Richard Osman: A ​férfi, aki kétszer halt meg (A csütörtöki nyomozóklub 2.)

Az előkelő angliai nyugdíjasfaluban élő Elizabeth, Joyce, Ron és Ibrahim még mindig az első gyilkossági ügyük megoldását ünneplik és a jól megérdemelt pihenésre és kikapcsolódásra vágynak, amikor Elizabeth egy fontos levelet kap; egy régi barátja veszélyes hibát követett el, melynek következtében komoly bajba került, és végső kétségbeesésében Elizabeth-hez fordul segítségért. Elizabeth persze kapva kap az alkalmon, hiszen imádja az izgalmas kalandokat, amely ebben az esetben egy nagy szütyő lopott gyémánt, egy rettegett maffiafőnök, egy helyi drogdíler, és sok-sok valós veszély körül forog, ami persze nemcsak az ő, de a barátai életét is veszélybe sodorhatja – de 70 felett ugyan mi vesztenivalója van bárkinek? :)

Nekem anno A csütörtöki nyomozóklub is nagyon tetszett, de ez a kötet még annál is jobb volt. Határozottan érezni lehetett, hogy a szerző belejött az írásba; a történetvezetés sokkal kiegyensúlyozottabb és egyenletesebb volt. A szereplők még mindig imádni valóak és a bűntény is kellően csavaros és agyafúrt volt ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. A szereplők nyomozása és cselszövése, melyben végül a brit titkosszolgálat és a helyi rendőrség szálai összeértek –, függetlenül attól, hogy minden ami történt hitelesnek tekinthető-e vagy sem – képes volt rávenni arra, hogy végig jól érezzem magam és roppant jól szórakozzak olvasás közben.

Az előző részből megismert karaktereket – Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron - még mindig nagyon különlegesnek éreztem és a maguk, néha nagyon eredeti módján most is nagyon sokat adtak és tovább gazdagították a történetet. Az előző részhez hasonlóan az öregség és a vele járó kiszolgáltatottság témaköre ismét többször szóba kerül, de mindez olyan finom természetességgel, hogy az olvasó egy percig sem kámpicsorodik el miatta. Elsősorban azért, mert mind a négy szereplőnek van egy bizonyos varázsa, és amellett, hogy irtózatosan élvezik a közös nyomozást, tudatosan próbálják kiélvezni az élet apró örömeit, természetesen az öregedés kevésbé kellemes mellékhatásaival együtt. Elizabeth, Joyce, Imbrahim és Ron roppant különleges, intelligens, rendkívül bátor és meglehetősen bevállalós karakterek, akik 70 év felett is tele vannak energiával, és minden probléma ellenére a legtöbbet próbálják kihozni az életből. Tökéletesen jól kiegészítik egymást, mely miatt nagyszerű összhangban tudnak egymással dolgozni.

Imádtam az első rész humorát, ami ebben a kötetben is ugyanúgy megjelent. Joyce naplóbejegyzései mindig mosolyra késztettek, négyük közül ő az egyetlen, akinek ily módon a fejébe és az érzéseibe is jobban beleláthattunk. Persze a többiekről is tiszta képet kaptunk, például Ibrahim és Donna beszélgetése nagyon megható volt – amit meg is könnyeztem kicsit -, de mégiscsak Joyce volt az, akit a naplójának hála mélyebben megismerhettünk. 

Természetesen a korábban megismert és megkedvelt nyomozó páros Chris és Donna is feltűnnek ebben a részben, valamint Bogdan, a lengyel vállalkozó, aki egyébként kész talány a számomra. Nem igazán tudom őt hova tenni. Úgy érzem, mintha korábban ő egy olyan kegyetlen maffiózó lett volna, aki sok holttestet és mocskos ügyet hagyott maga után. Ugyanakkor az, ahogy Elizabeth férjével foglalkozik, és figyel rá, és hogy mindig, de tényleg mindig Elizabeth-ék segítségére siet, ellentétben áll az előbb említett titokzatos és keményvonalas kisugárzásával. Úgyhogy az ő történetére roppant kíváncsi vagyok, rengeteg lehetőséget látok a karakterében, ezért is bízom abban, hogy a következő részben többet is megtudhatunk majd róla.

Szóval összességében A férfi, aki kétszer halt meg egy rendkívül szórakoztató és szívmelengető könyv volt számomra. Richard Osmannak nagyon kellemes narratív stílusa van, melyet igazán könnyű követni. A fejezetek rövidek, és a gyorsan változó nézőpontok miatt mindig van egy alapfeszültség a könyvben. És bár lehet, hogy a második kötet az első rész előzetes ismerete nélkül is simán olvasható, én mégis azt javaslom, hogy a szereplők tüzetesebb megismerése végett ne hagyjátok ki.

Ja, és Joyce-nak van saját instagram oldala. Imádom! Annyira  joyceos.

Kiadó: Agave Kiadó

Eredeti cím:

Fordította: Orosz Anna

Oldalszám: 368

tovább olvasom Richard Osman: A ​férfi, aki kétszer halt meg (A csütörtöki nyomozóklub 2.)

Riley Sager: Várj, ​amíg sötét lesz

Riley Sager neve nem ismeretlen számomra. Annak idején a Zárj minden ajtót! c. könyve nálam nagyon betalált, ezért is voltam kíváncsi erre a történetére is, amiben szintén nem csalódtam, de az előző könyve, bevallom, egy kicsivel mégis jobban tetszett.

Maggie egész életében arra törekedett, hogy válaszokat kapjon szüleitől. Olyan válaszokat, melyek középpontjában egy régi, és a környék lakói szerint kísértet lakta ház állt, a Beléndek-villa. Ugyanis kiskorában ebbe a házba költözött a családjával együtt, ahonnan aztán alig három hét leforgása alatt kénytelenek voltak az éjszaka kellős közepén elmenekülni. 

Maggie édesapja később könyvet írt a házban átélt kalandról a Horrorház – igaz történet címmel, ami szenzációs világsiker lett: tele túlvilági szellemekkel és megmagyarázhatatlan eseményekkel. Ám Maggie sosem hitt el egy szót se belőle. Így amikor megörökli a Beléndek-villát, habozás nélkül visszatér oda, hogy kiderítse mi kényszerítette a családját annyi évvel ezelőtt a ház elhagyására.

A történetet két nézőpontból követhetjük nyomon. Az egyik a Maggie édesapja által írt könyv fejezetein keresztül, a másik pedig Maggie szemszögén át, amikor visszaköltözik a házba és rájön, hogy az apja általa írt történet talán nem is kitaláció, hanem tényleg megtörtént sok-sok évvel ezelőtt. Annál is inkább, mivel a házba való beköltözése után olyan furcsa dolgokra lesz figyelmes, amik tényleg nem zárják ki annak tényét, hogy valóban kísértetek járnak a Beléndek- villában, akik aztán az ott élők életére törnek.

Ez a kettős narratíva szerintem remek választás volt az író részéről, annál is inkább, mivel egyik elbeszélőnek sem lehetett igazán hinni. Én legalábbis folyamatosan megkérdőjeleztem Maggie emlékeit a múlttal kapcsolatban, hiszen annyira kicsi volt még akkor, és annyi mindent másképp látott, mint a felnőttek. És az apja történetével kapcsolatban is mindvégig fenntartásaim voltak, és nem tudtam, hogy mennyit hihetek el az által írt dolgokból, tehát abszolút nem lehetett tudni, hogy ki mond igazat? Ki hazudik? És ha hazudik, akkor vajon miért?

Ennek köszönhetően a könyv irtó izgalmas volt és folyamatosan feszültségben tartott. A horrorelemeknek hála pedig végig borzongtam az elejétől a végéig. Mivel főleg éjszakánként olvastam, így éjszakánként elég nyugtalanul aludtam és minden olyan zajtól, amit a házunk adott ki magából (a vízmelegítő bojler bekapcsolásától kezdve a tetőgerendák ropogásáig) tényleg mindentől frászt kaptam.

A könyv igazi főszereplője egyébként szerintem maga a ház, a Beléndek-villa volt, illetve annak szörnyű múltja. Itt is a Zárj minden ajtót!-hoz hasonlóan irtó hangulatosan és aprólékosan mutatta be a szerző a környezetet, a horrorfilmbe illő régi épületet; a végtelen szobák sorát, a magasba nyúló íves ablakokat, a grandiózus méretű lépcsőfeljárót, és a  festményeket a falon, mindezt megfűszerezve az előző tulajdonosok baljós történetével, szóval tényleg remek és erős atmoszférájú volt a könyv ebből a szempontból.

Ami kicsit bosszantott benne, hogy a szerző a rejtély egy kulcsfontosságú eleménél félrevezette az olvasót.  A könyv elején azt írta, hogy a házban lévő festmény az előző tulajdonos lányáról nagyon "részletgazdag" és szépen kidolgozott, olyannyira, hogy még azt is észrevette Maggie rajta, hogy a lány ölében ülő nyúlnak is "külön-külön megfestett szőrszálai voltak", amihez ugye elég közelről kellett megvizsgálnia a képet, hogy mindezt lássa. Aztán a könyv végén már azt írta „a nyúl kicsit másként volt megfestve, mint a kép többi része. Nem volt olyan részletes, mintha egy másik festő munkája lett volna.” … „A nyúl nem ugyanazokkal a részletes vonásokkal volt ábrázolva”. És én ettől az apró ellentmondástól kissé becsapva éreztem magam, ami aztán rossz szájízt hagyott maga után. Annál is inkább, mivel már a legelején lehetett érezni, hogy a kép jelentőséggel bír majd, a rejtély szempontjából.

Ettől eltekintve persze nagyon jól szórakoztam, igazán hátborzongató volt olvasni a könyvet, úgyhogy aki szereti a szellemtörténeteket és a kísértetjárta házakról szóló izgalmas regényeket, annak mindenképp ajánlom.

Kiadó: Lettero

Eredeti cím: Home Before Dark

Fordította: Sajó Tamás

Oldalszám: 464

tovább olvasom Riley Sager: Várj, ​amíg sötét lesz

Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Mrs. Christie rejtélyes eltűnése a krimik királynőjének, Agatha Christie életének egy rejtélyes epizódját írja meg, ami a mai napig bizonytalanságban tartja az embereket. Időben 1926-ban járunk, ami két szempontból is jelentős év volt Agatha számára. Egyrészt, mert Az Ackroyd-gyilkosság c. regényének megjelenésével egyre komolyabb népszerűségre tett szert, másrészt, mert ebben az évben derült ki, hogy Archie, a férje elhagyja őt. Benedict regénye ezt az időszakot dolgozza fel, illetve pontosabban azt a 11 napot, amikor Agathának az őt ért érzelmi traumák hatására rejtélyes módon nyoma veszik.

Nem vagyok nagy AC rajongó, félve is írom le, hogy még csak egyelten könyvét (a Tíz kicsi négert) olvastam, ám az életével foglalkozó regények (pl. Rejtély ​az Orient Expresszen) valami oknál fogva mindig is nagyon érdekeltek. Ezért is vágtam bele ebbe a regényébe, ami már most elárulom, irtózatosan tetszett. 

A regény felépítése szerintem nagyszerű volt, mivel nem egy idősíkon követhettük nyomon az események folyását, hanem oda-vissza ugráltunk az időben, kezdve onnan, amikor Agatha és Archie megismerkedik egymással, egészen addig, amíg Agatha Archie-val folytatott heves veszekedés után hirtelen eltűnik.

Tetszett, ahogy Agatha és Archie kapcsolatának alakulását végig szépen nyomon lehetett követni. A magam részéről az elején még drukkoltam is nekik, hogy összejöjjenek, majd később nem győztem csak szörnyülködni az egyre mérgezőbb kapcsolatuk alakulása láttán. Agatha rengeteg energiát fektetett abba, hogy életbe tartsa a házasságát. Kétségbeesetten szeretett volna jó feleség lenni minden sérelme és férje hideg viselkedése dacára. És hiába volt őszintén szerelmes Archie-ba, az anyagi gondok, majd később az, hogy Agatha többet kezdett keresni, mint a férje, és hogy egyre növekvő népszerűsége elhomályosította Archie sikeres karrierre tett kísérleteit, éket vert közéjük.

Agatha Christie fiatalkori képe, illetve a könyv spanyol és cseh kiadása.

Bevallom, Archie-t a könyv végére kifejezetten meggyűlöltem. Nárcisztikus és önző  magatartása és persze Agatha mindent eltűrő és belenyugvó viselkedése miatt sokszor csak a fejemet fogtam. Számtalan olyan jelenet volt a könyvben, amikor sikítani tudtam volna az Agathát ért sérelmek miatt.  Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mennyire alávetette magát mindenben a férje akaratának - melyben még az anyja is adta alá a lovat -, és olyan szörnyű volt látni, hogy ennek hatására miként kezdi szép lassan elveszíteni valódi énjét. Azt pedig, hogy még a gyermekét is képes volt háttérbe szorítani a férje javára, már-már vérlázítónak találtam. Ó milyen sokszor ráztam volna meg, hogy térjen már végre észhez és vegye észre milyen romboló hatású, egyoldalú és elnyomó kapcsolatban él a férjével. 

Ami kifejezetten tettszett a könyvben, hogy a szerző rengeteg ismert tényt használt fel Agatha Christie önéletrajzából - az eltűnésének körülményeit is például tűpontosan írta le -, ám a történet befejezése persze már csakis az ő saját agyszüleménye volt, ami meg kell hagyni, nekem rendkívül tetszett.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy azt Benedict leírta, de tény, hogy Agatha Christie valóban eltűnt, melynek körülményei nem ismertek. Hogy mi történt abban a 11 napban? Idegösszeomlása volt és elmenekült, vagy ahogy a férje állította valóban amnéziát kapott az érzelmi megterheléstől és csak véletlenül kötött ki egy távoli szállodában, vagy esetleg a férjére akart ráijeszteni vagy megbüntetni, urambocsá gyanúba keverni az eltűnése miatt (ami egyébként élete nagy mesterműve lenne), nem lehet tudni, és úgy tűnik, hogy ez már soha nem is derül ki.

Mindenesetre Marie Benedict nagyszerűen munkát végzett a tények és fikció egybemosásával és Agatha személyiségének kevésbé ismert oldalának megfestésével. Én legalábbis nagyon élveztem a könyv olvasását és a vége is elégedettséggel töltött el. Úgyhogy minden Agatha Christie rajongó számára nyugodt szívvel tudom ajánlani, azok számára pedig, akik nem ismerik annyira az írónő magánéletét, különösen, mivel ez a könyv nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb hozza őt hozzánk, és az írón túl, az egyszerű és erős nőt is meglássuk benne.  

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Mystery of Mrs. Christie

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 332

tovább olvasom Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Kristi Ann Hunter: Előkelő ​álarcosbál (A Hawthorne-Ház 1.)

Kristi Ann Hunter könyvére már a megjelenés pillanatában felfigyeltem, mivel szeretem a történelmi romantikusokat, és kevés olyan szerzőt ismerek ebben a műfajban, ami az általam támasztott követelményeknek megfelel. Hogy mik ezek pontosan?  Hogy a szereplők szerethetőek és intelligensek legyenek, a történet pedig izgalmas, esetleg rejtélyes, de mindenképp humoros és romantikus, na és persze erotikus. De ne legyen tele himi-hümi nyáladzással meg oldalakon át tartó szexmaratonnal, csak amolyan kis mocskos szexuális feszültséggel, és szex előtti kóstolgatásokkal, ha értitek mire gondolok.

És Kristi Ann Hunter tulajdonképpen majdnem megugrotta a lécet, de csak majdnem, mert a fent felsoroltak végéből szinte semmi nem valósult meg, sem a szereplők közötti erotikus feszültség, sem az a nyamvadt kis szikra, ami felpezsdítette volna kicsit az olvasó vérét, amit én igenis meglehetősen hiányoltam, és sérelmeztem. Sőt, igazából ez volt az egyetlen nagy problémám a könyvvel. (Tudom-tudom, ha van szex az a baj, ha meg nincs, az a baj… Ahhh, ugye, hogy milyen nehéz a nőknek eleget tenni?)

Na de térjünk rá a történetre, amiről röviden annyit, hogy Lady Miranda Hawthorne ízig-vérig igazi hölgynek mondhatja magát, bár jobban szeretné, ha nem kellene mindig megfelelnie az anyja által belenevelet konvencióknak. A gyerekként átélt sérelmeit és legmélyebb érzéseit a testvére régi barátjának, Marshington hercegének címzett levelek sorozatában vallotta meg. Ezt a jó szokását felnőttkorában is megtartotta, de soha nem gondolt arra, hogy ezeket a leveleket valaha is elküldi majd neki. Amikor Marlow, a bátyja furcsa új inasa véletlenül felfedezi az egyik levelet és elküldi a címzettnek, Miranda úgy érzi, hogy belehal a szégyenbe. Az utolsó dolog, amire számít, hogy a herceg válaszol neki, és hogy később mindez élénk levelezésbe torkollik. Miranda lassan ráébred, hogy két férfi iránt is gyengéd érzelmeket táplál egyszerre; az egyikük a herceg, akit soha nem látott még, de szavai mélyen visszhangoznak szívében, a másikuk Marlow, aki amellett, hogy társadalmi rangban jóval alatta áll, a viselkedése is eléggé kifogásolható, és felettébb gyanús.

Mivel a történet elég sok izgalmat és rejtélyt tartogatott, így nem igen unatkoztam olvasás közben. Mondjuk, ha a könyv közepéből kb. olyan 40-60 oldalt mellőztek volna, sokkal feszesebb sztorit kaptunk volna, de így sincs okom panaszra, mert az írónő stílusa és gördülékeny írásmódja kárpótolt mindenért.

A szereplők is teljesen rendben voltak, mindegyiküket szimpatikusnak találtam. Miranda olyan volt, mint az érzelmek fortyogó üstje, melyet ügyesen próbált hölgyhöz méltó viselkedésének pajzsa mögé rejteni, és ez gyakran csalt mosolyt az arcomra. A herceggel folytatott levelezése sajnos nem volt túl hangsúlyos – én a fülszöveget olvasva ennél többet vártam -, hiszen csak a könyv első harmadában találkozhatunk vele, úgyhogy, aki hosszú és érzelmes szerelmes levelekre számít, az csalódni fog. A hercegben viszont biztos, hogy nem, mert ő maga volt a tökély, leszámítva persze azt a kis apróságot, hogy nem tengett benne túl a szenvedély. Na de ne legyünk telhetetlenek, én így is lenyűgözőnek találtam a karakterét, az elhivatottságát, de legfőképp azt, hogy sötét múltjának köszönhetően soha nem restellt az arisztokrácia fojtogató szabályaira bármikor fittyet hányni.

A mellékszereplők is rendkívül szerethetőek voltak, kivéve Miranda húgát, Georginát, akit ebben a részben egy  borzasztóan sekélyes, butácska és rosszindulatú embernek ismertem meg, aki csak magával és a küllemével tudott foglalkozni. Gondolom a második részben megtudjuk majd viselkedésének okát, hiszen abban ő lesz majd a főszereplő, leendő párja pedig a herceg titokzatos és roppant vonzó barátja, Colin McCrae, aki már most belopta magát a szívembe laza stílusával és őszinteségével együtt, úgyhogy izgatottan várom az ő történetüket is.

Na, de visszatérve Mirandáékhoz, volt, hogy összecsuktam a könyvet és egy darabig csak magamban mosolyogtam az események furcsa összjátékán, hogy milyen bonyodalmakba keveredtek hőseink, és hogy miként reagálta le ezeket Miranda, úgyhogy igen, összességében nagyon élveztem a könyvet. Viszont volt egy-két olyan jelenet is, amivel nem tudtam mit kezdeni azon kívül, hogy csak nagyokat pislogtam rajta. Az egyik ilyen volt, amikor Marlow visszajött az erődből Mirandával együtt és a halaszthatatlan ügye miatt – aminek hátteréről akkor még csak Miranda bátyja tudott - rögtön elhagyta a birtokot. Ez nekem kissé furcsa volt, hogy ez senkinek nem szúrt szemet, és senki nem kérdezősködött vagy döbbent meg azon, hogy egy szolga csak úgy, minden szó nélkül lelép. A másik ilyen dolog, amikor Marshington hercege egy jól irányzott ütéstől nekiesett a kandalló párkányának, amitől úgy beütötte a fejét, hogy elvesztette az eszméletét. És bizony senki nem hívott egy nyavalyás orvost, aki megvizsgálhatta volna azt a szerencsétlen embert, hogy biztos nem esett-e valami komolyabb baja, hanem úgy ahogy volt, félájultan hazavitték, hogy otthon térjen majd magához - hát micsoda udvariatlanság már ez!

Ezen két apróságtól és a hőseink közötti nem túl meggyőző erotikus vonzalomtól - pontosabban annak hiányától - eltekintve egyébként remekül szórakoztam, nem viccelek, tényleg élveztem olvasni a könyvet. Úgyhogy aki egy könnyed nyári olvasmányra vágyik, annak bátran merem ajánlani.

 
Én a részemről a folytatásokra is tuti vevő leszek, mert Colin története felettébb érdekesnek ígérkezik. 

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: A Noble Masquerade

Fordította: Roehnelt Zsuzsanna Lilla

Oldalszám: 400

tovább olvasom Kristi Ann Hunter: Előkelő ​álarcosbál (A Hawthorne-Ház 1.)

Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

A történetről röviden annyit, hogy Grant McAllister egy visszahúzódó nyugdíjas matematika professzor, aki egyedül él egy gyönyörű mediterrán szigeten. A detektívtörténetek aranykorának idején kidolgozta a bűnügyi rejtélyek matematikai szabályait, mely szerint minden bűnügy ugyanazon az egyszerű szabályrendszeren alapul, azaz mindig kell egy áldozat, egy tettes, egy gyanúsított és egy nyomozó. Minden más csak az események helyes sorrendjének kitalálásán múlik. Grant, hogy szemléltetni tudja a kutatása által feltárt szabályokat, megírta a White-gyilkosságok című novelláskötet, melyben hét gyilkossági történetet elevenített meg.

Évekkel később egy kiadó felkeresi őt azzal a kéréssel, hogy újra kiadnák ezt a novelláskötet. El is küldik hozzá Julia Hartot, az éles eszű és rámenős szerkesztőt, hogy az íróval együttműködve nézzék át és szerkesszék újra a kötetet. Ám Julia a novellák olvasása során sok kétértelműséget és következetlenséget talál, olyanokat, mint például a nappali és az éjszakai beállítások felcserélését, vagy az egyik szereplő külsejének hirtelen megváltoztatását, vagy egy eltűnt kutyát, illetve fordított jelentésű szavak használatát...  Szóval valami nagyon nem stimmel a novellákkal, csakúgy, mint Grant múltjával kapcsolatban sem, ezért Julia nyomozni kezd.

Kellemes meglepetés volt számomra ez a könyv, annak ellenére, hogy nem túlzottan rajongok a novellás kötetekért, itt azonban mindegyiket kivétel nélkül nagyon élveztem. Az meg, hogy ezek a novellák egy ugyancsak izgalmas és ötletes kerettörténetbe voltak ágyazva, csak még különlegesebbé tette az egészet.

Érdekes volt a könyv abból a szempontból, hogy soha nem gondoltam bele abba, milyen szabályokat lehet egy krimivel kapcsolatban felállítani. Itt meg aztán dögivel kaptam az ilyen-olyan formulákat és azok különböző matematikai összefüggéseit és magyarázatait, amik be kell valljam, nem mindig kötötték le a figyelmemet. Úgyhogy azokat a részeket, ahol Julia és Grant egy-egy novella elolvasása után a gyilkossági rejtély matematikai felépítését tanulmányozta, nem éreztem túl élvezetesnek. A hét novellát azonban annál inkább, illetve a nyolcadikat is - amely Grant múltjának kibogozása közben kezdett szép lassan alakot ölteni - meglehetősen csavarosnak és izgalmasnak találtam.

Egyébként, amikor Julia az első novellánál rámutatott az ellentmondásra, a következőnél már én is keresni kezdtem a “hibákat”, ami elég szórakoztató volt. Nagy meglepetésemre volt olyan, amit megtaláltam, de a többsége azért elkerülte a figyelmem - ami ismét megerősített abban, hogy soha a büdös életbe nem válna belőlem jó nyomozó.

A könyv felépítése érdekes volt, a novellák pedig mind hangulatban, mind felépítésben különböztek egymástól - az Agatha Christie ihlette történet különösen tetszett. Mondjuk, ha nem olvastam volna a fülszöveget, akkor először tuti nem tudtam volna hova tenni Julia és Grant párosát, mivel az elején egyáltalán nem tisztázott, hogy egy szerkesztő olvassa fel a történeteket az írójának. Ám ez viszonylag hamar egyértelművé válik, de ahhoz, hogy végül is már a legelejétől kezdve képben legyek, most kivételesen sokat segített a könyv hátulján lévő kis összefoglaló.

Összességében a Nyolc nyomozó egy igazán különleges könyv volt, mely után biztos, hogy más szemmel fogom olvasni a detektívtörténeteket - egy darabig legalábbis mindenképp. Hogy a tanultak segítségemre lesznek-e majd a gyilkossági ügyek könnyebb megoldásában? Nos, arra nem vennék mérget, de tapasztalatszerzésre és egy kis elmélkedésre kétségkívül nagyszerű lehetőség volt.

Kiadó: Agave
Eredeti cím: 
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 288

tovább olvasom Alex Pavesi: Nyolc ​nyomozó

Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

Ennek a könyvnek nemcsak a címe és a borítója, de a leírása is úgy elvarázsolt, hogy amikor elolvastam, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. És úgy örülök, hogy hallgattam a megérzésemre – ami most szerencsére nem hagyott cserben -, mert egy nagyon bájos, humoros és rendkívül hangulatos nyomozós történetre találtam benne.

"Süt a nap, kék az ég, gyilkosság van a levegőben."

A sztoriról röviden annyit, hogy négy nyugdíjas, akik mindegyike külön-külön alulról súrolja a nyolcvanat, egy idilli kis angol vidéken, Cooper Chase-ben él egy luxus nyugdíjasotthonban. Mivel életkoruk ellenére fizikailag és szellemileg is még mindig a toppon vannak, és mindegyiküket lenyűgözi a találós kérdések és a bűncselekmények izgalmas rejtélye, egy klubbot alapítanak, amely a megoldatlan bűnügyi esetek megoldásával foglalkozik, s melynek neve: csütörtöki nyomozóklub.

A csapat mozgatórugója Elizabeth, aki véleményem szerint évekkel ezelőtt valamilyen titkos ügynök vagy kém lehetett, olyan kiterjedt ismeretségi körrel és olyan szokatlan módszerek alkalmazásával szerzi meg a szükséges információkat, hogy csak erre tudtam gondolni. A csapat másik nő tagja pedig Joyce, aki korábban ápolónőként dolgozott, de róla majd később mesélek. Persze a férfiak sem maradtak ki a bandából; Ron, legfőképp nagy hangjával és határozott fellépésével tűnt ki, míg Ibrahim pszichiátriai múltja révén erősítette a társaságot.

Szóval ők négyen, a csütörtöki nyomozóklub, folyamatos kapcsolatban voltak egymással, teázgattak, beszélgettek, miközben néha – na jó, lehet, hogy nem is olyan ritkán –, de egy-egy pohár bor, gin, de még whisky is simán lecsúszott a torkukon. Olyan kellemes, meghitt baráti és nyugodt hangulatban éltek ők ebben a luxus otthonban, hogy már-már én is oda vágytam, és úgy gondoltam, hogy ez igen! Ilyen környezetben és helyen kéne minden embernek megöregedni – ha-ha-ha, álmodik a nyomor.

Na de visszatérve a történethez; az élet akkor kezd igazán felpezsdülni hőseink számára, amikor a nyugdíjasotthon egyik társtulajdonosát holtan találják a konyhájában. A csütörtöki nyomozóklub persze rögtön beveti magát, és a négy öreg (elnézést, idős) elhatározza, hogy mindenképp megtalálja a gyilkost, és megoldja e trükkös gyilkosság rejtélyét. A nyomozáshoz két igazi rendőr is csatlakozik, de igazából ők csak statiszták ebben az egész felfordulásban, mert a főszerep egyértelműen az imádnivaló nyugdíjasoké.

Hát nekem ez a könyv borzasztóan tetszett. Bájos, humoros, érdekes, megható és igazán szórakoztató történet volt. A könyv elbeszélési technikáját érdekesnek találtam, mivel két nézőpontra osztotta a regényt. Az egyikben a jól megszokott harmadik személy perspektívájából láthattuk az események folyását, a másik nézőpontban pedig Joyce naplóbejegyzésein keresztül, ahol az ő személyes tapasztalatairól, élményeiről, és nem utolsósorban érzelmeiről (a kortól, a betegségektől, az elhagyatottságtól és a haláltól való félelméről) olvashatunk, amely nemcsak őt és a társait hozta ezzel érzelmileg közelebb hozzánk, de mélységet és egy kis búskomorságot is adott a történetnek.  

A könyv mind a négy főszereplőjét imádtam; színesek voltak, szerethetőek, érdekesek és rendkívül emberiek. A kedvencem azonban mégis Elizabeth maradt, és nemcsak azért, mert lelkileg őt éreztem a legerősebb karakternek mind közül, hanem mert rendkívül határozott személyiség volt és mert mindig tudta, hogy mit kell tennie, és hogyan kell viselkednie ahhoz, hogy megszerezze azt, amire szüksége van. Még akkor is, ha teszem azt egy kirablott apácának kell kiadnia magát a célja elérése érdekében. A gyilkosság hátterét és motivációját is izgalmasnak találtam, olyan tekervényes és csavaros volt, mint egy jól megtöltött kakaós csiga. A hihetetlen és a lehetséges események elképesztő keverékét éreztem benne, amit a szerzőnek úgy sikerült megvalósítania, hogy az olvasó egyszerre tudjon sírni és nevetni rajta, megkérdőjelezni, ugyanakkor mégis logikusnak - vagy legalábbis egy kis jóindulattal - hihetőnek találni mindazt.

Az is nagyon tetszett a könyvben, hogy Osman nagyban eltért az idősek sztereotípiájától. Mert ugye, hogy is képzeljük el őket? Egész nap a tévé előtt ülve, totál  inaktívan, saját közösség nélkül, magányosan… Ebben a történetben azonban élettel teliek voltak, ami egyedülálló frissességet és eredetiséget adott a könyvnek. Na meg aztán azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül velük kapcsolatban, hogy ők mindenhez másképp viszonyulnak, és határozottan több élettapasztalattal rendelkeznek, mint a fiatalabb korosztály. Ráadásul a mi szereplőink még okosak is voltak, a hatóság számára pedig a koruknál fogva érinthetetlenek, amit ők teljesen mértékben ki is használtak, nem kevés humoros percet okozva ezzel az olvasó számára. 

"Egy bizonyos kor után az ember nagyjából azt tehet, amit csak akar. Senki se szól rá, kivéve az orvosait és a gyerekeit."

Szóval egy szó, mint száz, A csütörtöki nyomozóklub nagyon élvezetes olvasmány volt, remek szórakozást nyújtott számomra. Biztos vagyok benne, hogy sokáig megmaradnak kedves szereplői a fejemben, várom is nagyon a folytatást.

A WMN oldalán egy jó kis interjú olvasható a szerzővel, amiből azt is megtud-  hatjuk, hogy Steven Spielberg már meg is vásárolta a könyv megfilmesítési jogait. Hurrá, hurrá, kíváncsian várom az eredményt.

Kiadó: Agave

Eredeti cím: The Thursday Murder Club

Fordította: Orosz Anna

Oldalszám: 368

tovább olvasom Richard Osman: A ​csütörtöki nyomozóklub (A csütörtöki nyomozóklub 1.)

Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem egy színtiszta romantikus regény, inkább egy jól megírt és felépített krimi, némi romantikával fűszerezve. Úgyhogy, aki szenvedélyre és forró pillanatokra vágyik, az ne ezzel a könyvvel próbálkozzon, mert csalódni fog. Komolyan mondom. Még egy tisztességes csókjelenet sem volt a regényben. Na jó, a végén elcsattant egy, de azt inkább hagyjuk.

És most, hogy ezt tisztáztuk, nézzük, miről is szól a történet.  

Julie Klassen ezen regényében a Belle-szigetre, a Temze egyik távoli helyére kalauzolja el az olvasót. Itt él Isabelle, aki már hosszú évek óta nem hagyta el a szigetet. Amikor a család régi barátja és egyben vagyonkezelője Londonban gyilkosság áldozata lesz, Isabelle kerül a gyanúsítottak élére.  Ám mivel az elmúlt 10 évben egy családi átok miatt soha nem hagyta el a szigetet, az ügyben nyomozó fiatal ügyvéd, Benjamin Booker is kénytelen belátni, hogy semmiképp sem lehet ő az elkövető. Azonban egyre több olyan megválaszolatlan kérdés merül fel vele kapcsolatban, ami alapján mégsem lehetünk teljesen biztosak Isabelle ártatlanságában. Vajon igazat mond Isabelle és bízhat benne Benjamin?

Érdekes volt ezzel a könyvvel a kapcsolatom, olyan volt nekem, mint egy félig ért gyümölcs; idő kellett ahhoz, hogy érlelődjön bennem, megszeressem és értékelni tudjam. Itt elsősorban a történet meghitt légköréről, az elbeszélés módjáról és az írónő kellemes, nyugalmat árasztó stílusáról beszélek. (Tudom ez most így hülyén hangzik, de ha olvassátok, majd ti is megértitek mire gondolok.) Merthogy olvasás közben mindez nekem fel se tűnt nagyon, csak miután a végére értem és visszagondoltam az egészre kerített hatalmába valami megmagyarázhatatlan, de mindenképp jóleső, igazi léleksimogató érzés. Olyan élénken és gondosan írta le a szerző a tájakat és az embereket, hogy mindent tökéletesen magam elé tudtam képzelni és mindezt úgy, hogy közben a részletekkel sem terhelt túl – egyszóval nagyon gördülékenyen és szépen ír Klassen.

Sajnos a könyv elejét kissé zavarosnak éreztem, annyi név került elő, hogy többször is vissza kellett lapoznom, hogy tudjam ki kicsoda. Eltartott egy ideig, amíg mindenkit helyre tettem magamban és bekerültem a történetbe, bár még utána is nagyon figyelnem kellett, mert elég sok szereplőt mozgatott meg a szerző. A történet dinamikáját is kissé hullámzónak éreztem; az elejét lassúnak, a közepét viszont szinte letehetetlennek, de a végét ismét picit elnyújtottnak  találtam.

Szerettem Isabelle karakterét, olyan nő volt, aki híján volt mindenféle tettetésnek és nem sokat foglalkozott az illendőséggel. Nyílt volt és őszinte, és ez hihetetlen üdítően hatott rám. Benjamin karaktere azonban már nem nőtt annyira közel a szívemhez. Néha túl egyszerű gondolkodásúnak és meglehetősen tapasztalatlannak találtam, de azzal, hogy a történet során olyan változáson ment keresztül, ami nemcsak nagyobb önbizalmat adott neki, hanem a családjával való kapcsolatát is gyökeresen megváltoztatta, sokat nőtt a szememben. Egyébként a regény összes karakterét hitelesnek találtam, mindenkinek megvolt a maga sajátossága és gyengéje. Ráadásul mindegyikükről el tudtam képzelni, hogy ő lehetett a gyilkos - mint egy jó kis Agatha Christie regényben – és nem utolsósorban meglepetésekből sem volt hiány, úgyhogy ebből a szempontból tényleg nem volt okom panaszra.

Muszáj megemlítenem a keresztény vonalat a könyvben, amin bevallom, kissé meglepődtem - de csak azért, mert nem ismertem az írónőt és nem számítottam erre -, de mivel ez a nézőpont nagyon érzékenyen és akadálytalanul fonódott össze a történettel, így tulajdonképpen egyáltalán nem éreztem zavarónak. 

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam. Egy jól felépített, talán kissé túlbonyolított de mindenképp izgalmas rejtélyt kaptam, kidolgozott mellékszereplőkkel és elbűvölő korabeli háttérrel. És bár roppant mód sajnáltam, hogy az Isabelle és Benjamin közötti szerelmi szál annyira felszínes volt, hogy az szinte már fájt, így is jó érzéssel csuktam be a könyvet és tervezem az írónő többi művét is kézbe venni.

Kiadó: General Press

Eredeti cím: The Bridge to Belle Island

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 368

tovább olvasom Julie Klassen: Híd ​a Temzén

Jennifer Lynn Barnes: Örökösök ​viadala

Negyvenhat, pontosabban negyvenhat egész kéttized milliárd dollárt hagyott Tobias Hawthorne a tizenhét éves Avery Ginksre. A lány soha nem látta a milliárdost - aki egyébként imádta a találós kérdéseket, az anagrammákat és a különféle rejtvényeket - mégis ő örökölte az öreg összes vagyonát. Volt azonban egy feltétel, csak akkor kaphatja meg az örökséget, ha beköltözik egy évre a kastélynak is beillő, titkos folyosókkal és kódokkal teli Hawthorne-házba. Ahol egyébként a hoppon maradt igazi örökösök is laknak, köztük Tobias unokái, a négy veszélyesen vonzó, zseniális srác, akik abban a hitben nőttek fel, hogy egy napon milliárdok szállnak rájuk. Így nem meglepő, hogy Avery-t mindenki betolakodónak nézi, és mindent készek megtenni annak megakadályozására, hogy a riválisuk hatalmas vagyonhoz jusson.

Üdítő olvasmány volt ez számomra, még akkor is, ha kezdetben kissé közhelyesnek éreztem a sztorit: egy szegény, de roppant jószívű és okos lány, akit a nővére nevel, hirtelen rengeteg pénzhez jut, stb. De a könyv olvasása közben ez az érzés hamar elmúlt, mert Jennifer Lynn Barnes olyan furfangos, jól kitalált és összetett történetet rittyentett, hogy élvezet volt olvasni. Ennek ellenére a könyv első felében mégsem sodort úgy magával a cselekmény, mint ahogy azt vártam. Simán le tudtam volna bármikor tenni a könyvet, mert elég langyosnak éreztem a sztorit, holott a szereplőkben volt potenciál. Főleg a négy srácban, akik karaktere annyira különbözött és jól kirajzolódott, hogy igazából mindegyikről szerettem olvasni. Persze a legjobban a két középső fiú, Grayson és Jameson mozgatta meg a fantáziám, akik közül Grayson túl komolyan vette magát, és masszívan utálta Avery-t, míg Jameson sportot űzött abból, hogy semmit nem vett komolyan és az első perctől kezdve barátságosan viselkedett a lánnyal. És míg Grayson minden helyzetben higgadt, megfontolt és komoly tudott maradni, addig Jameson kiszámíthatatlan volt, és csak hajszolta a heves érzelmeket. Szóval totál különböző volt a két srác.

A második kötet borítója is gyönyörű.

Avery karakterével vizont már kissé bajban voltam, mert néha túl gyerekesnek találtam a viselkedését, és annyira bosszantott, hogy olyan dolgokat tett, amikről tudta, hogy nem kéne – ráadásul mindig tisztán meg is fogalmazódott benne, hogy miért nem -, ennek ellenére mégis mindig megtette. A történetet egyébként az ő szemszögéből követhetjük nyomon. Avery semmit nem tudott az idős milliárdosról, aki a halála után még egy utolsó feladványt adott az unokái számára, melyben Avery-nek is jelentős szerepet szánt. A fiúk úgy gondolták, hogy a lány csak egy eszköz, hogy megoldják nagyapjuk utolsó nagy rejtvényét, Avery azonban úgy vélte, hogy más van a háttérben, oka van annak, hogy Tobias őt választotta örökösének.

"Eszembe jutott, mit mondott Jameson azon az estén, amikor először bejött a kandallón át a szobámba: Tobias Hawthorne rám hagyta a vagyonát – őrájuk meg nem hagyott mást, csak engem."

Mindenesetre az öröklés körüli játékban elsősorban ő, és a két középső fiú versengésén volt a fő hangsúly. A közöttük kialakult szerelmi háromszög miatt viszont kissé morcos vagyok, mert nem csak fárasztónak, de totál feleslegesnek is találtam az egészet. Én egy snassz, kétszemélyes romantikával (Grayson párti vagyok) is simán elégedett lettem volna, hiszen a találós kérdések és feladványok megfejtése maguk is elég szórakoztatóak voltak ahhoz, hogy lekössék az olvasó figyelmét. A kastélyról szóló leírások, a benne rejlő titkos ajtókkal, átjárókkal és alagutakkal, illetve az itt-ott elrejtett apró utalások, amik a szereplők segítségére szolgáltak a rejtélyek megoldásában, azonban nagyon tetszettek. És bár néhány dolgot kissé felszínesnek éreztem a könyvben, a végére érve mégis  annyira belemelegedtem és megszerettem, hogy alig bírtam letenni. Úgyhogy mindenképp kíváncsi vagyok a folytatásra, ami külföldön majd csak szeptemberben fog megjelenni. Idehaza pedig? Ki tudja. Remélem nekünk sem kell sokat várni rá.

A könyv elsősorban a fiataloknak szól, de akik szeretik a könnyed stílusú, váratlan fordulatokkal, intrikákkal, romantikával és izgalmas rejtvényekkel teli nyomozós történeteket, azoknak bátran ajánlom. 

Kiadó: Animus

Eredeti cím: The Inheritance Games

Fordította: Tóth Tamás Boldizsár

Oldalszám: 400

tovább olvasom Jennifer Lynn Barnes: Örökösök ​viadala

Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

Először is le a kalappal az író előtt, mert én ilyen nyakatekert, jól kitalált és összerakott krimit már nagyon rég olvastam. Határozottan élveztem a történet izgalmát és összetettségét. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy kb. úgy a könyv felétől kezdtek úgy összekuszálódni a szálak, hogy azt gondoltam, én ennek az időhurkos kriminek a felét nem fogom majd érteni, de végül mégis lépést tudtam tartani az események fura menetével – hurrá, hurrá, éljenek az élet apró örömei.

Na de röviden, miről is szól a történet. A könyv főhőse Aiden Bishop, akinek az a feladata, hogy megtalálja Evelyn Hardcastle gyilkosát. Evelynt este tizenegykor fogják megölni, Bishopnak pedig nyolc nap alatt nyolc különböző ember bőrébe bújva kell a bűntény végére járnia. Tehát a gyilkosság napja újra és újra ismétlődik, egészen addig, míg a gyilkost meg nem találja. A gyilkosság a Hardcastle család birtokán fog történni, ahol a család álarcosbált rendez. A dolog érdekessége, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt ugyanekkor és ugyanitt, ugyanezekkel a vendégekkel már volt egy hasonló rendezvény, aminek a vége szörnyű tragédiával zárult, és úgy tűnik, hogy mindez most megismétlődni látszik. A vendégek összetétele igen változatos, egyetlen közös dolog van csak bennük; mindegyiküknen van valami piszkos kis titka és rejtegetni valója. És mivel a napok a gazdatestekkel együtt egyre csak fogynak, hősünknek igyekeznie kell, ha időben meg akarja oldani a rejtélyt, és kiszadadulni ebből a furcsa időhurokból.

Ahogy elkezdtem olvasni a regényt, nekem rögtön Agatha Christie könyvei és filmjei jutottak az eszembe, illetve a családi nagy Cluedo játékaink. (Ó, hogy mennyire szerettük őket a gyerekekkel.) Akkor találgattam és okoskodtam folyamatosan arról, hogy vajon ki lehet a gyilkos, mi lehet a fegyvere, illetve hogy hol és milyen módon lett végrehajtva a bűntény. A könyvben persze ismert volt az áldozat személye és halálának az ideje, na de a többit – a tettes kilétét és indítékát - óriási homály fedte. Mivel a történet elég sok szereplőt mozgatott meg, így gyakran megfordult a fejemben, hogy jegyzetelnem kéne, hogy könnyebben menjen a nyomozás, de persze túl lusta voltam ehhez, inkább lassabban olvastam és mindenre próbáltam odafigyelni. De egy-két személy beazonosítása még így is nehezen ment, folyamatosan előre kellett lapoznom, hogy tudjam kiről is olvasok pontosan, de nem bántam, mert cserébe egy olyan történetet kaptam, ami igazán megmozgatta eltunyult agytekervényeimet. Úgyhogy a könyv teljes figyelmet igényel, mert a rengeteg információ között az ember gyorsan el tud veszni - csak szólok.

A történet, mint mondtam, sokszereplős, Bishop már eleve nyolc gazdatest segítségével üldözi a gyilkost, és akkor ott vannak még azok a szereplők, akik hol gátolják, hol segítik őt a nyomozásban. Bishop gazdatestei mind különálló személyiségek voltak, akiknek viselkedése nagyban függött egyéniségüktől, melynek persze voltak előnyei és hátrányai. Ez utóbbi főleg akkor jelentkezett, amikor Bishop olyan gazdatestbe került, akiknek a személyisége erősen felszínre akart törni. És bár Bishop nem mindig tudta úgy irányítani ezeket az embereket, ahogyan azt szerette volna, mert teszem azt, az egyikük túl gyáva volt ahhoz, hogy a sarkára álljon, a másikuk pedig könyörtelen és olyan kövér, hogy mozogni alig tudott. De akadt közöttük olyan is, aki erőszakos volt és olyan gyenge elméjű, hogy képtelen volt bármit is észben tartani, illetve olyan is, akit már a nap elején félholtra vertek, vagy épp kereket oldott, szóval egyáltalán nem volt könnyű dolga velük, de mivel mindig a gazdatestei képességeihez mérten próbálta végezni a dolgát, így legtöbbször sikerrel járt.

A szereplők között egyébként nem sok szimpatikus embert találtam, Aident is csak az Annához való ragaszkodása miatt éreztem annak, és mert sokáig nem megoldani, hanem inkább megakadályozni próbálta a gyilkosságot, ami persze elvesztegetett idő volt a részéről, hiszen voltak játékszabályok, amiket be kellett tartani. Ám az elején mindezt Bishop egy kissé nehezen értette meg – ezért is indult oly lassan az a cselekmény -, de miután ezt elfogadta, a nyomozás is gyorsabban haladt előre.

Mindent összevetve az Evelyn Hardcastle 7 halála számomra egy nagyon különleges élmény volt. És bár igaz, hogy kissé túl terjedelmesnek találtam – mert szerintem, ha 50 vagy akár 100 oldallal rövidebbre írta volna Turton, akkor sokkal feszesebb, és jobban átláthatóbb lett volna az egész -, de így sincs okom panaszra, mert élveztem az olvasását és a vége után is még sokáig gondolkodtam rajta. Az biztos, hogy a bonyolult cselekménye miatt sokan nem fogják szeretni és lemondanak róla, de szerintem megéri elolvasni és energiát fektetni bele, a klasszikus krimi kedvelőknek mindenképp, ők tuti nagyon élvezni fogják.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: The Seven Deaths of Evelyn Hardcastle

Fordította: Őri Péter

Oldalszám: 496

tovább olvasom Stuart Turton: Evelyn Hardcastle 7 halála

M. C. Beaton: Egy holttest és más semmi?

Fellworth Dolphin udvarias és szorgalmas fiatalember, akinek a szülei kiszívták a lelkét és elvették a fiatalságát. Fell ugyanis fiatal korában kénytelen volt feladni a nagy utazásairól és az egyetemi tanulmányairól szóló álmait, mivel a szülei mindezt nem engedhették meg maguknak. Helyette dolgoznia kellett, mert állítólag annyira szegények voltak, hogy máskülönben nem tudtak volna megélni. Aztán amikor egy nap váratlanul az édesanyja is meghal, Fellre óriási vagyon száll és rájön, hogy korántsem voltak olyan szegények, mint ahogyan azt a szülei állították.

Vajon honnan van az a temérdek pénz? Tényleg részt vett Fell apja egy hajdani, híres vonatrablásban?

A rejtély kibogozásában Fell segítőtársa egy helyes és talpraesett kedves lány lesz, Maggie, akiről azt hazudta Ágnes nagynénjének - amikor az nagylelkűen felajánlotta, hogy bekötözik hozzá, hogy ugyanúgy tudjon gondoskodni róla, mint ahogyan azt a megboldogult édesanyja tette -, hogy a menyasszonya. És amikor mindezt Maggie-nek is elmondta, ő rögtön beleegyezett a hazugságba, annál is inkább, mivel régóta gyengéd érzelmeket táplált Fell iránt. Úgyhogy együtt állnak neki a pénzrejtély felderítésének, melynek során érdekes kalandokba, és nem egyszer, életveszélyes helyzetekbe is kerülnek.

A kisvárosi hangulatú cozy krimik lelkes rajongójaként én roppant jól szórakoztam ezen a könyvön, még akkor is, ha a karakterek elég gyengécskékre sikeredtek. Fell gyerekes viselkedésén és csekély érzelmi intelligenciáján többször is felhúztam a szemöldököm, de igazából még ez sem szegte kedvem az olvasástól. Olyan szórakoztató történet volt ez, ami képes volt végig fenntartani a figyelmemet, mert nem csak azon kellett izgulnom – na jó, az izgulni kissé erős, inkább csak elgondolkodni -, hogy Fell apja sok-sok évvel ezelőtt valóban részt vett-e egy vonatrablásban, hanem Fell szüleinek rejtélyes kilétén, és nem utolsósorban a nagy kérdésen: vajon időben rájön Fell, hogy Maggie-nél jobb társat sehol nem talál magának?

Persze a különböző rokonok és gazemberek - legyenek azok nők vagy férfiak - megpróbálják hőseinket eltéríteni útjuk során, de soha nem kérdéses, hogy a szerző milyen irányba viszi a történetet, és hogy a könyv végén biztonságosan érnek-e útjuk végére a szereplők.

Szóval jó kis olvasmány volt ez, roppant hangulatos és könnyen olvasható, ugyanakkor - minek is tagadnám - gyorsan felejthető, amit nem negatívumként írok, mert néha - nekem legalábbis - szükségem van az ilyen olvasmányokra is. Ezek azok a könyvek, amik tökéletesen kikapcsolnak, feltöltenek és elterelik a gondolatomat a napi problémákról. Úgyhogy a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudom ezt a rövid kis regénykét, biztos vagyok benne, hogy örömüket lelik majd benne.

Ui.: A könyv külleme csodálatos, keménytáblás és kicsike, olyan kis kompakt cukiság az egész, annyira jó kézbe venni - egyszerűen imádom. 

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The ​Skeleton in the Closet 
Fordította: Hoppán Eszter
Oldalszám: 264

tovább olvasom M. C. Beaton: Egy holttest és más semmi?