M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Az van, hogy az utóbbi bő félévben igen erősen becsípődött nálam mind a könyvek, de leginkább a filmek terén az ázsiai BL (Boys Love) vonal. Mit is mondhatnék, szeretem ezt a műfajt. Imádom ahogy létrejön a szereplők között a kapcsolat, ahogy ráébrednek saját vágyaikra, érzéseikre és ahogy ez az egész megjelenik a képernyőn. Annyira tiszta és annyira romantikus, hogy engem totál levesz a lábamról. Szerencsére a BL filmek terén azért bőven van választék, sajnos a könyveknél már nem ennyire rózsás a helyzet, de azért így sincs okom panaszra. A Művelt Nép kiadó például egyre jobban figyel e műfaj kedvelőire – a fordítások minőségét most inkább hagyjuk – és igazából ő az egyetlen olyan kiadó, aki komolyabban is foglalkozik ezzel a témával.

Persze, ha az ember keres, máshol is rábukkanhat ilyen irományokra. A Wattpad például elég széles választékot kínál a műfaj kedvelőinek. Mondjuk az is igaz, hogy a sok szutyok között ritka az igazi gyöngyszem, de határozottan állítom, hogy van olyan, ami megéri a ráfordított időt. Ilyen volt például M. Z. Chapelle Játssz velem! c. írása, aminek talán az első három fejezetének olvasása után – ami egyébként irtózatosan tetszett - láttam csak az utolsó rész hozzászólásai között, hogy az írónő nem szeretné a folytatásokat is feltenni – úgy emlékszem, hogy talán 6-7 részig jutottunk el -, mert inkább könyv formájában jelentetné meg. Szóval csak bemutatóként, mondhatni véleményezésre, a mézesmadzagot már le se merem írni, tette ki ide ezt a pár részt, ami nekem kifejezetten rosszul esett, mert ha mindezt korábban tudom, akkor bele sem kezdek. Hogy miért? Mert milyen dolog már, ha eléd tesznek egy szeletet a kedvenc tortádból, amiről te csak a tejszínhabot nyalhatod le, az egészbe bele sem haraphatsz?

Szóval igen, durcás voltam és mérges, hogy egy kerek egész történet helyett csak egy szeletet kaptam. Amikor viszont megtudtam, hogy hamarosan megjelenik az írónő egy másik könyve, kissé - mondom kissé - lenyugodtam.

Ez a könyve pedig nem más, mint a Párizstól keletre.

A történetről röviden annyit, hogy Léo, édesanyja halála után visszatér Thaiföldre, hogy elrendezze az otthoni dolgokat. Nem csupán a háztól akar szabadulni, hanem az ott átélt fájdalmas emlékeket is végleg le akarja zárni. Léo tíz évvel ezelőtt, elrablása után költözött Párizsba, de soha nem tudta elfelejteni azt a traumát, amit az elrablója okozott neki. És most, hogy újra haza érkezett, minden megismétlődni látszik, ugyanis egy rá kísértetiesen hasonlító kisfiúnak ismét nyoma veszik. A fiú utáni nyomozást a helyi rendőr, Than vezeti, akinek már gyerekkorábban sem volt felhőtlen a kapcsolata Léóval. Mivel azonban a korábbi bűntény és a mostani eset között minden jel szerint összefüggés van, így szükségük van egymás segítségére.

A nyomozás mellett persze megismerhetjük Léo és Than személyes történetét, Léo traumájának okát és a múltban történt rejtélyes eseményekre is fény derül, na meg nem utolsósorban a két fiú is szépen összemelegedik. Szóval volt a könyvben feszültség és izgalom, ami lekötött, kikapcsolt és ami miatt alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem. Na meg aztán a romantikus és erotikus jelenetekből sem volt hiány, mely utóbbiak elég részletesek és khm.., mélyre hatóak voltak ahhoz, hogy az olvasó is rendesen kipiruljon tőle. Én néhol már-már túl soknak is éreztem őket, mondom már-már, ami nem azt jelenti, hogy zavaróan soknak, csak épphogy.

A lényeg, hogy kifejezetten élveztem a könyvet, azzal együtt, hogy nem minden dolgot éreztem benne tökéletesnek. Kezdjük a kirmi szállal, ami hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlanul kiszámítható volt. Már a könyv felénél lehetett tudni, hogy ki a hunyó, amivel nem szokott problémám lenni, de itt annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt minden, hogy az szinte már fájt. Szerencsére a végén lévő váratlan csavar sokat dobott az összképen, de ettől eltekintve szinte végig magamban bosszankodtam és puffogtam, nemcsak a komolytalan rendőri munkán, hanem hogy jaj nemár, tényleg muszáj volt ennyire nyilvánvalóvá tenni mindent?

Egyébként én úgy gondolom, hogy az egyik titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretnünk a szereplőket. Nekem sikerült, imádtam a főszereplő fiúkat. Léo karaktere nagyon el lett találva, az ő gondolatai és érzései jobban átjöttek, mint Thané. A fiúk közötti kapcsolat fejlődése pedig nagyon szépen és finoman volt ábrázolva. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy ahogy lehetősége adódott Thannak, szinte ragadozóként mozdult rá Léóra, ami csak azért volt fura, mert előtte még semmilyen kapcsolata nem volt férfiakkal. Ám ezen hozzá hasonlóan én is hamar túltettem magam, mivel az erotikus jeleneteknél olyan szenvedély, összhang és elfogadás érződött a két fiú között, hogy a mégis mióta?, mikor?, hogyan? és egyáltalán miért ő? kérdésekre nem is éreztem olyan fontosnak a válaszokat.

A történet egyébként Thaiföldön játszódott, aminek nagyon megörültem, hiszen ismert terep volt ez már számomra az ázsiai BL filmek tömkelegéből. Sajnos azonban ezt az egyedi környezetet és hangulatot, a tájak, az egzotikus nevek és ételek, a trópusi légkör leírásaiban vagy épp azok hiánya miatt nem éreztem annyira intenzívnek, mint ahogy azt reméltem.

Mindenesetre minden morgolódásom ellenére azt kell mondanom, hogy tényleg pozitív meglepetést jelentett számomra a könyv és minden hibája és hiányossága mellett is nagyon tudtam élvezni a történetet. Örülök, hogy van olyan magyar író, aki ebben a témában alkot, úgyhogy köszi Miriam Z. Chapelle, ennél kellemesebben nem is indulhatott volna a megismerkedésünk. Kíváncsian várom a következő könyvedet, ami ha jól tudom a fent említett Watpados regény, Bangkok ​felett a csillagok lesz. ;)

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Oldlaszám: 396

tovább olvasom M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Sarah Penner: A méregkeverő patikárius

Caroline Parcewell Londonban szeretné megünnepelni tizedik házassági évfordulóját, de férje házasságtörése miatt végül is egyedül utazik oda. Miközben céltalanul bolyong a városban, a Temze partján egy apró fiolára bukkan, amely aztán egy küldetés kezdetét jelenti számára. Ugyanis mint kiderült, ez az üvegcse a kulcsa azoknak a kétszáz évvel ezelőtti gyilkosságoknak, amelyek már réges-rég feledésbe merültek. A szálak egy bizonyos Nella Clavingerhez vezetnek, aki a 18. századi London szűk sikátorainak mélyén működtette kis patikáját, melyet olyan nők kerestek fel, akik erőszakos vagy házasságtörő férjeiktől szerettek volna megszabadulni.

A könyv két idősíkon játszódik, a jelenben egy modern kori nőről, Caroline-ról olvashatunk, akinek a házassága ingatag lábakon áll, és aki küzd, hogy megtalálja önmagát. Míg a múlt eseményin át a címszereplő patikaárus, Nella történetét követhetjük nyomon. Megtudhatjuk, hogy mi vette őt rá arra, hogy mérget áruljon, illetve hogy milyen különleges barátság alakult ki legújabb vevője, a tizenkét éves kislány, Eliza és közte, amely végül is majd veszélybe sodorja őt.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet az rögtön elvarázsolt. Tetszett az író stílusa és a történet is nagyon érdekesnek ígérkezett. A múltbéli szál sötét hangulata, a gyors tempójú és izgalmas cselekmény fordulatai teljesen magukba szippantottak. Egy megható történet kezdett kibontakozni előttem két nőről, akiknek választaniuk kellett az őket ért árulás és sérelmek után, hogy milyen utat válasszanak. Szóval tetszett az ötlet, és kíváncsian vártam, hogy hova fut majd ki ez az egész, és mi lesz a közös a két nőben, de ahogy egyre közeledtem a történet vége felé, igazából semmi hasonlóságot nem találtam bennük. Ellenben több olyan furcsaságot és logikátlanságot is felfedeztem olvasás közben, ami kizökkentett a sztoriból és nem értettem, hogy a fenébe kerülhetett bele. Érdekes mód egyébként egyik nőt sem tudtam igazán megkedvelni. Nellát azért, mert mérget árult és ezzel embereket ölt! Ezen nincs mit szépíteni, gyilkos volt a javából. Csakúgy mint Eliza, aki tizenkét évesen szemrebbenés nélkül képes volt megölni a ház urát. De mégiscsak Caroline volt az, akinek a személyisége nem csak bosszantott, de már szinte irritált is. Caroline-t egyáltalán nem szívleltem, valahogy mindvégig távolságtartó maradt számomra, meg aztán a jelenben játszódó események hangulata sem volt olyan varázslatos, mint a múltban játszódóké. Az pedig, hogy miért nem volt őszinte és miért próbálta titokban tartani a patikáról és a Nelláról megtudott információkat újdonsült barátnője előtt, aki egyébként mindenben segítette és támogatta őt, nem csak hálátlannak, de irtózatosan önző dolognak is éreztem részéről.

Azonban minden morgolódásom ellenére mégis azt kell mondanom, hogy tetszett a könyv és végig nagyon élveztem az olvasását, még ha mindkét szál befejezését kissé mesterkéltnek is találtam, mely miatt a végén enyhe hiányérzetem maradt. Mindenesetre nem tagadom, ennél többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból, ha pl. az író jobban belemerül Nella karakterekbe és a vele történt események folyásába. Ám így sincs okom panaszra, mert így is nagyszerűen szórakoztam, úgyhogy aki egy nagyon olvasmányos, misztikumba hajló gótikus hangulatú izgalmas könyvre vágyik, annak bátran ajánlom.

Kiadó: Centrál Könyvek

Eredeti cím:The Lost Apothecary

Fordította: Novák Petra

Oldalszám: 400

tovább olvasom Sarah Penner: A méregkeverő patikárius

Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Mrs. Christie rejtélyes eltűnése a krimik királynőjének, Agatha Christie életének egy rejtélyes epizódját írja meg, ami a mai napig bizonytalanságban tartja az embereket. Időben 1926-ban járunk, ami két szempontból is jelentős év volt Agatha számára. Egyrészt, mert Az Ackroyd-gyilkosság c. regényének megjelenésével egyre komolyabb népszerűségre tett szert, másrészt, mert ebben az évben derült ki, hogy Archie, a férje elhagyja őt. Benedict regénye ezt az időszakot dolgozza fel, illetve pontosabban azt a 11 napot, amikor Agathának az őt ért érzelmi traumák hatására rejtélyes módon nyoma veszik.

Nem vagyok nagy AC rajongó, félve is írom le, hogy még csak egyelten könyvét (a Tíz kicsi négert) olvastam, ám az életével foglalkozó regények (pl. Rejtély ​az Orient Expresszen) valami oknál fogva mindig is nagyon érdekeltek. Ezért is vágtam bele ebbe a regényébe, ami már most elárulom, irtózatosan tetszett. 

A regény felépítése szerintem nagyszerű volt, mivel nem egy idősíkon követhettük nyomon az események folyását, hanem oda-vissza ugráltunk az időben, kezdve onnan, amikor Agatha és Archie megismerkedik egymással, egészen addig, amíg Agatha Archie-val folytatott heves veszekedés után hirtelen eltűnik.

Tetszett, ahogy Agatha és Archie kapcsolatának alakulását végig szépen nyomon lehetett követni. A magam részéről az elején még drukkoltam is nekik, hogy összejöjjenek, majd később nem győztem csak szörnyülködni az egyre mérgezőbb kapcsolatuk alakulása láttán. Agatha rengeteg energiát fektetett abba, hogy életbe tartsa a házasságát. Kétségbeesetten szeretett volna jó feleség lenni minden sérelme és férje hideg viselkedése dacára. És hiába volt őszintén szerelmes Archie-ba, az anyagi gondok, majd később az, hogy Agatha többet kezdett keresni, mint a férje, és hogy egyre növekvő népszerűsége elhomályosította Archie sikeres karrierre tett kísérleteit, éket vert közéjük.

Agatha Christie fiatalkori képe, illetve a könyv spanyol és cseh kiadása.

Bevallom, Archie-t a könyv végére kifejezetten meggyűlöltem. Nárcisztikus és önző  magatartása és persze Agatha mindent eltűrő és belenyugvó viselkedése miatt sokszor csak a fejemet fogtam. Számtalan olyan jelenet volt a könyvben, amikor sikítani tudtam volna az Agathát ért sérelmek miatt.  Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mennyire alávetette magát mindenben a férje akaratának - melyben még az anyja is adta alá a lovat -, és olyan szörnyű volt látni, hogy ennek hatására miként kezdi szép lassan elveszíteni valódi énjét. Azt pedig, hogy még a gyermekét is képes volt háttérbe szorítani a férje javára, már-már vérlázítónak találtam. Ó milyen sokszor ráztam volna meg, hogy térjen már végre észhez és vegye észre milyen romboló hatású, egyoldalú és elnyomó kapcsolatban él a férjével. 

Ami kifejezetten tettszett a könyvben, hogy a szerző rengeteg ismert tényt használt fel Agatha Christie önéletrajzából - az eltűnésének körülményeit is például tűpontosan írta le -, ám a történet befejezése persze már csakis az ő saját agyszüleménye volt, ami meg kell hagyni, nekem rendkívül tetszett.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy azt Benedict leírta, de tény, hogy Agatha Christie valóban eltűnt, melynek körülményei nem ismertek. Hogy mi történt abban a 11 napban? Idegösszeomlása volt és elmenekült, vagy ahogy a férje állította valóban amnéziát kapott az érzelmi megterheléstől és csak véletlenül kötött ki egy távoli szállodában, vagy esetleg a férjére akart ráijeszteni vagy megbüntetni, urambocsá gyanúba keverni az eltűnése miatt (ami egyébként élete nagy mesterműve lenne), nem lehet tudni, és úgy tűnik, hogy ez már soha nem is derül ki.

Mindenesetre Marie Benedict nagyszerűen munkát végzett a tények és fikció egybemosásával és Agatha személyiségének kevésbé ismert oldalának megfestésével. Én legalábbis nagyon élveztem a könyv olvasását és a vége is elégedettséggel töltött el. Úgyhogy minden Agatha Christie rajongó számára nyugodt szívvel tudom ajánlani, azok számára pedig, akik nem ismerik annyira az írónő magánéletét, különösen, mivel ez a könyv nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb hozza őt hozzánk, és az írón túl, az egyszerű és erős nőt is meglássuk benne.  

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Mystery of Mrs. Christie

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 332

tovább olvasom Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Ebben az évben ez már a második olyan magyar szerzős könyvem, ami kellemes meglepetés okozott számomra.

A történetről röviden annyit, hogy két ellentétes világban játszódik, melynek neve; Szabad Föld és Nebessen. És míg Szabad Földön szegénység van, és az ott élők bányászatból tartják fent magukat, addig Nebessenben Arden király uralkodik, és minden sokkal fejlettebb és gazdagabb.

A történetet négy szereplő szemszögén keresztül követhetjük nyomon. Szabad Földön két fiúval ismerkedhetünk meg, akik közül az egyik a szegénységben élő Ray, aki a húgáért mindenre képes lenne. A másikuk Kein, aki nincs pénzszűkében és Ray-el ellentétben nem az extra pénzért harcol esténként másokkal a Ketrecben, hanem csak az élvezet és a dicsőség kedvéért.

A másik két főszereplőnk két fiatal lány, Ene és Mena, akik Arden király lányai. Ene a leendő trónörökös, Mena pedig egy volur-tanonc, aki ha megkapja hatalmát, egy olyan mindenki felett álló, mágiával rendelkező ember lesz, akit az istenek és emberek összekötőjének tartanak. De ahhoz, hogy ezt a feladatot el tudja látni, előbb meg kell lelnie saját meeshai-ját, aki hű társa lesz majd volurként.

Na szóval, van ez a négy emberke, akik találkozása naná, hogy elkerülhetetlen lesz. Ez a találkozás pedig akkor következik be, amikor egy jóslat Szabad Földére tereli az uralkodót, aki kényszerűségből magával viszi a lányait is. És amikor attól a szakadéktól nem messze, ahol annak idején egy volur kettészakította a világot, a két fiú rájuk támad, Mena ereje hirtelen életre kel, és mindez olyan események sorát indítja el, ami mindannyiuk életét örökre megváltoztatja. 

Na mármost lehet, hogy mindez így elsőre kissé bonyolultnak tűnik - pedig úristen mennyi mindent hagytam még ki a sztoriból -, de higgyétek el, hamar bele lehet rázódni ebbe a világba, ami egyébként végig nagyon szórakoztató, humoros és kellően szexi ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet. És bár lehet, hogy az eleje kissé lassan indult és kellett egy kis idő, hogy minden a helyére kerüljön, de utána – számomra legalábbis - nem volt megállás.

  

Szerintem a regény két legnagyobb erénye a fordulatos cselekményvezetés és a remek karakterek. Tetszett, hogy négy, a sorsuk ellen lázadó szereplő szemszögén keresztül követhettük nyomon az eseményeket, bár – korábbi tapasztalatokból kiindulva - féltem, hogy ez a négy hang nem lesz jól elkülöníthető egymástól és folyamatosan vissza kell majd lapoznom megnézni, hogy épp kinek a fejében járok, de erre egyszer sem került sor. Ráadásul a karakterek folyamatosan fejlődtek és tényleg mindegyikük különleges és kedvelhető volt számomra. Mondjuk az Ene és Ray közötti vonzódás nekem kicsit furcsa volt és kidolgozatlan, amit kissé zavarónak is éreztem, de közel sem annyira, mint például Ene gyerekes bosszúhadjáratait Ray-el szemben vagy Mena a bálok, a divat és a fényűzés iránti szintén gyerekes és olthatatlan vágyát. 

A két sráccal minden rendben volt. Keint egy nagyon izgalmas karakternek találtam, akiben minden gaztette és önzősége ellenére láttam megcsillanni a jót - kíváncsi vagyok, hova fejlődik majd a második részben. És Ray-t is szerettem, de őt túl forrófejűnek találtam, ettől eltekintve azonban egy igazán bátor, határozott és erős harcos volt, akit érdekes mód ennek ellenére feltűnően sokszor ütöttek ki a történet során. Annyi verést kapott szegénykém, hogy attól már én is rosszul kezdtem érezni magamat, úgyhogy egy idő után már túlzásnak találtam ezeket a részeket és sokszor nem is értettem, hogy mire volt mindez jó.

Szóval összességében nagyon tetszett a történet, bár a fantasy világgal kapcsolatban még maradtak kérdéseim, főként a volur szálat illetően, de gondolom a második részben majd ezekre is választ kapok, ezért is várom már nagyon a folytatást.

Egyetlen dolog van csupán, amit nagyon-nagyon hiányoltam a könyvből, az pedig a kötet elején lévő térkép. Mert mint tudjuk, minden valamirevaló fantasy regény egy kézzel rajzolt jól átlátható térképpel kezdődik. ;)

Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 392

tovább olvasom Amira Stone: Kitaszítottak (A mágia rabjai 1.)

Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

A friss megjelenések között láttam meg ezt a kidolgozott felsőtestű, ám szemlátomást nyakfájós pasit, aki bevallom, rögtön felkeltette figyelmemet. A könyv fülszövegét olvasva pedig egész kíváncsi lettem szegény ember hányatott sorsára.

A történetről röviden annyit, hogy a világot óriási csapás érte; a férfinem a kihalás szélén áll. De pánikra semmi ok, mert a világ megmentésére egy ún. Utolsó Férfiak Társaság jön létre, aminek egyetlen feladata, hogy újra benépesítse a régiókat. A társaság tizenkét nemzőképes férfit tart számon és küldözgetik őket egyik nő ágyából a másikba, természetesen jó pénzért, csak annak, aki fizetni tud érte. Hősünk egyike e tizenkét férfinak, Folsom Donahue, aki már totál megcsömörlött a rengeteg keféléstől, amit egyébként nem csodálok. A napi limit három nő, minimum ennyinek kell gyereket csinálnia, ami persze nem mindig jön össze, és itt nem az aktusra gondolok, mert Folsom mindig tettre kész hála a kifogyhatatlan kék bogyóknak, hanem magára a megtermékenyülésre.

Merthogy még így sem esik mindenki teherbe, azonban hősnőnknek szerencséje van.  Gwen mindig is gyereket szeretett volna, és Folsom ezt meg is adja neki. Az első perctől kezdve vonzódnak egymáshoz, de ilyen elcseszett társadalomban persze esélyük sincs a boldog közös jövőre. Gwennek nagyon fáj, hogy a Társaság Folsommal igazságtalanul bánik, és rabszolgaként tartja az irányítása alatt, ezért elhatározza, hogy mindent megtesz, hogy megmentse őt, még ha forradalmat kell kirobbantania akkor is. Ám vannak, akik semmitől nem riadnak vissza és mindent megtesznek, hogy Folsomot bárki is kisajátítsa.  

Na kérem szépen azzal kezdeném, hogy ez a könyv egy vicc. Iszonyatosan kidolgozatlan, sőt mondhatni egyszerű.

Az alapfelállás a következő: amíg a férfiak az ilyen-olyan háborúkban gyilkolászták egymást, az anyatermészet elintézte a többit és aki életben maradt, azt terméketlenné tette. Csak tizenkét nemzőképes férfi maradt a világon (vagy csak Amerikában? ez nem volt tiszta számomra), akik iránt képzelhetitek milyen hihetetlen nagy kereslet volt ezek után. A népesség folyamatosan csökken és ne, ne reménykedjetek a spermabankokban, mert azok már réges-rég kiürültek. És egyébként is, a nők megtermékenyítése csakis természetes módon történhet, tehát még mindig férfira van szükség ahhoz, hogy valaki teherbe essen. Hogy miért? Nem hiszitek el - ez a legjobb része az egésznek -, mert a tudomány háttérbe szorult és a technológia nem volt olyan fejlett, mint azelőtt. Ami azért is volt érdekes, mert amellett hogy állítólag több betegség terjedését sikerült megakadályozni, Gwen terhessége is már kb. egy hét után megállapítható volt, sőt még az is, hogy fiúgyermeket vár. Most akkor mi van? Csak a mesterséges megtermékenyítés nem működik? Visszafele fejlődünk vagy nem? Vagy csak részben?

A másik problémám a világfelépítéssel volt. Semmit nem tudtunk meg, hogy miként alakult át a világ, csak hogy tizenkét régióra osztották, amiket az egyszerűség kedvéért valamilyen szín alapján neveztek el, a jellemzésük pedig kimerült pár jelzőben. A Vörösé például annyiban, hogy ott a nők „másmilyenek”- hűűű ez aztán sokat elárul róla. A Zöldről annyit tudunk, hogy az viszonylag biztonságos, a Kékbe általában azok a nők mennek, akik nemet akarnak váltani, a Liláról, Feketéről és a fennmaradó többiről pedig semmit. Ja és a legjobb az egészben - tudom, hogy volt már egy legjobb, de higgyétek el, ez sem marad el sokkal mögötte -, hogy minden régióban a házak ajtaja aszerint van más-más színre festve, hogy a lakója melyik ágazatban dolgozik. Az orvosoknak sárga ajtaja van, a politikusoknak kék, a szolgáltatóipari dolgozóknak zöld, a felső rétegnek fehér.  Hahhh, és még ránk mondják, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat. Kikérem magunknak hogyha a mi világunkat élnénk, ilyen egyszerű lenne minden.

Ám ettől még mindig simán lehetett volna ez egy nagyon jó kis könyv, ha tudtam volna szeretni a szereplőket, de ezen a téren sem ért el átütő sikert nálam a történet. Merthogy mind a két szereplőt sík hülyének tartottam, de Gwent  különösen. Az ő cselekedetei többször is kicsapták nálam a biztosítékot, de igazából együtt voltak ütős kis páros. Őszintén szólva abszolút nem tudtam követni a gondolkodásukat. Most komolyan, egyikük sem gondolt arra, hogy ha elmennek együtt vacsorázni, egymás kezét fogják a nagyközönség előtt és még a kocsiban is szeretkeznek, senki nem veszi majd észre és nem lesz belőle óriási balhé és kerül fel róluk kép a netre? Hiszen könyörgöm, Folsom egyike azoknak a férfiaknak, akik a világ utolsó reménységei, és akiknek a farkát vallásos imádat veszi körbe. Minden mozdulatát árgus szemek követik, a nők egyik fele a lábai elé borulna, a másik pedig a legszívesebben szexrabszolgának tartaná, össze-vissza taperolják, és mindent megtennének a figyelméért. És ezek után ők mégis elmennek nyilvánosan együtt szórakozni? Ráadásul úgy, hogy Folsomnak már voltak negatív tapasztalatai ezen a téren? Jééézusom!

A másik dolog, ami felett nem tudtam napirendre térni, hogy Gwennek tényleg öt hónap, ismétlem öt hónap után jutott csak az eszébe, hogy a Kaspertől kapott k..va gombot végre megnyomja és segítséget hívjon? Abba már bele sem merek gondolni, hogy ez a fekete csiptetőn lévő gomb hogy nézett ki, hogyan működött és vajon milyen hatótávolságú kütyü lehetett, merthogy a technológia ugye nem volt olyan fejlett, mint korábban. (Biztos a férfi mérnökök és tudósok hiánya miatt, de ezt az ajtót most ne nyissuk ki, mert nem érnénk a végére.) Mindenesetre óriási mázli, hogy nem merült le benne az elem, már ha elemmel működött egyáltalán. 

Nem szeretném tovább ekézni a könyvet, pedig volna még pár dolog, amibe bele lehetne kötni. Őszintén szólva elég sok mindent nem tudtam elfogadni benne, mert butaságnak véltem, de legalábbis meglehetősen valószerűtlennek. Így egy idő után próbáltam inkább elengedni ezeket a zavaró tényezőket - ami többé kevésbé sikerült is - és élvezni a könyvet. Ha másért nem, akkor csak a Gwen és Folsom között kialakuló tiltott szerelem és erotikus jelenetek miatt, amikkel végül is semmi problémám nem volt, sőt egyedül csak ezek tetszettek a könyvben. Szóval ebből a szempontból tulajdonképpen egész jól szórakoztam, úgyhogy összességében nem volt ez annyira rossz, de jó sem. 

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Folsom
Fordította: Felföldi Edit
Oldalszám: 304

tovább olvasom Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

Kristi Ann Hunter: Előkelő ​álarcosbál (A Hawthorne-Ház 1.)

Kristi Ann Hunter könyvére már a megjelenés pillanatában felfigyeltem, mivel szeretem a történelmi romantikusokat, és kevés olyan szerzőt ismerek ebben a műfajban, ami az általam támasztott követelményeknek megfelel. Hogy mik ezek pontosan?  Hogy a szereplők szerethetőek és intelligensek legyenek, a történet pedig izgalmas, esetleg rejtélyes, de mindenképp humoros és romantikus, na és persze erotikus. De ne legyen tele himi-hümi nyáladzással meg oldalakon át tartó szexmaratonnal, csak amolyan kis mocskos szexuális feszültséggel, és szex előtti kóstolgatásokkal, ha értitek mire gondolok.

És Kristi Ann Hunter tulajdonképpen majdnem megugrotta a lécet, de csak majdnem, mert a fent felsoroltak végéből szinte semmi nem valósult meg, sem a szereplők közötti erotikus feszültség, sem az a nyamvadt kis szikra, ami felpezsdítette volna kicsit az olvasó vérét, amit én igenis meglehetősen hiányoltam, és sérelmeztem. Sőt, igazából ez volt az egyetlen nagy problémám a könyvvel. (Tudom-tudom, ha van szex az a baj, ha meg nincs, az a baj… Ahhh, ugye, hogy milyen nehéz a nőknek eleget tenni?)

Na de térjünk rá a történetre, amiről röviden annyit, hogy Lady Miranda Hawthorne ízig-vérig igazi hölgynek mondhatja magát, bár jobban szeretné, ha nem kellene mindig megfelelnie az anyja által belenevelet konvencióknak. A gyerekként átélt sérelmeit és legmélyebb érzéseit a testvére régi barátjának, Marshington hercegének címzett levelek sorozatában vallotta meg. Ezt a jó szokását felnőttkorában is megtartotta, de soha nem gondolt arra, hogy ezeket a leveleket valaha is elküldi majd neki. Amikor Marlow, a bátyja furcsa új inasa véletlenül felfedezi az egyik levelet és elküldi a címzettnek, Miranda úgy érzi, hogy belehal a szégyenbe. Az utolsó dolog, amire számít, hogy a herceg válaszol neki, és hogy később mindez élénk levelezésbe torkollik. Miranda lassan ráébred, hogy két férfi iránt is gyengéd érzelmeket táplál egyszerre; az egyikük a herceg, akit soha nem látott még, de szavai mélyen visszhangoznak szívében, a másikuk Marlow, aki amellett, hogy társadalmi rangban jóval alatta áll, a viselkedése is eléggé kifogásolható, és felettébb gyanús.

Mivel a történet elég sok izgalmat és rejtélyt tartogatott, így nem igen unatkoztam olvasás közben. Mondjuk, ha a könyv közepéből kb. olyan 40-60 oldalt mellőztek volna, sokkal feszesebb sztorit kaptunk volna, de így sincs okom panaszra, mert az írónő stílusa és gördülékeny írásmódja kárpótolt mindenért.

A szereplők is teljesen rendben voltak, mindegyiküket szimpatikusnak találtam. Miranda olyan volt, mint az érzelmek fortyogó üstje, melyet ügyesen próbált hölgyhöz méltó viselkedésének pajzsa mögé rejteni, és ez gyakran csalt mosolyt az arcomra. A herceggel folytatott levelezése sajnos nem volt túl hangsúlyos – én a fülszöveget olvasva ennél többet vártam -, hiszen csak a könyv első harmadában találkozhatunk vele, úgyhogy, aki hosszú és érzelmes szerelmes levelekre számít, az csalódni fog. A hercegben viszont biztos, hogy nem, mert ő maga volt a tökély, leszámítva persze azt a kis apróságot, hogy nem tengett benne túl a szenvedély. Na de ne legyünk telhetetlenek, én így is lenyűgözőnek találtam a karakterét, az elhivatottságát, de legfőképp azt, hogy sötét múltjának köszönhetően soha nem restellt az arisztokrácia fojtogató szabályaira bármikor fittyet hányni.

A mellékszereplők is rendkívül szerethetőek voltak, kivéve Miranda húgát, Georginát, akit ebben a részben egy  borzasztóan sekélyes, butácska és rosszindulatú embernek ismertem meg, aki csak magával és a küllemével tudott foglalkozni. Gondolom a második részben megtudjuk majd viselkedésének okát, hiszen abban ő lesz majd a főszereplő, leendő párja pedig a herceg titokzatos és roppant vonzó barátja, Colin McCrae, aki már most belopta magát a szívembe laza stílusával és őszinteségével együtt, úgyhogy izgatottan várom az ő történetüket is.

Na, de visszatérve Mirandáékhoz, volt, hogy összecsuktam a könyvet és egy darabig csak magamban mosolyogtam az események furcsa összjátékán, hogy milyen bonyodalmakba keveredtek hőseink, és hogy miként reagálta le ezeket Miranda, úgyhogy igen, összességében nagyon élveztem a könyvet. Viszont volt egy-két olyan jelenet is, amivel nem tudtam mit kezdeni azon kívül, hogy csak nagyokat pislogtam rajta. Az egyik ilyen volt, amikor Marlow visszajött az erődből Mirandával együtt és a halaszthatatlan ügye miatt – aminek hátteréről akkor még csak Miranda bátyja tudott - rögtön elhagyta a birtokot. Ez nekem kissé furcsa volt, hogy ez senkinek nem szúrt szemet, és senki nem kérdezősködött vagy döbbent meg azon, hogy egy szolga csak úgy, minden szó nélkül lelép. A másik ilyen dolog, amikor Marshington hercege egy jól irányzott ütéstől nekiesett a kandalló párkányának, amitől úgy beütötte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét. És bizony senki nem hívott egy nyavalyás orvost, aki megvizsgálhatta volna azt a szerencsétlen embert, hogy biztos nem esett-e valami komolyabb baja, hanem úgy ahogy volt, félájultan hazavitték, hogy otthon térjen majd magához - hát micsoda udvariatlanság már ez!

Ezen két apróságtól és a hőseink közötti nem túl meggyőző erotikus vonzalomtól - pontosabban annak hiányától - eltekintve egyébként remekül szórakoztam, nem viccelek, tényleg élveztem olvasni a könyvet. Úgyhogy aki egy könnyed nyári olvasmányra vágyik, annak bátran merem ajánlani.

 
Én a részemről a folytatásokra is tuti vevő leszek, mert Colin története felettébb érdekesnek ígérkezik. 

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: A Noble Masquerade

Fordította: Roehnelt Zsuzsanna Lilla

Oldalszám: 400

tovább olvasom Kristi Ann Hunter: Előkelő ​álarcosbál (A Hawthorne-Ház 1.)