2021/01/31

, , ,

Daniel Mason: A ​tél katonája

Szeretem a Maxim kiadó Mont Blanc válogatás könyveit, eddig szinte az összes megjelent felkeltette az érdeklődésemet, és elolvasva őket szerencsére egyik sem okozott még csalódást. A tél katonája szintén egy nagyszerű darab a sorozatból, melynek olvasása közben rengeteg gondolat kavargott a fejemben, és a végére érve is még sokáig nyomot hagyott bennem.

A könyv egy lengyel származású orvostanhallgató, Lucius sorsát kíséri végig, aki a bécsi egyetemen tanul az első világháború kitöréséig. Lucius szakmailag nagyon elhivatott és intelligens fiatalember. Tanulmányai során nem sok beteg – összesen kettő - fordult meg a keze alatt, inkább tudományos kutatásokkal foglalkozott, mintsem a betegek gyógyításával, bár őrült módon vágyott rá, hogy komolyabb betegségek orvoslásában is részt vehessen. Amikor kitör a háború, ennek reményében rögtön jelentkezik is a frontra, ám a kórház - már ha annak lehet nevezni egy patkányokkal és tetvekkel teli kissé romos templomot –, ahova irányították, nem pont az a hely volt, amire számított. Az ott állomásozó orvosok már rég elmenekültek onnan, csak egy rejtélyes ápolónő, Margarete nővér maradt ott.  Ő volt az egyetlen, aki ellátta a sebesülteket, és akinek a sebek összevarrásában, különböző végtagok amputálásában és egyáltalán az orvoslás gyakorlati részében nagyobb tapasztalata volt Luciusnál. Merthogy Lucius kezében ezidáig még sosem volt szike.

"Kinyílt egy ajtó, és megjelent egy ápolónő. Vastag, szürke habitust viselt, és az egyik kezében egy, a k.u.k-ban rendszeresített Mannlicher puskát tartott.
- Beszélhetnék a vezető orvossal? - kérdezte Lucius németül.
Amikor a nővér nem felelt, lengyelül próbálkozott.
- A doktorral? – kérdezte az ápolónő még mindig az árnyékban maradva. – Hát nem azt mondta az imént, hogy maga az?"

Számomra ez a találkozás - amikor Lucius megérkezik Lemnowicébe - volt a könyv legemlékezetesebb pillanata. Ami egyébként Lucius életének is egyik meghatározó sarokkövévé vált, csakúgy, mint Margarete nővérnek, akit egyébként csodálatos karakternek találtam, úgyhogy nagyon gyorsan közel is került a szívemhez. Az, ahogy az első napon bemutatta Luciusnak a betegeket és elmondta, hogy ki honnan jött, milyen sebesülést szenvedett, és hogy kit hogyan látott el, illetve a későbbiekben ahogy Luciust tanította az orvoslás gyakorlati részére, egy olyan kivételes embert vetített elém, akit az elhivatottsága, a türelme, a segítőkészsége, a józan ítélőképessége és gondolkodása miatta csak csodálni tudtam. Az én szememben ő egy igazi hős volt.
Szóval Lucius és Margarete ebből a lepusztult templomból egy olyan tábori kórházat alakított ki, ahol a műtőasztalokat templomi padokból eszkábálták, a betegek pedig a földön lévő szalmák között lábadoztak. Tél volt, és a farkasordító hidegben minden nap meg kellett küzdeniük mások életéért és a tetvek által terjesztett tífuszjárvány visszaszorításáért. Ilyen körülmények között Luciusnak meg kellett elégednie azzal, hogy olyan barbár sebész váljon belőle, aki csontokat vág és törött végtagokat tesz helyre. Hiszen csak így tudott eleget tenni azon kötelességének, hogy az összefoltozott, meggyógyult betegeket visszaküldje a frontra. De mi van azokkal a katonákkal, akik szorongásos zavarokkal küzdenek? Akiken kívülről semmi testi sérülés nem látható, de olyan súlyos traumatikus eseményt láttak vagy eseményen estek át, ami után nem tudnak beszélni, járni, vizeletet vagy székletet visszatartani? Ezeket a katonákat rosszindulatúan gyávának feltételezték ebben az időben, Lucius azonban nem így látta őket. Ennek okán, amikor egy nap, ilyen betegségben - ma már tudjuk, hogy poszttraumás stresszben - szenvedő magyar katonát hoznak a kórházba, Luciusban feléled múltbeli küldetése; hogy minél jobban megismerje az emberi agy működését. Mélyebben vizsgálni kezdi a magyar katonát, melynek során olyan döntést hoz, amely örökre megváltoztatja nem csak a saját, de a betege és a nővér életét is.
Természetesen a romantika sem maradhat ki a könyvből, Lucius és Margarete szerelmesek lesznek egymásba, és ez a kapcsolat egy rövid ideig segít átvészelni nekik a háború okozta szörnyű traumákat. De egy nap Margarete eltűnik, és őt keresve Lucius eltéved a háború mozgó frontvonalában. Ennél többet azonban már nem mesélhetek, mert az már erősen spoileres lenne, fedezze fel csak mindenki saját maga a történetet. 

Bevallom, eleinte nehezen rázódtam bele a könyvbe, a stílusa és az elbeszélés formája nekem kissé nehézkes volt, de miután ráéreztem az ízére, egyre jobban elkapott a lendület és az egész, amolyan lassan belemerülős élménnyé vált számomra. A regényben kevés párbeszéd olvasható, amit eleinte (szintén) kissé fájlaltam, de aztán rájöttem, hogy ami kevés van, azok többségének mögöttes jelentése olyan súlyosan puffan az olvasó elméjében, hogy kár is volna tovább ragozni vagy magyarázni azt. Mason olyan tűpontos módon írja le az emberi érzelmek különböző árnyalatait, hogy azt öröm volt olvasni. Azt pedig, hogy egy egészen más szemszögből, egy fiatal orvos szemén keresztül nyerhettünk bepillantást az első világháború egészségügyi ellátásába és a háborús orvoslás borzalmaiba, kifejezetten érdekesnek találtam.

A könyv vége kissé meglepett, azt nem mondom, hogy elégedetlen voltam vele, de határozottan másra számítottam. Ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy A tél katonája egy amolyan igazi régimódi regény volt számomra. Szerettem olvasni, a szenvedések és tragédiák között nőtt szerelem keserédes történetét ugyanúgy, mint az első világháborús elbeszélések közül talán a legkevesebb figyelmet kapott egészségügyről, annak nehézségeiről és az orvosok erőn felül teljesítő munkájáról. Nem sok olvasnivalót lehet találni ebben a témában.


Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Winter Soldier
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 380

tovább olvasom Daniel Mason: A ​tél katonája

2021/01/25

, , , , , ,

M. C. Beaton: Egy holttest és más semmi?

Fellworth Dolphin
udvarias és szorgalmas fiatalember, akinek a szülei kiszívták a lelkét és elvették a fiatalságát. Fell ugyanis fiatal korában kénytelen volt feladni a nagy utazásairól és az egyetemi tanulmányairól szóló álmait, mivel a szülei mindezt nem engedhették meg maguknak. Helyette dolgoznia kellett, mert állítólag annyira szegények voltak, hogy máskülönben nem tudtak volna megélni. Aztán amikor egy nap váratlanul az édesanyja is meghal, Fellre óriási vagyon száll és rájön, hogy korántsem voltak olyan szegények, mint ahogyan azt a szülei állították.

Vajon honnan van az a temérdek pénz? Tényleg részt vett Fell apja egy hajdani, híres vonatrablásban?

A rejtély kibogozásában Fell segítőtársa egy helyes és talpraesett kedves lány lesz, Maggie, akiről azt hazudta Ágnes nagynénjének - amikor az nagylelkűen felajánlotta, hogy bekötözik hozzá, hogy ugyanúgy tudjon gondoskodni róla, mint ahogyan azt a megboldogult édesanyja tette -, hogy a menyasszonya. És amikor mindezt Maggie-nek is elmondta, ő rögtön beleegyezett a hazugságba, annál is inkább, mivel régóta gyengéd érzelmeket táplált Fell iránt. Úgyhogy együtt állnak neki a pénzrejtély felderítésének, melynek során érdekes kalandokba, és nem egyszer, életveszélyes helyzetekbe is kerülnek.
A kisvárosi hangulatú cozy krimik lelkes rajongójaként én roppant jól szórakoztam ezen a könyvön, még akkor is, ha a karakterek elég gyengécskékre sikeredtek. Fell gyerekes viselkedésén és csekély érzelmi intelligenciáján többször is felhúztam a szemöldököm, de igazából még ez sem szegte kedvem az olvasástól. Olyan szórakoztató történet volt ez, ami képes volt végig fenntartani a figyelmemet, mert nem csak azon kellett izgulnom – na jó, az izgulni kissé erős, inkább csak elgondolkodni -, hogy Fell apja sok-sok évvel ezelőtt valóban részt vett-e egy vonatrablásban, hanem Fell szüleinek rejtélyes kilétén, és nem utolsósorban a nagy kérdésen: vajon időben rájön Fell, hogy Maggie-nél jobb társat sehol nem talál magának?

Persze a különböző rokonok és gazemberek - legyenek azok nők vagy férfiak - megpróbálják hőseinket eltéríteni útjuk során, de soha nem kérdéses, hogy a szerző milyen irányba viszi a történetet, és hogy a könyv végén biztonságosan érnek-e útjuk végére a szereplők.

Szóval jó kis olvasmány volt ez, roppant hangulatos és könnyen olvasható, ugyanakkor - minek is tagadnám - gyorsan felejthető, amit nem negatívumként írok, mert néha - nekem legalábbis - szükségem van az ilyen olvasmányokra is. Ezek azok a könyvek, amik tökéletesen kikapcsolnak, feltöltenek és elterelik a gondolatomat a napi problémákról. Úgyhogy a műfaj kedvelői számára csak ajánlani tudom ezt a rövid kis regénykét, biztos vagyok benne, hogy örömüket lelik majd benne.


Ui.: A könyv külleme csodálatos, keménytáblás és kicsike, olyan kis kompakt cukiság az egész, annyira jó kézbe venni - egyszerűen imádom. 

Kiadó: Lettero
Eredeti cím: The ​Skeleton in the Closet 
Fordította: Hoppán Eszter
Oldalszám: 264

tovább olvasom M. C. Beaton: Egy holttest és más semmi?

2021/01/23

, , , , , , , , ,

J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

A Mámoros halál immár a negyedik kötetem az Eve Dallas sorozatból, és bár ez a rész kevésbé tetszett, mint a korábbiak, mégis azt kell mondjam, még mindig rajongok a sorozatért; a hangulatáért, a szereplőiért, és egyáltalán az egészért, úgy ahogy van. 

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Eve és Roarke épp a nászútjuk utolsó napjait töltik egy űrbéli bolygón, amikor tragikus haláleset történik. Egy fiatal technikus srác öngyilkosságot követ el, holott látszólag semmi jel nem utalt arra, hogy depressziós vagy esetleg öngyilkos hajlamú lenne. Visszahúzódó volt, de boldogan végezte a munkáját, szóval mindenki számára érthetetlen amit tett. Mivel a rendőrség gyilkosságra utaló jelet nem talált, így lezárta az ügyet, Eve pedig visszatért a kapitányságra. Ám érdekes mód, még két ember követ el ehhez hasonló érthetetlen öngyilkosságot, ami szöget üt a fejében. Összesen hárman, akikben látszólag semmi közös nincs, és semmi okuk nem volt arra, hogy eldobják maguktól az életet, halottak. Eve ösztönei pedig azt súgják, hogy itt valami nagyon nem stimmel. És lám, a gyanúja be is igazolódik, amikor a boncolás során az áldozatok agyában apró, égett foltot találnak.

Mint mondtam, ez a rész nekem kevésbé tetszett, kissé vontatottnak, az elejét pedig kifejezetten unalmasnak találtam. Először arra gondoltam, biztosan azért, mert már elmúlt a sorozat iránt érzett újdonság varázsa, de ezt az elképzelésemet gyorsan félre is söpörtem, amikor az utolsó oldal után úgy csuktam be a könyvet, hogy na én ezt kérem szépen mindenképp folytatni fogom. Úgyhogy maradt a második verzió: egyszerűen ez tényleg egy gyengébbre sikerült darab volt - nekem legalábbis mindenképp. Mindenesetre a könyv feléig csak ímmel-ámmal követtem nyomon Eve nyomozását. Bevallom, nekem túl lassan bontakozott ki a megoldás, úgy éreztem, hogy sokáig csak egy helyben toporgunk, sehogy sem akart előre haladni a cselekmény, holott már elég korán sejteni lehetett, hogy ki áll az öngyilkosságok mögött. Sajnos csak a könyv utolsó harmada volt az, ami valójában a fotelhez szegezett.
A másik dolog, amit felettébb sérelmeztem, az a gyilkos motivációja volt. Egyáltalán nem arra számította, amit végül is kaptam - ennél azért jóval komolyabb és összetettebb indokra készültem. Meg aztán Mavis karaktere is totál kiakasztott. Komolyan azon gondolkodtam, hogy ha az írónő kiírná őt a sorozatból, én biza azt sem bánnám. Persze más lenne nélküle minden, de olyan sok kellemetlenséget és problémát okozott már Eve és Roarke számára, hogy *nyugtató nagy levegő* én tényleg egy kanál vízben képes lennék megfojtani őt. Szerencsére ellenpontként itt volt nekünk Peabody, akit egyre jobban kezdek megszeretni. A Roarke iránt érzett kis ártatlan rajongását és visszafogott stílusát roppant bájosnak találom, és nem utolsósorban remek párost alkot Eve-vel. (Nem is emlékszem, hogy olvastam-e valaha olyan rendőrpárosról, akinek mindkét tagja nő lett volna.) Roarke pedig még mindig álmaim pasija. Az a féltő, óvó szeretet, amivel Eve-et védi és körülöleli, most is sokszor megdobogtatta a szívemet.

Szóval minden nyavalygásom ellenére továbbra is érdekel a sorozat következő része, úgyhogy jöhet bátran a folytatás.

Kiadó: Gold Book
Eredeti cím: Rapture ​in Death
Fordította: Kiss Tamás
Oldalszám: 382

tovább olvasom J. D. Robb: Mámoros ​halál ~ Eve Dallas 4.

2021/01/18

, , , , ,

Holly Black: The ​Cruel Prince – A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

A megjelenése pillanatában még nemigen keltette fel ez a könyv az érdeklődésemet, úgy gondoltam, hogy mivel a fiatalabb korosztálynak szól, így ez engem már nem köthet le. De mivel lépten-nyomon a róla szóló ilyen-olyan, főként pozitív értékelésekbe botlottam, így egyre jobban kíváncsi lettem rá. Olyannyira, hogy be is szereztem és az idei vcs listámra is beválogattam. És őszintén szólva nem bántam meg, hogy elolvastam, mert bár valóban az ifjúság igényeit elégíti ki - amivel persze semmi baj nincs, hiszen úgyis ők a célközönség -, de a történet annyira kegyetlen, és a világ olyan jól kitalált, Holly Black pedig olyan élvezetesen tud mesélni – még a felnőttek számára is -, hogy bizony jöhetnek a folytatások is belőle.

Jude hétéves volt, amikor a szüleit egy kegyetlen tündér meggyilkolta, és ikertestvérével, valamint nővérével együtt elvitte őket Tündérföldére. A szülei gyilkosa, Madoc, - aki történetesen a nővére apja -, a három lányt nemeskisasszonyként nevelte fel a saját házában a tündérek között. Szerette őket, de az egymáshoz való viszonyuk, tudjátok, a gyilkosságok miatt, elég bonyolult volt. Tíz évvel később Jude annak ellenére, hogy pusztán csak egy halandó Tündérföldén, úgy érzi, mégis ehhez a világhoz tartozik. Ám a tündérek közül sokan nem tekintik őt egyenrangúnak, megvetik őt, különösen Cardan herceg, a király legkisebb fia, aki társaival együtt előszeretettel csúfolja és kínozza Jude-ot a halandósága miatt. Jude-nak pedig ahhoz, hogy mindezt túlélje, ugyanolyan okosnak, kegyetlennek és agyafúrtnak kell lennie, mint a tündéreknek. Ráadásul a királyságot a kiélesedett belső viszályok miatt veszély fenyegeti, Jude-nak pedig választania kell, hogy melyik oldalra áll. Kénytelen szövetségeket kötni, amivel bár saját életét kockáztatja, de ez abszolút nem érdekli, mert a célja elérése érdekében a szó szoros értelmében mindenre képes.

Egyértelmű, hogy ez egy bevezető könyv volt, mely segítségével rengeteg szereplőt ismerhettünk meg, és a tündérek világa is - a sok ármánykodással, cselszövéssel és intrikával együtt - elég jól bemutatásra került. A történet eleje számomra kissé lassan indult be, és Jude-ot sem nagyon kedveltem meg. Persze mindez a könyv végére megváltozott, mert olyan fejlődésen ment át, ami miatt már-már megszerettem őt, sőt, felnéztem rá. Egyébként pedig egy olyan bosszantóan önfejű és makacs lánynak találtam, aki ezen tulajdonságainak köszönhetően mindig bajba keveredett. Ám pont ezek a konfliktusok vitték előre a történetet, ami egyébként a legvégén egész jól felpörgött és elég brutális volt ahhoz, hogy felvillanjon fejemben a piros alarm lámpa; hééé, ez tényleg ifjúsági regény akar lenni?

Mondjuk már a könyv nyitányán (a szülők kegyetlen lemészárlásán) és még néhány vérfürdős részen, na meg persze Jude zaklatásán, megalázásán de legfőképp a tündérgyümölcsös incidens közben is már gyakran felvontam a szemöldököm, annyira megdöbbentőnek és meglepően erősnek éreztem őket. De persze mindenkinek más az ingerküszöbe és bár nálam ezek a dolgok nem verték ki a biztosítékot, de egy ifjúsági könyvben azért kissé durvának találtam. 
Na de ezen túllépve azt kell mondjam, hogy Holly Black írása fantasztikusan részletes és látványos, az a sok varázslatos lény és maga a környezet is igazán nagyon fantáziadús és érdekes volt számomra. A karakterek összetettek, és szerencsére még romantikus szálkezdemények is felfedezhetőek a könyvben. És bár a legfontosabbnál a szereplők még elég bizonytalanok az érzéseikben, hogy mindez hangsúlyos legyen, de bízom benne, hogy a következő részben talán majd itt is jobban beindulnak a dolgok.

A könyv végére egyébként egész belelendültem az olvasásba. Az a sok taktikázás, váratlan fordulat és véres összecsapás, ami a történetet végigkísérte, egyre jobban kezdett levenni a lábamról. Jude karaktere pedig elég összetett és érdekes volt ahhoz, hogy kíváncsi legyek mi történik vele a folytatásokban. Szóval összességében jól szórakoztam, és nem okozott csalódást a könyv. Azt nem mondom, hogy holnap már rohanok is a boltba a következő részért, de hogy valamikor azt is sorra kerítem majd, az biztos.  


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The ​Cruel Prince
Fordította: Szabó Krisztina
Oldalszám: 432 
tovább olvasom Holly Black: The ​Cruel Prince – A kegyetlen herceg (A levegő népe 1.)

2021/01/14

, , , , , , ,

Jud Meyrin: Lowdeni ​boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.)

Azon gondolkodom, hogy hogyan is tudnám leírni nektek ennek a könyvnek a nagyszerűségét, hogy miért is olvastam hajnalba menően, és hogy miért kattog még most is egyes részeken az agyam… De nem megy. Valahogy nem megy. Mert az az igazság, hogy annyira élveztem és olyan jól szórakoztam olvasás közben, hogy nehezen tudom az érzéseimet szavakba önteni úgy, hogy az ne tűnjön túl ömlengősnek vagy esetleg nevetségesen nyálasnak. A lényeg, hogy amikor az utolsó oldal után becsuktam a könyvet csak annyi tudtam mondani: hát ez k.rva jó volt. Ez pedig jót jelent, nem igaz?

A sztoriról röviden annyit, hogy Lottie szomszédja gyanús körülmények között eltűnik, ő pedig kíváncsi újságíró lévén azonnal szimatolni kezd. Elhatározza, hogy ebből egy olyan ütős címlapsztorit hoz majd össze, amitől a főnöke is beismeri, hogy az ő helye nem a kultúra rovatnál van. Azzal azonban nem számol, hogy a nyomozást vezető zsaru, aki egyébként az első perctől kezdve gyűlöli őt - mert egy önző szajhának tartja, aki egy jobb állás reményében még a főnökével is képes összefeküdni - egy kanál vízben is képes lenne megfojtani és folyton keresztbe tesz majd neki.

Persze a nyomozás során hőseink útjai mindig keresztezik egymást, ezért megbeszélik, hogy az lesz a legjobb, ha összedolgoznak, amivel természetesen mindketten jól járnak; Lottie kap egy jó sztorit, ami végleg kirántja őt a mostani rovattól, Hunter pedig jó pontot szerez a főnökénél és visszamehet végre Londonba a régi helyére. Természetesen ahogy lenni szokott, a szereplők közötti feszültség és vágy egy idő után felülírja a kettőjük között lévő ellenségeskedést, és a könyv végére szép lassan rájönnek, hogy sokkal fontosabbak ők egymásnak, mint ahogyan azt gondolták.

A bűncselekménnyel kapcsolatban először olyan érzésem volt, mintha véletlenül történtek volna az események, sehogy sem állt össze a kép. Addig tiszta volt, hogy hőseink egy olyan műkincs nyomába eredtek, amit egy olyan személy lopott el, aki Hunter tragikusan végződő londoni akciójával volt összefüggésben, de néha, bevallom, elvesztem a részletekben és az apró kis mozaikdarabkák is csak a könyv legvégén kerültek szépen a helyükre. Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy a történet nem volt tipikus és kiszámítható, inkább meglehetősen izgalmas és kegyetlen, a szereplők közötti kémia pedig ahhh… hát az valami eszméletlen jó volt. (Úristen milyen sok szenvedély, gyűlölet és düh feszítette belülről Huntert. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban robbanna, ami egyébként hihetetlen jót tett az erotikus jeleneteknek. Csak mondom.) És bár lehet, hogy Lottie és Hunter karaktere kissé klisésre sikerült, mintha csak egy sablon detektívsorozatból húzták volna elő őket; a rideg és mogorva, ám rendkívül veszélyes, sármos nyomozót, aki büntetésből került az edinburghi rendőrséghez, mert Londonban valami fontos bevetést jól elcseszett. És az okos, csinos és merész, ám nem tévedhetetlen, minden lében kanál fiatal újságírónőt, aki azzal, hogy mindenbe beleüti az orrát, folyton bajba keveredik. Szóval igen, ezek alapján lehet, hogy valóban közhelyesnek tűnnek mindketten, de ki a fenét érdekel mindez, amikor annyira jó párost alkotnak és annyira szerethetőek együtt, hogy a könyv végén kifejezetten rosszul esett elválnom tőlük.
Szóval hatalmas meglepetés volt számomra a könyv és csakis a szó jó értelmében. Semmi hibát nem tudok felróni számára, ami apróság lenne, az is csak kicsinyes kukacoskodásnak tűnne részemről. Rajongok a romantikus krimikért és ez a könyv minden olyan elvárásomnak eleget tett, amit ezzel a műfajjal szemben támasztok. Remek sorozatnyitány volt. Tűkön ülve várom a következő részt.

Ui.: Engem a borító és a cím kissé megtévesztett. Totál azt hittem, hogy ez valami fantasy, vagy nagyon boszorkányos történet lesz és na jah… a borító sem varázsolt el annyira. (Szerintem egyáltalán nem illik a történethez.) De persze mindez cseppet sem befolyásolta a könyv élvezeti értékén. Élmény volt olvasni.

Kiadó: NewLine
Oldalszám:422

tovább olvasom Jud Meyrin: Lowdeni ​boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.)

2021/01/09

, , , , ,

Lila Rose: Making ​Changes (Making 1.)

Ha az előző könyvemen – a Három vakrandin – rengeteget mosolyogtam, akkor ennél a könyvnél végig letörölhetetlen vigyor ült a képemen olvasás közben. (Csak mondom. A miheztartás végett.)

Makenzie Mayfair minden próbálkozása ellenére úgy érzi, hogy a házassága már nem működik tovább. Ezért úgy dönt, itt az ideje, hogy a férje hat évnyi gonoszsága miatt érzett önbizalomhiányának és önutálatának végre véget vessen és kilépjen ebből a mérgező kapcsolatból. Szerette volna újra megtalálni önmagát és azzá válni, aki a férje megismerése előtt volt. Egy véletlen folytán egy vonzó idegennel, Dylan Jacksonnal hozza össze a sors, aki asszisztensi munkát kínál neki a bátyja, Grayson cégénél. Makenzie kapva kap a lehetőségen, ami egy új kezdet reményét ígéri számára - persze akkor még fogalma sincs arról, hogy milyen egy mogorva, irányításmániás, kiállhatatlan, ám rendkívül vonzó főnökkel hozza majd össze a sors.

Be kell vallanom, hogy az első oldalak után voltak kétségeim, hogy ez nekem való könyv lesz, de aztán ahogy fogytak a lapok, hamar elkapott a csak-még-egy-oldalt érzés. Ennek legfőbb oka Mackenzi karaktere volt, akit nem mindennapi adottságokkal ruházott fel a szerző, na meg a könyv fantasztikus humora, és nem utolsósorban maga a története, ami ugyancsak nem mondható annyira hétköznapinak. (Mondom annyira.... ami nem azt jelenti, hogy nem találkoztam már hasonlóval.)

A könyvben a Három vakrandihoz hasonlóan - bocs, hogy mindig ezzel jövök, de mivel pont egymás után olvastam a kettőt, így akaratlanul is párhuzamot vonok közöttük – szintén a humoron van a legfőbb hangsúly. Persze romantikus és erotikus jelenetek is akadnak benne bőven, de én úgy gondolom, hogy mégis a humor a könyv legfőbb erénye. Mackenzie karaktere nekem kissé Bridget Jonesosra sikerült, mely hasonlóság egyébként egy cseppet sem zavart. Öltözködés tekintetében Mackenzie-nek szerintem százszor jobb ízlése volt, mint Jonesnak, és testsúly-ügyileg is jóval lekörözte őt. Mondjuk, amikor azt írta magáról, hogy kövér, én nem olyan gömbölydednek képzeltem el magam előtt, mint ahogyan azt a borítón látjuk - nem volt erre annyira kihegyezve egyébként a történet -, de ha a szerző így álmodta meg őt, ám legyen, legalább még több pikantériát kapott így a sztori. De visszatérve a Bridget Jones jelenséghez, tetszett, hogy Bridgethez hasonlóan Mackenzie is simán képes volt egy-egy nagyobb társasági összejövetel alkalmával valami irtó kellemetlen és kínos helyzetbe hozni magát, és hogy ő is rögtön kimondta, ami legelőször az eszébe jutott. Abszolút nem volt szűrő az agya és a szája között, amit egyébként baromi szórakoztatónak és bájosnak találtam, olyannyira, hogy néhány jeleneten, ha eszembe jut, még most is mindig mosolyra húzódik a szám. Ezek a részek maximálisan élvezhetőek voltak, nem voltak idétlenek vagy erőltetettek, mondhatni már-már természetesnek hatottak - egy ilyen nőtől, mint Mackenzie, meg aztán pláne. Az egyetlen dolog, ami bosszantott vele kapcsolatban, hogy mindig elvetette annak gondolatát, hogy ő bárkinek is tetszhet és bejöhet, az meg, hogy valaki szerelmes legyen belé, hah, na olyan galádság meg aztán soha nem fordult meg az ő kis fejecskéjében. 

A könyvben annyi nevetéssel teli pillanat volt, hogy azt elmondani nem tudom. Szívmelengető volt látni, ahogy Mackenzie újra megtalálta önmagát, ahogy elkezdte szép lassan újjáépíteni az életét, és ahogy újra teret engedett benne a karrier, a család, a barátok és a szeretet számára. Na és persze a romantika… Makenzie és Grayson tökéletesek voltak együtt, a párbeszédeik, a civakodásaik és a közöttük lévő kémia, igazán remek volt. Mondjuk kissé sajnáltam, hogy Grayson szemszögéből nem követhettük nyomon a megismerkedésük folyamatát, de ennek a könyvnek egyértelműen Mackenzie volt a főszereplője, ő vitte vastagon a prímet.

És még néhány szó a mellékszereplőkről, akik közül mindegyik nagyon szerethető és érdekes karakter volt. Egyedül Mackenzie apja verte ki nálam a biztosítékot. Nem tudom Grayson hogy bírta ki, hogy egyszer sem tette helyre az öreget, de nekem a végén már túl sok volt belőle.

Ettől az apróságtól eltekintve nagyszerűen szórakoztam és nagyon örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. Egy roppant mulatságos és könnyed romantikus történet volt ez, aminek bár mindenki előre tudja a végét, ettől függetlenül mégis izgatottan várjuk a happy endet.

(Jó tanács: begyógyult humorérzékű embereknek abszolút nem ajánlott.)


Kiadó: Magánkiadás
Oldalszám: 350

tovább olvasom Lila Rose: Making ​Changes (Making 1.)

2021/01/06

, , , , , ,

Meghan Quinn: Három ​vakrandi (Számok és randik 1.)

Ennek a könyvnek most kivételesen a fülszövege volt az, ami megfogott és nem a borítója, úgyhogy a karácsonyi nagy akciózásban gyorsan le is csaptam rá. És már most mondom, hogy aki szereti a humoros - és itt legfőképp ezen van a hangsúly - és könnyed romantikus történeteket, azoknak mindenképp ajánlom.

A könyv hősnője Noely, egy pezsgő vérű fiatal nő, tele humorral és jókedvvel. Egy reggeli tévéshow-t vezet, szereti a munkáját és a családját, de belefáradt már a szingli életbe és az ezzel járó sorozatos csalódásokba. Őszinte szerelemre vágyik, egy olyan férfira, akivel nyugodtan leélheti az egész életét. Ezért amikor egy új étterem, a Vakkostoló, ami kifejezetten vakrandikra szakosodott PR szakembere felkeresi, hogy népszerűsítse a helyet, Noely beleegyezik. És hogy miként kell mindezt elképzelni? 

Úgy, hogy az étteremnek van egy telefonos alkalmazása, ami a profilod alapján gondoskodik arról, hogy megtaláld a tökéletesen hozzád illő párt. Az első randi természetesen az étteremben zajlik, mely találkozás előtt a résztvevők semmit nem tudnak egymásról, szóval tényleg meglepetés, hogy kinek mit dob a gép, de pont ez a legjobb az egészben, nem igaz?

Ennek az alkalmazásnak a segítségével Noely három férfival ismerkedik meg, az Öltönyössel, a Lázadóval, és a Bajnokkal, így a könyv három részre tagolódik – plusz még egyre, ami az igazi befutóé lesz, de nem szeretnék sokat elárulni a szereplőkről és ezzel lelőni a poént, a lényeg, hogy mindhárom pasi teljesen különbözik egymástól. Az Öltönyös makacs, önfejű és buja, a Lázadó baromi szexi és hihetetlen jól tud táncolni, míg a Bajnok csábos, olyan igazán vonzó kis cukorfalat. Szóval három férfi, három különböző egyéniség, mindegyik szerethető, de mindegyiknek van egy apró hibája, ami miatt Noely minden alkalommal elbizonytalanodik.  

Nagyon szerettem Noely karakterét, rendkívül szórakoztatónak találtam csípős humorát. Mondjuk kissé zavarónak éreztem, hogy minden randi után teljesen elolvadt a partnerétől, sőt, akár rögtön ágyba is bújt volna vele - meglehetősen kéjsóvárnak tartottam ez miatt -, na de igazából nem is hibáztathatom, mert Meghan Quinn három olyan tökéletes sztereotíp férfi-ideált teremtett, akiknek valóban kihívás lehetett az adott szituációban ellenállni.  

A regény számos üzenetváltást tartalmazott, amely olyan eleme volt a könyvnek, amit kifejezetten élveztem. Na meg aztán a humor is fantasztikus volt benne, melyben a másodlagos karakterek, Noely testvére és sógornője különösen remekelt. Mondjuk volt egy-két olyan jelenet, amit már túlzásnak és totál idétlennek éreztem, sőt olyan is, ami miatt már-már őrültnek találtam őket, de Noely barátnőjét Dylant, kimondottan szerettem.
Amit sajnálok és ami miatt kissé morcos vagyok, az a könyv utolsó negyede. Az első három fejezet annyira jó volt és annyira vicces, de a negyedik totál kifújta a szelet a vitorlámból. Kissé vontatottnak találtam és a nagy ő feltűnése és nem túl fantáziadús hódítása sem okozott olyan hű de nagy katarzist. És bár mindhárom pasi eszméletlenül jóképű, dögös és szexi volt, ettől függetlenül egyikük sem tudott belőlem romantikus érzéseket kiváltani, pedig ennek a műfajnak ez lenne az egyik alapfeltétele. Vagy talán rosszul tudom?

Mindenesetre így is elégedett vagyok a könyvvel, mert minden hibája ellenére is szerettem, rég nevettem már ennyit romantikus olvasmányom. Szinte végig mosolyogtam az egészet, szóval roppant jól szórakoztam, úgyhogy a folytatásokra is mindenképp vevő leszek. 


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Three Blind Dates
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 440
tovább olvasom Meghan Quinn: Három ​vakrandi (Számok és randik 1.)

2021/01/02

, , , , ,

Josie Silver: Lydia ​Bird két élete

A Lydia Bird két élete c. könyvet már a megjelenése előtt kinéztem magamnak. Irtózatosan kíváncsi voltam rá, annak ellenére, hogy az írónő előző könyvét még nem olvastam és ezek után úgy vélem, hogy egy jó darabig nem is fogom. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy szörnyen rossz élmény volt számomra ez a könyv, mert őszintén szólva semmi rosszat nem tudok írni róla azon kívül, hogy meglehetősen unalmasnak találtam egyes részeit.

Amikor Lydia vőlegénye Freddie, az esküvőjük előtt tragikus autóbalesetet szenved, Lydia világa teljesen összeomlik. Csak abban az álmában talál boldogságot, amiben Freddie-vel találkozik. Ugyanis azért, hogy esténként aludni tudjon nyugtató pirulát vesz be, amitől álmában sikerült találkoznia Freddie-vel. Persze Lydiának nem voltak téveszméi és nem tett úgy, mintha még élt volna a vőlegénye, csak egyszerűen ettől a pirulától egy olyan álomvilágban találta magát, ahol a jegyese és ő, még mindig együtt vannak és ő semmi mást nem akart jobban, mint ezt. Kezdetben alig várta, hogy újra álomba zuhanjon és újra Freddie-vel legyen, hiába volt mellette támaszul a családja és Freddie legjobb barátja Jonah, aki egyébként a baleset megtörténtekkor épp Freddie mellett ült az autóban, egyszerűen képtelen volt elfogadni a szörnyű igazságot, hogy Freddie már nem lehet vele. Aztán ahogy szép lassan telt az idő, Lydia is változott és más színben kezdte látni a világot, amiben nagy szerepe volt Jonah-nak, aki az egyetlen olyan ember volt, aki valóban megértette Lydia fájdalmát, és az egyetlen, akinek Freddie ugyanolyan fontos volt, mint neki.

A könyv nagyon jól indult, érdekesnek találtam a felépítését, amely Lydiának az „ébren" és az „álomban” élt életét tárta elénk. Olyan érzékletesen írta le az írónő az ébrenléti állapotot, hogy szinte fizikailag is érezhető volt Lydia fájdalma és reménytelen küzdelme arra, ahogy próbál megbirkózni a vőlegénye halála utáni élettel. Az álombéli fejezetek azonban egészen mások voltak, számomra sokkal unalmasabbak és túl részletesek ahhoz, hogy élvezni tudjam őket. Pedig érdekes kérdést, a mi lett volna, ha Freddie nem hal meg, hanem tovább éli Lydiával az életét boncolgatta, ami valóban egy izgalmas téma, de ezeket a fejezetek egy idő után elég egyhangúnak, érdektelennek és túlírtnak találtam. 
A történet egyébként nagyon szépen bemutatja, hogy mindenki másként foglalkozik a halállal, a veszteséggel és a bánattal. És, hogy nincs mindenki számára megfelelő megoldás vagy orvosság arra, hogy miként dolgozhatja fel a legfájdalommentesebben a veszteségét. Úgyhogy mindenképp egy szomorú történet volt ez számomra, a témája miatt kissé megterhelőnek is éreztem lelkileg. Az egyetlen dolog, ami reménnyel töltött el olvasás közben az a Lydia és Jonah közötti kapcsolat fejlődése volt, ami sajnos csak a könyv végén vált egyértelművé, úgyhogy nekem személy szerint a könyv vége tetszett a legjobban.

Sajnos Jonah karaktere, aki egyébként fontos szerepet töltött be a történetben, nekem végig túl színtelen maradt. És bár a Freddie elvesztése miatt érzett fájdalom nála is kézzel fogható volt, és az önmarcangolása - amiért a baleset pillanatában ő is az autóban ült, ennek ellenére egy-két karcoláson kívül semmi baja nem esett - is valóban hihető volt, de a Lydia iránti érzései nagyrészt homályosak maradtak, ami a végkifejletet tekintve számomra nem hozta azt a katarzis érzést és megnyugvást, amit ellenkező esetben hozhatott volna.

Semmi kétség, Josie Silver nagyon gördülékenyen és szépen tud írni, de ez a könyve valahogy mégsem tudta folyamatosan fenntartani a figyelmemet. Persze lehet, hogy rosszkor találtunk egymásra, mert bár  látom, hogy egy igazán mélyre ható és rengeteg üzenetet tartalmazó történet volt ez, de sajnos mégsem éreztem olyan átütő erejűnek, mint ahogyan azt az első oldalak után reméltem. 


Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: The Two Lives of Lydia Bird
Fordította: Lévai Márta
Oldalszám: 444

tovább olvasom Josie Silver: Lydia ​Bird két élete