2021/07/28

, , , , ,

Charlie N. Holmberg: A ​mestermágus (A papírmágus trilógia 3.)

Úgy sajnálom, hogy olyan sok időt vártam a harmadik rész elolvasásával, mert már rég kihussantak a fejemből a részletek. Szidom is magam rendesen és értetlenkedek, hogy vajon mi lehetett súlyos mulasztásom oka, de ez most már úgyis mindegy, a lényeg, hogy végre megvolt, és baromira tetszett.

Majdnem két év telt el az előző könyv eseményei óta. Ceony azóta Emery-vel nyugodtan éli életét, keményen tanul és készül a mestervizsgájára, amikor váratlanul tudomására jut, hogy Saraj megszökött a fogságból. Ceony rögtön a családja miatt kezd el aggódni, fél, hogy Saraj rajtuk áll majd bosszút a múltbéli sérelmei miatt, ezért úgy dönt, hogy kezébe veszi az irányítást és még mielőtt Saraj megtalálná a családját, felkutatja és megöli őt. Mindeközben a vizsgájára is készülnie kell, és Emery, hogy senki ne vádolhassa elfogultsággal a köztük lévő viszony miatt, egy másik papírmágushoz küldi őt vizsgázni, ahol még 2-3 hetet felkészüléssel kell töltenie. Ceony-nak kezdetben nagyon nem tetszik az ötlet, de amikor rájön, hogy amíg Bailey mágus házában van addig szabadon mozoghat, és nem kell rejtegetnie semmit és aggódnia amiatt, hogy kiderülne, hogy hova megy és mit csinál, már nem is bánja annyira a dolgot.
A három kötet közül nekem ez tetszett a legjobban, ami véleményem szerint méltó befejezése lett a trilógiának. Tökéletes volt a könyv lezárása és a hangulata is, ami - egyben az egész széria sava-borsa volt -, továbbra is mit sem változott. Szerencsére Ceony sem bosszantott annyira, mint az előző részekben, mondom annyira, ami nem azt jelenti, hogy nem volt olyan húzása, ami miatt ne szaladt volna fel a szemöldököm. És mintha ebben a részben több varázslat és változatosabb mágia lett volna, amely persze Ceony új képességének – más matériához is gond nélkül hozzá tudta most már kötni magát - volt köszönhető.

Az Emery és Ceony közötti romantikát nagyon szerettem, a mágus féltékenysége annyira édes volt. Azt viszont, hogy néha gyerekként kezelte Ceony-t, kissé bántónak éreztem, nekem egy ideális kapcsolatban a felek egyenrangúak, még akkor is, ha olyan nagy közöttük a korkülönbség, mint ebben az esetben. Ettől függetlenül a kettőjük közötti kölcsönhatást minden lopott érintéssel és minden lopott csókkal együtt, vagy csak amikor Emery mások előtt visszafogta magát, nehogy kelleetlen helyzetbe hozza a lányt, roppant romantikusnak és kedvesnek találtam.
Ami tetszett még a regényben, és ami reménnyel tölt el azzal kapcsolatban, hogy esetleg lehet még (több) folytatása is, az a két új szereplő feltűnése. Melyek közül az egyik Bailey mágus volt, akit Emery gyerekkorában nagyon sokat szekált, és aki emiatt ki nem állhatja őt. Ennek ellenére Emery mégis őrá bízza Ceony vizsgáztatását, amit persze Bailey ki is használ, és nem bánik kesztyűs kézzel a lánnyal. Ez miatt persze egyáltalán nem vált szimpatikussá számomra, ennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy nagyon érdekes és izgalmas karakternek találom őt, és rengeteg lehetőséget látok benne. A másik szereplő pedig Bailey tanítványa Bennet volt, aki egy olyan kedves, szerény és melegszívű fiú, aki szívesen segít másoknak, bár én úgy érzem, hogy ott van benne a gonoszság apró csírája is, amit felettébb izgalmasnak találtam. 

Azt nem mondom, hogy mindegyik könyv hibátlan volt, de én mégis nagyon szerettem olvasni őket. Irtózatosan sajnálom, hogy véget ért a trilógia, mert nem egy szokásos YA-fantasy sorozat volt ez; a stílusa, a mágia sajátos formái, a történet komor és véres elemei, na és persze a különleges atmoszférája miatt egyértelműen kiemelkedik társai közül – számomra legalábbis mindenképp
.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím:The Master Magician
Fordította: Márton Zsófia
Oldalszám:224


tovább olvasom Charlie N. Holmberg: A ​mestermágus (A papírmágus trilógia 3.)

2021/07/25

, , , , , , ,

Kristi Ann Hunter: Előkelő ​álarcosbál (A Hawthorne-Ház 1.)

Kristi Ann Hunter könyvére már a megjelenés pillanatában felfigyeltem, mivel szeretem a történelmi romantikusokat, és kevés olyan szerzőt ismerek ebben a műfajban, ami az általam támasztott követelményeknek megfelel. Hogy mik ezek pontosan?  Hogy a szereplők szerethetőek és intelligensek legyenek, a történet pedig izgalmas, esetleg rejtélyes, de mindenképp humoros és romantikus, na és persze erotikus. De ne legyen tele himi-hümi nyáladzással meg oldalakon át tartó szexmaratonnal, csak amolyan kis mocskos szexuális feszültséggel, és szex előtti kóstolgatásokkal, ha értitek mire gondolok.

És Kristi Ann Hunter tulajdonképpen majdnem megugrotta a lécet, de csak majdnem, mert a fent felsoroltak végéből szinte semmi nem valósult meg, sem a szereplők közötti erotikus feszültség, sem az a nyamvadt kis szikra, ami felpezsdítette volna kicsit az olvasó vérét, amit én igenis meglehetősen hiányoltam, és sérelmeztem. Sőt, igazából ez volt az egyetlen nagy problémám a könyvvel. (Tudom-tudom, ha van szex az a baj, ha meg nincs, az a baj… Ahhh, ugye, hogy milyen nehéz a nőknek eleget tenni?)

Na de térjünk rá a történetre, amiről röviden annyit, hogy Lady Miranda Hawthorne ízig-vérig igazi hölgynek mondhatja magát, bár jobban szeretné, ha nem kellene mindig megfelelnie az anyja által belenevelet konvencióknak. A gyerekként átélt sérelmeit és legmélyebb érzéseit a testvére régi barátjának, Marshington hercegének címzett levelek sorozatában vallotta meg. Ezt a jó szokását felnőttkorában is megtartotta, de soha nem gondolt arra, hogy ezeket a leveleket valaha is elküldi majd neki. Amikor Marlow, a bátyja furcsa új inasa véletlenül felfedezi az egyik levelet és elküldi a címzettnek, Miranda úgy érzi, hogy belehal a szégyenbe. Az utolsó dolog, amire számít, hogy a herceg válaszol neki, és hogy később mindez élénk levelezésbe torkollik. Miranda lassan ráébred, hogy két férfi iránt is gyengéd érzelmeket táplál egyszerre; az egyikük a herceg, akit soha nem látott még, de szavai mélyen visszhangoznak szívében, a másikuk Marlow, aki amellett, hogy társadalmi rangban jóval alatta áll, a viselkedése is eléggé kifogásolható, és felettébb gyanús.


Mivel a történet elég sok izgalmat és rejtélyt tartogatott, így nem igen unatkoztam olvasás közben. Mondjuk, ha a könyv közepéből kb. olyan 40-60 oldalt mellőztek volna, sokkal feszesebb sztorit kaptunk volna, de így sincs okom panaszra, mert az írónő stílusa és gördülékeny írásmódja kárpótolt mindenért.

A szereplők is teljesen rendben voltak, mindegyiküket szimpatikusnak találtam. Miranda olyan volt, mint az érzelmek fortyogó üstje, melyet ügyesen próbált hölgyhöz méltó viselkedésének pajzsa mögé rejteni, és ez gyakran csalt mosolyt az arcomra. A herceggel folytatott levelezése sajnos nem volt túl hangsúlyos – én a fülszöveget olvasva ennél többet vártam -, hiszen csak a könyv első harmadában találkozhatunk vele, úgyhogy, aki hosszú és érzelmes szerelmes levelekre számít, az csalódni fog. A hercegben viszont biztos, hogy nem, mert ő maga volt a tökély, leszámítva persze azt a kis apróságot, hogy nem tengett benne túl a szenvedély. Na de ne legyünk telhetetlenek, én így is lenyűgözőnek találtam a karakterét, az elhivatottságát, de legfőképp azt, hogy sötét múltjának köszönhetően soha nem restellt az arisztokrácia fojtogató szabályaira bármikor fittyet hányni.

A mellékszereplők is rendkívül szerethetőek voltak, kivéve Miranda húgát, Georginát, akit ebben a részben egy  borzasztóan sekélyes, butácska és rosszindulatú embernek ismertem meg, aki csak magával és a küllemével tudott foglalkozni. Gondolom a második részben megtudjuk majd viselkedésének okát, hiszen abban ő lesz majd a főszereplő, leendő párja pedig a herceg titokzatos és roppant vonzó barátja, Colin McCrae, aki már most belopta magát a szívembe laza stílusával és őszinteségével együtt, úgyhogy izgatottan várom az ő történetüket is.
Na, de visszatérve Mirandáékhoz, volt, hogy összecsuktam a könyvet és egy darabig csak magamban mosolyogtam az események furcsa összjátékán, hogy milyen bonyodalmakba keveredtek hőseink, és hogy miként reagálta le ezeket Miranda, úgyhogy igen, összességében nagyon élveztem a könyvet. Viszont volt egy-két olyan jelenet is, amivel nem tudtam mit kezdeni azon kívül, hogy csak nagyokat pislogtam rajta. Az egyik ilyen volt, amikor Marlow visszajött az erődből Mirandával együtt és a halaszthatatlan ügye miatt – aminek hátteréről akkor még csak Miranda bátyja tudott - rögtön elhagyta a birtokot. Ez nekem kissé furcsa volt, hogy ez senkinek nem szúrt szemet, és senki nem kérdezősködött vagy döbbent meg azon, hogy egy szolga csak úgy, minden szó nélkül lelép. A másik ilyen dolog, amikor Marshington hercege egy jól irányzott ütéstől nekiesett a kandalló párkányának, amitől úgy beütötte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét. És bizony senki nem hívott egy nyavalyás orvost, aki megvizsgálhatta volna azt a szerencsétlen embert, hogy biztos nem esett-e valami komolyabb baja, hanem úgy ahogy volt, félájultan hazavitték, hogy otthon térjen majd magához - hát micsoda udvariatlanság már ez!

Ezen két apróságtól és a hőseink közötti nem túl meggyőző erotikus vonzalomtól - pontosabban annak hiányától - eltekintve egyébként remekül szórakoztam, nem viccelek, tényleg élveztem olvasni a könyvet. Úgyhogy aki egy könnyed nyári olvasmányra vágyik, annak bátran merem ajánlani.
 
Én a részemről a folytatásokra is tuti vevő leszek, mert Colin története felettébb érdekesnek ígérkezik. 

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: A Noble Masquerade
Fordította: Roehnelt Zsuzsanna Lilla
Oldalszám: 400

tovább olvasom Kristi Ann Hunter: Előkelő ​álarcosbál (A Hawthorne-Ház 1.)

2021/07/21

, , , , , , , , , , , ,

T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

Nem tudom ki hogy van vele, de ha én egy könyvről túl sok jót olvasok, akkor általában csalódok benne. Tudom - tudom, hogy a túlhype-olt könyvekkel szemben akaratlanul is túl nagy elvárásokat támaszt az ember, de A ház az égszínkék tengernél nemhogy csalódást nem okozott, de minden elvárásomat felülmúlta, sőt, még annál is többet adott.

Ilyen felvezető után ugye mondanom sem kell, hogy mennyire imádtam ezt a könyvet. Talán nem lövök mellé, ha már most kijelentem, hogy ez lett nálam az ÉV LEGJOBB KÖNYVE. Igen, csupa nagybetűvel. És tudom, hogy még csak július van, de ennél jobbat, szívszorítóbbat, humorosabbat, és romantikusabbat szerintem biztos nem fogok találni a közeljövőben.

A történetről röviden annyit, hogy főhősünk, Linus Baker példaértékű köztisztviselő, aki évtizedek óta a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak dolgozik, mely intézmény a mágikus képességekkel rendelkező fiatalok jólétéért felelős. Linus a munkáját kötelességnek tekinti, ezért nagyon lelkiismeretesen végzi. Olyannyira, hogy szinte az egész napját ki is tölti, ami miatt az élete elég sivár és magányos. Nincsenek barátai, egyedül él, és úgy tűnik, hogy még a macskája sem szereti őt igazán. Amikor a minisztériumtól parancsot kap, hogy utazzon egy távoli szigeten működő árvaházba - ahol hat, mágikus képességekkel rendelkező gyerek él -, és derítse ki, hogy az ottani nevelő, egy bizonyos Parnassus úr jól végzi-e a munkáját, minden megváltozik az életében.

A könyv tartalmát olvasva bevallom, azt gondoltam, hogy egy olyan kedves ifjúsági regényhez lesz majd szerencsém, amit pár nap alatt el is felejtek, de ez egyáltalán nem így volt - ó, de még mennyire, hogy nem. Merthogy a szerző által megálmodott árvaház lakóinak története totál kiszakított a sivár hétköznapokból, és egy olyan csodás világba repített, amiből aztán kifejezetten nehéz, sőt fájó érzés volt visszatalálnom a való életbe. (Őszintén szólva még mindig kóválygok kicsit tőle.)  

A szereplők karaktereit a szerző olyan fantáziadúsan és olyan szeretettel írta le, hogy az alapján egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. És bár minden gyermeknek volt már kellemetlen élménye a kinézete és a különleges képességei miatt, mégsem veszítették el hitüket az emberekben rejlő jóban. Sőt, annak dacára, hogy kirekesztve és elzárva éltek egy távoli szigeten, mégis voltak álmaik és vágyaik, és ez annyira, de annyira szívszorító és egyben csodálatra méltó volt bennük.

Szóval imádtam a könyv élettel teli szereplőit, mert annyira színesek, szerethetőek, érdekesek és emberiek voltak, hogy totál elhittem, hogy mindegyikük létezik. És a történet bölcs és értékes, ám egy kicsit sem didaktikus módon elénk tárt mondanivalóját is, ami véleményem szerint mindenhol és minden időben aktuális téma lehet. És hogy mi is ez pontosan? Nos, hogy az embereket ne csak a származásuk alapján ítéljük meg, hanem elsősorban a tetteik és a cselekedeteik szerint alkossunk róluk vélemény. Hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. És ne legyünk előítéletesek a másság semmilyen formájával szemben.
Rengeteg érzelmet éltem át a könyv olvasása közben; sírtam, bosszankodtam, szomorú voltam és nevettem, de többnyire végig mosolyogtam az egészet. Egyszerűen képtelen voltam nevetés nélkül kibírni Talia, a mogorva, de nagyon vicces gnóm lány, és Lucy, a hatéves antikrisztus haláli beszólásait. Mindegyik gyereket nagyon szerettem, Pheet, a növények nyelvén beszélő erdei tündért ugyanúgy, mint Theodort, a kincseket gyűjtő sárkánymadarat, vagy Chaunceyt, a zöld pacát, aki londiner akart lenni, és nem utolsósorban az alakváltó törpespiccet, Salt, aki csodálatosan tudott írni.  
 
És imádtam a gyerekek nevelőjét Arthurt is – ó, hogy őt mennyire -, ahogy a gyerekekkel bánt, ahogy szerette, és biztatta őket. Csodálatos volt, hogy milyen nagy türelemmel és nyugalommal fordult feléjük, ahogy vigyázott rájuk, és hogy mindig pontosan tudta, hogy mit kell nekik mondani. (A színes zoknijairól már nem is beszélve, melyek mindegyikében roppant elragadónak találtam őt.) Linust is szerettem, de nála inkább azt a fejlődést és azt az utat, amit bejárt, és ahogy felfedezte, hogy mire van szüksége és ahogy engedte magát átadni annak, ami valójában, találtam igazán csodálatosnak. És a történetben lévő kedves és szerintem rendkívül romantikus szálat is muszáj megemlítenem, ami bár nem volt túl hangsúlyos, de a visszafogottsága és érzelemgazdagsága így is mély hatást gyakorolt rám, na jó, őszinte leszek, teljesen elvarázsolt.
A regénynek rengeteg fontos mondanivalója volt, a kirekesztés és a diszkrimináció fájó érzésétől kezdve a felelősségen és bátorságon át a barátság, a szeretet és a család fontosságáig tényleg nagyon sok minden, hogy csak néhányat említsek. 

De nem szeretném tovább dicsérni és fényezni a könyvet - pedig higgyétek el, hogy órák hosszat tudnám még -, mert  úgysem tudom átadni azt az érzést és élményt, amit kaptam tőle. Csak olvassátok el ti is, és megértitek miről beszélek.

Kiadó: Metropolis Media
Eredeti cím: The House in the Cerulean Sea
Fordította: Szente Mihály
Oldalszám: 426

tovább olvasom T. J. Klune: Ház ​az égszínkék tengernél

2021/07/15

, , ,

7 romantikus könyv a forró nyári napokra...

Hogy miért pont hét? A fene se tudja. Igazából többet is simán össze tudtam volna szedni, kevesebbet viszont semmiképp. 

Na szóval az úgy volt, hogy az Előkelő álarcosbál elolvasása után kedvet kaptam néhány könnyed, vidám, vagy akár komolyabb hangvételű, de mindenképp romantikus könyv összeválogatásához, amiket mondjuk simán el tudok képzelni egy vízpart melletti agyzsibbasztó napozáshoz - persze csak azoknak, akik szeretik a napot. Én nem vagyok túlzottan oda érte, 35 fok felett már a zsírom sül ki tőle - ha-ha-ha bárcsak sülne, sutba is vágnék mindenféle fogyókúrát - így inkább maradok a hűvös szoba hívogató magányánál, a napon való izzadás és pirulás helyett. Igen, jól látjátok, abszolút nem vagyok a nap szerelmese.

Szóval visszatérve a könyvekre, olyan válogatást hoztam nektek, aminek nagyobbik részét már én is olvastam és tényleg csak ajánlani tudom, ám vannak közöttük olyanok is, amiket egyelőre még csak kiszemeltem magamnak, és reményeim szerint a nyár folyamán sort is kerítek majd rájuk. Úgyhogy a várható megjelenésektől kezdve van itt kérem minden, a friss és ropogós regényeken át a régebbi darabokig, úgyhogy szabad a vásár, nyugodtan lehet mazsolázni.


Imádom a romantikus krimiket, sőt azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban rajongok értük. Szerencsére az idén két szuper könyvet is sikerült találnom ebben a műfajban. Az egyik Jud Meyrintől a Lowdeni ​boszorkányhajsza, ami hatalmas meglepetés volt számomra és csakis a szó jó értelmében. Semmi hibát nem találtam benne, ami apróság lenne, az meg csak kicsinyes kukacoskodásnak tűnne részemről szóvá tenni, úgyhogy remek sorozatnyitány volt, aminek a folytatását már tűkön ülve várom.

Jud Meyrin: Lowdeni ​boszorkányhajsza
Egy ​kotnyeles újságírónő
Egy kemény nyomozó
És egy kaméleonként rejtőzködő gyilkos
Amikor Lottie Kelsey szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, a kíváncsi újságíró azonnal szimatolni kezd. Eddig kultúráról írt az Edinburghi Krónikákba, ám főnöke nem engedi komolyabb témák közelébe. Lottie elhatározza, hogy bármi áron összehoz egy ütős címlapsztorit, és megmutatja, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Nem számol azonban a nyomozást vezető zsaruval, aki egy kanál vízben meg tudná fojtani, és folyton keresztbe tesz neki.
Tristan Huntert egy tragikusan végződő akció után helyezik át Edinburghbe. Gyötri a bűntudat, amiért magára kell hagynia sérült barátnőjét Londonban, de nincs más választása. Amikor egy eltűnés véres gyilkosságba torkollik, Tristan rájön, hogy erre a lehetőségre várt. Ha elkapja a gyilkost, visszatérhet korábbi életéhez. Nem számol azonban a minden lében kanál újságírónővel, aki állandóan beleüti az orrát a nyomozásba, és a feje tetejére állít mindent, amiben eddig hitt.
Lottie és Tristan eszeveszett hajszába kezd az arctalan gyilkos után, aki olyan könnyedén csúszik ki a markukból, mintha szellem lenne, miközben egymással és zavaros érzéseikkel is meg kell küzdeniük.

A másik nagy meglepetés ebben a műfajban Pauline Peterstől A ​rubinvörös kamra volt. Ez a kötet egyébként  benne volt a várólista-csökkentős könyveim között, így bevallom, enyhe nyomás hatására vettem csak a kezembe, amit abszolút nem bántam meg. Ó, de még mennyire, hogy nem! Olyan remek hangulatú és történelmi hátterű történetet kaptam, amit végig élvezet volt olvasni, úgyhogy - ugyancsak sorozatról révén szó - ezt is mindenképp folytatni fogom.

Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra
A történet 1907-ben, Londonban játszódik. Nemesi, befolyásos családjának akarata ellenére a fiatal Victoria egyedül él a nemrég elhunyt édesapja öreg komornyikjával. Nem gazdag, de boldog. Ám a világa meginog, amikor valaki megszellőztet előtte egy sötét családi titkot. Az egyetlen embert, aki a kérdésére választ tudna adni, meggyilkolják…
A lány jó híre veszélybe kerül, ám szorult helyzetében egyszer csak felbukkan a vonzó újságíró, Jeremy Ryder – mint a megmentője. De vajon Victoria megbízhat benne?
Egy izgalmas regény sötét titkokról, meglepő igazságokról és a szerelemről.


Aki szereti a történelmi romantikusokat az semmiképp ne hagyja ki ezt a regényt. Annyira bájos, humoros, intelligens és kedves, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Egyszerűen imádtam. 

Rachael Anderson: Lord ​Drayson bukása
Amikor Colin Cavendish, Drayson újdonsült grófja tájékoztatja Lucy Beresfordot, hogy az édesanyjával együtt el kell hagyniuk a házat, amit az elmúlt két évben az otthonuknak tekintettek, Lucy rettentően felháborodik. Nincs se pénzük, se rokonaik, nincs senki, akihez segítségért fordulhatnának, és nincs hova menniük. Hogy meri a gróf minden lelkiismeretfurdalás nélkül felrúgni az apja Beresfordéknak tett ígéretét?
A végzet Lucy kezére játszik, amikor egy lovasbaleset után eszméletlen állapotban talál a grófra az út közepén. Amikor a férfi magához tér és nem emlékszik rá, hogy ki is ő valójában, Lucy megragadja az alkalmat, hogy leckét adjon alázatosságból a grófnak: elhiteti vele, hogy ő csupán egy egyszerű szolga, méghozzá Lucy szolgálatában.
És ezzel kezdetét veszi az elbűvölő mese egy nagyképű lordról és egy lobbanékony fiatal lányról, akik úgy belekavarodnak az események hálójába, hogy az is kérdésessé válik, kikeverednek-e belőle valaha.

A másik könyv már kissé komolyabb hangvételű, mivel elég szomorúan indul, ám ennek ellenére én mégsem éreztem bánatosnak vagy búskomornak, inkább szívmelengetően szentimentálisnak, ami később átalakult valami csodásan könnyed, néhol megmosolyogtató mesés történetté. Úgyhogy ezt a könyvet is csak ajánlani tudom. Barreau-rajongóknak pedig mindenképp, annál is inkább, mivel szerintem ez a szerző egyik legjobb írása.

Nicolas Barreau: Montmartre-i ​szerelmes levelek
Amikor felesége, Hélène alig harminchárom évesen meghal, Julien Azoulay-t mélyen lesújtja a gyász. A romantikus vígjátékok szerzője és egy kisfiú, Arthur édesapja úgy érzi, kegyetlenül elbánt vele a sors. Kelletlenül teljesíti a Montmartre-i temetőben nyugvó felesége utolsó kívánságát: írjon neki 33 levelet. A kézzel írt leveleket sorra elhelyezi Hélene sírkövének titkos rekeszében, egy nap azonban mindegyik eltűnik, s a helyükön Julien különös dolgokat talál: egy kőszívet, egy Prévert-verset, két mozijegyet az Orfeusz című filmre. Mit jelentsen mindez? Julien a rejtély nyomába ered…
Nicolas Barreau (1980) Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. Párizsban, a fény városában játszódó, könnyed, romantikus regényeivel világszerte lelkes olvasók tömegeit hódította meg. A Montmartre-i szerelmes levelekkel már hat könyve olvasható magyarul.


Emily Blaine: Az ​álmok könyvesboltja
A nagyanyja kis falusi könyvesboltját megöröklő Sarah híresen nem tud ellenállni a kísértésnek: minden egyes használt könyvet megvásárol, ami csak a keze ügyébe kerül. Nem csoda, hogy omladozó üzlete a csőd szélén áll. Egy barátja meglepő és jövedelmező ajánlattal húzná ki őt a bajból: be kell fogadnia Maxime Maréchalt, az ismert színészt, aki nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is a rosszfiú szerepét játssza, és akit legutóbbi balhéja miatt közmunkára ítéltek. Maxime számára a vidéki száműzetés túlélése a tét, míg Sarah-nak maga előtt is bizonyítania kell, hogy képes befogadni másvalakit is történetekkel és regényhősökkel teli világába. Mi közös lehet a nagyvilági színészben és az életét ódon könyvek között töltő könyvesboltosban? Álmodhatnak együtt az elfeledett antikváriumban?

Rachel Givney: Szerelmes ​Jane
Rachel Givney első, romantikus regényében az írói álmokat dédelgető Jane Austen egyszer csak a jövőbe utazik, hogy fellelje a szerelmet, amelyről már oly sokat írt, és azt a jövőt, amit elképzelt magának… Ezzel azonban saját írói hagyatéka forog kockán…
Anglia, Bath, 1803. A társaságkerülő, inkább a magányos sétákat kedvelő, huszonnyolc esztendős Jane Austen arról álmodozik, hogy egy nap megjelennek aprólékos műgonddal írt történetei. Ugyanakkor egyre inkább fenyegeti a veszély, hogy vénlány marad, ezért hamarosan döntő lépésre szánja el magát, és a jövőben köt ki. Úticélja pedig…
…Anglia, Bath, napjainkban. A klastrom titka filmváltozatának díszletei. Sofia Wentworth, ismert hollywoodi színésznő a kosztümös filmben kapott szerepével egyszerre próbálja megmenteni hanyatló karrierjét és széthullóban lévő házasságát. Amikor megismerkedik Jane-nel, nagy hatással van rá az ifjú „kollegina”, aki a jelek szerint sehogy sem akar kibújni a szerepéből, még akkor sem, amikor épp nem forognak a kamerák.
Jane, miután megszokta a ló nélküli hintók látványát és a 21. század sokkoló divatját, találkozik Freddel, Sofia öccsével, akinek – minő arcátlanság – van mersze egyszerre sármosnak, szellemesnek és kedvesnek is lenni.
De mi történik, amikor Jane, akarata ellenére, beleszeret Fredbe? És ha Jane kitart Fred mellett, vajon meg tudja-e valósítani az írói karriert, amire mindig is vágyott?

Emily Henry: Strandkönyv
January reménytelenül romantikus lélek, aki úgy beszéli el a saját életét, mintha egy sikerfilm hősnője lenne. Gus komoly íróember, aki szerint a szerelem csak mese.
January történeteiben mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Gus kinyírja az egész szereplőgárdát.
Egymás szöges ellentétei tehát.
Mégis, több a közös vonásuk, mint gondolnánk:
Két szomszédos tóparti víkendházban töltik a nyarat.
Bénító alkotói válsággal küzdenek.
Le vannak égve.
És három hónap alatt kell megírniuk egy-egy bestsellert.
Az eredmény? Egy fogadás! Műfajt cserélnek, és az nyer, akinek a könyvét előbb adják ki.
A rizikó? Így, hogy egymás sztoriját mesélik, könnyen a feje tetejére állhat a világ…
Emily Henry regénye immár egy éve uralja a nemzetközi sikerlistákat. A Strandkönyv a perzselő nyárban játszódó, szellemes szerelmi történet, amelyen az olvasó nagyokat nevethet, meg sírdogálhat is egy kicsit. A tökéletes kikapcsolódás, napsütés mellé vagy helyett!


Ez az utolsó könyv pedig csak úgy bepofátlankodott ide. Egyébként, ha elolvassátok a tartalmát, akkor látjátok, hogy nemcsak humoros, de vérfürdő mentes is … aham, vannak benne zombik, *legyint egyet*, de csak néhény darab, az meg ugye nem számít. És igen, a humoros könyvek is a gyengéim közé tartoznak, ráadásul ez a borító szerintem fantasztikusan jól néz ki, a történet ismeretében pedig biztos nagyon beszédes, úgyhogy én bizalmat szavazok neki - aztán majd meglátjuk.  

Tolnai Panka: Zombifarm
Zombik! Mindenhol zombik!
Voltak. Úgy öt évvel ezelőttig. Mostanra azonban csak né­hányan maradtak, Gyarmati István, az egykori kukorica­termesztő tartja őket hét lakat alatt a Hortobágyon. Eddig kizárólag a felső tízezer előtt nyitotta ki a luxusfarm kapu­ját, csakis ők lőhették – meglehetősen exkluzív körülmények között – festékpuskával az élőhalottakat, de most változtat­ni akar ezen. Egyedülálló szolgáltatásait egy kevésbé módos réteg számára is elérhetővé szeretné tenni, ehhez azonban több élőhalottra és a kormány támogatására van szüksége.
Akadnak viszont, akiknek még ez a néhány zombi is sok. Például a farm felszámolásáért küzdő Országos Zombiellenes Mozgalom, akik régóta próbálják keresztülhúzni Gyarmati számításait, vagy Vincze László, az átlagos budapesti építés­vezető, aki szíve szerint tudomást sem venne az élőhalottak­ról. Útjaik keresztezik egymást, ám ahogy telik az idő, Laci egyre kevésbé biztos benne, hogy a jó oldalon áll.
A szokványos zombis regényektől eltérően a Zombifarm vérfürdő helyett az erkölcsi és morális kérdésekre fekteti a hangsúlyt. Közben ráadásul a humort sem mellőzi. Sőt.

tovább olvasom 7 romantikus könyv a forró nyári napokra...

2021/07/11

, , ,

Gill Hornby: Austen ​kisasszony

Nem titok, hogy rajongok Jane Austen műveiért, és azt sem tagadom, hogy a személyiségével és magánéletével kapcsolatos mindennemű információk is felettébb érdekelnek. Ezért is szerettem volna mindenképp elolvasni ezt a könyvet, hátha ennek segítségével kicsit többet tudhatok meg a romantikus irodalom eme nagyszerű alakjáról. És bár igaz, hogy a regény életrajzi ihletésű, de a benne szereplő levelek pusztán a képzelet szüleményei, amit persze egy cseppet sem bántam, mert Gill Hornby rengeteg kutató munkát végzett a könyv megírása előtt, melynek köszönhetően így is sok mindent megtudtam Jane-ről, és annak nővéréről, Cassandráról. Arról a nőről, aki mindig is fontos szerepet töltötte be Jane életében, aki nemcsak szerető testvére, de legbensőségesebb bizalmasa is volt egyben.

Cassandra volt húga hagyatékának kezelője. Ő tartotta életben a lángot, ő vitte tovább az örökséget. Eltökélte, hogy az életéből hátralevő időt annak szenteli, hogy megtaláljon és megsemmisítsen minden olyan bizonyítékot, amelyek pletykákat és kételyeket kelthetnek szeretett húga jó hírében. Mivel valaha ő és Jane sok bensőséges levelet váltott kedves barátnőjükkel Eliza Fowle-val, úgy gondolta, hogy muszáj lesz átnéznie azokat, nehogy valami kompromittálót találjon bennük. Így minden figyelmeztetés nélkül meglátogatja a szintén rég elhunyt barátnője otthonát Kintburyben, ahol ezzel a néhai Eliza lányának, Isabella zaklatott életébe csöppen, nem kis zavart keltve ezzel. 

Cassy egy kis nyomozás után hamar megtalálja húga leveleit és újraolvasva őket, nemcsak Janet-t látja egy kicsit más megvilágításban, hanem a saját múltján is el kell merengenie kicsit.

Az Austen kisasszony egy nagyon különleges és megható regény volt számomra. Határozottan szerettem olvasni, mert olyan jó érzés volt belefeledkezni a könyv hangulatába, és az írónő stílusa is annyira szellemes, kiegyensúlyozott és simogató volt, hogy tényleg kár lett volna kihagyni.

Az Austen kisasszony természeténél fogva nem az a regény, amelyben nagy és izgalmas események történnének, a cselekmény elég lassan csordogál előre. Sok ismert tényt; az Austen lányok utazásait, a kiterjedt rokoni és ismeretségi köreikkel való kapcsolatait tárja elénk, amit már sokféle írásból, többféle módon is megismerhettem, ám, hogy milyen szoros, meghitt és szeretetteljes volt Jane és Cassandra kapcsolata, az valójában csak e könyv kapcsán tudatosodott bennem igazán.
Cassandráról eddig nem sok mindet tudtam, ez a könyv azonban segített közelebb kerülni hozzá, mivel a megtalált levelek és az általuk újraélt emlékek sokkal árnyaltabb és érzelemmel telibb képet festett róla. Családi feljegyzésekből tudjuk, hogy Cassandra életének utolsó éveiben rengeteg levelet megsemmisített, ami közte és Jane, illetve a Fowle család között zajlott, amit a történészekhez hasonlóan én is borzasztóan sajnálok, de az ő szemszögéből nézve a dolgokat megértem tettét, és hogy miért érezte úgy, hogy muszáj gondoskodnia arról, hogy azok a levelek ne kerüljenek rossz kezekbe. Pedig azokban a levelekben - Gill Hornby fantáziája szerint - semmi egetrengető nagy titok nem található. Úgyhogy a legszívesebben finoman belekaroltam volna Cassybe, megsimogattam volna a karját és megnyugtatásként halkan a fülébe súgtam volna, hogy ugyan már Cass! Kár ez miatt aggódni, hiszen ezekből a levelekből semmi olyasmi nem olvasható ki, amit az utókor úgy ítélne meg, hogy Jane hátrányára válna.

Amin meglepődtem - bár tudtam, de ha erről olvasok, akkor mindig szíven üt -, hogy milyen nyomorúságos sorsa volt azoknak a nőknek, akik nem akartak, vagy tudtak férjhez menni, vagy elveszítették a férjüket. Hihetetlennek és egyúttal bosszantónak találtam, hogy ebben az időben ezek a nők mennyire erősen függtek a család férfitagjainak jóindulatától. És hogy a rokonok mindezt mennyire kihasználták és úgy gondolták, hogy vénlányként bármikor elérhetőnek kell lenniük számukra, ha a háztartás és a gyereknevelés terén szükségük volt rájuk. 

Sajnos az Austen nővérek is ilyen helyzetbe kerültek apjuk elvesztése után. És bár Jane mindig is az írásban találta meg célját, ezek után mégis kénytelen volt elhanyagolni azt, hogy gondozza a házat és az édesanyját, miközben Cass mindent feladva a rokonainak állt legtöbbször rendelkezésére. 
A regény úgy festi le Cassandarát, mint egy önfeláldozó és gyakorlatias, mindent csak a saját lelkiismerete érdekében tevő, kötelességtudó, erős nőt, aki minden helyzetben stabil támasza volt húgának, és aki Jane betegségében rabszolgaként állt helyt mellette. Míg Jane-t vele ellentétben nekem kissé bohókásnak, de mindenképp őszintének, olyan embernek, akit gyakran elragadtak az érzelmek, ami miatt sokszor rossz kedélyállapotba, mondhatni depresszióba került.

Hogy mindez igaz volt-e, nem tudom, mindenesetre a regény korhűségét és a személyek hitelességét nem vonom kétségbe. Tetszett, hogy a szerző némi humort vitt a történetbe és a szereplők leírásába, hogy mindig vidámnak és intelligensnek írta le az Austen családot, és hogy nem habozott a felszínt is kicsit mélyebben megkapargatni a család néhány nem túl szimpatikus tagjával kapcsolatban.

Én úgy gondolom, hogy az Austen kisasszony egy igazán megható és szeretetreméltó regény volt, ami az Austen-rajongók számára biztos szép olvasmányélményt fog majd nyújtani - nekem legalábbis azt nyújtott.

"És Cassandra! Nem találok megfelelő szavakat, amelyek leírhatnák, micsoda ápolónőm ő, és milyen drága, gyengéd, körültekintő nővérem volt egész életemben. Ha belegondolok, mivel tartozom neki, sírva fakadok, és imádkozom Istenhez, hogy áldja meg őt még jobban, mindig jobban."


Kiadó: Gabo
Eredeti cím:Miss Austen
Fordította: Szabó Luca
Oldalszám: 368

 

tovább olvasom Gill Hornby: Austen ​kisasszony

2021/07/08

, , , , , , ,

Jennifer L. Armentrout: Every ​Last Breath – Utolsó lélegzetig (Komor elemek 3.)

Amilyen rosszul indult a kapcsolatom ezzel a sorozattal olyan jól végződött. Azt nem mondom, hogy miután elolvastam az utolsó oldalt átfutott rajtam az a bizonyos „hűha, ez aztán tényleg baromi jó volt” érzés, de nincs okom panaszra, mert azon kívül, hogy nagyon jól szórakoztam, végre minden kérdésemre választ kaptam, a sztori izgalmas volt és a harci jelenetek is kellően látványosak lettek. És bár igaz, hogy az én ízlésemnek a romantika kissé nyálasra és sziruposra sikerült, de ennyi dráma és szenvedés után úgy gondolom, ez is simán belefér még. Szóval egy szó, mint száz, ezt a kötetet is nagyon élvezetesnek találtam, örülök, hogy nem adtam fel az első rész után és folytattam tovább a sorozatot - tényleg kár lett volna kihagyni.  

A harmadik rész egyébként pont ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Layla még mindig nehezen hiszi el, hogy a kegyetlen lilin a legjobb barátja testében van és szabadon garázdálkodik. Egyértelmű számára, hogy a lilint meg kell állítania, és Sam lelkét meg kell menteni a pokolból. Ám, hogy mit hajlandó ezért feláldozni, az már csak rajta múlik.
Mindenesetre nincs könnyű dolga, mert épp egy érzelmi válság közepén van, ugyanis komoly választás előtt áll. Döntenie kell kit válasszon; Rothot, az átkozottul szexi démonherceget, vagy Zayne-t, a gyönyörű és gondoskodó őrzőt, akiről Layla eddig azt gondolta, sosem lehet az övé…
Míg Layla küzd az érzéseivel a világvége egyre csak közeleg. És csak egy kiút van ebből a szorult helyzetből; Laylának meg kell küzdenie az ellenséggel, és meg kell mentenie a várost és az embereket a pusztulástól.


A könyv elején kissé megijedtem, mert kezdetben csak Layla érzelmi világa állt a történet központjában, persze később a lilin is előkerült, de az üldözését és az utána való nyomozást azért nem kapkodták el hőseink. Úgyhogy a könyv elejét elég érzelmesnek és felkavarónak éreztem. Egyrészt Sam miatt, kinek elvesztése erős bűntudatot keltett Laylában, másrészt a két fiú iránti érzései miatt, mivel az élete olyan fordulóponthoz érkezett, amikor is választania kellett közülük. Szerencsére és nagy meglepetésemre hamar dűlőre jutott, bevallom, én azt hittem, hogy több oldalon keresztül lehetünk majd szemtanúi fájdalmas vívódásának és önmarcangolásának. De ez nem így volt, úgyhogy ebből a szempontból óriási pirospont jár az írónőnek. 

Ez a kötet egyébként - szerintem nem árulok el nagy titkot - leginkább Roth és Layla szerelmi történetére összpontosít. A kettőjük közötti kapcsolat sokat fejlődött, sokkal intenzívebbé és meghittebbé vált, mint korábban. Olyannyira, hogy Roth viselkedését én már néha túl sziruposnak és érzelgősnek találtam, de mindezt olyan odaadással és annyira édesen csinálta, hogy így is nagyon  szerettem. 
A sorozat német borítói
Ami tetszett ebben a részben, hogy fontos szerepet kaptak a famulusok, melynek köszönhetően az olvasó sokkal többet megtudhatott a valódi kinézetükről és természetükről. És az is tetszett, hogy a visszatérő romantikus jelenetek olyan szeretetteljesek voltak, hogy egyértelműen látszott belőlük, hogy Layla egy pillanatig sem bánta meg a döntését. Apropó Layla, tetszett, hogy most már igazi harcosként viselkedett és felnőtt a rá váró feladathoz. Igazán sokat fejlődött a harmadik részhez érve, ami mindenképp a javára vált.

A történet előrehaladtával néhány fordulat meglepetés volt számomra, de a többségüket azért mégiscsak kiszámíthatónak találtam, ami lehet zavarónak kellett volna lennie, ám én egyáltalán nem éreztem annak, mivel az írónő stílusa és humora most is totál magával ragadt és elvarázsolt, és természetesen maga a történet is, ami úgy gondolom, korrekt lezárása lett a trilógiának.


A sorozat részei:
3. Utolsó lélegzetig

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Every ​Last Breath
Fordította: Soponyai Alexandra Bianka
Oldalszám: 424

tovább olvasom Jennifer L. Armentrout: Every ​Last Breath – Utolsó lélegzetig (Komor elemek 3.)

2021/07/04

, , , , , ,

Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül

Merit nem mindennapi családban él, amivel semmi probléma nem lenne, ha nem érezné magát kívülállónak közöttük. Ráadásul az iskolában sem nyújt kimagasló eredményt, sőt, inkább be sem jár órákra. Na meg aztán túl kritikus mindenkivel és mindennel szemben, és végtelenül magányosnak érzi magát nap, mint nap, szóval nem túl boldog az élete. Szokatlan családja sokféle titok őrizget évek óta, amelyek egyikében sem osztoznak - csak Merit érzékeli és szenved ennek terhétől. Amikor egy régiségboltban megismerkedik egy helyes sráccal, Sagannal, végre úgy érzi, hogy boldog lehet és valakihez tartozhat. De amikor kiderül, hogy Sagan az ikertestvérének a barátja, Merit teljesen bezárkózik, olyan lesz, mintha egyszerűen megszűnne létezni, és amikor a családja rájön, hogy ez miatt hamarosan elveszítik őt, már majdnem késő.

Kissé bajban vagyok a könyv értékelésénél, mert egyrészt úgy gondolom, hogy jó volt, mert rengeteg témával foglalkozott és kellenek az ilyen témájú könyvek, másrészt viszont WTF? Mi a fene volt ez a kaotikus egyveleg?

Kezdjük azzal, hogy Merit családja egy olyan átalakított régi templomban él, amelyet az apa önös érdekből és bosszúból vásárolt meg még anno. Az édesanya pedig annyira beteg, hogy évek óta nem hagyta el az alagsort, míg az apa az új feleségével - aki egyébként az édesanya ápolónője volt – "boldogan" él a felső szinten az új családjával együtt. És mintha ez nem lenne elég, egy furcsa srác, pontosabban kettő is beköltözik hozzájuk, akik aztán csak még jobban felkavarják a dolgokat. Na meg aztán az se semmi, hogy ebben a családban mindenkinek vannak titkai, amik közül Merit jó megfigyelő lévén sok mindenre rá is jön. Ám egy bizonyos pont után a hallgatás és a titkok terhe már túl soknak bizonyul számára, és egyszerűen nem tud velük megbirkózni... Szóval igen, van dráma a könyvben dögivel, ami igazán jó hír, azoknak persze, akik szeretik.

Ó igen, tudom-tudom, hogy Colleen Hoover szeret drámázni - ami úgy ahogy eddig tetszett is a könyveiben -  és ráadásul igen jó, sőt erős ebben a műfajban, de ami ebben a regényben ment, az nekem már túl sok és túl elrugaszkodott volt valóságtól ahhoz, hogy élvezni tudjam.
Amit igazán fájlaltam, hogy senki nem volt szimpatikus a történetben, talán csak Segan egy kicsit, akiről tényleg semmi rosszat nem tudok mondani azon kívül, hogy túl érzelemmentesnek és távolinak éreztem a karakterét. Meritet sajnos abszolút nem sikerült megszeretnem, a problémákhoz való hozzáállását és önző viselkedését rendkívül bosszantónak találtam. Persze a könyv végén kiderült, hogy mi állt ennek háttérben, de sajnos akkor már késő volt.

Ám nem csak Merit volt itt a fő probléma, hanem az egész énközpontú és önző családja, aminek minden tagja csak saját magával törődött és csendben hallgatott a nyilvánvaló nehézségekről. Senkinek nem volt bátorsága változtatni a dolgokon, mindenki csak némán szenvedett, arról nem beszélve, hogy a kommunikáció semmilyen formában nem működött közöttük… és ez engem totál kiakasztott, baromi frusztráló volt erről olvasni.

Rengeteg témát érintett az írónő (vallás, pszichés betegség, depresszió, szexuális orientáció különböző fajtái és még sorolhatnám), de sajnos mindegyiknek csak a felszínét kapargatta meg kicsit. Ha csak ezek felével foglalkozott volna egy kissé mélyebben, már sokkal többet ki lehetett volna hozni és nagyobb mélységet lehetett volna adni a sztorinak. Így azonban egy olyan színes kavalkád lett az egészből, amit egyszerűen képtelen voltam komolyan venni.

Az egyetlen pozitívuma a könyvnek az üzenete; hogy mennyire fontos, hogy nyíltan és őszintén tudjunk beszélni egymással. Hogy fogadjuk el a másikat olyannak, amilyenek. És a legfontosabb: tudjunk egymásnak megbocsátani.

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Without Merit
Fordította: Szarvas Szilvia
Oldalszám: 328

tovább olvasom Colleen Hoover: Without Merit – Merit nélkül

2021/06/26

, , , ,

Jane Corry: Hiba volt

Szeretem Jane Corry könyveit. Az eddig olvasottak mindegyikét (a Vértestvéreket és a Férjem feleségét is) nagyon csavarosnak, jól összerakottnak és lélektani szempontból is hihetőnek találtam. És ez most sem volt másképp, sőt, nekem a három könyv közül eddig ez tetszett a legjobban.

A történet egy kétgyermekes családanyáról, Poppyról szól, akinek az élete fenekestül felfordul, amikor egy összejövetelen találkozik régi szerelmével Matthew-val. A benne újra fellángoló régi érzelmek hatására Poppy olyan szörnyű hibát követ el, amely örökké kísérteni fogja.

A történet két szálon fut, az egyikben a Poppyval történt eseményeket követhetjük nyomon, a másikban az anyósáét, Bettyét, aki levélszerű formában meséli el menyének élete történetét. A két nő közötti kapcsolat irigylésre méltó volt, Betty lányaként szerette Poppyt és Poppy is teljesen odavolt az anyósáért. Az olvasó mindkét nő gondolataiba és érzelmeibe részletes betekintést nyer, melynek köszönhetően tüzetesen megismerhetjük őket. Nekem Betty volt a kedvencem, az ő múltja, a férjével való kapcsolata és története jobban megérintett, mint Poppyé. Annál is inkább, mivel Betty egy nagyon szerető és gondoskodó karakter volt, aki nem érdemelte meg azt a szenvedést, amit az élettől kapott, úgyhogy időnként nagyon sajnáltam és mély empátiát éreztem iránta.
 
Amikor Bettyt megismerjük, még csak egy kedves és ártatlan fiatal lány, aki a divat iránti szeretete miatt ruhakészítéssel szeretne foglalkozni, de a családja és leendő férje ezt nem engedi neki. Amikor a 70-es években férjhez megy Jockhoz, még nem tudja, hogy óriási hibát követ el. És amikor erre rájön, akkor sem tud már mit tenni, kénytelen úgy viselkedni, mint amit az akkori társadalmi elvárás és nyomás diktál számára, azaz összeszorítani a fogát és mindent eltűrni. Ebben az időben találkozik későbbi barátnőjével, akivel egyre több időt kezd tölteni, csak hogy megszökhessen saját életéből - bár ne tette volna.

Aztán itt van nekünk Poppy, akinek az életét a jelen eseményeiben követhetjük nyomon. Poppy színésznő szeretett volna lenni, de amikor ez nem sikerült neki, egy ügynökséget hozott létre, ami statisztákat ajánl különböző filmes szerepekhez. Poppy a férjével, két lányával és az anyósával él együtt. A férjével való kapcsolata azonban az évek során egyre langyosabbá vált, mígnem azt vette észre, hogy olyanok lettek egymásnak, mint a jó barátok. Nem meglepő hát, hogy amikor egy összejövetelen meglátja régi szerelmét, a láng újra fellobban benne. Sajnos ez a találkozás olyan események sorát indítja el, ami veszélybe sodorja nemcsak a nehezen felépített egzisztenciáját, de a családi békéjét is.
Meg kell hagyni, a szerző most is igazán jól csavarta a szálakat ahhoz, hogy egyszerre izguljunk, féljünk és rettegjünk attól, hogy mi lesz akkor, ha Poppy lelepleződik, és ha Matthew folyamatos törekvései és zaklatásai tönkreteszik az életét. Mert igen, Poppy valóban hibát követett el, de ha ez kellett ahhoz, hogy újragondolja az életét, és rájöjjön arra, hogy mi a fontos számára, akkor én bizony nem török pálcát felette. Egyébként sokszor éreztem úgy, hogy túlagyalj a dolgokat a sok indokolatlan feltételezésével, amikor úgy gondolta, hogy a férje megcsalja, és hogy csak bűntudatból akar vele lenni vagy szeretkezni. Vagy hogy  úgyis egy másik nőnél éli ki vágyait, és csak vele kénytelen beérni… szóval ezek az önmarcangolások kissé bosszantottak, kishitűnek és akaratgyengének tartottam őt miatta, de pont ettől volt az egész oly emberi és hihető. Úgyhogy szerintem Bettyhez hasonlóan ő is egy nagyon jól megírt karakter volt, még ha kevésbé volt szimpatikus, mint az anyósa, akkor is.

A szereplők sokrétűsége mellett a regény felépítése is nagyon tetszett. Mivel már a könyv legelején tudható, hogy Matthew-t meggyilkolták - hiszen Poppy a vádlottak padján kezdi mesélni a történetét - azt hihetné az ember, hogy nagy meglepetések már nem érhetik, de nem is tévedhetne ennél nagyobbat. Merthogy a lehetőségek sokaságával (hogy hogyan, és hogy ki követte el a gyilkosságot) senki nem számolt, hiszen olyan egyértelműnek tűnt az egész. Így a könyv vége bevallom, számomra nagy meglepetést okozott, igazán megdöbbentőre és csavarosra sikeredett – nekem legalábbis nagyon tetszett. Úgyhogy aki szereti az írónő könyveit, az ezt a kötetét se hagyja ki semmiképp.


Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: I Made a Mistake
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Oldalszám: 438

tovább olvasom Jane Corry: Hiba volt

2021/06/09

, , , , , , ,

Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

A történetről röviden annyit, hogy Grant McAllister egy visszahúzódó nyugdíjas matematika professzor, aki egyedül él egy gyönyörű mediterrán szigeten. A detektívtörténetek aranykorának idején kidolgozta a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, mely szerint minden bűnügy ugyanazon az egyszerű szabályrendszeren alapul, azaz mindig kell egy áldozat, egy tettes, egy gyanúsított és egy nyomozó. Minden más csak az események helyes sorrendjének kitalálásán múlik. Grant, hogy szemléltetni tudja a kutatása által feltárt szabályokat, megírta a White-gyilkosságok című novelláskötet, melyben hét gyilkossági történetet elevenített meg.

Évekkel később egy kiadó felkeresi őt azzal a kéréssel, hogy újra kiadnák ezt a novelláskötet. El is küldik hozzá Julia Hartot, az éles eszű és rámenős szerkesztőt, hogy az íróval együttműködve nézzék át és szerkesszék újra a kötetet. Ám Julia a novellák olvasása során sok kétértelműséget és következetlenséget talál, olyanokat, mint például a nappali és az éjszakai beállítások felcserélését, vagy az egyik szereplő külsejének hirtelen megváltoztatását, vagy egy eltűnt kutyát, illetve fordított jelentésű szavak használatát...  Szóval valami nagyon nem stimmel a novellákkal, csakúgy, mint Grant múltjával kapcsolatban sem, ezért Julia nyomozni kezd.


Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, annak ellenére, hogy nem túlzottan rajongok a novellás kötetekért, itt azonban mindegyiket kivétel nélkül nagyon élveztem. Az meg, hogy ezek a novellák egy ugyancsak izgalmas és ötletes kerettörténetbe voltak ágyazva, csak még különlegesebbé tette az egészet.

Érdekes volt a könyv abból a szempontból, hogy soha nem gondoltam bele abba, milyen szabályokat lehet egy krimivel kapcsolatban felállítani. Itt meg aztán dögivel kaptam az ilyen-olyan formulákat és azok különböző matematikai összefüggéseit és magyarázatait, amik be kell valljam, nem mindig kötötték le a figyelmemet. Úgyhogy azokat a részeket, ahol Julia és Grant egy-egy novella elolvasása után a gyilkossági rejtély matematikai felépítését tanulmányozta, nem éreztem túl élvezetesnek. A hét novellát azonban annál inkább, illetve a nyolcadikat is - amely Grant múltjának kibogozása közben kezdett szép lassan alakot ölteni - meglehetősen csavarosnak és izgalmasnak találtam.

Egyébként, amikor Julia az első novellánál rámutatott az ellentmondásra, a következőnél már én is keresni kezdtem a “hibákat”, ami elég szórakoztató volt. Nagy meglepetésemre volt olyan, amit megtaláltam, de a többsége azért elkerülte a figyelmem - ami ismét megerősített abban, hogy soha a büdös életbe nem válna belőlem jó nyomozó.
A könyv felépítése érdekes volt, a novellák pedig mind hangulatban, mind felépítésben különböztek egymástól - az Agatha Christie ihlette történet különösen tetszett. Mondjuk, ha nem olvastam volna a fülszöveget, akkor először tuti nem tudtam volna hova tenni Julia és Grant párosát, mivel az elején egyáltalán nem tisztázott, hogy egy szerkesztő olvassa fel a történeteket az írójának. Ám ez viszonylag hamar egyértelművé válik, de ahhoz, hogy végül is már a legelejétől kezdve képben legyek, most kivételesen sokat segített a könyv hátulján lévő kis összefoglaló.

Összességében a Nyolc nyomozó egy igazán különleges könyv volt, mely után biztos, hogy más szemmel fogom olvasni a detektívtörténeteket - egy darabig legalábbis mindenképp. Hogy a tanultak segítségemre lesznek-e majd a gyilkossági ügyek könnyebb megoldásában? Nos, arra nem vennék mérget, de tapasztalatszerzésre és egy kis elmélkedésre kétségkívül nagyszerű lehetőség volt.


Kiadó: Agave
Eredeti cím: 
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 288

tovább olvasom Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

2021/06/06

, , ,

Julie Klassen: A néma nevelőnő

Annyira jó emléket és érzést hagyott maga után az írónő előző könyve, hogy amikor lelkileg kicsit magam alatt voltam és semmihez nem volt kedvem, az ő regénye után nyúltam gyógyulás gyanánt, és szerencsére bevált.

A néma nevelőnő egy fiatal lányról szól, aki valami olyat tesz, ami miatt el kell menekülnie otthonról, aztán a véletlennek na és persze a kíváncsiságának hála egy nemesi család otthonában köt ki. Ugyanis Olivia az útja során nem bír ellenállni, hogy ne vessen egy pillantás a környéken zajló nemesi bálon részt vevő előkelő társaságra. Így lett véletlenül fültanúja egy bizalmas beszélgetésnek a ház ura és annak fia, az ifjú Lord Bradley között. A titok, ami közöttük elhangzott, olyan horderejű, hogy ha kitudódik, óriási botrányba keverheti a családot, ezért Lord Bradley úgy dönt, ő maga ajánl munkát a lánynak, hogy ott tartsa a birtokon, amíg meg nem győződik róla, hogy nem ártó szándék vezeti.


A könyvben minden szereplőnek volt valami titka, a múltjával vagy épp a jelenével kapcsolatban, amire a kötet végére szép lassan fény is derül. A középpontban természetesen Olivia és Lord Bradley szerelmi románca áll, melyet a szerteágazó és rejtélyekkel teli családi kapcsolataik elég bonyolulttá tesznek. Tetszett a könyv történelmi háttere, ahogy az írónő bemutatta ennek az időszaknak az osztályrendszerét és azokat a szabályokat, amelyeket a társadalom egészében kialakítottak és betartottak. Érdekes volt a nemesi birtok működéséről és a nevelőnők elszigeteltségéről - a családtól és a szolgáktól egyaránt - olvasni, ami bár igaz, hogy egy vérbeli történelmi romantikus rajongó számára nem újdonság, ám mégis mindig örömmel veszem, ha ebben a témában érdekes és új információkkal bővül a tudásom. Mondjuk kissé nehezen hihető számomra, hogy amíg Olivia csak a gyerekek egyik szobalánya volt, addig minden szolga a barátjának tartotta, miután azonban a nevelőnőjük lett, már hátat fordítottak neki és alig beszéltek vele. De persze nem kizárt, hogy valóban voltak olyan nemesi családok, ahol mindez megtörténhetett, ki tudja, ezt nem posztom firtatni. Ami kissé bosszantott a könyvben az Olivia karaktere volt, nekem túl bizonytalannak és naivnak tűnt, és érzésem szerint nem mindig viselkedett értelmes és racionális ember módjára, de fátylat reá, mert így is élveztem a vele történt események sokaságát, melyet egy csomó izgalmas és vonzó rejtély tartott igazán össze.
Összességében elmondhatom, hogy határozottan megszerettem az írónő austeni idők hangulatát idéző nyugodt és kiegyensúlyozott stílusát, a lassú sodrású, részletes leírásokkal teli meglehetősen összetett történetvezetését. S bár úgy gondolom, hogy regényei élvezetéhez kell egyfajta hangulat - nekem legalábbis mindenképp -, ám ha mindez megvan, a siker garantált. 


Kiadó: General Press
Eredeti cím: The Silent Governess
Fordította: Melis Pálma
Oldalszám: 416

tovább olvasom Julie Klassen: A néma nevelőnő