Rachel Givney: Szerelmes Jane

Ahogy megláttam ezt a könyvet a friss megjelenések között, rögtön tudtam, hogy ez nekem mindenképp kell. Imádom Jane Austen munkásságát, ezért a világ összes kincséért sem hagynék ki egyetlen vele kapcsolatos, vagy róla szóló könyvet sem. Ráadásul a fülszövegből az is kiderült, hogy időutazás is van benne, úgyhogy naná, hogy rögtön repült is a kosaramba.

A történetről röviden annyit, hogy a huszonnyolc esztendős Jane Austen úgy tűnik, hogy már örökre vénlány marad, merthogy ennyi idősen már rég megfelelő férjet kellett volna találnia magának, de őt a házasság helyett inkább csak az írás érdekli. Egy fájó érzelmi csalódás után úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a sorsát, és megtalálja igaz szerelmét, melynek során különleges körülmények közé sodródik.

Varázslatos módon a mai Angliában találja magát, ahol ló nélküli acélkocsik „vágtáznak” az utcákon, és az emberek is megbotránkoztatóan kevés ruhát viselnek magukon. Egy új barátnőre is szert tesz egy volt filmsztár, Sofia Wentworth személyében, akinek öccse, a merészen jóképű, okos és jószívű Fred iránt őszinte romantikus érzéseket kezd táplálni.

Jane London utcáit járva örömmel fedezi fel, hogy mára már híres író lett belőle, pontosan hat regénye jelent meg, és világszerte szeretik és ismerik a nevét. De ahogy egyre jobban kezd beleszeretni Fredbe, az irodalmi világban való jelenléte egyre halványabb lesz. Sorra tűnnek el a regényei, úgyhogy gyorsan meg kell találnia a módját, hogy mindezt hogyan akadályozhatná meg, még mielőtt túl késő lesz.

Izgalmasnak és nagyon egyedinek találtam a könyv alapfelvetését, miszerint Jane Austen véletlenül napjainkba utazik és választania kell az igaz szerelem és az írói karrierje között. Az is nagyon tetszett, ahogyan Jane rácsodálkozott és reagált a 21. századi dolgokra, például, hogy milyen tiszta víz folyik a csapból, vagy hogy milyen paraffinillata van mindennek, illetve hogy mindenkinek milyen fehér a foga és üde a lehelete. A kórházi jelenetek és az ott átélt tapasztalatai is maradandó élményt nyújtottak számomra, de erről nem árulhatok el többet.

Jane-t kíváncsi és éleslátó karakternek festette le a szerző, de szerintem - és most nemcsak a rajongó beszél belőlem - Jane valójában is egy nagyon különleges és éleslátó személyiség lehetett, ami az utókorra hagyott regényeiből is tökéletesen látszik. Nem hiába no, mégiscsak ő a történelem egyik legnagyszerűbb és legismertebb szerzője. (Ezt pedig a rajongó mondatta velem.)

A könyvben lévő romantikus szállal nem voltam teljesen kibékülve. Az elején olyan izgalmasan és humorosan indult Jane és Fred kapcsolata, de aztán szép lassan valahogy ellangyosodott és laposodott az egész. Fred kezdetben nagyon szimpatikus volt számomra, de aztán amikor kiderült, hogy angol tanár létére még egyetlen könyvet sem olvasott Austentől, rögtön nagyot esett a szememben. Ráadásul úgy éreztem, főleg a könyv vége felé, hogy Fred nővére Sofia, jobban támogatta és több dologban is a segítségére volt Jane-nek, mint az a férfi, akibe végül is szerelmes lett.

És akkor itt el is érkeztünk Sofiához, akit bár kezdetben kissé idegesítőnek találtam, a könyv végére azonban egész megszerettem. Nagyon élveztem az ő történetívét, ami nem mellesleg egy kis romantikán kívül egy komoly érzelmi válságból való kilábalást is magába foglalt. Az ő története nemcsak különálló és rendkívül szórakoztató része volt a történetnek, de – számomra legalábbis - a legjobb és a legélvezetesebb is egyben. Ráadásul mivel Jane nem sok segítséget tudott nyújtani Sofia szakmai és magánéleti nehézségeinek megoldásában, kivétel egy, a könyv végi csodás tanácson kívül, ezeket a problémákat Sofiának teljesen egyedül kellett megoldania, amit meg kell hagyni, nagyszerűen hajtott végre.

Szóval összességében élveztem a könyv olvasását, bájos volt és kedves, de valahogy ez a lassú tempójú, romantikával és humorral vegyített időutazós meseszövés mégsem sodort és szippantott úgy magába, mint ahogy azt vártam. Nem volt rossz, de * csak súgva mondom * ennél kicsivel jobbra számítottam.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Jane in Love

Fordította: Bartók Imre

Oldalszám: 462

tovább olvasom Rachel Givney: Szerelmes Jane

Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Impulzív vásárlás volt ez a könyv. Nem nagyon olvastam utána, de a tartalma alapján érdekesnek találtam, így hamar bekerült a kosaramba.

Tokiótól pár órás autóútra egy magányos telefonfülke áll egy tengerparti kertben. Állítólag, ha felveszi valaki a kagylót és beszél bele, a szél elviszi a hangját a szeretteihez, ezért sokan utaznak a Széltelefonhoz, hogy beszéljenek az elhunytjaikkal, és elmondják nekik azokat a dolgokat, amiket életük során nem tettek meg. Egy napon Jui is elindul e varázslatos helyre, aki a 2011-es szökőárban veszítette el édesanyját és a kislányát. Útja során találkozik egy férfival, Takeshivel, akinek szintén egy traumával kell megküzdenie. Mindketten túlélők és minden közös útjuk során - mert az első találkozás óta mindig együtt mennek el havonta egyszer a Széltelefonhoz - egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Egy idő után pedig egyszerűen csak hagyják, hogy az őket ért tragédia után az életük végre megváltozzon és a maga útjára lépjen.

Ám a könyv nemcsak kettejük történetéről szól, hanem azokról az emberekről is, akikkel itt ismerkedtek meg. Olyanokról, akik szintén lelkükben hordozzák a bánat terhét, és akik egyfajta terápiának érzik a fülkébe való belépést, tárcsázást és az elvesztett hozzátartozóikkal való beszélgetést.

Nehezen tudom elmondani a véleményem erről a könyvről, egyrészt, mert magát a történetet és az ötletet csodálatosnak tartom, hiszen ez a Széltelefon valóban létezik és valóban sokan használják. Másrészt, mert mindennek ellenére mégsem tudott igazán megérinteni és elvarázsolni a könyv.

A történet eleje nagyon jól indult, a főszereplők gyászának és Jui Takashival való találkozásának története igazán ígéretesnek és érzelmesnek ígérkezett, de egy idő után mégis elvesztettem az érzelmi kötődést a történettel és a távolság is egyre nagyobb lett köztem és a szereplők között, ami szerintem az író stílusának – mindent olyan tényszerűen és érzelemmentesen írt le –, a kissé nehézkes mondatoknak, a merev karaktereknek, illetve az időben való ugrálásnak volt köszönhető. Többször is előfordult velem, hogy újra kellett olvasnom egy-egy mondatot, hogy a mögöttes tartalmát is tökéletesen megértsem, vagy hogy csak pozicionálni tudjam, kivel és hol vagyok most éppen. Ráadásul néhány fejezetben teljesen más karakter sorsát és bánatát ismerhettük meg, amit igazán érdekesnek találtam és tényleg szerettem, de mindez kissé darabossá, mondhatni kaotikussá tette az egészet. Hiányoltam egy erős és konkrét vezérfonalat, amit a szerző határozott kézzel vezetett volna végig a regényben.

A könyv elég melankolikus hangulatú, ami a történet végéig kitart, annak ellenére, hogy egy olyan helyről mesél, ahol az emberek megnyugvásra, békére és a szeretteikkel való beszélgetés utáni boldogságra lelnek. A hangsúly folyamatosan a fájdalomra, a szenvedésre és a bánatra irányul, olyannyira, hogy a végén még a Jui és Takashival történt pozitív dolgok miatt sem tudtam igazán fellélegezni.

Szóval a könyv egyértelműen a gyászról, illetve annak feldolgozásáról, folyamatáról és végül az újrakezdésről szól, úgyhogy aki ebben a témában szeretne kicsit jobban elmerülni, annak bátran ajánlom. Én a magam részéről örülök, hogy olvashattam. Nem sok ilyen témájú könyv kerül a kezembe, inkább kerülöm őket, mert félek, hogy érzelmileg túlságosan lehúznának. Ám ez a kötet - talán a  tárgyilagos stílusa miatt - mégsem volt lelkileg túl megterhelő számomra, inkább különleges. Sok olyan részt találtam benne, ahol érdemes volt kicsit megállni és elgondolkodni, vagy épp megfontolni az ott olvasottakat. Mint például ezt is.

Egy amerikai pszichoterapeuta híres mondása szerint: Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: Quel che affidiamo al vento

Fordította: Túri Zsuzsanna

Oldalszám: 288

tovább olvasom Laura Imai Messina: Amit ​a szélre bízunk

Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Sarah a nagymamájától örökölt könyvesboltot vezet egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. A könyvek iránti szeretete miatt minden egyes használt könyvet képes megvásárolni, ami csak a keze ügyébe kerül. Így nemhogy fogynának a könyvek a boltjában, hanem csak egyre növekszik a számuk. Ennek köszönhetően üzlete nem túl jövedelmező és egy meghibásodott vízvezetéknek hála nagyon gyorsan a csőd szélére is kerül. Sarah-nak gyorsan megoldást kell találnia a problémájára, amiben egy barátja lesz segítségére, aki meglepő ötlettel áll elő: Sarah-nak be kell fogadnia Maxime Maréchalt, az ismert színészt, aki nemcsak a kamerák előtt, hanem a való életben is a rosszfiú szerepét játssza. Ugyanis a legutóbbi balhéja miatt közmunkára ítélték és ha Sarah bele menne abba, hogy jelentős anyagi támogatás fejében hozzá költözzön és a könyvesbolt helyrehozatalával töltse el a rá kiszabott időt, akkor sikerülne kilábalnia az adósságokból és mindenki jól járna.

A könyvben két teljesen ellentétes személyiségű ember találkozásának és megismerkedésének történetét ismerhetjük meg, akikre aztán tényleg igaz a mondás: az ellentétek vonzzák egymást. Sarah nyugodt és jóságos volt, míg Maxime-ben a korábbi nyomorúságos élete keltette harag munkálkodott folyamatosan. Minden jel szerint hiányzott életéből az Adrenalin, ezért is kereste magának mindig a bajt, és ragadt meg minden lehetőséget a verekedésre. Maxime egy elég labilis pasi volt. Túl problémás és túl vad. Persze nyilvánvaló volt, hogy ők ketten előbb-utóbb elnyerik majd egymás bizalmát és szerelmesek lesznek egymásba, a kérdés csak az volt, hogy milyen problémákkal és buktatókkal teli úton jutnak majd el odáig.

Emily Blaine stílusa magával ragadó, könnyed és szórakoztató volt, és a könyv olvasásával is gyorsan lehetett haladni, de nekem ennél több kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani egy regényre, hogy jó volt és szerettem. Kezdjük a szereplőkkel, akik túl sztereotipra sikerültek ahhoz, hogy maradéktalanul elnyerjék a tetszésemet: a szelíd és félénk könyvkereskedő, valamint a jóképű, sötét és lázadó színész, melyhez hasonló karakterekkel már számtalan könyvben találkoztam, de azokban valahogy mégis jobban működött a dolog. Mondjuk ha több mélységet és eredetibb személyiséget kaptak volna hőseink, az sokat segített volna rajtuk, de sajnos egyikük sem volt semmiben kimagasló vagy különleges. Csakúgy, mint maga a történet, melyben egy szál rejtély és izgalom sem volt,  apró meglepetések meg végképp nem értek bennünket. A cselekmény az első perctől kezdve kiszámítható, úgyhogy már a könyv legelején lehetett tudni, hogy hova fut majd ki a történet, amivel egyébként szintén semmi problémám nem szokott lenni, ha van valami, ami – és itt újra csak ismételni tudom önmagam - különlegessé és szerethetővé teszi az egészet. Gondolok itt például a szereplőkre (akikhez itt nem tudtam kötődni), a cselekményre (amit csak egy hajszál választott el az unalomtól) vagy a romantikára… 

Apropó romantika. Utálom leírni, de ez a része sem ragadt túlzottan magával a történetnek. Nem igazán éreztem valódi vonzalmat a két szereplő között (és a kémia sem igazán működött közöttük), melynek oka úgy vélem Sarah viselkedésében rejlett, akiről mint az elején kiderült, meglehetősen bátortalan a férfiakkal való kapcsolatban. Nem sok tapasztalata volt még ezen a téren, de érdekesmód Maxime-al hipp-hopp azon kapta magát, hogy szárnyakat növeszt és vállalkozó kedvű, sőt kezdeményező lesz. (Hát ezt meg hogy? Mikor? És egyáltalán miért?) Meg aztán Maxime gyengéd érzéseit is túl hirtelennek és érthetetlennek éreztem Sarah irányában, ráadásul sokszor olyan elviselhetetlenül és bunkó módon viselkedett vele, hogy Sarah helyében én már rég kipenderítettem volna otthonról. 

Persze voltak pozitív dolgok is a könyvben, nagyon tetszett  például a kisvárosi hangulat és a városka színes és kedves lakói, akik féltékenyen és nagy szeretettel vigyáztak kis könyvkereskedőjükre és mindenben a segítségére voltak. Úgyhogy összességében nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet, ami valójában számomra a regények, az olvasás és a hozzájuk kapcsolódó érzések és tevékenységek szeretetről szólt. Úgy gondolom, hogy az ilyen történetekre mondják azt, hogy tisztességes iparos munka, de semmi rendkívüli.

Hogy kinek ajánlom? Aki egy mélység nélküli könnyed és szórakoztató romantikus regényre vágyik, az biztos nem fog csalódni benne.    

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: La librairie des rêves suspendus

Fordította: Balla Katalin

Oldalszám: 336

 

tovább olvasom Emily Blaine: Az álmok könyvesboltja

Holly Black: A gonosz király ● A semmi királynője (A levegő népe 2.-3.)

Mivel a két részt közvetlen egymás után olvastam, így úgy gondoltam, hogy egy bejegyzésben emlékezem meg róluk. Annál is inkább, mivel annyira összefolyt bennem a kettő, hogy nem is tudnám már nagyon élesen elkülöníteni őket.

     

Szóval kezdem azzal, hogy mit szerettem leginkább ebben a sorozatban: a tündérek világát. Hogy miért? Mert annyira változatosan és izgalmasan festette le mindazt a szerző, tele titkokkal, intrikákkal, meglepetésekkel és különböző veszélyekkel, hogy én a magam részéről biztos be nem tettem volna oda soha a lábam. Olvasni róla persze már egészen más kérdés, azt ezer örömmel tettem és teszem ma is, bármikor, akár a világ végezetéig. (Nagy szavak, tudom. De most annyira átszellemült vagyok, hogy nézzétek el nekem. :)) 

A szereplők tekintetében Jude karakterét szerettem a legjobban. Többször ámulatba ejtett remek manipulatív készsége, és bár növekvő hatalomvágyát sokszor már bosszantónak találtam, mentségére legyen mondva, volt mikor már ő is tisztában volt azzal, hogy elvetette a sulykot. Jude mindig erősnek és magabiztosnak mutatta magát, mégis rengeteg törékeny és bizonytalan pillanatát láthattuk, ami számomra azt bizonyította, hogy a sok ármány és hazugság mellett valahogy mégis sikerült megőriznie emberi oldalát - és ez tette őt igazán különlegessé számomra. 

Na és persze a kitartása és az ereje, és nem utolsósorban, hogy a háttérből határozott kézzel tudta irányítani Cardant - aki soha nem könnyítette meg a dolgát. Jude, bárhogy is nézzük, mindig is csak egy halandó lány maradt a tündérek között, aki a túlélésért küzdött. Hiába volt nagy hatalommal felruházva, mégis magányosnak érezte magát hiszen ne feledjük, amellett, hogy az első rész végén elárulta örökbefogadó apját, a másodikban már az ikertestévérétől is elidegenedett.

Na és itt van Cardan, aki elég zavaros és bonyolult figura volt, talán ezért is szeretem őt annyira. Na meg mert ugyanazt a fajta vad káoszt hordozta magában, mint Jude, és ugyanazok az elérhetetlen és zavaros érzések dúltak a szívében, amelyek Jude-ban is megvoltak. Amit fájlaltam vele kapcsolatban, hogy kissé távolinak éreztem az ő karakterét, sokkal több meghittebb és bensőségesebb jelentet is el tudtam volna képzelni vele és Jude-al.

♥ Értékelés: 4/5 ♥

És, hogy a történetről is mondjak valamit: a második részben Jude mindent megtesz, hogy Cardan továbbra is a trónon maradjon. Ahhoz pedig, hogy mindez kivitelezhető legyen, megfelelő szövetségesekre volt szüksége. És bár Balekin börtönben volt, de az ő közbenjárásával mégis háború közeledett, ami persze a lehető legrosszabbkor jött.

Ami kicsit bosszantott ebben a részben (és igazából az utolsóban is), az a Cardan és Jude közötti  kapcsolat volt. Annyira nem lehetett rajtuk eligazodni – és nagyon úgy tűnt, hogy maguk sem tudták, hogy mit akarnak egymással kezdeni -, és ez a bizonytalanság nekem nem nagyon jött be. Ezért is voltam kiakadva a könyv végén, mert nem értettem Cardan motivációját. Persze a harmadikban érthetővé vált számomra, na de akkor is. Mi a fene volt ez? Hogy a csudába rekedhetett meg még mindig a szivatás fázisában a kapcsolatuk? Miért nem tudtak végre őszintén beszélni egymással?

♥ Értékelés: 4.5/5 ♥ 

És akkor jött a harmadik rész, aminek a végével, bevallom, szintén nem voltam teljes egészében kibékülve. Merthogy nem igazán tetszett az, amit Jude-nak tennie kellett ahhoz, hogy Cardant megmentse az átoktól. Az utolsó pillanatig úgy éreztem, hogy Jude-ot még mindig semmi más nem érdekli csak a hatalom megtartása, amit a korábbi események fényében egyáltalán nem vártam volna tőle. Még akkor sem, ha annyira naiv és esetlen volt a szerelemben, mint ahogy azt láthattuk.

Mindettől eltekintve számos olyan aspektusa volt a sorozatnak, amit végig imádtam benne. Kezdve az egészet átható feszültséggel, és a történet alakulásának bizonytalanságával, merthogy soha nem lehetett tudni pontosan, hogy merre tart a történet: háború közeleg? Összeesküvés? Kiben bízhatunk meg, ha úgy tűnik, hogy mindenki átveri a másikat? Egészen az egyedi és emlékezetes mellékszereplőkig, akik hol segítették, de leginkább csak akadályozták hősünket célja elérésében. Szóval összességében egy irtó izgalmas és feszes tempójú történet volt ez, melyben a tündérek világát, az udvari intrikát és cselszövést végig nagyon élvezetesnek és nagyszerűnek találtam.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredetu cím: The ​Wicked King ● The ​Queen of Nothing

Fordította: Szabó Krisztina

Oldalszám:360, 336

tovább olvasom Holly Black: A gonosz király ● A semmi királynője (A levegő népe 2.-3.)

Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése

Mrs. Christie rejtélyes eltűnése a krimik királynőjének, Agatha Christie életének egy rejtélyes epizódját írja meg, ami a mai napig bizonytalanságban tartja az embereket. Időben 1926-ban járunk, ami két szempontból is jelentős év volt Agatha számára. Egyrészt, mert Az Ackroyd-gyilkosság c. regényének megjelenésével egyre komolyabb népszerűségre tett szert, másrészt, mert ebben az évben derült ki, hogy Archie, a férje elhagyja őt. Benedict regénye ezt az időszakot dolgozza fel, illetve pontosabban azt a 11 napot, amikor Agathának az őt ért érzelmi traumák hatására rejtélyes módon nyoma veszik.

Nem vagyok nagy AC rajongó, félve is írom le, hogy még csak egyelten könyvét (a Tíz kicsi négert) olvastam, ám az életével foglalkozó regények (pl. Rejtély ​az Orient Expresszen) valami oknál fogva mindig is nagyon érdekeltek. Ezért is vágtam bele ebbe a regényébe, ami már most elárulom, irtózatosan tetszett. 

A regény felépítése szerintem nagyszerű volt, mivel nem egy idősíkon követhettük nyomon az események folyását, hanem oda-vissza ugráltunk az időben, kezdve onnan, amikor Agatha és Archie megismerkedik egymással, egészen addig, amíg Agatha Archie-val folytatott heves veszekedés után hirtelen eltűnik.

Tetszett, ahogy Agatha és Archie kapcsolatának alakulását végig szépen nyomon lehetett követni. A magam részéről az elején még drukkoltam is nekik, hogy összejöjjenek, majd később nem győztem csak szörnyülködni az egyre mérgezőbb kapcsolatuk alakulása láttán. Agatha rengeteg energiát fektetett abba, hogy életbe tartsa a házasságát. Kétségbeesetten szeretett volna jó feleség lenni minden sérelme és férje hideg viselkedése dacára. És hiába volt őszintén szerelmes Archie-ba, az anyagi gondok, majd később az, hogy Agatha többet kezdett keresni, mint a férje, és hogy egyre növekvő népszerűsége elhomályosította Archie sikeres karrierre tett kísérleteit, éket vert közéjük.

Agatha Christie fiatalkori képe, illetve a könyv spanyol és cseh kiadása.

Bevallom, Archie-t a könyv végére kifejezetten meggyűlöltem. Nárcisztikus és önző  magatartása és persze Agatha mindent eltűrő és belenyugvó viselkedése miatt sokszor csak a fejemet fogtam. Számtalan olyan jelenet volt a könyvben, amikor sikítani tudtam volna az Agathát ért sérelmek miatt.  Egyszerűen hihetetlen volt, hogy mennyire alávetette magát mindenben a férje akaratának - melyben még az anyja is adta alá a lovat -, és olyan szörnyű volt látni, hogy ennek hatására miként kezdi szép lassan elveszíteni valódi énjét. Azt pedig, hogy még a gyermekét is képes volt háttérbe szorítani a férje javára, már-már vérlázítónak találtam. Ó milyen sokszor ráztam volna meg, hogy térjen már végre észhez és vegye észre milyen romboló hatású, egyoldalú és elnyomó kapcsolatban él a férjével. 

Ami kifejezetten tettszett a könyvben, hogy a szerző rengeteg ismert tényt használt fel Agatha Christie önéletrajzából - az eltűnésének körülményeit is például tűpontosan írta le -, ám a történet befejezése persze már csakis az ő saját agyszüleménye volt, ami meg kell hagyni, nekem rendkívül tetszett.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy azt Benedict leírta, de tény, hogy Agatha Christie valóban eltűnt, melynek körülményei nem ismertek. Hogy mi történt abban a 11 napban? Idegösszeomlása volt és elmenekült, vagy ahogy a férje állította valóban amnéziát kapott az érzelmi megterheléstől és csak véletlenül kötött ki egy távoli szállodában, vagy esetleg a férjére akart ráijeszteni vagy megbüntetni, urambocsá gyanúba keverni az eltűnése miatt (ami egyébként élete nagy mesterműve lenne), nem lehet tudni, és úgy tűnik, hogy ez már soha nem is derül ki.

Mindenesetre Marie Benedict nagyszerűen munkát végzett a tények és fikció egybemosásával és Agatha személyiségének kevésbé ismert oldalának megfestésével. Én legalábbis nagyon élveztem a könyv olvasását és a vége is elégedettséggel töltött el. Úgyhogy minden Agatha Christie rajongó számára nyugodt szívvel tudom ajánlani, azok számára pedig, akik nem ismerik annyira az írónő magánéletét, különösen, mivel ez a könyv nagyszerű lehetőség arra, hogy közelebb hozza őt hozzánk, és az írón túl, az egyszerű és erős nőt is meglássuk benne.  

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Mystery of Mrs. Christie

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 332

tovább olvasom Marie Benedict: Mrs. Christie rejtélyes eltűnése