Carol Mason: Férjezett asszonyok titkai

Nyaralásra vittem magammal ezt a könyvet, aminek – hála a sok szabadidőmnek – gyorsan a végére is értem. Persze mindez nem volt túl nehéz, hiszen egy igazán szórakoztató, még ha kissé szappanoperába hajló történethez is volt szerencsém, melyben olyan szereplőkkel találkozhattam, akik cselekedetei ismét rávilágítottak arra, hogy milyen törékenyek is lehetnek a korábban stabilnak és megbízhatónak hitt kapcsolataink másokkal.

A könyv három férjezett nőről: Jillről, Leigh-ről és Wendyről szól, akik kezdetben úgy tűnik, hogy legjobb barátnői egymásnak, és tényleg mindenben támogatják is egymást a házas életük megpróbáltatásaiban, ám mint később kiderül, ez mégsem egészen így van.

A történet tulajdonképpen Jill drámája köré épül, aki a három nő közül a legszimpatikusabb volt számomra. Jill boldogan él a férjével együtt egészen addig, míg ki nem derül, hogy nem lehet gyerekük Rob nemzőképtelensége miatt. Természetesen mindez hatással van a házaséletükre és intim kapcsolatukra is, különösen a bűntudatban gyötrődő Rob részéről, aki azon kívül, hogy egyáltalán nem akar beszélni a dologról, a felesége társaságát is folyamatosan kerüli. Jill ezt persze nehezen éli meg és a barátnője házasságán kívüli kalandjait hallgatva, illetve az otthoni feszült helyzet arra készteti, hogy másik férfira, egy bizonyos Andrejra szenteljen a kelleténél több figyelmet.

Aztán itt van Leigh, a számomra legunszimpatikusabb szereplő hármuk közül, aki az elszürkült és unalmas házassága miatt egy kis kalandra vágyik - amiről a férje persze mit sem sejt. Természetesen Jill próbálja lebeszélni minderről, de nem sok sikerrel jár, ugyanis Leigh nem vesztegetve az időt, hamarosan egy bizonyos Nickel bonyolódik szerelmi kalandba, mely kapcsolat – nem árulok el vele nagy titkot - katasztrofális következményekkel fog járni.

És végezetül itt van nekünk a trió harmadik csendes és szerény tagja Wendy, aki úgy tűnik, túl van kisbabája halála miatti gyászán, és boldogan él két fiával és jóképű férjével együtt, aki sajnos nem csak neki, hanem más nőknek is igen-igen tetszik.

Az egész történetet Jill szemszögéből ismerhetjük meg. Mindhárom nőnek megvan a maga problémája, melyek többségét a közös találkozásaik alkalmával beszélik ki egymással. Jill gondolatain keresztül már a legelső perctől kezdve érezhető, hogy ez a barátság nem is annyira őszinte, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk, és ez miatt volt egy-két olyan beszélgetés a szereplők között, amit kényelmetlen volt olvasnom. Véleményem szerint egy barátság mélysége többek közt attól is függ, hogy mit tárunk fel és mit rejtünk el egymás elöl, és az írónő ebből a szempontból nagyon jól mutatja be, hogy ennek fényében a döntéseink milyen következményekkel is járhatnak a jövőre nézve. Illetve szépen ábrázolja a három nő barátságának dinamikáját is, akik hol durvák és kegyetlenek, hol pedig különös érzékenységgel fordulnak egymás felé. 
Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor a könyvet túlságosan kiszámíthatónak találtam, és voltak olyan helyzetek is, amik tényleg meglepetésként hatottak rám, de összességében élveztem az olvasását, kikapcsolt és szórakoztatott, úgyhogy tökéletes vízparti olvasmány volt számomra.

A Férjezett asszonyok titkai három különböző nő barátságáról, hűtlenségéről, féltékenységéről, az általuk választott döntések és azok következményeiről szól, mely események tanulsága számomra: naná, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, de anyám szerint ami kívül szép, az belül gyakran rohad - és mint mindig, ebben is igaza van.
Carol Mason


Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: The Secrets of Married Women
Oldalszám: 320


Két hónap termése

Az előző hónapban időhiány miatt nem tudtam megírni ezt a posztot, de most, ahogy szedegettem össze a júliusi beszerzéseimet, úgy gondoltam, hogy a június havit is hozzá csapom, úgyhogy e gyönyörű kép most róluk is szól.
Első ránézésre igen, tudom, soknak tűnik ez a nyolc könyv, még úgy is, hogy JulieCohen: Együtt c. regényét nem tudtam a többi mellé tenni, mert azóta azt már el is cseréltem, de ha azt nézem, hogy mindez két hónap termése volt, akkor szerintem egyáltalán nem tűnik vészesnek.

Egyébként azt vettem észre magamon, hogy mint korábban, természetesen most is érdekel és szinte azonnal birtokolni is akarom az összes izgalmasnak tűnő újdonságot, ami a piacon megjelent, de amikor oda kerül a sor, hogy olvasmányt kell választanom magamnak, akkor mindig valami régebbi kiadványt kívánok meg helyettük. Úgyhogy, amikor rám tör a kíváncsiság, hogy vajon az idén vásárolt könyvek közül mennyit olvastam el, és mennyi porosodik még a polcomon, akkor mindig siralmas eredményt kapok. (Ebben az évben például 33-ból még csak 10-et fejeztem be, ami jól mutatja, hogy ez az önmegtartóztató magatartás, ami a csak annyi könyvet vásárolj, amennyit tényleg el is olvasol elvre épül, nekem nagyon nem megy.)

Szerencsére ezen gyengeségemen viszonylag hamar túl tudom tenni magamat - bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám az életben -, úgyhogy bosszankodás helyett inkább egyszerűen csak élvezem és gyönyörködöm az új szerzeményeimben, hiszen előbb utóbb - bízom benne -, hogy úgyis sorra kerül majd mindegyik.

A képen látható könyvek közül egyébként 4 db csere volt, a többi pedig vásárlás. Sajnos ezek közül még csak kettőt tudtam elolvasni, a Férjezett asszonyok titkai-t és a Csajos esték-et, de úgy tervezem, hogy a következő választásom a Nyolc perc lesz, ami már irtó régóta birizgálja a fantáziám - csak azért halogattam ilyen sokáig, mert a tökéletes alkalomra vártam.

A többiek listája:
Helois
Nikkincs
Theodora

Sarah J. Maas: A ​Court of Mist and Fury – Köd és harag udvara (Tüskék és rózsák udvara 2.)

A sorozat első kötetétől bevallom nem voltam annyira elájulva. A teljes érdektelenségbe fulladástól tulajdonképpen a könyv utolsó harmada és Rhys karaktere mentette meg számomra. Azonban, ha tudtam volna, hogy a második rész ennyire jó lesz, akkor sokkal, de sokkal hamarabb belekezdtem volna, mert ez a könyv egyszerűen letehetetlen volt.

A történet pár hónappal az első rész befejezése után játszódik. Talmin és Feyre próbálják elfelejteni a hegy alatt átélt szenvedéseket, melynek utóhatásaként éjszakánként sorozatos rémálmok gyötrik őket. Talmin retteg attól, hogy szerelmének bármi baja eshet, ezért ha tehetné, a legszívesebben négy fal közé zárná. Feyre pedig folyamatosan próbál e fojtogató szeretetnek gátat szabni, sajnos nem sok sikerrel. Szerencsére Rhys a legjobbkor tűnik fel a színen,  hogy az előző részben köttetett alkujának megfelelően havonta egy hétre kisajátítsa magának a lányt, aki így, ha rövid időre is, de kikerül az udvar szorításából, és meglepő mód mindez gyógyírként hat megtört lelkére. Az Éjszaka udvarában töltött idő alatt Feyre egyre jobban megismeri Rhyst és annak különös, ám mindenképp imádniavaló barátait, meg aztán azon kívül, hogy részese lesz egy titkos összeesküvésnek, Rhys irányába tanúsított érzelmei is teljesen megváltoznak.


A történetről semmi olyat nem tudok írni, amit az előttem szólók már nem írtak volna meg. Természetesen másokhoz hasonlóan én is imádtam minden sorát és teljesen odavoltam érte, olyannyira, hogy már most tudom, hogy hetekig a hatása alatt leszek, amire persze később, majd mosolyogva gondolok vissza, hogy ennyi évvel a hátam mögött még mindig képes vagyok egy könyv miatt rajongó tinilányként viselkedni. Úgyhogy ezt figyelmen kívül hagyva inkább arra koncentrálok, hogy e bódító állapot minden percét kiélvezzem, és míg e hatás tart, visszajátsszam a fejemben azokat a részeket, melyek által okozott kellemes érzésben még egy kis ideig eldagonyázhatok. Mint például Rhys váratlan belépőjét, ami nem csak Feyre, de az én szívemet is megdobogtatta, vagy amikor a kötelező találkáik alkalmával lordunk az önmagát dicsérő nagyképű szövegeivel tanította olvasni a lányt. 


"Rhysand a legsármosabb főúr.
Rhysand a legszórakoztatóbb főúr.
Rhysand a legravaszabb főúr." 


Ám a kedvenc részem mégis az volt, amikor Feyre megmenti őt az ellenség karmai közül, ami egyébként nem kis teljesítmény volt a részéről, hiszen akkor még mindig nem volt tisztában új képességei határával, de olyan jó volt látni, hogy mi mindenre lenne képes a társáért. A legemlékezetesebbnek pedig azt a bizonyos őszinte szerelmi vallomást találtam – ó, azt többször is el kellett olvasnom –, melyben olyan, az első részben történt eseményekre kaptam választ, amiket akkor bizony kissé furcsának találtam. Ami miatt azonban mégis elégedetten csuktam be a könyvet és azt mondtam magamban, hogy ez igen, ilyen megoldással nem igen találkozik az ember, az a történet legvége volt, ami nem úgy végződött, mint ahogy azt vártam, miszerint Feyre még mindig azon rágódik, hogy a két szuper pasi közül melyiket válassza, hanem ekkor ő már szerencsére tökéletesen tisztában van az érzéseivel és inkább a feladatára és a kötelességére koncentrál - előre vetítve ezzel egy óriási összeesküvés tervét - mintsem további szerelmi drámákba bonyolódva borzolná tovább az idegeimet, ami szerintem hihetetlen jó befejezése volt ennek a röpke 750 oldalacskának.
Persze nem lehet szó nélkül elmenni a sorozatban feltűnő új karakterek mellett sem, akik az első perctől kezdve belopták magukat a szívembe. Rhysand belső köre: Mor, Amren, Cassian és  Azriel egy igazi összetartó családot alkotnak. Tisztelik, szeretik és támogatják egymást, és ezt annyira szívmelengető volt olvasni, hogy a legszívesebben valamennyit jól magamhoz ölelgettem volna érzelmi túlcsordulásom hevében. Rhysand pedig... ah, ő egy olyan igazán erős és összetett karakter, aki seperc alatt teljesen az ujjai köré tudott csavarni. Az pedig, hogy a csábító rosszfiú mellé még egy ragyogó elme is egyben, már tényleg csak hab azon a bizonyos minden képzeletet felülmúló tortán. (Ó mily óriási csapás, hogy csak a mesékben léteznek ilyen férfiak.)

Az egyetlen problémám a könyvben Feyre volt. Türelmetlenül vártam, hogy végre elfogadja tündér létét és ennek fényében a képességiben is próbáljon minél gyorsabban fejlődni, de ez sajnos irtózatosan lassan ment neki. Olyannyira, hogy egy-két jelenetnél bizony a legszívesebben megráztam volna, hogy térjen már észhez - hát nem látja, hogy mindenki érte tesz mindent? Sajnos ez a rázogatós érzés sokszor elkapott vele kapcsolatban, és azt sem állítom, hogy mind a 750 oldalra szükség volt, hogy kerek  és egész történetet kapjunk, de mindezek csupán csak kötekedésként hatnak a könyv erényei mellett, úgyhogy olvassátok bátran, mert megéri!
Sarah J. Maas
"-Mondj el egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom az enyém. Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt: 
-A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj."



Kiadó: Könyvmolyképző
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara
Eredeti cím: A Court of Mist and Fury
Oldalszám: 750

Bart Baker: Mézeshetek Harryvel

Nagyon rég történt már meg velem, hogy egy könyvnél ennyire nem azt kaptam, amit vártam. Ugyanis én azt hittem, hogy a Mézeshetek Harryvel egy végig humoros, és sírva nevetős történet lesz. Még egy kis nyomozós szálat is képzeltem bele a borító alapján, ami felett egyébként bevallom hősiesen pár percet erősen el kellett gondolkodnom, hogy vajh’ mit is akar ábrázolni. Ám az, hogy én ennek a könyvnek az első felén röhögni, majd csacsi módjára pityeregni, a másodikon pedig bőszen háborogni fogok, meg sem fordult a fejemben.

"Két dolog érdekel: a nők és a bárok."

Történetünk főhőse Todd – aki egy nagy hírben álló alkoholista, szoknyapecér - egy bárban találkozik Tamival, akibe rögtön szerelembe is esik, és szerencsére a lányt sem hagyja hidegen Todd kisugárzása. Szerelem volt ez első látásra, mely során Taminak sikerült lerombolnia Todd régi énjét és egy új srácot faragni belőle. Tami lett a férfi erkölcsi iránytűje, mondhatni megmentője, és minden simán is ment volna a kettőjük kapcsolatában, ha Tamit nem egy mindenre elszánt apa őrizte volna. Harry rajongásig szerette a lányát, senkit nem engedett a közelébe. Minden udvarlóját semmibe vette vagy úgy befenyítette, hogy ennek hatására sokan elmenekültek előle, de Todd kitartott és Tami mellett maradt. Ami nem kis teljesítmény, mert Harry apai odaadása tényleg már-már a megszállottsággal volt határos. Todd viszont szerelmes volt és senki, de senki nem állíthatta meg abban, hogy Tamit feleségül vegye. Ám az esküvő előtti véletlen balszerencse folytán minden álma szerte foszlik.

Egy kis könnyed szórakozás reményében vettem a kezembe a kötetet és az elején nem is volt vele semmi problémám, mert úgy éreztem, hogy ez egy irtó humoros és mulatságos könyv lesz. Todd cinikus belső monológjai roppan viccesek és jó stílusúak voltak, amikből mondjuk egy idő után már kezdett sok lenni és néha kissé izzadságszagúnak tűnni, de úgy voltam vele, hogy egye fene, jó ez így is, meg hátha a későbbiekben majd kevesebb mennyiségben fogja mindezt ránk borítani az író, de nem, tévedtem. Igazából tudnom kellett volna a fülszövegben lévő "tragédia" és a könyv címének összerakásából, hogy milyen irányban mennek majd az események, de valahogy mégsem figyeltem fel rá, ezért is ért váratlanul, amikor úgy a könyv 20-30%-nál becsapott a ménkű. Tami tragédiája és annak leírása, valamint Todd és Harry fájdalma annyira szíven ütött, hogy ezt a részt végig bőgtem. Borzalmas volt látni a szenvedésüket, és egyáltalán belegondolni abba, hogy az ember milyen gyorsan elveszítheti azt, ami igazán fontos a számára. Úgyhogy a könyv első fele számomra a nevetés majd a sírás jegyében telt. Az ez után történtek egy részét azonban nem tudtam hová tenni.

Úgy éreztem, mintha az író nem tudta volna eldönteni, hogy merre vigye a történetet. Volt egy elképzelése, melyben a kiindulás és a befejezés adott volt, de a köztes dolgokkal gondjai voltak. Mintha azt szerette volna, hogy nevessünk, sírjunk és sajnáljuk Toddot, de legfőképp jókat mulassunk megbotránkoztató tettein, mellyel sajnos nekem komoly problémáim voltak. Mondjuk az is lehet, hogy én vettem túl komolyan az egészet, és bár átéreztem Todd bánatának mélységét, de sajátos önsajnálatát, melyben az ivás mellett a más nőkkel való testi örömökben való tobzódást választotta, hogy az erkölcsösség utolsó maradványait is kiölje magából, nekem valahogy nem vette be a gyomrom. Persze lehet, ha filmvásznon láttam volna az egészet (melyre ha minden igaz már régóta törekvések vannak), máshogy csapódott le volna mindez, de könyvben olvasva, hiába egy rendkívül olvasmányos és jó stílusban megírt történetről van szó, mégsem találtam annyira szórakoztatónak.

A könyv egyébként két olyan rendkívül makacs és nehezen kezelhető ember történetét meséli el, akik mindenre képesek lennének a szeretett nő figyelméért és szeretetéért. Ám egy szörnyű tragédia folytán csak egy emlék rabjai maradnak, amit nem tudnak kezelni, pedig erősen próbálkoznak. Igyekeznek elfogadni és hozzászokni az új valósághoz, amit az élet hozott számukra, még ha ez igen nehezen is megy nekik. Kezdetben élveztem Todd Harryvel való interakcióit, amik azon felül, hogy rendkívül feszültek voltak szórakoztatónak is találtam. Harrynek pedig, aki a kezdetektől fogva durva és elutasító volt, örömmel láttam a sebezhető oldalát is később a történet folyamán.

Szóval összességébe ez a könyv a rengeteg érzelmes témának  köszönhetően - szerelem, gyász , elengedés és elfogadás - egy igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. De sajnos sem a humor, sem a jó stílus nem segített azon, hogy én ezt az elejétől a végéig élvezetesnek is találjam.


Ui.: Talán az író fb oldalán olvastam, hogy Harry és Todd szerepére Robert De Niro és Bradley Cooper lennének az ideális jelöltek, ami szerintem szuper választás lenne.

Bart Baker

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Honeymoon With Harry
Oldalszám: 368

Elizabeth Hoyt: Szívembe ​zárva (Maiden Lane 8.)

Jézusom, hogy ez a könyv most nekem mennyire jól esett. Imádtam olvasni, az első oldaltól kezdve az utolsóig. Elizabeth Hoyt regényeit eddig is nagyon szeretem, de ezek után Julia Quinn művei mellett szintén kiemelt helyet kapnak a polcomon.

Előre szólok, rajongó poszt következik.

Lady Phoebe egy életvidám fiatal teremtés, akinek minden vágya, hogy rangjához illő társadalmi életet éljen – színházba és bálokba járjon, parkokban sétáljon és sokat lovagoljon -, ám mivel az egyre romló látása miatt ezek a rendkívül szórakoztató tevékenységek egyre nehezebben mennek neki, így állandó kísérőre és védelmezőre van szüksége, mely feladat ellátására bátyja a felettébb idegesítő, ám rendkívül vonzó Trevillion kapitányt bízza meg. Trevillion kapitány a királyi gárda leszerelt tagja, aki nem is olyan rég egy baleset során súlyos lábsérülést szenvedett, mely miatt még most is gyakran kínozzák fájdalmak, de ez soha nem akadályozza meg abban, hogy akár egy pillanatra is szem elöl tévessze csinos védencét. Mivel a kapitányt nem hagyják hidegen a lady elbűvölő bájai, így minden önuralmára szüksége van, hogy a feladatára tudjon koncentrálni, amire hamarosan szüksége is lesz, ugyanis Phoebe emberrablók célpontjává válik. Ám hála a kapitány katonai múltjából származó tapasztalatának és éberségének, sikerül megakadályoznia a hölgy elrablását, melyet aztán több leányrablási kísérlet is követ, több kevesebb sikerrel. Természetesen Phoebe zsarnoki természetű bátyja (akit korábban a Sötétség hercegéből ismerhettünk meg) őrjöng a történtek miatt és mindent megtesz, hogy a tetteseket kézre kerítse, ám amíg ez megtörténik, addig a kapitány, hogy szíve hölgyét biztonságba tudja, titokban egy vidéki faluba menekíti. Közös utazásuk pedig azon túl, hogy igen kalandosra sikeredik, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy jobban megismerjék egymást és az erős vonzalom, ami már korábban is ott szikrázott közöttük, szenvedéllyé váljon.


Hát kérem szépen, engem ez a könyv teljesen elbűvölt és levett a lábamról. S amellett, hogy végig izgalmasnak, lendületesnek és szívmelengetően romantikusnak találtam, a szereplőket is maradéktalanul a szívembe zártam. Imádtam Phoebe erős és bátor karakterét és érzelmi fejlődését, aki ugyan kezdetben teherként élte meg a kapitány állandó jelenlétét maga mellett, de aztán idővel mégis erős vonzalmat kezdett érezni iránta. És a kapitányt is imádtam - ó, de még mennyire -, annak kitartó és állhatatos jellemét, és hogy mindig szótlanul tűrte Phoebe állandó csacsogását és kérdezősködését. Ám legfőképp azt szerettem benne, hogy bár együtt érzett Phoebe-vel, soha nem sajnálkozott felette, elfogadta őt olyannak, amilyen, féltette és óvta ugyan mindentől, de mégsem nyomta agyon aggódó szeretetével.
Phoebe és Trevillion jelleme teljesen különbözött egymástól, és pont ez volt a legjobb az egészben. Phoebe a vaksága ellenére is mindig vidám és cserfes volt, míg a kapitány higgadt, hűvös, amolyan karót nyelt típus. Ám mint tudjuk, az ellentétek vonzzák egymást, melynek következményeként a vágy mindig utat tör magának, és ez itt sem történt másképp. A szerelmesek közti kémia meglehetősen átütő volt, a lapokról pedig csak úgy sütött a szenvedély. És szerencsére az írónő sem hazudtolta meg magát a vérpezsdítően túlfűtött, forró jelenetek megírása során, melyekből épp annyit kaptam, amennyi az ízlésemnek megfelelő volt, úgyhogy ezen a téren sem volt okom panaszra.  
Aztán nem tudok szó nélkül elmenni a szereplők különleges kapcsolata mellett; imádtam, ahogy egymás fogyatékosságát kezelték, és ahogy ennek köszönhetően szépen kiegészítették egymást. Mert bár lehet, hogy korábban nem írtam, de a kapitány a sérült lábára sánta volt, és Phoebe a kifinomult hallásának köszönhetően már a járásából meg tudta állapítani, ha épp fájdalmak kínozták szegényt - és természetesen a kapitány is mindig tudta, hogy mikor van Phoebe-nek szüksége rá. Szóval az írónő remekül építette fel kettőjük viszonyának elmélyülését, én pedig ennek hála roppant mód élveztem a lelki egymásra hangolódásuk folyamatát, illetve hogy a közöttük lévő kor és társadalmi különbség azon túl, hogy természetesen nem akadályozta meg sorsuk beteljesedését, egy kis tiltott szerelem feelinget is vitt románcuk alakulásába.

És bár nem szeretném agyon dicsérni a könyvet, annak ellenére, hogy a mondandóm elején írtam, hogy ez egy rajongói poszt lesz, de mindig élvezettel olvasom az olyan párbeszédeket, ahol a szereplők kedvesen évődnek vagy akár morgolódva csipkelődnek egymással, és ez az élmény itt sem maradt el. Arról már nem is beszélve, hogy milyen kellemes meglepetésként ért a kapitány titkos múltjának megismerése, ami csak még vonzóbbá és izgalmasabbá tette őt számomra. 

Szóval nálam ez a könyv most nagyon betalált, pont ilyennek képzelek el egy igazán magával ragadó, szenvedélyes történelmi romantikust, úgyhogy aki hasonló élményre vágyik, annak őszintén csak ajánlani tudom. Higgyétek el, remek szórakozást fog nyújtani.


Ui.: Igaz, hogy ez immár a Maiden Lane sorozat 8. része, de ez senkit ne rettentsen el, mert önállóan kötetként is tökéletesen megállja a helyét csakúgy, minta a sorozat előző részei.

Kiadó: General Press
Eredeti cím: Dearest Rogue
Sorozat: Maiden Lane 
Oldalszám: 296

Mary E. Pearson: Az árulás csókja ~ A Fennmaradottak krónikái #1

Az árulás csókja már a megjelenése óta itt csücsül a polcomon, de valahogy eddig soha nem volt hozzá hangulatom. Mondjuk tudat alatt mintha éreztem volna, hogy nem biztos, hogy ezt nekem mindenképp olvasnom kell (és hallgatnom kellett volna a női megérzésemre), de a molyon olyan sok pozitív értékelést olvastam róla, meg a könyv küllemét is olyan gyönyörűnek és hívogatónak találtam, hogy mégis beválogattam az idei vcs listásaim közé, hátha könnyebben kézbe veszem majd. És így is lett. Túl vagyok rajta, de be kell vallanom, hogy kissé nehéz szülés volt - hiába no, kinőttem én már ebből a műfajból.

A könyv története nem túl bonyolult; adva van egy Lia nevű hercegnő, akit a gonosz apja erőszakkal akar férjhez adni a szomszéd királyság hercegéhez, a birodalmuk közötti szövetség megpecsételése végett. Liának természetesen esze ágában sincs szerelem nélkül házasságot kötni, ezért leghűségesebb szolgálójával együtt egy közeli halászfaluba szökik (na jó, hogy szökik az túlzás, inkább csak az éj leple alatt ellovagol), ahol boldogan éli mindennapjait, egészen addig, amíg két idegen nem érkezik a faluba. Ekkor még csak az olvasó tudja, hogy a két jóképű fiú közül az egyik a pártában hagyott herceg, aki azért jött, hogy megnézze magának azt a lányt, aki képes volt megtenni azt, amit ő nem: megszökni a házasság kötelezettsége elől. A másik fiú pedig egy orgyilkos, aki azért jött, hogy Liát megölve politikai csapást mérjen a Morrigham királyságra. A dolog pikkantériája, hogy bár tudjuk, hogy a két fiú egyike a herceg, másika pedig a bérgyilkos, de hogy pontosan melyikük melyik, arról nekünk sincs fogalmunk. Amit biztosan tudunk, hogy mindkét fiú romantikus érzelmeket kezd táplálni Lia iránt, és Lia is szintén vonzódni kezd hozzájuk. 
Na kérem, ez így nagyon izgalmasan hangzik, és az ötlet sem rossz, de én igazából az írónő narrátori kreativitása előtt emelem kalapom, hiszen négy személy (Lia, a szolgálója, a herceg és az orgyilkos) nézőpontján keresztül ismerhettük meg a történetet úgy, hogy a két fiúnál a könyv feléig ugye nem lehetett tudni, hogy melyikük kicsoda, no de számomra eme bravúrban ki is merül a könyv összes pozitívuma. Sajnos magát a történetet hihetetlenül unalmasnak találtam, olyannyira, hogy bizony szükségem volt némi kitartásra, hogy a végére érjek. Irtó lassan indultak be az események és útközben rengeteg olyan lényegtelen információval traktált bennünket az írónő, ami a cselekmény szempontjából teljesen lényegtelen volt, miközben a fontosak felett könnyedén elsiklott. A szereplőknek nem volt mélysége, és a betöltött szerepük alapján borzalmas tiniként viselkedtek. Hogy mire is gondolok pontosan? 
Itt van például Lia, akinek a házasságán csupán két birodalom jövője függött, de ő csakis magára tudott gondolni, és eszébe sem jutott, hogy a szökésének milyen következményei lehetnek. Aztán itt van a jóképű bérgyilkosunk, aki minden jel szerint eddig jól végezhette a dolgát, hiszen mi másért küldték volna őt a feladat elvégzésére, ám egy ártatlan szempár rögtön kétségeket ébreszt benne, és upsz, a küldetése és vele együtt a népe sorsa már csak másodlagos azon a bizonyos prioritási ranglistán. És akkor az instant szerelemről és szerelmi háromszögről még nem is beszéltem, mely utóbbi, ha jól van megírva, akkor üsse kavics, szívesen olvasom én, de itt annyira kidolgozatlannak és lagymatagnak éreztem az egészet - holott elég tekintélyes részt hasított ki magának a történetből -, hogy nem győztem csak a szememet forgatni kínomban.

Szóval nem szeretném túl ekézni a könyvet, mert úgy gondolom, hogy egy kis jóindulattal érteni vélem a sikerét, de véleményem szerint ebben a műfajban sokkal jobb írások is születtek már, tessék csak szépen körbe nézni (lásd: Az Ékkő, Árnyék és Csont, a Méreghercegnő vagy a Holdbéli krónikák mindkét része). Úgyhogy, bár Az árulás  csókja nálam nem került be a kedvencek közé, végül is örülök, hogy végre elolvastam, de részemről ennyi elég is volt belőle, a folytatásokért már biztos nem fogok sorba állni.
Mary E. Pearson

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Kiss of Deception
Sorozat: The Remnant Chronicles
Oldalszám: 406


Jayne Ann Krentz: Titkos nővérek

A Titkos nővérek immár a második Jayne Ann Krentz könyvem, és most már bizton állítom, hogy nem az utolsó. Az írónő eddig olvasott művei alapján (legyenek azok akármilyen álnéven írtak, én leginkább az Amanda Quick néven fémjelzett történelmi romantikusait részesítettem eddig előnyben) úgy gondolom, hogy mindig biztos kézzel nyúlhatok bármelyik könyvéhez, ha egy jól felépített és következetes történetre, illetve a romantikusok által nyújtott happy end örömteli érzésére vágyom. És bár lehet, hogy ez a kiszámíthatóság sokak számára unalmas lehet, de ha egy nyomott borús napon az ember lánya pont egy ilyen könnyen befogadható és emészthető könyvre vágyik, akkor miért is ne ragadná meg az alkalmat és kapaszkodna bele pár óra garantált kikapcsolódás erejéig.  

A Titkos nővérek két fiatal nőről, Madeline-ról és Daphne-ről szól, akik gyerekkorukban legjobb barátnők voltak, de egy éjszakán Madeline családjának szállodájában olyan szörnyűség történik velük, aminek hatására Madeline-t  az USA egyik végébe menekítik, míg Daphne az édesanyjával együtt a másikba szökik. Mindkét kislány tudja, arról, ami történt, soha nem szabad beszélniük. Tizennyolc évvel később, amikor Madeline nagymamája meghal, ő lesz az egyetlen örököse a múltban történt szörnyűség helyszínéül szolgáló szállodának. Csak öt ember ismeri az incidens szörnyű részleteit, és amikor a szálloda gondnoka - aki egy volt közülük – felhívja Madeline-t, hogy valami fontos megbeszélnivalója lenne vele, Madeline újra visszatér a szigetre. Ám mire megérkezik, a gondnokot halálos kimenetelű baleset éri és Madeline élete is veszélybe kerül.

Szerencsére vele tart Jack, a szálloda biztonsági szakértője, aki FBI-os múltjának köszönhetően figyelemre méltó szakértelemmel tudja kezelni a veszélyes helyzeteket, amire természetesen szükségük is van, ugyanis ahhoz, hogy a titkok titkok maradjanak, egyre többen próbálják eltenni őket láb alól.


Jayne Ann Krentz ismét egy olyan izgalmas romantikus krimit hozott létre, ami igazán szórakoztató volt számomra. Élveztem a könnyed romantikáját és a nyomozás is tökéletesen lekötötte a figyelmemet. A legnagyobb szívfájdalmam csupán annyi volt, hogy mintha a romantika és a rejtélyek utáni nyomozás aránya az utóbbi irányába tolódott volna el jobban. Amit olvasás közben kicsit sérelmeztem ugyan, de a könyv cselekménye annyira lendületes és fordulatos volt, hogy igazából így sincs okom panaszra, hiszen nagyon élveztem a regény olvasását, arról már nem is beszélve, hogy JAK-nak ismét olyan karaktereket sikerült alkotnia, akik problémái és jellemük, az egymással való kapcsolatuk majd későbbi románcuk totál hihető és valóságos volt számomra. Mondjuk kicsit sajnáltam, hogy hőseink szerelmi légyottjaiba nem nyerhettünk mélyebb betekintést - szívesen megismerkedtem volna Jack szenvedélyesebb oldalával is jobban - ám a mellékszereplők (Jack öccsének és Madeline barátnőjének) karakterei annyira egyedi és kedves figuráknak bizonyultak, bimbózó szerelmi kapcsolatuk pedig olyan gyakran csalt mosolyt az arcomra, hogy mindez minden apróságért kárpótolt.
A könyv hangulata egyébként nekem nagyon bejött, a környezet, a táj és az a rengeteg elem, amit az írónő használt - kis sziget egy elhagyatott szállodával, intenzív és intelligens karakterek, családi dráma, politikai és pénzügyi korrupció - pedig nagyon jól működött együtt. Tetszett, hogy JAK annyi karaktert mozgatott a színen, ami egy kis odafigyeléssel még simán követhető volt, és hogy maga a történet és a szereplők motivációi sem voltak bugyuták vagy mondvacsináltak.

Krentz szép lassan és szorgalmasan építette fel a történetet, miközben egyre több fordulatot, izgalmat és akciót vegyített bele, úgyhogy végig érdeklődve figyeltem, hogy miként derül fény a két évtizeddel ezelőtti események hátterére, amik aztán szépen összekapcsolódtak a jelenkor cselszövéseivel. Szóval egy szó, mint száz, a Titkos nővérek nem okozott csalódást. Kellemes kikapcsolódást nyújtott az első oldalaktól kezdve az utolsóig, így azoknak, akik egy kis romantikával fűszerezett izgalmas krimire vágynak nyugodt szívvel ajánlom. 

"A homályba borult konyhában állt, és azt próbálta eldönteni, melyik lányt akarja." 


Jayne Ann Krentz

Kiadó: Európa
Eredeti cím: Secret Sisters
Oldalszám: 384

Julie Cohen: Együtt

Ez a könyv az egyik legszokatlanabb történet volt, amit mostanában olvastam. És nem csak azért, mert olyan témákkal találkoztam benne, melyek közül van, ami tabunak számít és sokan megbotránkoznak és elfordulnak tőle. Vagy mert annyira bizarr és fájó, hogy anyaként a szívem sajdul bele. Hanem elsősorban azért, mert a könyv szerkezete annyira egyedülálló, hogy ehhez hasonlóval emlékeim szerint még nem találkoztam. Hogy miről is beszélek pontosan? 
Robbie és Emily története 1962-ben kezdődik, amikor először találkoznak egymással, de a könyv legelső lapjai öt évtizeddel későbbről kezdi el mesélni a történetüket, amikor ők már évek óta együtt vannak, sok szép emléket gyűjtöttek együtt össze, öregek és gyengék, de még mindig szeretik egymást és még mindig képesek lennének egymásért akár meghalni is - amire egyébként sor is kerül, nem sokkal azután, hogy Robbie-n az Alzheimer kor tünetei mutatkoznak. Ugyanis Robbie, a betegsége folytán gyakran elveszíti a memóriáját és éveket ugrik vissza az időben, és mivel ők ketten már megismerkedésük óta szörnyű titkot cipelnek magukkal, nagy a veszélye annak, hogy egy nap nem tudván magáról esetleg elárul valamit ebből a környezetének. És, hogy mindez ne történjen meg, a férfi egy reggelen felkel, felöltözik, kávét főz magának, megeteti a kutyát, majd egy levelet hagy Emilynek és a parti sziklákhoz érve a mélybe veti magát. És számunkra innentől kezdődik a történetük megismerése.

Én mondom nektek, ez nem egy átlagos szerelmi történet, hanem egy mindent elsöprő, lenyűgöző, összetett és elpusztíthatatlan kapcsolat meséje. Tetszett, ahogy a szerző a könyv legelején szép lassan tárta fel Emily és Robbie együtt töltött örömteli pillanatait a gyermekeik, unokáik és a barátaik társaságában, ami első látásra azt a benyomást keltette bennem, hogy milyen szép, kiegyensúlyozott és boldog életet élhettek ők eddig, ám ez a valóságban nem egészen így volt. Sajnos nem sokat mondhatok el a cselekményről, de ami biztos, hogy már az első oldalak olvasása közben érezhető, hogy ez egy szívszorító és gyönyörű történet lesz - és higgyétek el, ez valóban így is volt. Julie Cohen remek mesélő. Olyan hitelesen - szenvedéllyel és érzelemmel teli - adja át a szereplőkkel történt események sorát, hogy biztos voltam benne, hogy mindez valóban meg is történt. Ráadásul roppant különlegesnek találtam, hogy egy olyan megdöbbentő helyzetet használt kiindulási pontként, ahol a történet ott kezdődött, ahol véget ért, és ott ért végett, ahol kezdődött.
Mint korábban írtam a regény szerkezete nagyon különleges, és számomra ez a különlegessége volt egyben a legnagyobb gyengesége is. Ugyanis azzal, hogy a szerző visszafele fejtette fel az események szálait, a szereplők és a sorsuk iránt érzett érzéseim nem tudtak kiteljesedni. Nem azt mondom, hogy nem érintett meg vagy éltem át Emily és Robbie történetét, mert nagyon is megszerettem és a szívembe zártam őket miközben csodálattal figyeltem erős szerelmüket, kitartásukat, és azon áldozathozatalaikat, melyek eredményekén ők ketten együtt maradhattak. De az események e fura visszapörgetése rám zavaróan hatott, darabossá tette a történetet.

Bevallom, az elején elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehetett az a nagy titok, amit oly féltve őriztek szereplőink, ami miatt Emily szülei végleg elfordultak tőlük, és ami miatt menekülniük és titkolózniuk kellett egész életükön keresztül. Úgyhogy tűkön ülve vártam, hogy végre fény derüljön minderre, és amikor ez megtörtént, akkor hirtelen minden mozaikdarabka értelmet nyert és tökéletesen a helyére került, arról már nem is beszélve, hogy én is majdnem padlót fogtam.

Szóval összességében  nem bántam meg, hogy esélyt adtam ennek a könyvnek, és bízom benne, hogy e rövid értékelésemmel bennetek is sikerült felébresztenem a kíváncsiságot iránta. Julie Cohen regénye egy nagyon jó kis romantikus történet volt; fordulatos, erőteljes, merész és érzelmes, amin kellemesen szórakoztam és amit a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudok. 

"Emily nevetett. Érezte a szelet a testében. A tenger óriási volt, végtelen, tele lehetőséggel, csupa szabadság. Elkapta Robbie pillantását, és látta, hogy ő is nevet. És a lány ebben a pillanatban beleszeretett."
Julie Cohen
Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Together 
Oldalszám: 412

Házi feladat

Immár egy hete vége az iskolának, de a fiam táskájából még csak most került elő az uzsonnás doboza, ami persze egy kis meglepetést tartogatott a számomra. Ne, ne kérdezzétek, hogy mik keltek életre a lekváros táskán egy hét leforgása alatt harminc fok melegben, mert fogalmam sincs, és igazából nem is ennek megvitatása miatt ragadtam billentyűzetet, hanem mert a dobozon kívül egy kis félbehajtott papírocska is lapult a táskában, egy olyan listával, amit az iskolában kapott (H)Nyá(z)ri feladat gyanánt.  
  
És én ezt annyira imádom! 😊

Íme a lista:
  • Egy reggel sétálj ki az udvarra, kertbe, erkélyre, teljesen egyedül! Csukd be a szemed, szippants mélyeket és hallgasd a madarakat!
  • Olvass fura helyzetben! Fűben, hason, zseblámpával vagy pl. egy csigának.  
  • Táncolj szokatlan helyeken! Medencében, sötétben vagy az asztal tetején!
  • Énekelj esőben!
  • Kóstolj meg egy olyan ételt, italt, gyümölcsöt, amit eddig még nem ettél!
  • Próbálj ki valami új sportot vagy kézművességet, amit eddig még nem próbáltál!
  • Tanulj meg egy mondatot valamilyen idegen nyelven.
És még lehetne folytatni a sort… Én például azt tenném hozzá, hogy tanuld meg elkészíteni a kedvenc ételed – ami remélhetőleg valami egyszerű dolog lesz és nem olyan kaliberű, mint pl. a posírozott lazac kapormártással. 

Ti mit írnátok még a listához?

Tracey Garvis Graves: Kötelék

Mostanában irtó sokat szoktam a polcom előtt állva azon dilemmázni, hogy vajon melyik könyvet válasszam kikapcsolódásként társamul. Elvesztegetett időnek érzem olyan regényekre pazarolni a drága energiám, amik nem kötnek le hamar, mondjuk úgy legalább az első 100 oldalon. Ezért is mentem biztosra, amikor kinéztem magamnak a Kötelék című kötetet, amiről annyi szépet és jót olvastam, hogy biztos voltam benne, hogy ezzel aztán tuti nem nyúlhatok mellé. És igazából nincs is okom panaszra, mert valóban kellemes kikapcsolódást nyújtott, de azt is el kell mondanom, hogy talán pont a magas elvárásaim miatt ennél azért kicsivel többre számítottam: valami olyasféle olvasmányra, ami mélyebb húrokat pendít meg benne, és amire sokáig emlékezni fogok - de csak egy amolyan egyszer olvasós és roppant szórakoztató, ám könnyen felejthető szerelmi történetet kaptam.

A regény egy tinédzser fiú és egy nálánál 13 évvel idősebb tanítónő románcáról szól.  Anna és T.J. egy repülőgép szerencsétlenség folytán kerülnek egy lakatlan szigetre, ahol kezdetben azt hiszik, hogy pár napon belül majd valaki a segítségükre siet, ám amikor a napokból hetek, majd hónap, később pedig évek lesznek, már ők sem olyan biztosak a dolgukban. Anna és T.J. embert próbáló körülmények közt élik mindennapjaikat egy olyan szigeten, ami egyébként valami eszméletlenül csodálatos lehetett. Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol a Maldív-szigetekre jellemző napsütés és simogató fehér homok, a kék ezerféle színárnyalatában pompázó kristálytiszta víz, és mindenhol jelenlévő kókuszpálmák vannak, mely idilli környezetet egy kényelmes hotelszobából biz' isten akár évekig is el tudnám viselni, ám a hőseinknek kijutó zord körülmények között szerintem pár napig sem húznám.

Ami igazán tetszett a könyvben, hogy az írónő el tudta velem hitetni, hogy amíg a szereplők a szigeten voltak tényleg nagyon gyakran az életükért küzdöttek. Anna és T.J. rengeteget éhezett, szomjazott, és fázott, különböző sérüléseket szereztek és betegségeken estek át mindenféle külső segítség nélkül, ami számomra elég életszerűvé tette a helyzetüket ahhoz, hogy hitelesnek érezzem. Még úgy is, hogy feltűnően sokszor mosolygott rájuk a szerencse, egy partra vetett bőrönd vagy mentőcsónak formájában. Tetszett, hogy az írónő felváltva, mindkét szereplő szemszögén keresztül mutatta be a történtet, és a közöttük kialakult egyenlő, és minden téren egymásra utalt kapcsolatuk, majd később szerelmi románcuk kibontakozását is örömmel követtem nyomon. Anna és T.J. életük különböző szakaszaikban voltak, ami a szigeten nem okozott problémát, de ahogy visszatértek a civilizációba már ők is érezték ennek hátrányát, ráadásul még az emberek előítéleteivel is meg kellett küzdeniük, ami próbára tette a kapcsolatukat. De Anna és T. J. szerelme különleges volt, a közöttük lévő kölcsönhatás pedig, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz és ahogy ezzel együtt az érzéseik is egyre őszintébbé és mélyebbé váltak a könyv legjobb részei voltak.
Ugyanakkor muszáj megemlítenem azon apróságokat is, amik csorbították szememben a könyv tökéletességét, főképp a regény első felében, ahol Anna és T.J hangját és személyiségét sajnos nem mindig éreztem teljesen különállónak. A narrációik és gondolataik gyakran nehezen voltak megkülönböztethetőek egymástól, és romantikus olvasóként a legfontosabb pillanatokban nem azon akartam agyalni, hogy akkor most melyikük gondolatairól és érzéseiről is olvasok pontosan, hanem mindenféle zavaró körülmény nélkül élvezni és átélni a velük történt eseményeket.

Bevallom T.J. karakterének megformálásától kissé tartottam, hiszen mégiscsak egy 17 éves tinédzser srácról van szó, akinek az érzelmi intelligenciája és kommunikációja – bárhogy is próbálom szépíteni a dolgokat – nem feltétlen érhet fel egy 30 éves nőéhez. Ám az írónő ezt a feladatot szerintem egész jól oldotta meg, ellentétben Annával, akit végig sokkal fiatalabbnak és bizonytalanabbnak éreztem a korához képest, és bizony erősen hiányoltam belőle az idősebb nők bölcsességét is, ami jobban kiemelte volna a közöttük lévő korkülönbséget.

Összességében azonban nincs okom panaszra, mert élveztem a könyv olvasását és az író stílusát. És bár mély érzelmi lenyomatot nem hagyott bennem a történet, mégis emlékeztetett arra - vigyázat, mert közhely következik -, hogy az igaz szerelem a legváratlanabb helyen is bármikor felbukkanhat.
Tracey Garvis Graves
Értékelés: 4/5

Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: On the Island
Oldalszám: 332