Samuel Bjørk: Magányos utazó

A történet Norvégia fővárosában, Oslóban játszódik, ahol egy közeli erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Holger ​Munch veterán nyomozó különös üggyel találja magát szembe, mely megoldásához egy régi kollégáját, Mia Krügert kéri fel segítségül, aki mély depresszióba süllyedve egy lakatlan szigeten bujkál. Ám Holger nagyon jól ismeri a lányt és azt is tudja, hogy hogyan keltheti fel az érdeklődését az ügy iránt, melynek köszönhetően Mia rövid időn belül már a speciális gyilkossági nyomozócsapat tagjai között találja magát. Mia felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, melyben Honefoss városából egy csecsemőt raboltak el, aki azóta sem került elő. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és úgy véli, hogy a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni.

Úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel, ha akartam volna sem nyúlhattam volna jobban bele a sorozatgyilkosokról szóló krimik sötét bugyrába, és ha az elején még nem is, a vége felé már határozottan úgy éreztem, hogy lehet, hogy egy árnyalattal lightosabb történet is elegendő lett volna az elszörnyedésre és borzongásra vágyó énem kielégítésére. A könyv hatalmas pozitívuma, hogy nem volt benne vérengzés, és a legdurvább jeleneteket is olyan intelligens módon tálalta a szerző, hogy azokat tényleg sikongatás és öklendezés nélkül tudtam végigolvasni, de a tény, hogy gyerekeket öltek benne, így is totál kikészített, ráült a lelkemre és nagyon nehezen szabadultam tőle.

A könyv fantasztikusan jó stílusban íródott - ezt imádtam benne egyébként a legjobban - erre szokták mondani, hogy ha a szerző bevásárló listát írna, az is ugyanilyen élvezetes lenne. Számomra nagyon átjött a történet hűvös és borús hangulata, mely miatt tudom, hogy furán hangzik, mert ugye mint mondtam, gyerekgyilkosságról van benne szó, mégis élveztem olvasni, mert az a sötét légkör, ami már az első oldalakon megérintett, a későbbiekben is fogva tartott, és mindez az író remek stílusával együtt csak egyre jobb és jobb lett.

A cselekmény sok szálon futott, melyek közül egy-kettőt teljesen feleslegesnek és céltalannak éreztem, ilyen volt pl. a színházi rész vagy az újságírókkal történt események, mely utóbbi kétség kívül a könyv egyik legütősebb jelenete volt, hiszen ki a fene akarná Istent játszva eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg, hacsak nem a bolondok és a pszichopata sorozatgyilkosok, de ezeket a részeket úgy érzem, hogy csak figyelemelterelésnek szánta az író, hogy jobban összezavarjon és még több gondolkodásra késztessen, amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, ha a végén mindegyikre kielégítő megoldást kaptam volna. Ám ez nem történt meg, valahogy nem értek össze a szálak, melynek köszönhetően a könyv befejeztével kissé kuszának éreztem a történetet, arról a sok megválaszolatlan kérdésről már nem is beszélve, amiket ezek a hiányosságok generáltak bennem.

A szereplők tekintetében nekem mindkét nyomozó nagyon szimpatikus volt, lelkesítő volt látni, hogy az őket segítő profi nyomozó csapatuk mindvégig tökéletesen a kezük alá dolgozott. Érdekes volt, ahogy Mianak a megfelelő véralkohol szint elérése után transzba esve kattogtak az agytekervényei, hogy aztán a végére e szörnyű kirakós darabkái, ha lassan is, de szépen a helyére kerüljenek - bár meg kell hagyni, hogy a véletlen szerencsének is nagy szerepe volt a nyomozás alakulásában. És nagyon szimpatikus volt Holger Munch nyomozó is az ő nyugodt és türelmes stílusával, amivel már rögtön az első találkozásunk alkalmával megnyert magának. Csak a jó ég tudja, hogy ezek ketten mennyi alkoholt és cigarettát fogyasztottak el addig, míg végre sikerült megbirkózniuk az üggyel. De ha ez kellett nekik ahhoz, hogy eredményesen működjenek, ám legyen. Szemet tudok hunyni felette.

Szóval összességében egy nagyon izgalmas és jó stílusban megírt könyvhöz volt szerencsém, melyben Samuel Bjørk lassan csepegtette az információkat és lélegzetelállítóan szőtte a szálakat, még ha némelyikkel vakvágányra is terelte az olvasót. A karakterei nagyon élők voltak, a gyerekek miatt pedig a szívem vérzett, úgyhogy minden tekintetben maradandó élményt nyújtott számomra ez a történet.

Samuel Bjørk

Most pedig megyek és keresek magamnak valami csillámpónis vagy valami nagyon-nagyon romantikus könyvet, hogy újra helyreálljon a lelki egyensúlyom.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Det henger en engel alene i skogen

Fordította: Domsa Zsófia

Oldalszám: 448

tovább olvasom Samuel Bjørk: Magányos utazó

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól. Mondjuk az is igaz, hogy nem egyszer fordult már elő velem, hogy sikerült olyan pörgős, lendületes és izgalmas történetet kifognom, amire szinte azonnal ráhangolódtam és bizony a végéig kitartott a lelkesedésem, ám ez a szerencsés véletlen mostanság egyre ritkábban fordul elő velem. Általában az a bajom velük, hogy hamar elfelejtem őket, átfolynak rajtam a történetek, mert igazából nem sok egyedi és különleges van bennük, így persze maradandó élményt sem nagyon tudnak nyújtani - kivételek azért persze mindig akadnak -, ám szórakozásra és kikapcsolódásra így is tökéletesen megfelelnek.

Sajnos a Reboot nem egy kiemelkedően jó könyv, Wren és Callum története csak egy könnyen felejthető kaland volt számomra, melynek az elejét igazán élveztem, mert kifejezetten tetszett a hősnő erős és érzelemmentes karaktere, sőt még az újonc srác, Callum is, aki azzal, hogy nem egy kemény és határozott szépfiú volt, hanem inkább egy kicsit esetlen és gyenge, de csupa szív és mosoly, és nem mellesleg rendkívül kitartó és nyílt személyiség, roppant üdítően hatott rám. Tetszett az alapfelállás is, mely szerint a könyv világában egy olyan szörnyű vírus pusztít, ami sok embert megölt már, ám a halottak között akadtak olyanok, akik pont ennek a vírusnak köszönhetően percekkel később feltámadtak, de már nem ugyanazok, akik korábban voltak, hanem sokkal erősebbek és gyorsabbak. Ilyen volt Wren is, aki az egyik legerősebb és legérzéketlenebb újjászületett volt a HIRC-nél, mely szervezet azért jött létre, hogy a városban élő embereket megvédje a bűnözőktől és az újabb fertőzöttektől ezeknek a fiataloknak a segítségével, akiket tulajdonképpen elit katonaként használtak fel ellenük. De ahogy ez már lenni szokott, a rendszer és annak különös kísérletei nem mindenhol arattak osztatlan sikert.

Szóval a könyv a feléig egész jó volt, de aztán hirtelen minden elromlott. Wrenből Callum hatására előtörtek az érzelmek és ez nagyon nem állt jól neki, arról már nem is beszélve, hogy totál ellentmondásos személyiséggé vált ennek köszönhetően. Ez a szerencsétlen Callum srác pedig nem sok fejlődést mutatott, végig esetlen és túl tökéletlen maradt, amit egy idő után már unalmasnak és kissé idegesítőnek találtam. És sajnos a történet háttere sem volt kellő mélységben kidolgozva, melynek hála egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt a könyv végére. Apropó, a befejezés. Nem tudom ki hogyan érezte, vagy fogja majd érezni, de nekem túl gyors volt, túl összecsapott és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha csak egy varázsalt folytán került volna minden pontosan a helyére. Volt egy kis szaladgálás, meg lövöldözés, meg robbantgatás és bumm-bumm-bumm, már vége is volt az egésznek.

Szóval mi tagadás, kissé csalódott vagyok. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam, hogy nem függővéggel zárult a sztori és így egy pici kényszert sem érzek arra vonatkozóan, hogy esetleg folytatnom kellene a sorozatot. Mondjuk ellenkező esetben sem hinném, hogy kezem-lábam törném érte.

Amy Tintera

 

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Reboot 

Sorozat: Reboot 

Fordította: Ipacs Tibor

Oldalszám: 360

tovább olvasom Amy Tintera: Lázadók hajnala

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Clara nemrég épült fel a szorongásokkal és depresszióval teli betegségéből, amikor új élete első lépéseként egy társkereső oldalon regisztrálva megismerkedik egy különös és különc egyetemi tanárral, Jeffel, akivel végül is néhány hét ismeretség után egy nyolc országot érintő, háromhetes, kísérleti utazásra indul, ahol a játékszabályok a következők: nincs előre szállásfoglalás, nincs előre meghatározott úti terv, nincsenek poggyászok csak azok a ruhák, amik rajtuk vannak indulás előtt, és ami a legfontosabb: a Tedd azt, amit igazán szeretnél világlátás új felfedezése.

Őszintén szólva a fülszöveg alapján én teljesen másra számítottam, egy könnyed, humoros és kalandos kis romantikus történetre, mely helyett egy unalmas, leginkább Clara önismeretéből és önmegvalósításából álló, inkább egy különleges belső, mint külső utazást kaptam, ami szó se róla okosan és intelligensen volt megírva, de sajnos én mégsem találtam benne semmi élvezeteset.

Claraval semmi problémám nem volt - bár a mentális állapotáról szóló fejezetek tömkelegét egy idő után már irtó unalmasnak és erőltetettnek éreztem - inkább Jeff volt az, akitől viszkettem kicsit. Az a hihetetlen nagy mozgás- és szabadságigénye, amire szüksége volt ahhoz, hogy optimálisan működni tudjon, számomra kissé fura és túlzó volt. Találkoztam már ilyen emberrel, szóval ismerem ezt a típust, de én ezzel a túl szabad, ahogy esik úgy puffan életszemlélettel soha nem tudtam azonosulni, mindig csak külső szemlélőként figyeltem az ilyen csodabogarakat. Az a párkapcsolati nyitottság pedig amiben Jeff és Clara a megismerkedésük elején megállapodtak, szintén nem az én műfajom, csakúgy, mint az sem, hogy a problémákat úgy oldhatjuk meg a legkönnyebben, ha a szőnyeg alá söpörjük őket. Mindenesetre Jeff nyughatatlanságától és kiszámíthatatlanságától Clara helyében én már rég besokalltam volna, de nem vagyunk egyformák, ezért nem is ítélkezem felettük – cipelje mindenki a saját keresztjét, meg minden.

Ami egyébként igazán érdekelt (volna) a könyvben azok az útleírások voltak, melyeken keresztül a Claráék által bejárt helyek varázsát és hangulatát szerettem volna intenzív(ebb)en átélni, de ez sajnos nem jött össze. Csakúgy mint az őket vendégül látó emberek tüzetesebb megismerése, vagy akár rajtuk keresztül a nemzetük kultúrájának, érdekes szokásainak, hagyományainak és ételeinek a részletesebb bemutatása sem.

Őszintén becsülöm az írónőt az akaratereje és a bátorsága miatt, meg hogy az életének eme nem kevés intim részletét meg merte osztani az olvasókkal, de hiába is próbálom szépíteni a dolgokat azzal a kifogással, hogy lehet rossz időben került a kezembe a könyv és talán azért nem találtunk ennyire egymásra, mert ez nem így van. Úgy gondolom, hogy tényleg nem nekem íródott ez a történet és nem én vagyok a célközönsége, amivel egyébként szerintem semmi baj nincs, hiszen különbözőek vagyunk, virágozzék minden virág, meg ilyenek, de azért a jövőben mégiscsak jó lenne elkerülni az ilyen fiaskókat.  :)

Aztán amit még muszáj szóvá tennem a könyv kapcsán az a kötet silány minősége, ami miatt szó szerint először kétfelé: borító+könyv, majd lapjaira hullott a kezemben olvasás közben. Pedig tényleg nem volt kitéve semmilyen külső hatásnak, rendeltetésszerűen olvastam, de már a 100. oldal után megadta magát, ami bizony-bizony rendkívül bosszantó tud ám lenni.

A képeket egyébként nagyon jó ötletnek tarom a könyv mellé, szívesen nézegetettem őket olvasás közeben.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: No Baggage
Fordította: Komló Zoltán
Oldalszám: 342

tovább olvasom Clara Bensen: Poggyász nélkül

Júniusi könyvtorony

Tudtam, hogy a június veszélyes hónap lesz a számomra, hiszen rengeteg újdonság volt várható a Könyvhétre, amikre már májusban szemet vetettem és a biztonság kedvéért gyorsan elő is rendeltem őket. Ennek köszönhetően 8 új, plusz egy régebbi könyv került hozzám ebben a hónapban, melyekkel az idei év egyik legbőségesebb időszakát sikerült zárnom.

Rita Mae: Brown Bárcsak itt lennél - erre a könyvre nagyon kíváncsi voltam már a fülszövege alapján, és azt kell mondjam, hogy nem csalódtam benne. Nem volt egy hűha nagy élmény, de ebben a nyári nagy melegben pár órás derűs és izgalmas kikapcsolódásnak tökéletesen megfelelt.

Clara Bensen: Poggyász nélkül - szintén egy olyan könyv, amiről ahogy felröppent a hír, hogy hamarosan megjelenik, rögtön bekerült a képzeletbeli kosaramba. Egyébként jelenleg most pont ez az egyik aktuális olvasmányom, de ennél többet még nem tudok róla mondani, még nagyon az elején járok.

Laura Barnett: Variációk egy párra - ahogy elolvastam ennek a könyvnek tartalmát egyből a Nő kétszer című film jutott az eszembe róla - melyet egyébként nagyon- nagyon szeretek -, de hogy ez a történet mennyire hasonlít, ha egyáltalán bármiben is hasonlít rá vagy sem, azt még nem tudom, mindenesetre úgy gondoltam, hogy nekem ez mindenképp kell.

Chuck Wendig: Vészmadarak - ezzel a könyvvel kapcsolatban pedig csak egyszerűen engedtem a női megérzésemnek és bátran bevállaltam. És milyen jól tettem. Nagyon élveztem az író stílusát és a hősnő karakterét, úgyhogy igazi meglepetés volt számomra ez a regény, röviden és tömören; baromi jó volt.

Mark Frost: Árulás - ez a könyv egy trilógia harmadik része, az első kettőért teljesen odavoltam, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy ezt is be kell szereznem hozzájuk.

Anne Bishop: Vörös betűkkel - ebben a történetben meg vámpírok vannak meg alakváltók meg állítólag urban fantasy is, amiért én meg kifejetetten rajongok, szóval ez is ugrott a kosárkámba.

És a végére hagytam azokat a sóhajtozós ízig-vérig romantikus regényeket, amelyeket lazulásra és figyelemelterelésre halmoztam fel magamnak azokra a hosszú és izzasztó nyári napokra, amiket még biztos, hogy hetekig élvezni fogok ki kell bírnom :)
Donna MacMeans: Nászéjszaka 
Lisa Kleypas: Nem múló varázs 
Lauren Rowe: A Klub

És hogy mit hoz a július? Egy hatalmas nagy, giga-mega könyvstoppot!

tovább olvasom Júniusi könyvtorony

Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)

"– De… – Elhallgat. Ki akarja mondani. A szája korábban formálja a szavakat, minthogy megszólalna, de végül: – Nem vagy meztelen. 
– Remek megfigyelés – mondja a nő hüvelykujját feltartva és kacsintva. – Rossz hírem van, Del. Valójában nem kamionpihenős prosti vagyok, ezért nem fogjuk baszással tölteni ezt a szép estét. Vagy reggelt. Azt hiszem, már reggel van, nem? Akárhogy is, baszás az nem lesz. Nincs pénz, nincs móka. 
A férfi állkapcsa összeszorul. 
– De felkínálkoztál. Tartozol nekem. 
–Tekintve, hogy még nem fizettél nekem, tekintve továbbá, hogy a prostitúció nem egészen legális ebben az államban, na nem mintha a moralitás törvényi szabályozása mellett állnék, mert ami engem illet, mindenki azt csinál, amit akar, de a lényeg, hogy szerintem lószarral sem tartozom neked, Del. 
– A picsába. Te aztán szereted hallani a saját hangodat, mi? 
– Igen. – Miriam tényleg szereti."

Úgy gondolom, hogy meglehetősen nyitott vagyok a különböző műfajok iránt, mely miatt egy kicsit büszke is vagyok magamra. Előszeretettel próbálok ki komfortzónán kívüli könyveket, mely próbálkozások általában mindig pozitívan sülnek el. Így történt a Vészmadarak esetében is, mely élményt kár lett volna kihagyni, hiszen igen nagy meglepetést okozott  abból a szempontból, hogy a könyörtelensége és brutalitása ellenére is nagyon bejött nekem.

A történet egy fiatal lányról, Miriam Blackről szól, akinek elég csak megérintenie valakit és máris tudja róla, hogy az illető mikor, hol és hogyan fog meghalni. Ez így első hallásra elég borzasztónak tűnik, és higgyétek el, hogy valójában az is, de Miriam már megtanult ezzel a képességével - de nevezzük inkább átoknak - együtt élni, az már más kérdés, hogy mindezt a sok szörnyűséget, hogyan tudja feldolgozni magában. Amikor Miriam találkozik Louis Darlinggal (egy szerencsétlen kamionossal, aki épp rossz időben volt rossz helyen) olyan rémisztő kalandok sorába keveredik, melyek a legrosszabb álmaiban sem fordultak elő vele még soha. Ugyanis amikor felveszi őt a férfi a kamionjába és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják szegényt, miközben épp az ő nevét ejti ki a száján.

Vitathatatlan, hogy már a tartalom alapján sem egy kellemes érzéssel eltöltő harmatos lányregényről van szó, melyet már a legelső oldalak elolvasása után beigazolódni láttam. Ugyanis ahogy nekikezdtem a könyvnek, egy rendkívül eszelős és baromi erőszakos történet bontakozott ki előttem, ami a maga könyörtelenségével rémálmokat ugyan nem keltett benne, de mégis hatással volt rám. Érdekes mód totál magával ragadottt, noha be kell valljam, hogy volt benne egy két olyan rész, ami bizony megkeringette kicsit a bendőmet.

Ez a könyv az egyik legsötétebb hangulatú regény, amihez mostanában szerencsém volt. Miriam látomásai hátborzongatóak voltak és gyötrelmesen részletesek, de ami a legrosszabb volt az egészben, hogy azok a halálesetek, amiket Miriam felvillanni látott, valóban megváltoztathatatlanok voltak, ami tényleg elég lehangoló volt. Ráadásul a lány depressziója, bűntudata és erkölcstelensége, valamint a véres jelenetek is csak tovább fokozták bennem ezt a melankólikus érzést. Nem beszélve belevaló hősnőnk (akit egyébként én nagyon bírtam) mocskos szájáról, melyet olyan kreatív trágárkodások hagytak el, amit a mindennapi kommunikációmba ugyan nem építenék be, de ennek ellenére a maga nemében szinte már-már "gyönyörűnek" és igen kreatívnak találtam őket.

Ami érdekes és egyben kissé zavaró is volt számomra, az a könyv darabos, forgatókönyvszerű szerkezete volt, melynél a történet menetét egyrészt azok a rövid interjúrészletek szakították félbe, amit egy egyetemista srác készített Miriammal, másrészt pedig azok a rövid epizódok, melyekben a Miriam nyomában lévő bérgyilkosok sztorijait és ténykedéseit követhettük nyomon. Az interjús részek abból a szempontból jók és érdekesek voltak, hogy legalább megismerhettük belőlük azon régmúlt eseményeit, amik hatással voltak a lány életére. A bérgyilkosos részek azonban egészen más tészta. Ott totál pszichopata őrültekről volt szó, akiknek azon szadista és gyomorforgató munkamódszereikből kaphattunk ízelítőt, melyek szó se róla elég brutálisak és látványosak voltak, de ennek ellenére én mégsem éreztem hatásvadásznak vagy túlzónak őket, így simán elhittem, hogy tényleg ilyen elborult elméjű emberekkel van dolgunk.

Ami Miriam erős karaktere és nyers humora mellett még nagyon tetszett a könyvben az a kicsi mágikus és természetfeletti szál volt, amit ugyan csak egy rövid ideig láthattunk, de bízom benne, hogy a folytatásban majd többet is kapunk belőle.

Szóval szerintem ez egy nagyon ütős és kemény történet, melynek az olvasása mindenképp megfelelő hangulatot és lelkiállapot igényel. Ami biztosan mellette szól, hogy a sok tucatkönyvtől eltérően tényleg egy egyedi hangulatú és stílusú, ötletes és kellő alapokra épített történetről van szó, melynek a folytatására én tuti vevő leszek.

"Azt hiszed, ha veszel egy kávét, ha megcsókolod a barátnődet, ha belevezetsz egy apácákkal teli buszt egy tűzijátékgyárba, az a te döntésed. Te akartad így. Te hoztad ezt a döntést, és a döntésednek megfelelően cselekedtél, ugye? Bzzt! Té-hé-ves. Mindannyiunk élete csak egy sor esemény, amelyet gondosan kikalkuláltak, hogy az előre eltervezett halálunkhoz vezessen. Minden pillanatunk. Minden cselekedetünk. Minden szeretetteljes suttogásunk és gyűlölet hajtotta gesztusunk… mind csak egy apró csavar egy óraműben, amely várja, hogy azon a végső órán megszólaltathassa a riasztót."

Chuck Wendig

Ui: A könyvből tévésorozat is készül, melyre hogy kíváncsi vagyok-e, azt még nem tudom, mert egész más olvasni és látni a könyvbéli szörnyűségeket, ráadásul  az írás vizualitása számomra pont megfelelő volt, de ha arra gondolok, hogy mindezt képernyőn kéne végignéznem, nos, arra már nem biztos, hogy feltétlen beneveznék.

                                                                                                        

A sorozat kötetei:

1. Blackbirds

2. Mockingbird 

3. The Cormorant

4. Thunderbird

Kiadó: Fumax
Eredeti cím: Blackbirds
Sorozat: Miriam Black
Fordította: Rusznyák Csaba
Oldalszám: 288
Beszerzés: vásárlás, saját példány

tovább olvasom Chuck Wendig: Vészmadarak (Miriam Black 1.)