Nekem anno A csütörtöki nyomozóklub is nagyon tetszett, de ez a kötet még annál is jobb volt. Határozottan érezni lehetett, hogy a szerző belejött az írásba; a történetvezetés sokkal kiegyensúlyozottabb és egyenletesebb volt. A szereplők még mindig imádni valóak és a bűntény is kellően csavaros és agyafúrt volt ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmemet. A szereplők nyomozása és cselszövése, melyben végül a brit titkosszolgálat és a helyi rendőrség szálai összeértek –, függetlenül attól, hogy minden ami történt hitelesnek tekinthető-e vagy sem – képes volt rávenni arra, hogy végig jól érezzem magam és roppant jól szórakozzak olvasás közben.
Az előző részből megismert karaktereket – Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron - még mindig nagyon különlegesnek éreztem és a maguk, néha nagyon eredeti módján most is nagyon sokat adtak és tovább gazdagították a történetet. Az előző részhez hasonlóan az öregség és a vele járó kiszolgáltatottság témaköre ismét többször szóba kerül, de mindez olyan finom természetességgel, hogy az olvasó egy percig sem kámpicsorodik el miatta. Elsősorban azért, mert mind a négy szereplőnek van egy bizonyos varázsa, és amellett, hogy irtózatosan élvezik a közös nyomozást, tudatosan próbálják kiélvezni az élet apró örömeit, természetesen az öregedés kevésbé kellemes mellékhatásaival együtt. Elizabeth, Joyce, Imbrahim és Ron roppant különleges, intelligens, rendkívül bátor és meglehetősen bevállalós karakterek, akik 70 év felett is tele vannak energiával, és minden probléma ellenére a legtöbbet próbálják kihozni az életből. Tökéletesen jól kiegészítik egymást, mely miatt nagyszerű összhangban tudnak egymással dolgozni.
Természetesen a korábban megismert és megkedvelt nyomozó páros Chris és Donna is feltűnnek ebben a részben, valamint Bogdan, a lengyel vállalkozó, aki egyébként kész talány a számomra. Nem igazán tudom őt hova tenni. Úgy érzem, mintha korábban ő egy olyan kegyetlen maffiózó lett volna, aki sok holttestet és mocskos ügyet hagyott maga után. Ugyanakkor az, ahogy Elizabeth férjével foglalkozik, és figyel rá, és hogy mindig, de tényleg mindig Elizabeth-ék segítségére siet, ellentétben áll az előbb említett titokzatos és keményvonalas kisugárzásával. Úgyhogy az ő történetére roppant kíváncsi vagyok, rengeteg lehetőséget látok a karakterében, ezért is bízom abban, hogy a következő részben többet is megtudhatunk majd róla.
Szóval összességében A férfi, aki kétszer halt meg egy rendkívül szórakoztató és szívmelengető könyv volt számomra. Richard Osmannak nagyon kellemes narratív stílusa van, melyet igazán könnyű követni. A fejezetek rövidek, és a gyorsan változó nézőpontok miatt mindig van egy alapfeszültség a könyvben. És bár lehet, hogy a második kötet az első rész előzetes ismerete nélkül is simán olvasható, én mégis azt javaslom, hogy a szereplők tüzetesebb megismerése végett ne hagyjátok ki.
Ja, és Joyce-nak van saját instagram oldala. Imádom! Annyira joyceos.
Eredeti cím:
Fordította: Orosz Anna
Oldalszám: 368
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése