2022/08/04

, , , , , , , , ,

M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Az van, hogy az utóbbi bő félévben igen erősen becsípődött nálam mind a könyvek, de leginkább a filmek terén az ázsiai BL (Boys Love) vonal. Mit is mondhatnék, szeretem ezt a műfajt. Imádom ahogy létrejön a szereplők között a kapcsolat, ahogy ráébrednek saját vágyaikra, érzéseikre és ahogy ez az egész megjelenik a képernyőn. Annyira tiszta és annyira romantikus, hogy engem totál levesz a lábamról. Szerencsére a BL filmek terén azért bőven van választék, sajnos a könyveknél már nem ennyire rózsás a helyzet, de azért így sincs okom panaszra. A Művelt Nép kiadó például egyre jobban figyel e műfaj kedvelőire – a fordítások minőségét most inkább hagyjuk – és igazából ő az egyetlen olyan kiadó, aki komolyabban is foglalkozik ezzel a témával.

Persze, ha az ember keres, máshol is rábukkanhat ilyen irományokra. A Wattpad például elég széles választékot kínál a műfaj kedvelőinek. Mondjuk az is igaz, hogy a sok szutyok között ritka az igazi gyöngyszem, de határozottan állítom, hogy van olyan, ami megéri a ráfordított időt. Ilyen volt például M. Z. Chapelle Játssz velem! c. írása, aminek talán az első három fejezetének olvasása után – ami egyébként irtózatosan tetszett - láttam csak az utolsó rész hozzászólásai között, hogy az írónő nem szeretné a folytatásokat is feltenni – úgy emlékszem, hogy talán 6-7 részig jutottunk el -, mert inkább könyv formájában jelentetné meg. Szóval csak bemutatóként, mondhatni véleményezésre, a mézesmadzagot már le se merem írni, tette ki ide ezt a pár részt, ami nekem kifejezetten rosszul esett, mert ha mindezt korábban tudom, akkor bele sem kezdek. Hogy miért? Mert milyen dolog már, ha eléd tesznek egy szeletet a kedvenc tortádból, amiről te csak a tejszínhabot nyalhatod le, az egészbe bele sem haraphatsz?


Szóval igen, durcás voltam és mérges, hogy egy kerek egész történet helyett csak egy szeletet kaptam. Amikor viszont megtudtam, hogy hamarosan megjelenik az írónő egy másik könyve, kissé - mondom kissé - lenyugodtam.

Ez a könyve pedig nem más, mint a Párizstól keletre.

A történetről röviden annyit, hogy Léo, édesanyja halála után visszatér Thaiföldre, hogy elrendezze az otthoni dolgokat. Nem csupán a háztól akar szabadulni, hanem az ott átélt fájdalmas emlékeket is végleg le akarja zárni. Léo tíz évvel ezelőtt, elrablása után költözött Párizsba, de soha nem tudta elfelejteni azt a traumát, amit az elrablója okozott neki. És most, hogy újra haza érkezett, minden megismétlődni látszik, ugyanis egy rá kísértetiesen hasonlító kisfiúnak ismét nyoma veszik. A fiú utáni nyomozást a helyi rendőr, Than vezeti, akinek már gyerekkorábban sem volt felhőtlen a kapcsolata Léóval. Mivel azonban a korábbi bűntény és a mostani eset között minden jel szerint összefüggés van, így szükségük van egymás segítségére.

A nyomozás mellett persze megismerhetjük Léo és Than személyes történetét, Léo traumájának okát és a múltban történt rejtélyes eseményekre is fény derül, na meg nem utolsósorban a két fiú is szépen összemelegedik. Szóval volt a könyvben feszültség és izgalom, ami lekötött, kikapcsolt és ami miatt alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem. Na meg aztán a romantikus és erotikus jelenetekből sem volt hiány, mely utóbbiak elég részletesek és khm.., mélyre hatóak voltak ahhoz, hogy az olvasó is rendesen kipiruljon tőle. Én néhol már-már túl soknak is éreztem őket, mondom már-már, ami nem azt jelenti, hogy zavaróan soknak, csak épphogy.

A lényeg, hogy kifejezetten élveztem a könyvet, azzal együtt, hogy nem minden dolgot éreztem benne tökéletesnek. Kezdjük a kirmi szállal, ami hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlanul kiszámítható volt. Már a könyv felénél lehetett tudni, hogy ki a hunyó, amivel nem szokott problémám lenni, de itt annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt minden, hogy az szinte már fájt. Szerencsére a végén lévő váratlan csavar sokat dobott az összképen, de ettől eltekintve szinte végig magamban bosszankodtam és puffogtam, nemcsak a komolytalan rendőri munkán, hanem hogy jaj nemár, tényleg muszáj volt ennyire nyilvánvalóvá tenni mindent?

Egyébként én úgy gondolom, hogy az egyik titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretnünk a szereplőket. Nekem sikerült, imádtam a főszereplő fiúkat. Léo karaktere nagyon el lett találva, az ő gondolatai és érzései jobban átjöttek, mint Thané. A fiúk közötti kapcsolat fejlődése pedig nagyon szépen és finoman volt ábrázolva. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy ahogy lehetősége adódott Thannak, szinte ragadozóként mozdult rá Léóra, ami csak azért volt fura, mert előtte még semmilyen kapcsolata nem volt férfiakkal. Ám ezen hozzá hasonlóan én is hamar túltettem magam, mivel az erotikus jeleneteknél olyan szenvedély, összhang és elfogadás érződött a két fiú között, hogy a mégis mióta?, mikor?, hogyan? és egyáltalán miért ő? kérdésekre nem is éreztem olyan fontosnak a válaszokat.

A történet egyébként Thaiföldön játszódott, aminek nagyon megörültem, hiszen ismert terep volt ez már számomra az ázsiai BL filmek tömkelegéből. Sajnos azonban ezt az egyedi környezetet és hangulatot, a tájak, az egzotikus nevek és ételek, a trópusi légkör leírásaiban vagy épp azok hiánya miatt nem éreztem annyira intenzívnek, mint ahogy azt reméltem.

Mindenesetre minden morgolódásom ellenére azt kell mondanom, hogy tényleg pozitív meglepetést jelentett számomra a könyv és minden hibája és hiányossága mellett is nagyon tudtam élvezni a történetet. Örülök, hogy van olyan magyar író, aki ebben a témában alkot, úgyhogy köszi Miriam Z. Chapelle, ennél kellemesebben nem is indulhatott volna a megismerkedésünk. Kíváncsian várom a következő könyvedet, ami ha jól tudom a fent említett Watpados regény, Bangkok ​felett a csillagok lesz. ;)


Kiadó: Művelt Nép Kiadó
Oldlaszám: 396

tovább olvasom M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

2022/02/14

, , , , , , ,

Két könyvről röviden

Úgy gondoltam, hogy egy közös bejegyzésben emlékezek meg erről a két könyvről, annál is inkább, mivel nem sok mindent tudok írni róluk. Igazából egyik sem hagyott mély nyomot bennem, mindkettőt kissé unalmasnak találtam. Mentségükre legyen mondva, nem én vagyok a célközönségük - ettől függetlenül folyamatosan próbálkozom velük -, inkább a nálam 20-25 évvel fiatalabb olvasóknál lehet nagyobb sikerük, mindenesetre azért nekem sem nyújtottak rossz élményt, de hogy őszinte legyek, jót se.

A sztoriról röviden annyit, hogy egy Csendes-óceán parti városkában kétszáz évvel ezelőtt három nővért halálra ítéltek boszorkányságért. Köveket kötöttek a bokájukra és a kikötő mély vízébe lökték őket. Azóta minden nyáron visszatérnek egy rövid időre, hogy három lány testébe költözve bosszút álljanak azzal, hogy fiúkat csalnak a kikötőbe, és vízbe fojtják őket. A lakosság egy része hisz az átokban, a másik viszont szkeptikus vele szemben. Mindenesetre tény, hogy a halálesetek évről évre gyűlnek, úgyhogy az első kérdés, ami felmerült bennem olvasás közben, mi a jó fenét keresnek ezek az emberek még mindig ebben az elátkozott faluban? Vagy, ha már ott maradtak, miért nem zárkózik be mindenki vagy legalábbis miért nem kerülik el nagy ívben a partot azon az éjszakán, amikor a nővérek visszatérnek? Tényleg ennyire totál hülye volt ott mindenki?

A legnagyobb problémám a könyvvel egyébként az volt, hogy egyszerűen nem tudtam belehelyezkedni a történetbe. Nem érintett meg a szereplők sorsa és ennél fogva nem is nagyon érdekelt, hogy mi történik velük. Irtózatosan vontatottnak és unalmasnak éreztem az egészet, pedig az ötlet és a történet kissé sötét és baljós atmoszférája szerintem szuper volt. Na meg azok a részek, amikor 200 évet ugrottunk vissza az időben, hogy megértsük, mi is történt valójában a három nővérrel. Érdekes volt az ő történetük, szívesen töltöttem volna több időt is velük, mert az ő sorsuk valamivel jobban érdekelt, mint a jelen eseményei. Sajnos a könyv főszereplőinek szerelmi története engem nem győzött meg, a döntés pedig, amit a srác a könyv végén hozott, végleg tönkre vágta az egészet. Ennek a történetnek sehogy sem lehetett volna jó vége, mégis, mintha mindezt erőltetni akarta volna a szerző, mely miatt a befejezést nem éreztem kielégítőnek és nem hozott megnyugvást a számomra. 

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The ​Wicked Deep
Fordította: Béresi Csilla
Oldalszám: 312

Az úgy volt, hogy amikor egy molyos értékelésben azt olvastam, hogy aki az Alkonyatot szerette, az ebben a sorozatban is megtalálja a számítását, rögtön megrendeltem a könyvet. Nagy Twillight rajongó vagyok, illetve csak voltam, mert azóta eltelt már pár év, ami naná, hogy nemcsak a külsőmre, de a belsőmre is hatással volt. Természetesen megfordult a fejemben, hogy vajon ha mostani fejjel látnám a filmet vagy olvasnám a könyvet, vajon ugyanolyan nagy hatással lenne-e rám, mint akkor. Mindenesetre a mai napig olyan szép emlékek élnek bennem róla, hogy ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem magamtól, de mint kiderült, kár volt.

A könyv főszereplője Grace, akinek a szülei hirtelen halála után a napsütötte és gyönyörű Kaliforniából a hideg és komor Alaszkába kell költöznie, egy a nagybátyja által igazgatott bentlakásos iskolába. Grace hirtelen egy teljesen idegen, gótikus hangulatú kastélyban működő titokzatos iskolabán találja magát, ahol a barátságtalan diákok minden jel szerint nem nagyon kedvelik őt, sőt, úgy tűnik, a halálát akarják. A lényeg, hogy Grace találkozik a diákok közül a legjóképűbb fiúval, Jackson Vegával, aki amellett, hogy állandóan dühös, ingerlékeny, hideg és kellemetlen alak, egyértelműen titkol előle valamit. A vámpír emberöltők óta senkit sem engedett közel magához, ám most valami ellenállhatatlan erő mégis Grace felé vonzza őt. 

Na kérem szépen, ez egy jó kis nosztalgiázás volt azokról az időkről, amikor a vámpíros könyvek voltak divatosak. A főszereplők, Jackson és Grace halványan hasonlítanak Edwardra és Bellára az ikonikus Alkonyat-regényből, de a történetük mégis egészen más. Úgy éreztem, hogy az egymás iránti érzéseik tudatosabbak voltak és talán nem volt bennük az a bizonyos kamaszos bizonytalanság, ami a másik párnál megvolt. Szóval aranyosak voltak együtt és volt, hogy élveztem a közös jeleneteiket, de valahogy mégsem tudott magával rántani a történetük, sok helyen untam a könyvet és Grace-el sem voltam teljesen kibékülve. 

A cselekmény nagy részét Grace meséli el, úgyhogy türelmesen vártam, hogy így majd jobban megismerhetem a karakterét, ami azonban több szempontból is csalódást okozott számomra. Ugyanis a történet nagy részében nem tudtam vele kapcsolatot teremteni, bosszantott a gyengesége és hogy olyan nehezen jött rá arra, hogy természetfeletti lények veszik őt körül. Sehogy sem tudtam őt  megszeretni, de még csak megkedvelni sem, leginkább azért, mert sokszor nem értettem egyet a tetteivel és annyira, de annyira ostobának találtam sok esetben, hogy attól már a falat kapartam kínomban. Arról nem beszélve, hogy minden agysejtjét elveszítette, amikor egy helyes fiú került a képbe, szóval összességében csalódás volt számomra a könyv, legfőképp Grace miatt. Sajnálom, jobbra számítottam.  

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: Crave
Fordította: Lukács Andrea
Oldalszám: 656
tovább olvasom Két könyvről röviden

2022/02/01

, , , ,

Sarah Penner: A méregkeverő patikárius

Caroline Parcewell Londonban szeretné megünnepelni tizedik házassági évfordulóját, de férje házasságtörése miatt végül is egyedül utazik oda. Miközben céltalanul bolyong a városban, a Temze partján egy apró fiolára bukkan, amely aztán egy küldetés kezdetét jelenti számára. Ugyanis mint kiderült, ez az üvegcse a kulcsa azoknak a kétszáz évvel ezelőtti gyilkosságoknak, amelyek már réges-rég feledésbe merültek. A szálak egy bizonyos Nella Clavingerhez vezetnek, aki a 18. századi London szűk sikátorainak mélyén működtette kis patikáját, melyet olyan nők kerestek fel, akik erőszakos vagy házasságtörő férjeiktől szerettek volna megszabadulni.

A könyv két idősíkon játszódik, a jelenben egy modern kori nőről, Caroline-ról olvashatunk, akinek a házassága ingatag lábakon áll, és aki küzd, hogy megtalálja önmagát. Míg a múlt eseményin át a címszereplő patikaárus, Nella történetét követhetjük nyomon. Megtudhatjuk, hogy mi vette őt rá arra, hogy mérget áruljon, illetve hogy milyen különleges barátság alakult ki legújabb vevője, a tizenkét éves kislány, Eliza és közte, amely végül is majd veszélybe sodorja őt.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet az rögtön elvarázsolt. Tetszett az író stílusa és a történet is nagyon érdekesnek ígérkezett. A múltbéli szál sötét hangulata, a gyors tempójú és izgalmas cselekmény fordulatai teljesen magukba szippantottak. Egy megható történet kezdett kibontakozni előttem két nőről, akiknek választaniuk kellett az őket ért árulás és sérelmek után, hogy milyen utat válasszanak. Szóval tetszett az ötlet, és kíváncsian vártam, hogy hova fut majd ki ez az egész, és mi lesz a közös a két nőben, de ahogy egyre közeledtem a történet vége felé, igazából semmi hasonlóságot nem találtam bennük. Ellenben több olyan furcsaságot és logikátlanságot is felfedeztem olvasás közben, ami kizökkentett a sztoriból és nem értettem, hogy a fenébe kerülhetett bele. Érdekes mód egyébként egyik nőt sem tudtam igazán megkedvelni. Nellát azért, mert mérget árult és ezzel embereket ölt! Ezen nincs mit szépíteni, gyilkos volt a javából. Csakúgy mint Eliza, aki tizenkét évesen szemrebbenés nélkül képes volt megölni a ház urát. De mégiscsak Caroline volt az, akinek a személyisége nem csak bosszantott, de már szinte irritált is. Caroline-t egyáltalán nem szívleltem, valahogy mindvégig távolságtartó maradt számomra, meg aztán a jelenben játszódó események hangulata sem volt olyan varázslatos, mint a múltban játszódóké. Az pedig, hogy miért nem volt őszinte és miért próbálta titokban tartani a patikáról és a Nelláról megtudott információkat újdonsült barátnője előtt, aki egyébként mindenben segítette és támogatta őt, nem csak hálátlannak, de irtózatosan önző dolognak is éreztem részéről.
Azonban minden morgolódásom ellenére mégis azt kell mondanom, hogy tetszett a könyv és végig nagyon élveztem az olvasását, még ha mindkét szál befejezését kissé mesterkéltnek is találtam, mely miatt a végén enyhe hiányérzetem maradt. Mindenesetre nem tagadom, ennél többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból, ha pl. az író jobban belemerül Nella karakterekbe és a vele történt események folyásába. Ám így sincs okom panaszra, mert így is nagyszerűen szórakoztam, úgyhogy aki egy nagyon olvasmányos, misztikumba hajló gótikus hangulatú izgalmas könyvre vágyik, annak bátran ajánlom.

Kiadó: Centrál Könyvek
Eredeti cím:The Lost Apothecary
Fordította: Novák Petra
Oldalszám: 400


tovább olvasom Sarah Penner: A méregkeverő patikárius

2022/01/23

, , , , ,

Veronica Roth: Kiválasztottak

Tizenöt évvel ezelőtt a prófécia öt hétköznapi tinédzsert arra ítélt, hogy harcoljanak egy olyan gonosz Sötét Nagyúr ellen, aki pusztulást hoz Amerikára, aki városokat tesz a földdel egyenlővé, és emberek ezreit gyilkolja meg. A Kiválasztottak, vagyis az öt tinédzser eleget tesz mindennek és sok áldozat árán végül győzelmet aratnak, mely után az élet visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a Kiválasztottak számára. Mert mit lehet tenni, ha az öt híresség egyike vagy, aki szuperül tud csapatban dolgozni és egy gonosz entitás ellen harcolni, de ezekre a képességekre már nincs többé szükség? Vagy mégis?

A Kiválasztottak azzal kezdődik, amivel más regények végződni szoktak - a hősök győzelmével, ami bennem hiányérzetet keltett, mert úgy éreztem, hogy kihagytak valami nagy dologból, mely miatt már a legelején rossz szájízzel kezdtem neki az egésznek. Meg aztán a cselekmény is elég lassan indult be, talán ennek is volt köszönhető, hogy a megszokottnál több idő kellett ahhoz, hogy belerázódjak a sztoriba. Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy félbe hagyom a könyvet. Mindenesetre ennél azért pörgősebb kezdésre számítottam, de úgy kb. a könyv első harmadáig csak a finálé utáni eseményeknek lehetünk szemtanúi, ami persze – tudom-tudom -, hogy szükséges volt ahhoz, hogy mélyebben megismerhessük a szereplőket; hogy milyen hatást gyakorolt rájuk a gonosz elleni folyamatos küzdelem, az érzés, hogy bármelyik percben meghalhatnak és az a fajta zsigeri rettegés, amelyet a gonosz közelében érezhettek. Szóval ok, kellett ez a lassú felvezetés, de nekem akkor is túl sok és túl unalmas volt ahhoz, hogy élvezni tudjam. Mindenesetre abban a percben, ahogy a helyszín átkerült egy párhuzamos univerzumba, egy teljesen új fejezet kezdődött számomra, ami már sokkal jobban lekötötte a figyelmemet.

Veronica Roth érdekes ötlettel állt elő ebben a regényben, mert ez nem csupán egy olyan történet, amelyben a mágia keveredik a modern élettel, vagy amiben szuperhősök küzdenek egy olyan gonosz entitás ellen, ami képes mindent elpusztítani maga körül, nem. Ez a könyv nem csak erről szól, hanem arról is, hogy milyen nehéz reflektorfényben élni, hogy milyen érzés, amikor mindenki téged figyel és a viselkedésed felett ítélkezik. Hogy milyen egy álarc mögé bújva mások szabályait követni, illetve hogy mindez mennyire kimerítő és milyen romboló hatással tud lenni az ember lelkére.
Én úgy érzem, hogy a szerző erős karaktereket alkotott, számomra legalábbis tökéletesen sikerült életre keltenie a különböző módon színes és egyedi, kivételes és nagyon emberi személyiségeket. Olyan főszereplőket hozott létre, akiknek voltak hibáik és gyengeségeik, amik aztán a tetteikben is megnyilvánultak, tehát abszolút nem voltak tökéletesek, de nekem pont ez tetszett bennük, hiszen ettől lettek hihetőek és valóságosak. És bár a cselekmény végig Sloane körül forgott, akit egyébként nem sikerült megkedvelnem, azért a többi szereplőt is hagyta a szerző egy-egy jelenet erejéig tündökölni.

Szóval összességében a lassú kezdés és a néhány gyengébb pillanat ellenére örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Tetszett a műfajok érdekes keveredése, a történet összetettsége és a visszafogott romantika is benne, de őszintén szólva, ha netán lenne a továbbiakban folytatása, arra már nem neveznék be.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Chosen Ones
Fordította: Kleinheincz Csilla
Oldalszám: 512

tovább olvasom Veronica Roth: Kiválasztottak

2022/01/15

,

A nyerítés ötven árnyalata

Az a helyzet, hogy velem irtó könnyű dolga van a családomnak, ha arról van szó, hogy mivel lepjen meg egy-egy fontos esemény alkalmával, merthogy egy jó könyv az nálam mindig tuti befutó. Ráadásul még agyalniuk sem kell azon, hogy melyiket válasszák, mert mindig van egy kifogyhatatlan listám az ilyen esetekre. Szóval tényleg nagyon segítőkész vagyok és mindig van ötletem, hogy biztos mindenki boldog és elégedett legyen. Ám van, hogy a férjem így is keresztülhúzza a számításaimat.
Történt ugyanis, hogy a héten ismét egy évvel öregebb lettem, melynek alkalmából ezt a könyvet kaptam ajándékba, amit ahogy megláttam, komolyan mondom, azt sem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Persze P. izgatottan noszogatott, hogy gyorsan olvassam el a fülszöveget, mert úgy gondolja, hogy ez nekem tetszene és hogy tuti jó lesz... nem mintha a borítója nem lenne már elég beszédes. *jééézusom* Meg aztán azt is mondta, hogy direkt romantikusat választott, mert tudja, hogy azt szeretem - mindig is ilyen figyelmes volt a kedves -, mindenesetre jó kislányhoz méltóan nem hisztiztem és nem mondtam semmit, csak kínos nevetések közepette forgattam és nézegettem ezt a csodát, és olyan gondolatok fordultak meg a fejemben, hogy ó basszus, ez most komoly? Hogy a fenébe nyúlhatott ennyire mellé? Tényleg ilyen förmedvényt is képesek kiadni a kiadók? Most már biztos megérett az emberiség a pusztulásra.
Persze próbáltam jó képet vágni a dologhoz, merthogy - vigyázat ez fájni fog- ajándék lónak ne nézd a fogát, de amikor a fülszöveget is elolvastam, rögtön agyf.szt kaptam, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon hogy a fenébe fogom én ezt úgy eltüntetni, de még a föld felszínéről is hogy 
a) a férjem észre ne vegye, 
b) még az emlékezetemből is minden végleg kitörlődjön ezzel a könyvel kapcsolatban.

Szerencsére nem kellett sok idő, hogy rájöjjek mindez csak átverés volt, és hogy e csodás és tényleg totál valódinak látszó borító Hervé Le Tellier Anomália c. könyvét rejti magában. Az egész csakis a férjem remek photoshop tudásának és eltorzult fantáziájának szüleménye volt - amiről egyébként mindenképp el kell majd vele beszélgetnem később. Mindenesetre amikor belelapoztam a könyvbe, minden világossá vált és csak úgy dőltem a röhögéstől, miközben nagy kő is esett le a szívemről, hogy mégsem kell elolvasnom egy nő és egy ló beteljesült szerelmének felejthetetlen történetét. Mert hogy beteljesült szerelemről van szó,  az már hótziher, máskülönben miért lovagolna oly boldogan a hátán?

tovább olvasom A nyerítés ötven árnyalata

2021/12/31

Boldog új évet!

Drága Olvasóim!

Ez az év utolsó napja, úgyhogy aki hozzám hasonlóan egy kicsit is babonás az most biztos jól meggondolja, hogy mit eszik és tesz az év utolsó és első napján, mert azt mondják, hogy azt fogja cselekedni az év hátralévő részében is. Szóval én már leszedtem a fregoliról a ruhákat, beáztattam holnapra a lencsét, mert a mákos gubát rajtam kívül senki sem szereti és a házat is kitakarítottam. Jöhet a 2022-es év, ami remélhetőleg még jobb lesz, mint az előző volt.

Mindenkinek könyvekben és olvasási élményekben gazdag mosolygós boldog új évet kívánok!

tovább olvasom Boldog új évet!

2021/12/30

, , ,

A dél-koreai sorozatok bája, avagy miért van az, hogy a kínos csókjelenetek dacára is imádjuk őket.

Az van, hogy az utóbbi hetekben totál rákaptam a dél-koreai sorozatok ízére - a fene se gondolta volna, hogy ezekből ilyen sok van. És bár a férjem azt mondja, hogy innen már csak egy ugrás a Paula és Paulina - ami egyébként sok- sok évvel ezelőtt már megvolt - én úgy gondolom, hogy ez az erősen sértő kijelentés csak azok száját hagyhatja el mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, akik abszolút nem ismerik e műfaj sajátosságát és az ebből fakadó varázsát.

Egyébként az első maradandó dél-koreai film, amit láttam és ami rögtön az eszembe jut, az az Élősködök, ami teljesen eltér azoktól a sorozatoktól, amiket mostanában nézek, mégis egy olyan meghatározó élmény volt számomra, ami a mai napig az emlékezetemben él. Mindezt csak azért írom, mert még mielőtt bárki is besorolná a dél-koreai filmipart a szappanoperagyártó kisiparosok körébe, ne feledjük, hogy lám-lám, tudnak ők komoly és értékes filmeket is gyártani, ha akarnak.

Ennek ellenére most mégis nagyon úgy tűnik, hogy beindult náluk a sorozatgyártás, már-már mondhatni futószalagon készülnek a különböző műfajú doramák, aminek én csak örülni tudok, mivel az eddig látottak mindegyikét irtózatosan szerettem és rendkívül szórakoztatónak találtam, úgyhogy tőlem aztán jöhetnek dögivel.

Hogy miért szeretem őket?


Elsősorban, mert teljesen más koncepció és dramaturgia jellemzi ezeket a filmeket, mint a jól megszokott amerikai sorozatokat, és ez a fajta újdonság és frissesség igazán különlegessé teszi őket számomra. Na meg aztán a szereplők is mindig gyönyörűek, igen a férfiak is, akik mondjuk nekem néha már betegesen vékonyak, de így is szívesen elnézegetem őket. A szereplők megjelenése pedig olyan szép és stílusos, mintha valamelyik divatlapból léptek volna ki (a Tengerparti szerelem-ben például a csaj ruhái mindig szemet gyönyörködtetőek voltak). És nem utolsósorban imádom, hogy a dél-koreai kultúrába is betekintést nyerhetek, ráadásul nem is keveset. Például ezekből a sorozatokból tudtam meg, hogy születésnapkor hínárlevest szokás készíteni, hogy nem nézik jól szemmel az utcán való csókolózást, hogy mennyire elterjedt az iskolai zaklatás és csúfolódás, hogy a fiatalok mennyire tisztelik az időseket, hogy mennyire fontos az iskola és hogy milyen nehéz jó munkahelyet találni, hogy mennyire szeretnek enni és inni, hogy hazaérve mindig papucsot húznak, amiben imádnak csoszogni, hogy a másnaposságra a patikákban külön kis üvegcsében gyógyító löttyöt lehet kapni, és hogy milyen elvetemült és fanatikus módon tudnak a fiatalok egy-egy idol után  rajongani… szóval sok érdekesség és szokás derül ki ezekből a filmekből, úgyhogy már csak ezért is megéri nézni őket, de persze más pozitívumai is vannak az egésznek. 
  

A romantikus kdramak szépsége


Az én kedvenceim egyébként – nem meglepő módon – a romantikus doramák, amelyek amellett, hogy szívet megmelengető szerelmi történeteket közvetítenek felénk, melyek után még sokáig pillangók repdesnek az ember gyomrában, valamilyen tanulságos leckét is adnak az életből. Ezekben a sorozatokban a szereplők közötti kapcsolat annyira visszafogott, ártatlan és tiszta, hogy azt néha már biz isten bosszantónak találom, de – és most totál ellentmondok magamnak - mégis ezek miatt a vegytiszta szerelmi kapcsolatok miatt szerettem meg őket igazán. Persze ha egy kis akció, thriller, történelmi vagy fantasy szálat vegyítenek a sztoriba, nekem az sem baj, a lényeg, hogy szerelmi szál legyen benne.

Amit egyébként tudni kell ezekről a sorozatokról, hogy totál kiszámíthatóak és legtöbbször tele vannak klisékkel. Mindig van egy-két olyan visszatérő elem, ami – nekem legalábbis - folyamatos mosolyt csal az arcomra. Mint például, hogy tuti lesz a filmben olyan alkalom, amikor az egyik szereplő - lassított felvételként, akár többször is - véletlenül a másik karjába esik vagy épp rázuhan. Vagy hogy valamilyen oknál fogva (fáj a lába vagy megsérült vagy épp részeg) a másiknak a hátán kell cipelnie őt. Illetve az is gyakran előfordul, hogy a szereplők élete gyerekkorukban egyszer már keresztezte egymást, csak ők nem emlékeznek rá, de később mindez majd az eszükbe jut.

És akkor most beszéljünk kicsit a csókjelenetekről...


...amik legtöbbször annyira kínosak és bénák, hogy az külön bekezdést érdemel. Nem tagadom, a koreai doramák a romantikus pillanatok kidolgozásában baromi jók, ezért is imádom őket nagyon, hihetetlen érzelmesek és romantikusak tudnak lenni a hosszan elhúzódó vágyakozás, a rengeteg sóvárgó pillantás és elszalasztott lehetőség miatt, melyek után a néző szinte már könyörög azért a bizonyos szenvedélyes csókért, amivel végre eljuthatunk a csúcsra, de sok esetben sajnos ez nem következik be. Mert bár vannak olyan ritka esetek, amikor ezek a jelenetek tökéletesen kivitelezettek; szenvedélyesek és mélyen megérintik az ember szívét, de bőven akadnak olyanok is, ahol irtózatosan kínosra sikerednek. És számomra ez az egyetlen gyenge pontja ezeknek a sorozatoknak, hogy sok esetben, amit a főhősök csókolózás címszó alatt művelnek, arra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy romantikus. 
A "döglött hal" csók például, ahol az egyik fél tágra nyílt szemmel áll és várja, vagy inkább tűri? hogy a másik közelebb lépjen hozzá, és szinte csak súrolja az ajkát, na basszus az a halálom. Csakúgy, mint amikor a pasi nyitott szájjal csókol, de a csaj ugyanígy tágra nyílt, vagy épp csukott szemmel semmit nem reagál, mintha gőze sem lenne arról, hogy mit kéne ilyenkor csinálni. Ahh, sokszor tényleg kész vagyok tőlük.

És az erotika? Nos ezektől a sorozatoktól senki ne várjon forró ágyjeleneteket, a heves vágyakozás és érzelmek megnyilvánulása itt kimerül annyiban, hogy a szereplők megérintik egymás kezét, vagy egymás vállára hajtják a fejüket. A homlok puszi is igen gyakori, amitől én gyakran sikítani tudnék, csakúgy, mint a távolságtartó öleléstől, amihez sokszor kis hátba lapogatás is szokott járni – jééézusom, hogy ez milyen baromi lelombozó tud lenni -, szóval ezen a téren, mi tagadás, szerintem lenne még hova fejlődni, és mégis. Mindezek ellenére is imádom őket. 

Mindenesetre tetszik vagy sem, ez is az egyik “különleges” sajátossága ezeknek a sorozatoknak, úgyhogy kénytelen vagyok ezzel együtt elfogadni őket. Ami egyébként egyáltalán nem esik nehezemre, mert az a lassú és érzelmekkel teli romantikus folyamat, ahogy a szereplők megismerik egymást, ahogy ráeszmélnek arra, hogy a másik fontos lett számukra, ahogy egymásra találnak, ahogy támogatják vagy épp feláldozzák saját boldogságukat a szerelmükért, na az mindenért kárpótol.

Végkövetkeztetés...


Minden hibájuk és kínos csókjeleneteik dacára imádom a romantikus dél-koreai sorozatokat, úgyhogy én azt mondom, aki teheti és aki szeretne valami újat kipróbálni, az mindenképp tegyen velük egy próbát. A Netflixen elég sok műfajú dorama érhető el, a mély és érzelmes drámáktól kezdve a hihetetlen szívszorító szerelmes történeteken át a könnyedebb és humorosabb vagy épp vérengzős és akciódús filmekig, tényleg minden megtalálható, csak győzze az ember idővel.

Mielőtt azonban bármelyikbe is belekezdenétek, jobb ha tudjátok, függőséget okoz. 

Pszt, a következő bejegyzésben a kedvenc sorozataimat hozom el majd nektek.
tovább olvasom A dél-koreai sorozatok bája, avagy miért van az, hogy a kínos csókjelenetek dacára is imádjuk őket.

2021/12/14

, , , ,

L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

Selena egy 20 éves csinos és határozott nő, nem mellesleg egy kiváló szeszfőzde tulajdonosa. Apja halála után a cég csődközeli állapotba került - hála néhai bátyja kicsapongó életének - és már csak három napja maradt arra, hogy megmentse a felszámolás alól. Egyetlen valaki van csak, aki segíteni tudna neki, Bastian Forge, a 200 éves vámpír, akitől az apja mindig is óva intette. Ám Selena mégis és felkeresi, hogy segítséget kérjen tőle, megszegve ezzel az ősi megállapodást, mely szerint senki nem léphet kapcsolatba a vámpírral.

Selenának különleges adottsága van, tud olvasni a vámpírok gondolataiban, amire a Bastiannal való találkozás alkalmával derült fény. Bastian rögtön előnyére akarja fordítani a lány különleges adottságát, ezért alkut kínál neki. Kifizeti a cég adósságát, ha elkíséri őt a klánja magas rangú vámpírjainak találkozójára, hogy kihallgassa ellenfeleinek gondolatait. Serena pedig némi gondolkodás után igent mond neki.

Szeretem a paranormális-romantikus műfajt, ezt a könyvet is szinte két nap alatt befaltam. Mondjuk nem volt túl hosszú, kb. 200 oldal körüli lehetett, de határozottan jól esett és tökéletesen kikapcsolt arra a kis időre, ameddig kitartott.

A karakterek hamar a szívemhez nőttek, Selena intelligens és határozott jellem volt, szerette az önállóságot és ha az utolsó szó az övé lehetett, úgyhogy Bastiannak nem volt mindig könnyű dolga vele. Bastian pedig természetesen a már jól ismert vámpírjegyekkel rendelkezett, azaz hatalmas volt (naná, hogy mindenhol), erős, gyönyörű és rejtélyes.

A Selena és Bastian közötti kémia tökéletesen működött, megvolt az íve a kapcsolatuknak, és a szexjelenetekkel sem volt semmi problémám, csupán a történettel voltak apróbb gondjaim. Kezdve azzal, hogy az elején túl gyorsan történtek a dolgok. Egy-két hét leforgása alatt Selena már fel is készült a vámpírokkal való nagy megmérettetésre, ahol aztán végül is tök haszontalannak bizonyult a képessége, mert semmi olyan fontos információt nem tudott meg, amivel Forge segítségére lehetett volna. Ami apró gondolatfoszlányokat sikerült kiszűrnie, azzal pedig már Bastian is régen tisztában volt, szóval őszintén szólva én ennél sokkal több és nagyobb horderejű gondolatolvasásra számítottam a részéről. Ám Selena azon kívül, hogy Bastian fejében olvasott és telepatikus úton tudott vele beszélgetni nem nagyon brillírozott.

Szerintem sokkal jobb is lehetett volna ez a történet, ha a cselekményt és a hátteret jobban kidolgozta volna az írónő, ám ez a 200+ oldal nagyon karcsú volt ahhoz, hogy mindent szépen felépítsen, kifejtsen és megmagyarázzon. Mert én például Bastian és Cade kapcsolatához is több magyarázatot vártam volna, és a gonosz, az egyetlen és legősibb vámpír erejéből és hatalmából is jó lett volna nagyobb és részletesebb ízelítőt kapni. A világfelépítésről pedig, hogy akkor most, hogy is éltek együtt az emberek a vámpírokkal, milyen volt az egymáshoz való viszonyuk, illetve a vámpírklánban lévő hierarchia és élet felépítéséről és mikéntjéről már nem is beszélve.

Szóval sok mindent hiányoltam a könyvből, melynek köszönhetően kissé összecsapottnak és egyszerűnek éreztem az egészet, de ettől függetlenül kellemesen elszórakoztatott és a folytatásokra is kíváncsi vagyok.


Kiadó: Fools Journey Press
Oldalszám: 214
tovább olvasom L. A. McGinnis: Devil's ​Cut (Immortal Keeper 1.)

2021/12/13

2021/12/09

, , , , , , ,

Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

A Sötét, magányos átok a Szépség és a Szörnyeteg - ami egyébként az egyik kedvenc mesém - feldolgozása, mely miatt mindenképp kíváncsi voltam a könyvre. Az, hogy egy trilógia első kötetéről van szó, kicsit megdöbbentett, és nem is nagyon örültem neki, de a végén mégis úgy csuktam be, hogy egye fene, a következő részre is vevő leszek.

A történet két világban játszódik: az egyik a mi világunk, a másik pedig egy fantasy, egy úgynevezett Emberfall. Hősnőnk, Harper Washingtonban él, nehéz és bonyolult élete van: az apja eltűnt és egy csomó adósságot hagyott maga után. Az őt üldöző behajtó gengszterek pedig a bátyján kérik számon mindezt. Mivel Harper és Jacob édesanyja halálos beteg, így Jacobra hárul a feladat, hogy összetartsa a családot és törlessze apja adósságát, ami egyébként nem túl jól megy neki. Harper egy éjszaka, amikor épp egy sötét sikátorban áll őrt a bátyjának, egy lány elrablásának lesz szemtanúja, akinek gondolkodás nélkül a segítségére siet. Ennek következménye pedig az lett, hogy a lányt helyett őt rabolja el egy ismeretlen férfi és viszi Emberfallba.

Emberfall trónörököse Rhen herceg, akit egy varázslónő megátkozott és arra ítélt, hogy folyamatosan újraélje a tizennyolcadik évének őszét, egészen addig, amíg egy lány bele nem szeret és meg nem töri az átkot. Ellenkező esetben az évszak végén gonosz és kíméletlen bestiává változik, aki mindenkit megöl maga körül. Rhen mellett csak egyetlen ember, a királyi gárda parancsnoka, Gray áll. Ő az egyedüli, aki megúszta a szörny által végzett mészárlást, amit még a királyi család sem élt túl. Ő az, aki a való világból lányokat rabol a hercegnek, abban a reményben, hogy majdcsak lesz valaki, aki megtöri az átkot. Ám Harper nem tartozott a prédák közé, véletlenül került a királyságba. Egyértelmű, hogy nem akart ott maradni és mindent megtesz, hogy hazakerüljön.
A történetet váltott szemszögből követhetjük nyomon, amit mindig is nagyon szerettem. A szereplőkben végbemenő érzelmi változások: mélypontok és szárnyalások - gondolok itt a veszteség, a magány, a beletörődés és a remény érzésére - nekem nagyon jól átjöttek, a romantikát viszony elég gyengének találtam. Abszolút nem éreztem a Rhen és Harper közötti kémiát, még Gray és Harper között is több szikra pattogott, mint a két főszereplő között, amit irtózatosan fájlaltam. Ráadásul Harper karakterét is gyakran idegesítőnek találtam, úgyhogy a szereplőkkel és a köztük lévő kapcsolatokkal nem igazán voltam kibékülve. Ám maga a történet és az egésznek a hangulata az nagyon tetszett – nem hiába ez az egyik all time favourite mesém. Amit nagyra értékeltem a könyvben, hogy az írónő nem egy tökéletes és a megszólalásig szép lányt választott hősnőnek – persze tudom, hogy az eredeti mesében is egy átlagos lányról volt szó -, merthogy Harper másként tűnt ki az átlag közül. Ő sokkal esendőbb és testileg is tökéletlen volt, ugyanis születése óta celebrális parézisban szenved, melynek következtében az egyik lábára kicsit sántított. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy bárkivel szembe szálljon, aki ártani akart neki vagy szeretteinek.
A trilógia kötetei
Harper erős egyéniség volt, ennek ellenére sokszor idegesített a makacssága és sajnos Rhen karakterét sem éreztem igazán közel magamhoz. Olyannyira nem, hogyha választanom kéne közte és Grey között, úgy hiszem, az utóbbi mellett döntenék.

Összességében és minden zsörtölődésem ellenére azt kell mondjam, hogy jól szórakoztam olvasás közben. A cselekmény végig jó ütemben haladt előre, és mindig volt valami, ami nem hagyta lankadni a figyelmem. Mondjuk gyakran éreztem úgy, hogy ez a könyv már túl tini számomra, főleg azoknál a részeknél, ahol a szörnyeteg szemszögéből olvashattam a fejezeteket. Jééézusom, hogy azok mennyire bénák volták, már-már veszélyesen közelről súrolták a gagyi határát, de ha azokat a fejezeteket –, amik úgy vélem most már visszavonhatatlanul beégtek az agyamba – kihagyta volna a szerző, sokkal jobb szívvel gondolnék vissza a könyvre.


Kiadó:Könyvmolyképző
Eredeti cím: A ​Curse So Dark and Lonely
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 528
tovább olvasom Brigid Kemmerer: Sötét, magányos átok (Az Átoktörő 1.)

2021/12/07

, , , ,

Richard Osman: A ​férfi, aki kétszer halt meg (A csütörtöki nyomozóklub 2.)

Az előkelő angliai nyugdíjasfaluban élő Elizabeth, Joyce, Ron és Ibrahim még mindig az első gyilkossági ügyük megoldását ünneplik és a jól megérdemelt pihenésre és kikapcsolódásra vágynak, amikor Elizabeth egy fontos levelet kap; egy régi barátja veszélyes hibát követett el, melynek következtében komoly bajba került, és végső kétségbeesésében Elizabeth-hez fordul segítségért. Elizabeth persze kapva kap az alkalmon, hiszen imádja az izgalmas kalandokat, amely ebben az esetben egy nagy szütyő lopott gyémánt, egy rettegett maffiafőnök, egy helyi drogdíler, és sok-sok valós veszély körül forog, ami persze nemcsak az ő, de a barátai életét is veszélybe sodorhatja – de 70 felett ugyan mi vesztenivalója van bárkinek? :)

Nekem anno A csütörtöki nyomozóklub is nagyon tetszett, de ez a kötet még annál is jobb volt. Határozottan érezni lehetett, hogy a szerző belejött az írásba; a történetvezetés sokkal kiegyensúlyozottabb és egyenletesebb volt. A szereplők még mindig imádni valóak és a bűntény is kellően csavaros és agyafúrt volt ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. A szereplők nyomozása és cselszövése, melyben végül a brit titkosszolgálat és a helyi rendőrség szálai összeértek –, függetlenül attól, hogy minden ami történt hitelesnek tekinthető-e vagy sem – képes volt rávenni arra, hogy végig jól érezzem magam és roppant jól szórakozzak olvasás közben.

Az előző részből megismert karaktereket – Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron - még mindig nagyon különlegesnek éreztem és a maguk, néha nagyon eredeti módján most is nagyon sokat adtak és tovább gazdagították a történetet. Az előző részhez hasonlóan az öregség és a vele járó kiszolgáltatottság témaköre ismét többször szóba kerül, de mindez olyan finom természetességgel, hogy az olvasó egy percig sem kámpicsorodik el miatta. Elsősorban azért, mert mind a négy szereplőnek van egy bizonyos varázsa, és amellett, hogy irtózatosan élvezik a közös nyomozást, tudatosan próbálják kiélvezni az élet apró örömeit, természetesen az öregedés kevésbé kellemes mellékhatásaival együtt. Elizabeth, Joyce, Imbrahim és Ron roppant különleges, intelligens, rendkívül bátor és meglehetősen bevállalós karakterek, akik 70 év felett is tele vannak energiával, és minden probléma ellenére a legtöbbet próbálják kihozni az életből. Tökéletesen jól kiegészítik egymást, mely miatt nagyszerű összhangban tudnak egymással dolgozni.
Imádtam az első rész humorát, ami ebben a kötetben is ugyanúgy megjelent. Joyce naplóbejegyzései mindig mosolyra késztettek, négyük közül ő az egyetlen, akinek ily módon a fejébe és az érzéseibe is jobban beleláthattunk. Persze a többiekről is tiszta képet kaptunk, például Ibrahim és Donna beszélgetése nagyon megható volt – amit meg is könnyeztem kicsit -, de mégiscsak Joyce volt az, akit a naplójának hála mélyebben megismerhettünk. 

Természetesen a korábban megismert és megkedvelt nyomozó páros Chris és Donna is feltűnnek ebben a részben, valamint Bogdan, a lengyel vállalkozó, aki egyébként kész talány a számomra. Nem igazán tudom őt hova tenni. Úgy érzem, mintha korábban ő egy olyan kegyetlen maffiózó lett volna, aki sok holttestet és mocskos ügyet hagyott maga után. Ugyanakkor az, ahogy Elizabeth férjével foglalkozik, és figyel rá, és hogy mindig, de tényleg mindig Elizabeth-ék segítségére siet, ellentétben áll az előbb említett titokzatos és keményvonalas kisugárzásával. Úgyhogy az ő történetére roppant kíváncsi vagyok, rengeteg lehetőséget látok a karakterében, ezért is bízom abban, hogy a következő részben többet is megtudhatunk majd róla.

Szóval összességében A férfi, aki kétszer halt meg egy rendkívül szórakoztató és szívmelengető könyv volt számomra. Richard Osmannak nagyon kellemes narratív stílusa van, melyet igazán könnyű követni. A fejezetek rövidek, és a gyorsan változó nézőpontok miatt mindig van egy alapfeszültség a könyvben. És bár lehet, hogy a második kötet az első rész előzetes ismerete nélkül is simán olvasható, én mégis azt javaslom, hogy a szereplők tüzetesebb megismerése végett ne hagyjátok ki.

Ja, és Joyce-nak van saját instagram oldala. Imádom! Annyira  joyceos.

Kiadó: Agave Kiadó
Eredeti cím:
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 368
tovább olvasom Richard Osman: A ​férfi, aki kétszer halt meg (A csütörtöki nyomozóklub 2.)

2021/12/03

, , , , ,

Mame: TharnType Story 1., 2.

Ok, az van, hogy teljesen rákattantam a langyi könyvekre. És bár ez a regény a molyos értékelések alapján nem állt túl jó százalékon, mégis kíváncsi lettem rá.

Azt nem mondom, hogy maradéktalanul elnyerte a tetszésemet, mert túl nyersnek, erőszakosnak, és néhol annyira egyszerűnek találtam, hogy olvasás közben nem győztem csak forgatni a szememet, de összességében mégis volt benne valami, ami megfogott és nem engedett, és ami miatt muszáj volt végigolvasnom.

A könyvben két srác Tharn és Type szerelmi történetét követhetjük nyomon. Bevallom, én ezt a két nevet annyira egyformának találtam, hogy többször is sikerült belezavarodnom, hogy kiről is van szó most pontosan, ami egy idő után kezdett lassan az agyamra menni. De a lényeg, hogy Tharn a sors fintorából kifolyólag pont egy olyan szobatárssal kerül össze az egyetemen, aki mélységesen homofób, és aki iránt ennek ellenére az első pillanattól kezdve különös vonzódást érez. Type, a szobatársa, egy teljesen normális elsőéves diák, akinek egyetlen rossz tulajdonsága van: kérlelhetetlenül gyűlöli a homoszexuálisokat. Úgyhogy a két srác közötti ellentét adott, ami alapjaiban határozza meg a viszonyukat, és teszi pokollá az életüket. Ám mindezek ellenére a közöttük lévő kapcsolat mégis feltartóztathatatlanul halad egy szenvedélyes románc felé.
Type gyűlöli a melegeket és ezt soha nem is tartotta magában. Nagyon sokszor olyan bunkó módon viselkedett velük, hogy szinte már én szégyelltem és éreztem kényelmetlenül magam miatta. Szörnyű volt olvasni, hogy milyen gyűlölettel volt irántuk, aminek persze megvolt a maga oka, de akkor is rossz volt hallani azt a sok mocskolódást, ami csak úgy ömlött belőle. Úgyhogy Type nem is nagyon került közel a szívemhez, de igazából Tharn sem mozgatott meg bennem semmit. Ami a legjobban zavart a könyvben, hogy nem éreztem a két srác közötti szerelmet. Nehezen hittem el, hogy Thran valóban szerelmes a szobatársába, mert nekem úgy tűnt, mintha csak egy mindenáron megszerzendő trófeaként tekintett volna rá. Gyakran bosszantott is öntelt magabiztossága és erőszakos nyomulása. Én úgy gondolom, ha két ember között közös megegyezéssel történik az aktus, az jó dolog, de ha valaki ráerőlteti magát a másikra, még ha az a másiknak a végén jól is esik, az rossz, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy Thran úgy törte be Type-ot, mint egy cowboy a lovát. Arról nem beszélve, hogy állandóan püfölték egymást, mintha ököllel minden konfliktust meg lehetett volna oldani. És volt egy olyan jelenet is a könyvben, ahol Type egy fontos döntés előtt azt mondta magának, hogy túl kéne lépnie a múlton, aztán hirtelen felkiáltott, amikor eszébe jutott (értitek?, csak úgy az eszébe jutott), hogy hiszen már túl is lépett rajta… Szóval az ilyen „mély érzelmi töltetű” részekkel nem tudtam mit kezdeni.

Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a könyvet, mert a végére egész jól belemelegedtem. És bár a karaktereket nem éreztem túl mélynek, de a könyv gyorsan olvasható volt, a szexjelenetek is nagyon ott voltak, meg aztán a végére már határozottan érdekelni kezdett, hogy mi sül ki ebből a párosból; hogyan oldják majd meg a problémáikat és a környezetük is miként fog majd reagálni rájuk.
Értékelés: 3/5

Úgyhogy ahogy sikerült beszereznem a második részt, rögtön bele is kezdtem – igen basszus, tényleg rendesen rákattantam -, és meg kell mondjam, hogy ez már sokkal jobban tetszett, mint az előző. Merthogy itt már nem fújtak annyira és verekedtek annyit egymással a fiúk, mint korábban, és Type érzelmei is szép lassan kezdenek a felszínre törni. A Thran iránti gyűlölete és ellenszenve fokozatosan morzsolódik fel, és bár még mindig sokat csatároznak egymással, de határozottan érződik, hogy az egymás iránti elfogadásuk és tiszteletük előbb utóbb féktelen szerelembe csap majd át. Persze sok akadály áll még előttük, például nem lehet tudni, hogy Type családja, hogy fog reagálni, ha kiderül, hogy a mélyen homofób fiuk mégsem annyira homofób, mint ahogy azt gondolták. Type apja ugyanis nagyon szeretne már egy rendes lányt látni a fia oldalán, aminek Type próbál is eleget tenni, nem sok sikerrel. Ráadásul, amikor Type a szünetben hazautazik és találkozik gyerekkori barátjával, aki mint kiderült, mégsem volt mindig olyan őszinte vele, mint ahogy azt gondolta, előtte is színt kell vallania. És mindezek tetejébe még azzal is szembesülnie kell, hogy külsejének köszönhetően úgy vonzza a melegeket, mint mágnes a vasat, arról nem beszélve, hogy Thran is kezd egyre jobban hiányozni neki... Szóval lesz még itt bőven kalamajka, kíváncsian várom a folytatást.
Értékelés: 4/5
A könyvből egyébként sorozat is készült, amit nem láttam még, de lehet, hogy  teszek majd vele később egy próbát.

Kiadó: Művelt Nép
Eredeti cím: TharnType Story: เกลียดนักมาเป็นที่รักกันซะดีๆ เล่ม 1
Fordította: Kanompang
Oldalszám: 294, 300

tovább olvasom Mame: TharnType Story 1., 2.

2021/12/01

, , , , , , , , ,

Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.

Olyan szerencsés vagyok, hogy az egész sorozatot egyben olvashattam és nem kellett átélnem azt a kínzó gyötrelmet, amit a következő rész megjelenésig eltelt idő okozott volna számomra. Szépen egymás után haladhattam a kötetekkel, melynek során majd két hétig egy olyan világban élhettem, ahonnan semmi kedvem nem volt kiszakadni. Ennek köszönhetően a sorozat végére érve határozottan rosszul éreztem magam, és komoly elvonási tüneteim voltak, hogy végleg el kellett engednem Wuxian és Wangji kalandokkal, izgalmakkal és érzelmekkel teli történetét - és ahhh, én ettől totál depresszióba estem.
A négy +1 kötet közül – mert a +1 rész az már csak hab a tortán, egy olyan extra kiadás, ami néhány novellát foglal magában - szóval az öt könyv közül nekem a harmadik tetszett a legjobban, a negyedik pedig Wuxian szerelmi vallomása miatt - amitől totál elolvadtam - került szintén dobogós helyre.

Persze az első két könyv is baromira tetszett, de mégis a harmadik volt mind közül a legsötétebb, a legizgalmasabb és legfájdalmasabb is egyben, tele emlékezetesebbnél emlékezetesebb és igazán szívszorító pillanatokkal. Ebben a részben tudtuk meg, hogy Wuxian miért és hogyan lépett a sötét mágia útjára és hogy mi vezetett ahhoz, hogy az egész kultivátorvilág a vesztét akarta. És itt láthattuk Wuxian és Wangji első csókjelenetét is, itt tudtuk meg végre, hogy Wangji miről ismerte fel korábban Wuxiant, hogy milyen szerencsétlen körülmények között halt meg Wuxian szeretett nővére, és hogy a gyűlölet és a bosszú milyen pusztító erejű és milyen szörnyűségekre képes rávenni az embereket.

Az Árny tábornok alakját is ebben a kötetben ismerhettük meg részletesebben, és sokkal árnyaltabb és összetettebb volt az ő karaktere, mint azt elsőre gondoltam. De tulajdonképpen ez az összes szereplőre igaz, mert mindegyik hihetetlen összetett és jól kidolgozott volt. Ráadásul az események alakulása és az időben való ugrálás is fantasztikusan jól meg volt írva. Fordulatos és meglepetésekkel teli volt az egész, ráadásul folyamatosan valami új és valami meghökkentő derült ki, ami aztán értelmet adott a korábbi részekben olvasott eseményeknek, szóval hihetetlen jó volt ez a kötet is, minden sorát élveztem.
Amellett, hogy ebben a részben sok mindenre választ kaptunk, arra is fény derült, hogy Wuxian egyáltalán nem is volt olyan gonosz, mint ahogy azt mások gondolták. De ezzel mi persze már réges-rég tisztában voltunk, a kérdés csak az volt, hogy mégis miért gondolta mindenki így és vajon hol csúszott félre a dolog vele kapcsolatban?

"Amikor az ő oldalukon állsz, nem vagy más, mint a zseniális csodabogár, a varázslatos hős, a felkelés ősereje, a magányos kiválóság. Amikor azonban mást gondolsz, mint ők, rögtön erkölcstelen őrült lesz belőled, aki a ferde ösvényre lépett."

És naná, hogy az emberi aljasság, kicsinyesség, bosszúvágy, irigység, gyűlölet, erkölcstelenség, de legfőképp az ostobaság okozta Wuxian vesztét.

Kedvenc szereplőm egyértelműen Wuxian volt, imádtam, hogy mindenről önálló véleménye volt, amit soha nem rejtett véka alá, és hogy az erkölcsi iránytűje is mindig remekül működött, ráadásul nem félt a tömeggel szembe szállva kiállni saját igazáért, ami naná, hogy sok ember szemét irtózatosan csípte. Nem azt mondom, hogy ő soha nem követett el hibákat, mert igenis a vége felé már túlbecsülte az erejét, de mégis, irtózatosan sajnáltam és igazságtalannak éreztem, ami vele történt.
És aztán jött a negyedik kötet, amiben végre minden a helyére került. Persze itt is derültek ki dolgok, amik miatt Wuxian még tovább nőtt a szememben. Az az áldozat például, amit Jiang Chenért hozott, egyszerűen hihetetlen volt. Tudtam, éreztem, hogy az előző részben, amikor a Magolvasztó Kéz tönkretette Jiang Chen szellemi erejét adó aranymagját Wuxien valami óriási dolgot tett érte, de az, hogy végül is a sajátját adta át a testvérének, hogy az továbbra is megtarthassa erejét, meg sem fordult a fejemben.

A negyedik rész egyébként a romantika miatt volt kedves a számomra, ami elég nagy hangsúlyt kapott a kötetben. Wangji kitartó szerelme és vágyakozása Wuxian iránt számomra szívszorítóan romantikus volt. Sőt, azt kell mondjam, hogy az ő történetük volt a legszebb és legcsodálatosabb, amit valaha olvastam. A szexjelenetekkel kapcsolatban azonban voltak aggályaim, nem gondoltam volna, hogy Wengji ennyire erőszakos és brutális tud lenni. Bevallom, nekem ez annyira nem tetszett, nem ilyennek képzeltem el őt. Zavart, hogy nem mindig éreztem és tudtam, hogy Wuxian most valóban fájdalmat érez és menekülni akar előle vagy tényleg élvezi az együttlétüket. Mindenesetre próbáltam elfogadni őket olyannak, amilyenek.... Istenem! Minden embernek van valamiféle aberrációja, az övék úgy tűnik a vad szexben teljesedett ki.
Az ötödik rész egyértelműen a rajongóknak szólt, ami Wuxian és Wengji egymásra találásuk utáni időszakot mutatta be, illetve néhány korábbi, fiatal korukból származó történet is helyet kapott a kötetben. Igazából nekem itt is csak a szexuális tartalmú novellákkal volt gondom, szintén azok durvasága miatt, a többit viszont nagyon élveztem.

Kiadó: Művelt Nép Kiadó
Eredeti cím:墨香铜臭: 魔道祖師 
Fordította: Kiss Marcell
Oldalszámok: 396,270,238

tovább olvasom Mo Xiang Tong Xiu: A ​démoni kultiváció nagymestere 3., 4., 5.