2021/05/06

, , ,

Tanítóm, a polip -Netflix

Úgy gondolom, hogy a Netflix, az HBO GO és társainak hála az emberek egyre jobban tolerálják a másságot, vagy akár a színes színészek elfogadását a filmiparban, ami jó dolog. (Mondjuk én az utóbbit a Bridgerton sorozatnál sokkal rosszabbul viseltem, mint az Árnyék és csont-nál, de ez már az én bajom.) Szóval működik az emberek érzékenyítése ezen a téren, kár, hogy a természet és az állatvilág irányában már nem ennyire intenzíven. Amikor megnéztem a Netflixen látható Tanítóm, a polip című csodás természetfilmet, ami igazából nem is természetfilm, legalábbis nem olyan értelemben, mint amilyeneket David Attenborough készít, tudatosodott bennem igazán, hogy sokkal több ilyen filmre lenne szükség, hogy az emberek észrevegyék a természet csodáit. Áh, tudom, ez számomra is elég közhelyesen hangzott, de akkor is így van.  

A filmből megtudjuk, hogy Craig Foster terápiás célzattal kezd el a hideg tengerben búvárkodni, abban a reményben, ha közelebb kerül a természethez, és ha újra éli gyerekkori emlékeit, visszakaphatja majd rég elveszett energiáját, és ismét boldogan tud majd élni. (Elárulom, a terve tökéletesen bevált.) Aztán a tenger alján egy polipot kezd megfigyelni, amely megfigyelés aztán, mint kiderült, közel egy évig tartott. Minden nap lemerült hozzá és követte őt és meglepő mód az érdeklődés kölcsönös volt, mert egy idő után a polip is kíváncsi lett rá. Kialakul közöttük a bizalom, és egyfajta érzelmi kapocs – persze csak Foster részéről - ami szerintem fantasztikus volt. „Csak rá tudtam gondolni – a vízben és a szárazföldön is”
Az internet népe között vannak olyanok, akik a kettőjük közötti fizikai kapcsolatokat erotikusnak találták, meg úgy általában Foster gyengéd érzelmeit és „szerelmét” a polip iránt. Én azonban egyáltalán nem ezt láttam a filmben, hanem az ember és a természet közötti szoros kapcsolatot, valamint a természet gyógyító és tanító hatását. Persze nem tagadom, gyakran éreztem úgy, hogy ebbe a csodás tenger alatti világba egyáltalán nem illik, sőt betolakodónak láttam ezt a furcsa búvárszemüveges férfit, de ha ilyen filmek kellenek ahhoz, hogy az érzelmeinkre hatva rádöbbenjünk arra, milyen fontos, hogy vigyázzunk, szeressük és tiszteljük a környezetünket, akkor semmi kifogásom ellene.

Gyönyörű képekkel és érezelemmel teli megható film volt. Jó volt ilyet is látni. Még több ilyet kérek.

tovább olvasom Tanítóm, a polip -Netflix

2021/04/25

,

Szemezzünk

Nem titok, hogy odavagyok a szép borítókért. El sem tudjátok képzelni, hogy hányféle téma szerint gyűjtögetem őket a molyos polcaimon meg itthon a gépemen. A szemes borítókból eddig különösen sokat sikerült összeszednem, de persze más témák, mint például a csigalépcső, pillangó, nő kalapban, pasi hátulról és természetesen a meztelen férfi felsőtest - ó anyám, hogy abból mennyi van  - is nagyon népszerű. Elsősorban magyar borítókat gyűjtök, de ha például olyan szépeket találok az adott témában, mint a legalul látható sorozat, akkor persze azok is felkerülnek a listámra. A teljesség igénye nélkül összeszedtem néhány szemes borítót, nem is a szépségük miatt, mert van közöttük jól és kevésbé jól sikerült is, hanem inkább a variációk egy témára lehetőségek bemutatására. 
Persze az egyforma borítójú könyvek is nagyon érdekelnek, őket is vadászni szoktam, ebben a témában eddig csak ezt a kettőt találtam.
A hazai sorozatok közül pedig a Ne érints szériát emelném ki, amit szerintem már mindenki ismer. 
Nem úgy, mint ezt az angol sorozatot, ami szintén nagyon figyelemfelkeltő. Hát nem gyönyörű?
 
tovább olvasom Szemezzünk

2021/04/18

, , , , , , ,

Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

Franz Eberhofer története ugyanúgy folytatódik, ahogy eddig megszokhattuk, bár el kell mondanom, hogy az előző kötetek szellemességét és eredetiségét most kissé hiányoltam belőle.

Liesl Mooshammer leégett házának romjai között egy meggyilkolt fiatal nő holttestét találják. Az ügy felderítése természetesen Franzra vár, aki azonban komoly egészségügyi problémái miatt nem igazán tud a feladatra koncentrálni. Súlyos fájdalmai vannak a magas koleszterinje miatt, ezért a háziorvosa azonnal szigorú diétát ír elő számára. Mondjuk nem csoda, hogy idáig fajultak a dolgok, hiszen mindig két pofára zabálta a húst és a zsíros szalonnát. Bevallom, még sokszor irigykedtem is rá, hogy ilyen nehéz ételeket büntetlenül ehet tonna számra. De most kiderült, hogy ez bizony nem így van, és hogy sürgősen változtatnia kell ezen, különben súlyos következményei lesznek rá nézve. És ki az aki gondoskodik Franzról és elkészíti neki a diétás ételeket? Hát persze, hogy a Nagyi, aki – egyem a szívét - miden zokszó nélkül azonnal áttért az egészséges konyhára. Turmixolta és főzte Franznak az ilyen-olyan zöldségekből készült diétás ételeket, ennek ellenére ez a hülye - ha már nagyon szenvedett - mindig megtalálta az utat Simmerl hentesüzlete felé.

Mindenesetre Franz diétakísérletei nagyon szórakoztatóak voltak, és a többi karakter is hozta a megszokott formáját. Tetszett, hogy ebben a részben jobban megismerhettük Franz kisfiát, aki a péntek estéket töltötte nála Susival együtt. Az viszont, hogy szinte semmi nyomozás és izgalom nem volt a történetben, mert a bűntény jóformán magát oldotta meg, mivel Franz alig domborított valamit az ügyben, igazán sajnáltam.

"– A gyilkosát megtalálta már? – óhajtja még tudni, és várakozásteli pillantást vett rám.
Visszanézek rá.
– Igen, Fürstenberger úr, megtaláltam.
– Szerencséje volt. Vak tyúk is talál szemet."

Azt is igencsak fájlaltam, hogy a könyv nagy része - becslésem szerint durván a 75%-a - csakis Franz koleszterinszintjéről és az ő diétájáról szólt, amit persze sorozatosan megszegett. Ráadásul mintha Franz barátai is sokkal kevesebbet szerepeltek volna a megszokottnál. Úgyhogy ezt a részt sajnos jóval unalmasabbnak és laposabbnak éreztem az előzőekhez képest. Azt pedig, hogy Franz még mindig képtelen fejlődni és változtatni a Susival való kapcsolatán, kifejezetten bosszantónak találtam. 
 
Nagy Eberhofer rajongóként meg kell mondjam, kissé csalódott vagyok. Persze így is jól szórakoztam, de a sorozat összes része közül ezt éreztem eddig a leggyengébbnek. Ettől függetlenül természetesen nem vesztettem el az érdeklődésemet a sorozat iránt, kíváncsian várom a következő kötetet.


Kiadó: Magistra
Eredeti cím: Leberkäsjunkie
Fordította: Balla Judit
Oldalszám: 295

tovább olvasom Rita Falk: Húskenyér-függőség (Franz Eberhofer 7.)

2021/04/15

, , , , , , , ,

Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra (Victoria Bredon 1.)

Ismét egy régóta porosodó könyv a polcomról, ami úristen... de jó volt! Úgyhogy éljen, éljen és ismét csak éljen a
vcs – és ezt komolyan mondom -, mert nélküle, lehet kimaradt volna ez a könyv az életemből.

Időben az 1900-as évek Londonjában járunk, amikor a brit nők a választójogukért kampányolnak. Victoria Brendon egy nemesi származású árva lány, aki az apja komornyikjával - a majd hetvenéves Hopkins-szal – él együtt. Viktoria meglehetősen lázadó és radikális gondolkodású fiatal hölgy, de alapjában véve romantikus alkat, olyan, aki még hisz az érzelmek hatalmában. Szeret fotózni, ami egyben jó jövedelemforrás is számára, mert a képeit egy helyi újságnak adja el, mivel az apja halála után drasztikusan megcsappant a jövedelme. Ugyanakkor Hopkins is hozzájárul a kosztpénzhez, ő női álnév alatt jelentetett meg szintén ugyanannál az újságnál recepteket, ami igazán nagy népszerűségnek örvend.

Viktoria és Hopkins - akikhez időként egy önkéntes házvezetőnő is csatlakozik -, csendesen élnek a Brendon család otthonában, egészen addig, míg Viktoria tudomást nem szerez arról, hogy a családja múltja titkokat rejteget. Aki azonban válaszokkal szolgálhatna számára, meggyilkolják, ezért Viktoria a gyilkos nyomába ered, de ahelyett, hogy a titok nyomára bukkan, csak még több hullába botlik.
A történet egy nagyon izgalmas időszakban játszódik, amikor is az Angliában egyre növekvő feminista mozgalom a női egyenlőségért harcol. A szüfrazsettek olyan bátor, lázadó nők voltak, akik az egyenjogúságért, de elsőként a nők választójogáért küzdöttek. Viktoria elkötelezett híve volt e mozgalomnak, tüntetéseken vett rész, nem félt kirúzsozni a száját és kerékpárral járni az utcán. Nem érdekelte, hogy nemesi családból származik és tetteivel szégyent hoz a családja fejére, mert az elvei, amihez minden körülmények között hű maradt, fontosak voltak számára.

Tetszett Viktoria karaktere, az empátiája, a bátorsága, és hogy nem félt beismerni, ha nem tudott valamit. Ő tipikusan az a lány volt, aki ha valamit a fejébe vett, azt hétszentség, hogy mindenáron véghez is vitte. Hopkins, a komornyikja pedig igazán üde színfoltja volt a történetnek. Nagyon gyorsan megszerettem ezt a roppant visszafogott és kissé karót nyelt figurát, aki hűséges és odaadó segítőként mindig Viktoria mellett maradt. Ráadásul a tetthelyek elemzésének széles körű ismeretével és kimeríthetetlen receptkészleteivel is folyamatosan ámulatba ejtett. Szóval ő volt az a bizonyos hab a tortán, ha értitek mire gondolok.

Amit igazán erősnek éreztem a könyvben az a hangulata, és az a történelmi háttér, amit az írónő finoman a cselekmény alá festett. Gondolok itt például a szüfrazsett mozgalomra vagy a különböző társadalmi osztályok közötti éles ellentétek és az emberek ruházatát bemutató részletes leírásokra, valamint az elsőbálozók ceremóniájának, de legfőképp a fényűző rezidenciák és az utcalányokkal teli negyedek izgalmas bemutatására. Persze az írónő elmondása szerint - és a történelmi tényeket is figyelembe véve - sok fikció volt a történetben, de az olyan apróságok, mint például az a bross, amit emberi hajból készítettek, és ami akkoriban nyilvánvalóan szokás volt, de engem akkor is nagyon meglepett - kissé bizarrnak, ugyanakkor roppant bensőségesnek is találtam -, totál lenyűgözött. Szóval le a kalappal az írónő előtt a sok kutatómunkáért. 
A romantikus szálban - sajnos vagy sem - azt kell mondanom, hogy semmi különös nem volt. Sőt, olyannyira egyszerűre sikerült az egész, hogy már az elején nyilvánvaló volt, hogy ki lesz majd  Viktoria nagy szereleme, és ki lesz az, aki majd csak kihasználja őt. Ám ez az előre látható, mondjuk úgy „klasszikus” megoldás engem egy cseppet sem zavart, mert - és most lehet szörnyülködni -, szeretem a klisés megoldásokat, ha azok jól vannak megírva. 

A krimiszállal sem volt semmi problémám, merthogy engem biza sikerült megtévesztenie a szerzőnek. Soha nem gondoltam volna, hogy a gyilkost ennyire el tudja rejteni előlem, úgyhogy számomra a vége is nagy meglepetést okozott, alig tudtam letenni a könyvet, tényleg csakúgy faltam a sorokat.

Szóval remek szórakozás volt számomra ez a regény. Na meg aztán a romantikus krimik is mindig a gyengéim voltak, úgyhogy lehet kissé elfogult vagyok velük kapcsolatban, de kit érdekel! Mindenesetre, ha azt mondom, hogy annál rosszabbat, hogy az elejét kissé vontatottnak éreztem nem tudok róla mondani, már elég jól hangzik, nem igaz? 


Ui.: A könyv címét nem igazán értem, mert nem volt a történetben rubinvörös kamra. Szoba az igen, de kamra? - az tuti nem.

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Die rubinrote Kammer
Fordította: Hajdúné Vörös Eszter
Oldalszám: 446

tovább olvasom Pauline Peters: A ​rubinvörös kamra (Victoria Bredon 1.)

2021/04/10

, , , ,

Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

Irtózatosan régóta tologattam már ezt a könyvet a polcomon. Soha nem volt hangulatom elkezdeni, pedig szeretem a levélregényeket, szóval ez sem tántorított el tőle, de még így sem kaptam hozzá nagyon kedved. Fel is tettem a vcs listámra, hátha egy kis nyomás hatására kivirágzik majd kettőnk között a kapcsolat. És valóban, így is lett.

Ettől függetlenül azért vannak kétségeim, hogy tényleg a legjobb pillanatomban kezdtem-e bele az olvasásba, mert - népszerű és kedvelt könyv ide vagy oda -, mégsem ragadt magával annyira, mint ahogy azt vártam.

A történet 1946-ban a második világháború után játszódik. A könyv főszereplője Juliet Ashton, egy Londonban élő kedves és intelligens író, aki egy nap levelet kap egy ismeretlen férfitól, a Csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója egy használt könyvben találta meg a címét, és abban kéri a segítségét, hogy a kedvenc írójától még több könyvet olvashasson. A levelezésük során a férfi elmeséli, hogy hogyan alakult meg a szigeten a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami nagy segítségére volt abban, hogy könnyebben vészelje át a háború okozta borzalmakat. Rajta keresztül Juliet hamarosan megismeri a társaság többi tagját is, akikkel szintén levelezésbe kezd, és akik a német megszállás alatt átélt legbensőségesebb titkaikat és embert próbáló történeteiket mesélik el neki.
Ez a könyv egy nagyon bájos és megható történet volt, ami rettentő sok témát - talán túl sokat is - szeretett volna markolni; kezdve a könyvek és annak szeretetétől az általuk egymásra talált emberek összetartó és egymást segítő közösségéig. Melyből persze nem hiányozhatott a szerelem és a barátság, a gyerekek és a természet, a vallás, a lélek és a művészet, valamint a háború és annak kegyetlenségei, na meg persze a humor és a sok-sok szívfájdalom sem.

Ami elvarázsolt a könyvben az természetesen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ami azon kívül, hogy minden tagjának rengeteg gondolkodni valót és örömöt szerzett, reményt és barátságot is adott nekik. Sőt, egyeseknek még valamiféle újszerű szeretetet is biztosított a könyvek iránt, amit rendkívül jó érzés volt olvasni. A történetben rengeteg szórakoztató karakter található, akik mindegyikének megvolt a maga története és akik mindegyikét nagyon szerettem. Tetszett, hogy a társaság ilyen sok színes emberből állt össze, még ha az elején alig tudtam beazonosítani őket, akkor is. Sokszor elgondolkodtam azon egyébként, hogy vajon, ha nincs a megszállás, akkor is létrejött volna ez az irodalmi kör? Szerintem tuti, hogy nem, így ha a sziget lakóinak a németek bevonulásából semmi jó nem származott, ennyi pozitívumot azért mégiscsak a számlájukra írhattak.
Guernsey-szigetét a leírások alapján varázslatos helynek képzeltem el magam előtt, úgyhogy muszáj volt rákeresnem a neten. És igen, Juliethez hasonlóan én is boldogan ébrednék a tenger zúgására és nagyon szívesen sétálnék ki minden nap a sziklák pereméig, hogy elgyönyörködjem abban, ahogy a tenger mögött felkel a nap.    

„Guernsey akkor a legszebb, ha a tenger felől közelítjük meg; akár napnyugtakor, akár aranytaréjú, fekete viharfelhők alatt, akár olyankor, amikor a ködből kibontakozik.”

Nem volt hosszú a könyv, de a levélforma miatt én kissé mégis annak éreztem. Talán azért, mert ebben a terjedelemben és formában a történet kissé darabossá vált és a cselekmény sem volt annyira hangsúlyos benne. Hiányzott belőle nekem valami, talán, hogy kívülről lássam a szereplők találkozásai és beszélgetései során látható személyes reakcióit és arcjátékait. Egyébként nem vagyok biztos abban, hogy ez a forma/műfaj volt a legjobb választás ennek az erős és nagyszerű történetnek. Szerintem másféle formában sokkal, de sokkal erőteljesebb és átütőbb erejű lett volna az egész.

Mindenesetre így is élmény volt olvasni és örülök, hogy végre rászántam magam. Kár, hogy ez volt Mary-Ann Shaffer első és egyben utolsó regénye is. Szívesen olvastam volna tőle még több ehhez hasonló bájos és megható történetet.

 „Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.”


Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society
Fordította: Szántó Judit
Oldalszám: 372

tovább olvasom Mary Ann Shaffer · Annie Barrows: Krumplihéjpite ​Irodalmi Társaság

2021/04/07

, , , ,

Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem egy színtiszta romantikus regény, inkább egy jól megírt és felépített krimi, némi romantikával fűszerezve. Úgyhogy, aki szenvedélyre és forró pillanatokra vágyik, az ne ezzel a könyvvel próbálkozzon, mert csalódni fog. Komolyan mondom. Még egy tisztességes csókjelenet sem volt a regényben. Na jó, a végén elcsattant egy, de azt inkább hagyjuk.
És most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük, miről is szól a történet.  

Julie Klassen ezen regényében a Belle-szigetre, a Temze egyik távoli helyére kalauzolja el az olvasót. Itt él Isabelle, aki már hosszú évek óta nem hagyta el a szigetet. Amikor a család régi barátja és egyben vagyonkezelője Londonban gyilkosság áldozata lesz, Isabelle kerül a gyanúsítottak élére.  Ám mivel az elmúlt 10 évben egy családi átok miatt soha nem hagyta el a szigetet, az ügyben nyomozó fiatal ügyvéd, Benjamin Booker is kénytelen belátni, hogy semmiképp sem lehet ő az elkövető. Azonban egyre több olyan megválaszolatlan kérdés merül fel vele kapcsolatban, ami alapján mégsem lehetünk teljesen biztosak Isabelle ártatlanságában. Vajon igazat mond Isabelle és bízhat benne Benjamin?
Érdekes volt ezzel a könyvvel a kapcsolatom, olyan volt nekem, mint egy félig ért gyümölcs; idő kellett ahhoz, hogy érlelődjön bennem, megszeressem és értékelni tudjam. Itt elsősorban a történet meghitt légköréről, az elbeszélés módjáról és az írónő kellemes, nyugalmat árasztó stílusáról beszélek. (Tudom ez most így hülyén hangzik, de ha olvassátok, majd ti is megértitek mire gondolok.) Merthogy olvasás közben mindez nekem fel se tűnt nagyon, csak miután a végére értem és visszagondoltam az egészre kerített hatalmába valami megmagyarázhatatlan, de mindenképp jóleső, igazi léleksimogató érzés. Olyan élénken és gondosan írta le a szerző a tájakat és az embereket, hogy mindent tökéletesen magam elé tudtam képzelni és mindezt úgy, hogy közben a részletekkel sem terhelt túl – egyszóval nagyon gördülékenyen és szépen ír Klassen.

Sajnos a könyv elejét kissé zavarosnak éreztem, annyi név került elő, hogy többször is vissza kellett lapoznom, hogy tudjam ki kicsoda. Eltartott egy ideig, amíg mindenkit helyre tettem magamban és bekerültem a történetbe, bár még utána is nagyon figyelnem kellett, mert elég sok szereplőt mozgatott meg a szerző. A történet dinamikáját is kissé hullámzónak éreztem; az elejét lassúnak, a közepét viszont szinte letehetetlennek, de a végét ismét picit elnyújtottnak  találtam.

Szerettem Isabelle karakterét, olyan nő volt, aki híján volt mindenféle tettetésnek és nem sokat foglalkozott az illendőséggel. Nyílt volt és őszinte, és ez hihetetlen üdítően hatott rám. Benjamin karaktere azonban már nem nőtt annyira közel a szívemhez. Néha túl egyszerű gondolkodásúnak és meglehetősen tapasztalatlannak találtam, de azzal, hogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami nemcsak nagyobb önbizalmat adott neki, hanem a családjával való kapcsolatát is gyökeresen megváltoztatta, sokat nőtt a szememben. Egyébként a regény összes karakterét hitelesnek találtam, mindenkinek megvolt a maga sajátossága és gyengéje. Ráadásul mindegyikükről el tudtam képzelni, hogy ő lehetett a gyilkos - mint egy jó kis Agatha Christie regényben – és nem utolsósorban meglepetésekből sem volt hiány, úgyhogy ebből a szempontból tényleg nem volt okom panaszra.

Muszáj megemlítenem a keresztény vonalat a könyvben, amin bevallom, kissé meglepődtem - de csak azért, mert nem ismertem az írónőt és nem számítottam erre -, de mivel ez a nézőpont nagyon érzékenyen és akadálytalanul fonódott össze a történettel, így tulajdonképpen egyáltalán nem éreztem zavarónak. 
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Egy jól felépített, talán kissé túlbonyolított de mindenképp izgalmas rejtélyt kaptam, kidolgozott mellékszereplőkkel és elbűvölő korabeli háttérrel. És bár roppant mód sajnáltam, hogy az Isabelle és Benjamin közötti szerelmi szál annyira felszínes volt, hogy az szinte már fájt, így is jó érzéssel csuktam be a könyvet és tervezem az írónő többi művét is kézbe venni.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: The Bridge to Belle Island
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 368

tovább olvasom Julie Klassen: Híd ​a Temzén

2021/04/05

, , , , ,

Sarah MacLean: A ​hódítás tíz szabálya - Love By Numbers #2

A sorozat harmadik része annyira tetszett, hogy muszáj volt a másodikat is elolvasnom. Igen, igen, tudom, hogy a kettő előrébb van, mint a három, magam sem értem hogy keverhettem össze a kettőt, de megtörtént, fátylat reá. A lényeg, hogy ez a kötet is nagyon tetszett, nem annyira, mint a harmadik, de nincs okom panaszra, mert tökéletesen kikapcsolt és elszórakoztatott.
 
A második kötet Ralston márki ikeröccséről, Nickről szól, akiről miután egy népszerű női magazin azt írta, hogy a legjobb partinak számító facér férfi Londonban, folyamatosan üldözik a házasodni vágyó fiatal hölgyek. Nick persze egy idő után torkig lesz ezzel és menekülni kényszerül, így amikor Leighton herceg felkéri, hogy keresse meg eltűnt húgát, pont kapóra jön neki a megbízása és rögtön igent mond. A helyzet pikantériája, hogy a lány keresése során épp egy olyan házban köt ki, ami tele van női ruhákba öltözött nőkkel, akik különböző emberrablók és bosszúszomjas férfiak elől rejtőznek. Az egész társaság közepén pedig a ház úrnője, Lady Isabel áll, aki makacsságával, határozottságával és éles nyelvével az elő pillanattól kezdve megbabonázza a férfit.
A helyzetet, amibe Nick keveredett roppant furcsának és szórakoztatónak találtam. Annál is inkább, mivel Nick mindig is vonzódott a bajba jutott nőkhöz. Ők voltak a gyengéi, ami aztán mint kiderült, az élete során több bosszúságot okozott neki, mint örömöt, de erről nem árulhatok el többet, majd meglátjátok. Mindenesetre Isabel pont az ő esete volt, mivel ki sem látszott a problémák alól, amit persze semmi pénzért nem árult volna el senkinek. A Minerva-ház, ahol az öccsét próbálta tisztességesen felnevelni és ahova minden olyan lányt befogadott, akinek menedékre volt szüksége, az évek során olyan lepusztult állapotba került, hogy az szinte már rájuk dőlt. Isabelnek pedig semmi vagyona nem volt arra, hogy felújítsa, és hogy továbbra is fenntartsa a birtokot, amikor egyszer csak megjelenik Nick.

Isabel és Nick első, sőt még a második találkozása is olyan viharosra sikerült, hogy Nicknek minden alkalommal meg kellett mentenie Isabel életét. Visszagondolva, ezek voltak a legszórakoztatóbb jelenetek a történetben. Persze a későbbek során sem volt a szereplők közötti szellemes és csipkelődő párbeszédekből hiány, de Nick megérkezése a Minerva-házba még most is mosolyt csal az arcomra.

"– Bocsássa meg kíváncsiságomat, Lady Isabel, de ön miért javít tetőt?
    A nő előtte ment, a kérdés hallatán hátranézett, majd hosszú szünetet követően így felelt:
    – Mert ereszt.
    Ehhez a nőhöz egy szent türelmére van szükség. Tényleg."

A cselekmény jó ütemben haladt előre, és az írónő stílusa is még mindig nagyon tetszik. A többi részhez hasonlóan most is sok humoros, szenvedélyes és megható pillanatban volt részem, úgyhogy maga a történet végig lekötötte a figyelmemet és elszórakoztatott. A szereplők karakterét elég árnyaltnak találtam, és már az első perctől kezdve lehetett érezni, hogy csak úgy szikrázik közöttük a levegő, ami aztán lassacskán mindent elsöprő szenvedéllyé alakult át. És itt el is jutottunk az erotikus jelenetekig, amiből számomra, mint mindig, most is kissé több volt a kelleténél. Ám igazából mivel ezek a légyottok nem voltak oly sok oldalon keresztül hosszan-hosszan elnyújtva, nincs is okom panaszra, amit azonban Isabelre gondolva már nem mondhatok el. Ajjj de sokszor sikítani tudtam volna ettől a nőtől, annyira nehéz volt rajta kiigazodni. Rendkívül bosszantónak találtam a Nick hűségével kapcsolatos hezitálását, holott a férfi nem egyszer bizonyította, hogy nyugodtan megbízhat benne. Az egyik pillanatban ellökte őt magától és arra kérte, hogy tűnjön el a házából, a másik pillanatban pedig átadta magát neki és olyan bensőséges információkat oszt meg vele, amiket azelőtt senkivel. Szóval nem kis türelem kellett Isabelhez, de Nick szerencsére ebből sem szenvedett hiányt.
 
Ezektől az apró kellemetlenségektől eltekintve A hódítás tíz szabálya kitűnő szórakozást nyújtott számomra, úgyhogy ha egyszerű lazulásra vagy figyelemelterelésre vágytok, vagy egyszerűen csak egy igényesen megírt és nagy adag szenvedéllyel nyakon öntött történelmi romantikust olvasnátok, akkor szívből ajánlom.


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Ten Ways to Be Adored When Landing a Lord
Fordította: Hetesy Szilvia
Oldalszám: 444

tovább olvasom Sarah MacLean: A ​hódítás tíz szabálya - Love By Numbers #2

2021/04/02

, , , , ,

Sarah MacLean: Tizenegy ​botrány egy herceg meghódításához - Love By Numbers #3

Tudom sokszor elhangzott már a blogon, de nem elégszer: imádom a történelmi romantikusokat. Sarah MacLean nevével először bő hét évvel ezelőtt találkoztam, amikor A csábítás kilenc szabálya trilógia első kötetét olvastam. Emlékszem, annak idején tetszett a könyv, persze nem annyira, mint Julia Quinn regényei - mert ebben a műfajban akaratlanul is mindenkit hozzá hasonlítok, mivel ő nekem az etalon, nincs ezen mit ragozni -, de amire alapvetően számítottam: szívet melengető romantikus jelenetek és kedvelhető szereplők, akik különböző szórakoztató kalandokba keverednek, megkaptam. 
Hogy miért vártam ilyen sokáig a folytatásra? - magam sem tudom. Csakúgy, mint azt sem, hogy hogy a fenébe került a kezembe a 3. kötet a 2. helyett. Úgyhogy totál megszívtam ezzel a sorozattal amiért összekevertem az utolsó kettőt, amit már csak akkor vettem észre, amikor nem volt visszaút. De sebaj, mert azzal nyugtattam magam és nyugtattak mások is, hogy olyan óriási nagy dolgokról úgysem maradtam le, mert ebben a műfajban igazából semmit nem lehet elspoilerezni, hiszen mindegyik könyv ugyanarról szól: a férfi megkapja a nőt és kész.

A történet hősnője Juliana Fiori, egy szenvedélyes, vakmerő és lobbanékony természetű fiatal nő, aki nem sokat törődik azzal, hogy mit gondol róla a londoni elit, ami miatt a városi pletykafészkek fő célpontjává is válik. De neki esze ágában sincs megfelelni a társadalmi elvárásoknak: ami a szívén, az a száján. Nem csoda hát, hogy a jó hírnevét féltve őrző Simon Pearson, Leighton hercege a lehető legtávolabb szeretné tudni őt magától, ami persze úgysem sikerül neki, főleg úgy, hogy Juliana egy olyan ártatlan fogadással áll elő, melyben két hetet kér a hercegtől arra, hogy bebizonyítsa; még egy olyan rendíthetetlen nyugalmú ember, mint Simon sem képes ellenállni a mindent elsöprő szenvedélynek.
A trilógia a St. John család három gyermekének – Gabriel, Nicholas és az olasz származású Juliana – szerelmi történetét meséli el. E könyvek a rokoni szálak és baráti kapcsolatok miatt lazán összekapcsolódnak, úgyhogy szerintem mindenképp ajánlatos őket egymás után olvasni, én már csak tudom. Annál is inkább, mivel az első könyvben volt egy csókjelenet Juliana és Simon között - amire én bizony már nem is emlékeztem -,  amit azért  fontos megemlíteni, mert már ekkor tudható volt, hogy ők ketten vonzódnak egymáshoz. Igaz, hogy akkor Simon még nem ismerte Juliana családi hátterét, csak később értesült arról, hogy a lány édesanyja egy bukott márkiné, az apja pedig egy olasz kereskedő, melynek hatására aztán rögtön másként kezdett nézni a lányra. Kétes származása miatt minél távolabb akart kerülni tőle, ami nem csak a hírnevének, de nyilvánvalóan a szívének is jót tett volna. Álláspontja szerint egy jó angol házasságban nincs helye a szenvedélynek, amit Juliana badarságnak tartott, és hogy mindezt bebizonyítsa, botrányt botrányra halmozva, mindig kellemetlen helyzetekbe sodorja a herceget, akivel közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

Ebben a kötetben Juliana és Simon között nem a szokványos szerelmi románc bontakozik ki, hiszen az eddig általam olvasott könyvekben mindig a férfi futott a nő után és a hölgyek voltak azok, akiket elérhetetlennek, ellenállónak és makacsnak tüntetett fel az író. Itt viszont Simon volt az, akit meg kellett hódítani, és be kellett törni, ami be kell valljam, csak még izgalmasabbá és érdekesebbé tette a sztorit és tovább fokozta számomra a herceg vonzerejét. 
Én egyébként nagyon szerettem ezt a karót nyelt makacs férfit, aki mindig kínosan ügyelt a társadalmi státuszára, és rá se hederített a hozzá képest rangon aluliakra. Nem érdekelt, hogy érzéketlen volt a szenvedéllyel szemben, és hogy híresen gőgös és távolságtartó, a mindenkit lenéző viselkedéséről már nem is beszélve - hiszen úgy gondoltam, hogy innen lesz szép nyerni egy szerelmes nőnek, nem igaz hölgyeim?

Juliana nem volt angol, nem volt arisztokrata és nem tudott olyan egyszerűen alkalmazkodni az angol világ szabályaihoz és korlátaihoz, mint mások. Nem kereste a kalandot, ennek ellenére soha nem állt ellen neki, ami egy csomó szórakoztató jelenetet eredményezett. Kezdve a meneküléssel egy sötét parkon át, melynek eredményeként pont Simon hintójában kellett elbújnia. Majd ezt követte a férfiruhában való vágtázás a Hyde Parkban, ami később egy kis tavi fürdőzéssel folytatódott, az istállóban való csókjelenetről már nem is beszélve… Szóval ahh, rengeteg kalandban volt része, melyek mindegyike Simon bosszantására és persze megszelídítésére szolgált.

Összességében én nagyon élveztem ezt a könyvet. A szereplők elvarázsoltak és maga a történet is nagyszerű volt tele érzelemmel és szenvedéllyel, szellemes és pergő párbeszédekkel, és még a szexjelenetek sem lettek túlzásba víve, úgyhogy tényleg tökéletes volt számomra. 
A műfaj kedvelőinek csak ajánlani tudom.


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Eleven Scandals to Start to Win a Duke's Heart 
Fordította: Hetesy Szilvia
Oldalszám: 416

tovább olvasom Sarah MacLean: Tizenegy ​botrány egy herceg meghódításához - Love By Numbers #3

2021/03/29

, , , , , , , ,

Sarah J. Maas: Föld ​és vér háza (Crescent City 1.)

Sarah J. Maas nevével az Üvegtrón és a Tüskék és rózsák udvara-sorozat kapcsán ismerkedtem meg, melyek közül az előbbi ugyan nem jött be, az utóbbi viszont annál inkább. Emiatt is mertem belekezdeni ebbe a könyvébe, dacára annak, hogy 912 oldal, amit – jééézusom – leírni is borzadály. Bevallom, nem rajongok a hosszú könyvekért, sőt, kifejezetten kerülöm őket. Inkább az amolyan egyszuszra olvasós regényeket részesítem előnyben, bár nem tagadom, hogy egy olyan hosszabb, akár heteken át tartó kapcsolat, melyben a történet napról napra egyre inkább magával ragad is borzasztó nagy élmény tud ám lenni. Mivel azonban már jó párszor belefutottam olyan féltéglába, amit kínszenvedés volt végigolvasni, így óvatos vagyok velük kapcsolatban. A Föld ​és vér házát is csak azért vettem a kezembe, mert olyan erős pozitív visszhangja volt, hogy annak egyszerűen nem lehetett ellenállni. És hát mi tagadás, nálam is telitalálat volt ez a könyv, olyan több éjszakás kalandban volt részem, amit az első oldaltól kezdve az utolsóig élveztem. 

A történetről röviden annyit, hogy Bryce Quinlan, aki félig ember, félig tündér, Crescent Cityben él. Egy régiségkereskedő boszorkány alkalmazásában áll, mint amolyan mindenes titkárnő. Imád bulikba járni a helyi farkasfalkába tartozó barátnőjével Danikával együtt, akivel igen szoros kapcsolatban állnak egymással. Aztán egyik nap egy ismeretlen gyilkos végez Danikával és a falka összes alakváltójával, mely tragédia Bryce-t teljesen a földhöz vágja. Két évvel később még mindig a város legismertebb szórakozóhelyeit járja, immár a feledés reményében, amikor felkeresi őt egy befolyásos arkangyal és azzal bízza meg, hogy derítse ki a két évvel korábban történt gyilkosságok körülményeit. És bár Bryce nem szívesen kezd bele a nyomozásba, feltépve ezzel a régi sebeket, de mivel Danikáét bármire képes lenne, így beleegyezik. A nyomozáshoz segítséget is kap, egy bukott angyal, Hunt személyében, akivel kezdetben ki nem állhatják egymást, de a történet végére persze mindez megváltozik.

A könyv nagyon gyorsan beszippantott és elvarázsolt, annak ellenére, hogy az elején azért igen erősen próbálkozott az írónő elijeszteni azzal a rengeteg apró információval, amit az első pár oldalon rögtön az arcomba tolt. Naná, hogy a felét sem értettem annak a szerteágazó és bonyolult, változatos élőlényekkel teli világnak, amivel az egész kezdődött, de hál' istennek ez nem is okozott olyan nagy problémát, mert gyorsan belerázódtam a könyvbe és a végére így is tökéletesen működött és tiszta volt minden. Imádtam Bryce karakterét, totál átérezhető volt a fájdalma és az a veszteség, amin a barátnője elvesztése miatt keresztül ment. Tetszett, hogy a kezdetben „partihercegnőnek” vélt nőben egy olyan erő lakozott, ami aztán tényleg minden képzeletet felülmúlt. 
Bryce, Lehabah és Danika
Lenyűgözőnek találtam a Sarah által megálmodott bonyolult világot is, ami nemcsak kellően félelmetes volt, hanem rendkívül színes is, tele többféle mágikus lénnyel, akik különböző hierarchiában éltek kisebb-nagyobb hatalmi harcokkal egymással. Meg hát a mellékszereplőkért is teljesen odavoltam, Ruhnért, Hypaxiaért és hát Lehabahért, aki a kedvenc tévéműsorával rögtön belopta magát a szívembe. Még a krimi szállal sem volt semmi bajom, és a könyv vége is annyi meglepetést és izgalmat okozott, hogy csak úgy faltam az oldalakat, úgyhogy igen. *Nagy levegő* A Föld és vér háza valóban egy remek olvasmány volt, aminek én bizony minden percét élveztem. DE, mert de-k azért mindig vannak.

Egy dolog mégiscsak volt benne, amit kissé zavarónak éreztem, az pedig Hunt. Na nem maga a személye, mert annyira dögösnek, bátornak, erősnek és még érzelmileg is rendben találtam nála mindent, hogy felőlem aztán bármikor összemorzsázhatná az ágyamat, viszont amit tett, az nekem kissé csalódás volt. Ám mégsem ezen akadtam fenn igazán, mert legyen, jó kis csavar volt ez a történetben, de az, hogy Bryce seperc alatt megbocsátott neki, na az sehogy sem fért a fejembe.

Most őszintén. Nem fért volna még el plusz 10-20 oldal, melyben Bryce vívódik és marcangolja magát, hogy most mi tévő legyen? Szerintem túl gyorsan hozott ilyen súlyos kérdésben döntést, és ez nem illett a képbe. 

Ettől függetlenül természetesen jár a könyvnek a tapsvihar és az öt csillag.
Kíváncsian várom a folytatást.


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: House of Earth and Blood
Fordította: Szabó Krisztina
Oldalszám: 912

tovább olvasom Sarah J. Maas: Föld ​és vér háza (Crescent City 1.)

2021/03/22

, , , , ,

Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

Ez a könyv is szerepelt Elena Ferrante azon negyvenes listáján, melyen a kedvenc női szerzőit és azok műveit nevezte meg. Amikor megvettem a könyvet, én erről nem is tudtam, csak a fülszöveg és az a néhány idézet, amit a molyon olvastam csábított a vásárlására - ennyi is elég volt... természetesen nem bántam meg.

Bevallom, Elena Ferrante Briliáns barátnőm c. regénysorozatát nem olvastam, csak filmen láttam, ami egyébként hatalmas élmény volt számomra – de gondolom olvasva ennél is nagyobb lett volna. Különleges film volt; egyszerre éreztem félelmetesnek és varázslatosnak, a hangulata pedig olyan erős hatással volt rám, hogy azt bizony a mai napig nem tudtam elfelejteni. 
Hogy miért hozom fel mindezt?
Mert A visszaadott lány olvasása közben én végig a film által teremtett közeget: a piszkos utcákat és gyerekeket, az ételeket, a szegénységben élő és nélkülöző családokat, a feleségek alárendeltségét, az apák szigorát és a társadalmi különbségek negatív hatásait láttam magam előtt, ami sokat hozzátett ahhoz az élményhez, amit végül is ettől a könyvtől kaptam.

A történetről nem szeretnék sokat írni, elég annyit tudni, hogy egy olyan tizenhárom éves kislányról szól, akit eddig a szülei jó módban és szép környezetben, egyetlen gyermekként neveltek és bátorítottak. Ám mindez egyik napról a másikra hirtelen megszűnik, amikor az apja elviszi egy kis faluba, ahol mint egy egyszerű csomagot adja vissza őt a vér szerinti szüleinek. A „visszaadott lány” számára - akit a faluban ezek után csak így neveztek - ekkor egy egészen más élet kezdődik.

„Két első anyám volt, mégis árva maradtam. Az egyik akkor engedett el, amikor még a nyelvemen volt a teje íze, a másik tizenhárom évesen adott vissza. Elszakadások, hamis vagy titkolt rokonságok, eltávolodások gyermeke voltam. Már azt sem tudtam, kitől származom. Tulajdonképpen ma sem tudom.”

A könyv nagyon rövid, szinte néhány óra alatt elolvasható, az érzés azonban, amit maga után hagy annyira intenzív, hogy az bizony napokig velünk marad. Nagyon szerettem a főszereplő kislány – akinek a nevét a könyv végén sem tudjuk meg – gondolatait és érzéseit olvasni. Annyira érzékletesen írta le őket az írónő - olyan erősen, ízesen, szagosan, néhol nyersen és keserűen -, mint amilyen valójában maga az élet.

Megható volt látni a kislány fájdalmát és küzdelmét, hogy mennyire vissza akart menni az előző szüleihez, akik csecsemő kora óta nevelték. Zavart volt és kétségbeesett, nem tudta, hogy hova tartozik, mik a gyökerei, és hogy kiben bízhat. Ám ennek ellenére soha nem süllyedt önsajnálatba, amit őszintén csodáltam benne. Sehogy sem akarta elhinni, hogy van egy családja, amelyik sosem jelentkezett, és most hirtelen vissza akarja őt kapni – legalábbis ezt mondták neki, de ez persze nem így volt. A két család úgy osztotta fel szóban ennek a lánynak az életét, hogy bele sem gondoltak abba, hogy milyen árat fog majd fizetni a hanyagságukért. Rendkívül mérges voltam a nevelőanyára, nem fért a fejembe, hogy mégis, hogy adhatta őt vissza ilyen egyszerűen, de a végén rájöttem, hogy az indokai sokkal árnyaltabbak voltak, mint azt elsőre gondoltam, ettől függetlenül így is megbocsáthatatlannak éreztem tettét.  
A visszaadott lány az új szülei mellé jó pár testvért is kapott, akik közül Adriana volt a kedvencem. Ő egy végtelenül kedves, bátor, talpraesett és melegszívű kislány volt, aki mindig védelmezte nővérét. Már a két lány első találkozásának pillanatában tudtam, hogy erős kapcsolat alakul majd ki közöttük, és ez valóban így is történt.

„– Nem, nem, őt ne bántsd! – üvöltötte el magát Adriana, aki épp ekkor ért haza Giuseppével, nem is hallottam, hogy nyílt az ajtó. – Majd én kitakarítok, ne verd már őt is! – erősködött, és megfogta az anya karját, hogy megpróbáljon megtartani kivételezettnek, hogy megmaradjon a különbség köztem és a többi gyerek között, saját magát is beleértve. Sosem értettem meg, miért tett ilyen gesztust egy tízéves lány, akinek mindennap kijutott a verésből, mégis meg akarta őrizni a nemrég visszatért, érinthetetlen nővér előjogát.”

A másik testvérével, Vincenzo-val való kapcsolatát azonban nagyon furcsállottam. A köztük kialakulóban lévő románccal – ami a későbbiekben is nagy hatással volt a lányra - nem tudtam mit kezdeni, de szerencsére nem is kellett sokat gondolkodnom rajta, mert az írónő hamar pontot tett ennek az őrültségnek végére.

Bevallom, nem az elejétől kezdve varázsolt el a könyv, hanem fokozatosan estem bele és a vége facsarta össze igazán a szívemet. Rövid kis könyvecske ez, rengeteg érzelemmel, ami az összetartozásról, a családról, az anyai szeretetről és a felelősségről szól.
Olvassátok, megéri.


Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím:
Fordította: Todero Anna
Oldalszám: 224

tovább olvasom Donatella di Pietrantonio: A ​visszaadott lány

2021/03/20

, , ,

Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

Örülök, hogy rátaláltam Dean Koontz Jane Hawk sorozatára, mert eddig az összeset élmény volt olvasni. Gyors tempójú és fordulatokban gazdag, rendkívül izgalmas és jól megírt történet volt mindegyik. Ezenfelül a hősnő is szerethető és szimpatikus és egyáltalán nem mindennapi, szóval szeretem ezt a sorozatot, na.

Ebben a részben Jane Hawk továbbra is az agymosó nanotechnológiai implantátumok létrehozásáért felelős személyeket keresi, akik miatt a járványszerűen terjedő öngyilkosságok száma az utóbbi két évben az egekbe szökött. A történet három szálon játszódik, az egyiken Jane egy megkeseredett ingatlanügynök, Sarah Holdsteck segítségét kéri, aki egy kegyetlen váláson ment keresztül, melynek következtében elveszítette az ingatlanpiacon szerzett hatalmas vagyonát. Jane abban bízik, hogy a segítségével elkaphatja Sarah volt férjét, akin keresztül aztán eljuthat egy bizonyos Hendricksonhoz, akiről úgy tudja, hogy az általa üldözött titkos társaság legmagasabb szintjén helyezkedik el, és aki az injektált emberek szörnyű manipulálásáért és haláláért felelős.

Aztán ott van egy fiatal indiai ikerpár, akiket ismeretlen támadók egy nanorészecskéket tartalmazó szérummal készülnek beoltani. Ám az egyik testvér időben közbelép és rovarölő szert permetezve a támadók arcába sikerül elmenekülniük. Hogy kik és miért üldözik őket, arról fogalmuk sincs, de hogy nem tudnak olyan helyet találni, ahol biztonságban vannak, az biztos.

Az utolsó szálon pedig Jane fiának sorsát követhetjük nyomon, akit a legmodernebb technikai eszközök segítségével sikerült megtalálnia a Jane-t üldöző szervezetnek. Így a fiú az őt védő házaspárral együtt menekülni kényszerül, de a helyzetük egyre elkeserítőbb, mert üldözőik, minden percben egyre közelebb kerülnek hozzájuk.
A görbe lépcső nekem a sorozat eddigi legjobb része volt. A történet végig ezerrel pörgött, nem volt kiálló rész, és mindhárom történetszál tele volt feszültséggel és izgalommal. És bár végig tudtam, hogy Jane-t nem kell féltenem - hiszen mégiscsak ő a pozitív hős a sorozatban -, így is volt egy-két olyan ijesztő jelenet, ahol nagyot dobbant a szívem miatta. Egyébként még mindig nagyon szeretem az ő karakterét, és nemcsak azért, mert nincs olyan akadály, amit ne tudna legyőzni, és olyan rosszfiú, akit ne tudna elkapni, vagy olyan technológia, amelyet ne tudna feltörni. Nem, persze, hogy nemcsak ezért, hanem mert mindazok ellenére, amin keresztül ment és megy folyamatosan, és amilyen hitvány emberek ellen kell küzdenie és bemocskolnia velük a kezét, mégsem veszítette el a hitét, hanem továbbra is kitartóan küzd a célja elérése érdekében. Lépésről lépésre halad szép lassan előre küldetésében, amelyre egyrészt azért vállalkozott, hogy tisztárra mossa a férje nevét, másrészt pedig, hogy megóvja egyetlen gyermekét, az öt éves Travis életét. Travissal a korábbi részekben eddig nemigen találkoztunk, most azonban egy kicsit többet kaptunk belőle, és ha minden jól megy, akkor a következő részben még többet fogunk. Én nagyon szerettem az ő történetét, de tulajdonképpen mindhárom szálat rendkívül izgalmasnak és élvezetesnek találtam. Míg Jane-é tele volt meglepetéssel, addig Travisért és az őt segítő házaspárért nem győztem aggódni. És ott voltak még az ikrek is, akik gyorsan közel kerültek hozzám az egymás iránti szeretetük és összefogásuk miatt, ezért is éreztem a velük történt eseményeket rendkívül megrázónak.

Egyébként, mint a korábbi részeknél, most is sokszor döbbenten tapasztaltam, hogy abszolút nem úgy alakulnak az események, mint ahogy azt reméltem. És szerintem ez a regény legnagyobb erőssége, mert ezzel a szerző nemcsak az olvasó idegeivel játszik, hanem egyúttal új dinamikát is ad a történetnek; új lehetőségeket, szereplőket stb., melynek köszönhetően folyamatosan mozgásban van a sztori, amit így tuti nem lehet megunni. Én legalábbis egy jó darabig biztos nem fogom.


Kiadó: XXI. Századi Kiadó
Eredeti cím: The Crooked Staircase
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 464

tovább olvasom Dean Koontz: A ​görbe lépcső (Jane Hawk 3.)

2021/03/18

, ,

Ottessa Moshfegh: Eileen ​voltam

A karácsony nem sok jót ígér a szerény és zaklatott lelkivilágú Eileen Dunlop számára, aki képtelen kiszakadni az alkoholista apja körüli és a fiatalkorúak börtönében végzett titkárnői teendők csapdájából. Eileen a börtönőr, Randyről való mocskos fantáziálással és a nagyvárosba való menekülés gondolatával tölti mindennapjait. Aztán egy nap megérkezik a szép és vidám Rebecca, a börtön új oktatási igazgatója, aki ránéz az addig láthatatlan lányra, észreveszi, és a barátjának fogadja. Eileen erős vonzalmat érez Rebecca iránt, csodálja és vágyik a figyelmére, és Rebecca mindezt meg is adja neki. Ám ez a vonzalma hamarosan olyan bűncselekménybe torkollik, ami örökre megváltoztatja az életét.

Nem is tudom, hol kezdjem. Alapvetően tetszett a könyv; a csúcspont felépítése kínzóan lassú és várakozással teli volt, és Eileen karakterét is érdekesnek találtam, még ha sokszor undorodtam tőle, akkor is, ám az utolsó 20-30 oldal – atyaég - totál gallyra vágta az egészet. Összecsapottnak, értelmetlennek és nevetségesnek éreztem, ami ráadásul egy csomó kérdést is hagyott maga után. Úgyhogy kissé bosszús vagyok, hogy nem sikerült megvalósítania a szerzőnek azt a megdöbbentő végkifejletet, amit az egész könyv folyamán ígért nekem, holott, mondom, olyan szépen előkészítette az egészet.

Na, de nézzük kissé részletesebben. Eileen maga meséli el annak az öt napnak az eseményét, ami aztán a városból való hirtelen távozásra késztette. Tehát a könyv egy visszaemlékezés a 24 éves énjére, aki akkor még nagyon bizonytalan, elnyomott és depressziós volt. Eileen egy javítóintézetben dolgozott, ahol azzal töltötte fölös idejét, hogy kérdőíveket készített az ott bezárt gyermekek szüleinek. A munkán kívül rendkívül sötét és nyomorúságos életet élt egy részeges és őrült apával, aki rabszolgává tette és lelkileg folyamatosan gyötörte őt. Eileen olyan volt, mint egy szürke kisegér, aki ezenfelül még súlyos önértékelési problémákkal is küzdött. Minden zavarta a külsőjében, annyira elégedetlen volt a testével, hogy néha még a saját légzését is zavarba ejtőnek találta. Rendkívül önző volt és énközpontú, abszolút nem érdekelte a körülötte lévő emberek sorsa, csak a saját vágyait és szükségleteit tartotta szem előtt. Ő bizony, ha tehette sem segített volna egyik intézetbeli fiúnak sem, semmit nem áldozott volna fel az érdekükben, még csak nem is sajnálta őket. Rengeteget ivott és folyamatosan csak a gondjai pocsolyájában dagonyázott, miközben jobb időkről ábrándozott. Szóval nem egy kellemes személyiség volt, én kifejezetten undorodtam tőle, ugyanakkor sajnáltam is szánalmas élete miatt.
A könyv nagy része azzal telik, hogy várjuk, hogy az a bizonyos nagy dolog - ami miatt Eileennek gyorsan el kellett hagynia a várost - megtörténjen, mert határozottan érezni lehetett, hogy valami rossz felé haladunk. Abban a környezetben pedig amiben Eileen élt, bármelyik percben elszabadulhatott a pokol. De ez a "nagy dolog" valahogy sehogy sem akart bekövetkezni, így egy idő után el is veszítettem az érdeklődésemet iránta és egyre inkább Eileen jellemére kezdtem koncentrálni, amit meg kell hagyni, a szerző nagyon szuggesztíven írt le. Olyannyira, hogy azt sokszor már igen kényelmetlen és kellemetlen volt olvasnom, mely érzést a könyv nyomasztó légköre és Moshfegh gyakori nyers és durva írásmódja is csak tovább fokozott.

A regény egyébként nagyon karakterközpontú, az író jó mélyen belement Eileen belső világába és gyötrődéseibe, de a mellékszereplőkről sajnos semmit nem tudtunk meg, amit Rebeccánál kifejezetten fájlaltam, mert az ő fejében lévő gondolatokra is irtó kíváncsi lettem volna. Mindenesetre egyvalami azért mégiscsak kiderült számomra róla; Eileenhez hasonlóan ő sem volt teljesen százas.

Összességében csalódott vagyok, mert igazából a végéig 5 csillagos volt nálam a könyv - mert olyan erős hatással volt rám a főszereplő karaktere és mert annyira hihető és húsbavágó volt az egész, hogy szinte körömrágva vártam, hogy hova fut majd ki a történet vége -, de a befejezés sajnos mindent elrontott. 
Kár érte.

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: Eileen
Fordította: M. Bíró Julia
Oldalszám: 256

tovább olvasom Ottessa Moshfegh: Eileen ​voltam

2021/03/16

,

5+1 könyvújdonság tavaszra

Novemberben volt utoljára könyvajánló a blogon, amin kicsit meglepődtem, hiszen korábban szinte havonta tudtam olyan könyveket mutatni, amikre kíváncsi voltam és megmozgatták a fantáziám. Az utóbbi hónapokban azonban nem sok ilyet találtam. Persze volt egy-két darab, amit aztán meg is vettem, de az mégsem volt annyi, hogy megérje mutogatni. A most összeállított könyvcsomagot azonban határozottan megéri, mert mindegyik elég érdekes és izgalmas ahhoz, hogy megmutassam, és talán felkeltsem vele a ti érdeklődéseteket is. Mutatom is, hogy melyekre gondoltam.

Az első A ​csütörtöki nyomozóklub, amiben van gyilkosság, nyomozás és humor, és mindez egy békés nyugdíjasotthonban - egyértelmű, hogy kell.

Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub
Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek.
Amikor kegyetlen gyilkosság történik a saját otthonukban, a csütörtöki nyomozóklub hirtelen egy aktív nyomozás középpontjában találja magát.
S bár Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, amire senki sem számít.
Vajon képes ez a furcsa, de végtelenül imádnivaló csapat elkapni a gyilkost, mielőtt túl késő lenne?
Richard Osman első regénye a megjelenését követően azonnal elnyerte az olvasók és kritikusok tetszését, ráadásul sorra döntötte meg az angol könyvpiac rekordjait. A csütörtöki nyomozóklub több mint 1 millió példányos eladásával 2020 legnagyobb debütálása lett, hosszan vezette a sikerlistákat, a filmjogokat pedig Steven Spielberg vette meg.

Aztán, hogy a nyomozós történeteknél maradjuk, a Nyolc nyomozó is felkerült a listámra. Őt is nagyon szeretném olvasni.

Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó
Kell, hogy legyen egy áldozat. Egy tettes. Egy gyanúsított. Egy nyomozó. A többi csak játék ezekkel az összetevőkkel és lehetséges permutációikkal.
A detektívtörténetek aranykorának idején Grant McAllister, a matematika professzora kidolgozza a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, és hét saját maga által írt történettel illusztrálja elméletét. Harminc év elteltével A White-gyilkosságok címet viselő novelláskötet felkelti egy kiadó figyelmét, ezért Julia Hart, az éles eszű, rámenős szerkesztő a csendes mediterrán szigetre utazik, hogy találkozzon a visszavonultan élő Grant McAllisterrel. A kiadó szeretné új kiadásban megjelentetni a férfi kötetét, ezért Julia és Grant közösen nekilátnak a történetek szerkesztésének. Julia nemcsak a történetek mélyére akar leásni, hanem Grant múltjába is, aki mintha titkolna előle valamit.
Azonban a Grant által írt történetek mindegyikében akadnak alig észrevehető következetlenségek, amelyek sehogyan sem stimmelnek. És amelyek egy valódi gyilkosságra, egy azóta is megoldatlan bűntényre utalnak. Ahhoz, hogy Julia kiderítse az igazságot, túl kell járnia Grant eszén.

Bevallom, eddig erősen kerülgettem a magyar szerzők könyveit, mert valljuk be, nem mindegyikükkel lehet az ember őszinte. A negatív kritikát van amelyikük személyes sértésnek vesz, sőt olyan is van, aki megsértődik rajta. Pedig - és ez annyira egyértelmű -, mivel mindenkinek más nyújt egy-egy olvasmány, naná, hogy a vélemények is különbözőek lesznek róla. Szerintem az, hogy őszinték legyünk és ne féljünk leírni a véleményünket – persze megfelelő formában – nagyon fontos. Egyrészt az írónak, aki tanulhat belőle, másrészt az olvasónak, akinek - és ez milyen felszabadító érzés már – a békesség megóvása érdekében nem kell hazudnia, harmadrészt pedig azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, mert így sokkal árnyaltabb képet kaphatnak róla.
Szóval van ez a könyv, Az utolsó huszonhét, amire egyértelműen a borítója miatt figyeltem fel, a tartalmát olvasva pedig úgy gondolom, hogy mindenképp teszek vele egy próbát.

Alexander B. Hackman: Az ​utolsó huszonhét  
Mit ​tennél Te, ha adnék Neked egy bankkártyát, amin egy végtelen nagyságú pénzösszeg van, de azt is megsúgnám, hogy 27 nap múlva az egész civilizációnk összeomlik? Igen. Az egész. Biztosan lesznek túlélők, és te benne lehetsz, ha most okosan fogsz neki a dolgoknak. Szóval mit tennél most?
Eldöntheted, hogy teszel-e valamit… Elkezdhetsz gondolkodni egy stratégián.
Rendben, de mire teszed le a voksod? A világtól elzárt high-tech búvóhely vagy a puritán csatornarendszer lesz a nyerő? Esetleg ideje előkapni a világháborúból visszamaradt alig használt bunkert? Vagy francba az egésszel, csak elszórod a pénzt, mert úgysem fog történni semmi? De mi van, ha mégis?
Eljött az idő elgondolkodni azon, amire még soha nem gondoltál.
Felkészülni arra, amire soha nem akartál.
És elképzelni, ami elképzelhetetlen.
Egy történet Alexander B. Hackman tollából, aki furcsa módon nincs oda a kipusztulás gondolatáért, de azért csak összehozott egy veszett jó apokalipszis trilógiát.
A visszaszámlálás elkezdődött, a napok rohamléptekben peregnek. Huszonhét napod van. Vagy nincs…

A következő könyvről nem tudok mit írni, egyszerűen kell és kész.

Michael Chabon: Fenegyerekek
Grady Tripp professzor élete nem fenékig tejföl: egy közepes színvonalú főiskolán tanít kreatív írást közepes színvonalú diákoknak, a saját következő könyvén viszont hét éve és kétezer oldal óta dolgozik, de még nem látja a végét.
Ráadásul övön aluli és felüli csapások sorozzák: a különc, meleg irodalmi ügynöke a városba érkezik egy transzvesztitával; a felesége elhagyja; a szeretője terhes lesz; a legtehetségesebb tanítványa az öngyilkossággal kacérkodik; meghal egy kutya, egy kígyó és szinte minden remény.
A Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című Pulitzer-díjas alkotás szerzőjének regénye olyan, akár egy hallucinogén utazás, gyorsan pergő, színes jelenetek kavalkádja, amelyek közt éppúgy akad komikus, mint drámai, és épp a megfelelő arányban. A könyvből mozifilm készült Michael Douglas, Frances McDormand és Robert Downey Jr. főszereplésével.

Rita Falk Fanz Berhofer sorozatáért az első résztől kezdve rajongok. Egyértelmű, hogy ahogy megjelenik egy újabb kötet, már rohanok is a könyvesboltba, hogy megszerezzem. Hogy mik a sorozat hívószavai? Morbid-fekete humor, gyilkosság, nyomozás, és jó ételek… kell ennél több?

Rita Falk: Húskenyér-függőség 
(Franz Eberhofer 7.)
Franz Eberhofer, a testestül-lelkestül bajor rendőr életében új, minden eddiginél félelmetesebb ellenség bukkan fel: a koleszterin. Száműzetnek az étrendből a Nagyi kiadós ételkölteményei és a Simmerl-féle híres húskenyér. S ha ez a megpróbáltatás még nem lenne elég, leég Liesl Mooshammer háza, az üszkös romok között pedig egy gyilkosság áldozatául esett fiatal nő holttestét találják meg. Az ügy felderítése Franzra vár, akinek egyszerre kell megküzdenie a nyomozással, a koleszterinnel, valamint a közös gyermekük, a kis Paul láthatását igencsak szigorúan szabályozó Susival is…
Rita Falk az Eberhofer-sorozat hetedik kötetében is a tőle megszokott fergeteges humorral folytatja Franz nyomozásainak krónikáját.

És végezetül… áh, tudom, hogy irtó gáz, de egy vörös pöttyös könyv is felkerült a listámra - mert én még sok-sok évvel a hátam mögött is szívesen olvasok ilyen könyveket. 😉

Brigid Kemmerer: A ​Curse So Dark and Lonely – Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)
Egy ​elátkozott birodalomban…
a szerelem a legsötétebb zugokba kényszerül.
Légy szerelmes, törd meg az átkot!
Rhen herceg, Emberfall trónörököse azt hitte, minden rendben lesz. Bár egy nagy hatalmú varázslónő megátkozta, és arra ítélte, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, ő biztosra vette, hogy ha egy lány beleszeret, azonnal megmenekül. Azonban minden ősz végén gonosz, kíméletlen bestiává változik.
És elérkezett az utolsó ősz…
Harperhez sosem volt kegyes a sors. A családja romokban, a bátyja pedig, aki képtelen összetartani a családot, folyamatosan alábecsüli őt. Harper már korán megtanulta, hogy csak kemény küzdelmek árán boldogulhat. De amikor egy embertársa megmentésére siet, hirtelen Rhen elátkozott világában találja magát.
Törd meg az átkot, mentsd meg a birodalmat!
Herceg? Szörny? Átok? Harper azt sem tudja, hol van és mit higgyen. De ahogy egyre több időt tölt el Rhennel a mágikus birodalomban, lassan megérti, mi minden forog kockán. És amikor Rhen rájön, hogy Harper nem csak egy újabb meghódítandó nőnemű, ismét feltámad benne a remény. De hatalmas erők állnak szemben Emberfall-lal… Vajon ha megtörik az átok, az elég ahhoz, hogy megmentse őket és a birodalom népét a teljes pusztulástól?

tovább olvasom 5+1 könyvújdonság tavaszra