó érdekes gondolatot indított el bennem, olyanokat, mint például jogunk van-e kívülállóként beleavatkozni mások dolgába, ha úgy ítéljük meg, hogy amit tesznek az káros vagy veszélyes lehet számukra. És vajon egy külső szemlélő helyesen tudja-e megítélni, hogy  mi káros és veszélyes mások számára? Vajon felelősségre vonható-e bárki is, ha a közbelépésének hiánya miatt (órákkal vagy akár napokkal) később valami szörnyűség történik?

Be kell vallanom, hogy a könyv vége meglepetést okozott számomra. Mondjuk nem akkorát, hogy utána kiskanállal kelljen összeszedegetni a földről, de még így is megdöbbentett, úgyhogy összességében elégedett vagyok a történettel, egy nagyon érdekes és feszültséggel teli izgalmas olvasmányban volt részem, melynek kapcsán Teresa Driscoll nevét úgy gondolom érdemes lesz  megjegyeznem.



Értékelés: 4.5/5 

A napokban a kiadó honlapján azt olvastam, hogy a regényből hamarosan film is készül. (Őrület, hogy szinte minden pszicho-thrillert megfilmesítenek.) 

Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: I Am Watching You
Oldalszám: 336

Márciusi beszerzések

Őszintén szólva magam is meglepődtem azon, hogy milyen kevés könyvet vásároltam ebben a hónapban. Többre számítottam. Már csak az előrendeléseimet figyelembe véve is, amik közül kettő még mindig úton van, egy pedig a boltban várja, hogy végre átvegyem, szóval ők már mindenképp átcsúsznak áprilisra. Ami persze nem baj, mert igazság szerint ezzel a négy könyvvel sem bírtam - inkább sorozatokat néztem esténként, mintsem olvastam. Most azonban úgy érzem, hogy új erőre kaptam, és a bőség zavarától kissé megszédülve, azt sem tudom, hogy melyiket vegyem először sorra - naná, hogy a legjobb lenne mindet egyszerre.

Teresa Driscoll: Rajtad a szemem  A 21. Századi Kiadó nagyon jó thrillerekkel rukkol elő mostanság. Olyanokkal, melyeket meglátva mindig úgy érzem, hogy ha törik, ha szakad, nekem mindenképp olvasnom kell őket. Így jártam ezzel a könyvvel is, és szerencsére egy cseppet sem bántam meg, hogy áldoztam rá. (Ez az egyetlen darab egyébként, amit a listáról ez idáig el tudtam olvasni.)

Patricia MacDonald: A, mint alibi ✦ Imádom a Lettero Kiadó könyveit. Szinte az összes kiadványuk itt csücsül már a polcomon. Hihetetlen, de úgy érzem, mintha csak személyre szabva, az én érdeklődésemet szem előtt tartva adnák ki őket, ami persze tudom, hogy oltári nagy hülyeség, de ez van. Mindenesetre  nálam nagyon betalálnak a könyveikkel, arról már nem is beszélve, hogy az összes kötetük gyönyörű küllemű és a minőségükről is szintén csak pozitívan tudok nyilatkozni. 

Clare Boylan – Charlotte Brontë: Emma Brown Viktoriánus hangulat, rejtély, nyomozás, ​Charlotte Brontë egy befejezetlen kézirata - csak néhány hívószó, amiért kíváncsi vagyok erre a könyvre.

Brodi Ashton · Cynthia Hand · Jodi Meadows: Lady ​Jane Ennek a kötetnek elsősorban a borítója hívta fel magára a figyelmem, ami első ránézésre számomra egy jó kis történelmi romantikus történetet ígér. Ja, hogy vannak benne alakváltók is? Hmmm, nem baj. A fantasykat is nagyon szeretem, és irtó kíváncsi vagyok mi sül majd ki belőle. 

Nálam röviden ennyi volt a március. Áprilisban pedig jön a könyvfesztivál, és ezzel együtt egy csomó olyan újdonság, amire már most erősen fenem a fogam.