Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

A friss megjelenések között láttam meg ezt a kidolgozott felsőtestű, ám szemlátomást nyakfájós pasit, aki bevallom, rögtön felkeltette figyelmemet. A könyv fülszövegét olvasva pedig egész kíváncsi lettem szegény ember hányatott sorsára.

A történetről röviden annyit, hogy a világot óriási csapás érte; a férfinem a kihalás szélén áll. De pánikra semmi ok, mert a világ megmentésére egy ún. Utolsó Férfiak Társaság jön létre, aminek egyetlen feladata, hogy újra benépesítse a régiókat. A társaság tizenkét nemzőképes férfit tart számon és küldözgetik őket egyik nő ágyából a másikba, természetesen jó pénzért, csak annak, aki fizetni tud érte. Hősünk egyike e tizenkét férfinak, Folsom Donahue, aki már totál megcsömörlött a rengeteg keféléstől, amit egyébként nem csodálok. A napi limit három nő, minimum ennyinek kell gyereket csinálnia, ami persze nem mindig jön össze, és itt nem az aktusra gondolok, mert Folsom mindig tettre kész hála a kifogyhatatlan kék bogyóknak, hanem magára a megtermékenyülésre.

Merthogy még így sem esik mindenki teherbe, azonban hősnőnknek szerencséje van.  Gwen mindig is gyereket szeretett volna, és Folsom ezt meg is adja neki. Az első perctől kezdve vonzódnak egymáshoz, de ilyen elcseszett társadalomban persze esélyük sincs a boldog közös jövőre. Gwennek nagyon fáj, hogy a Társaság Folsommal igazságtalanul bánik, és rabszolgaként tartja az irányítása alatt, ezért elhatározza, hogy mindent megtesz, hogy megmentse őt, még ha forradalmat kell kirobbantania akkor is. Ám vannak, akik semmitől nem riadnak vissza és mindent megtesznek, hogy Folsomot bárki is kisajátítsa.  

Na kérem szépen azzal kezdeném, hogy ez a könyv egy vicc. Iszonyatosan kidolgozatlan, sőt mondhatni egyszerű.

Az alapfelállás a következő: amíg a férfiak az ilyen-olyan háborúkban gyilkolászták egymást, az anyatermészet elintézte a többit és aki életben maradt, azt terméketlenné tette. Csak tizenkét nemzőképes férfi maradt a világon (vagy csak Amerikában? ez nem volt tiszta számomra), akik iránt képzelhetitek milyen hihetetlen nagy kereslet volt ezek után. A népesség folyamatosan csökken és ne, ne reménykedjetek a spermabankokban, mert azok már réges-rég kiürültek. És egyébként is, a nők megtermékenyítése csakis természetes módon történhet, tehát még mindig férfira van szükség ahhoz, hogy valaki teherbe essen. Hogy miért? Nem hiszitek el - ez a legjobb része az egésznek -, mert a tudomány háttérbe szorult és a technológia nem volt olyan fejlett, mint azelőtt. Ami azért is volt érdekes, mert amellett hogy állítólag több betegség terjedését sikerült megakadályozni, Gwen terhessége is már kb. egy hét után megállapítható volt, sőt még az is, hogy fiúgyermeket vár. Most akkor mi van? Csak a mesterséges megtermékenyítés nem működik? Visszafele fejlődünk vagy nem? Vagy csak részben?

A másik problémám a világfelépítéssel volt. Semmit nem tudtunk meg, hogy miként alakult át a világ, csak hogy tizenkét régióra osztották, amiket az egyszerűség kedvéért valamilyen szín alapján neveztek el, a jellemzésük pedig kimerült pár jelzőben. A Vörösé például annyiban, hogy ott a nők „másmilyenek”- hűűű ez aztán sokat elárul róla. A Zöldről annyit tudunk, hogy az viszonylag biztonságos, a Kékbe általában azok a nők mennek, akik nemet akarnak váltani, a Liláról, Feketéről és a fennmaradó többiről pedig semmit. Ja és a legjobb az egészben - tudom, hogy volt már egy legjobb, de higgyétek el, ez sem marad el sokkal mögötte -, hogy minden régióban a házak ajtaja aszerint van más-más színre festve, hogy a lakója melyik ágazatban dolgozik. Az orvosoknak sárga ajtaja van, a politikusoknak kék, a szolgáltatóipari dolgozóknak zöld, a felső rétegnek fehér.  Hahhh, és még ránk mondják, hogy túlbonyolítjuk a dolgokat. Kikérem magunknak hogyha a mi világunkat élnénk, ilyen egyszerű lenne minden.

Ám ettől még mindig simán lehetett volna ez egy nagyon jó kis könyv, ha tudtam volna szeretni a szereplőket, de ezen a téren sem ért el átütő sikert nálam a történet. Merthogy mind a két szereplőt sík hülyének tartottam, de Gwent  különösen. Az ő cselekedetei többször is kicsapták nálam a biztosítékot, de igazából együtt voltak ütős kis páros. Őszintén szólva abszolút nem tudtam követni a gondolkodásukat. Most komolyan, egyikük sem gondolt arra, hogy ha elmennek együtt vacsorázni, egymás kezét fogják a nagyközönség előtt és még a kocsiban is szeretkeznek, senki nem veszi majd észre és nem lesz belőle óriási balhé és kerül fel róluk kép a netre? Hiszen könyörgöm, Folsom egyike azoknak a férfiaknak, akik a világ utolsó reménységei, és akiknek a farkát vallásos imádat veszi körbe. Minden mozdulatát árgus szemek követik, a nők egyik fele a lábai elé borulna, a másik pedig a legszívesebben szexrabszolgának tartaná, össze-vissza taperolják, és mindent megtennének a figyelméért. És ezek után ők mégis elmennek nyilvánosan együtt szórakozni? Ráadásul úgy, hogy Folsomnak már voltak negatív tapasztalatai ezen a téren? Jééézusom!

A másik dolog, ami felett nem tudtam napirendre térni, hogy Gwennek tényleg öt hónap, ismétlem öt hónap után jutott csak az eszébe, hogy a Kaspertől kapott k..va gombot végre megnyomja és segítséget hívjon? Abba már bele sem merek gondolni, hogy ez a fekete csiptetőn lévő gomb hogy nézett ki, hogyan működött és vajon milyen hatótávolságú kütyü lehetett, merthogy a technológia ugye nem volt olyan fejlett, mint korábban. (Biztos a férfi mérnökök és tudósok hiánya miatt, de ezt az ajtót most ne nyissuk ki, mert nem érnénk a végére.) Mindenesetre óriási mázli, hogy nem merült le benne az elem, már ha elemmel működött egyáltalán. 

Nem szeretném tovább ekézni a könyvet, pedig volna még pár dolog, amibe bele lehetne kötni. Őszintén szólva elég sok mindent nem tudtam elfogadni benne, mert butaságnak véltem, de legalábbis meglehetősen valószerűtlennek. Így egy idő után próbáltam inkább elengedni ezeket a zavaró tényezőket - ami többé kevésbé sikerült is - és élvezni a könyvet. Ha másért nem, akkor csak a Gwen és Folsom között kialakuló tiltott szerelem és erotikus jelenetek miatt, amikkel végül is semmi problémám nem volt, sőt egyedül csak ezek tetszettek a könyvben. Szóval ebből a szempontból tulajdonképpen egész jól szórakoztam, úgyhogy összességében nem volt ez annyira rossz, de jó sem. 

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Folsom
Fordította: Felföldi Edit
Oldalszám: 304

tovább olvasom Tarryn Fisher – Willow Aster: Folsom ~ (A férfiak végnapjai 1.)

Erika Johansen: Tear ​királynője (Tear királynője 1.)

Ó, de régóta tervezgettem már ennek a könyvnek az olvasását, de eddig valahogy mindig háttérbe szorult. Most kéne jönnie annak a résznek, hogy pedig milyen kár lett volna kihagyni, mert egy hihetetlenül jó és maradandó élményt nyújtó olvasmány volt számomra - de ez nem így van. Mert bár izgalmas volt, meg egyedi, meg fantasy (igaz csak lightosan), meg poszt-apokaliptikus (ez is csak lightosan), de annyira mégsem varázsolt el, mint ahogyan azt a vártam.

A történetről röviden annyit, hogy hősnőnk egy tizenkilenc éves fiatal lány, Kelsea Glynn, akit gyerekkora óta arra neveltek, hogy egy nap ő legyen az ország trónjának várományosa. A királyság azonban, amit megörökölni készül, rendkívül romlott, korrupt és veszélyes. Ellenségei a megkoronázása napjáig, sőt még utána is, nem egyszer próbálnak az életére törni, de Kelsea jól veszi az akadályokat és gyorsan tanul. Hűséges testőrei - akik nélkül rögtön elveszett volna - mindig ott vannak mellette, hogy megvédjék, és még néhány szövetségesre is sikerül szert tennie a birodalomban, akik segítségére úgy tűnik, hogy nagy szüksége lesz majd a jövőben.

Ami legelőször eszembe jut a könyvvel kapcsolatban, hogy íme, itt van végre egy olyan kiváló és igazán szerethető YA női főszereplő, aki nem túl szép és közel sem tökéletes, de hihetetlen akaraterővel, kitartással és szilárd erkölcsi értékkel rendelkezik. Ráadásul tisztában van külső hiányosságaival, és mivel ezen nem tud változtatni, nem is agyalja túl a dolgot, hanem elfogadja azt és a nyavalygás helyett a figyelmét sokkal fontosabb teendőkre - az országban lévő káosz megszüntetésére és a népe tiszteletéért vívott küzdelemre – öszpontosítja. Johansen szerintem nagyon jól mutatja be Kelsea jellemfejlődését, hogy miként nőtt fel az ország irányításához szükséges feladatokhoz a nyakába zúduló rengeteg teher hatására. Hogy miként vált egy vidéken nevelkedett vidám és kissé engedetlen lányból erős, céltudatos, és határozott személyiséggé. Szerencsére Kelsea-n kívül van még pár szerethető karakter a könyvben, akiket az írónő szintén nagyon részletesen dolgozott ki. Néhányuk háttértönrténetére felettébb kíváncsi vagyok, remélem a következő részekben azokra is fény derül majd.

A regényben felépített világ sajnos nekem kevés volt, és a fantasy szálat sem éreztem igazán erősnek - gondolom ezek is a következő részekben kapnak majd nagyobb hangsúlyt. Mindenesetre most csak egy kis ízelítőben lehetett részünk mindenből, de már most érzem, hogy Kelsea és a vele szemben álló Vörös Királynő mágikus képességei a későbbiekben még nagy meglepetéseket okozhatnak számunkra.

Ami miatt nem igazán jött be nekem a könyv, az a stílusa volt. Nem éreztem igazán egyenletesnek és kiforrottnak, illetve az eleje is túl lassan indult be. Pedig olyan szépen vezette fel az írónő az eseményeket egyre jobban fokozva ezzel bennem a feszültséget, hogy már alig vártam a cselekmény tetőfokát, de az valahogy mégsem akart eljönni. Olyan volt, mint egy besült tüsszentés. Tudjátok, amikor nagy levegőt vesztek és várjátok, hogy na most… na most mindjárt kireppen a dolog, még a napba is belenéztek, hogy gyorsítsátok ezt a jóleső folyamatot, de aztán valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az inger elszáll, ti pedig ott álltok csalódottan, hogy még egy jóízű tüsszentést sem tudtok kicsikarni magatokból.

Na persze nem azt mondom, hogy végig ezt éreztem olvasás közben, de az elején különösen. Aztán ahogy jobban belefolytam a cselekménybe és megismertem Kelsea-t; józan gondolkodását, közvetlen modorát és hajthatatlanságát, meg ahogy uralkodott, vagy ahogy figyelte testőrei reakcióit tetteire - és olykor bölcsen még hallgatott is rájuk - szép lassan sikerült elengednem aggályaimat és élvezni a könyvet, ami a végére egész kellemes meglepetést okozott számomra.

Hogy folytatni fogom-e sorozatot? Nos, mivel a következő rész már itt csücsül a polcomon, valószínűnek tartom, de ellenkező esetben nem vagyok biztos benne, hogy hanyatt-homlok rohannék érte. 

A trilógia részei 

1. Tear királynője

2. Tear ostroma

3. Tear végzete

Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Queen of the Tearling

Sorozat: The Queen of the Tearling
Fordította: Huszti Zsuzsanna
Oldalszám: 352

tovább olvasom Erika Johansen: Tear ​királynője (Tear királynője 1.)

Josh Malerman: Madarak ​a dobozban

Mint oly sok esetben, most is a könyv fülszövege volt az, ami elsősorban felkeltette a figyelmemet és vásárlásra késztetett. Amiről így utólag elmondhatom, hogy jó döntés volt. Abszolút megérte. Még akkor is, ha esténként rendesen beparáztam tőle.

A könyvről röviden annyit, hogy a világ, amiben a történet játszódik a végét járja, ugyanis egy olyan ismeretlen és rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire elég csak egyetlen pillantást vetnie az embernek, hogy őrjöngő gyilkossá váljon. Eleinte még csak eltszórt pletykák és tudósítások voltak hallhatók olyan hajmeresztő dolgokról, melyekben emberek láttak valamit, mely után megőrültek és kegyetlen módon megölték társaikat, majd utána végeztek magukkal is. Aztán hamarosan ezek a hírek egyre gyakoribbá váltak, míg végül a tévé elsötétült, a rádió elhallgatott, az internet pedig összeomlott. A hisztéria és a rettegés az egész világot bejárta.

Egy ilyen világban él Malorie, két 4 éves gyermekével együtt, egy elsötétített lakásban. A gyerekek születésük óta nem látták a külvilágot, csakis a biztonságot nyújtó elsötétített lakásban nyithatták ki a szemüket, de Malorie jól tudta, hogy nem sokáig élhetnek így, egy nap el kell majd hagyniuk a menedéket adó házat. És ez a nap, most érkezett el.

A történet két idősíkon játszódik, ahol az egyik a jelen, melyben Melorie és két gyermeke szemfedőt kötve szemükre a folyópartra botorkálva beülnek egy csónakba, és elindulnak egy olyan helyre, ahol reményeik szerint biztonságban lehetnek. A másik idősík pedig a majd öt évvel ezelőtti múlt, melyben megismerhetjük ennek az egész hisztériának a kezdetét, hogyan került Malorie a menedékházba, kik voltak a társai akikkel együtt próbálta átvészelni ezt a veszélyekkel teli hihetetlen időszakot, és végezetül, hogy ki volt az a furcsa ember, akinek a felbukkanása aztán mindent megváltoztatott.

A könyv erőssége szerintem a hangulatában rejlik. Nem félek bevallani, hogy végig rettegtem az olvasása alatt, mely érzés abból az egyszerű megállapításból fakadt, hogy a legijesztőbb fenyegetés az ember számára mindig az, amit nem láthat. Gondoljatok csak bele. Senki nem tudja, hogy hogy nézhetnek ki azok a teremtmények, amik megpillantása ilyen borzalmas hatással van az emberre. Akik látták, azok mind meghaltak, akik nem, azok pedig négy fal között, zárt ajtók és ablakok mellett élik napjait. Ám azoknak is ki kell merészkedniük egyszer, ha vízre és élelemre van szükségük, és Malorie pontosan ezt tette, minden áldott nap. Próbáljátok csak ennek a nőnek a helyébe képzelni magatokat; csakis lekötött szemmel léphettek ki a házból, és ha kint vagytok, nagy valószínűséggel találkozni fogtok egy szörnyeteggel, aki lehet, hogy követni fog, vagy csak egyszerűen ott van melletted és figyel. Hallod a lába alatt megroppanó száraz faleveleket, és ahogy feléd közeledve odaér hozzád, érzed a teste melegét a meztelen karodon, de bárhogy is pánikolsz, nem nyithatod ki a szemed, mert ha ezt megteszed, azonnal véged van.

Ebből a szituációból fakad az a kiszolgáltatott érzés és rettegés, ami végig átjárja a könyvet, és mely miatt olyan nyomasztóvá és sötét hangulatúvá válik az egész, hogy az szinte agyonnyomja az olvasót. De ennek ellenére mégsem tudsz szabadulni tőle, csak olvasod tovább, még akkor is, ha érzed, hogy ezzel még több szörnyűség zúdul majd a fejedre. 

"Az a pillanat, amikor már eldöntötted, hogy kinyitod a szemed, de még épp nem tetted meg, az egyik legijesztőbb ezen az új világon."

A könyv szereplői közül Malorie volt a legerősebb. Őt egy olyan baromi kemény nőnek ismertem meg, akit a rengeteg fájdalom, szörnyűség és veszteség edzett ilyennek. Szerintem irtó kevesen lennének képesek egy ilyen sarkaiból kifordult világban úgy talpon maradni, mint ahogyan azt ő tette. Malorie elfogadta, hogy itt a világ vége, és nem siránkozott vagy esett kétségbe, hanem úgy nevelte a gyerekeit – mely módszereket igen kegyetlennek tartottam -, hogy segítsék őt a túlélésben.

"Olyan életet nyújtasz nekik, amelyet nincs értelme megélni."

Eleinte nagyon zavart, hogy egyszerűen csak Lánynak és Fiúnak nevezte őket, de aztán ahogy jobban belegondoltam, és próbáltam beleélni magam a helyzetébe rájöttem, hogy talán azért nem adott a gyerekinek nevet, mert az közelebb hozta volna őket hozzá, és az elterelte volna a figyelmét a túlélés szabályairól és annak igazi céljáról; menekülésük megvalósításáról.

A könyv olvasása során folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon mi lehet az a valami, amitől így megőrülnek az emberek - és valami felfoghatatlanul szörnyű és gonosz teremtmény körvonalai rajzolódtak ki előttem - és persze, hogy mi lesz majd Malorie és két gyermekének a sorsa ebben az elcseszett, ismeretlen lényekkel teli világban. Mivel a regényt csak éjszakánként tudtam kézbe venni, nem sokáig bírtam cérnával, mert olyan hamar rámtelepedett a történet nyomasztó, rettegéssel és félelemmel teli hangulata, hogy attól totál beijedtem, és úgy döntöttem, hogy a nyugodt alvás érdekében inkább csak nappal folytatom majd tovább - persze nappal soha nem volt időm, így maradtak az éjszakák, és a felkapcsolt villanyok. 

Úgyhogy ütős kis könyv volt ez, melyről magam sem gondoltam volna, hogy a sok para ellenére ennyire be fog majd jönni. Nagyon tetszett az író stílusa és az elbeszélés módja, és bár a végére érve elégedetten csuktam be a kötetet és meg voltam győződve arról, hogy ez csakis egy erős nyitó része lehet egy izgalmas jövőbeli sorozatnak, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, mert sehol nem találtam információt arra vonatkozólag, hogy ez valóban így lenne. Remélem csak én bénáztam és lesz folytatás, mert ellenkező esetben a végével kapcsolatban igen erős hiányérzet maradt bennem. 

Josh Malerman

A könyv hátulján olvasható, hogy a filmjogok már elkeltek. És valóban, olvasás közben nekem is többször megfordult a fejemben, hogy ez a könyv tényleg filmvászonra kívánkozik. Ugyanakkor azt is megfogadtam magamban, hogy én ezt a büdös életbe nem fogom megnézni, elég volt olvasnom róla. Ha még látnom is kell azt a sok vérengzést és borzalmat, amiken Malorie átesett, az tuti kiverné nálam a biztosítékot.

Az eredeti bejegyzés 2015. május 24-én íródott.

UPDATE: December 21-én debütál a könyvből készült film a Netflixen, ami a trailere alapján úgy tűnik, hogy elég húzós lesz, ugyanolyan para, mint amilyen a könyv is volt. Úgyhogy lehet, hogy én ezt kihagyom - majd meglátom. 

Kiadó: Fumax

Sorozat:-

Eredeti cím: Bird Box

Fordította: Rusznyák Csaba

Oldalszám: 256
Eredeti bejegyzés: 

tovább olvasom Josh Malerman: Madarak ​a dobozban

Amy Ewing: Az ​Ékkő (The Jewel-trilógia 1.)

Amikor levettem a polcomról ezt a könyvet, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szuper élményben lesz majd részem - persze az sem kizárt, hogy csak a jó kor jó helyen olvasás tipikus esete állt fent nálam -, mindenesetre tény, hogy hosszú idők óta nem került olyan YA regény a kezembe, ami ennyire magával sodort és levett volna a lábamról, mint Az Ékkő. Pedig a téma és a helyszín nem volt számomra szokatlan, sokszor bevillant olvasás közben egy-két régebben olvasott regény képe - mint például a gyönyörű bálok és ruhák hangulata kapcsán a Párválasztó sorozat, vagy a szereplők közötti egyezményes kézjel miatt Az éhezők viadala -, de csak ennyi, a történet szempontjából egyébként semmi más hasonlóságot nem találtam az előbb említett könyvekkel.

Maga a történet szerintem elég kemény téma, merthogy ebben a világban – aminek a kialakulása mindvégig elég homályos maradt előttem - a szegényebb sorból származó lányokat - ha elérnek egy bizonyos kort és genetikailag is alkalmassá nyilvánítják őket, hogy gyereket szüljenek, akkor - elszakítják a családjuktól és egy külön erre a célra létesített intézményben ún. helyetteseket nevelnek belőlük. Mely szó önmagában nem tűnik oly borzasztónak, és a lányok sem sejtik ekkor még, hogy mi is rejlik igazán ez mögött. Amit tudnak, hogy ők azok a különleges kiválasztottak, akik képesek a társadalom élén álló nemesi nők gyermekét kihordani, amire ki tudja miért, azok képtelenek. Ám azzal egyikük sincs tisztában, hogy onnantól kezdve, amint aukcióra bocsájtják és megvásárolják őket ezek a hölgyek, a nevüktől kezdve mindenük elveszik, és rabszolgaként fogják tovább élni az életüket. A legszörnyűbb dolog ebben a világban, hogy itt nincsenek érzelmek; szeretet és barátság, együttérzés és empátia, csak kapzsiság, kegyetlenség és a minél nagyobb hatalomért való versengés, amiért a nemesek bármire, ismétlem bármire képesek. És akkor itt jön a képbe a mi hősnőnk Violet, aki szintén egy a sok kiválasztott közül, illetve egy-két dologban azért mégiscsak más, mint a többiek, és pont ez teszi alkalmassá arra, hogy részese lehessen e borzalmasan furcsa és torz társadalmi rendszer megdöntésének.

Őszintén szólva nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, és csakis jó értelemben. Izgalmas volt, érdekes, és kicsit elgondolkodtató is, ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a szerző Violet személyében egy olyan igazi hús-vér karaktert tudott teremteni, akin keresztül totál bele tudtam magam élni a történetbe. Az ő sorsán keresztül képes voltam átérezni a lányok fájdalmát, kiszolgáltatottságát és azoknak a sorozatos megaláztatásoknak a hatását, ami a palotában érte őket.

"Úgy pattant fel, mintha villanyáram érte volna. - Nem - csóválja lassan a fejét. - Nem. - Két ujja közé csippenti az orrnyergét. - Nyugtass meg, hogy nem te vagy a helyettes.

Pofoncsapásként érnek a szavai, és amikor megint rám néz, megváltozott a tekintete, és tudom, hogy úgy néz rám, mint mindenki más, azzal a pillantással, ami a szerint ítél meg, ami vagyok, és nem a szerint, aki. Engem már nem lát többé."

Meg aztán mi tagadás, kellemes meglepetés volt számomra a mágia bevezetése is a történetbe, amelyet szintén csak ezek a szegény sorból származó lányok voltak képesek mívelni. És hogy mire használták? Természetesen, hogy egészséges, okos és szép gyermeket szüljenek a nemesi hölgyeknek. És mivel Violet ebből is kimagasló képességgel rendelkezett, felbecsülhetetlen kinccsé vált a gazdája számára - gyanítom, hogy ebből a szempontból több is rejlik ebben a lányban, mint azt elsőre gondolnánk. Úgyhogy, bár igaz, hogy a könyv eleje kissé lassan kezdődött, de amint elérkeztem ahhoz a részhez, ahol a lányok ki jobb, ki rosszabb (rabszolgatartó) család mellett elfoglalták végleges helyüket a palotában, azonnal hangulatba kerültem és úgy is maradtam egészen a legutolsó jelenetig, amikor is az írónőnek egy olyan ütős fordulatot sikerült behoznia a történetbe, hogy attól ujjongva csaptam össze a tenyerem! (És én ezt tudtam! Annyira tudtam.)

Szóval nem egy szokványos disztópikus történettel volt dolgom, épp annyi izgalom, könyörtelenség, romantika és fájdalom került bele, amitől nálam telitalálat lett. Úgyhogy a műfaj szerelmeseinek én mindenképp csak ajánlani tudom, azoknak pedig akik eddig ódzkodtak vagy már megcsömörlöttek a disztópiától itt az alkalom, hogy (újra) kipróbálják azt, mert ez nem abból a bizonyos szokványos tucat fajtából való, hanem annál sokkal különlegesebb.

Ui.: Nem szoktam a fordítások miatt kötözködni, igazság szerint, ha egyszer belemerülök egy könyvbe, akkor nem is nagyon veszem észre a hibákat, de itt pont a fent idézett szövegnél a villanyáram bizony kicsapta nálam a biztosítékot.

  

A sorozat részei:

1. The Jewel - Az Ékkő

2. The White Rose - A fehér rózsa

3. The Black Key - A fekete kulcs

 Kiadó: Maxim

Eredeti cím: The Jewel

Sorozat: The Jewel-trilógia

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 368

[Mivel a régi blogomat megszüntetem, így úgy gondoltam, hogy áthozok néhány szívemnek kedves értékelést belőle, és Az Ékkő egyike ezeknek.]

tovább olvasom Amy Ewing: Az ​Ékkő (The Jewel-trilógia 1.)

Victoria Aveyard: Vörös ​királynő ~ (Vörös királynő trilógia 1.)

"Régebben azt hittem, hogy csak egy választóvonal létezik Ezüst és Vörös, gazdag és szegény, király és rabszolga között. De köztük számos olyan dolog van, amit nem értek, és ennek a közepébe csöppentem. Úgy nőttem fel, hogy azt sem tudtam, jutok-e vacsorához; most pedig egy palotában várom, hogy felfaljanak."

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni képességekkel bíró harcosok. Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni. Két testvérét már elvitték a frontra harcolni, és mivel nincs munkája így hamarosan ő következik. Azonban egy szerencsés találkozásnak hála Mare egyszer csak az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket a legjobban gyűlöl. Egy véletlen folytán pedig felfedezi, hogy vörös vére ellenére ő is különleges képességgel bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti. A lázadókkal együtt csapdát állít az Ezüstöknek, hogy átvehessék tőlük a hatalmat, de a tervük végrehajtása nem egészen úgy sül el, mint ahogyan azt elképzelték.

A műfaji sajátosságokat figyelembe véve tisztában voltam azzal, hogy nagy meglepetésekre nem számíthatok, nem is azért kezdtem bele ebbe a könyvbe, hanem, hogy a segítségével újra kedvet kapjak és visszatérjek kedvenc időtöltésemhez az olvasáshoz. Mely próbálkozásom tulajdonképpen sikerrel járt, hiszen olyan érzéseket generált bennem a történet, amit már kismilliószor átéltem - tudjátok, amikor a mókuskerékből kiszakadva (pontosabban menekülve) egy olyan különleges világba csöppensz, amiben ha engeded magad, totál el lehet veszni -, úgyhogy a kezdeti nehézségek ellenére végül is a könyv elérte célját: jó volt (újra) olvasni, és ismét nyeregbe érezni magam, és ezért köszönet jár Victoria Aveyard-nak.

Maga a történet nekem nagyon tetszett, noha semmi különleges nem volt benne. Olyan érzésem volt, mintha az írónő innen is, onnan is csippentett volna ötletet a sztorijához; a Párválasztótól kezdve az Éhezők viadaláig, sőt még némi Grisás feelinget is felfedeztem benne, szóval volt itt minden, de engem most ez egy kicsit sem zavart. Hogy miért? Azt pontosan nem tudnám elmagyarázni, talán az írónő stílusához lehet köze, amit meglehetősen élvezetesnek találtam. Vagy a könyv hangulata miatt, melynek köszönhetően csak úgy olvastatta magát az egész, a végső nagy jelenetről már nem beszélve, ami annyira akciódúsra és látványosra sikerült, hogy alig bírtam elszakadni tőle. Szóval mi tagadás volt benne valami, ami magával ragadt és elvarázsolt.

Mondjuk az is igaz, hogy az elején kissé nehezen rázódtam bele a történetbe, de miután sikerült ráhangolódnom és felvennem a könyv ritmusát, kifejezetten vártam, hogy esténként újra a kezembe vehessem. A szereplőkkel nem tudnék (vagy inkább nem akarnék) nagyon szőrős szívű lenni, bár meg kell hagyni, hogy egyikük sem nőtt túl közel a szívemhez sőt, a hősnőt néhol kifejezetten ostobának találtam, de nem pampogok miatta, mert találkoztam én már nála sokkal súlyosabb esettel is e műfajon belül. Természetesen a szerelmi szál sem volt elhanyagolandó a könyvben, amely a kezdeti riadalmam ellenére (hála az égnek) háromszögmentes volt. És bár a szereplők közötti kapcsolatok alakulása okozott némi meglepetéseket, de semmi olyan komolyat, amire tulajdonképpen ne lehetett volna számítani.Mindenesetre aki egy ütős és eredeti ya-ra vágyik az mindenképp tartsa távol magát a könyvtől, mert bizony vannak hibái, eredetinek meg aztán végképp nem nevezhető, de mivel ennek ellenére én mégis megszerettem és élvezetesnek találtam - melynek lehet, hogy egyszerűen csak a jó időben, jó helyen eset lehetett a titka -, így csak ajánlani tudom azoknak, akik a fent említett könyvekhez hasonló karakterű, hangulatú (és/vagy tartalmú) olvasmányra vágynak. 

Szerencsére már a könyv folytatása is elérhető, amiről sajnos annyi rossz véleményt olvastam, hogy kissé el is ment tőle a kedvem. Ezért úgy gondoltam, hogy lehet szerencsésebb lenne, ha megvárnám a befejező kötetet és azzal együtt végezném ki a trilógiát. Merthogy – mint tudjuk - a középső, átkötő részek sajnos gyakran sokkal rosszabbul sikerülnek a többinél, és talán ha a két kötetet egymás után olvasnám, akkor sikerülne ezt a roppant fájdalmas és kellemetlen problémát minimalizálni.
Úgyhogy most várakozom.

Victoria Aveyard

Értékelés: 4/5

Kiadó: Gabo

Sorozat: Vörös királynő trilógia

Oldalszám: 422

tovább olvasom Victoria Aveyard: Vörös ​királynő ~ (Vörös királynő trilógia 1.)

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól. Mondjuk az is igaz, hogy nem egyszer fordult már elő velem, hogy sikerült olyan pörgős, lendületes és izgalmas történetet kifognom, amire szinte azonnal ráhangolódtam és bizony a végéig kitartott a lelkesedésem, ám ez a szerencsés véletlen mostanság egyre ritkábban fordul elő velem. Általában az a bajom velük, hogy hamar elfelejtem őket, átfolynak rajtam a történetek, mert igazából nem sok egyedi és különleges van bennük, így persze maradandó élményt sem nagyon tudnak nyújtani - kivételek azért persze mindig akadnak -, ám szórakozásra és kikapcsolódásra így is tökéletesen megfelelnek.

Sajnos a Reboot nem egy kiemelkedően jó könyv, Wren és Callum története csak egy könnyen felejthető kaland volt számomra, melynek az elejét igazán élveztem, mert kifejezetten tetszett a hősnő erős és érzelemmentes karaktere, sőt még az újonc srác, Callum is, aki azzal, hogy nem egy kemény és határozott szépfiú volt, hanem inkább egy kicsit esetlen és gyenge, de csupa szív és mosoly, és nem mellesleg rendkívül kitartó és nyílt személyiség, roppant üdítően hatott rám. Tetszett az alapfelállás is, mely szerint a könyv világában egy olyan szörnyű vírus pusztít, ami sok embert megölt már, ám a halottak között akadtak olyanok, akik pont ennek a vírusnak köszönhetően percekkel később feltámadtak, de már nem ugyanazok, akik korábban voltak, hanem sokkal erősebbek és gyorsabbak. Ilyen volt Wren is, aki az egyik legerősebb és legérzéketlenebb újjászületett volt a HIRC-nél, mely szervezet azért jött létre, hogy a városban élő embereket megvédje a bűnözőktől és az újabb fertőzöttektől ezeknek a fiataloknak a segítségével, akiket tulajdonképpen elit katonaként használtak fel ellenük. De ahogy ez már lenni szokott, a rendszer és annak különös kísérletei nem mindenhol arattak osztatlan sikert.

Szóval a könyv a feléig egész jó volt, de aztán hirtelen minden elromlott. Wrenből Callum hatására előtörtek az érzelmek és ez nagyon nem állt jól neki, arról már nem is beszélve, hogy totál ellentmondásos személyiséggé vált ennek köszönhetően. Ez a szerencsétlen Callum srác pedig nem sok fejlődést mutatott, végig esetlen és túl tökéletlen maradt, amit egy idő után már unalmasnak és kissé idegesítőnek találtam. És sajnos a történet háttere sem volt kellő mélységben kidolgozva, melynek hála egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt a könyv végére. Apropó, a befejezés. Nem tudom ki hogyan érezte, vagy fogja majd érezni, de nekem túl gyors volt, túl összecsapott és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha csak egy varázsalt folytán került volna minden pontosan a helyére. Volt egy kis szaladgálás, meg lövöldözés, meg robbantgatás és bumm-bumm-bumm, már vége is volt az egésznek.

Szóval mi tagadás, kissé csalódott vagyok. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam, hogy nem függővéggel zárult a sztori és így egy pici kényszert sem érzek arra vonatkozóan, hogy esetleg folytatnom kellene a sorozatot. Mondjuk ellenkező esetben sem hinném, hogy kezem-lábam törném érte.

Amy Tintera

 

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Reboot 

Sorozat: Reboot 

Fordította: Ipacs Tibor

Oldalszám: 360

tovább olvasom Amy Tintera: Lázadók hajnala