Diana Hunt: Jack ​árnyékában

Őszinte leszek: a könyv borítója volt az, ami legelőször megfogott. Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy ez nekem kell. A tartalmát olvasva pedig úgy gondoltam, hogy minden benne van, amit szeretek; az 1900-as évek ködös Londonjának izgalmas hangulata, koszos sikátorok eldugott sarkaiban elkövetett borzongató gyilkosságok, veszélyekkel teli nyomozás, némi romantika, és ráadásul mindez Hasfelmetsző Jack társaságában? Hát kell ennél jobb olvasmány ebben a szutyok időben?

A történetről röviden annyit, hogy Hasfelmetsző Jack négy év hallgatás után újra sorra szedi áldozatait London utcáin. És a rendőrségen kívül most egy fiatal talpraesett nő is a nyomába ered, akinek segítőtársa is akad egy rendkívül vonzó, ám kissé öntelt férfi személyében. Nem kérdés, hogy ezek ketten vonzódni kezdenek majd egymáshoz, de hogy a közös nyomozásuknak mi lesz az eredménye, azt persze még homály fedi.

Hogy milyen élményt nyújtott számomra a könyv?

Nos, olyan volt, mint egy járni tanuló gyerek, aki az elején még csak csetlik botlik, de egy idő után már erősen és magabiztosan teszi meg az útja hátralevő részét. Szóval a könyv elejét is ehhez hasonlóan kissé összeszedetlennek éreztem, nehezen is fogytak az oldalak. Legfőképp azért, mert Katherine-t egy rendkívül butácska hölgynek éreztem, mert legyünk őszinték: ki az a hülye, aki este kilenc óra után egyedül megy egy temetőbe sorozatgyilkost keresni, úgy, hogy a sötétségtől az orra hegyéig sem lát? Igazából nem is igazán értettem, hogy mi volt ezzel Katherine szándéka, pedig többször is elolvastam ezt a részt. Csak tippelni tudtam: biztos Hasfelmetsző Jack-et akarta leleplezni. Ami ha valóban így volt, márpedig valóban így volt, akkor ez baromi röhejes dolog, mert tegyük fel ha találkozik vele, akkor mi a fenét csinál?? Áhhh… egyértelmű volt számomra, hogy ebben a nőben az egészséges életösztön legapróbb szikrája sem volt meg. Úgyhogy ez a rész volt az, ahol komolyan elgondolkodtam azon, hogy talán jobb lesz félretenni a könyvet egy kis időre, mert ez a fajta ostobaság tényleg kihoz a sodromból. De a könyv felétől szerencsére már kissé jobban felpörögtek az események, és végre úgy éreztem, hogy tartunk valahova.

Ami igazán zavart, hogy a könyv végéig nem derült ki, hogy Khaterine miért akart ilyen elszántan a gyilkos nyomára bukkanni. Arról nem beszélve, hogy túl sok nyomozásban sem volt részem, mert Katherine csak ide oda rohangált, mindenféle kidolgozott terv és eredmény nélkül. Talán csak a végén voltak jó ötletei, amikor is végre sikerült kissé összeszednie magát, de még ekkor sem éreztem túl éles elméjűnek szegénykét.

Ami igazán tetszett a könyvben, az Hasfelmetsző Jack naplóbejegyzései voltak, amik tényleg izgalmas színfoltjai lettek a történetnek. Na és ez az egész Hasfelmetszős koncepció és háttér is remek ötlet volt az írónőtől. Tetszett a könyv hangulata, nagyon jól átjött a sötét sikátorok és kétes lebujok mocskos világa, és a történet vége is nagyon meglepett. És pont ez volt az, ami kifejezetten tetszett és kissé, ismétlem kissé elhomályosította azokat a negatív dolgokat, amik miatt panaszkodtam fentebb.

Összességében nem bántam meg, hogy időt szántam a könyvre, mert bár a várt katarzist nem kaptam meg és a történet vége is hagyott némi hiányérzetet maga után, de a maga műfajában egészen jó szórakozást nyújtott és sikerült néhány röpke órára teljesen kikapcsolnia.

Kiadó: Pitypang
Oldalszám:320

tovább olvasom Diana Hunt: Jack ​árnyékában

M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Az van, hogy az utóbbi bő félévben igen erősen becsípődött nálam mind a könyvek, de leginkább a filmek terén az ázsiai BL (Boys Love) vonal. Mit is mondhatnék, szeretem ezt a műfajt. Imádom ahogy létrejön a szereplők között a kapcsolat, ahogy ráébrednek saját vágyaikra, érzéseikre és ahogy ez az egész megjelenik a képernyőn. Annyira tiszta és annyira romantikus, hogy engem totál levesz a lábamról. Szerencsére a BL filmek terén azért bőven van választék, sajnos a könyveknél már nem ennyire rózsás a helyzet, de azért így sincs okom panaszra. A Művelt Nép kiadó például egyre jobban figyel e műfaj kedvelőire – a fordítások minőségét most inkább hagyjuk – és igazából ő az egyetlen olyan kiadó, aki komolyabban is foglalkozik ezzel a témával.

Persze, ha az ember keres, máshol is rábukkanhat ilyen irományokra. A Wattpad például elég széles választékot kínál a műfaj kedvelőinek. Mondjuk az is igaz, hogy a sok szutyok között ritka az igazi gyöngyszem, de határozottan állítom, hogy van olyan, ami megéri a ráfordított időt. Ilyen volt például M. Z. Chapelle Játssz velem! c. írása, aminek talán az első három fejezetének olvasása után – ami egyébként irtózatosan tetszett - láttam csak az utolsó rész hozzászólásai között, hogy az írónő nem szeretné a folytatásokat is feltenni – úgy emlékszem, hogy talán 6-7 részig jutottunk el -, mert inkább könyv formájában jelentetné meg. Szóval csak bemutatóként, mondhatni véleményezésre, a mézesmadzagot már le se merem írni, tette ki ide ezt a pár részt, ami nekem kifejezetten rosszul esett, mert ha mindezt korábban tudom, akkor bele sem kezdek. Hogy miért? Mert milyen dolog már, ha eléd tesznek egy szeletet a kedvenc tortádból, amiről te csak a tejszínhabot nyalhatod le, az egészbe bele sem haraphatsz?

Szóval igen, durcás voltam és mérges, hogy egy kerek egész történet helyett csak egy szeletet kaptam. Amikor viszont megtudtam, hogy hamarosan megjelenik az írónő egy másik könyve, kissé - mondom kissé - lenyugodtam.

Ez a könyve pedig nem más, mint a Párizstól keletre.

A történetről röviden annyit, hogy Léo, édesanyja halála után visszatér Thaiföldre, hogy elrendezze az otthoni dolgokat. Nem csupán a háztól akar szabadulni, hanem az ott átélt fájdalmas emlékeket is végleg le akarja zárni. Léo tíz évvel ezelőtt, elrablása után költözött Párizsba, de soha nem tudta elfelejteni azt a traumát, amit az elrablója okozott neki. És most, hogy újra haza érkezett, minden megismétlődni látszik, ugyanis egy rá kísértetiesen hasonlító kisfiúnak ismét nyoma veszik. A fiú utáni nyomozást a helyi rendőr, Than vezeti, akinek már gyerekkorábban sem volt felhőtlen a kapcsolata Léóval. Mivel azonban a korábbi bűntény és a mostani eset között minden jel szerint összefüggés van, így szükségük van egymás segítségére.

A nyomozás mellett persze megismerhetjük Léo és Than személyes történetét, Léo traumájának okát és a múltban történt rejtélyes eseményekre is fény derül, na meg nem utolsósorban a két fiú is szépen összemelegedik. Szóval volt a könyvben feszültség és izgalom, ami lekötött, kikapcsolt és ami miatt alig vártam, hogy újra a kezembe vehessem. Na meg aztán a romantikus és erotikus jelenetekből sem volt hiány, mely utóbbiak elég részletesek és khm.., mélyre hatóak voltak ahhoz, hogy az olvasó is rendesen kipiruljon tőle. Én néhol már-már túl soknak is éreztem őket, mondom már-már, ami nem azt jelenti, hogy zavaróan soknak, csak épphogy.

A lényeg, hogy kifejezetten élveztem a könyvet, azzal együtt, hogy nem minden dolgot éreztem benne tökéletesnek. Kezdjük a kirmi szállal, ami hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlanul kiszámítható volt. Már a könyv felénél lehetett tudni, hogy ki a hunyó, amivel nem szokott problémám lenni, de itt annyira szembetűnő és nyilvánvaló volt minden, hogy az szinte már fájt. Szerencsére a végén lévő váratlan csavar sokat dobott az összképen, de ettől eltekintve szinte végig magamban bosszankodtam és puffogtam, nemcsak a komolytalan rendőri munkán, hanem hogy jaj nemár, tényleg muszáj volt ennyire nyilvánvalóvá tenni mindent?

Egyébként én úgy gondolom, hogy az egyik titka ezeknek a könyveknek, hogy sikerül-e megszeretnünk a szereplőket. Nekem sikerült, imádtam a főszereplő fiúkat. Léo karaktere nagyon el lett találva, az ő gondolatai és érzései jobban átjöttek, mint Thané. A fiúk közötti kapcsolat fejlődése pedig nagyon szépen és finoman volt ábrázolva. Mondjuk azon kicsit meglepődtem, hogy ahogy lehetősége adódott Thannak, szinte ragadozóként mozdult rá Léóra, ami csak azért volt fura, mert előtte még semmilyen kapcsolata nem volt férfiakkal. Ám ezen hozzá hasonlóan én is hamar túltettem magam, mivel az erotikus jeleneteknél olyan szenvedély, összhang és elfogadás érződött a két fiú között, hogy a mégis mióta?, mikor?, hogyan? és egyáltalán miért ő? kérdésekre nem is éreztem olyan fontosnak a válaszokat.

A történet egyébként Thaiföldön játszódott, aminek nagyon megörültem, hiszen ismert terep volt ez már számomra az ázsiai BL filmek tömkelegéből. Sajnos azonban ezt az egyedi környezetet és hangulatot, a tájak, az egzotikus nevek és ételek, a trópusi légkör leírásaiban vagy épp azok hiánya miatt nem éreztem annyira intenzívnek, mint ahogy azt reméltem.

Mindenesetre minden morgolódásom ellenére azt kell mondanom, hogy tényleg pozitív meglepetést jelentett számomra a könyv és minden hibája és hiányossága mellett is nagyon tudtam élvezni a történetet. Örülök, hogy van olyan magyar író, aki ebben a témában alkot, úgyhogy köszi Miriam Z. Chapelle, ennél kellemesebben nem is indulhatott volna a megismerkedésünk. Kíváncsian várom a következő könyvedet, ami ha jól tudom a fent említett Watpados regény, Bangkok ​felett a csillagok lesz. ;)

Kiadó: Művelt Nép Kiadó

Oldlaszám: 396

tovább olvasom M. Z. Chapelle: Párizstól keletre

Helen H. Durrant: A ​következő áldozat

Rachelnek, a gyilkossági csoport főfelügyelőjének kissé zűrös élete van. Otthon két makacs tizenéves lányt nevel egyedül, a volt férje a szomszédban lakik, és a fiatalkori szerelem, akihez még mindig mély érzelmek kötik, a város rettegett gengsztere. Rachel számára az egyetlen menekülés ebből az őrületből a munkája, amit imád és amiért a magánéletét is képes lenne feláldozni. De ez az új eset, melyben egy kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait a fiatal homoszexuális fiúk körében, kétségbe vonja, hogy képes-e továbbra is megfelelően végezni a munkáját, különösen akkor, ha a gyilkos személyessé teszi az ügyet azzal, hogy Rachel családját is bevonja a játékába.

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert szerettem olvasni; gyors tempójú volt és rövid fejezetekből állt, melynek köszönhetően gyorsan lehetett vele haladni. A cselekmény is végig lekötötte a figyelmem, mindig kíváncsian vártam a gyilkos következő lépését és hogy vajon mikor követ el olyan hibát, aminek felfedezésével végre áttörést érhetnek el a rendőrök a nyomozásban, de mindezek ellenére nekem mégis hiányzott belőle valami – talán a szereplők zavartak, mivel egyikhez sem tudtam igazán kötődni. 

A történetet egyébként különböző nézőpontokból, köztük a gyilkos szemszögén keresztül is nyomon követhettük, ami igazán izgalmassá és feszültté tette az egészet. És a szereplők többsége is érdekes és változatos volt, akik jelleme remélhetőleg a következő részekben majd jobban ki fog teljesedni. A legfőbb problémám leginkább a hősnőnkkel, Rachellel volt, az ő karaktere egyáltalán nem nőtt közel a szívemhez. Még a gengszter exét is - akiről alig tudtunk meg valamit - érdekesebbnek és kedvelhetőbb figurának találtam, mint őt. Arra viszont, hogy kettőjük kapcsolata a továbbiakban majd miként befolyásolja Rachel munkáját és magánéletét, nagyon kíváncsi leszek.

A könyv amúgy nem sok romantikát tartalmaz, a történet bűnügyi vonatkozása elsőbbséget élvezett a szereplők magánéletével szemben; éppen elég információt kapunk róluk ahhoz, hogy emberként lássuk őket, ám mégsem annyit, hogy az háttérbe szorítsa a rejtélyt súlyát, ami teljesen rendben volt így.

Úgyhogy összességében izgalmas könyv volt, de mély nyomott nem hagyott bennem. Ennek ellenére, ha a kiadó a sorozat további köteteit is elhozza nekünk, azokra is vevő leszek, mert úgy gondolom, hogy rengeteg lehetőség van a rendőrségi karakterek és azok kapcsolatainak fejlesztésében, illetve a mostanihoz hasonló ugyancsak csavaros és hátborzongató gyilkossági ügy felderítésében is szívesen részt vennék ismét.

Ui.: A sorozat külföldön már az 5. résznél tart.

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: Next Victim
Fordította:
Oldalszám: 320

tovább olvasom Helen H. Durrant: A ​következő áldozat

Guillaume Musso: Central Park

Egy nap Alice, a fiatal párizsi rendőrnő és Gabriel, az amerikai jazz-zongorista egymáshoz bilincselve ébrednek egy padon a Central Parkban. Nem ismerik egymást, és arra sem emlékeznek, hogy valaha találkoztak volna. Alice előző este a barátnőivel Párizs legelőkelőbb részén bulizott, Gabriel pedig egy dublini klubban zongorázott. Ráadásul Alice blúzán vérfoltok vannak és a nála lévő fegyverből is hiányzik egy töltény.

Vajon mi történhetett velük és hogy kerültek ide. Az első döbbenetet megannyi kérdés követi, és ha meg akarják érteni a történteket, és visszatérni régi életükhöz, kénytelenek összefogni, és közösen az ügy végére járni.

Nem ez az elő Musso regényem, évekkel ezelőtt már olvastam egyet, de az olyan régen volt, hogy szinte már semmire nem emlékszem belőle - úgy tűnik nem hagyott mély nyomott bennem. Sajnos a Central Parkról is azt kell mondanom – és ezúton is elnézést kérek minden Musso rajongótól -, hogy ez a kötet sem hozta meg a szerző további műveihez a kedvem.

Pedig olyan jól indult az egész. Már az első oldalakon behúzott a sztori, gyorsan és könnyen tudtam vele haladni, ami részben az író stílusának, részben pedig az igazán akciódús jeleneteknek volt köszönhető. Musso nagyon jól tudja hogyan tartsa fent folyamatosan a figyelmet, és hogy milyen mennyiségben és gyakran adagolja az új és váratlan fordulatokat az olvasó számára… és mégis.

A legnagyobb problémám az volt a könyvvel, hogy hiányzott belőle számomra a cselekmény és a szereplők hitelessége. Egyes fordulatok totál meglepetést okoztak, mások pedig nagyon kiszámíthatóak voltak, ami egyébként nem zavart volna annyira, ha nem éreztem volna teljesen hihetetlennek és erőltetettnek az egészet. És bár a karaktereket érdekesnek találtam, különösen Alice múltbeli visszatekintései tetszettek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy néhány aktuális eseményt megmagyarázzanak, de valahogy egyikük sem vált szimpatikussá számomra. Talán egy kis jóindulattal Gabriel volt az, akit a körüllengő titokzatosság és nyugalom kicsit izgalmassá és érdekessé varázsolt, de róla meg olyan keveset tudtam meg, hogy nem tudtam kötődni hozzá.

Az igazi döbbenet egyébként akkor ért - és nem a szó jó értelmében -, amikor a könyv végére értem. Ez a befejezés nekem annyira giccsessé és súlytalanná tette az egészet, hogy az szinte már fájt. Szerintem a romantika nem illett ebbe a sztoriba, mondom ezt úgy, hogy óriási romantika fan vagyok. Végig azt hittem, hogy egy jó kis thrillerben vagyok benne – nem, nem olvastam a romantikus és az Alzheimer-kór címkét a könyv adatlapjánál - így totál váratlanul ért az utolsó 20-30 oldal, mely után egészen más megvilágításba kerültek az eddig olvasott események. Bevallom, én abszolút nem ilyen befejezésre számítottam, olyan volt, mintha az orrom előtt csuktak volna be egy rohadt nagy ajtót, én pedig csak értetlenül álltam előtte, hogy mi a franc van. 

Szóval nem is tudom mit mondjak. Próbáltam szeretni a könyvet és igen, érzem és értem Musso stílusának különlegességét, de nekem ez (most) nem jött be. Talán kicsit később teszek még egy próbát valamelyik másik művével, hátha rákapok az ízére.

Kiadó: Park

Eredeti cím: Central Park

Fordította: Sárközy Éva

Oldalszám: 286

tovább olvasom Guillaume Musso: Central Park

Rita Mae Brown: Bárcsak itt lennél (Mrs. Murphy 1.)

A történet egy virginiai kisvárosban élő postamesternő, Harry körül forog, aki épp válófélben van és egyedül él a Mrs. Murphy névre hallgató cirmos cicájával, és a Tee Tucker névre keresztelt welsh corgi kutyájával. És mivel egy kisvárosról van szó, ahol mindenki ismer mindenkit, egy gyilkosság eléggé felkavaró tud ám lenni az ott lakók életében. Ha rövid időn belül pedig kettő is történik belőle, az meg már egyenesen sokkoló.
Harry egyik rossz szokása - de nevezzük inkább szakmai ártalomnak -, hogy előszeretettel olvassa el mások képeslapjait, így jött rá arra, hogy a gyilkos figyelmeztette az áldozatát, mielőtt megölte volna. Persze a rendőrség kezdetben elutasította ezt a nevetséges állítást, de amikor a második bűntény előtt is megismétlődik az eset, melyben az áldozat egy olyan képeslapot kapott, melyen egy sírkő volt látható, a lap hátoldalára pedig az volt írva, hogy "Bárcsak itt lennél", muszáj volt figyelembe vennie ezt a nyomot is.

Mivel Harry nem az a fajta nő, aki külső szemlélőként figyelné az eseményeket, így ő is beleveti magát a nyomozásba, csakúgy, mint a kisállatai, akik mindig egy lépéssel előrébb járnak nála a kitűnő szaglásuknak és látásuknak köszönhetően. Egyébként ezeknek a kis piszkoknak szent meggyőződésük volt, hogy sokkal okosabbak és ügyesebbek az embernél, ám ettől függetlenül hiába is próbálták figyelmeztetni a gazdájukat a közelgő veszélyre, Harry nem értette őket, így aztán nagyon hamar halálos veszélybe is sikerül sodornia magát.

Ez a könyv egy hosszú-hosszú (25 részes) krimi sorozat első kötete, amit tulajdonképpen nagyon szórakoztatónak találtam, annak ellenére, hogy az elején a szereplőgárdát kissé túlzsúfoltnak éreztem. Emlékeim szerint még egy könyvnél sem lapozgattam annyit előre és hátra a személyek beazonosítása végett, mint ennél a regénynél, még szerencse, hogy a könyv elején volt egy (röpke két oldalnyi) ki kicsoda  lista róluk. Totál el tudtam veszni a városka lakóinak hosszú sorában, ami egy idő után, mi tagadás, kissé idegesítővé kezdett válni, de a hullák növekvő száma és a hátborzongató gyilkosságok, amik aztán tényleg látványosan hátborzongatóak voltak, mégiscsak maradásra késztettek.
A könyv különlegességét számomra a beszélő állatok adták, akiknek az egymás közötti párbeszédeit rettentő mód élveztem, csakúgy, mint azokat a szórakoztató szituációkat, amik az ő meg nem értésükből vagy félreértésükből adódott. Annyira édesek voltak, amikor Harryt maminak szólították, meg ahogy beszéltek róla, ahogy figyeltek és vigyáztak rá, sőt még akkor is, amikor direkt bosszantani akarták szegényt - szóval az állati szereplők tényleg haláliak voltak.

Visszatért Courtney-hoz, és bár a szalámi óriási kísértés volt, összeszedte az akaraterejét, Country lábához dörgölődzött, aztán a hátsó ajtóhoz szaladt. Háromszor kellett megismételnie ugyanazt a mozdulatsort, mire Country kinyitotta neki a hátsó ajtót. Pewter tudta, hogy az emberek az ismétlésből tanulnak, de még akkor sem lehetett benne biztos, hogy teljesítik a kérését. Olyan könnyen összezavarodtak.

És bár a könyv elején fanyalogtam a túl sok szereplő miatt, a végére mégis megbékéltem velük, hiszen mindenkinek megvolt a maga szerepe, ha más nem, akkor csak annyi, hogy különleges egyéniségével tovább színesítse a történetet. Ilyen volt például a minden lében kanál, ám rendkívül jó szándékú özvegy kedves hölgyemény, Mrs. Hoggendobber, vagy a gőgös Sanburne család néhány tagja, vagy Harry ex-férje és annak új szerelme a bombázó BoomBoom (micsoda neve van a nőnek nem igaz?).

Szóval nekem tetszett ez a könyv, gyorsan olvastatta magát, és bár elég hamar ráéreztem a gyilkos kilétére, mégis muszáj volt a végére érnem, már csak azért is, hogy beigazolódni lássam a feltevésem. Egy könnyed és vicces, gyorsan olvasható könyvről van szó, ami ebben a nyári melegben szerintem pont megfelelő kikapcsolódást tud nyújtani, úgyhogy a részemről maradok a következő részre is, a kisállat kedvelőknek és a rejtélyrajongóknak pedig csak ajánlani tudom.

- Nem szereti az egereket. – Tucker szörcsögve nyalogatta a csontját.
- Próbáljon madarat adni neki. 
- Mrs Murphy a szemét forgatta. 
- Az még rosszabb. Harry kiabál, aztán eltemeti a madarat. Azt szereti, ha vakondot vagy egeret viszek neki. Eltöröm a nyakukat. Nincs vér, nincs hűhó. Tiszta munka, én mondom. 

Rita Mae Brown

  

Kiadó: Művelt Np Könyvkiadó
Eredeti cím: Wish You Were Here
Sorozat: Mrs. Murphy 
Fordította: Alföldi Zsófia
Oldalszám: 350

Beszerzés: vásárlás, saját példány

tovább olvasom Rita Mae Brown: Bárcsak itt lennél (Mrs. Murphy 1.)

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála

Ennek a könyvnek nem a borítója hívta fel magára a figyelmem, hanem az írója, aki nem ismeretlen számomra, hiszen Andrew Nicoll pár évvel ezelőtt már kétszer is bizonyított nagyszerű történeteivel előttem. Először A derék polgármester, majd a Valdez című könyvét olvastam, amik olyan írások voltak, melyek hangulata még hosszú-hosszú ideig ott motoszkált a fejemben. És ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy a Nicoll-féle könyvekre nincs meghatározható recept, akkor most ezzel a regényével teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy a szerző olyan stílusban és műfajban ír, ahogyan éppen kedve tartja.
  

A Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála egy csendes kis skót városkában játszódik, ahol a rendőrségnek a legnagyobb fejfájást a magas fákra felmászó macskák és a kisebb kocsmai verekedések okozzák, úgyhogy gondolhatjátok, hogy milyen nagy port kavart, amikor kiderült, hogy Miss Jean Milne, az Elmgrove kúria gazdag és kissé különc vénkisasszonya, kegyetlen és brutális gyilkosság áldozata lett.

Természetesen Miss Milne halálával megváltozik az élet Broughty Ferryben, a rendőrségre igen nagy nyomás nehezedik, hiszen mindenki eredményeket akar, nyomokat és megérzést, amelyen el lehet indulni és le lehet zárni az ügyet, de miután úgy tűnik, hogy a helyi rendőrfőnök tudását jócskán meghaladja a bűntény megoldásának feladata, egy olyan neves és elismert nyomozót kér fel segítségül, aki a hírneve mellett a szakmájának megfelelő tudás birtokában is van. És míg a rendőrség nyomok után kutatva a Brit Birodalom egyik sarkából a másikba szaladgál, addig kiderül, hogy nem is minden az, aminek látszik. Mert ugye ki is volt valójában Miss Milne? Miért élt teljesen egyedül egy hatalmas villában, miért nem tartott szolgálókat és miért utazgatott annyit szerte a világban?

Időben 1912-ben járunk, amikor még nincs DNS vizsgálat és törvényszéki szakértők, a nyomozás segédeszközei igen kezdetlegesek voltak, és míg manapság a számítástechnika odáig fejlődött, hogy pillanatok alatt meg lehet találni bárki ujjlenyomatát, addig ebben az időben több ezer kartont kellett átnyálazniuk a rendőröknek, amíg meglelték a tettes ujjlenyomatával egyező dossziét, ha egyáltalán volt olyan dosszié. Szóval rendkívül nehéz dolguk volt a rendőröknek, nem csoda hát, hogy rengeteg bűntény megoldatlan maradt akkoriban, csakúgy mint Miss Milne-é is.

Imádtam, hogy a könyv alapja megtörtént eseményekre épült és hogy a szereplők valóban léteztek csakúgy, mint azok a bizonyítékok, tanúvallomások és gyilkossági körülmények, melyeket pontosan úgy ahogy a rendőrségi aktákban és az újságcikkekben írva voltak rekonstruált nekünk a szerző - megjegyzem rendkívül aprólékos és összeszedett formában. De míg az ügy megoldására a mai napig nem derült fény, addig a hatás kedvéért Nicoll előállt nekünk egy lehetséges megoldással, ugyanis a részletes kutatómunkájának hála sikerült rábukkannia egy-két olyan nyomozati hiányosságra, mely hibák elkerülésével - talán, de tényleg csak talán - lehetséges lett volna a bűntény megfejtése. Úgyhogy ezekkel a tényezőkkel és egy nagy adag írói szabadsággal kalkulálva kapunk a könyv végére egy megoldást, ami szubjektív, de roppant izgalmas és tulajdonképpen nem is kizárt, hogy valóban így történt. Hogy mi volt a problémám a könyvvel?

A történet nagyon jól kezdődött; vérbe fagyva megtalálják Miss Milne-t, majd jön egy vérprofi nyomozó, aki kézbe veszi az ügyet, a helyszínről részletes leírás, sőt még térkép is készül és John Fraster – aki a híres nyomozónk jobb keze és akinek fanyar humorú tolmácsolásában élvezhetjük a szüzsét - minden az üggyel kapcsolatos dologról részletes beszámolót ad nekünk. DE - mert ugye mindig vannak de-k - egy idő után az események lelassulnak, a rendőrség pedig csak egy helyben toporog miközben egy olyan megoldást akar ráerőszakolni az ügyre, ami nyilvánvalóan egyik bíróságon sem állná meg a helyét. És miközben mi csak pislogunk a hatóság mulyaságán, egyre több olyan korabeli leírást kapunk, ami azoknak, akik részletes történelmi háttérre vágynak biztos nagy örömöt fog okozni, nekem azonban kevesebb is bőven elég lett volna belőle. Sajnos az elbeszélés ritmusát meglehetősen kiegyensúlyozatlannak éreztem, és a könyv elején is idő kellett míg rá tudtam hangolódni az író stílusára - ezért is haladtam kezdetben kissé döcögősen -, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a történet, mert jó volt, tipikusan az a fajta írás, ami később fejti ki hatását, de valahogy ezt most mégsem tudtam annyira befogadni és értékelni, mint a szerző korábbi műveit. 

Andrew Nicoll

ui.: A könyv borítójával kapcsolatban szeretném megkövetni magam, első ránézésre úgy véltem, hogy az eredeti klasszisokkal szebb és jobb, de miután elolvastam a könyvet, azt kell mondja, hogy a kandalló előtt lévő vértől csöpögő piszkavas látványa sokkal jobban tükrözi a könyv hangulatát. ;)

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Secret Life and Curious Death of Miss Jean Milne
Fordította: Komló Zolzán
Oldalszám: 400

tovább olvasom Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála

Mary Kubica: A jó kislány

A véletlenszerű bűntények viszonylag ritkák. A legtöbb áldozat ismeri a támadóját.

A huszonvalahány éves Mia Dennett egy gazdag és elismert család kisebbik lánya, akinek nem túl erős a kapcsolata a szüleivel. Tinédzser korában ő volt a család fekete báránya, amit az apja igen nehezen tudott tolerálni, mivel a Dennett családban minden csak a pénzről és a hírnévről szólt. James Dennett egy rangos chicagói bíró, a felesége Eve pedig egy gyenge akaratú, merev társasági dáma, csak egy trófea a férje számára.

Egyik este Miának a barátjával lett volna találkozója egy bárban, aki azonban nem jött el randira, helyette egy ismeretlen férfi ült az asztalához, akivel miután néhány szót váltott és pár pohár ital ivott úgy vélte, hogy nyugodtan belebonyolódhat egy egyéjszakás kalandba. Ám kiderült, hogy Mia élete legsúlyosabb hibáját követte el azzal, hogy felment Colin lakására, ugyanis a férfi csak azért csábította el őt, mert az volt a feladata, hogy egy zsarolási akció keretében elrabolja, és leszállítsa a megbízóinak. Csakhogy a terv nem várt fordulatot vesz amikor Colin hirtelen úgy dönt, hogy inkább elrejti Miát egy eldugott minnesotai kis lepukkant nyaralóba, az erdő közepén. 

Számomra kicsit hihetetlen, hogy ez az írónő első regénye, mert nagyon erős kezdésnek érzem. Egy olyan fantasztikusan jó karakter vezérelt történetnek, melyben a szereplők közötti bonyolult kapcsolat bemutatása lélekig hatolóra sikerült. A könyv felépítése nem szokványos, olyan rövid fejezetekből épül fel, ami két váltakozó idősíkon játszódik (előtte és utána), és melyben három szereplő (Mia édesanyja, a nyomozó és az emberrabló) szemszögén keresztül ismerhetjük meg az eseményeket, mely megoldás igaz, hogy kissé szétdarabolta a sztorit, de mindenképp egyedi hangulatot adott neki. És bár a regény nem sepert le a lábamról a pörgősségével, most kivételesen mégis örültem ennek, mert így legalább volt időm megemészteni az újabb és újabb információkat és elgondolkodni azon, hogy vajon miért tartja fogva Colin ezt a fiatal lányt, mi lehet a célja azzal, hogy inkább elrejti mintsem átadja őt a megbízójának.

A könyv egyből szíven ütött azzal, ahogy már a kezdetektől fogva ismerjük Mia eltűnésének a körülményeit. Tudjuk, hogy hogyan és mikor rabolta el őt Colin és hogy hova vitte. Tudjuk, hogy miként tartotta őt fogva, bántalmazta és fenyegette és hogy milyen nyomorúságban töltötték a napjaikat abban a szörnyű házban, mely események igen nyomasztóan és félelmetesen hatottak rám. Ám a történet előrehaladtával, ahogy egyre jobban megismertem Colin múltját és hogy végül is mi vette rá arra, hogy elrabolja Miát - számomra is meglepő mód - egyre szimpatikusabbá kezdett válni a karaktere, mígnem egyszer csak azon kaptam magam, hogy félelemmel vegyes izgalommal várom azokat a fejezeteket, ahol arról a furcsa érzelmi kötődésről olvashatok, ami közte és Mia között kezdett szép lassan kialakulni.

Colin mellett Mia édesanyjának a hangját is nagyon szerettem, annak ellenére, hogy baromi mérges voltam rá, hogy engedett a férje lelki terrorjának, amivel nemcsak a saját, de a lánya életét is sikerült teljesen tönkretennie. Szerencsére a lánya eltűnése ráébresztette arra, hogy az élete így nem mehet tovább és egy teljes átalakuláson ment keresztül, mely után eltökélt szándékává vált, hogy megpróbálja helyrehozni a múltbéli hibáit, mely szerintem élete eddigi legjobb döntése volt.

Biztosan nem voltam túl jó anya. Ez nem kérdés. Mindazonáltal nem szándékosan lettem rossz anya. Csak így alakult. Rossz anyának lenni gyerekjáték volt ahhoz képest, ha jó anya akartam lenni, ami szakadatlan küzdelmet jelentett, napi huszonnégy órás vereséget.

Lelki támaszként ott állt mellette Gabe nyomozó, aki nemcsak a gyengédségével és megértésével segített átvészelni neki a lánya eltűnésével terhes nehéz hónapokat, hanem személyes ügyének is érezte a nyomozást. Amit igazán csodáltam a nyomozóban  az a higgadtsága volt, és hogy mindig józanul és elfogulatlanul tudott gondolkodni, ami miatt rögtön belopta magát a szívembe. És igen, én is csodálkoztam azon, hogy egy thrillerben hogy a fenébe lehet ennyi szimpatikus ember - nem ehhez vagyok én szokva -, de azt kell mondjam, hogy én mindennek csak örülni tudtam, hiszen ennek köszönhetően még jobban át tudtam élni a szereplők helyzetét.

Emlékszik, hogy már négyévesen is azon tanakodott, mi haszna van annak, ha valaki jó. Ennek ellenére jó akart lenni. Így meséli. Nagyon igyekezett jó kislány lenni.

Az írónő nagyon ügyesen mutatott rá arra, hogy hibát követünk el akkor, ha első benyomásra ítélünk meg valakit, hiszen semmi sem fehér vagy fekete, idő kell ahhoz, hogy meglássuk mi van a felszín alatt. Ezért is tetszett nagyon ahogy a történet során a karakterek fejlődtek és változtak, és ahogy végigvezetett bennünket a szerző a szereplők fejében és szívében.

Úgyhogy összességében nekem nagyon tetszett ez a könyv, a vége pedig egy igazi arculcsapás volt, bár nekem az utolsó fejezet nélkül is kerek és elég megrázó volt az egész.

Bízom benne, hogy az írónő többi könyvét is hamarosan olvashatom majd, én biztos vevő leszek rájuk.

Mary Kubica

 

Kiadó: Harlequin
Eredeti cím:The Good Girl
Fordította: Gärtner Zita
Oldalszám: 352

tovább olvasom Mary Kubica: A jó kislány

Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)

Ismét egy régi könyv a könyvespolcomról, ami ki tudja mióta porosodott már ott. Emlékszem annak idején, ahogy megláttam a könyv alcímében Jane Austen nevét, egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ki, már külsőre is totál elvarázsolt, és a fülszöveg alapján is igen érdekesnek találtam.

A könyv egy nagyon izgalmas felütéssel kezdődik, melyben a szerző abba az illúzióba ringatja az olvasóját, hogy egy olyan rég elveszett Austen kézirat szerkesztett formáját olvashatja majd hamarosan, melyet maga Austen írt, és ami ezidáig valahogy elkerülte az irodalmárok figyelmét. A kézirat napló formájában íródott és olyan rejtélyes esetek leírásait tartalmazza, melyeknek az írónő rövid élete során a részese lehetett, és melyeket sikerült is megoldania. Mi pedig most épp egy ilyen esetet olvashatunk.

Hát nem bizsergetően izgalmas ez az egész? El tudjátok képzelni Jane Austent, mint nyomozónőt?

Bevallom, nekem kétségeim voltak afelől, hogy miként sikerül majd Barronnak kedvenc írónőmet ebbe a szerepbe helyeznie - talán ezért is halogattam oly sokáig a könyv olvasását - de a hozzám hasonló kétkedőket gyorsan szeretném megnyugtatni; aggodalomra semmi ok, az írónőnek remekül sikerült megoldania ezt a feladatot.

A történet a 19. század elejének Angliájában játszódik egy vidéki birtokon, ahol Jane egy kedves barátnőjét, Isobelt látogatja meg, akinél lelki megnyugvást keres miután kikosarazta egyik kérőjét. Ám nyugalom helyett inkább izgalomban lesz része, ugyanis épp egy szörnyű tragédia közepébe csöppen. Isobel férje – aki nem mellesleg jóval idősebb hitvesénél - egy fogadás után rosszul lesz és pár óra leforgása alatt rejtélyes körülmények között meghal. Természetesen nem sok időbe telik, míg a fiatal feleséget gyanúsítják a gyilkossággal, akinek a rossz nyelvek szerint romantikus viszonyt ápolt a volt férje unokaöccsével, Lord Fitzroy Payne-nel. Az pedig csak tovább ront a fiatal özvegy helyzetén, hogy az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ők ketten valóban vonzódnak egymáshoz. Ráadásul Fitzroy erősen eladósodott, mely helyzetet a nagybátyja halála rögtön megoldaná, hiszen ő örökölné a néhai earl összes vagyonát és rangját.
A gyanúsítottak sora azonban itt még közel sem ér végett. Itt vannak Fitzroy unokatestvérei, George és Tom Hearst, akik közül George papi karrierre pályázik, míg Tom délceg katonatiszt, aki nem veti meg a szerencsejátékot, és bizony ők is a jövőjükre nézve hatalmas előnyt tudnának kovácsolni a nagybátyjuk halálából. És nem szabad megfeledkeznünk Isobel rendkívül kellemetlen nagynénjéről és annak ugyancsak kellemetlen lányáról sem, akit az anyja Fitzroynak szánt, de ő annak unokatestvérére Tomra vetett szemet. És vajon milyen szerepe lehet ebben a játékban a rendkívül arrogáns és meglehetősen gyanús Lord Haroldnak, aki valamilyen üzleti üggyel zaklatja folyamatosan Isobelt?

Tudom tudom, hogy ez így egyszerre igen sok szereplő, akik között meglehetősen nehéz eligazodni nemhogy még fejben is tartani őket, de higgyétek el, hogy hamar bele lehet rázódni, és ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, onnantól kezdve már nincs megállás.

Jane Austen

A legelső dolog, amit megállapítottam magamban olvasás közben, hogy Barron nagyon jól ismeri Jane Austen életét és munkásságát, hiszen olyan szereplőket választott a regényében, akikhez hasonlókat már Austen is megálmodott egy-egy művében. Mindennek köszönhetően én roppant mód élveztem a könyv olvasását, a karakterek zseniálisak voltak és Jane-t is - akit a való életben is egy nagyon intelligens és éles elméjű nőnek képzeltem el magamban, egy olyan teremtésnek, aki jó érzékkel tudta megfigyelni az embereket, azok természetét és reakcióit, melyből aztán megfelelő következtetéseket tudott levonni - abszolút hihetőnek éreztem ebben szerepben. Persze nem tagadom, voltak olyan megnyilvánulásai is melyeket az adott szituációban megkérdőjelezhetőnek tartottam, de számomra ezek olyan jelentéktelenek voltak, hogy kár is szót fecsérelni rájuk. Amit inkább ki szeretnék emelni helyette, az az írónő könnyed és gördülékeny stílusa volt, ami irtó jól vissza tudta adni a kor hangulatát, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem éreztem modorosnak, vagy erőltetettnek.

Úgyhogy részemről nagyon elégedett vagyok a könyvvel, egy kellőképp izgalmas és fordulatos detektívregényhez volt szerencsém, melyben nehéz volt megjósolni a tettes kilétét, mivel minden szereplőnek megvolt  a maga indítéka, hogy megölje Scargrave urát. Hamis nyomok, sok izgalom, rengeteg vér, feszült hangulat és elhallgatott dolgok tarkították a történetet, mely mellett a szerzőnek a regency hangulatot is sikerült megőriznie, és a gyakori lábjegyzetekkel pedig útba igazítani az olvasót a kor szokásaival és Austen életével kapcsolatos kérdésekben... egyszóval nagyszerű volt.

A könyv eredetileg 1996-ban jelent meg és azóta a  sorozat már a 13. résznél tart. Nem semmi.

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Jane and the Unpleasantness at Scargrave Manor
Sorozat: Jane Austen Mysteries
Fordította: Fazekas Eszter
Oldalszám: 394

tovább olvasom Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)