2024/04/27

, , , , , , ,

Julia Seales: Egy ​kifogástalan gyilkosság

Az a helyzet, hogy az Egy ​kifogástalan gyilkosság jött és győzött. Teljesen levett a lábamról, ugyanis ez a regény annyira színes, humoros, kicsit fanyar és minden kétséget kizáróan a valóságtól elrugaszkodott, hogy öröm volt olvasni. Bevallom nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, igazából már az elején realizáltam, hogy itt aztán nem szabad semmit véresen komolyan venni. Úgyhogy ennek tükrében én úgy hiszem, hogy ezt a könyvet az ember vagy imádni fogja, vagy egyszerűen nem tudja majd hova tenni az egészet. 
Én megsúgom: imádtam!


A történet főszereplője Beatrice, aki a legkevésbé sem felel meg a tökéletes, jól nevelt úri kisasszonyokról alkotott képnek. Merthogy őt csak a gyilkosságok hozzák igazán lázba, ezért is falja oly mohón a londoni magazinok bűnügyi cikkeit, mely érdeklődése miatt - hogy is mondjam -, alkalmatlanná vált a házasságra. Persze őt ez egyáltalán nem zavarja, fittyet hány az elvárásokra és az úri hölgyekkel szemben támasztott normákra, amit egyébként a város alapítója egy többkötetes, rendkívül terjedelmes: Hölgyek kézikönyve nevű útmutatóba részletesen ki is fejtett. Ez a kézikönyv elvileg a helyes viselkedésről szól, de minden kétséget kizáróan olyan patriarchális ostobaságokat tartalmaz, amik nem csak nevetségesek, de rendkívül furcsák is egyben - nem egyszer nevettem fel azok abszurditásán hangosan.

"– A Hölgyek kézikönyve, háromszáznegyedik oldal – felelte Beatrice. – A hölgyek játszhatnak golyókkal… amennyiben ezt biliárdozás közben teszik."

Szóval a lényeg, hogy a város megszállottja eme könyvben foglalt illemszabályoknak, és nem csak abban a formában, hogy igyekeznek mindent szó szerint betartani belőle, hanem még egymásra is kényszerítik mindezt. Gondolhatjátok, hogy milyen merev és szűkös lehetőségekkel teli élete lehetett ott egy kissé különc és szabad gondolkodású fiatal úri hölgynek. 

A történet egyébként egy mocsárral körülvett angol „idilli” vidéken játszódik, ahol Beatrice családja izgatottan várja a közelgő őszi bál eljövetelét, amire a jóképű agglegény, Edmund Croaksworth is jelezte részvételét. Mindannyian kétségbeesetten remélik, hogy a gazdag úriember első látásra beleszeret Beatrice szépséges húgába, de mikor a bál forgatagában az ígéretes agglegény holtan esik össze, a család minden reménye elszáll.


"Egy hölgy mindig egy lépéssel a férfiak előtt jár!"

Na és ekkor lép színre Beatrice, akinek ez lesz az első gyilkossági nyomozása. És bár a Swampshire-i etikett nem engedi, hogy nőként nyomozzon, az illendőség szabályainak megfelelően mégiscsak engedélyt kap arra, hogy a váratlanul felbukkanó csípős humorú, ám rendkívül vonzó Drake nyomozóval együtt göngyölítse fel az ügyet. A duót egy helyi drámaíró hölgy kíséri, kinek hála minden fejezethez egy szórakoztató (és néha igen informatív) perspektívát kapunk.

Ami igazán tetszett a könyvben, hogy ebben a történetben az igazi sztárok; a nők! Minden női karakter nagyon árnyalt és bár első blikkre úgy tűnhet, hogy a történet tulajdonképpen Beatrice önmegvalósításáról és e szűkös mocsári társadalom korlátaiból való meneküléséről szól, de ezen túlmenően az író azért a női önmegvalósítás más fajtáit is rétegezi és feszegeti a többi szereplőn keresztül, akik egyébként a könyv végére megtalálják helyüket a világban.

És hogy hogyan zajlik Beatrice Steele első gyilkossági nyomozása?

Nos, ennek mindenki járjon utána maga. Mindenesetre, akik szeretik az austini környezetet, a Sherlock-féle furfangos nyomozásokat, a humort, na és persze az angol vidéki házak atmoszférája és rejtélyei is meglehetősen izgatják és megdobogtatják a szívét, azoknak bátran ajánlom.

Kiadó: IPC
Eredeti cím: A Most Agreeable Murder
Fordította: Hulse Alexandra Nikoletta
Oldalszám: 384

tovább olvasom Julia Seales: Egy ​kifogástalan gyilkosság

2024/01/20

, , , , ,

Diana Hunt: Jack ​árnyékában

Őszinte leszek: a könyv borítója volt az, ami legelőször megfogott. Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ez nekem kell. A tartalmát olvasva pedig úgy gondoltam, hogy minden benne van, amit szeretek; az 1900-as évek ködös Londonjának izgalmas hangulata, koszos sikátorok eldugott sarkaiban elkövetett borzongató gyilkosságok, veszélyekkel teli nyomozás, némi romantika, és ráadásul mindez Hasfelmetsző Jack társaságában? Hát kell ennél jobb olvasmány ebben a szutyok időben?

A történetről röviden annyit, hogy Hasfelmetsző Jack négy év hallgatás után újra sorra szedi áldozatait London utcáin. És a rendőrségen kívül most egy fiatal talpraesett nő is a nyomába ered, akinek segítőtársa is akad egy rendkívül vonzó, ám kissé öntelt férfi személyében. Nem kérdés, hogy ezek ketten vonzódni kezdenek majd egymáshoz, de hogy a közös nyomozásuknak mi lesz az eredménye, azt persze még homály fedi.

Hogy milyen élményt nyújtott számomra a könyv?

Nos, olyan volt, mint egy járni tanuló gyerek, aki az elején még csak csetlik botlik, de egy idő után már erősen és magabiztosan teszi meg az útja hátralevő részét. Szóval a könyv elejét is ehhez hasonlóan kissé összeszedetlennek éreztem, nehezen is fogytak az oldalak. Legfőképp azért, mert Katherine-t egy rendkívül butácska hölgynek éreztem, mert legyünk őszinték: ki az a hülye, aki este kilenc óra után egyedül megy egy temetőbe sorozatgyilkost keresni, úgy, hogy a sötétségtől az orra hegyéig sem lát? Igazából nem is igazán értettem, hogy mi volt ezzel Katherine szándéka, pedig többször is elolvastam ezt a részt. Csak tippelni tudtam: biztos Hasfelmetsző Jack-et akarta leleplezni. Ami ha valóban így volt, márpedig valóban így volt, akkor ez baromi röhejes dolog, mert tegyük fel ha találkozik vele, akkor mi a fenét csinál?? Áhhh… egyértelmű volt számomra, hogy ebben a nőben az egészséges életösztön legapróbb szikrája sem volt meg. Úgyhogy ez a rész volt az, ahol komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán jobb lesz félretenni a könyvet egy kis időre, mert ez a fajta ostobaság tényleg kihoz a sodromból. De a könyv felétől szerencsére már kissé jobban felpörögtek az események, és végre úgy éreztem, hogy tartunk valahova.

Ami igazán zavart, hogy a könyv végéig nem derült ki, hogy Khaterine miért akart ilyen elszántan a gyilkos nyomára bukkanni. Arról nem beszélve, hogy túl sok nyomozásban sem volt részem, mert Katherine csak ide oda rohangált, mindenféle kidolgozott terv és eredmény nélkül. Talán csak a végén voltak jó ötletei, amikor is végre sikerült kissé összeszednie magát, de még ekkor sem éreztem túl éles elméjűnek szegénykét.

Ami igazán tetszett a könyvben, az Hasfelmetsző Jack naplóbejegyzései voltak, amik tényleg izgalmas színfoltjai lettek a történetnek. Na és ez az egész Hasfelmetszős koncepció és háttér is remek ötlet volt az írónőtől. Tetszett a könyv hangulata, nagyon jól átjött a sötét sikátorok és kétes lebujok mocskos világa, és a történet vége is nagyon meglepett. És pont ez volt az, ami kifejezetten tetszett és kissé, ismétlem kissé elhomályosította azokat a negatív dolgokat, amik miatt panaszkodtam fentebb.

Összességében nem bántam meg, hogy időt szántam a könyvre, mert bár a várt katarzist nem kaptam meg és a történet vége is hagyott némi hiányérzetet maga után, de a maga műfajában egészen jó szórakozást nyújtott és sikerült néhány röpke órára teljesen kikapcsolnia.

Kiadó: Pitypang
Oldalszám:320


tovább olvasom Diana Hunt: Jack ​árnyékában

2022/10/13

, , , , , ,

C. S. Pacat: Hercegi ​csel (A rab herceg 2.)

Úristen milyen befejezése volt ennek a résznek?
Oké, tudom, hogy nem ezzel kéne kezdenem, de egyszerűen képtelen vagyok tovább lépni a záró jeleneten. Halvány lila gőzöm sincs, hogy ezek után milyen irányt vesz majd a történet.
Ó, hogy mit meg nem adnék, ha már most a kezembe tarthatnám a folytatást.
Próbálom röviden összefoglalni, hogy miről is szólt a könyv, és egy kis nyugalmat erőltetni magamra... Szóval Laurent Damennel és néhány válogatott katonával, melyek fele Laurent hátborzongató és korrupt nagybátyját szolgálja, elindul a határvidékre, hogy katonai szolgálatát teljesítse. Természetesen tisztában van azzal, hogy a nagybátyja mindent megtesz, hogy az életére törjön, mivel ha nagykorúvá válik, a trón is rögtön az övé lesz, amit a Kormányzó mindenképp meg akar akadályozni. Ezért bérgyilkosokat és a Laurent seregében lévő embereit bízza meg azzal, hogy öljék meg őt, mely terve szerencsére nem ér célt, sőt, a kihívásoknak hála Laurent nemcsak tekintélyt vív ki magának az emberei előtt, hanem a közte és Damen közötti szövetség is egyre erősebbé válik. Persze ebben az is szerepet játszik, hogy Damen célja is az, hogy véget vessen a Kormányzó ördögi tervének, aki Laurent halálával akar háborút szítani a két szomszédos birodalom, Aikelos és Verne között. Damen pedig csak egyetlen módját látja ennek megakadályozására, ha Laurent-tet életben tartja. Így hát mindent megtesz, hogy megvédje és segítse őt, melynek köszönhetően a két férfi egyre jobban megismeri egymást és kezdenek megbízni egymásban, mondhatni már-már elválaszthatatlanokká válnak.

Ez a kötet is nagyszerű szórakozást nyújtott és a karakterek is szuperek voltak. Mindkét főszereplő okozott valami meglepetést számomra, melynek segítségével még jobban megismerhettem őket. Az egymáshoz való viszonyuk alakulása pedig totál levett a lábamról. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy egyébként is imádom a lassan bontakozó romantikát, és az ő kapcsolatuk közötti dinamika pont ilyen volt. És bár Laurent érzésein sokszor nem tudtam eligazodni - Damené sokkal világosabbak és tisztábbak voltak -, de a pengeéles észjárása, a higgadtsága, hidegvérű és kegyetlen jelleme most is elkápráztatott. Igen-igen, az ő karizmatikus karaktere miatt lettem szerelmes ebbe a sorozatba. A Damennel való kapcsolatában egyébként gyakran éreztem úgy, hogy ő maga sem tudja pontosan, hogy mit akar és érez igazán. Úgy tűnt, mintha erősen küzdött volna a benne tomboló érzelmek ellen, amit biztos a múltja miatt tudott nehezen kezelni. Ettől függetlenül persze egyértelműen látszik, hogy nem hagyja hidegen Damen, és hogy kezdi egyre közelebb engedni magához
.
A mellékszereplőkről is csak csupa jót tudok mondani. Érdekes mód a sok árulás és csalás ellenére is találtam olyan apró dolgokat az egyikükkel kapcsolatban, ami miatt nem tudtam teljes szívemből gyűlölni. És míg az előző részben Laurent az udvari intrikák és játékok csűrés-csavarásában mutatta meg tudását és rátermettségét, addig ebben a részben a háborús összeütközések és taktikai játékok kerültek előtérbe, melyben most Damen is megcsillogtathatta kicsit a tudását. Laurentben az ész, Daimenben pedig az erő testesül meg a regényben, számomra legalább is. Természetesen a sorozat cselekménye továbbra is bonyolult, tele feszültséggel, cselszövéssel és izgalommal, melyek nagy részét a szerző most is a szexuális képek és témák, illetve erotikus felhangok közé rejtett. Ez miatt - és én ezt már korábban is mondtam -, a sorozat továbbra is egy bizonyos réteg közönséget céloz meg, melynek én mindenképp a részese vagyok.

Úgyhogy még mindig nagy kedvenc nálam ez a sorozat, melynek alig várom a következő részét. Annál is inkább, mivel a befejezés egy csomó kérdést vetett fel, és elég izgalmas helyzetet állított elő az utolsó kötetre nézve.

Vajon milyen lavinát indít el Damen és a barátai felbukkanása? Hogyan alakul Laurent és Damen között a kapcsolat? Vajon tudja Laurent Damen titkát?

Ahhh, alig várom, hogy mindenre végre fény derüljön.


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Prince's Gambit
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Oldalszám: 352
tovább olvasom C. S. Pacat: Hercegi ​csel (A rab herceg 2.)

2022/08/04

, , , , , , , , ,

M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Az van, hogy az utóbbi bő félévben igen erősen becsípődött nálam mind a könyvek, de leginkább a filmek terén az ázsiai BL (Boys Love) vonal. Mit is mondhatnék, szeretem ezt a műfajt. Imádom ahogy létrejön a szereplők között a kapcsolat, ahogy ráébrednek saját vágyaikra, érzéseikre és ahogy ez az egész megjelenik a képernyőn. Annyira tiszta és annyira romantikus, hogy engem totál levesz a lábamról. Szerencsére a BL filmek terén azért bőven van választék, sajnos a könyveknél már nem ennyire rózsás a helyzet, de azért így sincs okom panaszra. A Művelt Nép kiadó például egyre jobban figyel e műfaj kedvelőire – a fordítások minőségét most inkább hagyjuk – és igazából ő az egyetlen olyan kiadó, aki komolyabban is foglalkozik ezzel a témával.

Persze, ha az ember keres, máshol is rábukkanhat ilyen irományokra. A Wattpad például elég széles választékot kínál a műfaj kedvelőinek. Mondjuk az is igaz, hogy a sok szutyok között ritka az igazi gyöngyszem, de határozottan állítom, hogy van olyan, ami megéri a ráfordított időt. Ilyen volt például M. Z. Chapelle Játssz velem! c. írása, aminek talán az első három fejezetének olvasása után – ami egyébként irtózatosan tetszett - láttam csak az utolsó rész hozzászólásai között, hogy az írónő nem szeretné a folytatásokat is feltenni – úgy emlékszem, hogy talán 6-7 részig jutottunk el -, mert inkább könyv formájában jelentetné meg. Szóval csak bemutatóként, mondhatni véleményezésre, a mézesmadzagot már le se merem írni, tette ki ide ezt a pár részt, ami nekem kifejezetten rosszul esett, mert ha mindezt korábban tudom, akkor bele sem kezdek. Hogy miért? Mert milyen dolog már, ha eléd tesznek egy szeletet a kedvenc tortádból, amiről te csak a tejszínhabot nyalhatod le, az egészbe bele sem haraphatsz?


Szóval igen, durcás voltam és mérges, hogy egy kerek egész történet helyett csak egy szeletet kaptam. Amikor viszont megtudtam, hogy hamarosan megjelenik az írónő egy másik könyve, kissé - mondom kissé - lenyugodtam.

Ez a könyve pedig nem más, mint a Párizstól keletre.

A történetről röviden annyit, hogy Léo, édesanyja halála után visszatér Thaiföldre, hogy elrendezze az otthoni dolgokat. Nem csupán a háztól akar szabadulni, hanem az ott átélt fájdalmas emlékeket is végleg le akarja zárni. Léo tíz évvel ezelőtt, elrablása után költözött Párizsba, de soha nem tudta elfelejteni azt a traumát, amit az elrablója okozott neki. És most, hogy újra haza érkezett, minden megismétlődni látszik, ugyanis egy rá kísértetiesen hasonlító kisfiúnak ismét nyoma veszik. A fiú utáni nyomozást a helyi rendőr, Than vezeti, akinek már gyerekkorábban sem volt felhőtlen a kapcsolata Léóval. Mivel azonban a korábbi bűntény és a mostani eset között minden jel szerint összefüggés van, így szükségük van egymás segítségére.

A nyomozás mellett persze megismerhetjük Léo és Than személyes történetét, Léo traumájának okát és a múltban történt rejtélyes eseményekre is fény derül, na meg nem utolsósorban a két fiú is szépen összemelegedik. Szóval volt a könyvben feszültség és izgalom, ami lekötött, kikapcsolt és ami miatt alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem. Na meg aztán a romantikus és erotikus jelenetekből sem volt hiány, mely utóbbiak elég részletesek és khm.., mélyre hatóak voltak ahhoz, hogy az olvasó is rendesen kipiruljon tőle. Én néhol már-már túl soknak is éreztem őket, mondom már-már, ami nem azt jelenti, hogy zavaróan soknak, csak épphogy.

A lényeg, hogy kifejezetten élveztem a könyvet, azzal együtt, hogy nem minden dolgot éreztem benne tökéletesnek. Kezdjük a kirmi szállal, ami hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlanul kiszámítható volt. Már a könyv felénél lehetett tudni, hogy ki a hunyó, amivel nem szokott problémám lenni, de itt annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt minden, hogy az szinte már fájt. Szerencsére a végén lévő váratlan csavar sokat dobott az összképen, de ettől eltekintve szinte végig magamban bosszankodtam és puffogtam, nemcsak a komolytalan rendőri munkán, hanem hogy jaj nemár, tényleg muszáj volt ennyire nyilvánvalóvá tenni mindent?

Egyébként én úgy gondolom, hogy az egyik titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretnünk a szereplőket. Nekem sikerült, imádtam a főszereplő fiúkat. Léo karaktere nagyon el lett találva, az ő gondolatai és érzései jobban átjöttek, mint Thané. A fiúk közötti kapcsolat fejlődése pedig nagyon szépen és finoman volt ábrázolva. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy ahogy lehetősége adódott Thannak, szinte ragadozóként mozdult rá Léóra, ami csak azért volt fura, mert előtte még semmilyen kapcsolata nem volt férfiakkal. Ám ezen hozzá hasonlóan én is hamar túltettem magam, mivel az erotikus jeleneteknél olyan szenvedély, összhang és elfogadás érződött a két fiú között, hogy a mégis mióta?, mikor?, hogyan? és egyáltalán miért ő? kérdésekre nem is éreztem olyan fontosnak a válaszokat.

A történet egyébként Thaiföldön játszódott, aminek nagyon megörültem, hiszen ismert terep volt ez már számomra az ázsiai BL filmek tömkelegéből. Sajnos azonban ezt az egyedi környezetet és hangulatot, a tájak, az egzotikus nevek és ételek, a trópusi légkör leírásaiban vagy épp azok hiánya miatt nem éreztem annyira intenzívnek, mint ahogy azt reméltem.

Mindenesetre minden morgolódásom ellenére azt kell mondanom, hogy tényleg pozitív meglepetést jelentett számomra a könyv és minden hibája és hiányossága mellett is nagyon tudtam élvezni a történetet. Örülök, hogy van olyan magyar író, aki ebben a témában alkot, úgyhogy köszi Miriam Z. Chapelle, ennél kellemesebben nem is indulhatott volna a megismerkedésünk. Kíváncsian várom a következő könyvedet, ami ha jól tudom a fent említett Watpados regény, Bangkok ​felett a csillagok lesz. ;)


Kiadó: Művelt Nép Kiadó
Oldlaszám: 396

tovább olvasom M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

2022/02/14

, , , , , , ,

Két könyvről röviden

Úgy gondoltam, hogy egy közös bejegyzésben emlékezek meg erről a két könyvről, annál is inkább, mivel nem sok mindent tudok írni róluk. Igazából egyik sem hagyott mély nyomot bennem, mindkettőt kissé unalmasnak találtam. Mentségükre legyen mondva, nem én vagyok a célközönségük - ettől függetlenül folyamatosan próbálkozom velük -, inkább a nálam 20-25 évvel fiatalabb olvasóknál lehet nagyobb sikerük, mindenesetre azért nekem sem nyújtottak rossz élményt, de hogy őszinte legyek, jót se.

A sztoriról röviden annyit, hogy egy Csendes-óceán parti városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra és a kikötő mély vízébe lökték őket. Azóta minden nyáron visszatérnek egy rövid időre, hogy három lány testébe költözve bosszút álljanak azzal, hogy fiúkat csalnak a kikötőbe, és vízbe fojtják őket. A lakosság egy része hisz az átokban, a másik viszont szkeptikus vele szemben. Mindenesetre tény, hogy a halálesetek évről évre gyűlnek, úgyhogy az első kérdés, ami felmerült bennem olvasás közben, mi a jó fenét keresnek ezek az emberek még mindig ebben az elátkozott faluban? Vagy, ha már ott maradtak, miért nem zárkózik be mindenki vagy legalábbis miért nem kerülik el nagy ívben a partot azon az éjszakán, amikor a nővérek visszatérnek? Tényleg ennyire totál hülye volt ott mindenki?

A legnagyobb problémám a könyvvel egyébként az volt, hogy egyszerűen nem tudtam belehelyezkedni a történetbe. Nem érintett meg a szereplők sorsa és ennél fogva nem is nagyon érdekelt, hogy mi történik velük. Irtózatosan vontatottnak és unalmasnak éreztem az egészet, pedig az ötlet és a történet kissé sötét és baljós atmoszférája szerintem szuper volt. Na meg azok a részek, amikor 200 évet ugrottunk vissza az időben, hogy megértsük, mi is történt valójában a három nővérrel. Érdekes volt az ő történetük, szívesen töltöttem volna több időt is velük, mert az ő sorsuk valamivel jobban érdekelt, mint a jelen eseményei. Sajnos a könyv főszereplőinek szerelmi története engem nem győzött meg, a döntés pedig, amit a srác a könyv végén hozott, végleg tönkre vágta az egészet. Ennek a történetnek sehogy sem lehetett volna jó vége, mégis, mintha mindezt erőltetni akarta volna a szerző, mely miatt a befejezést nem éreztem kielégítőnek és nem hozott megnyugvást a számomra. 

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The ​Wicked Deep
Fordította: Béresi Csilla
Oldalszám: 312

Az úgy volt, hogy amikor egy molyos értékelésben azt olvastam, hogy aki az Alkonyatot szerette, az ebben a sorozatban is megtalálja a számítását, rögtön megrendeltem a könyvet. Nagy Twillight rajongó vagyok, illetve csak voltam, mert azóta eltelt már pár év, ami naná, hogy nemcsak a külsőmre, de a belsőmre is hatással volt. Természetesen megfordult a fejemben, hogy vajon ha mostani fejjel látnám a filmet vagy olvasnám a könyvet, vajon ugyanolyan nagy hatással lenne-e rám, mint akkor. Mindenesetre a mai napig olyan szép emlékek élnek bennem róla, hogy ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem magamtól, de mint kiderült, kár volt.

A könyv főszereplője Grace, akinek a szülei hirtelen halála után a napsütötte és gyönyörű Kaliforniából a hideg és komor Alaszkába kell költöznie, egy a nagybátyja által igazgatott bentlakásos iskolába. Grace hirtelen egy teljesen idegen, gótikus hangulatú kastélyban működő titokzatos iskolabán találja magát, ahol a barátságtalan diákok minden jel szerint nem nagyon kedvelik őt, sőt, úgy tűnik, a halálát akarják. A lényeg, hogy Grace találkozik a diákok közül a legjóképűbb fiúval, Jackson Vegával, aki amellett, hogy állandóan dühös, ingerlékeny, hideg és kellemetlen alak, egyértelműen titkol előle valamit. A vámpír emberöltők óta senkit sem engedett közel magához, ám most valami ellenállhatatlan erő mégis Grace felé vonzza őt. 

Na kérem szépen, ez egy jó kis nosztalgiázás volt azokról az időkről, amikor a vámpíros könyvek voltak divatosak. A főszereplők, Jackson és Grace halványan hasonlítanak Edwardra és Bellára az ikonikus Alkonyat-regényből, de a történetük mégis egészen más. Úgy éreztem, hogy az egymás iránti érzéseik tudatosabbak voltak és talán nem volt bennük az a bizonyos kamaszos bizonytalanság, ami a másik párnál megvolt. Szóval aranyosak voltak együtt és volt, hogy élveztem a közös jeleneteiket, de valahogy mégsem tudott magával rántani a történetük, sok helyen untam a könyvet és Grace-el sem voltam teljesen kibékülve. 

A cselekmény nagy részét Grace meséli el, úgyhogy türelmesen vártam, hogy így majd jobban megismerhetem a karakterét, ami azonban több szempontból is csalódást okozott számomra. Ugyanis a történet nagy részében nem tudtam vele kapcsolatot teremteni, bosszantott a gyengesége és hogy olyan nehezen jött rá arra, hogy természetfeletti lények veszik őt körül. Sehogy sem tudtam őt  megszeretni, de még csak megkedvelni sem, leginkább azért, mert sokszor nem értettem egyet a tetteivel és annyira, de annyira ostobának találtam sok esetben, hogy attól már a falat kapartam kínomban. Arról nem beszélve, hogy minden agysejtjét elveszítette, amikor egy helyes fiú került a képbe, szóval összességében csalódás volt számomra a könyv, legfőképp Grace miatt. Sajnálom, jobbra számítottam.  

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: Crave
Fordította: Lukács Andrea
Oldalszám: 656
tovább olvasom Két könyvről röviden

2022/02/01

, , , ,

Sarah Penner: A méregkeverő patikárius

Caroline Parcewell Londonban szeretné megünnepelni tizedik házassági évfordulóját, de férje házasságtörése miatt végül is egyedül utazik oda. Miközben céltalanul bolyong a városban, a Temze partján egy apró fiolára bukkan, amely aztán egy küldetés kezdetét jelenti számára. Ugyanis mint kiderült, ez az üvegcse a kulcsa azoknak a kétszáz évvel ezelőtti gyilkosságoknak, amelyek már réges-rég feledésbe merültek. A szálak egy bizonyos Nella Clavingerhez vezetnek, aki a 18. századi London szűk sikátorainak mélyén működtette kis patikáját, melyet olyan nők kerestek fel, akik erőszakos vagy házasságtörő férjeiktől szerettek volna megszabadulni.

A könyv két idősíkon játszódik, a jelenben egy modern kori nőről, Caroline-ról olvashatunk, akinek a házassága ingatag lábakon áll, és aki küzd, hogy megtalálja önmagát. Míg a múlt eseményin át a címszereplő patikaárus, Nella történetét követhetjük nyomon. Megtudhatjuk, hogy mi vette őt rá arra, hogy mérget áruljon, illetve hogy milyen különleges barátság alakult ki legújabb vevője, a tizenkét éves kislány, Eliza és közte, amely végül is majd veszélybe sodorja őt.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet az rögtön elvarázsolt. Tetszett az író stílusa és a történet is nagyon érdekesnek ígérkezett. A múltbéli szál sötét hangulata, a gyors tempójú és izgalmas cselekmény fordulatai teljesen magukba szippantottak. Egy megható történet kezdett kibontakozni előttem két nőről, akiknek választaniuk kellett az őket ért árulás és sérelmek után, hogy milyen utat válasszanak. Szóval tetszett az ötlet, és kíváncsian vártam, hogy hova fut majd ki ez az egész, és mi lesz a közös a két nőben, de ahogy egyre közeledtem a történet vége felé, igazából semmi hasonlóságot nem találtam bennük. Ellenben több olyan furcsaságot és logikátlanságot is felfedeztem olvasás közben, ami kizökkentett a sztoriból és nem értettem, hogy a fenébe kerülhetett bele. Érdekes mód egyébként egyik nőt sem tudtam igazán megkedvelni. Nellát azért, mert mérget árult és ezzel embereket ölt! Ezen nincs mit szépíteni, gyilkos volt a javából. Csakúgy mint Eliza, aki tizenkét évesen szemrebbenés nélkül képes volt megölni a ház urát. De mégiscsak Caroline volt az, akinek a személyisége nem csak bosszantott, de már szinte irritált is. Caroline-t egyáltalán nem szívleltem, valahogy mindvégig távolságtartó maradt számomra, meg aztán a jelenben játszódó események hangulata sem volt olyan varázslatos, mint a múltban játszódóké. Az pedig, hogy miért nem volt őszinte és miért próbálta titokban tartani a patikáról és a Nelláról megtudott információkat újdonsült barátnője előtt, aki egyébként mindenben segítette és támogatta őt, nem csak hálátlannak, de irtózatosan önző dolognak is éreztem részéről.
Azonban minden morgolódásom ellenére mégis azt kell mondanom, hogy tetszett a könyv és végig nagyon élveztem az olvasását, még ha mindkét szál befejezését kissé mesterkéltnek is találtam, mely miatt a végén enyhe hiányérzetem maradt. Mindenesetre nem tagadom, ennél többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból, ha pl. az író jobban belemerül Nella karakterekbe és a vele történt események folyásába. Ám így sincs okom panaszra, mert így is nagyszerűen szórakoztam, úgyhogy aki egy nagyon olvasmányos, misztikumba hajló gótikus hangulatú izgalmas könyvre vágyik, annak bátran ajánlom.

Kiadó: Centrál Könyvek
Eredeti cím:The Lost Apothecary
Fordította: Novák Petra
Oldalszám: 400


tovább olvasom Sarah Penner: A méregkeverő patikárius

2022/01/23

, , , , ,

Veronica Roth: Kiválasztottak

Tizenöt évvel ezelőtt a prófécia öt hétköznapi tinédzsert arra ítélt, hogy harcoljanak egy olyan gonosz Sötét Nagyúr ellen, aki pusztulást hoz Amerikára, aki városokat tesz a földdel egyenlővé, és emberek ezreit gyilkolja meg. A Kiválasztottak, vagyis az öt tinédzser eleget tesz mindennek és sok áldozat árán végül győzelmet aratnak, mely után az élet visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a Kiválasztottak számára. Mert mit lehet tenni, ha az öt híresség egyike vagy, aki szuperül tud csapatban dolgozni és egy gonosz entitás ellen harcolni, de ezekre a képességekre már nincs többé szükség? Vagy mégis?

A Kiválasztottak azzal kezdődik, amivel más regények végződni szoktak - a hősök győzelmével, ami bennem hiányérzetet keltett, mert úgy éreztem, hogy kihagytak valami nagy dologból, mely miatt már a legelején rossz szájízzel kezdtem neki az egésznek. Meg aztán a cselekmény is elég lassan indult be, talán ennek is volt köszönhető, hogy a megszokottnál több idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak a sztoriba. Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy félbe hagyom a könyvet. Mindenesetre ennél azért pörgősebb kezdésre számítottam, de úgy kb. a könyv első harmadáig csak a finálé utáni eseményeknek lehetünk szemtanúi, ami persze – tudom-tudom -, hogy szükséges volt ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük a szereplőket; hogy milyen hatást gyakorolt rájuk a gonosz elleni folyamatos küzdelem, az érzés, hogy bármelyik percben meghalhatnak és az a fajta zsigeri rettegés, amelyet a gonosz közelében érezhettek. Szóval ok, kellett ez a lassú felvezetés, de nekem akkor is túl sok és túl unalmas volt ahhoz, hogy élvezni tudjam. Mindenesetre abban a percben, ahogy a helyszín átkerült egy párhuzamos univerzumba, egy teljesen új fejezet kezdődött számomra, ami már sokkal jobban lekötötte a figyelmemet.

Veronica Roth érdekes ötlettel állt elő ebben a regényben, mert ez nem csupán egy olyan történet, amelyben a mágia keveredik a modern élettel, vagy amiben szuperhősök küzdenek egy olyan gonosz entitás ellen, ami képes mindent elpusztítani maga körül, nem. Ez a könyv nem csak erről szól, hanem arról is, hogy milyen nehéz reflektorfényben élni, hogy milyen érzés, amikor mindenki téged figyel és a viselkedésed felett ítélkezik. Hogy milyen egy álarc mögé bújva mások szabályait követni, illetve hogy mindez mennyire kimerítő és milyen romboló hatással tud lenni az ember lelkére.
Én úgy érzem, hogy a szerző erős karaktereket alkotott, számomra legalábbis tökéletesen sikerült életre keltenie a különböző módon színes és egyedi, kivételes és nagyon emberi személyiségeket. Olyan főszereplőket hozott létre, akiknek voltak hibáik és gyengeségeik, amik aztán a tetteikben is megnyilvánultak, tehát abszolút nem voltak tökéletesek, de nekem pont ez tetszett bennük, hiszen ettől lettek hihetőek és valóságosak. És bár a cselekmény végig Sloane körül forgott, akit egyébként nem sikerült megkedvelnem, azért a többi szereplőt is hagyta a szerző egy-egy jelenet erejéig tündökölni.

Szóval összességében a lassú kezdés és a néhány gyengébb pillanat ellenére örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Tetszett a műfajok érdekes keveredése, a történet összetettsége és a visszafogott romantika is benne, de őszintén szólva, ha netán lenne a továbbiakban folytatása, arra már nem neveznék be.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Chosen Ones
Fordította: Kleinheincz Csilla
Oldalszám: 512

tovább olvasom Veronica Roth: Kiválasztottak

2022/01/15

,

A nyerítés ötven árnyalata

Az a helyzet, hogy velem irtó könnyű dolga van a családomnak, ha arról van szó, hogy mivel lepjen meg egy-egy fontos esemény alkalmával, merthogy egy jó könyv az nálam mindig tuti befutó. Ráadásul még agyalniuk sem kell azon, hogy melyiket válasszák, mert mindig van egy kifogyhatatlan listám az ilyen esetekre. Szóval tényleg nagyon segítőkész vagyok és mindig van ötletem, hogy biztos mindenki boldog és elégedett legyen. Ám van, hogy a férjem így is keresztülhúzza a számításaimat.
Történt ugyanis, hogy a héten ismét egy évvel öregebb lettem, melynek alkalmából ezt a könyvet kaptam ajándékba, amit ahogy megláttam, komolyan mondom, azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Persze P. izgatottan noszogatott, hogy gyorsan olvassam el a fülszöveget, mert úgy gondolja, hogy ez nekem tetszene és hogy tuti jó lesz... nem mintha a borítója nem lenne már elég beszédes. *jééézusom* Meg aztán azt is mondta, hogy direkt romantikusat választott, mert tudja, hogy azt szeretem - mindig is ilyen figyelmes volt a kedves -, mindenesetre jó kislányhoz méltóan nem hisztiztem és nem mondtam semmit, csak kínos nevetések közepette forgattam és nézegettem ezt a csodát, és olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy ó basszus, ez most komoly? Hogy a fenébe nyúlhatott ennyire mellé? Tényleg ilyen förmedvényt is képesek kiadni a kiadók? Most már biztos megérett az emberiség a pusztulásra.
Persze próbáltam jó képet vágni a dologhoz, merthogy - vigyázat ez fájni fog- ajándék lónak ne nézd a fogát, de amikor a fülszöveget is elolvastam, rögtön agyf.szt kaptam, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hogy a fenébe fogom én ezt úgy eltüntetni, de még a föld felszínéről is hogy 
a) a férjem észre ne vegye, 
b) még az emlékezetemből is minden végleg kitörlődjön ezzel a könyvel kapcsolatban.

Szerencsére nem kellett sok idő, hogy rájöjjek mindez csak átverés volt, és hogy e csodás és tényleg totál valódinak látszó borító Hervé Le Tellier Anomália c. könyvét rejti magában. Az egész csakis a férjem remek photoshop tudásának és eltorzult fantáziájának szüleménye volt - amiről egyébként mindenképp el kell majd vele beszélgetnem később. Mindenesetre amikor belelapoztam a könyvbe, minden világossá vált és csak úgy dőltem a röhögéstől, miközben nagy kő is esett le a szívemről, hogy mégsem kell elolvasnom egy nő és egy ló beteljesült szerelmének felejthetetlen történetét. Mert hogy beteljesült szerelemről van szó,  az már hótziher, máskülönben miért lovagolna oly boldogan a hátán?

tovább olvasom A nyerítés ötven árnyalata

2021/12/31

Boldog új évet!

Drága Olvasóim!

Ez az év utolsó napja, úgyhogy aki hozzám hasonlóan egy kicsit is babonás az most biztos jól meggondolja, hogy mit eszik és tesz az év utolsó és első napján, mert azt mondják, hogy azt fogja cselekedni az év hátralévő részében is. Szóval én már leszedtem a fregoliról a ruhákat, beáztattam holnapra a lencsét, mert a mákos gubát rajtam kívül senki sem szereti és a házat is kitakarítottam. Jöhet a 2022-es év, ami remélhetőleg még jobb lesz, mint az előző volt.

Mindenkinek könyvekben és olvasási élményekben gazdag mosolygós boldog új évet kívánok!

tovább olvasom Boldog új évet!

2021/12/30

, , ,

A dél-koreai sorozatok bája, avagy miért van az, hogy a kínos csókjelenetek dacára is imádjuk őket.

Az van, hogy az utóbbi hetekben totál rákaptam a dél-koreai sorozatok ízére - a fene se gondolta volna, hogy ezekből ilyen sok van. És bár a férjem azt mondja, hogy innen már csak egy ugrás a Paula és Paulina - ami egyébként sok- sok évvel ezelőtt már megvolt - én úgy gondolom, hogy ez az erősen sértő kijelentés csak azok száját hagyhatja el mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, akik abszolút nem ismerik e műfaj sajátosságát és az ebből fakadó varázsát.

Egyébként az első maradandó dél-koreai film, amit láttam és ami rögtön az eszembe jut, az az Élősködök, ami teljesen eltér azoktól a sorozatoktól, amiket mostanában nézek, mégis egy olyan meghatározó élmény volt számomra, ami a mai napig az emlékezetemben él. Mindezt csak azért írom, mert még mielőtt bárki is besorolná a dél-koreai filmipart a szappanoperagyártó kisiparosok körébe, ne feledjük, hogy lám-lám, tudnak ők komoly és értékes filmeket is gyártani, ha akarnak.

Ennek ellenére most mégis nagyon úgy tűnik, hogy beindult náluk a sorozatgyártás, már-már mondhatni futószalagon készülnek a különböző műfajú doramák, aminek én csak örülni tudok, mivel az eddig látottak mindegyikét irtózatosan szerettem és rendkívül szórakoztatónak találtam, úgyhogy tőlem aztán jöhetnek dögivel.

Hogy miért szeretem őket?


Elsősorban, mert teljesen más koncepció és dramaturgia jellemzi ezeket a filmeket, mint a jól megszokott amerikai sorozatokat, és ez a fajta újdonság és frissesség igazán különlegessé teszi őket számomra. Na meg aztán a szereplők is mindig gyönyörűek, igen a férfiak is, akik mondjuk nekem néha már betegesen vékonyak, de így is szívesen elnézegetem őket. A szereplők megjelenése pedig olyan szép és stílusos, mintha valamelyik divatlapból léptek volna ki (a Tengerparti szerelem-ben például a csaj ruhái mindig szemet gyönyörködtetőek voltak). És nem utolsósorban imádom, hogy a dél-koreai kultúrába is betekintést nyerhetek, ráadásul nem is keveset. Például ezekből a sorozatokból tudtam meg, hogy születésnapkor hínárlevest szokás készíteni, hogy nem nézik jól szemmel az utcán való csókolózást, hogy mennyire elterjedt az iskolai zaklatás és csúfolódás, hogy a fiatalok mennyire tisztelik az időseket, hogy mennyire fontos az iskola és hogy milyen nehéz jó munkahelyet találni, hogy mennyire szeretnek enni és inni, hogy hazaérve mindig papucsot húznak, amiben imádnak csoszogni, hogy a másnaposságra a patikákban külön kis üvegcsében gyógyító löttyöt lehet kapni, és hogy milyen elvetemült és fanatikus módon tudnak a fiatalok egy-egy idol után  rajongani… szóval sok érdekesség és szokás derül ki ezekből a filmekből, úgyhogy már csak ezért is megéri nézni őket, de persze más pozitívumai is vannak az egésznek. 
  

A romantikus kdramak szépsége


Az én kedvenceim egyébként – nem meglepő módon – a romantikus doramák, amelyek amellett, hogy szívet megmelengető szerelmi történeteket közvetítenek felénk, melyek után még sokáig pillangók repdesnek az ember gyomrában, valamilyen tanulságos leckét is adnak az életből. Ezekben a sorozatokban a szereplők közötti kapcsolat annyira visszafogott, ártatlan és tiszta, hogy azt néha már biz isten bosszantónak találom, de – és most totál ellentmondok magamnak - mégis ezek miatt a vegytiszta szerelmi kapcsolatok miatt szerettem meg őket igazán. Persze ha egy kis akció, thriller, történelmi vagy fantasy szálat vegyítenek a sztoriba, nekem az sem baj, a lényeg, hogy szerelmi szál legyen benne.

Amit egyébként tudni kell ezekről a sorozatokról, hogy totál kiszámíthatóak és legtöbbször tele vannak klisékkel. Mindig van egy-két olyan visszatérő elem, ami – nekem legalábbis - folyamatos mosolyt csal az arcomra. Mint például, hogy tuti lesz a filmben olyan alkalom, amikor az egyik szereplő - lassított felvételként, akár többször is - véletlenül a másik karjába esik vagy épp rázuhan. Vagy hogy valamilyen oknál fogva (fáj a lába vagy megsérült vagy épp részeg) a másiknak a hátán kell cipelnie őt. Illetve az is gyakran előfordul, hogy a szereplők élete gyerekkorukban egyszer már keresztezte egymást, csak ők nem emlékeznek rá, de később mindez majd az eszükbe jut.

És akkor most beszéljünk kicsit a csókjelenetekről...


...amik legtöbbször annyira kínosak és bénák, hogy az külön bekezdést érdemel. Nem tagadom, a koreai doramák a romantikus pillanatok kidolgozásában baromi jók, ezért is imádom őket nagyon, hihetetlen érzelmesek és romantikusak tudnak lenni a hosszan elhúzódó vágyakozás, a rengeteg sóvárgó pillantás és elszalasztott lehetőség miatt, melyek után a néző szinte már könyörög azért a bizonyos szenvedélyes csókért, amivel végre eljuthatunk a csúcsra, de sok esetben sajnos ez nem következik be. Mert bár vannak olyan ritka esetek, amikor ezek a jelenetek tökéletesen kivitelezettek; szenvedélyesek és mélyen megérintik az ember szívét, de bőven akadnak olyanok is, ahol irtózatosan kínosra sikerednek. És számomra ez az egyetlen gyenge pontja ezeknek a sorozatoknak, hogy sok esetben, amit a főhősök csókolózás címszó alatt művelnek, arra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy romantikus. 
A "döglött hal" csók például, ahol az egyik fél tágra nyílt szemmel áll és várja, vagy inkább tűri? hogy a másik közelebb lépjen hozzá, és szinte csak súrolja az ajkát, na basszus az a halálom. Csakúgy, mint amikor a pasi nyitott szájjal csókol, de a csaj ugyanígy tágra nyílt, vagy épp csukott szemmel semmit nem reagál, mintha gőze sem lenne arról, hogy mit kéne ilyenkor csinálni. Ahh, sokszor tényleg kész vagyok tőlük.

És az erotika? Nos ezektől a sorozatoktól senki ne várjon forró ágyjeleneteket, a heves vágyakozás és érzelmek megnyilvánulása itt kimerül annyiban, hogy a szereplők megérintik egymás kezét, vagy egymás vállára hajtják a fejüket. A homlok puszi is igen gyakori, amitől én gyakran sikítani tudnék, csakúgy, mint a távolságtartó öleléstől, amihez sokszor kis hátba lapogatás is szokott járni – jééézusom, hogy ez milyen baromi lelombozó tud lenni -, szóval ezen a téren, mi tagadás, szerintem lenne még hova fejlődni, és mégis. Mindezek ellenére is imádom őket. 

Mindenesetre tetszik vagy sem, ez is az egyik “különleges” sajátossága ezeknek a sorozatoknak, úgyhogy kénytelen vagyok ezzel együtt elfogadni őket. Ami egyébként egyáltalán nem esik nehezemre, mert az a lassú és érzelmekkel teli romantikus folyamat, ahogy a szereplők megismerik egymást, ahogy ráeszmélnek arra, hogy a másik fontos lett számukra, ahogy egymásra találnak, ahogy támogatják vagy épp feláldozzák saját boldogságukat a szerelmükért, na az mindenért kárpótol.

Végkövetkeztetés...


Minden hibájuk és kínos csókjeleneteik dacára imádom a romantikus dél-koreai sorozatokat, úgyhogy én azt mondom, aki teheti és aki szeretne valami újat kipróbálni, az mindenképp tegyen velük egy próbát. A Netflixen elég sok műfajú dorama érhető el, a mély és érzelmes drámáktól kezdve a hihetetlen szívszorító szerelmes történeteken át a könnyedebb és humorosabb vagy épp vérengzős és akciódús filmekig, tényleg minden megtalálható, csak győzze az ember idővel.

Mielőtt azonban bármelyikbe is belekezdenétek, jobb ha tudjátok, függőséget okoz. 

Pszt, a következő bejegyzésben a kedvenc sorozataimat hozom el majd nektek.
tovább olvasom A dél-koreai sorozatok bája, avagy miért van az, hogy a kínos csókjelenetek dacára is imádjuk őket.

2021/12/14

, , , ,

L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

Selena egy 20 éves csinos és határozott nő, nem mellesleg egy kiváló szeszfőzde tulajdonosa. Apja halála után a cég csődközeli állapotba került - hála néhai bátyja kicsapongó életének - és már csak három napja maradt arra, hogy megmentse a felszámolás alól. Egyetlen valaki van csak, aki segíteni tudna neki, Bastian Forge, a 200 éves vámpír, akitől az apja mindig is óva intette. Ám Selena mégis és felkeresi, hogy segítséget kérjen tőle, megszegve ezzel az ősi megállapodást, mely szerint senki nem léphet kapcsolatba a vámpírral.

Selenának különleges adottsága van, tud olvasni a vámpírok gondolataiban, amire a Bastiannal való találkozás alkalmával derült fény. Bastian rögtön előnyére akarja fordítani a lány különleges adottságát, ezért alkut kínál neki. Kifizeti a cég adósságát, ha elkíséri őt a klánja magas rangú vámpírjainak találkozójára, hogy kihallgassa ellenfeleinek gondolatait. Serena pedig némi gondolkodás után igent mond neki.

Szeretem a paranormális-romantikus műfajt, ezt a könyvet is szinte két nap alatt befaltam. Mondjuk nem volt túl hosszú, kb. 200 oldal körüli lehetett, de határozottan jól esett és tökéletesen kikapcsolt arra a kis időre, ameddig kitartott.

A karakterek hamar a szívemhez nőttek, Selena intelligens és határozott jellem volt, szerette az önállóságot és ha az utolsó szó az övé lehetett, úgyhogy Bastiannak nem volt mindig könnyű dolga vele. Bastian pedig természetesen a már jól ismert vámpírjegyekkel rendelkezett, azaz hatalmas volt (naná, hogy mindenhol), erős, gyönyörű és rejtélyes.

A Selena és Bastian közötti kémia tökéletesen működött, megvolt az íve a kapcsolatuknak, és a szexjelenetekkel sem volt semmi problémám, csupán a történettel voltak apróbb gondjaim. Kezdve azzal, hogy az elején túl gyorsan történtek a dolgok. Egy-két hét leforgása alatt Selena már fel is készült a vámpírokkal való nagy megmérettetésre, ahol aztán végül is tök haszontalannak bizonyult a képessége, mert semmi olyan fontos információt nem tudott meg, amivel Forge segítségére lehetett volna. Ami apró gondolatfoszlányokat sikerült kiszűrnie, azzal pedig már Bastian is régen tisztában volt, szóval őszintén szólva én ennél sokkal több és nagyobb horderejű gondolatolvasásra számítottam a részéről. Ám Selena azon kívül, hogy Bastian fejében olvasott és telepatikus úton tudott vele beszélgetni nem nagyon brillírozott.

Szerintem sokkal jobb is lehetett volna ez a történet, ha a cselekményt és a hátteret jobban kidolgozta volna az írónő, ám ez a 200+ oldal nagyon karcsú volt ahhoz, hogy mindent szépen felépítsen, kifejtsen és megmagyarázzon. Mert én például Bastian és Cade kapcsolatához is több magyarázatot vártam volna, és a gonosz, az egyetlen és legősibb vámpír erejéből és hatalmából is jó lett volna nagyobb és részletesebb ízelítőt kapni. A világfelépítésről pedig, hogy akkor most, hogy is éltek együtt az emberek a vámpírokkal, milyen volt az egymáshoz való viszonyuk, illetve a vámpírklánban lévő hierarchia és élet felépítéséről és mikéntjéről már nem is beszélve.

Szóval sok mindent hiányoltam a könyvből, melynek köszönhetően kissé összecsapottnak és egyszerűnek éreztem az egészet, de ettől függetlenül kellemesen elszórakoztatott és a folytatásokra is kíváncsi vagyok.


Kiadó: Fools Journey Press
Oldalszám: 214
tovább olvasom L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

2021/12/13

2021/12/09

, , , , , , ,

Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

A Sötét, magányos átok a Szépség és a Szörnyeteg - ami egyébként az egyik kedvenc mesém - feldolgozása, mely miatt mindenképp kíváncsi voltam a könyvre. Az, hogy egy trilógia első kötetéről van szó, kicsit megdöbbentett, és nem is nagyon örültem neki, de a végén mégis úgy csuktam be, hogy egye fene, a következő részre is vevő leszek.

A történet két világban játszódik: az egyik a mi világunk, a másik pedig egy fantasy, egy úgynevezett Emberfall. Hősnőnk, Harper Washingtonban él, nehéz és bonyolult élete van: az apja eltűnt és egy csomó adósságot hagyott maga után. Az őt üldöző behajtó gengszterek pedig a bátyján kérik számon mindezt. Mivel Harper és Jacob édesanyja halálos beteg, így Jacobra hárul a feladat, hogy összetartsa a családot és törlessze apja adósságát, ami egyébként nem túl jól megy neki. Harper egy éjszaka, amikor épp egy sötét sikátorban áll őrt a bátyjának, egy lány elrablásának lesz szemtanúja, akinek gondolkodás nélkül a segítségére siet. Ennek következménye pedig az lett, hogy a lányt helyett őt rabolja el egy ismeretlen férfi és viszi Emberfallba.

Emberfall trónörököse Rhen herceg, akit egy varázslónő megátkozott és arra ítélt, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, egészen addig, amíg egy lány bele nem szeret és meg nem töri az átkot. Ellenkező esetben az évszak végén gonosz és kíméletlen bestiává változik, aki mindenkit megöl maga körül. Rhen mellett csak egyetlen ember, a királyi gárda parancsnoka, Gray áll. Ő az egyedüli, aki megúszta a szörny által végzett mészárlást, amit még a királyi család sem élt túl. Ő az, aki a való világból lányokat rabol a hercegnek, abban a reményben, hogy majdcsak lesz valaki, aki megtöri az átkot. Ám Harper nem tartozott a prédák közé, véletlenül került a királyságba. Egyértelmű, hogy nem akart ott maradni és mindent megtesz, hogy hazakerüljön.
A történetet váltott szemszögből követhetjük nyomon, amit mindig is nagyon szerettem. A szereplőkben végbemenő érzelmi változások: mélypontok és szárnyalások - gondolok itt a veszteség, a magány, a beletörődés és a remény érzésére - nekem nagyon jól átjöttek, a romantikát viszony elég gyengének találtam. Abszolút nem éreztem a Rhen és Harper közötti kémiát, még Gray és Harper között is több szikra pattogott, mint a két főszereplő között, amit irtózatosan fájlaltam. Ráadásul Harper karakterét is gyakran idegesítőnek találtam, úgyhogy a szereplőkkel és a köztük lévő kapcsolatokkal nem igazán voltam kibékülve. Ám maga a történet és az egésznek a hangulata az nagyon tetszett – nem hiába ez az egyik all time favourite mesém. Amit nagyra értékeltem a könyvben, hogy az írónő nem egy tökéletes és a megszólalásig szép lányt választott hősnőnek – persze tudom, hogy az eredeti mesében is egy átlagos lányról volt szó -, merthogy Harper másként tűnt ki az átlag közül. Ő sokkal esendőbb és testileg is tökéletlen volt, ugyanis születése óta celebrális parézisban szenved, melynek következtében az egyik lábára kicsit sántított. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy bárkivel szembe szálljon, aki ártani akart neki vagy szeretteinek.
A trilógia kötetei
Harper erős egyéniség volt, ennek ellenére sokszor idegesített a makacssága és sajnos Rhen karakterét sem éreztem igazán közel magamhoz. Olyannyira nem, hogyha választanom kéne közte és Grey között, úgy hiszem, az utóbbi mellett döntenék.

Összességében és minden zsörtölődésem ellenére azt kell mondjam, hogy jól szórakoztam olvasás közben. A cselekmény végig jó ütemben haladt előre, és mindig volt valami, ami nem hagyta lankadni a figyelmem. Mondjuk gyakran éreztem úgy, hogy ez a könyv már túl tini számomra, főleg azoknál a részeknél, ahol a szörnyeteg szemszögéből olvashattam a fejezeteket. Jééézusom, hogy azok mennyire bénák volták, már-már veszélyesen közelről súrolták a gagyi határát, de ha azokat a fejezeteket –, amik úgy vélem most már visszavonhatatlanul beégtek az agyamba – kihagyta volna a szerző, sokkal jobb szívvel gondolnék vissza a könyvre.


Kiadó:Könyvmolyképző
Eredeti cím: A ​Curse So Dark and Lonely
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 528
tovább olvasom Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)