Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)

Ismét egy régi könyv a könyvespolcomról, ami ki tudja mióta porosodott már ott. Emlékszem annak idején, ahogy megláttam a könyv alcímében Jane Austen nevét, egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ki, már külsőre is totál elvarázsolt, és a fülszöveg alapján is igen érdekesnek találtam.

A könyv egy nagyon izgalmas felütéssel kezdődik, melyben a szerző abba az illúzióba ringatja az olvasóját, hogy egy olyan rég elveszett Austen kézirat szerkesztett formáját olvashatja majd hamarosan, melyet maga Austen írt, és ami ezidáig valahogy elkerülte az irodalmárok figyelmét. A kézirat napló formájában íródott és olyan rejtélyes esetek leírásait tartalmazza, melyeknek az írónő rövid élete során a részese lehetett, és melyeket sikerült is megoldania. Mi pedig most épp egy ilyen esetet olvashatunk.

Hát nem bizsergetően izgalmas ez az egész? El tudjátok képzelni Jane Austent, mint nyomozónőt?

Bevallom, nekem kétségeim voltak afelől, hogy miként sikerül majd Barronnak kedvenc írónőmet ebbe a szerepbe helyeznie - talán ezért is halogattam oly sokáig a könyv olvasását - de a hozzám hasonló kétkedőket gyorsan szeretném megnyugtatni; aggodalomra semmi ok, az írónőnek remekül sikerült megoldania ezt a feladatot.

A történet a 19. század elejének Angliájában játszódik egy vidéki birtokon, ahol Jane egy kedves barátnőjét, Isobelt látogatja meg, akinél lelki megnyugvást keres miután kikosarazta egyik kérőjét. Ám nyugalom helyett inkább izgalomban lesz része, ugyanis épp egy szörnyű tragédia közepébe csöppen. Isobel férje – aki nem mellesleg jóval idősebb hitvesénél - egy fogadás után rosszul lesz és pár óra leforgása alatt rejtélyes körülmények között meghal. Természetesen nem sok időbe telik, míg a fiatal feleséget gyanúsítják a gyilkossággal, akinek a rossz nyelvek szerint romantikus viszonyt ápolt a volt férje unokaöccsével, Lord Fitzroy Payne-nel. Az pedig csak tovább ront a fiatal özvegy helyzetén, hogy az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ők ketten valóban vonzódnak egymáshoz. Ráadásul Fitzroy erősen eladósodott, mely helyzetet a nagybátyja halála rögtön megoldaná, hiszen ő örökölné a néhai earl összes vagyonát és rangját.
A gyanúsítottak sora azonban itt még közel sem ér végett. Itt vannak Fitzroy unokatestvérei, George és Tom Hearst, akik közül George papi karrierre pályázik, míg Tom délceg katonatiszt, aki nem veti meg a szerencsejátékot, és bizony ők is a jövőjükre nézve hatalmas előnyt tudnának kovácsolni a nagybátyjuk halálából. És nem szabad megfeledkeznünk Isobel rendkívül kellemetlen nagynénjéről és annak ugyancsak kellemetlen lányáról sem, akit az anyja Fitzroynak szánt, de ő annak unokatestvérére Tomra vetett szemet. És vajon milyen szerepe lehet ebben a játékban a rendkívül arrogáns és meglehetősen gyanús Lord Haroldnak, aki valamilyen üzleti üggyel zaklatja folyamatosan Isobelt?

Tudom tudom, hogy ez így egyszerre igen sok szereplő, akik között meglehetősen nehéz eligazodni nemhogy még fejben is tartani őket, de higgyétek el, hogy hamar bele lehet rázódni, és ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, onnantól kezdve már nincs megállás.

Jane Austen

A legelső dolog, amit megállapítottam magamban olvasás közben, hogy Barron nagyon jól ismeri Jane Austen életét és munkásságát, hiszen olyan szereplőket választott a regényében, akikhez hasonlókat már Austen is megálmodott egy-egy művében. Mindennek köszönhetően én roppant mód élveztem a könyv olvasását, a karakterek zseniálisak voltak és Jane-t is - akit a való életben is egy nagyon intelligens és éles elméjű nőnek képzeltem el magamban, egy olyan teremtésnek, aki jó érzékkel tudta megfigyelni az embereket, azok természetét és reakcióit, melyből aztán megfelelő következtetéseket tudott levonni - abszolút hihetőnek éreztem ebben szerepben. Persze nem tagadom, voltak olyan megnyilvánulásai is melyeket az adott szituációban megkérdőjelezhetőnek tartottam, de számomra ezek olyan jelentéktelenek voltak, hogy kár is szót fecsérelni rájuk. Amit inkább ki szeretnék emelni helyette, az az írónő könnyed és gördülékeny stílusa volt, ami irtó jól vissza tudta adni a kor hangulatát, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem éreztem modorosnak, vagy erőltetettnek.

Úgyhogy részemről nagyon elégedett vagyok a könyvvel, egy kellőképp izgalmas és fordulatos detektívregényhez volt szerencsém, melyben nehéz volt megjósolni a tettes kilétét, mivel minden szereplőnek megvolt  a maga indítéka, hogy megölje Scargrave urát. Hamis nyomok, sok izgalom, rengeteg vér, feszült hangulat és elhallgatott dolgok tarkították a történetet, mely mellett a szerzőnek a regency hangulatot is sikerült megőriznie, és a gyakori lábjegyzetekkel pedig útba igazítani az olvasót a kor szokásaival és Austen életével kapcsolatos kérdésekben... egyszóval nagyszerű volt.

A könyv eredetileg 1996-ban jelent meg és azóta a  sorozat már a 13. résznél tart. Nem semmi.

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Jane and the Unpleasantness at Scargrave Manor
Sorozat: Jane Austen Mysteries
Fordította: Fazekas Eszter
Oldalszám: 394