2021/03/04

, , , , , , ,

Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

A Tisztességes ajánlatott immár másodszorra olvastam és ugyanúgy tetszett, mint 10 évvel ezelőtt. Ez a kötet az egyik kedvencem a Bridgerton sorozatból, mert bár igaz, hogy mindegyiket nagyon szeretem, de igazából a hamupipőkés beütése miatt mégiscsak ez lett a szívem csücske.

Egyébként most, hogy már láttam a sorozatot, nagyon kíváncsi voltam milyen élményt fog majd nyújtani ismét a könyv. Annál is inkább, mivel a sorozatnak hála, most már arcot is tudtam kapcsolni a főszereplőhöz, és nem is akármilyet. Luke Thompson szerintem remek választás volt Benedict szerepére. Ennek ellenére hiába próbáltam vele elképzelni a sztorit, kezdetben kissé nehezen ment, mert a könyv alapján nekem sokkal romantikusabb és karakánabb jellemnek tűnt, mint a filmben, ahol inkább lassúnak és kissé szerencsétlennek találtam. Mondjuk az is igaz, hogy abból a kevés jelenetből, amit kaptunk róla még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, így hát én sem teszem, de az biztos, hogy a könyvnek köszönhetően még tisztább kép rajzolódott ki bennem a jelleméről, úgyhogy kíváncsian várom, hogy mindebből mi köszön majd vissza a képernyőről.

És, hogy a történetről is írjak valamit, a sztori eleje eléggé a Hamupipőkére hajaz, ami persze nem volt újdonság számomra. Tudtam, hogy ez a kötet egy igazi Hamupipőke sztori, hiszen ezért is lett a kedvencem, de hogy tényleg ennyire hasonlít rá, arra már nem annyira emlékeztem.

Sophie törvénytelen gyermek; az édesapja gróf, az anyja cseléd volt. És bár az édesapja befogadta, de miután meghalt, a mostohaanyja és annak két lánya cselédsorban tartotta és állandóan gyötörte őt. Szóval Sophie igazán mostoha körülmények között nevelkedett, mígnem egy nap, a jóakaróinak hála, egy álarcosbálon vehetett részt, ahol aztán egy pillanat alatt beleszeretett Benedict Bridgertonba és viszont. Ám a varázslat éjfélkor véget ért, és hőseink legközelebb csak két év múlva találkoznak ismét, amikor is Benedict nem ismeri fel Sophie-t, aki aztán annyiban is hagyja dolgot. Az idő múlásával azonban egyre közelebb kerülnek egymáshoz, Benedictnek pedig döntenie kell; elengedi a titokzatos ezüstruhás hölgyet, és Sophie-nak adja a szívét vagy továbbra is várja a mesebeli hercegnőjét. 
Imádtam olvasni ezt a könyvet. Szerettem Sophie-t, mert talpraesett volt és mert mindvégig hű tudott maradni az elveihez, és Benedictet is szerettem – a tisztességtelen ajánlata ellenére is - mert a tetteivel és megnyilvánulásaival olyan nyugalmat és biztonságot sugárzott, amivel az én szívemet is meghódította. Szerettem Sophie és Benedict egymáshoz való viszonyát, a civakodásaikat, és a közöttük kialakuló szép lassú románcot. És azt is szerettem, hogy mint mindig, az írónő most is csak rájuk koncentrált, és bár ismét nem sok mindent tudtunk meg arról a korról, amiben a történet játszódott, engem egy csöppet sem zavart, mert az a romantikus légkör, amit Julia Quinn teremtett, most is totál elvarázsolt és levett a lábamról. 

Persze ebből a részből sem maradhattak ki a Bridgeron testvérek, különösen Colin nem, akinek ez amolyan felvezető rész volt, hiszen a következő kötet az övé lesz. És bár Violetet a gyerekei iránti önzetlen szeretetéért és bölcsességéért eddig is nagyon szerettem, de most még közelebb került a szívemhez, hiszen igazán kitett magáért, amikor Sophie megmentéséről volt szó - csodálatos volt, amit a fiatalokért tett. Meg aztán mindig is szívmelengető volt látni, hogy mennyire szereti és ismeri a gyermekeit, és hogy mennyire fontos számára a boldogságuk.

"- Mondtam mostanában - suttogta a fülébe -, mennyire szeretlek?
- Nem - felelte Violet könnyed mosollyal -, de anélkül is tudom.
- Említettem, hogy a legjobb anya vagy a világon?
- Nem, de azt is tudom.
- Jó. - Lehajolt, arcon csókolta. - Köszönöm. Kiváltság a fiadnak lenni."

Szóval imádtam ezt a részt - igen, tudom, hogy ezt már írtam, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire - úgyhogy remélem a filmben sem fogok csalódni. És nagyon-nagyon bízom benne, hogy Benedict karakterét - az első évad színes castingjából kiindulva - nem fogják túlzottan kicsavarni, mert bár A herceg és én-nél sok mindent elviseltem, de ha Benedicttel valami olyat tesznek, amivel durván eltérnek a könyvbéli karakterétől, akkor én... húúúú.... nem is tudom.... nagyon morcos leszek.


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: An Offer From a Gentleman
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 404

tovább olvasom Julia Quinn: Tisztességes ​ajánlat (Bridgerton család 3.)

2021/02/28

, , , ,

Jim Thompson: 1280 ​fő

Pottsville egy isten háta mögötti texasi kis porfészek, ami csak 1280 lelket számol, beleértve a feketéket is, akikről Kennek – a szomszéd megye seriffjének - hála köztudott, hogy nincs is lelkük. Főhősünk, Nick Corey évek óta Potts megye seriffje. Szent meggyőződése, hogy csak úgy maradhat továbbra is a posztján, ha a lehető legkevesebbet dolgozik, nem tartatja be a törvényeket, lustálkodik, naponta ötször eszik, és lefekszik minden elérhető nővel.

Nick tehát egy elég mihaszna seriff, nehezen boldogul azokkal a nehézségekkel, amikkel nap, mint nap szembe kell néznie. Mint például azzal a két stircivel, aki kikezdte és tönkretette amúgy is megtépázott hírnevét. Vagy a zsarnoki feleségével és annak féleszű testvérével, aki szintén sok gondot okozott neki, a szeretőjéről, pontosabban a szeretőiről már nem is beszélve, akiktől egy perc nyugta nem maradt. Ráadásul mivel közeleg a seriffválasztás, így minden gondját nagyon gyorsan meg kell oldania, hogy elég szavazatot kapjon, mert ha másban nem, egyvalamiben biztos volt: bármit képes megtenni azért, hogy továbbra is seriff maradjon.

Ezzel a könyvvel kiléptem kicsit a komfortzónámból, de nem bántam meg, mert tényleg élmény volt olvasni. Az 1280 fő szerintem tipikusan az a könyv, ami később fejti ki hatását – rám legalábbis így hatott. Nem mondom, hogy ez volt életem regénye, de határozottan éreztem rajta, hogy erős történetről van szó, olyanról, aminek a hangulata rögtön bekúszik az ember bőre alá és rátelepszik kicsit a lelkére.

A regény főhőse Nick, egy gerinctelen és lusta seriff, aki a kenőpénzekből és a megye kirablásából él meg úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem tesz a fizetéséért. Nem volt bátor, becsületes meg aztán pláne nem. Egy semmirekellő alak volt, aki az ördöghöz hasonlóan vitte kísértésbe az embereket, akik aztán mind szépen be is dőltek neki, és olyan szörnyűségeket tettek, amit egyáltalán nem akartak megtenni.

Nick rendkívül jól tudta álcázni magát, kedvessége, nyugalma és szelídsége, amit a külvilág felé mutatott egy óriási terv része volt, amit szorgalmasan építgetett elméje egy perverz kis szegletében. Szemrebbenés nélkül tudott gyilkolni és már-már művészi szintre emelte az emberek megtévesztését és manipulálását. Ez tette számára lehetővé, hogy minden helyzetet a maga javára fordítson és továbbra is pénzt keressen anélkül, hogy dolgoznia kelljen.
Érdekes volt Nick karaktere, a könyv elején meglehetősen bárgyú és lassú figurának tartottam, még a monológjain is jókat mulattam, a végére azonban egyértelművé vált, hogy ő valójában egy őrült pszichopata, aki gyűlöli a körülötte lévő embereket, és úgy gondolja, hogy kötelessége a Bibliában lefektetett szent elveket követve erősen megbüntetni őket. Hogy miért? Hát csak egyszerűen azért, mert emberek.

Az 1280 fő nem egy vidám történet, mégis voltak benne humoros pillanatok. Bevallom, a stílusa nekem nem mindenhol jött be, de az a kegyetlen, rasszista és erőszakos világ, amelyben a rothadás, a csalóka és bigott felszín alatt rejtőzött, szerintem nagyon jól lett ábrázolva. És bár Nick karakterén kezdetben jókat derültem, a könyv végére már szinte rosszul voltam tőle, ennek ellenére mégis felejthetetlen hős marad számomra.

"...így feküdtem egyik éjjel is, teljesen ébren, hánytam-vetettem magamat, és azt hittem, mindjárt megbolondulok. Végül elegem lett az egészből. Azt mondtam magamnak:
– Nick – mondtam –, Nick Corey, menten megbolondulsz ezek miatt a te bajaid miatt, úgyhogy gyorsan találjál ki valamit. Döntsél, Nick Corey, vagy megbánod, hogy nem tetted.
Így törtem a fejemet egyfolytában, aztán még egy kicsit. És végül döntöttem.
Úgy döntöttem, hogy nem tudom, mi a franc legyen."


Kiadó: Agave
Eredeti cím: Pop. 1280
Fordította: Tamás Gábor
Oldalszám: 208

tovább olvasom Jim Thompson: 1280 ​fő

2021/02/22

, , , ,

Jennie Fields: Sorshasadás

A történet Chicagoban játszódik az 1950-es években, főszereplője pedig Rosalind Porter, egy magasan képzett fiatal fizikusnő, aki a második világháború alatt részt vett a Manhattan-terv lebonyolításában. Rosalind sosem akart megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Sem akkor, amikor atomfizikusként és egyetlen nőként kezdett el dolgozni a laborban, sem akkor, amikor szenvedélyes viszonyba kezdett az egyik kollégájával, Thomas Weaverrel. Rosalind nagyon sikeres volt a munkájában, a szerelemben azonban nem éppen, ugyanis Weaver nemcsak egyik napról a másikra hagyta el őt egy másik nő miatt, hanem egy aljas húzással a karrierjét is teljesen tönkretette. Amikor öt évnyi hallgatás után Weaver ismét jelentkezik, Rosalind nem tudja, hogy mi tévő legyen. Épp kezd magához térni abból a mély letargiából, amibe a férfi taszította, így egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy újra találkozzon vele. Ám ekkor felbukkan Charlie Szydlo, az FBI különleges ügynöke, és arra kéri, hogy kémkedjen egykori szerelme után, akiről az FBI azt gyanítja, hogy nukleáris titkokat ad át a szovjeteknek. Rosalind lehetetlen helyzetben kerül, egyrészt, mert mindenképp szeretne segíteni hazájának, másrészt, mert tart a Weaverrel való találkozás rá gyakorolt hatásától, mivel még a mai napig nem szeretett ki a férfiból.

Ebben a regényben Jennie Fields egy olyan vonzó és szimpatikus hősnőt hozott létre, aki bátor, kitartó, intelligens és határozott, ami már a könyv első oldalai után tisztán érezhető volt számomra. Úgyhogy hamar megszerettem Rosalindot, annál is inkább, mivel mindezen erények mellett egy nagyon érzékeny nőnek is tartottam. Hihetetlenül szenvedett attól, hogy az amerikaiak az atombombát, melynek kifejlesztésében neki is jelentős szerepe volt, ledobták Hirosimára és Nagaszakira. És rendkívül nehezen birkózott meg azzal a ténnyel, hogy ezzel több százezer ember haláláért részben ő is felelős volt. És nem ez volt az egyetlen dolog, ami marcangolta és nyomasztotta belülről. Weaver árulása is mély nyomott hagyott benne, aki se szó, se beszéd egyszer csak cserben hagyta, és kegyetlenül átgázolt rajta.

A Weaverrel való kapcsolata egyébként nagyon különleges volt számomra. Amikor róluk olvastam, úgy éreztem, hogy hűűűű micsoda szerelem volt közöttük - nem mindenki él át ám ehhez hasonlót. Lenyűgözött a kettőjük között lévő kötelék, ezért kezdetben nem is értettem, hogy mindennek ellenére Weaver mégis, hogy tudott olyan csúnyán elbánni a lánnyal. Miért nem elégedett meg azzal, hogy összetörte a szívét? Miért kellett a tekintélyétől is megfosztania, melynek következtében lenyűgöző fizikus elmével egy áruházban kellett dolgoznia eladóként, hogy biztosítani tudja a megélhetését. Rosalind pedig? Nos, ő ahelyett, hogy megbosszulná mindazt a sérelmet, amit öt évvel ezelőtt ez a gazember okozott számára, már az első találkozásuknál újra felizzik benne a férfi iránt érzett szenvedély. És hahhh… hogy én ez miatt milyen mérges voltam rá.  Sehogy sem tudtam megérteni Rosalind reakcióját. Illetve hazudok, nagyon is értettem. Tisztában voltam vele, hogy mi mindenen megy keresztül, mégis haragudtam rá, amiért még mindig szerelmes volt a férfiba. Ugyanakkor borzasztóan sajnáltam is egyben, mert azt, hogy kit szeretünk és kiért égünk, bizony nem mi határozzuk meg.
Mindenesetre Rosalind kezdetben csak az FBI miatt engedte magához közel Weavert, vagy legalábbis ezzel nyugtatta magát. Aztán ahogy szép lassan tudomást szerzett Weaver sötét titkairól, más szemmel kezdte nézni a kapcsolatukat, amihez nagyban hozzájárult Szydlo ügynök különleges személye, na meg az a rendkívül nagy türelem, megértés és kedvesség, amit Rosalind irányába tanúsított. A történet egyébként Rosalind és az ügynök szemszögéből íródott, és bár mindkét oldalt szerettem olvasni, a Charlie múltjának megismerésével, a japán fogolytáborban töltött napokkal és annak lelki következményeivel foglalkozó részeket különösen érdekesnek és szívszorítónak találtam.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, kémregénynek számomra elég vérszegény volt, romantikusnak viszont tökéletesen megállta a helyét. Történelmi vonatkozásban és az atomkutatásokra vonatkozóan – lásd a szerző utószavát - szerintem hű volt. És az 1950-es években a nőkkel szembeni elvárás is szépen kirajzolódott a könyvben, mely szerint a nők csak az anya és feleség szerepében teljesedhettek ki igazán, ami persze már akkor is oltári nagy hülyeség volt, amit az író nagyon jól be is mutat nekünk Rosalind és a nővére életén keresztül.

És végezetül, kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik szeretik az 50-es évek Amerikájának átható hangulatát, a hidegháború ideje alatt játszódó történeteket és az erős és intelligens nőkről szóló romantikus regényeket.  


Kiadó: General Press
Eredeti cím: Atomic Love
Fordította: Tóth Bálint Péter
Oldalszám: 368

tovább olvasom Jennie Fields: Sorshasadás

2021/02/14

, , , , , ,

John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

Bevallom, A vezércsel c. netflixes sorozat inspirált a könyv megvásárlására, imádtam Beth Harmon történetét, szerintem zseniális alkotás volt. Úgyhogy ezzel a regénnyel részben a sorozat által nyújtott élményt szerettem volna meglovagolni, másrészt pedig mindig is érdekeltek a II. világháború koncentrációs táboraiban zajló történetek, ahol a tiszta gonoszság emberi formában nyilvánult meg. Sok ilyen témájú könyvet olvastam már és olvasok mostanában is, és nem csak azért, mert mindig újat tudnak mondani számomra, hanem - és ez sokkal fontosabb - mert nem engednek felejteni. Szóval több szempontból is kíváncsi voltam erre a könyvre, úgyhogy nagy elvárásokkal vetettem bele magamat, és talán itt ment félre kicsit a dolgot, mert nem azt kaptam, amit vártam.

1944 auschwitzi koncentrációs tábor.
Paul Meissner SS-tiszt úgy dönt, hogy sakk-klubot hoz létre a szolgálatot teljesítő férfiak moráljának fokozása érdekében. Amikor megtudja, hogy a foglyok is sakkoznak egymással, kíváncsi lesz Emil Clémentre, az Órásra, akit a társai legyőzhetetlennek tartanak. Mivel egyetlen zsidó sem lehet okosabb egy németnél, így az Órásnak a németek ellen is játszania kellett. Ha nyert, megmenthette vele egy fogolytársa életét, ha veszített, a saját életét kockáztatta. Emilnek persze nem volt választása, játszania kellett, miközben a sakk iránti szeretetével és tudásával lassan elnyerte Paul Meissner tiszteletét, majd később védelmét.

A történet három férfi valószínűtlen barátságáról szól, amit közel két évtizeddel a háború után Amszterdamban kötnek egymással. A francia Emil Clément, egykori zsidó rab, és Willie Schweninger, német hivatalnok épp egy amsterdami sakkversenyen küzdenek egymással a világbajnoki címért, amikor Paul Meissner, egykori SS-tiszt, aki Auschwitzban teljesített szolgálatot - amikor Emil ott raboskodott -, mindkettőjüket meginvitálja egy rövid találkozóra. Paul haldoklik és még mielőtt élete végéhez érne, szeretné, ha ők hárman leülnének egymással és megbeszélnék a múltat, hogy békére és megbocsátásra leljenek. E beszélgetések során pedig időről időre visszarepülünk a múltba és megismerjük, hogy e három férfi, hogyan alakította és befolyásolta egymás sorsát.


A könyv, mint minden Auschwitzban játszódó történet megrendítő és szívbemarkoló volt. Donoghue nagyon részletesen írja le a táborban folyó életet és halált, miközben a kiváltságos rabok és német tisztek között zajló hatalmi harcokat és halálos intrikákat is rendkívül jól ábrázolja. Tetszett, ahogy a múlt és a jelen eseményeit szépen (gyöngy)sorba fűzte, és ahogy az Órás, Meissner és Schweninger együtt járták be visszaemlékezéseik során múltjuk emlékeinek útját, melynek okán mindhárman megváltoztak és más megvilágításban kezdték látni a velük történt eseményeket. Mondjuk számomra kissé hihetetlen volt, hogy ők hárman ilyen gyorsan barátságot kötöttek egymással, de ezt betudtam annak, hogy sajnos egyikük sorsa sem érintett meg igazán, nem tudtam beleélni magam a helyzetükbe, és talán ezért is érezhettem ezt a kapcsolatot különösnek közöttük. 
A könyvben olvasható sakkjátszmák egyébként izgalmasak voltak, bár mivel tudtam, hogy Emil túléli a háborút - tehát minden mérkőzésből győztesen kerül majd ki -, nem tudtam a versenyek súlyát a helyzetnek megfelelően mélyen átérezni. 
A könyvet a közepéig egyébként nagyon élvezetesnek találtam, de aztán volt egy-két olyan dolog, ami zavart benne. Például Emil azon megállapítását, mely szerint, ha megtiltották volna számára a táborban a sakkozást, az olyan lett volna, mintha halálbüntetést szabtak volna ki rá, kissé erősnek éreztem. Egy ilyen helyen azt gondolná az ember, hogy ennek nincs helye, de úgy voltam vele, ha neki Auschwitzban ez okozta a legnagyobb örömöt, ám legyen. Elfogadtam, és lassan megértettem, hogy ez valamiféle kapaszkodó volt számára, ami az élethez és az emberiséghez fűzte. Azt azonban, hogy ezt egyben valamiféle spirituális játéknak is tekintette, melynek során egy-egy meccs előtt az isteni akarat irányának érzékelésére lapkákat vetett, már komolytalannak találtam. Az is zavart a könyvben, hogy néhol az író túl szájbarágósan közölt velünk dolgokat, olyanokat, amiket konkrét szavak nélkül is simán (meg)érez és tud az olvasó. És nem utolsósorban a történet végével sem voltam teljes mértékben kibékülve, meglehetősen naivnak és hihetetlennek találtam a körülményekhez képest.

Mindenesetre sok fontos kérdést vet fel az író a történet elbeszélése során, úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Kedvencemmé nem vált, mert nem érintett meg mélyen és nem vágott úgy földhöz, mint ahogyan arra számítottam. És bár igaz, hogy a történet állandó eleme volt a sakk, de a fő hangsúly mégsem ezen volt, hanem azon alapvető kérdésen, hogy vajon az áldozat megbocsáthat-e kínzójának, vagy vannak dolgok, amik örökre megbocsáthatatlanok maradnak?


Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: The Death's Head Chess Club 
Fordította: Habony Gábor
Oldalszám: 432

tovább olvasom John Donoghue: A ​Halálfej Sakk-klub

2021/02/06

, , ,

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Először is le a kalappal az író előtt, mert én ilyen nyakatekert, jól kitalált és összerakott krimit már nagyon rég olvastam. Határozottan élveztem a történet izgalmát és összetettségét. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy kb. úgy a könyv felétől kezdtek úgy összekuszálódni a szálak, hogy azt gondoltam, én ennek az időhurkos kriminek a felét nem fogom majd érteni, de végül mégis lépést tudtam tartani az események fura menetével – hurrá, hurrá, éljenek az élet apró örömei.

Na de röviden, miről is szól a történet. A könyv főhőse Aiden Bishop, akinek az a feladata, hogy megtalálja Evelyn Hardcastle gyilkosát. Evelynt este tizenegykor fogják megölni, Bishopnak pedig nyolc nap alatt nyolc különböző ember bőrébe bújva kell a bűntény végére járnia. Tehát a gyilkosság napja újra és újra ismétlődik, egészen addig, míg a gyilkost meg nem találja. A gyilkosság a Hardcastle család birtokán fog történni, ahol a család álarcosbált rendez. A dolog érdekessége, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanekkor és ugyanitt, ugyanezekkel a vendégekkel már volt egy hasonló rendezvény, aminek a vége szörnyű tragédiával zárult, és úgy tűnik, hogy mindez most megismétlődni látszik. A vendégek összetétele igen változatos, egyetlen közös dolog van csak bennük; mindegyiküknen van valami piszkos kis titka és rejtegetni valója. És mivel a napok a gazdatestekkel együtt egyre csak fogynak, hősünknek igyekeznie kell, ha időben meg akarja oldani a rejtélyt, és kiszadadulni ebből a furcsa időhurokból.


Ahogy elkezdtem olvasni a regényt, nekem rögtön Agatha Christie könyvei és filmjei jutottak az eszembe, illetve a családi nagy Cluedo játékaink. (Ó, hogy mennyire szerettük őket a gyerekekkel.) Akkor találgattam és okoskodtam folyamatosan arról, hogy vajon ki lehet a gyilkos, mi lehet a fegyvere, illetve hogy hol és milyen módon lett végrehajtva a bűntény. A könyvben persze ismert volt az áldozat személye és halálának az ideje, na de a többit – a tettes kilétét és indítékát - óriási homály fedte. Mivel a történet elég sok szereplőt mozgatott meg, így gyakran megfordult a fejemben, hogy jegyzetelnem kéne, hogy könnyebben menjen a nyomozás, de persze túl lusta voltam ehhez, inkább lassabban olvastam és mindenre próbáltam odafigyelni. De egy-két személy beazonosítása még így is nehezen ment, folyamatosan előre kellett lapoznom, hogy tudjam kiről is olvasok pontosan, de nem bántam, mert cserébe egy olyan történetet kaptam, ami igazán megmozgatta eltunyult agytekervényeimet. Úgyhogy a könyv teljes figyelmet igényel, mert a rengeteg információ között az ember gyorsan el tud veszni - csak szólok.
A történet, mint mondtam, sokszereplős, Bishop már eleve nyolc gazdatest segítségével üldözi a gyilkost, és akkor ott vannak még azok a szereplők, akik hol gátolják, hol segítik őt a nyomozásban. Bishop gazdatestei mind különálló személyiségek voltak, akiknek viselkedése nagyban függött egyéniségüktől, melynek persze voltak előnyei és hátrányai. Ez utóbbi főleg akkor jelentkezett, amikor Bishop olyan gazdatestbe került, akiknek a személyisége erősen felszínre akart törni. És bár Bishop nem mindig tudta úgy irányítani ezeket az embereket, ahogyan azt szerette volna, mert teszem azt, az egyikük túl gyáva volt ahhoz, hogy a sarkára álljon, a másikuk pedig könyörtelen és olyan kövér, hogy mozogni alig tudott. De akadt közöttük olyan is, aki erőszakos volt és olyan gyenge elméjű, hogy képtelen volt bármit is észben tartani, illetve olyan is, akit már a nap elején félholtra vertek, vagy épp kereket oldott, szóval egyáltalán nem volt könnyű dolga velük, de mivel mindig a gazdatestei képességeihez mérten próbálta végezni a dolgát, így legtöbbször sikerrel járt.
A szereplők között egyébként nem sok szimpatikus embert találtam, Aident is csak az Annához való ragaszkodása miatt éreztem annak, és mert sokáig nem megoldani, hanem inkább megakadályozni próbálta a gyilkosságot, ami persze elvesztegetett idő volt a részéről, hiszen voltak játékszabályok, amiket be kellett tartani. Ám az elején mindezt Bishop egy kissé nehezen értette meg – ezért is indult oly lassan az a cselekmény -, de miután ezt elfogadta, a nyomozás is gyorsabban haladt előre.

Mindent összevetve az Evelyn Hardcastle 7 halála számomra egy nagyon különleges élmény volt. És bár igaz, hogy kissé túl terjedelmesnek találtam – mert szerintem, ha 50 vagy akár 100 oldallal rövidebbre írta volna Turton, akkor sokkal feszesebb, és jobban átláthatóbb lett volna az egész -, de így sincs okom panaszra, mert élveztem az olvasását és a vége után is még sokáig gondolkodtam rajta. Az biztos, hogy a bonyolult cselekménye miatt sokan nem fogják szeretni és lemondanak róla, de szerintem megéri elolvasni és energiát fektetni bele, a klasszikus krimi kedvelőknek mindenképp, ők tuti nagyon élvezni fogják.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle
Fordította: Őri Péter
Oldalszám: 496

tovább olvasom Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

2021/01/31

, , ,

Daniel Mason: A ​tél katonája

Szeretem a Maxim kiadó Mont Blanc válogatás könyveit, eddig szinte az összes megjelent felkeltette az érdeklődésemet, és elolvasva őket szerencsére egyik sem okozott még csalódást. A tél katonája szintén egy nagyszerű darab a sorozatból, melynek olvasása közben rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és a végére érve is még sokáig nyomot hagyott bennem.

A könyv egy lengyel származású orvostanhallgató, Lucius sorsát kíséri végig, aki a bécsi egyetemen tanul az első világháború kitöréséig. Lucius szakmailag nagyon elhivatott és intelligens fiatalember. Tanulmányai során nem sok beteg – összesen kettő - fordult meg a keze alatt, inkább tudományos kutatásokkal foglalkozott, mintsem a betegek gyógyításával, bár őrült módon vágyott rá, hogy komolyabb betegségek orvoslásában is részt vehessen. Amikor kitör a háború, ennek reményében rögtön jelentkezik is a frontra, ám a kórház - már ha annak lehet nevezni egy patkányokkal és tetvekkel teli kissé romos templomot –, ahova irányították, nem pont az a hely volt, amire számított. Az ott állomásozó orvosok már rég elmenekültek onnan, csak egy rejtélyes ápolónő, Margarete nővér maradt ott.  Ő volt az egyetlen, aki ellátta a sebesülteket, és akinek a sebek összevarrásában, különböző végtagok amputálásában és egyáltalán az orvoslás gyakorlati részében nagyobb tapasztalata volt Luciusnál. Merthogy Lucius kezében ezidáig még sosem volt szike.

"Kinyílt egy ajtó, és megjelent egy ápolónő. Vastag, szürke habitust viselt, és az egyik kezében egy, a k.u.k-ban rendszeresített Mannlicher puskát tartott.
- Beszélhetnék a vezető orvossal? - kérdezte Lucius németül.
Amikor a nővér nem felelt, lengyelül próbálkozott.
- A doktorral? – kérdezte az ápolónő még mindig az árnyékban maradva. – Hát nem azt mondta az imént, hogy maga az?"

Számomra ez a találkozás - amikor Lucius megérkezik Lemnowicébe - volt a könyv legemlékezetesebb pillanata. Ami egyébként Lucius életének is egyik meghatározó sarokkövévé vált, csakúgy, mint Margarete nővérnek, akit egyébként csodálatos karakternek találtam, úgyhogy nagyon gyorsan közel is került a szívemhez. Az, ahogy az első napon bemutatta Luciusnak a betegeket és elmondta, hogy ki honnan jött, milyen sebesülést szenvedett, és hogy kit hogyan látott el, illetve a későbbiekben ahogy Luciust tanította az orvoslás gyakorlati részére, egy olyan kivételes embert vetített elém, akit az elhivatottsága, a türelme, a segítőkészsége, a józan ítélőképessége és gondolkodása miatta csak csodálni tudtam. Az én szememben ő egy igazi hős volt.
Szóval Lucius és Margarete ebből a lepusztult templomból egy olyan tábori kórházat alakított ki, ahol a műtőasztalokat templomi padokból eszkábálták, a betegek pedig a földön lévő szalmák között lábadoztak. Tél volt, és a farkasordító hidegben minden nap meg kellett küzdeniük mások életéért és a tetvek által terjesztett tífuszjárvány visszaszorításáért. Ilyen körülmények között Luciusnak meg kellett elégednie azzal, hogy olyan barbár sebész váljon belőle, aki csontokat vág és törött végtagokat tesz helyre. Hiszen csak így tudott eleget tenni azon kötelességének, hogy az összefoltozott, meggyógyult betegeket visszaküldje a frontra. De mi van azokkal a katonákkal, akik szorongásos zavarokkal küzdenek? Akiken kívülről semmi testi sérülés nem látható, de olyan súlyos traumatikus eseményt láttak vagy eseményen estek át, ami után nem tudnak beszélni, járni, vizeletet vagy székletet visszatartani? Ezeket a katonákat rosszindulatúan gyávának feltételezték ebben az időben, Lucius azonban nem így látta őket. Ennek okán, amikor egy nap, ilyen betegségben - ma már tudjuk, hogy poszttraumás stresszben - szenvedő magyar katonát hoznak a kórházba, Luciusban feléled múltbeli küldetése; hogy minél jobban megismerje az emberi agy működését. Mélyebben vizsgálni kezdi a magyar katonát, melynek során olyan döntést hoz, amely örökre megváltoztatja nem csak a saját, de a betege és a nővér életét is.
Természetesen a romantika sem maradhat ki a könyvből, Lucius és Margarete szerelmesek lesznek egymásba, és ez a kapcsolat egy rövid ideig segít átvészelni nekik a háború okozta szörnyű traumákat. De egy nap Margarete eltűnik, és őt keresve Lucius eltéved a háború mozgó frontvonalában. Ennél többet azonban már nem mesélhetek, mert az már erősen spoileres lenne, fedezze fel csak mindenki saját maga a történetet. 

Bevallom, eleinte nehezen rázódtam bele a könyvbe, a stílusa és az elbeszélés formája nekem kissé nehézkes volt, de miután ráéreztem az ízére, egyre jobban elkapott a lendület és az egész, amolyan lassan belemerülős élménnyé vált számomra. A regényben kevés párbeszéd olvasható, amit eleinte (szintén) kissé fájlaltam, de aztán rájöttem, hogy ami kevés van, azok többségének mögöttes jelentése olyan súlyosan puffan az olvasó elméjében, hogy kár is volna tovább ragozni vagy magyarázni azt. Mason olyan tűpontos módon írja le az emberi érzelmek különböző árnyalatait, hogy azt öröm volt olvasni. Azt pedig, hogy egy egészen más szemszögből, egy fiatal orvos szemén keresztül nyerhettünk bepillantást az első világháború egészségügyi ellátásába és a háborús orvoslás borzalmaiba, kifejezetten érdekesnek találtam.

A könyv vége kissé meglepett, azt nem mondom, hogy elégedetlen voltam vele, de határozottan másra számítottam. Ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy A tél katonája egy amolyan igazi régimódi regény volt számomra. Szerettem olvasni, a szenvedések és tragédiák között nőtt szerelem keserédes történetét ugyanúgy, mint az első világháborús elbeszélések közül talán a legkevesebb figyelmet kapott egészségügyről, annak nehézségeiről és az orvosok erőn felül teljesítő munkájáról. Nem sok olvasnivalót lehet találni ebben a témában.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Winter Soldier
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 380

tovább olvasom Daniel Mason: A ​tél katonája

2021/01/25

, , , , , ,

M. C. Beaton: Egy holttest és más semmi?

Fellworth Dolphin
udvarias és szorgalmas fiatalember, akinek a szülei kiszívták a lelkét és elvették a fiatalságát. Fell ugyanis fiatal korában kénytelen volt feladni a nagy utazásairól és az egyetemi tanulmányairól szóló álmait, mivel a szülei mindezt nem engedhették meg maguknak. Helyette dolgoznia kellett, mert állítólag annyira szegények voltak, hogy máskülönben nem tudtak volna megélni. Aztán amikor egy nap váratlanul az édesanyja is meghal, Fellre óriási vagyon száll és rájön, hogy korántsem voltak olyan szegények, mint ahogyan azt a szülei állították.

Vajon honnan van az a temérdek pénz? Tényleg részt vett Fell apja egy hajdani, híres vonatrablásban?

A rejtély kibogozásában Fell segítőtársa egy helyes és talpraesett kedves lány lesz, Maggie, akiről azt hazudta Ágnes nagynénjének - amikor az nagylelkűen felajánlotta, hogy bekötözik hozzá, hogy ugyanúgy tudjon gondoskodni róla, mint ahogyan azt a megboldogult édesanyja tette -, hogy a menyasszonya. És amikor mindezt Maggie-nek is elmondta, ő rögtön beleegyezett a hazugságba, annál is inkább, mivel régóta gyengéd érzelmeket táplált Fell iránt. Úgyhogy együtt állnak neki a pénzrejtély felderítésének, melynek során érdekes kalandokba, és nem egyszer, életveszélyes helyzetekbe is kerülnek.
A kisvárosi hangulatú cozy krimik lelkes rajongójaként én roppant jól szórakoztam ezen a könyvön, még akkor is, ha a karakterek elég gyengécskékre sikeredtek. Fell gyerekes viselkedésén és csekély érzelmi intelligenciáján többször is felhúztam a szemöldököm, de igazából még ez sem szegte kedvem az olvasástól. Olyan szórakoztató történet volt ez, ami képes volt végig fenntartani a figyelmemet, mert nem csak azon kellett izgulnom – na jó, az izgulni kissé erős, inkább csak elgondolkodni -, hogy Fell apja sok-sok évvel ezelőtt valóban részt vett-e egy vonatrablásban, hanem Fell szüleinek rejtélyes kilétén, és nem utolsósorban a nagy kérdésen: vajon időben rájön Fell, hogy Maggie-nél jobb társat sehol nem talál magának?

Persze a különböző rokonok és gazemberek - legyenek azok nők vagy férfiak - megpróbálják hőseinket eltéríteni útjuk során, de soha nem kérdéses, hogy a szerző milyen irányba viszi a történetet, és hogy a könyv végén biztonságosan érnek-e útjuk végére a szereplők.

Szóval jó kis olvasmány volt ez, roppant hangulatos és könnyen olvasható, ugyanakkor - minek is tagadnám - gyorsan felejthető, amit nem negatívumként írok, mert néha - nekem legalábbis - szükségem van az ilyen olvasmányokra is. Ezek azok a könyvek, amik tökéletesen kikapcsolnak, feltöltenek és elterelik a gondolatomat a napi problémákról. Úgyhogy a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudom ezt a rövid kis regénykét, biztos vagyok benne, hogy örömüket lelik majd benne.


Ui.: A könyv külleme csodálatos, keménytáblás és kicsike, olyan kis kompakt cukiság az egész, annyira jó kézbe venni - egyszerűen imádom. 

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The ​Skeleton in the Closet 
Fordította: Hoppán Eszter
Oldalszám: 264

tovább olvasom M. C. Beaton: Egy holttest és más semmi?

2021/01/23

, , , , , , , , ,

J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

A Mámoros halál immár a negyedik kötetem az Eve Dallas sorozatból, és bár ez a rész kevésbé tetszett, mint a korábbiak, mégis azt kell mondjam, még mindig rajongok a sorozatért; a hangulatáért, a szereplőiért, és egyáltalán az egészért, úgy ahogy van. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Eve és Roarke épp a nászútjuk utolsó napjait töltik egy űrbéli bolygón, amikor tragikus haláleset történik. Egy fiatal technikus srác öngyilkosságot követ el, holott látszólag semmi jel nem utalt arra, hogy depressziós vagy esetleg öngyilkos hajlamú lenne. Visszahúzódó volt, de boldogan végezte a munkáját, szóval mindenki számára érthetetlen amit tett. Mivel a rendőrség gyilkosságra utaló jelet nem talált, így lezárta az ügyet, Eve pedig visszatért a kapitányságra. Ám érdekes mód, még két ember követ el ehhez hasonló érthetetlen öngyilkosságot, ami szöget üt a fejében. Összesen hárman, akikben látszólag semmi közös nincs, és semmi okuk nem volt arra, hogy eldobják maguktól az életet, halottak. Eve ösztönei pedig azt súgják, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És lám, a gyanúja be is igazolódik, amikor a boncolás során az áldozatok agyában apró, égett foltot találnak.

Mint mondtam, ez a rész nekem kevésbé tetszett, kissé vontatottnak, az elejét pedig kifejezetten unalmasnak találtam. Először arra gondoltam, biztosan azért, mert már elmúlt a sorozat iránt érzett újdonság varázsa, de ezt az elképzelésemet gyorsan félre is söpörtem, amikor az utolsó oldal után úgy csuktam be a könyvet, hogy na én ezt kérem szépen mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy maradt a második verzió: egyszerűen ez tényleg egy gyengébbre sikerült darab volt - nekem legalábbis mindenképp. Mindenesetre a könyv feléig csak ímmel-ámmal követtem nyomon Eve nyomozását. Bevallom, nekem túl lassan bontakozott ki a megoldás, úgy éreztem, hogy sokáig csak egy helyben toporgunk, sehogy sem akart előre haladni a cselekmény, holott már elég korán sejteni lehetett, hogy ki áll az öngyilkosságok mögött. Sajnos csak a könyv utolsó harmada volt az, ami valójában a fotelhez szegezett.
A másik dolog, amit felettébb sérelmeztem, az a gyilkos motivációja volt. Egyáltalán nem arra számította, amit végül is kaptam - ennél azért jóval komolyabb és összetettebb indokra készültem. Meg aztán Mavis karaktere is totál kiakasztott. Komolyan azon gondolkodtam, hogy ha az írónő kiírná őt a sorozatból, én biza azt sem bánnám. Persze más lenne nélküle minden, de olyan sok kellemetlenséget és problémát okozott már Eve és Roarke számára, hogy *nyugtató nagy levegő* én tényleg egy kanál vízben képes lennék megfojtani őt. Szerencsére ellenpontként itt volt nekünk Peabody, akit egyre jobban kezdek megszeretni. A Roarke iránt érzett kis ártatlan rajongását és visszafogott stílusát roppant bájosnak találom, és nem utolsósorban remek párost alkot Eve-vel. (Nem is emlékszem, hogy olvastam-e valaha olyan rendőrpárosról, akinek mindkét tagja nő lett volna.) Roarke pedig még mindig álmaim pasija. Az a féltő, óvó szeretet, amivel Eve-et védi és körülöleli, most is sokszor megdobogtatta a szívemet.

Szóval minden nyavalygásom ellenére továbbra is érdekel a sorozat következő része, úgyhogy jöhet bátran a folytatás.

Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Rapture ​in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 382

tovább olvasom J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

2021/01/18

, , , , ,

Holly Black: The ​Cruel Prince – A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

A megjelenése pillanatában még nemigen keltette fel ez a könyv az érdeklődésemet, úgy gondoltam, hogy mivel a fiatalabb korosztálynak szól, így ez engem már nem köthet le. De mivel lépten-nyomon a róla szóló ilyen-olyan, főként pozitív értékelésekbe botlottam, így egyre jobban kíváncsi lettem rá. Olyannyira, hogy be is szereztem és az idei vcs listámra is beválogattam. És őszintén szólva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert bár valóban az ifjúság igényeit elégíti ki - amivel persze semmi baj nincs, hiszen úgyis ők a célközönség -, de a történet annyira kegyetlen, és a világ olyan jól kitalált, Holly Black pedig olyan élvezetesen tud mesélni – még a felnőttek számára is -, hogy bizony jöhetnek a folytatások is belőle.

Jude hétéves volt, amikor a szüleit egy kegyetlen tündér meggyilkolta, és ikertestvérével, valamint nővérével együtt elvitte őket Tündérföldére. A szülei gyilkosa, Madoc, - aki történetesen a nővére apja -, a három lányt nemeskisasszonyként nevelte fel a saját házában a tündérek között. Szerette őket, de az egymáshoz való viszonyuk, tudjátok, a gyilkosságok miatt, elég bonyolult volt. Tíz évvel később Jude annak ellenére, hogy pusztán csak egy halandó Tündérföldén, úgy érzi, mégis ehhez a világhoz tartozik. Ám a tündérek közül sokan nem tekintik őt egyenrangúnak, megvetik őt, különösen Cardan herceg, a király legkisebb fia, aki társaival együtt előszeretettel csúfolja és kínozza Jude-ot a halandósága miatt. Jude-nak pedig ahhoz, hogy mindezt túlélje, ugyanolyan okosnak, kegyetlennek és agyafúrtnak kell lennie, mint a tündéreknek. Ráadásul a királyságot a kiélesedett belső viszályok miatt veszély fenyegeti, Jude-nak pedig választania kell, hogy melyik oldalra áll. Kénytelen szövetségeket kötni, amivel bár saját életét kockáztatja, de ez abszolút nem érdekli, mert a célja elérése érdekében a szó szoros értelmében mindenre képes.

Egyértelmű, hogy ez egy bevezető könyv volt, mely segítségével rengeteg szereplőt ismerhettünk meg, és a tündérek világa is - a sok ármánykodással, cselszövéssel és intrikával együtt - elég jól bemutatásra került. A történet eleje számomra kissé lassan indult be, és Jude-ot sem nagyon kedveltem meg. Persze mindez a könyv végére megváltozott, mert olyan fejlődésen ment át, ami miatt már-már megszerettem őt, sőt, felnéztem rá. Egyébként pedig egy olyan bosszantóan önfejű és makacs lánynak találtam, aki ezen tulajdonságainak köszönhetően mindig bajba keveredett. Ám pont ezek a konfliktusok vitték előre a történetet, ami egyébként a legvégén egész jól felpörgött és elég brutális volt ahhoz, hogy felvillanjon fejemben a piros alarm lámpa; hééé, ez tényleg ifjúsági regény akar lenni?

Mondjuk már a könyv nyitányán (a szülők kegyetlen lemészárlásán) és még néhány vérfürdős részen, na meg persze Jude zaklatásán, megalázásán de legfőképp a tündérgyümölcsös incidens közben is már gyakran felvontam a szemöldököm, annyira megdöbbentőnek és meglepően erősnek éreztem őket. De persze mindenkinek más az ingerküszöbe és bár nálam ezek a dolgok nem verték ki a biztosítékot, de egy ifjúsági könyvben azért kissé durvának találtam. 
Na de ezen túllépve azt kell mondjam, hogy Holly Black írása fantasztikusan részletes és látványos, az a sok varázslatos lény és maga a környezet is igazán nagyon fantáziadús és érdekes volt számomra. A karakterek összetettek, és szerencsére még romantikus szálkezdemények is felfedezhetőek a könyvben. És bár a legfontosabbnál a szereplők még elég bizonytalanok az érzéseikben, hogy mindez hangsúlyos legyen, de bízom benne, hogy a következő részben talán majd itt is jobban beindulnak a dolgok.

A könyv végére egyébként egész belelendültem az olvasásba. Az a sok taktikázás, váratlan fordulat és véres összecsapás, ami a történetet végigkísérte, egyre jobban kezdett levenni a lábamról. Jude karaktere pedig elég összetett és érdekes volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek mi történik vele a folytatásokban. Szóval összességében jól szórakoztam, és nem okozott csalódást a könyv. Azt nem mondom, hogy holnap már rohanok is a boltba a következő részért, de hogy valamikor azt is sorra kerítem majd, az biztos.  


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The ​Cruel Prince
Fordította: Szabó Krisztina
Oldalszám: 432 
tovább olvasom Holly Black: The ​Cruel Prince – A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

2021/01/14

, , , , , , ,

Jud Meyrin: Lowdeni ​boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.)

Azon gondolkodom, hogy hogyan is tudnám leírni nektek ennek a könyvnek a nagyszerűségét, hogy miért is olvastam hajnalba menően, és hogy miért kattog még most is egyes részeken az agyam… De nem megy. Valahogy nem megy. Mert az az igazság, hogy annyira élveztem és olyan jól szórakoztam olvasás közben, hogy nehezen tudom az érzéseimet szavakba önteni úgy, hogy az ne tűnjön túl ömlengősnek vagy esetleg nevetségesen nyálasnak. A lényeg, hogy amikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet, csak annyi tudtam mondani, hogy „hát ez kurva jó volt”. Ez pedig jót jelent, nem igaz?

A sztoriról röviden annyit, hogy Lottie szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, ő pedig kíváncsi újságíró lévén azonnal szimatolni kezd. Elhatározza, hogy ebből egy olyan ütős címlapsztorit hoz majd össze, amitől a főnöke is beismeri, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Azzal azonban nem számol, hogy a nyomozást vezető zsaru, aki egyébként az első perctől kezdve gyűlöli őt - mert egy önző szajhának tartja, aki egy jobb állás reményében még a főnökével is képes összefeküdni - egy kanál vízben is képes lenne megfojtani és folyton keresztbe tesz majd neki.

Persze a nyomozás során hőseink útjai mindig keresztezik egymást, ezért megbeszélik, hogy az lesz a legjobb, ha összedolgoznak, amivel természetesen mindketten jól járnak; Lottie kap egy jó sztorit, ami végleg kirántja őt a mostani rovattól, Hunter pedig jó pontot szerez a főnökénél és visszamehet végre Londonba a régi helyére. Természetesen ahogy lenni szokott, a szereplők közötti feszültség és vágy egy idő után felülírja a kettőjük között lévő ellenségeskedést, és a könyv végére szép lassan rájönnek, hogy sokkal fontosabbak ők egymásnak, mint ahogyan azt gondolták.

A bűncselekménnyel kapcsolatban először olyan érzésem volt, mintha véletlenül történtek volna az események, sehogy sem állt össze a kép. Addig tiszta volt, hogy hőseink egy olyan műkincs nyomába eredtek, amit egy olyan személy lopott el, aki Hunter tragikusan végződő londoni akciójával volt összefüggésben, de néha, bevallom, elvesztem a részletekben és az apró kis mozaikdarabkák is csak a könyv legvégén kerültek szépen a helyükre. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy a történet nem volt tipikus és kiszámítható, inkább meglehetősen izgalmas és kegyetlen, a szereplők közötti kémia pedig ahhh… hát az valami eszméletlen jó volt. (Úristen milyen sok szenvedély, gyűlölet és düh feszítette belülről Huntert. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban robbanna, ami egyébként hihetetlen jót tett az erotikus jeleneteknek. Csak mondom.) És bár lehet, hogy Lottie és Hunter karaktere kissé klisésre sikerült, mintha csak egy sablon detektívsorozatból húzták volna elő őket; a rideg és mogorva, ám rendkívül veszélyes, sármos nyomozót, aki büntetésből került az edinburghi rendőrséghez, mert Londonban valami fontos bevetést jól elcseszett. És az okos, csinos és merész, ám nem tévedhetetlen, minden lében kanál fiatal újságírónőt, aki azzal, hogy mindenbe beleüti az orrát, folyton bajba keveredik. Szóval igen, ezek alapján lehet, hogy valóban közhelyesnek tűnnek mindketten, de ki a fenét érdekel mindez, amikor annyira jó párost alkotnak és annyira szerethetőek együtt, hogy a könyv végén kifejezetten rosszul esett elválnom tőlük.
Szóval hatalmas meglepetés volt számomra a könyv és csakis a szó jó értelmében. Semmi hibát nem tudok felróni számára, ami apróság lenne, az is csak kicsinyes kukacoskodásnak tűnne részemről. Rajongok a romantikus krimikért és ez a könyv minden olyan elvárásomnak eleget tett, amit ezzel a műfajjal szemben támasztok. Remek sorozatnyitány volt. Tűkön ülve várom a következő részt.

Ui.: Engem a borító és a cím kissé megtévesztett. Totál azt hittem, hogy ez valami fantasy, vagy nagyon boszorkányos történet lesz és na jah… a borító sem varázsolt el annyira. (Szerintem egyáltalán nem illik a történethez.) De persze mindez cseppet sem befolyásolta a könyv élvezeti értékén. Élmény volt olvasni.

Kiadó: NewLine
Oldalszám:422

tovább olvasom Jud Meyrin: Lowdeni ​boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.)

2021/01/09

, , , , ,

Lila Rose: Making ​Changes (Making 1.)

Ha az előző könyvemen – a Három vakrandin – rengeteget mosolyogtam, akkor ennél a könyvnél végig letörölhetetlen vigyor ült a képemen olvasás közben. (Csak mondom. A miheztartás végett.)

Makenzie Mayfair minden próbálkozása ellenére úgy érzi, hogy a házassága már nem működik tovább. Ezért úgy dönt, itt az ideje, hogy a férje hat évnyi gonoszsága miatt érzett önbizalomhiányának és önutálatának végre véget vessen és kilépjen ebből a mérgező kapcsolatból. Szerette volna újra megtalálni önmagát és azzá válni, aki a férje megismerése előtt volt. Egy véletlen folytán egy vonzó idegennel, Dylan Jacksonnal hozza össze a sors, aki asszisztensi munkát kínál neki a bátyja, Grayson cégénél. Makenzie kapva kap a lehetőségen, ami egy új kezdet reményét ígéri számára - persze akkor még fogalma sincs arról, hogy milyen egy mogorva, irányításmániás, kiállhatatlan, ám rendkívül vonzó főnökkel hozza majd össze a sors.

Be kell vallanom, hogy az első oldalak után voltak kétségeim, hogy ez nekem való könyv lesz, de aztán ahogy fogytak a lapok, hamar elkapott a csak-még-egy-oldalt érzés. Ennek legfőbb oka Mackenzi karaktere volt, akit nem mindennapi adottságokkal ruházott fel a szerző, na meg a könyv fantasztikus humora, és nem utolsósorban maga a története, ami ugyancsak nem mondható annyira hétköznapinak. (Mondom annyira.... ami nem azt jelenti, hogy nem találkoztam már hasonlóval.)

A könyvben a Három vakrandihoz hasonlóan - bocs, hogy mindig ezzel jövök, de mivel pont egymás után olvastam a kettőt, így akaratlanul is párhuzamot vonok közöttük – szintén a humoron van a legfőbb hangsúly. Persze romantikus és erotikus jelenetek is akadnak benne bőven, de én úgy gondolom, hogy mégis a humor a könyv legfőbb erénye. Mackenzie karaktere nekem kissé Bridget Jonesosra sikerült, mely hasonlóság egyébként egy cseppet sem zavart. Öltözködés tekintetében Mackenzie-nek szerintem százszor jobb ízlése volt, mint Jonesnak, és testsúly-ügyileg is jóval lekörözte őt. Mondjuk, amikor azt írta magáról, hogy kövér, én nem olyan gömbölydednek képzeltem el magam előtt, mint ahogyan azt a borítón látjuk - nem volt erre annyira kihegyezve egyébként a történet -, de ha a szerző így álmodta meg őt, ám legyen, legalább még több pikantériát kapott így a sztori. De visszatérve a Bridget Jones jelenséghez, tetszett, hogy Bridgethez hasonlóan Mackenzie is simán képes volt egy-egy nagyobb társasági összejövetel alkalmával valami irtó kellemetlen és kínos helyzetbe hozni magát, és hogy ő is rögtön kimondta, ami legelőször az eszébe jutott. Abszolút nem volt szűrő az agya és a szája között, amit egyébként baromi szórakoztatónak és bájosnak találtam, olyannyira, hogy néhány jeleneten, ha eszembe jut, még most is mindig mosolyra húzódik a szám. Ezek a részek maximálisan élvezhetőek voltak, nem voltak idétlenek vagy erőltetettek, mondhatni már-már természetesnek hatottak - egy ilyen nőtől, mint Mackenzie, meg aztán pláne. Az egyetlen dolog, ami bosszantott vele kapcsolatban, hogy mindig elvetette annak gondolatát, hogy ő bárkinek is tetszhet és bejöhet, az meg, hogy valaki szerelmes legyen belé, hah, na olyan galádság meg aztán soha nem fordult meg az ő kis fejecskéjében. 

A könyvben annyi nevetéssel teli pillanat volt, hogy azt elmondani nem tudom. Szívmelengető volt látni, ahogy Mackenzie újra megtalálta önmagát, ahogy elkezdte szép lassan újjáépíteni az életét, és ahogy újra teret engedett benne a karrier, a család, a barátok és a szeretet számára. Na és persze a romantika… Makenzie és Grayson tökéletesek voltak együtt, a párbeszédeik, a civakodásaik és a közöttük lévő kémia, igazán remek volt. Mondjuk kissé sajnáltam, hogy Grayson szemszögéből nem követhettük nyomon a megismerkedésük folyamatát, de ennek a könyvnek egyértelműen Mackenzie volt a főszereplője, ő vitte vastagon a prímet.

És még néhány szó a mellékszereplőkről, akik közül mindegyik nagyon szerethető és érdekes karakter volt. Egyedül Mackenzie apja verte ki nálam a biztosítékot. Nem tudom Grayson hogy bírta ki, hogy egyszer sem tette helyre az öreget, de nekem a végén már túl sok volt belőle.

Ettől az apróságtól eltekintve nagyszerűen szórakoztam és nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Egy roppant mulatságos és könnyed romantikus történet volt ez, aminek bár mindenki előre tudja a végét, ettől függetlenül mégis izgatottan várjuk a happy endet.

(Jó tanács: begyógyult humorérzékű embereknek abszolút nem ajánlott.)


Kiadó: Magánkiadás
Oldalszám: 350

tovább olvasom Lila Rose: Making ​Changes (Making 1.)

2021/01/06

, , , , , ,

Meghan Quinn: Három ​vakrandi (Számok és randik 1.)

Ennek a könyvnek most kivételesen a fülszövege volt az, ami megfogott és nem a borítója, úgyhogy a karácsonyi nagy akciózásban gyorsan le is csaptam rá. És már most mondom, hogy aki szereti a humoros - és itt legfőképp ezen van a hangsúly - és könnyed romantikus történeteket, azoknak mindenképp ajánlom.

A könyv hősnője Noely, egy pezsgő vérű fiatal nő, tele humorral és jókedvvel. Egy reggeli tévéshow-t vezet, szereti a munkáját és a családját, de belefáradt már a szingli életbe és az ezzel járó sorozatos csalódásokba. Őszinte szerelemre vágyik, egy olyan férfira, akivel nyugodtan leélheti az egész életét. Ezért amikor egy új étterem, a Vakkostoló, ami kifejezetten vakrandikra szakosodott PR szakembere felkeresi, hogy népszerűsítse a helyet, Noely beleegyezik. És hogy miként kell mindezt elképzelni? 

Úgy, hogy az étteremnek van egy telefonos alkalmazása, ami a profilod alapján gondoskodik arról, hogy megtaláld a tökéletesen hozzád illő párt. Az első randi természetesen az étteremben zajlik, mely találkozás előtt a résztvevők semmit nem tudnak egymásról, szóval tényleg meglepetés, hogy kinek mit dob a gép, de pont ez a legjobb az egészben, nem igaz?

Ennek az alkalmazásnak a segítségével Noely három férfival ismerkedik meg, az Öltönyössel, a Lázadóval, és a Bajnokkal, így a könyv három részre tagolódik – plusz még egyre, ami az igazi befutóé lesz, de nem szeretnék sokat elárulni a szereplőkről és ezzel lelőni a poént, a lényeg, hogy mindhárom pasi teljesen különbözik egymástól. Az Öltönyös makacs, önfejű és buja, a Lázadó baromi szexi és hihetetlen jól tud táncolni, míg a Bajnok csábos, olyan igazán vonzó kis cukorfalat. Szóval három férfi, három különböző egyéniség, mindegyik szerethető, de mindegyiknek van egy apró hibája, ami miatt Noely minden alkalommal elbizonytalanodik.  

Nagyon szerettem Noely karakterét, rendkívül szórakoztatónak találtam csípős humorát. Mondjuk kissé zavarónak éreztem, hogy minden randi után teljesen elolvadt a partnerétől, sőt, akár rögtön ágyba is bújt volna vele - meglehetősen kéjsóvárnak tartottam ez miatt -, na de igazából nem is hibáztathatom, mert Meghan Quinn három olyan tökéletes sztereotíp férfi-ideált teremtett, akiknek valóban kihívás lehetett az adott szituációban ellenállni.  

A regény számos üzenetváltást tartalmazott, amely olyan eleme volt a könyvnek, amit kifejezetten élveztem. Na meg aztán a humor is fantasztikus volt benne, melyben a másodlagos karakterek, Noely testvére és sógornője különösen remekelt. Mondjuk volt egy-két olyan jelenet, amit már túlzásnak és totál idétlennek éreztem, sőt olyan is, ami miatt már-már őrültnek találtam őket, de Noely barátnőjét Dylant, kimondottan szerettem.
Amit sajnálok és ami miatt kissé morcos vagyok, az a könyv utolsó negyede. Az első három fejezet annyira jó volt és annyira vicces, de a negyedik totál kifújta a szelet a vitorlámból. Kissé vontatottnak találtam és a nagy ő feltűnése és nem túl fantáziadús hódítása sem okozott olyan hű de nagy katarzist. És bár mindhárom pasi eszméletlenül jóképű, dögös és szexi volt, ettől függetlenül egyikük sem tudott belőlem romantikus érzéseket kiváltani, pedig ennek a műfajnak ez lenne az egyik alapfeltétele. Vagy talán rosszul tudom?

Mindenesetre így is elégedett vagyok a könyvvel, mert minden hibája ellenére is szerettem, rég nevettem már ennyit romantikus olvasmányom. Szinte végig mosolyogtam az egészet, szóval roppant jól szórakoztam, úgyhogy a folytatásokra is mindenképp vevő leszek. 


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Three Blind Dates
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 440
tovább olvasom Meghan Quinn: Három ​vakrandi (Számok és randik 1.)